Világirodalmi folyóirat Alapítva: 1956. október LVI. évfolyam, 3. szám 2011. március TARTALOM ALICE MUNRO Dimenziók (Mesterházi Mónika fordítása)... 139 KAREL LOGIST versei (Lackfi János fordításai)... 161 F. SCOTT FITZGERALD Az elvesztett évtized (Ortutay Péter fordítása)... 167 KNUT HAMSUN versei (Kovács katáng Ferenc fordításai)... 171 HALASI ZOLTÁN Rekonstruált csillagcsoport Paul Celan versei elé... 176 PAUL CELAN versei (Halasi Zoltán fordításai)... 177 MÛHELY A tenger füle és a mûfordítás Csuday Csabával Lukács Laura beszélget a mûfordításról... 185 TÁJÉKOZÓDÁS CZES AV MI OSZ Saligia (Pálfalvi Lajos fordítása)... 197
SZTANCSIK KATALIN A Buendíák magányossága Motívumkeresés Gabriel García Márquez Száz év magány címû regényében... 217 MOJZER ANNA Korunk hôse: Albert Speer (Joachim Fest: Eine Biographie)... 237 KÜLFÖLDI SZERZÔINK... 242 Látogasson el honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu A Nagyvilág támogatója: Nemzeti Kulturális Alap
ALICE MUNRO Dimenziók Doreenak három busszal kellett mennie az elsôvel Kincardine-ig, ott megvárta a londoni járatot, ott aztán megvárta a városi buszt, amelyik elvitte az intézethez. Vasárnap reggel kilenckor indult el. A buszok közti várakozási idô miatt körülbelül kettôig eltartott, mire azt a százötven kilométert megtette. A sok üldögélést a buszokon meg az állomásokon nem nagyon bánta. A munkája nem az a láblógatós fajta volt. Szobalány volt a Kékfenyô fogadóban. Fürdôszobákat súrolt, ágynemût cserélt, szônyegeket porszívózott és tükröket fényesített. Szerette ezt a munkát bizonyos mértékig elterelte a gondolatait, és ki is merítette annyira, hogy este elaludjon. Ritkán találkozott igazi nagy felfordulással, bár néhány asszony, akikkel együtt dolgozott, olyan történeteket mesélt, hogy az embernek égnek állt a haja. Idôsebbek voltak nála, és arra biztatták, hogy lépjen tovább. Azt mondták, addig kéne tanulnia, amíg fiatal és jól néz ki, hogy irodába kerülhessen. De ô elégedett volt azzal, amit csinál. Nem akart emberekkel érintkezni. Azok közül, akikkel együtt dolgozott, senki nem tudta, mi történt. Vagy ha mégis, nem árulták el. A fényképe megjelent a lapokban Lloyd készítette róla és a három gyerekrôl, a karjában az újszülött, Dimitri, kétfelôl meg Barbara Ann és Sasha nézett a kamerába. A haja hosszú volt, akkor még, hullámos és barna, természetes színû és formájú, ahogy Lloyd szerette, az arca szégyenlôs és lágy mindez nem annyira azt tükrözte, milyen volt ô valójában, inkább azt, amilyennek Lloyd akarta látni. Azóta rövidre vágta a haját, kiszôkítette, és tüskésre zselézte, meg jócskán le is fogyott. Újabban a második nevét használta: Fleur. A munka is, amit találtak neki, jó messzire volt attól a helytôl, ahol elôtte lakott. Harmadjára vág neki az útnak. Az elsô két alkalommal Lloyd nem volt hajlandó találkozni vele. Ha most is így lesz, egyszerûen nem próbálja meg többször. De lehet, hogy egy ideig akkor sem jön újra, ha most találkoznak. Azért túlzásokba nem fog esni. Tulajdonképpen nem is igazán tudta, hogyan tovább. Az elsô buszon nem aggódott különösebben. Csak utazott, nézte a tájat. A parton nôtt föl, ahol létezett a tavasz is, de itt a tél szinte fejest ugrott a nyár- 139
