Borsa Brown A maffia ágyában

Borsa Brown A maffia ágyában

Borsa Brown - A maffia ágyában Borsa Brown, 2013 Hungarian Edition Álomgyár Kiadó Minden jog fenntartva! Borítóterv: Horváth Tamás Olvasószerkesztő: Helfrich Judit Korrektúra: Sárközy Andrea Felelős kiadó: Nagypál Viktor Álomgyár Kiadó, Budapest, 20l3 www.alomgyar.com ISBN 978-6l5-5252-2l-l Tördelés, nyomdai előkészítés: Borvető Béla

Előhang Ülök a sötét szobában, és azon gondolkodom, hogyan voltam képes ezt a mindent elsöprő szerelmet érezni iránta, miközben ennyire rettegtem is tőle. Hogyan szerethetem még mindig? Hogyan volt merszem meghozni a döntést, ahonnan már nincs visszaút? Azóta sem vagyok meggyőződve arról, hogy helyesen cselekedtem. Amikor a hétköznapi életünket éljük, sohasem gondolunk arra, hogy bizonyos dolgok megtörténhetnek velünk. Aztán egyszer csak ott találjuk magunkat a világ közepén, egyedül a fájdalmunkkal, és az életünk úgy pereg le előttünk, mintha film volna. Az én életem nem film volt. Valóság. Valóságos szerelem, valóságos halálfélelem. *** Ez a történet nem csak rólam szól. Massimóról is szól - a férfiról, aki fogva tartja a szívemet. Különös ember, különös életúttal. Ha egyetlen szóval kellene őt jellemeznem, annyit mondanék: vezér. Vezér, mert elvezetett engem a szerelem ösvényein a teljes boldogsághoz - és vezér, mert megmutatta az utat a pokol legmélyebb bugyraiba.

1. fejezet

Derült égből Elgémberedett tagokkal, álmosan nyújtóztam végig az ágyon. Sötét volt kint; megint meg kellett állapítanom, hogy az idő borús, és nyilván hamarosan szakadni fog az eső. Angliában nőttem fel, mégis minden egyes nap, amely ilyen borongósan indult, rányomta a bélyegét a hangulatomra. Gyönyörű a város - újra meg újra ez fogalmazódott meg bennem, amikor a teásbögrémmel a kezemben kinéztem az ablakomon. Imádtam a sokszínűségét, a lüktetését, de a szürkeségét és az egyhangúságát is. A kettősség, amely áradt belőle, az én életemre is jellemző volt. Belekortyoltam a teámba, de alig bírtam lenyelni, mert a gyomrom egy hatalmas görcs volt az előző reggeli események miatt. Pedig csak egy átlagos munkanap várt rám, s a szokásos borús idő. Kicsit késésben is voltam, csupán a tornacipőmbe, meg egy pólóba és farmerba ugrottam bele. Szóval, slamposan indultam dolgozni, ami nem volt jellemző rám. Hosszú, szőkés hajamat ezúttal egyszerű lófarokba kötöttem, és sportos táskát akasztottam a hátamra. Pocsékul nézhettem ki, de ezt akkor nem nagyon bántam. A nap végén már annál inkább... Semmi különös nem történt, mindössze annyi, hogy munkába menet véletlenül nekitolattam egy autónak. Bosszantó is lehetett volna az eset, mégsem volt az; inkább bearanyozta a napomat. Attól kezdve csak a kocsi tulajdonosán járt az eszem: magas termet, sötét bőr, barna haj, hívogató barna szemek, elképesztő magabiztosság. És az illata. Nekem persze pont aznap kellett tornacipőben, farmerban elindulnom! Álltam az ideálom előtt, a zuhogó eső végigfolyt az arcomon, s úgy éreztem magam, mint egy ázott egér. Két külön világ - gondoltam. Az öltönyös meg a tornacipős. Az akcentussal beszélő férfi elkérte az adataimat, aztán pofátlanul ott hagyott a koccanásunk helyszínén. A helyzettel magával vajmi keveset törődtem, mert sejtettem, hogy biztosan megúszom a számonkérést. (Neki szemmel láthatóan nem volt szüksége arra, hogy én megtérítsem a kárát, és az is erősítette a fölényemet, hogy ő tartózkodott idegen országban, nem én. Legalábbis így gondoltam, hiszen a rendszáma olasz volt.) De az a férfi...! Újra megremegett a gyomrom. Valakinek beszélnem kellett az ügyről, így hát, hogy gyötrődésemet enyhítsem, felhívtam Barbarát. Ő gyermekkorom óta a legjobb barátnőm volt. Az a fajta, akivel az ember sok mindenen keresztülmegy. Együtt jutottunk a felnőtté válás útvesztőjébe, noha más utat választottunk: ő családcentrikus volt, és szerelmes; én vakmerő és kalandot kereső. Három éve közösen döntöttünk úgy, hogy a fővárosba költözünk, és elhagyjuk Ockhamet, ahol születtünk. Valami hiányzott ott az életünkből, s ránk tört az a bizonyos saját lábunkra akarunk állni érzés. Élveztük a fiatalságunkat, és igyekeztünk kihasználni az adódó lehetőségeket. Bár jobban belegondolva, ez inkább rám volt igaz - ő rögtön összeköltözött a nagy szerelmével. Barbara gyönyörű volt, magával ragadó. (Bár ő ugyanezt mondta mindig rólam.) Hosszú, barna haját általában összefonva hordta; mozdulatai derűt sugároztak. Magasan ívelt szemöldökétől úgy nézett ki, mint aki folyton kérdezni szeretne valamit. Apró termete ellenére, bárhol járt is, mindenhol kitűnt a tömegből. Sugárzott belőle az elégedettség. Ez volt az egyetlen tulajdonsága, amit valaha is irigyeltem tőle. Villámsebességgel nyúltam a telefon után, majd tárcsáztam a számát. - Barbara, szükségem van rád, el kell mesélnem valamit - hadartam elcsukló hangon. - Ugye, Suzi, nem feküdtél le senkivel, akivel nem kellett volna? A kérdése megdöbbentett. Jobban ismert engem, mint bárki más a világon. Ha ekkor szemközt állunk egymással, a fülem tövéig elpirulok, noha Barbara pont nem az az ember, aki előtt zavarba szoktam jönni. - Mesélj! Ki az illető? Mióta ismeritek egymást? Én is ismerem, vagy a szekrényed alján rejtegeted?

