KÖRNYEZETI MONITORING VERESPATAK ABRUDBÁNYA VIDÉKÉN. Géczi Róbert Bódis Katalin

KÖRNYEZETI MONITORING VERESPATAK ABRUDBÁNYA VIDÉKÉN Géczi Róbert Bódis Katalin A kutatás az Arany János Közalapítvány támogatásával valósult meg

Facilius natura intelligitur, quam enarratur Seneca I. Bevezetés A környezeti monitoring a környezetben végbement változásokat és mutációkat nyomon követő, egy adott időtartamra vonatkozó, periodikusan ismétlődő és folyamatos megfigyelést- és méréssorozatot, valamint a nyert eredmények kiértékelését jelenti. A környezeti monitoring a földrajzi információs rendszer által kiépíthető adatbázissal és módszerekkel kiegészítve a teljes földrajzi környezetre kiterjedő geoökológiai kutatások elvégzését teszi lehetővé. A geoökológiai kutatások célja a tájalkotó tényezők paramétereinek feltárása, s ugyanakkor több lényeges követelménynek kell megfelelniük: elsősorban a problémák világos megfogalmazásával és előtérbe helyezésével a gyakorlati kérdések, megoldására kell alkalmasnak lenniük, továbbá a geográfiai-környezeti realitást konkrét módon kell tükrözzék, s nem utolsó sorban megfelelő mennyiségű adattal kell szolgáljanak a táji realitások és a potenciális tájértékek felmérésének, illetve a geoökológiai szukcessziók alakulása és azok környezetmosósító következményei prognosztizálásának érdekében. Ily módon a geográfiai szempontú geoökológiai kutatás mennyiségi és minőségi jellemzés ad a táji rendszerről és annak komponenseiről (Mezősi, Rakonczai, 1997). Másképp megfogalmazva e transzdiszciplinális és problémamegoldó tudomány a táj térbeli elrendeződési sokszínűségét hivatott feltérképezni az egymástól független, illetve egymással kölcsönhatásban levő táji tényezők felméréséhez szükséges részleges korrelációra és regresszióra vonatkozó eljárások használatával (van Dyne, 1969). A geoökológiát gyakran azonosítják a tájökológiával. A két terminus technikust gyakorlatilag szinonimáként szokták használni. Mindkettő a táj értékelésével foglalkozik. Nem célunk a táj definíciója körüli vitákba bocsátkozni, de mivel kutatásunk tárgya, indokoltnak tartjuk egy tág meghatározását mellékelni: táj a földfelszín önálló területegysége, amelyet földtani, domborzati, éghajlati, vízrajzi tényezők, állat- és növényvilág, talaj stb. határoznak meg. 1 Célunk a táj összetevőinek paramétereit feltárni, s amennyiben lehetséges az ábrázolhatóság érdekében számszerűsíthető minősítéssel kifejezni azok jellemzőit. A geoökológiai térképezés a geoökológiai (táji) kutatások és elemezések egyik leggyakrabban használt, s csak az elmúlt másfél évtizedben elterjed új módszere. Maga a térképezés a részletes és aprólékos adatfelvételre alapszik. A vizsgálatok eredményeit legtöbb alkalommal térképen ábrázolják, 1 A táj (landscape) kifejezés több ezer éves: elsőként a Bibliában, a Zsoltárok könyve 122-ben szerepel a héber noff szó formájában, ami etimológiailag a yafe (szép) szóból vezethető le. A bibliai idézet a következőképpen hangzik: Jeruzsálem, te szépen épült mint a jól egybeszerkesztett város Károli Gáspár fordítása. 2

vagyis nemcsak az adatgyűjtés és feldolgozás, hanem az adatbázis eredményeinek elemzése és felhasználása után is térképen jelenítik meg az eredményeket. Miután egy jól megszerkesztett és elkészített geoökológiai térképen a táji szerkezet(ek), a tájértékek, valamint a potenciálok és a funkciók is látszanak, maga a geoökológiai térkép mint a térbeli adatok, összefüggések, kapcsolatok, viszonyok és viszonyrendszerek hordozója, s a (tér)szerkezetek megjelenítője szintén a kutatás és a tanulmányozás eszközévé válik. Annak ellenére, hogy a geoökológiai térkép a geoökológiai elemzések eredményét hatékonyan kifejező adekvát eszköz, s a térképezés egyben szisztematikus elemzési módszer, a térképek elkészítésekor több komolyabb elvi és módszertani kérdéssel és nehézséggel kell szembenézni (Mezősi, Rakonczai, 1997). Ezek közül kettő gyakorlati és finalitási jelentőséggel bír. Az első, amivel konfrontálódni kell, az a felvételezett adatok érvényessége. Ebben az esetben nem csak a felhasznált módszer minősíthet, hanem a mintavételi helyek geometriai pontossága, s nem utolsó sorban a diszkrét módon, pontszerűen mérhető adatok folytonos térképi megjelenítésénél adódó kérdések. Ez utóbbi esetben a pontokban kapott mérési eredményeink alapján a terepi körülményeket is messzemenően figyelembe vevő interpolációkat végezhetünk, de minden esetben szükség van a vizsgált adatsorok belső összefüggéseit feltáró előzetes geostatisztikai kiértékelésre. A statisztikák eredménye teszi lehetővé az alkalmazható interpolációs technikák kiválasztását, így ezek hiányában a kutatási eredményeink nem lennének megalapozottak, és a későbbiekben sem lennének alkalmasak a területet érintő döntés előkészítő- és döntéshozatali feladatok ellátására, mivel ilyen esetben a valóság vizsgálatához már egy igen sok hibával terhelt modellt használnánk, a modellbeli határok és a valóság már nem esnek egybe. A modellezés során következő nehézség akkor jelentkezik, amikor a mintavételezés alapján elkészített alaptérképekkel és az információs rendszerben hozzájuk kapcsolt adatbázisokkal térbeli műveleteket hajtunk végre és ezek eredményeit értékeljük. A vizsgálati adataink értékkészlete különböző mérési skálákhoz nominális, ordinális, intervallum, arány típusú tartozhatnak, így az összevont elemzéseknél az ezekre vonatkozó szabályokat mindenképpen figyelembe kell venni és az eredő térkép értékkészletét azok szerint kialakítani. A térinformatikai átlapolási műveletek esetében a geometriai pontosság szerepe különösen előtérbe kerül, ugyanis az egy területi egységre vonatkozó különböző tematikus térképek kerülnek fizikailag egymásra és az esetleges pontatlan határvonalak zavaróak lehetnek. Ennek elkerülése érdekében igen gondosan kell előkészíteni a geoinformatikai adatbázist. Természetesen legmegfelelőbb lenne a különböző paraméterek állapotát tartalmazó adatokat egy térképlapon ábrázolni, ez azonban zsúfoltságot okozna. Az információ-túlkínálat miatt nehezen lennének követhetők rajta a különböző mutatók és a kategóriák térbeli eloszlása. Másrészt az egyszerűsítést figyelembe véve, túl sok hasznos adat kimaradna a térképről. Ezért ajánlatos a szellősebb, csak egy-egy funkció vagy potenciál, esetleg egyes tényezők és tényezőcsoportok térbeli 3