ba. Egy hónapja még hó volt, most meg olyan meleg, hogy ujjatlanban lehet járni. A földeken vakító vízfoltok, a csupasz ágak között dôl be a napfény. A második buszon kezdett kicsit ideges lenni és önkéntelenül is azt vizsgálta, melyik asszony tarthat ugyanoda, mint ô. Magányos, rendezett külsejû nôk voltak, talán hogy azt lehessen hinni, templomba mennek. Az idôsebbek úgy néztek ki, mintha szigorú, régimódi egyházakhoz tartoznának, ahol kötelezô a szoknya, a harisnya meg valamilyen kalap, a fiatalabbak viszont akár egy élénkebb kongregáció tagjai is lehettek, ahol a nadrágkosztümöt, a vidám sálakat, a fülbevalót és a tupírozott frizurát is elnézik. Doree egyik csoportba se tartozott. A másfél év alatt, amióta dolgozik, egyetlenegy ruhadarabot nem vett magának. A munkához a benti egyenruháit hordta, amúgy a farmerét. A sminkrôl már korábban leszokott, mivel Lloyd nem tûrte, most meg, hogy már festhetné magát, nem izgatta. Kukoricaszínû hajtüskéi nem illettek csontos, csupasz arcához, de ez nem számított. A harmadik buszon ablak mellé került, és megpróbálta azzal nyugtatni magát, hogy a táblákat olvassa: a hirdetéseket meg az utcaneveket is. Volt egy tuti trükkje arra, hogyan terelje el a gondolatait. Bármilyen szót talált, próbált belôle annyi új szót kirakni, ahányat csak tud. Az italbolt -ban például ott van, hogy illat, aztán toll, meg bal meg al, a fûszer -ben meg benne van a fûz, a zûr, a ser, sôt várjunk csak a szûre. A városból kifelé vezetô úton bôven voltak szavak: óriásplakátok, hipermarketek, autószalonok, sôt még egy tetôre horgonyzott, leárazást hirdetô léghajó mellett is elhajtottak. Doree nem számolt be Mrs. Sandsnek az elôzô két próbálkozásáról, és valószínûleg errôl a mostaniról sem fog. Mrs. Sands, akihez hétfô délutánonként járt, arról beszélt, hogy tovább kell lépni, bár mindig hozzátette, hogy ez idôbe telik, és semmit nem szabad sürgetni. Azt mondta Doreenak, hogy jól halad és fokozatosan rá fog jönni, milyen erôs. Tudom, hogy ezeket a szavakat már halálosan elkoptatták mondta. De attól még igazak. Belepirult, amikor rádöbbent, mit is mondott halálosan, de nem rontotta tovább a helyzetét mentegetôzéssel. Amikor Doree tizenhat éves volt hét évvel ezelôtt, iskola után mindennap bejárt az anyjához a kórházba. A hátát mûtötték, lábadozott, azt mondták, komoly, de nem veszélyes. Lloyd mûtôs volt. Öreg hippi, akárcsak Doree anyja bár Lloyd pár évvel fiatalabb, és amikor ráért, beugrott hozzá, és azokról a koncertekrôl meg tüntetésekrôl beszélgettek, ahova közö- 140
sen jártak, meg azokról a rémes fazonokról, akiket ismertek, meg a drogos lebegésekrôl, amik kiütötték ôket, ilyesmikrôl. A poénkodása meg a biztos, erôs keze révén Lloyd népszerû volt a betegek körében. Zömök volt, széles vállú, és olyan tekintélyes, hogy néha orvosnak nézték. (Nem mintha élvezte volna: az volt a véleménye, hogy a legtöbb orvosság csalás, és az orvosok sarlatánok.) Érzékeny, vörhenyes bôre volt, világos haja és vad tekintete. A liftben megcsókolta Doreet, azt mondta neki, hogy virág a sivatagban. Aztán önironikusan hozzátette: Mennyire lehet az ember eredeti? Költô vagy, csak nem tudod mondta