A lélegzetem is elakadt. A legjobb barátnőm valami szaftos szerelmes sztorit vár tőlem, én pedig azt fogom elmesélni, hogyan törtem össze a kocsimat. - Ha csöndben maradnál egy pillanatra, és nem próbálnád a számba adni a szavakat, akkor elmondhatnám, mi történt - feleltem mosolyogva. Mély lélegzetet vettem, és próbáltam belekezdeni a történetembe, amikor az utolsó pillanatban ráeszméltem: egy mondatnál többet nem tudok mondani az esetről, ráadásul az sem lesz túl izgalmas. Ami igazán tűzbe hozott, az mind csupán a képzeletem szüleménye volt, erről pedig nem kívántam számot adni. - Összetörtem a kocsimat. - Micsoda? És nem történt semmi bajod? - Tulajdonképpen csak a két lámpám sérült meg. Barbara nem reagált a válaszomra, én pedig nem tudtam, mit is mondhatnék még. A csönd csalódottságra utalt. Túlságosan ismert ahhoz, hogy lezártnak tekintse a témát. - Suzi... Gyerekkorod óta ismerlek. Tudom, ha annyi történt volna, hogy egy picit megkarcolod az autódat, azt csak mellékesen említed meg. Te viszont szenvedéllyel hadartad, hogy beszélni akarsz velem. Megöltél egy embert, vagy mi az, amit csak harapófogóval lehet kihúzni belőled? - A másik autó sokkal jobban megsérült. Fogalmam sincs, mennyibe fog kerülni a javítása. Miből fogom kifizetni? Ráadásul egy arrogáns fickó vezette, aki közölte, hogy neki nincs ideje ilyen ügyekkel foglalkozni. Várjak türelmesen, majd jelentkezik. Még csak nem is angol volt, hanem valószínűleg olasz. Nem hiszem, hogy az én pénztárcám kibírja egy ilyen luxusautó javításának a költségeit. Mit tegyek? - Ugyan már! - kacagott fel Barbara. - Egy kicsit jobban megerőlteted magad Kevinnél. Majd több pénzt facsarsz ki belőle. Erre a gúnyos megjegyzésre végképp nem számítottam, pedig az igazság az, hogy pontosan ez volt a tervem. Kevinnek majd szomorúan elújságolom, mi történt velem, ő meg vigasztalásképpen a kezembe nyom egy nagyobb összeget. Igen. Kevin volt a mentsváram. A vele való megismerkedésem fordulópontot jelentett az életemben: rájöttem, hogy a pénz nagyon fontos. Tulajdonképpen nem szándékos elhatározásból lettem olyan, amilyen. Így alakult. És az amilyen sajnos azt jelentette, hogy számító, önző, a céljait mindenáron megvalósítani akaró nővé váltam. Kevin szintén a cégnél dolgozott, vezető beosztásban. Neki köszönhettem, hogy fölfelé araszoltam a ranglétrán. Nem volt az a megtestesült férfiideál, de a pillantásait fegyverként használva nagyon is messzire tudta kivetni a hálóját, ha éppen halat akart fogni. Kék szeme és rövidre nyírt, világosbarna haja sportossá tette, amit megcáfolt azzal, hogy állandóan öltönyt viselt. Az ellentmondások embere volt. Határozott, mégis túlzottan irányítható. Nem az a fajta természet, akibe azonnal beleesnek a nők, sokkal inkább az, aki után feltesszük magunkban a kérdést: Ugyan mit szerettem benne? Mindent a legnagyobb diszkrécióval rendezett el, és mindig csupán addig volt az ágyamban, ameddig én akartam. Kevin tudta, mit kérdezhet, és melyik az a nap, amikor békén kell hagynia. E tulajdonságát roppantul becsültem benne. Azzal is tisztában volt, hogy örülök egy-két apróságnak, így azt hiszem, kölcsönösen kihasználtuk egymást. Tudtam, ha azt mondanám neki, hogy holnaptól felejtsen el, többé nem próbálna az ágyamba kéredzkedni. - Nem érted, Barbara? Pocsék napom volt. Mit tegyek? - tettem fel kérdésemet a barátnőmnek. - Semmit - hangzott az egyszerű válasz. - Tégy úgy, ahogy tanácsolta, várj a jelentkezésére. Egyébként történt még valami érdekes is veled ma? - Mi? - kérdeztem vissza hitetlenkedve. - Ez nem elég érdekes? - De igen, csakhogy te az ilyen esetektől egyáltalán nem szoktál kétségbeesni. Biztos volt benne, hogy hamarosan megtudja a telefonálásom igazi okát. Nem türelmetlenkedett; én voltam az, aki nem tudta tovább magában tartani a titkot. - Oké! - kezdtem sóhajtva. - Megőrülök azért a férfiért, aki miatt összetörtem az autómat. Most jó? - Jó! Remek! Akkor tehát elmondod a lényeget, vagy ehhez minden őszinte mondatod előtt fel kell, hogy

idegesítselek? - A parkoló bejáratánál nekitolattam valakinek, és azóta túl sokat fantáziálok róla. Na? Szerinted ez mit jelent? Barbara, nyugtass meg, hogy normális vagyok! - Tudod te azt magadtól is. Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy a sors meglehetősen heves vérmérséklettel áldott meg téged. Ezért nem kell szégyenkezned. - Csakhogy ez az ember levegőnek nézett engem! Ráadásul, ha láttad volna, milyen nevetséges ruhában és szakadt cipőben voltam. Az egész annyira balul sült el, hogy szükségem volt egy kis vigasztalásra, ezért is hívtalak fel. - Te kétségbeestél, amiért egy férfi nem vette észre a szépségedet? - kuncogott Barbara. - Gyerekkorunk óta te vagy a nagy hódító, most meg tőlem vársz jó tanácsot? Ehhez te értesz. Ő is férfi. Ezzel szerintem mindent elmondtam. Csábítható, tehát csábítsd! Bár az is igaz, ha nem sikerül, abba te valószínűleg belehalsz, mert nem vagy hozzászokva a visszautasításhoz - kacagott fel. - Na, jó! Csak vicceltem. Biztos vagyok benne, hogy megoldod ezt a hatalmas problémát. Pár nap múlva majd közösen fogunk mulatni a kezdeti nehézségeiden. Most már mindketten nevettünk. A barátnőm jól ismert. Mindig megkapom, amit akarok!

2. fejezet

Sodrás Kevin leült az asztalom sarkára, és elém tolt egy pohár üdítőitalt. A lábán felcsúszott a nadrágja szára, amitől kivillant a bokája. Viccesen nézett ki, ezért miközben ráemeltem a pillantásomat, reménykedtem benne, hogy amit feljebb látok, az majd jobban fog tetszeni. Kevin tulajdonképpen vonzó férfi volt, csupán annyi volt vele a baj, hogy túlzottan konzervatívnak találtam a stílusát és a viselkedését. Általában szürke öltönyt viselt. Talán égetőbb vágyat ébresztett volna bennem, ha nem mindennap ugyanebben az öltözékben látom őt. Cinkosan rám kacsintott egyet, majd mosolyra húzta a száját, és már ott sem volt. A mosolya ebben az esetben azt jelentette, este meglátogat. Kevin mindig tömören, lényegre törően fogalmazott. Párkapcsolatban élt, de ezt egyikünk sem firtatta. Ez nem az a fajta viszony volt. Lehet, hogy csak megszokásból, mégis meghatározó része volt az életemnek. Ha ekkor valaki megkérdezte volna, mit érzek iránta, valószínűleg azt felelem: a magam módján szeretem. A gondolataimból az asztalon heverő telefon csörrenése zökkentett ki, amit ijedtemben nem mindennapi gyorsasággal kaptam fel. A recepciós röviden, unott hangon közölte, hogy fáradjak le a hallba, mert várnak rám. Lementem, és átvettem a levelemet az ismeretlen, farmeros férfitól. Azon nyomban bontogatni kezdtem a borítékot. Vadságomnak meglett az eredménye: csupán a levél maradt ép, a boríték cafatokra szakadt. A címzett én voltam, a feladó pedig egy bizonyos dr. Massimo Borelli, ügyvéd. Az értesítés arról szólt, hogy balesetet okoztam, a sérült autó javítási költsége 800 font, amelyet vagy egy összegben kifizetek, vagy be is jelenthetem a kárt a biztosítómnál. A levél végén szerepelt a cím, amelyen az ügyvédet megtalálhatom. Nem volt kérdés, hogy tétovázás nélkül fel is keresem. Felszaladtam az irataimért. Induláskor azonban nekiütköztem Kevinnek, aki ölelés helyett magától eltolva így kérdezgetett: - Suzanne, mi bajod van? Történt valami? - Igen - hadartam -, most el kell mennem! Nem tudok bent maradni tovább, halaszthatatlan dolgom van. Felgyorsítottam a lépteimet, mintha kétség nem férhetne ahhoz, hogy Kevin megértően fog viselkedni. - Ne felejtsd el, hogy munkaidőben vagy! - emelte fel az egyik ujját. - Nem engedhetlek el csak úgy! - De igen, Kevin, elengedhetsz! - Suzanne, nem értettél meg! Nem mehetsz el! - Kevin, te sem értettél meg engem! Én most mindenképpen elmegyek! Nyugodtan kiírhatsz egy nap szabadságot, így te is jól jártál. Hátat fordítottam neki, és már indultam is. Végképp sikerült őt kihoznom a sodrából. Most már sértődött hangon reagált: - Szeretném, ha tudnád, hogy túl sokat engedsz meg magadnak. Ezt este meg kell beszélnünk. - Na, ide figyelj! - fordultam vissza a szemébe meredve. - Ha azt hiszed, hogy ez után a sok akadékoskodás után tárt karokkal foglak várni, akkor nagyon tévedsz! Abban se nagyon bízzál, hogy kinyitom neked az ajtót! Nem vártam választ. Távozás közben elkaptam a kolléganőim pillantását. Sajnos Kevinnel ellentétben én nem voltam képes odafigyelni a hangerőmre, és ezzel nagy hibát követtem el. Meg voltam róla győződve, hogy mindenki hallotta a kirohanásomat, és hamarosan az egész iroda rólunk fog pletykálni. Ez engem cseppet sem érdekelt, Kevinnek azonban nagyon is sok vesztenivalója volt. Én sosem féltem, hogy kitudódik, a szeretője vagyok a cég egyik vezetőjének, de ő mindig is rettegett a leleplezéstől. Bár, ha valaki nyitott szemmel járt, annak igenis feltűnhetett, hogy én a durvább hibáimért sem kapok soha megrovást, és kizárólag könnyen teljesíthető feladataim vannak. Felettesem - és egyben szeretőm - az ilyen apróságokra nem ügyelt, de arra gyakran figyelmeztetett, hogy még véletlenül se járjon el a szám, mert akkor kénytelen lesz elbocsátani. Üzletember volt, ebben nem ismert tréfát. Mégsem voltam képes türtőztetni magam. Az igazat megvallva, eszembe sem jutott, hogy a megjegyzésemnek következményei lehetnek.