megoszlását tükröző térképet készíteni, s a további szükséges járulékos és kiegészítő adatokat táblázatos formában mellékelni. Jelen dolgozatban ezt az eljárást próbáljuk követni. Az adatbázis kialakításánál az adatbevitel felgyorsítása mellett igyekeztünk az esetleges ellenőrzés és újraszámítás miatt az adatbázisba a forrásként használt nyers/alapadatokat is feltüntetni, a számítás szempontjait figyelembe véve a növények ökológiai igényeinek adatait minél jobban finomítani, illetve a könnyebb áttekintés és használhatóság érdekében az eredményeket standard adatformátumba átkonvertálni. A dolgozatban kettős célt követünk: a. a verespataki vízgyűjtő jelenlegi ökológiai helyzetének megragadása (a Rosia Montana Gold Corporation által tervezett falurombolás és a külszíni kitermelés 2003-ban beinduló kézzelfogható közelsége miatt területfejlesztési és rendezési ajánlatokat nem fogalmaztunk meg, ugyanakkor a terület ökológiai paramétereinek jövőbeli változásait sem prognosztizáltuk), b. az elméletileg megalapozott geoökológiai módszerek és eljárások gyakorlati megvalósításának ellenőrzése. A mintaterület földrajzi jellegzetességei és kiválasztásának főbb indítékai A Verespatak-medence az Erdélyi-érchegység központi északi részén, az Aranyos vízgyűjtőjének területén, 569 és 1290 m tengerszint feletti magasságban helyezkedik el az egykori Alsó-Fehér vármegye északnyugati részén (1. térkép). 90 km távolságra van Gyulafehérvártól és 130 km-re Kolozsvártól. A medence elnevezését adó kelet-nyugati irányú vízfolyás hossza 8 km, s a Verespatak-szája elnevezésű helyen ömlik a dél-északi lefutású Abrud-patakba (2. térkép). Ez utóbbi további 6 km után Topánfalvánál torkollik az Aranyosba. A vízgyűjtő 11,5 km 2 területű, magába foglalja Verespatak községet 2 és az Abrudbányához tartozó északi külsőségeket (a Verespatak-szájától 1 km távolságra található abrudbányai meddőhányó nincs a vízgyűjtő területén) (3. térkép). A mintaterület kiválasztásánál több szakmai szempont játszott közre: A terület pontosan lehatárolható legyen. Ezért találtuk adekvát megoldásnak egy zárt, jól definiálható vízgyűjtő kiválasztását. Geoökológiai szempontból is holisztikus egységet képezzen. Tehát indokolt egy több ökö/geotóp kombinációjából felépülő kistáj kiválasztása. Változatos ökológiai paraméterek jellemezzék: geomorfológiája, növényzeti borítottsága, talaja, beépítettségének foka, valamint a területhasznosítás sokoldalúságot mutassanak, hogy térben és időben folyamatos viszonyíthatási alapot nyújtsanak. 2 Verespatakhoz tartoznak a következő szórt települések: Bălmoşeşti, Blideşti, Dăroaia, Ignăteşti, Ţarina (Cárina), Gura Roşiei (Verespatakszája), Coasta Henţii, Curături, Garda-Bărbuleşti, Iacobeşti (Hajdú-Moharos, 2000). 4

A terület nagysága tegye lehetővé a részletes feldolgozást és a megfelelő mennyiségű minta begyűjtését, oly módon, hogy ne terhelje túl a létrehozandó adatbázist. További szempontok: Az utóbbi időben egyre többet hallunk és hallottunk a verespataki arany- és ezüsttartalékok felfedezéséről. A sajtóban is több alkalommal megszellőztetett adatok szerint Európa legnagyobb nemesérc-tartalékai találhatók a település alatt (előreláthatóan a ciános technológiát használó és 17 évig tartó kitermelés 300-450 t aranyat eredményezhet). A kanadai-román Rosia Montana Gold Corporation 3 vállalat, mely megkapta a terület koncesszióját, felszíni fejtéssel termelné ki a nemesfémércet, ami a település teljes megsemmisítését jelentené. A jelenlegi patthelyzet egyelőre még kedvez a táji alkotók felmérésére. Az Érchegységben végbemenő folyóvíz-szennyeződésekről nagyon gyakran hallani/olvasni az elektronikus és az írott sajtóban egyaránt. A legszennyezettebb folyó az Aranyos, melyet több szennyező góc is veszélyeztet. E szennyező pontok közül az Abrudbánya, Verespatak és Aranyosbánya települések körül létrehozott derítők és meddőhányók a legveszélyesebbek. 1973 és 1990 között az abrudbányai rézkombinát felszíni fejtéssel termelte ki az ércet: száz tonna kő és érc keverékéből három kilogramm tiszta rezet nyertek. A használt technológia viszonylag egyszerű volt: a réz kivonásház ciánt használtak, és az áztatás és mosás után visszamaradt ciánnal terhelt salak szaknyelven zagy feleslegessé vált, ezért az a derítőkbe és a meddőhányókra került. 4 A magyarság szempontjából a terület az egész érchegységi bányavidékkel együtt perem/szorványvidéknek minősül. Az egykori magyar többségű települések sorsának feltárása és nyomon követése különös kihívást jelent. A környezetminősítést célzó mérések és kutatások mellett jelen munkába nem fért belé a kisebbségi létünk néhány jelentős mozzanatának szociológiai, szociográfiai, helytörténeti feltárása, melyek azonban feltétlenül megérnek egy külön tanulmányt. 5 Rövid földtani jellemzés A Verespatak-Abrudbánya övezet aljzatát mint ahogy zömmel az egész Érchegység területét a felső proterozoikumi és alsó paleozoikumi időből származó epimetamorf kristályos pala képezi (Clichici, Moţiu, Marza, Ghiurcă, Wanek, Ianoliu, Dragoş, 1980). A felső kréta folyamán az aljzatra 3 A Rosia Montana Gold Corporation részvénytársaságot 1999. november 30-én jegyezték be 6,893 milliárd lej tőkével. A cég részvényeinek 80%-a a Channel Island-on bejegyzett Gabriel Reources, 19,3%-a az állami tulajdonú Minvest Déva tulajdonában van. A megmaradt 0,7%- on a kolozsvári Cartel Bau, a dévai Foricon és a besztercei Comat Trading részvénytársaságok osztozkodnak. A Gold Corporation kezdetben az állami bányavállalat által kiselejtezett meddőanyag feldolgozására kapott koncessziót. A kevéssé hatékony higanyos módszer és az elavult technológia alkalmazása következtében az állami vállalat az érc aranytartaléknak csupán felét képes kivonni. 4 Az utolsó nagy, az Aranyost ért ciánszennyeződés 2002 nyarán zajlott le, amikor a szennyezést a Poieni-i (Verespatak-medence keleti vízgyűjtőjének közelében található) zagytárolóból kiömlő vízmennyiség okozta. 5

mastrichti és campiani homokkő rakodott le. A zömmel poligén, karbonátos és kvarcos homokkőrétegeket helyenként agyagpala-, mészkő- és márgaösszletek szakítják meg. Mindezekre a badeni és szarmata korszakban szürkelilás agyag és márgás mészkőkavics telepedett. A felszínen a neogén vulkáni sorozat kőzetei találhatók, melyek képződése háromfázisú volt: a. középső- és felső-bádeni riolit- és andezitösszlet, hintett aranyérccel, ill. érctömzsökkel, szarmata dacit és kvarcandezit; b. a bontott kvarcandezitben a legfontosabb arany- érctelepekkel; c. pliocén (pannon) finális bazaltvulkánosság. A kálimetaszomatózist szenvedett, bontott vulkánitokhoz kapcsolódó arany- és ezüstércesedés uralkodóan az észak-északnyugat dél-délkelet irányú fő erupciós vonalakhoz kapcsolódik. Rá a teléres, breccsazónás, illetve kürtőkitöltéses megjelenés jellemző. Az epi- és mezotermális változatos összetételű (higany-, arany- és tellúrtelepek, ezüsttartalmú szulfidok, illetve szulfidok) érctelepek általában 800 m mélységig (olykor 1,5 km-ig is) terjednek úgy, hogy komplex ércesedésbe mennek át. A telérek fő ásványai termésarany, markazit, pirit, ezüst- és aranytellúridok, antimonit, tetraedrit és mész szulfidos (galenit, szfalerit stb.) és nemérces (kvarc, jáspis, kalcit stb.) ásványok. Az érctelérek területi megjelenése nagyon változatos, mozaikszerű. 5 Tanulmány, amelynél felhasználhatók a település lakososaival készített interjúk és a tanulmányozott egyházi források. 6