A címben megadott irodaház impozáns volt. A bejáratánál a biztonsági őr barátságtalan tekintete állított meg. Megérdeklődtem, merre találhatom az ügyvédi irodát, mire a férfi útba igazított. Miközben elhaladtam mellette a lift felé, éreztem, ahogy perzselt a pillantása. Megnyomtam a legfelső emelet gombját, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. Az épület magas volt, így liftes utazásom kellőképpen elhúzódott ahhoz, hogy úrrá legyen rajtam a bezártság érzése. A tükörben még megpróbáltam ellenőrizni a ruhámat - hiszen komoly nő benyomását szerettem volna kelteni -, de az igazság az volt, hogy egy hajszál választott csak el attól, hogy pánikba essem. Elhatároztam, hogy lefelé menet a lift helyett mindenképpen a lépcsőt választom. A szerkezet furcsa mozgása figyelmeztetett, elértem a kívánt emeletet. Kinyílt az ajtó, én pedig úgy éreztem, új világ nyílik meg előttem. Hatalmas volt a tér, a levegő friss. Valószínűleg csupán ez akadályozott meg abban, hogy elájuljak. Kilépve puhaságot éreztem a lábam alatt. Meg kell hagyni, a süppedős szőnyeg roppant elegáns volt, de cseppet sem praktikus, hiszen a cipőm sarka folyamatosan a szőnyeg szálai közé keveredett. Szimpatikus női hang üdvözölt és ajánlotta fel a segítségét. Negyven év körüli, szőke nő volt, akinek akaratlanul is a lábbelijére tévedt a pillantásom. Megértően nyugtáztam magamban: ő sokkal praktikusabb cipőt választott magának, mint én. Közöltem vele, hogy sürgős ügyben szeretnék az ügyvéd úrral találkozni, ezért hellyel kínált. Amíg várakoztam, körbejárattam a szemem a helyiségben. Növények sorakoztak a földön, hosszú száruk a nap felé ágaskodott. Együtt éreztem velük, amiért a fény felé kívánkoznak. A nő visszatért, és közölte, hogy bemehetek. Biztos léptekkel elindultam az ajtó felé. Határozott mozdulattal nyitottam ki az ajtót, de becsukni már nem volt erőm. A meglepetéstől földbe gyökerezett a lábam. Okos nőnek hittem magam, ezúttal azonban a legegyszerűbben összeillő kockákat sem tudtam a helyükre illeszteni. Az olaszos hangzású névnek, amely az ügyvéd levelében szerepelt, eddig nem tulajdonítottam jelentőséget - most meg ott állt velem szemben a jóképű idegen! Eszembe jutottak a korábbi terveim, hogy majd jól kioktatom ezt a levelezgető önelégült ficsúrt az angol jogrendszerről. Erre azzal kellett szembesülnöm, hogy az idegen valószínűleg sokkal jobban ismeri a törvényeket, mint én. Talán az lett volna a legokosabb, ha fülemet, farkamat behúzom, én azonban a csalódottságtól képtelen voltam megválogatni a szavaimat, no meg a hangsúlyt, amellyel kimondtam őket. Ellenfelem nem könnyítette meg dolgom, csupán meredt rám kérdőn a vonzó barna szemeivel. - Maga az? - néztem rá számon kérőn. - Én azt hittem, egy ismeretlen ügyvédet találok itt, aki eljár a maga nevében. - És? Én nem vagyok magának elég ismeretlen? Hetykén rádőlt az asztalára, két kezét összefonta a mellkasán. Jelezte, ő van nyeregben. Meg kellett, hogy állapítsam, nem véletlenül ábrándoztam róla. Most is vonzónak találtam, de szabad és kihívó stílusa elbizonytalanított. Az arcán gúnyos mosoly jelent meg, amit nem tűrhettem. Lépni szerettem volna egyet, ám a cipőm sarka megalázó módon ismét beleakadt a szőnyegbe. Eljött az ideje, hogy ennek a beképzelt fickónak leromboljam a férfiúi magabiztosságát. - Nézze - emeltem rá a tekintetem -, én nem barátkozni jöttem ide! Összetörtük egymás autóját, amiben mindketten hibásak vagyunk. Nem tartom jogosnak, hogy én fizessem meg a javítás költségeit. - Nem akarom elkeseríteni, de ön rosszul emlékszik a történtekre. Nekem tolatott anélkül, hogy a tükörben meggyőződött volna róla, nem áll ön mögött senki. - Ez így nem igaz. Túl közel volt hozzám! - Rendben. Mit szeretne? - Maga azt hiszi, hogy azért, mert ügyvéd, bármit megtehet, és játszadozhat az emberekkel! Biztosíthatom, én sem maradok le ön mögött, ugyanis van egy kedvezőtlen hírem: az édesapám ugyancsak ügyvéd, átadom neki ezt az ügyet. Hazudtam. A pillanat hevében nem tudtam olyasmit kitalálni, ami elég rémisztően hangzott volna, noha