II. A geoökológiai funkciók, potenciálok és értékelésük A geoökológiai analízis első lépését az adatok begyűjtése jelenti, amit a nyers adathalmaz rendezése, majd adatbázissá történő konvertálása követ. A rendezett adatbank létrehozása az adatok logikai rendszer alapján való rendszerezését és a terepi és a laboratóriumi adatsor egymáshoz rendelését jelenti (hibás és nem releváns mérések kiküszöbölését, az adattípusok térképen történő beazonosítását, az adatsorok folytonosságának felmérését). A rendelkezésre álló adatbázis felhasználásával rá lehet térni a kitűzött cél, a geoökológiai funkciók és potenciálok, illetve a tájérték kiszámításához. 1. A lefolyásszabályzó funkció A csapadék- és olvadékvizek felszíni gyors lefolyása direkt vagy közvetlen lefolyás formájában negatív hatással van a talaj vízháztartására, a növények vízfelvételére, valamint elősegíti a vízfelhalmozódást, s a gyors árvizek kialakulását. A közvetlen lefolyás a víz azon része, amely a csapadék vagy olvadás után rövid időn belül lefolyik. A direktfolyás a felszíni és a felszínközeli folyásból tevődik össze, s döntő szerepe van a vízgyűjtő lefolyásviszonyainak és azok mutatóinak meghatározásában. A magas százalékú közvetlen lefolyás megnöveli az árvizek kialakulásának veszélyét, s ugyanakkor a lefolyási viszonyok szélsőségességének jelzője. Az ökorendszerben végbemenő természeti folyamatok az antropogén hatás hiányában, mint a természeti folyamatok általában, a lefolyási viszonyok esetében is a folyamatok kiegyensúlyozására és a közvetlen lefolyás mérséklése irányába hatnak. E képességet az ökorendszer lefolyásszabályzó funkciójának nevezzük (Mezősi, Rakonczai, 1997). A lefolyásszabályzó funkció néhány környezeti elem paramétereinek függvénye. Értékét befolyásolják a csapadék mennyisége és intenzitása, a lejtőviszonyok (kitettség és a lejtő szöge), a talaj mechanikai összetétele, az alapkőzet jellege, továbbá a növényzettel való borítottság, s a növényzet által felvehető vízkészlet mennyisége. Módosító tényezőként figyelembe vehető még a vízgyűjtő nagysága és alakja, a vízfolyásokat érintő szabályozások milyensége (tárolók, derítők, védművek), a beépítettség mértéke. Jelen munkának nem célja az éghajlati és a meteorológiai változok kutatása és elemzése, ezért e paraméterek szerepét nem vesszük figyelembe. A lefolyásszabályzó funkció értékelése a négy paraméter segítségével végezhető el, ezek a talajfedettség (1), a lejtőszög (2), a mechanikai összetétel (3) és a növények számára felvehető vízkészlet (4). A talajok mintavételi pontjainak meghatározása mind az ún. catena-elv, az egyenletes mintázás (raszter-elv), valamint a random elv alapján történt. Az első a szembeötlő geomorfológiai, növényzeti, pedológiai és területhasznosítási különbségek figyelembevételét, a második a területileg egyenletes megoszlású mintavételezettséget jelenti. A random vagy véletlenszerű mintavételezés módszere a rendszeresség által kizárt véletlen körülmények megragadását teszi lehetővé, s benne 7

jóval magasabb a szubjektív jelleg aránya (például a véletlenszerű séták útvonalának kiválasztásánál). (1) A talajfedettség értékelése a következő táblázat alapján végezhető el. A mintaterület legnagyobb részén a füves térségek (parlagon hagyott kis szántóföldek, rétek, kaszálók és legelők) a leggyakoribbak. A talajfedettség értékei A talajfedettség típusa Értéke Teljesen beépített felszín 0 Szántóterület (zöldségek, kukorica, kapások) 1 Gabona (kukorica kivételével) 2 Füves térségek 3 Bozótos és sarjerdő 4 Erdő 5 A talajfedettséget a területhasznosítás felmérése alapján tudtuk kiszámítani. A térkép adatokkal való túlterhelésének elkerülése végett összesen 16 kategóriát különböztettünk el, kategóriák, melyeket az asszociációk alapján állapítottunk meg: a 22 asszociációt fizikai aspektusuk és ökológiai és igényeik szerint osztályoztuk, s a hasonló jellegeket mutató társulásokat összevontuk és egyetlen kategóriába soroltuk, például: száraz legelő, kaszáló, bokros formáció. A különböző jellegű erdők mégis külön-külön kategóriát képeznek, eltérő tulajdonságaik miatt nem lehetett összevonni őket: fenyő- és lomberdő, lucfenyves, bükkös, fiatal ültetett lomberdő, alacsony lombhullató erdő, ligeterdők, magas lomberdő, fiatal ültetett fenyő stb. A növényzeti szempontokon túl külön kategóriába kerültek a beépített térségek, a két még Mária Terézia idején létesített nagyobb kiterjedésű tó (a Fenyves- és a Nagy-tó), az ipari területek, a külszíni kitermelés lepusztított felszíne, továbbá a különböző növényzettel borított térségek (4.térkép). A területhasznosítás térképen szereplő osztályok egységesítésével és összevonásával kiszámítottuk a talajfedettség kategóriáit. A beépített térségeket, amelyek semmiképpen sem rendelkeznek a természetes terültek mutatóival, a nulla értékű kategóriába soroltuk. Ezen kívül még három, magasabb osztály található meg a mintaterületen: a füves térségek, a bozótosok, fiatal- és sarjerdők, valamint a kifejlett erdők osztálya (5. térkép). (2) A lejtésviszonyok kategóriáinak esetében a lefolyás-szabályozó funkció kialakításában a 15 o -nál kisebb meredekességet mutató felszínek játszanak pozitív szerepet, mert a nagyobb lejtőjűek elősegítik a csapadékból és a hóolvadásból származó víz gyors lefolyását. A térképen jól követhető, hogy a lapos térségék (0-2 fok) a települések, valamint a délről észak felé haladó Nanu-völgy területén fordulnak elő. Uralkodó jellegű a 7-15 fokos térszín, mely a vízgyűjtő 34%-át teszi ki (6. térkép) 8

A lejtőkategóriák értékei Lejtőszög Értéke 0-2 fok 5 2-7 fok 4 7-15 fok 3 15-35 fok 2 >35 1 (3) A mechanikai összetétel szempontjából egyértelmű, hogy a talajok kétharmadának 5-10 cm-es mélységében az agyagfrakció uralkodik (3. táblázat). A vízgyűjtő keleti részén fordulnak elő agyagos vályog struktúrájú talajok, míg a kavicsfrakciók helyenként a patak keskeny árterületén kerülnek túlsúlyba (7. térkép). Vályog és vályogos homok uralta térszínek szintén nagyon korlátozott mértékben egy-egy kisebb folt formájában fordul elő. A teljesen beépített városi és az un. lepusztult, antropogén területek talajának mechanikai összetételét nem tartottuk indokoltnak megvizsgálni. Részben ezzel is magyarázható, hogy az összegyűjtött 109 talajmintából csak 81-et vettünk vizsgálat alá (kivételt képez az öt meddőhányóból származó minta). Arany-féle kötöttség kategóriái Sorszám Típus KA 1. Durva homok 1-25 2. Homok 26-30 3. Homokos vályog 31-37 4. Vályog 38-42 5. Agyagos vályog 43-50 6. Agyag 51-60 7. Nehéz agyag 60< A mechanikai összetétel pontértékei Mechanikai összetétel Érték Kavics, homok 5 Vályogos homok 4 Vályog 3 Agyagos vályog 2 Agyag 1 9

(4) A növények számára felvehető vízkészletet a holtvíztartalom és a szabadföldi vízkapacitás különbségeként definiálható (8. térkép). A kettő közül a szabadföldi vagy szántóföldi vagy természetes vízkapacitást könnyebb mérni, gyakorlatilag totálisan telíteni kell a talajt vízzel, majd felülről letakarni, és várni néhány napig. Ez alatt az idő alatt a víz egy része a gravitáció hatására leszivárog, ami visszamarad, az lesz a szabadföldi vízkapacitás, értéke általában homokoknál 10-15 térfogatszázalék, vályognál 30-35 tf%, agyagnál 40-50 tf%. A holtvíztartalom vagy hervadási pont a pf 4,2-hoz rendelt nedvességtartalom, általában homoknál 1-5 tf%, vályognál 10-15 tf%, agyagnál 30 tf% körül van. Mérései közül talán a legegyszerűbb és ezért nem teljesen korrekt, ha a talaj higroszkóposságát beszorozzuk 4-gyel, a higroszkóposságot pedig a légszáraz és a szárítószekrényben 105 fokon kiszárított talaj nedvességtartalmának különbségeként határozzuk meg szinten térfogatszázalékban. Ebből a szempontból a mintaterület talajainak többsége a 140-200 mm-es vízkapacitású kategóriákba sorolhatók. Kivételt a vízgyűjtő közepén, kelet-nyugati irányban elhúzódó keskeny kavicsos térség jelent, ahol a növények által felvehető vízkészlet nem haladja meg az 50 mmt. Hasonló kis vízkapacitással rendelkező terület található a vízgyűjtő keleti és délnyugati részén is, ahol a talaj felső részén vályogos homok frakció van túlsúlyban. Két kis folt formájában megjelenik egy 200 mm-nél nagyobb vízkapacitást biztosító térség, aminek a kialakulására nem sikerült megfelelő választ találni. Létét sem az Arany-féle kötöttség, sem a növényzettel való borítottság, sem a lejtőszög nem indokolja (8. térkép). Vízkészlet pontértékei A növények számára felvehető vízkészlet Érték >200 mm 5 140-200 4 90-140 3 50-90 2 <50 1 Környezeti jellemzők Módosító tényezők Módosító érték 30%-nál több vázanyag a talaj felső szintjében +1 Zárt avartakaró -1 Hidromorf jellegű talaj -1 2 méternél magasabban levő talajvízszint -1 2 méternél vastagabb vízátnemeresztő alapkőzet -2 10

A lefolyás-szabályozó funkció térképének elemzéséből kitűnik, hogy ez a mutató nagyon magas a kompakt, erősen zárt koronájú, sűrű erdők borította területe, zömmel a bükkösök és az összefüggő erdei- és lucfenyvesek alatt, a vízgyűjtő déli-délnyugati és északnyugati részén, továbbá a település magjától északra és keletre, a fiatalabb lomhullatók uralta felszínen is. Magas minősítésű kategóriába kerültek a fiatal és alacsony lombhullatók, valamint a vízparti fás társulások térségei. Összesített értékelés Kategória Pontozás Értékelés I. > 18 Nagyon magas II. 14-17 Magas III. 10-13 Közepes IV. 7-9 Gyenge V. < 6 Nagyon gyenge Közepes a funkció értéke a mintaterület legnagyobb részén (a lágyszárúak, a ritka és ültetett, fiatal erdők, valamint a szekunder növényzet és a bozótosak területén). Alacsony és nagyon alacsony értékeket mutatnak a beépített, városiasodást mutató övezetek, az utak, továbbá az ipari és a felszíni bányászat által lepusztított holdbeli tájra emlékeztető területek. A vízgyűjtő túlnyomó, az 50%-ot megközelítő része közepes lefolyásúnak minősíthető. Ez az osztály nagyjából megfelel a potenciális természeti lehetőségeknek (9. térkép). 2. A talaj fémtartalmának regionális vizsgálata A nehézfémek környezetünk alkotóelemei, melyek természetes körülmények között is jelentős koncentrációban fordulnak elő. A XX. században a környezetszennyezés egyik égető kérdése lett a levegő, a vizek, a talajok és ebből következően a növények, valamint az emberi szervezet nehézfémterhelése. Így lényegesen megnőtt e biológiailag lebonthatatlan és az élő szervezetben felhalmozódó nehézfémek stresszhatása, és ez által ökológiai jelentősége. Az alábbiakban az megvizsgált nehézfém viselkedésének rövid jellemzését vázoljuk. A talajban levő ólom a szerves és kolloid anyagokhoz erősen kötve fordul elő. Szinte leválaszthatatlanul kötődik a kicserélődési felületeken. Ezzel magyarázható, hogy az ólommal szennyezett talajok felső 5-15 cm vastagságú részén koncentrálódik e nehézfém legnagyobb része, míg a talajprofilban lefelé haladva koncentrációja hirtelen csökken. A földkéregben az átlagos ólomkoncentráció 16 ppm. Az ólomkoncentráció növekedését okozhatja a közlekedési eszközök üzemanyagából származó égéstermékek lerakódása, a szennyvíziszap és a szemét elhelyezése, illetve a peszticidek (ólomarzenát) használata a kertekben és gyümölcsösökben. A talaj ph növelése csökkentheti az ólom felvételét. A növények szennyezett körülmények között is látható mérgezési 11

tünetek nélkül jelentős mennyiségű ólmot 300-400 ppm értéknyit is képesek felhalmozni. A növényeknél a gyökérzet általában a hajtásnál terheltebb, míg a hajtásban fölfelé haladva csökken az ólom tartalma. Az ólomtoxicitás legfőbb következménye, hogy csökken a növények fotószintetizáló képessége. Ugyanakkor az ólom a növények levelére és a talajfelszínre lerakódva az ember számára is nagyon veszélyes lehet. A legmérgezőbb hatású nehézfém lévén, az ólom magas koncentrációja rendkívüli módon károsítja az idegélettani funkciókat, gátolja a vérképzést, továbbá idült tüdőtágulást okozhat. A réz minden élőlény számára fontos elem, de túlzott koncentráció esetében toxikus lehet. A litoszféra átlagos réztartalma 70 ppm (Kádár, 1995). A nem terhelt talajokban az átlagos koncentrációja 2-40 ppm. Akárcsak a nikkel egyetlen más fémmel sem mutat hasonlóságot. A talajokban levő réz jelentős része ásványok formájában kötött, ezért csak igen lassú mállási folyamatok révén válhat szabaddá. Előfordulhat még könnyen oldható sók (réz-nitrát, réz-szulfát), valamint réz-oxidok és réz-hidroxidok formájában is. A szerves anyagokhoz, illetve a vas- és alumínium-oxidokhoz kötődik (Farsang,1996). A réz növények általi felvehetőségét az alacsony ph és a szervestrágyázás növelheti. Koncentrációja antropogén hatásra (színesfémkohászat, fémfeldolgozás, növényvédő szerek használata) jelentősen megnőhet. Az embernél táplálkozás útján, mérgezett növényeknek a szervezetbe jutásával még nem fordult elő rézmérgezés, de magas koncentrációja májbetegségeket válthat ki. A földkéreg átlagos kadmiumtartalma 0,11 ppm, a terhelésmentes talajé pedig 0,1-1 ppm. A légkörbe kerülő kadmium zömmel az emberi tevékenység következménye, kisebb mértékben a vulkáni tevékenység is generálhat kadmium-emissziót. A légkörbe kerülő kadmium forrása a színesfémek feldolgozása, illetve a szemétégetés, a foszfátműtrágyák gyártása és a szennyvizek és iszapok nem tárolása lehet. A kadmiumot a talajban található vas- és mangán-oxid, illetve az agyagásványok irreverzibilisen lekötik, és ily módón befolyásolják a Cd mobilitását. Ugyanakkor a kadmium szoros kémiai hatásban áll a cinkkel, ui. talajban a Zn/Cd arány állandó. A növények általi felvehetőségét a talaj kadmiumtartalma, a ph feltételek, a hőmérséklet, a szerves anyag mennyisége, illetve a többi fém jelenléte befolyásolhatja. A cink a természetben eléggé elterjedt fém, a litoszféra átlagos cinktartalma 80 ppm. A nem terhelt talaj átlagosan 15-100 ppm cinket tartalmaz. Általában az agyagpalák tartalmaznak nagyobb mennyiségű cinket ( 300 ppm). Elsősorban a szerves anyagokhoz, továbbá a vas- és mangán-oxidhoz kötődik. Nagy mennyiségben fordul elő az agyagásványok rácsaiban. Természetes, nem befolyásolt körülmények között az A szintben, humid területen, gyengén savas ph mellett a talaj cinktartalmának több mint fele a szerves anyagokhoz kötődik (Farsang, 1996). Mivel ipari használata nagyon elterjedt, magas az emisszió-értéke. Az ipari övezetek körüli talajok cinkterhelése elérheti az 5000 ppm-t is. Hatása különösen káros, ui. a cinkérc más nehézfémeket is tartalmaz, így a cinkszennyeződést az ólom-, réz és kadmium-terhelés kíséri. Ugyanakkor a mészben gazdag talajokon élő növények esetében gyakori cinkhiány. 12