ellenfelem láthatóan ettől sem ijedt meg, csupán a szemöldökét húzta fel: - Rendben, akkor adja át az édesapjának a névjegykártyámat. Várom a jelentkezését. Most mi lesz velem? A szüleim egyszerű emberek voltak, minden vagyonuk a házuk volt, a kis élelmiszerboltjukkal, amelyet hosszú évek óta működtettek. Sosem engedték, hogy segítsem őket, még akkor sem, amikor nekem már nem voltak anyagi gondjaim. Azt hiszem, elképzelni sem tudtam volna náluk jobb szülőket, s most furdalt a lelkiismeret, mert az előbbi hazugságommal gyakorlatilag megtagadtam őket. Dühös voltam. Ezt is csak ez a szemtelen alak tudta kiprovokálni belőlem! Ráadásul eszembe juttatta életem egyik legfájóbb pontját, a nővéremet, Khatrynt. Ő még mindig a szüleinkkel élt, és része lehetett a mindennapjaiknak, mert nem vette a bátorságot ahhoz, hogy fordítson az életén. Nagyon hasonlítottunk egymásra, de egész más volt a természetünk. Nemcsak testvérek, hanem jó barátnők is voltunk mi ketten, körülbelül a Kevinnel való megismerkedésemig. A viszonyunkról Khatrynnek megvolt a véleménye, s még azt sem engedte, hogy bemutassam neki a hozzám közel álló férfit. Folyton azt hangoztatta, hogy laza erkölcsű nő vagyok, aki belerondít mások szerelmi életébe. Arra gyanakodtam, hogy valójában a bátorságomat irigyelte, amiért én függetlenné mertem válni, és képes voltam új életet kezdeni. Mindössze két év volt közöttünk a korkülönbség, Khatryn mégis sokszor úgy viselkedett, akár egy vénkisasszony. Valódi szakadék tátongott kettőnk között. Hiába hívtam Londonba, mindig határozott nemmel válaszolt, így feladtam a reményt, hogy újra olyan lehet a kapcsolatunk, mint tizenéves korunkban. - Ezzel akkor le is zártuk a dolgot, ugye? Tessék? Bár tombolni lett volna kedvem, úgy gondoltam, nem teszem még nevetségesebbé magam azzal, hogy nem tudok uralkodni az indulataimon. Megfontoltságot erőltettem magamra, és higgadtan visszavágtam: - Nem, ügyvéd úr, most kezdődik csak a móka! A mondatomat megtoldottam egy éles fordulattal, és már indultam is kifelé az ajtón. A titkárnő vigyázzban állt az asztalánál, immár cseppet sem derűs hangulatban. Biztosra vettem, hogy a nyitott ajtón keresztül jól hallotta a vitánkat. Annyira magabiztosnak éreztem magam, hogy csak a liftben eszméltem rá, eredetileg gyalog akartam lejutni innen. Láttam, amint az ügyvéd kilép az irodájából, s elindul utánam, de azt nem tudtam, vajon odaér-e hozzám, mielőtt az ajtó becsukódik. Gyűlöltem ezt az embert, a magabiztosságát, az egész lehengerlő lényét. Ő persze nagyon is jól tudta, hogy időben oda fog érni a lifthez. Benyújtotta a kezét, az ajtó pedig visszanyílt. Szó nélkül lépett be mellém, és nyomta meg a gombot. Nem fordult felém; várta, hogy összeérjenek az ajtók, és elinduljunk lefelé. Aztán megnyomta a stop gombot, mire a szerkezet egy nagyot rándulva megállt két emelet között. Felém fordult, és - azt hittem, rosszul látok - határozott vágyat láttam a szemében. Időm sem lett volna felfogni a történteket. Minden váratlanul történt, szavak nem hagyták el a szánkat. Egy halovány kép még felsejlik előttem, amint az órája megcsillan a neonfényben, de ezek után ösztönösen behunytam a szemem, csupán az érintéseit éreztem. Puha szája hozzáért az enyémhez, miközben egyik kezével a szoknyámat húzta felfelé. Belélegeztem az illatát, ami elég volt ahhoz, hogy a józanságomat teljesen elveszítve, vadul szorítsam magamhoz. Kezeimnek utat keresve hozzáértem a bőréhez az inge alatt. Ekkor már tudtam, hogy elvesztem. Túl nagyra korbácsolódott bennem a vágy ahhoz, hogy ellen tudjak állni ölelései csábításának. Az ő szemében is ugyanezt láttam. Az egyik lábamat felhúzta a derekára, így képes volt uralni a testemet. Még jobban szorítottam magamhoz, hiszen egy lábon állva az tűnt biztonságosnak, ha az, akin a másik lábam pihen, a lehető legközelebb van hozzám. Csupán egy cél lebegett a szemeim előtt: akartam ezt a férfit. Megijedtem az elszántságomtól, mert bár a szex fontos része volt az életemnek, ilyen hatással még sosem volt rám senki. Nem is sejtettem, hogy létezhet ilyen mindent elsöprő vágyakozás. Idegen volt minden porcikája, mégis tökéletesen biztonságban éreztem magam vele.

A keze végigsiklott a combomon, a harisnya csipkerészénél azonban megállt. Megemelte a fejét, a szemembe nézett, és halványan elmosolyodott, hümmentve egyet. Tetszik neki a fehérneműm. A tekintetünk olykor találkozott, de a vágyon kívül semmit nem tudtam kiolvasni a szeméből, és ez talán így volt jó. Megemelt, így fenekemmel a támaszkodókorlátra tudtam csusszanni, minden akadályt elgördítve a behatolás elől. Megszűnt számomra a külvilág. Mintha egész életemben erre vártam volna. Életem legmeghatározóbb szexuális élménye történt meg velem. Képtelen voltam megszólalni. Leengedett, végigsimította az arcomat, majd gyengéden megcsókolt. - Ha nem vette volna észre, már így is kedvezményt kapott a javítási költségekből - suttogta halkan. - Ha engedményes ár, ha nem, én akkor sem fogom kifizetni. - Tényleg? - kérdezett vissza komoly arccal. - Pedig az engedményen kívül még egy kis extra örömet is szereztem magának. - Á, persze! Maga itt sem volt, így, gondolom, az élvezet sem volt kölcsönös. Vártam, hogy elmosolyodjon, ő azonban komoly maradt, rám sem nézett. Míg a nyakkendőjét igazgatta, kissé megvonta a vállát. Úgy éreztem, mintha a sárba tapostak volna. Rájöttem, hogy szórakozik velem, én meg olyan ostoba vagyok, hogy még lehetőséget is adok neki erre. Egy perccel ezelőtt úgy ölelt, mintha én lennék vágyai netovábbja, most pedig úgy viselkedik velem, akár egy idegennel. A rázkódás jelezte, hogy ismét elindultunk lefelé. Zavartan igazgattam a ruhámat, kócos tincseimet, miközben fél szemmel a tükörbe nézve az ő mozdulatait figyeltem. Ő is belenézett a tükörbe, így a tekintetünk találkozott. Egyik kezével végigsimította az arcát, a másikkal pedig megtámaszkodott a csípőjén, mint egy szemtelen kisgyermek, aki viccelődni készül. Kínos volt a csend. Az ajtó kinyílt, ő maga elé mutatott; jelezte, hogy legyek én az első, aki elhagyja a kellemetlen terepet. Bár a levegő még vibrált közöttünk, arrogánsan búcsúzott: - Ne feledje el átadni a névjegyemet az ügyvéd édesapjának! Várom a jelentkezését. Viszontlátásra! Felém nyújtotta a kezét, és úgy nézett rám, mintha az égvilágon semmi sem történt volna közöttünk. A megjegyzése megszégyenített, mert tudtam, nagyon is tisztában van vele, hogy az édesapám nem ügyvéd. A legszívesebben arcul ütöttem volna a szellemességéért, de nem akartam tovább rontani a helyzetemet. Hátat fordítottam neki, és szó nélkül elindultam a kijárat felé. Mire felocsúdtam, már kint álltam. A gondolataim annyira lefoglaltak, hogy fogalmam sem volt, hogyan jutottam ki az épületből. Ennyire megalázottnak még sohasem éreztem magam. Egy világ omlott össze bennem. Ez a férfi valószínűleg azt is elfelejti holnapra, hogy én a világon vagyok. És ez nagyon fájt.