Természetes körülmények között a csapadékkal évente egy hektár területű erdőbe jutó vizsgált elemek mennyisége a következőképp alakul: réz 350, cink 1890, kadmium 35, ólom 310 g. A talajból távozó elemek mennyisége bükkerdő esetében: réz 110g, cink 1100g, kadmium 17, ólom 30 g, míg lúcosból 110g Cu, 2400g Zn, 22g Cd és 27g Pb évente és hektáronként (Kovács Margit, 1985). Az emberre káros elemek, és ily módon a nehézfémek egy bizonyos küszöböt meghaladó értéke toxikusnak tekinthetők. Ugyanakkor számos, ún. biogén elem lényeges fontosságú az élő szervezet számára, nagy koncentráció vagy nagy adag esetében ezek is azonban toxikussá válhatnak. A toxicitás foka az elem egységnyi koncentrációjára eső negatív hatásával mérhető. A mérgező hatás több tényezőtől függ. Ezek közül megemlíthető az expozíciós idő, a diszperzitás foka, más elemek jelenléte vagy hiánya, a toxikus elem megjelenési formája (legmérgezőbbek a könnyen oldható és könnyen felvehető vegyületek), a meteorológiai viszonyok stb. Mivel a toxicitás problémája igen összetett, a határkoncetrációk 6 megállapítása, főleg a létfontosságú elemek estében igen körülményes lehet. Ezzel magyarázható, hogy a legtöbb ország által megállapított maximális elfogadható koncentráció értéke más és más (1. táblázat). A talajmintákat a felső 5-10 cm mélységről gyűjtöttük. A nehézfémek koncentrációjának felméréséhez a Lakanen-Erviö-féle kirázóoldatot készítettük el: 192,5 g általános NH 4 acetátot 500 ml kétszeresen desztillált vízben feloldottunk, majd hozzáadtuk a 125 ml 96%-os ecetsavat, illetve 29,225 g EDTA-t (selectron B). Az előzőleg lemért 5 g talajmintáthoz ebből a kirázóoldatból 50 ml-t tetünk, majd a fél órás rázás, majd szűrés után következett a kalibrált IC/AAS. 1. táblázat. A nehézfémek megengedhető felső értékei a kanadai és a holland szabványok szerint ppm-ben kifejezve (BIM, 1997). Nehézfém Kanadai szabvány Holland szabvány Szántó lakóterület ipari térség szántó lakóterület ipari térség Cu 150 100 500 36 100 500 Zn 600 500 1500 140 500 3000 Cd 3 5 20 0,8 5 20 Pb 375 500 1000 85 150 600 Az AAS ólomérzékenységének megfelelő koncentráció 0,45 ppm. Az érzékenység 1% atomabszorbancia-változásnak megfelelő koncentráció. Abszolút értékben az 1% abszorbancia 0,0044 ppm. Kiszámítható a következő képlet alapján: 6 Az európai országokban a holland szabványt fogadták el, ezért célszerűnek látom ezt a beosztást használni. Összehasonlításként mellékelem az Észak Amerikában használt kanadai szabvány értékeit is. 13

Ab = logi 0 /i Ahol i 0 az eredeti fényintenzitás, i pedig a minta által előidézett csökkent intenzitás. Ha a csökkenés 1%, akkor az Ab = log100/99 = 0,0044, a minta százszoros hígítása miatt pedig az érzékenység 45 ppm. A kadmium-érzékenyég 0,028 (a minta esetében 2,8), a rézérzékenység 0,0077 (7,7), az ólomérzékenység 0,0334 (3,3), a cinkérzékenység pedig 0,018 (1,8). A mintaterületen elvégzett mérések adatai szerint a Verespatak-medence teljes mértékben mentes a nehézfém-terheléstől (2. táblázat). Általában a település nagyságától függetlenül, inkább a forgalom intenzitásától determinálva az aszfaltozott utak mentén még a városi zöldterületeken belül is magas az ólomkoncentráció, de érdekes módon, Verespatak esetében ez a jelenség sem figyelhető meg. Mi több, a réztermelés és -feldolgozás hatása sem érződik a környéken, annak ellenére, hogy közvetlenül a vízgyűjtő szomszédságában található a feldolgozó üzem. A nehézfémek esetleges megjelenésének lehetőségét is megpróbáltuk előre jelezni, s ezáltal a pufferhatás értékeire is utalunk. Ismert a talaj savanyúságának hatása a fémionok kötödésére: minél magasabb a talaj ph értéke, annál erősebb a kötödés erőssége. Egy 6-7-es ph értéknél mind a réz, a cink, a kadmium és az ólom kötödése maximális. A talajok ph értékét mind a desztillált vizes, mint a kálium-kloridos módszerrel megmértük. A két mérési módszer eredményei közötti különbség rámutat a talaj savanyodási tendenciájára. Minél nagyobb a különbség (0,5-1-nél nagyobb), a talaj annál savanyodóbb tendenciát mutat (2. táblázat). A táblázatban a két mérési módszer közötti különbséget delta ph-val jelöltük. A mérések szerint a vízgyűjtő területének 50%-án stagnáló tendenciát mutat a ph, másik felén pedig természetesnek mondható savanyodás játszódik le. Kiugró értékű változás csak egy esetében mutatható ki (10.térkép). 14