3. fejezet

Veszteségek Vadul belevetettem magam a munkába, feltételezve, hogy ezzel valamelyest kiengesztelhetem Kevint. Reméltem, hogy elszáll a mérge, ha látja, hogy tisztességgel végzem a dolgom - annál is inkább, mert igazi főnöktípus volt. Mindig ő érkezett a legkorábban, és ő távozott legkésőbb, így szemmel tarthatta, ki a munka hőse, és ki az, aki lazsálással tölti az idejét. A tudat, hogy a baklövésem után nem lesz többé része az életemnek, rémülettel töltött el. De még ennél is jobban aggasztott, hogy elveszíthetem az állásomat, hiszen már megszoktam a magamnak kialakított életszínvonalat. Nagyon is tisztában voltam azzal, hogy a munkám és az érte kapott fizetés valójában nincs összhangban egymással. Élveztem a független életvitelt, de ehhez pénzre volt szükségem. Kevin pillantásából ítélve semmi jóra nem számíthattam. Erőteljes hangon közölte, hogy fáradjak be az irodájába. Elindultam, gyanítva, hogy a csevegés, amely az elkövetkező percekben fog lezajlani közöttünk, nem baráti hangulatú lesz. Hallottam, ahogy becsukódik mögöttem az ajtó, és türelmetlenül fordultam Kevin felé. Reméltem, hogy az idegen szemek kereszttüzétől elbújva közvetlenebb lesz, de nem így történt. Nagyon is rideg és kimért maradt. - Suzanne - kezdte, miközben kínjában a nyakkendőjét igazgatta -, ami tegnap történt, azt nem nyelhetem le. Este nem mentem el hozzád, mert úgy éreztem, át kell gondolnom ezt az egészet. Nagyon nagy hibát követtem el, amikor a munkát összekevertem a magánélettel. Tudtam, hogy ez előbb-utóbb visszaüt rám, csak azt reméltem, nem lesz belőle szóbeszéd. De neked köszönhetően már mindenki rólunk pletykál, és ez számomra elég. kínos. Nem a te személyed miatt, hanem azért, mert így könnyű célpont lettem. Tudod, hogy fontos vagy nekem, de ezt még én sem kockáztathatom - széttárta a karjait, és az irodában körbemutatva érzékeltette, igenis sok veszítenivalója van. - Úgy döntöttem, véget kell vetnünk ennek a kapcsolatnak, mert az alkalmazott-főnök viszony már nincs meg közöttünk. Te ezáltal túl sokat engedsz meg magadnak. Ha továbbra is együtt maradunk, el kell, hogy bocsássalak. Gondolom, az állásodra szükséged van, ezért én türtőztetni fogom magam. Ugyanezt kérem tőled is. Úgy érzem, így tisztességesen járok el veled szemben - a mondat közben odalépett az ajtóhoz, kinyitotta, és rám nézett. - Végeztünk. Mindenben igaza volt. Próbáltam reagálni az elhangzottakra, de közbeszólt. - Ne nehezítsd meg a dolgom! Nem vagyok kíváncsi semmire, csak azt akarom, hogy most kimenj az ajtón! Majdnem elsírtam magam. Két nap alatt ketten dobtak el maguktól. Kevin jó ideje szerepet játszott az életemben, így hihetetlen volt, hogy nem érdeklem többé. Azt gondoltam, az a legfontosabb, hogy az állásomat megtartsam, de tévedtem, mert a szeretőm elvesztése jobban megviselt. Abban a pillanatban nem is tudtam eldönteni, hogy a megszokás vagy igaz érzelem köt-e hozzá. *** Nagyon csalódott voltam, úgyhogy - bár undorítónak találtam magam emiatt - Bill számát tárcsáztam. Szükségem volt egy férfira, aki gyönyörrel ajándékoz meg, és ez ügyben nem számíthattam másra. Bár messze lakott tőlem, hozzá fűzött a legszenvedélyesebb - kizárólag a szexre korlátozódó - viszony. Havonta egyszer hívtam, s ilyenkor rendszerint az egész hétvégét együtt töltöttük. Ha Kevin hétvégeken ráért volna, Billt előbb-utóbb elfelejtettem volna, mert jó volt ugyan vele, de ennél többet nem éreztem iránta. Azt nem állítanám, hogy Bill férfias férfi volt: körülbelül velem egymagasságú, és túlzottan vékony alkatú. Szőkésbarna hajával és kék szemével nem éppen az ideálomat testesítette meg. Szinte sosem volt véleménye. Amikor hívtam, akkor jött, szeretkezett velem, majd - mint aki jól végezte dolgát - távozott. Már-már úgy éreztem, hogy kötelességtudatból teszi, de mikor egyszer rákérdeztem erre, mosolyogva

annyit felelt: Kényszerből sosem feküdnék le nővel. Érzelmileg egyikünk sem akart közel kerülni a másikhoz, de Bill mindig boldog volt, ha hívtam. Ez nem volt másképp most sem. Álmomból a csengő hangja riasztott fel. Kikászálódtam a pokrócból, és ajtót nyitottam. Ő volt az. Átöleltem a nyakát, hogy megcsókoljam, de Bill a csók után sem engedett el. Húzott magához, és tudtam, előbb szeretkezni fogunk, csak utána beszélgetni. Az éjszaka jobban sikerült, mint vártam. Bill gyengéd volt, mégis követelőző. Szeretkezésünk közben eszembe jutott a másik két férfi, akik szerepet játszottak az életemben az utóbbi napokban: Kevint nagyon távolinak éreztem, Massimo meg. Nos, az iránta érzett vágyakozásomnak ezúttal Bill tapasztalta az előnyeit. Hajnali háromkor néztem az órára. Szükségem lett volna valakire, akivel beszélhetek, de szerencsétlenségemre pont olyan partnert választottam, aki másért szeret velem találkozni. Ezt nem vethettem a szemére. Mégsem mesélhettem el neki mindazt, ami történt velem. Mocskosnak éreztem magam. A zuhany alatt arra gondoltam, bárcsak ne történt volna meg velem mindaz, ami az elmúlt hét alatt a nyakamba zúdult. Bill felöltözve várt rám. Az arcomra nyomott egy csókot. - Én most elmegyek, mert úgy látom, zavarok. Bármikor szívesen töltöm veled az időmet, Suzi, de most úgy érzem, nem engem akartál. Majd hívj! - Várj egy kicsit! - markoltam meg a karját. - Nem értem, miről beszélsz, én csak. fáradt vagyok. - Nem, Suzanne, te nem vagy fáradt. Olyan vad vagy, mint egy tigris. A mai éjszakát köszönöm, fantasztikus voltál. Kár, hogy nem rám gondoltál az ölelések alatt. Azt hittem, megnyílik alattam a föld, és elsüllyedek szégyenemben. Bill még azzal is megnehezítette a dolgomat, hogy nem indult el rögtön az ajtó felé, hanem magyarázatra várva nézett rám. Sajnos, azzal nem tudtam szolgálni. Ismét megcsókolt; éreztem a csókján, hogy valójában nem neheztel rám a történtekért. Az ablakból néztem, ahogy autójának fényei a messzeségben eltűnnek, és közben potyogtak a könnyeim. Életem legszörnyűbb napján mindent leromboltam magam körül. Vágyakoztam egy férfi után, aki semmibe vett, és elüldöztem mindenkit, akinek köszönhettem valamit. Nem is sejtettem, hogy megint tévedek: a legrosszabb csak ezután következett. *** A napjaim ezután unalmasan teltek. Úgy döntöttem, Billt legközelebb akkor hívom fel, ha valóban tudok rá figyelni; ennyivel tartoztam neki. Szégyelltem magam, nem is csak egy hiba, hanem hibák egész sorozata miatt. Senkivel sem viselkedtem következetesen az elmúlt napokban. Billel azért nem, mert tudattalanul is éreztettem vele, hogy nem rá van szükségem; Kevinnel pedig azért, mert - ahogy mondta - már nem a főnökömnek tekintettem, csupán egy férfinak, akit bármikor le tudok venni a lábáról. De Massimóval szemben hibáztam a legnagyobbat, mert engedtem, hogy a testemen kívül hatalmába kerítse az érzéseimet is. Tisztában voltam azzal, hogy a ballépéseimet nem tudom mind helyrehozni, de úgy gondoltam, mentem, ami menthető, ezért első lépésként elmentem a bankba, és a Massimo által megadott bankszámlára átutaltam az összeget, amellyel tartoztam a javításért. Ezek után nem lett volna okom keresni őt. Kevin mindeközben levegőnek nézett, ami tulajdonképpen büszkeséggel töltött el. Ő is tudta: ha a barátságnak csupán szikrája is megmarad kettőnk között, az előbb-utóbb testi kapcsolattá fejlődik újra. Kevin továbbra is figyelt arra, hogy mindig olyan munkát kapjak, amellyel jól járok. Ezért hálás voltam neki, de kívánságának megfelelően nem közeledhettem hozzá - az állásomat kockáztattam volna. Kicsit bántott, hogy így kellett elszakadnom egy férfitól, aki sokat jelentett nekem az elmúlt időszakban. Fájdalommal vettem tudomásul, hogy nincs más az életemben, aki átvehetné Kevin helyét. Mindent elvesztettnek éreztem, de megbékéltem a gondolattal, hogy ezt valószínűleg a sors akarta így. Reméltem,

hogy hamarosan találkozom egy szimpatikus, nem túl önfejű férfival, akivel talán majd másként alakíthatom a kapcsolatomat.

4. fejezet

Jövőkép A recepcióslány széles vigyorral az arcán várt. Üdvözlés helyett szó nélkül lehajolt a pultja alá, hogy felemeljen onnan egy hatalmas, rózsákból és mezei virágokból kötött csokrot. - Suzanne Robertsnek van címezve, de ha gondolja, szívesen hazaviszem ön helyett. - Gyönyörű! Ki küldte? - Van benne egy kis kártya, de azt természetesen nem olvastam el. Titkon azt reméltem, hogy Kevin szeretné jelét adni nem hanyatló érzéseinek. Már a lépcsőházban alig bírtam türtőztetni magamat, és a liftbe lépve azonnal bontogatni kezdtem az apró borítékot. A ragasztása gyorsan elengedett, így egyetlen mozdulattal kiemelhettem belőle a kis cédulát. Nem volt rajta hosszú üzenet, a tartalma azonban annál sokkolóbb volt:,a nőnek, aki miatt nem tudok úgy beszállni a liftbe, hogy ne fantáziálnék a szexről! Különös szituáció volt ez, hiszen az üzenetet a felvonóban olvastam el. Akaratlanul mosolyra húzódott a szám, becsukódott a szemem, miközben képzeletben újra átéltem az akkor történteket. Egyértelmű felkérés volt ez keringőre. Ezért nem is tétováztam: este izgatottan, remegő kézzel nyúltam a telefonom után. - Tessék, Massimo Borelli. - Jó estét - kezdtem határozatlanul -, Suzanne Roberts vagyok. Köszönetet szeretnék mondani a virágért, amit ma küldött nekem. - Nem kell semmit megköszönnie, én tartozom bocsánatkéréssel. A pénzt visszautaltam az ön bankszámlájára. Szeretném, ha ezt az egészet elfelejtenénk. A hangja nem árulkodott a hangulatáról, ezzel pedig kellőképpen elhatárolódott a köztünk történtektől. Tisztában voltam vele, ha én nem hozakodom elő a kínos témával, ő hallgatni fog. - Ennek nagyon örülök, de a levél tartalma kicsit bizalmasabb volt, mint egy bocsánatkérés. - Szerintem a mi kapcsolatunk is bizalmas. Történt már ennél a levélnél intimebb is kettőnk között. - Erre nem kell, hogy emlékeztessen - válaszoltam halkan. - Szóval, magának is eszébe jut néha? - Azt nem mondtam. - Jó, értem. Arrogáns, nagyképű fickónak ismert meg, ezért most szeretne törleszteni. - Mondjam azt, hogy igen, így van? Pár pillanatig csend volt; már azt hittem, megbántottam a megjegyzésemmel. - Találkozni szeretnék magával, és maga is velem. - Én csupán azért hívtam, hogy megköszönjem a virágot. - Rendben, akkor köszönje meg személyesen. - Ez most inkább hangzott parancsnak, mint kérésnek. - Találkozna velem? Kérem! Nehezemre esett megőrizni a komolyságomat. - Rendben, hajlandó vagyok magával találkozni, de csak azért, hogy láthassam az arrogáns arcát, amint bocsánatot kér. - Ezek szerint, akkor holnap velem tölti az estét? - Vacsorázni hív, vagy az ágyába? Hangos nevetés hallatszott a vonal túlsó végéről, és én vágyakozni kezdtem arra, hogy lássam őt. - Gondoltam, mehetnénk színházba, de most az egyszer engedek - reagált érezhető jókedvvel a hangjában. - Elfogadom a maga ajánlatát. Maradjunk a vacsoránál és az ágynál. A legjobb lenne, ha nálam kerülne sor mindkettőre. - Férfi létére jól tud főzni?

- Azt nem mondtam, hogy én főzöm a vacsorát, de finom lesz. - Olasz? Ismét nevetést hallottam. Ettől bennem is oldódott a feszültség. - Jó, rendben, legyen olasz. A címét megadta, így a legjobb lesz, ha magáért megyek úgy nyolc óra körül. *** Massimo az autó ajtajának támaszkodva várt rám, a karját keresztbe fonva tartotta a mellkasán. Megkönnyebbültem, amikor megpillantottam, mert hasonló stílusú öltözéket választottunk. Sportos volt, és férfias. A farmer és az élénk színű póló kiemelte sötét haját és barna bőrét. Ahogy közeledtem felé, megcsapott az illata, ugyanaz az illat, amelyet a liftben is éreztem. Pár másodpercbe telt, míg felfogtam: bárhol legyek is ezentúl a világban, ez az illat mindig a lift belsejébe repít majd vissza, abba a lábat megremegtető szituációba. Határozott üdvözléssel igyekeztem palástolni a gyengeségemet. Letegeztem őt, s ezzel hivatalosan is randevúsítottam a találkozót. Kinyitotta az autó ajtaját, jelezve, hogy szálljak be. De -magam sem tudom, miért - nem mozdultam. Megbabonáztak a sötét szemek, a szívem csaknem kiugrott a helyéről. Alig észrevehetően megnyalta a száját. Válaszként én ösztönösen ugyanezt tettem. Átölelte a derekamat, odahúzott magához, csupán csak annyira, hogy ajkaink éppen ne érjenek össze. - Suzanne, ne sokáig szemezzünk, mert nem biztos, hogy eljutunk a lakásomig. Elmosolyodott, majd leengedte a kezét, és a mozdulat közben finoman végigsimította a fenekemet. Néztem, ahogy az autó egyik oldaláról átmegy a másik oldalra. Még ezt is izgatónak találtam. Önkéntelenül megfogalmazódott ugyanaz a gondolat: így valóban nehéz lesz eljutnunk a lakásáig. Útközben nem beszélgettünk, de Massimót szemmel láthatóan nem zavarta ez a tény. Vezetés közben néha rám nézett, én azonban hiába mosolyogtam lelkesen, ő mindvégig komoly maradt. Végül ő szólalt meg, amiért hálás voltam. - A találkozónk, ugye, egyértelmű jele annak, hogy már nem haragszol rám? Tudom, elég kimérten viselkedtem veled, de az az igazság, hogy pont nagyon nehéz napom volt, ráadásul dühös voltam, amiért összetörted a kéthetes autómat. - Rendben. Tulajdonképpen most, hogy lezárult közöttünk a vita, elismerem, valóban nem néztem a tükörbe. Egyébként ne aggódj, megbocsátó típus vagyok. Ha haragudnék, valószínűleg nem ülnék itt melletted. A tekintetét a szélvédőre irányította. - Ravasz nő vagy, Suzanne - felelte elismerően -; ezt meg kell, hogy állapítsam. Akkor ismered el a hibád, amikor már elvarrtál minden szálat. Szeretnélek azonban figyelmeztetni, hogy mindezért kárpótlás jár nekem. Behajtott egy udvarra, leparkolt egy nagy ház előtt. Túlzottan nagy volt a csend és a nyugalom. Bár már egy ideje Londonban éltem, ezt az eldugott városrészt nem ismertem, amit -körülnézve itt - egy kicsit sajnáltam. Kiszállt az autóból, én is próbálkoztam kiszabadítani magam, de zavaromban csak ügyetlenkedtem, így végül kinyitotta az én ajtómat is, átnyúlt felettem, és kikapcsolta az övemet. Éreztem forró leheletét az arcomon, s vártam a csókra, Massimo azonban tapasztalt férfiként talán úgy gondolta, minél jobban felcsigáz, annál jobban jár. Nagyon lassan, már-már tétován segített ki a kocsiból. - Szóval, itt laksz? - kérdeztem érdektelenül. - Itt is. - Ez mit jelent?