2. 1. táblázat. A talajok mintavételi pontjának ismérvei, ph-ja és tendenciája kód Hely ismérve ph (víz) ph (KCl) delta ph tendencia I/1 füves, gyomnövényzet. 8,11 8,06 0,05 I/2 gyomnövényzet. 7,71 7,31 0,4 I/3 gyümölcsös 6,74 6,35 0,39 I/4 nedves, vizenyős 6,39 4,37 2,02 erősen savanyodó I/5 kaszáló (déli kitettségű) 6 4,77 1,23 savanyodó I/6 legelő, közel az alapkőzet 5,79 4,69 1,1 savanyodó I/7 legelő (egykori erdő) 6,14 5,3 0,84 I/8 legelő 5,81 4,85 0,96 I/9 kaszáló (bábakalács, krókusz) 5,4 4,41 0,99 I/10 legelő 5,46 4,35 1,11 savanyodó I/11 moha 5,99 4,5 1,49 savanyodó I/12 gyomnövényzet. 6 4,7 1,3 savanyodó I/13 sziklás legelő 5,05 4,01 1,04 savanyodó I/14 kőris-gyrtyán-juhar liget 5,87 5,36 0,51 I/15 csalános 5,85 4,68 1,17 savanyodó II/1 kaszáló 6,89 6,49 0,4 II/2 moha 6,11 5,86 0,25 II/3 gyümölcsös/legelő 6,13 5,5 0,63 II/4 törpesás 6,12 5,23 0,89 II/5 bokros (csipke, kökény, kis növésű tölgyek) 6,14 5,34 0,8 II/6 legelő 6,2 4,94 1,26 savanyodó II/7 apró szántóföld 6,34 4,9 1,44 savanyodó II/8 kaszáló 5,69 4,48 1,21 savanyodó II/9 legelő 5,77 4,68 1,09 savanyodó II/10 legelő 5,59 4,61 0,98 II/11 meddő 5,69 4,89 0,8 II/12 szedres 5,51 4,54 0,97 II/13 legelő 6,44 6,18 0,26 II/14 szedres, mogyoró, lucfenyő 4,94 3,91 1,03 savanyodó II/15 legelő 5,32 4,14 1,18 savanyodó II/16 kevert fenyőerdő 5,78 3,96 1,82 savanyodó II/17 kecskerágó, szeder, fenyővel (lucfenyő, 5,9 5,32 0,58 vörösfenyő) II/18 kakukkfüves legelő 6 4,37 1,63 savanyodó II/19 legelő és elegyes erdő 4,84 3,99 0,85 II/20 bokros 4,79 3,75 1,04 savanyodó II/21 bokros 4,9 3,6 1,3 savanyodó II/22 bokros 5,88 4,66 1,22 savanyodó II/23 bokros 6,99 6,69 0,3 15

2.2. táblázat. A talajok mintavételi pontjának ismérvei, ph-ja és tendenciája kód Hely ismérve ph (víz) ph (KCl) delta ph tendencia III/1 törpesás 5,19 3,39 1,8 savanyodó III/2 fenyves (lucfenyő, jegenyefenyő, vörösfenyő) 4,62 3,91 0,71 III/3 fenyves, elegyes bükkel, mogyoró, szeder 4,99 3,8 1,19 savanyodó III/4 kevert, ritka erdő (fenyő, nyírfa, tölgy) 5,46 4,6 0,86 III/5 kevert, ritkaerdő, másodlagos növényzettel 5,66 4,15 1,51 savanyodó III/6 áfonyás 4,77 3,4 1,37 savanyodó III/7 kaszáló 6,2 4,49 1,71 savanyodó III/8 legelő 5,07 3,95 1,12 savanyodó III/9 kaszáló (szőrfű) 5,72 4,53 1,19 savanyodó III/10 kevert erdő (bodza, nyír, éger) 5,25 4,4 0,85 III/11 száraz gyep 5,62 4,89 0,73 III/12 legelő 5,62 4,3 1,32 savanyodó III/13 törpe sásos legelő 4,51 3,96 0,55 III/14 fenyős, szedres erdő 5,17 4,3 0,87 III/15 legelő (szőrfű) 5,48 4,38 1,1 savanyodó III/16 kevert fenyőerdő 5,67 4,6 1,07 savanyodó III/17 legelő, fenyőkkel 5,1 4,1 1 III/18 legelő 5,66 4,33 1,33 savanyodó III/19 legelő 5,73 4,47 1,26 savanyodó III/20 száraz legelő 8,12 8,09 0,03 IV/1 gyomnövényzet 7,55 7,31 0,24 IV/2 fenyő/elegyes erdő 5,96 5,43 0,53 IV/3 nedves füves térség 5,24 3,71 1,53 savanyodó V/1 gyomnövényzet 7,07 6,69 0,38 V/2 legelő 6,28 5,23 1,05 savanyodó V/3 legelő 5,94 4,26 1,68 savanyodó V/4 erdő (bükk, szil, mogyoró, nyír) 5,08 3,67 1,41 savanyodó V/5 szőrfű és kakukkfű 5,34 3,98 1,36 savanyodó V/6 nyírfaligetes kaszáló 5,38 3,96 1,42 savanyodó V/7 kaszáló 5,93 4,24 1,69 savanyodó V/8 bükkerdő 5,09 3,52 1,57 savanyodó V/9 kaszáló (pozdor, margaréta) 5,34 3,7 1,64 savanyodó V/10 elegyes erdő (bükk, szil, nyírfa) 5,37 3,72 1,65 savanyodó V/11 erdő 5,3 4,23 1,07 savanyodó V/12 páfrányos kaszáló 5,12 3,7 1,42 savanyodó V/13 gyomnövényzet 4,96 4,08 0,88 V/14 északi kitettségű bükkerdő 5,71 3,88 1,83 savanyodó V/15 északi kitettségű bükkerdő 5,53 3,73 1,8 savanyodó V/16 füves-égeres növényzet 6,11 5,59 0,52 VI/1 gyomnövény 6,53 5,71 0,82 VI/2 gyomnövény 5,96 5,26 0,7 VI/3 fenyőerdő 6,51 5,61 0,9 VI/4 gyomnövény 5,42 4,15 1,27 savanyodó 16

3. 1. táblázat. A talajok mechanikai összetétele és nehézfém-terhelésük értéke kód Kötöttség értéke Mechanikai összetétel Terheltség Pb Cd Cu Zn I/1 43 agyagos vályog 1.809 0,344 11,53 10,20 I/2 48 agyagos vályog I/3 69 nehéz agyag I/4 46 agyagos vályog I/5 59 agyag 1.545 0,378 5.069 1.758 I/6 59 agyag I/7 63 nehéz agyag I/8 62 nehéz agyag I/9 78 nehéz agyag I/10 64 nehéz agyag 4.191 0,410 2,8 3.446 I/11 60 agyag I/12 63 nehéz agyag I/13 41 vályog I/14 60 agyag I/15 71 nehéz agyag II/1 59 agyag II/2 56 agyag II/3 63 nehéz agyag II/4 64 nehéz agyag 2.878 0,462 9.395 5.258 II/5 49 agyagos vályog II/6 56 agyag II/7 58 agyag 1.930 0,454 5.770 2.814 II/8 63 nehéz agyag II/9 50 agyagos vályog II/10 61 nehéz agyag II/11 57 agyag II/12 60 agyag II/13 50 agyag II/14 65 nehéz agyag 6.104 0,459 4.661 2.249 II/15 79 nehéz agyag II/16 72 nehéz agyag II/17 62 nehéz agyag II/18 71 nehéz agyag 3.642 0,448 6.074 1.126 II/19 70 nehéz agyag II/20 69 nehéz agyag 7.747 0,445 5.407 2.692 II/21 56 agyag II/22 58 agyag II/23 69 nehéz agyag 4.199 0,569 14,1 2.118 17