- Azt, hogy tulajdonképpen kétlaki vagyok. Hol Szicíliában vagyok, hol itt, Londonban. Kint is működtetek egy ügyvédi irodát, és van egy éttermem Rómában. Meglehetősen szétszórt erőim vannak, ami a munkát illeti. Végigfuttatta rajtam a pillantását. Nem szívesen társalgott velem; amit igazán akart, az a testem volt. A házba belépve olyan érzésem támadt, mintha nem is Angliában lennék. Az épület stílusa, a falak színe és a bútorok is mediterrán hangulatot árasztottak. Az erőteljes árnyalatok a sötét bútorokkal párosítva először ijesztőnek, majd otthonosnak tűntek. - Ez lesz életed legfinomabb vacsorája. Persze csak akkor, ha kedveled a délolasz ízeket. Rám nézve megnyalta a száját, én pedig nem voltam benne biztos, hogy nem saját magát érti olasz finomságokon. Az asztal valóban roskadozott a rengeteg étel alatt. Massimo szerint ezek mind szicíliai specialitások voltak, amelyek a gyerekkorát juttatták az eszébe. Szavai, amelyekkel erről az időről beszámolt, nekem is melegséggel töltötték el a szívemet. Elképzeltem őt gyermekként, a tökéletes, szerető családdal körülvéve, egy nagy, régi házban. Egyre jobban vágytam a csókjára, ám ő nem ért hozzám. A tekintetével viszont hol a mellkasomat simogatta, hol a számat. Elveszítettem a türelmemet. A kezemmel hátranyúltam a tarkójához, és határozottan magam felé húztam őt. Nem ütköztem ellenállásba. Összefonódott a pillantásunk, elszállt minden szégyenérzetem, és biztos voltam benne, az ő szemében ugyanazt a vágyat látom, ami bennem tombol. Már semmi más nem érdekelt, csupán az, hogy magáévá tegyen végre ez a férfi. Idegesen hámoztam le a ruhákat róla. Izmosabb volt, mint hittem. Bár a liftben már tapinthattam a mellkasát és a karjait, de a látvány erősebben hatott rám, mint akkor az érintés. - Amióta megláttalak, csak te jársz a fejemben - szólt hozzám rekedtes hangon. - Őrült vágyat ébresztettél bennem. - Miket mondasz! Rám sem néztél, levegőnek éreztem magam. Még hogy az első találkozásunkkor felfigyeltél rám. Ne gondold, hogy csak azért, mert ágyba bújtunk, azt várom tőled, hogy szerelmet vallj! - Rád néztem, de rohannom kellett egy tárgyalásra, és. jobb, ha nem tudod, milyen ideges voltam az autóm állapota miatt. Kissé felé fordultam, végigsimítottam a mellkasát, miközben a mellemet hozzápréselve szemtelenkedtem vele. - Nem volt az olyan vészes. Ahhoz képest, hogy dühös voltál rám, elég különös módon közeledtél felém. Felhúzta a szemöldökét, ami még keményebbé tette egyébként is markáns arcát. - Én közeledtem? Te valamit félreértettél - nevetett. A megismerkedésünkről ő is szívesen beszélt. - A liftbe sem szándékosan jöttél utánam? - szegeztem neki a kérdést. - Teljesen elveszítettem az önuralmamat, ideges voltam. Csak mentem utánad. A legszívesebben megfojtottalak volna. - Így szoktad levezetni az idegességedet? - incselkedtem vele tovább. - Nem mondhatnám, de te ebben jó partner voltál. Felállt az ágyról, hanyagul belebújt a gyűrött nadrágjába, majd odahajolt fölém, és egy kósza tincset félresimítva az arcomból, azt kérdezte: - Nem ennél valamit? Utána folytathatjuk ezt a kis sziesztát. - Sziesztát? - kérdeztem vissza nevetve. - Látszik, hogy olasz vér csörgedezik az ereidben. Bár korai lett volna bármit is kijelenteni, egy biztos volt: Massimo más volt, mint akiket eddig ismertem. Mindent tudni akartam róla, ezért evés közben is próbáltam folytatni a társalgást. Felkönyökölt az asztalra, elnézett mellettem, mint aki töpreng a múltján, és elkezdett mesélni. Szicíliában született, és ott is nőtt fel. Az egyetemet Londonban végezte, üzleti sikereinek köszönhetően

maradt új lakhelyén. Szerelem nem kötötte sem Szicíliához, sem Angliához. Egyelőre beletörődtem, hogy a kapcsolatunk a testi vonzódáson fog alapulni, de egyáltalán nem éreztem rosszul magam Massimo közelében. Titkon többet akartam, s úgy gondoltam, éppen itt az ideje, hogy belecsöppenjek egy új, izgalmas kalandba. *** Minden a várakozásaimnak megfelelően alakult. Massimóhoz fűződő viszonyom nem várt gyorsasággal fejlődött a ragaszkodás szintjére - részemről. Igyekeztem nem éreztetni vele, hogy mennyire komolyak lettek az érzelmeim, de eltitkolni sem nagyon tudtam a változást. Boldog voltam, mert az álmom, hogy jön majd egy férfi, akivel jól érzem magam, teljesülni látszott. Lassacskán az vált természetessé, hogy együtt töltjük az estéinket. Semmit sem tudtam biztosan, de a lelkem mélyén reménykedtem, Massimo ugyanazt érzi irántam, mint én őiránta.