3.2. táblázat. A talajok mechanikai összetétele és nehézfém-terhelésük értéke kód Kötöttség értéke Mechanikai Terheltség összetétel Pb Cd Cu Zn III/2 40 vályog III/3 47 agyagos vályog III/4 46 agyagos vályog III/5 45 agyagos vályog 3.558 0,543 3.044 5.458 III/6 96 nehéz agyag III/7 39 vályog III/8 27 homok III/9 50 agyag III/10 72 nehéz agyag 7.057 0,548 6.517 2.249 III/11 70 nehéz agyag III/12 44 agyagos vályog III/13 74 nehéz agyag III/14 56 agyag 3.094 0,473 4.027 0,586 III/15 62 nehéz agyag III/16 59 agyag III/17 108 nehéz agyag 2.894 0,575 2.615 0,634 III/18 46 agyagos vályog III/19 54 agyag 13,32 0,581 2.888 0,894 III/20 54 agyag IV/1 46 agyagos vályog 10,8 0,714 29,03 36,36 IV/2 60 agyag IV/3 62 agyag -0,401 0,587 0,948 0,28 V/1 50 agyagos vályog 3.222 0,599 15,27 1.897 V/2 51 agyag V/3 48 agyagos vályog V/4 58 agyag 6.625 0,623 4.661 1.598 V/5 49 agyagos vályog V/6 58 agyag V/7 39 vályog V/8 36 homokos vályog 7.105 0,586 2.887 1.222 V/9 53 agyag V/10 56 agyag 12,87 0,598 7.758 3.403 V/11 62 nehéz agyag V/12 64 nehéz agyag V/13 68 nehéz agyag 3.563 0,629 4.615 0,236 V/14 68 nehéz agyag V/15 66 nehéz agyag V/16 23 durva homok 4.603 0,563 21,94 7.453 VI/1 62 nehéz agyag VI/2 50 agyagos vályog VI/3 55 agyag 6.487 0,652 20,57 0,767 VI/4 46 agyagos vályog 18

3. Az ökotópképző funkció értékelése Az ökotóp a homogén jellegű környezeti élőhelyet jelenti (Mezősi, Rakonczai, 1997). Főbb ökológiai tulajdonságait a környezeti tényezők változó paraméterei adják. E környezeti faktorok domborzat, talaj, klíma, felszíni és felszín alatti vizek meghatározzák az élő világ fejlődési irányát, s ezáltal determinálják az ökotópok alkotta ökorendszer minőségét. Az összetevők változása az ökológiai értékek s ezáltal a természeti folyamatok módosulásait vonja maga után. Az ökológiai értékváltozást pedig a legintenzívebben a területhasznosítás megváltoztatása befolyásolja. A hasznosítás ökológiai alapú kényszerű módosítása új, gyakran előreláthatatlan folyamatokat indukálhat. Jelen vizsgálat elsődleges célja azt elemezni, hogy mennyire felel meg a mintaterület környezete az élővilág és az ember igényeinek, illetve, hogy a jelenlegi környezeti feltételek minősége és mennyire távolodott el potenciálistól. Az ökotópképző funkció a tájháztartás minősítése, annak teljesítőképességét fejezi ki (Mezősi, Rakonczai, 1997). Értékét pedig a táji összetevők függvényeként definiálható tájpotenciálok határozzák meg. Maga a funkció a növénytársulás érettségétől (É), természetességétől (T), diverzitásától (D) és az antropogén hatás (A) mértékétől függ. A számszerűsíthető érték egyben a táj eltartó- és regeneráló-képességét fejezi ki, s következő képlet révén számítható ki: ÖKÉ = É+T+D+A (1) Az érettség vagy maturitás a növénytársulások és ökorendszerek állapota, melyet a jelenlegi hasznosítás mellett a szukcessziós sorban elér. A klimax és állandósult társulások egy adott rend szerint a stabilitás legmagasabb fokán vannak, s ilyenkor az ökorendszer egyensúlyban van. Külső erős behatás nélkül e társulások megtartják a legmagasabb érettségi fokot. Természetes körülmények között a legalacsonyabb szinten általában a pionír társulások vannak (szántók, száraz és félszáraz legelők, rétek, ugarak, másodlagos bozótok, ültetett erdők). Verespatak vízgyűjtőjén a tartós társulások uralkodnak. A klimax állapotban a kifejlett erdők a délen-délnyugaton található bükkös, az idősebb tűlevelűek, valamint a ligeterdők vannak. Az erdőirtások következtében másodlagos növényzet alakul ki, melyek társulásai Coryletum avellane, a Genisto-Festucetum rubrae már a kezdeti stádiumban több, a természetes körülmények között fejlődő iniciális szakaszban nem található fajt is tartalmaznak (11. térkép). (2) A természetesség a növénytársulás pillanatnyi állapota, az adott ökológiai adottságokhoz való megfelelési mértéke. A különböző emberi tevékenység bányászat, földművelés, települések alapítása hatása különböző módon érezteti hatását a növénytársulások külső megjelenésében. Egyes antropogén hatások a növényzet természetességének csökkentéséhez vezetnek. A természetestől eltávolodott társulások stabilitása nagyon érzékeny, mi több felbomlik egyensúlya, és regenerálódó képessége is nagyon alacsony. Ezért, ha az asszociáció természetessége csökken, instabillá válik, még akkor is, ha elérte a klimax szintet. A természetesség térképe szerint a mintaterület legnagyobb része 19

természetes stádiumban található. Kivételt képeznek a természeteshez közeli füves formációk, a félig természetesnek tekintett meddőre ültetett erdők, valamint a majdnem mesterséges és a természetestől távoli ipari területek (a beépített és a felszíni bányászat által károsított területeke eleve a mesterséges felszínek osztályába kerültek) (12. térkép). (3) A diverzitás a növénytársulások szerkezeti sokféleségét és magas fajszámát jelképezi. 7 Fontos mutató az ökorendszerek stabilitásának értékelésénél. A magas diverzitású ökorendszerek általában magas stabilitással rendelkeznek, s egy esetleges antropogén behatás következményeit nehezebben vészelik át s lassabban regenerálódnak, mint az egyszerűbben szervezett rendszerek és társulások. Az érettség kategóriái és pontszáma Érettség foka Kategória 5 Klimax társulás 4 Tartós asszociációk 3 Természetes és hosszú életű kiegészítő társulás 2 Termesztés pionírtársulás rövid életű kiegészítő asszociációval 1 Iniciális stádiumú pionírtársulás A természetesség kategóriái és pontszáma Osztály Kategória Értéke 1. Mesterséges 0 2. Majdnem mesterséges 1 3. Természetestől távoli 2 4. Félig természetes 3 5. Természetközeli 4 6. Természetes 5 A fajgazdagság értékei A fajok száma Érték > 40 5 31-40 4 21-31 3 11-20 2 1-10 1 7 A növények felvétele a Braun-Blanquet-féle skála használatával zajlott le. 20

Rendszerint a klimax állapotban levő társulások általában nagyobb diverzitással rendelkeznek, mint a pionír vagy az alacsonyabb szinteken fejlődési stádiumban levő rendszerek. A diverzitás mértéke a fajgazdagsággal és a strukturális sokféleséggel határozható meg (D=F+Sz). A diverzitást ábrázoló térképet elemezve, látható, hogy a záró stádiumban levő bükkösök és tűlevelű erdők a fajszegénység miatt a legalacsonyabb kategóriába kerültek. Ezzel szemben a másik végletbe tartóznak a szerkezeti sokféleséggel rendelkező, tisztásokkal váltakozó ligeterdők, a nagy fajgazdagságot mutató nedves rétek és kaszálók (Agrostis tenuis-festucetum rubrae, Agrosti- Festucetum rupicolae) és a cserjés és félcserjés formációk (Fragario-Rubetum, Coryletum avellane, Pruno spinosae-crategetum) (13. térkép) A szerkezeti sokféleség minősítése Növényzet magassága 50-100% 25-50% 5-25% 1. magas fa (10-20 m) 1 0,6 0,3 2. alacsony fa 1 0,6 0,3 3. bokor (2 m-nél magasabb) 1 0,6 0,3 4. alacsony bokor (2 m-nél kisebb) 0,5 0,3 0,2 5.fű (30 cm-nél nagyobb) 1 0,6 0,3 6. alacsony fű 0,5 0,3 0,2 (4) Az ökológiai rendszer antropogén hatású degradációja az ökotópképző funkció egyetlen külső összetevője. A természeteshez közeli és az emberi hatások által megváltoztatott növénytársulások és ökorendszerek csökkent teljesítőképességűekké válnak. Minél magasabb a külső ráhatás, annál alacsonyabb az asszociáció revitalizációs képessége. A tájérték meghatározásánál is használatos ui. a regenerációs tényező mutatója. Az antropogén hatás minősítése Osztály Kategória Érték 1 nem befolyásolt 5 2 enyhén befolyásolt 4 3 Befolyásolt 3 4 Károsodott 2 5 erősen károsodott 1 6 teljesen károsodott 0 Verespatak esetében a beépített területet az igen erősen károsodott kategóriába soroltuk. Nagyon terhelt az ipari területnek használt térség, enyhébben károsodottak a meddőhányók. A befolyásolt osztályba került két nagyon lepusztult legelőrész, melyek azonban revitalizációs képességük következtében néhány év alatt teljesen regenerálódhatnak. A csekély befolyás alatt álló 21

területek osztályába kerültek az erdőirtásokat követő bokros formációk és az alacsony lombos erdők. A vízgyűjtő legnagyobb része azonban nem befolyásolt, antropogén hatásoktól mentes terület. Ha létezik is emberi beavatkozás, annak hatása elhanyagolható (14. térkép). Az ökotópképző funkció minősítése az ökotópképző értékek alapján Érték Minősítés 16,5-20,0 Nagyon magas 12,5-16,0 Magas 8,5-12,0 Közepes 4,5-8,0 Alacsony 1,5-4,0 Nagyon alacsony Verespatak-vízgyűjtő ökötopképző funkciójának térképét elemezve, feltűnik a nagyon magas kategória széles elterjedése, mi több uralkodása: ebbe az osztályba tartózik a lombos és tűlevelű erdők zöme és az érintetlen füves területek többsége. Magas ökológiai funkcióval rendelkeznek a kaszálók, a bokros társulások és az alacsony, fiatal lombhullató erdők. A közepes minősítésű osztályba sorolhatók a meddőkre ültetett, fajokban viszonylag szegény és az emberi hatás nyomait viselő posztantropogén erdők (Betuleto-Carpinio-Populetum). Végül nagyon csekély és csekély az ökotópképző funkciója a településeknek, az ipari övezetnek, a külszíni kitermelésnek használt területnek, illetve egy meddőhányóra telepített fiatal és ritka fenyőerdővel borított, jelenleg autóparknak és ipari területnek használt felszínnek. Ez utóbbi a vízgyűjtő déli-délnyugati részén, a felszíni kitermelés közvetlen közelében található (15. térkép). A terepen végzett felvétel magában foglalja az asszociációt alkotó fajok névsorát, eloszlásukat szintek és aspektusuk szerint, illetve a tömegviszonyukat tükröző értékszámot. Jelen dolgozatban, mivel nem cönológiai jellegű munka, nincs szükség a társulás-monitorozás adatlapjainak összes információjára, sem a társulásokban lezajló degradációs jelenségek fokára és irányára vonatkozó adatokra. Csak az azokból származó következtetéseket vontuk le. A következőkben a mintaterületen előforduló társulások rövid bemutatása következik. A vízgyűjtő területén 22 asszociáció fordul elő. Ezek közül 10 fás, 9 lágyszárú, 3 pedig cserjés formáció (4. táblázat). Az Alnetum incanae transsilvanicum társulás a patakok kísérőjeként, keskeny, 10-25 méteres sávként húzódik. Tipikus vízparti társulás (Csűrös, 1981). 3-6 méter magas fás szárú növényzet uralja. Az aljnövényzet magaskórós fajokban gazdag (Telekia speciosa, Athyrium filix femina). A helyenként kiszélesedő árterület árnyékos, pangóvizes mélyedéseiben higrofiton növényzet is előfordul (Carex palustris, C. Riparia, C. polymorpha). Szélein enyhén szárazságtűrő fajok is megjelennek, melyek a környező legelők és bokros formációk alkotó vagy természetes kísérő fajai (Prunus spinosa, Rhamnus frangula, Crataegus monogyna, Veratrum nigrum, Spiraea salicifolia). A ritkább, kevéssé zárt 22

lombkorona esetén Lamium maculatum, Mentha longifolia uralja a gyepszintet. Mivel a mélyedésekben futó dűlőutakon, völgyekben, vízfolyások mentén terülnek el, gyakran birtokokat elválasztó élő sövényként használják, ezért helyenként 10-20 m széles áthatolhatatlan sűrűséget képeznek, ahol a főbb kísérőként a Salix fajok említhetők meg. Említésre méltó még, hogy az asszociációban tíz védett növényfaj található. A társulás stabil, fajokban gazdag. Természetes/természetközeli állapotban találhatók. Egyegy út, illetve a magánterületeket egymástól elválasztó kövekből és drótakadályból vont kerítés keresztezi. A Carpinio-Fagetum transsilvanicum Soó florisztikai felépítése tükrözi a két uralkodó faj ökológiai igényét kielégítő termőhelyi feltételeket. A lombkorona szintjének záródása meghaladja a 70-75%-ot. Ezzel magyarázható, hogy a cserje- és gyepszint fajgazdagsága eléggé alacsony. Az asszociáció lágyszárú összetevőinek fenofázisa korábban kezdődik, megelőzi a lombkorona teljes kialakulását. A fitocönoziskat felépítő fajok 40%-a mezofiton, s majdnem 2/3-a közepes hő- és vízigényű. A Symphyto-Fagetum (Fagetalia) asszociációban a lombkorona nagyfokú zártsága miatt helyenként hiányzik a gyepszint, és ezért ezek a formációk a lágyszárúak elterjedésétől függően subnudum és nudum állományokat alkotnak. A fás növények 90%-át a Fagus sylvatica alkotja. A két nagyobb Fagetalia állományban csak elvetve található más fás szárú növényzet. Klimax állapotú, természetes és tartós társulás, magas a faanyag-produkciója. A vízgyűjtő legértékesebb erdőállományát képezi. A társulás védett növényei a lágyszárúak: Daphne mezereum, Dentaria glandulosa, Hypericum maculatum, Primula elatior stb. A Piceeto-Fagetum sylvaticae asszociációk viszonylag kis területeket foglalnak el. A bükk elterjedésének felső határaként szokták definiálni (Csűrös, 1981). E kevert erdő egységes életfeltételeket biztosít: nyirkos és nedves, mély barna erdőtalajt, árnyékot és alacsony napi hőingadozst. A lucfenyő gyakoribbá válásával a talajban podzolosodás indul be. A tűlevelűeket az Abies alba, a Picea abies és ritkábban a Larix decidua képviseli. A cserjeszint kevésbé van jelen. Fiatal erdők, természetesek, annak ellenére, hogy a Larix decidua ültetett faj. A vízgyűjtő területén előforduló növénytársulások közül ebben a formációban található az egyetlen fokozottan védett növény, a Campanula abietina. A Pineto sylvestrum aszociáció diverzitás szempontjából nagyon szegényes, s annak ellenére, hogy az erdeifenyő a névadója, nem kimondottan erdős vegetáció. Bizonytalan származású helyről szállított és szétteregetett meddőanyagra, ritkán ültetett fenyők alkotják. Egy elkerített területen, a Varsii csúcson található. Stabilitása és ökológiai, valamint gazdasági értéke alacsony (Sandu, Popescu, Doltu, Doniţa, 1983). A posztantropogén (Betuleto-Carpinio-Populetum) növényzetnek nevezett asszociáció szintén meddőhányóra telepített fás növényzet. A minden rekultivációs elképzelés nélkül ültetett erdőt zömmel 15-17 éves Carpinus, Betula, Acer, Populus fajok uralják. Az aljnövényzet hiányzik, kivételt a 23