5. fejezet

Lépések Kevin irodájában gyorsan elsoroltam a mondandómat; túl akartam már lenni ezen a beszámolón. Egy pillantásra sem méltatott, amikor azonban távozni készültem, megállított: - Suzanne, beszélnem kell veled! Massimo immár két hónapja része volt az életemnek, így nem volt kérdéses, hogy a Kevin-korszakom véglegesen lezárult. Nem tudtam és nem is akartam beleélni magam a gondolatba, hogy az egykori szeretőm valaha ismét hozzám érhet. - Ha mondani szeretnél valamit, rajta! - feleltem ridegen. - De ha nem munkáról van szó, inkább hagyjuk. Lehet, hogy te nem vetted észre, de van valakim. Egy lépést hátrált, majd szemrehányóan folytatta: - Ha jól értem, ez azt jelenti, hogy máris vigasztalódtál. És ki a szerencsés? Ismerem? - Nem hinném, nem a te köreidben mozog. Lekicsinylő reakcióm rosszulesett Kevinnek. Lelkiismeret-furdalásom támadt, mert annak ellenére, hogy gyengéd érzelem már nem kötött hozzá, semmi esetre sem szerettem volna megbántani. Egykor ő jelentette számomra a biztonságot, a boldogságot és még oly sok mindent. - Á, ha ő annyira remek fickó, akkor nyilván tud majd neked egy sokkal jobb állást találni! - támadt nekem. - Ezt nem hiszem el! Most fenyegetsz? Ha nem fekszem le veled, ki vagyok rúgva? Idáig süllyedtél? - Pillanatok alatt elfelejtettem a múltat, és a hálának is csupán halovány emléke lebegett már előttem. Védeni kezdtem a saját érdekeimet, és nem válogattam meg a szavaimat a vita hevében: - És mondd csak, mi lesz az indok, ami miatt felmondasz nekem? - ordítottam. - Nem muszáj megindokolnom, de ha nagyon kíváncsi vagy rá, elárulom: a viselkedésed. - Nem azzal van baj, ezt te is tudod! Nemet mertem mondani neked, holott te vagy a mindenki fölött uralkodni szándékozó hatalmas főnök! Tudod, mit? Megkönnyítem a dolgodat. Felmondok magamtól! A hónap végéig dolgozom, aztán a soha viszont nem látásra! Vagy esetleg azonnali hatállyal szeretnél elbocsátani? Kevin láthatóan meglepődött a kirohanásomon. Mindössze egy tömör válaszra futotta az erejéből: - Nem, így jó lesz - válaszolta halkan. Tehát állást kell keresnem! - ennek már a gondolata is sokkolt. A végzettségemmel és a tudásommal nem volt gond, de a fizetésem ennél a cégnél Kevin jóvoltából sokkal magasabb volt, mint amennyi a munkámért valójában járt volna. Most szomorúan vettem tudomásul, hogy egy darabig bizonyosan kevesebb pénzből kell kijönnöm, és nyilván sokkal nehezebb lesz az életem, ha valaki nem áll mögöttem. Ugyanakkor, ha Massimóra gondoltam, tudtam, nem is dönthettem volna másként. Szerelmes voltam, és ez a tény megakadályozott abban, hogy anyagias szemmel lássam a világot. *** Massimóval szótlanul, a kielégülés mámorában feküdtünk az ágyon. Két hónapja minden szabad percünket együtt töltöttük. Gyengéd simogatása közben éreztem a sóhajtásán, hogy szeretne valamit mondani. Odafordítottam felé az arcomat, mire ő valóban megszólalt: - Suzanne, mi lenne, ha soha többé nem mennél haza? Úgy értem, mindig itt lennél velem. Tudom, sok a munkám, de olyan jó lenne hozzád hazajönnöm. Az arca komoly volt, a szemei félénken vibráltak.

- Te most arra kérsz, hogy költözzem ide hozzád, és éljünk együtt? - Igen. Pontosan ezt szerettem volna mondani, csak nem tudtam megfogalmazni. Bár én ugyanezt szerettem volna, valami azt súgta, ha elsietjük, hibát követünk el. Mint Massimo, én is túlságosan független és szabad voltam ahhoz, hogy ilyen hirtelen forduljon velem a világ. Nem mondhattam igent. - Szerintem ez korai. Még csak két hónapja ismerjük egymást, ráadásul a város szélén laksz, ahonnan nekem elég nehéz lesz bejárnom dolgozni. Bár lehet, hogy erre nem is lesz szükségem - haraptam el a mondat végét. - A hónap végéig maradhatok csak a munkahelyemen. Felmondtam, új állást kell keresnem. Félig felkönyökölt, úgy kérdezgetett tovább. Sejtette, hogy érdekes dolgokat fog kiszedni belőlem. - Miért mondtál fel? - szegezte nekem a kérdést. - Nem jöttem ki a főnökömmel. - Férfi? - Igen - feleltem halkan. - Kikezdett veled? Bármit hazudhattam volna, de nem akartam, hogy titkaink legyenek egymás előtt. Kevinről mindeddig csupán úgy beszéltem neki, mint a főnökömről, szó sem esett köztünk arról, hogy egyben a szeretőm is volt. - Nem ő kezdett ki velem - válaszoltam védekezve -, kölcsönösen találtunk egymásra. Segített elhelyezkedni a cégnél, ahol ő dolgozott. Örültem a protekciónak, mert szükségem volt minden segítő kézre. Szerettem volna a saját lábamra állni. Nem hiszem, hogy ez olyan nagy hiba. A szüleim nem tudtak támogatni anyagilag, én pedig túlzottan türelmetlen voltam ahhoz, hogy várjak. Sosem voltam szerelmes Kevinbe, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt fontos része az életemnek. Mindent megértett, és szótlanul meredt rám. Úgy gondoltam, sértheti őt a tudat, hogy mindennap oda megyek be dolgozni, ahova Kevin is. Lendítve egyet a könyökén, ismét a hátára feküdt, majd színlelt beletörődéssel szólt hozzám: - Rendben, akkor zárjuk le ezt véglegesen. Nem vagy köteles végigdolgozni a hónapot, annál is inkább, mert a közös életünkben nem lesznek anyagi gondjaid. Holnap összepakolsz, és szépen elbúcsúzol mindenkitől, kivéve azt a bizonyos felettesedet. Ami a délutánt illeti, van időm, segítek a lakásban összepakolni. A költözést lezavarjuk egy nap alatt. Pánikba estem. Olyan természetességgel beszélt, mintha csupán saját magáról hozna döntést. Engem viszont a családomtól való elszakadásom függetlenné tett, és a tudat, hogy valakinek ismét beleszólása lehet az életembe, megrémített. Nem sok biztos pont volt az életemben, és most ezek közül is tovatűnni látszott az egyik. A munkámon kívül a lakásom, valamint a függetlenségem volt mindaz, amire büszke lehettem. Massimo meglátása szerint azonban mindezt egy csapásra félre kellett volna dobnom. Igaz, cserébe az ölembe pottyant a szerelem, ami valamelyest csitította a lázadásomat. Letaglózó helyzet volt ez. Ült velem szemben az az ember, akiről ábrándoztam, és arra kért, cselekedjem az érzéseim ellen. Mégsem tudtam vele komoly vitába szállni. Erőtlenül próbáltam ellenállni, de falakba ütköztem. Az igazsághoz természetesen az is hozzátartozott, hogy túl csábító volt számomra a tény: ezentúl Massimóval élhetek. - Nem tudom, jó ötlet lenne-e eladni a lakásomat. Szeretem a meghittségét és azt, hogy mindenhez közel van. - Én meg téged szeretlek. Azt akarom, hogy velem legyél! Nézd, Suzanne, lehet, hogy igazad van, és túl gyors a tempó, de én nem vagyok már gyerek. Azt hiszem, elég érett férfi vagyok ahhoz, hogy meghozzak egy ilyen döntést. Nem hagyom, hogy egy percet is boldogtalanul töltsünk, ha boldogok is lehetünk. Ami a lakásodat illeti, nem kell eladnod. Elég, ha kiadod bérbe, így havonta elég szép összeghez juthatsz. Talán még a fizetésed sem fog hiányozni. Nekem sokat kell külföldre járnom, viszont ha állást vállalsz valahol, akkor nem tudsz majd velem jönni, pedig én nem szívesen utaznék el nélküled. Most is, legalább egy