Doree kedvességbôl. Egy éjszaka az anyja hirtelen meghalt embóliában. Doree anyjának számos barátnôje volt, akik befogadták volna ôt egyiküknél lakott is egy ideig, de inkább az új barátot, Lloydot választotta. A következô születésnapján már terhes volt, aztán összeházasodtak. Lloyd korábban nem volt nôs, bár legalább két gyerekérôl tudott, igaz, a hollétük felôl nem sokat. Amúgy is felnôttek már. Ahogy idôsebb lett, változott az életfilozófiája: most már a házasságban hitt, az állandóságban, és elítélte a születésszabályozást. Úgy vélte, hogy a Sechelt-félszigeten, ahol Doreeval éltek, túl sok az ember: régi barátok, régi életformák, régi szeretôk. Hamarosan átköltöztek az ország másik felébe, egy Mildmay nevû városba, amit a neve alapján választottak a térképrôl. Nem a városban éltek, vidéken béreltek lakást. Lloyd egy fagylaltgyárban kapott állást. Kertészkedtek. Lloyd mindenfélét tudott a kertészkedésrôl, ahogy az ácsmesterségrôl, a fatüzelésû kályhák meg a régi autók mûködtetésérôl is. Megszületett Sasha. Teljesen természetes mondta Mrs. Sands. Tényleg? kérdezte Doree. Doree mindig az íróasztal elôtti egyenes támlájú székre ült, nem a virágmintás, díszpárnás kanapéra. Mrs. Sands is áthozta a székét az ô oldalára, hogy beszélgetés közben ne legyen köztük semmiféle akadály. Valahogy vártam is mondta. Azt hiszem, én is épp ezt tettem volna a maga helyében. Kezdetben Mrs. Sands nem mondott volna ilyesmit. Még egy évvel ezelôtt, még akkor is óvatosabb lett volna, tudta, mennyire felháborodna Doree arra a gondolatra, hogy bárki, bármilyen teremtett lélek az ô helyében lehetne. Most már tudta, hogy Doree úgy fogja venni, hogy a maga módján, a maga szerény módján, próbálja megérteni. Mrs. Sands nem volt olyan, mint némelyik másik. Nem volt se lendületes, se vékony, se csinos. Se nagyon öreg. Körülbelül annyi volt, amennyi Doree 141
anyja lenne, bár nem úgy festett, mintha valaha hippi lett volna. Ôszülô haját rövidre vágatta, és az egyik arcán egy anyajegy ült. Lapos cipôben járt, bô nadrágban, virágmintás felsôben. Ezek a felsôk hiába voltak néha málnavagy türkizszínûek, nem úgy festettek, mintha Mrs. Sandset érdekelné, mit visel; inkább úgy, mintha valaki figyelmeztette volna, hogy öltözködjön kicsit csinosabban, ô meg engedelmesen vett néhány holmit, amirôl úgy gondolta, hogy megteszi. Végtelen, kedves, személytelen józansága távol tartott ezektôl a ruháktól minden kihívó vidámságot, minden provokációt. Hát az elsô két alkalommal nem is találkoztunk mondta Doree. Nem jött elô. De most igen? Most elôjött? Igen. De alig ismertem fel. Megöregedett? Gondolom. Gondolom, fogyott is. Meg azok a ruhák. Egyenruha. Soha nem láttam rajta ilyesmit. Úgy érezte, mintha egy másik ember lenne? Nem. Doree a felsô ajkába harapott, próbált rájönni, mi is volt a különbség. Hogy olyan nyugodt volt. Soha nem látta ilyen nyugodtnak. Mintha nem is tudná, hogy le fog-e ülni vele szemben. Doree elsô kérdése az volt: Nem ülsz le? Ô meg azt kérdezte: Nem baj? Valahogy kifejezéstelen volt mondta Doree. Gondoltam, talán gyógyszerezik. Talán kap valamit, hogy szinten tartsák. De fogalmam sincs. Beszélgettek? Doree nem tudta, annak lehet-e nevezni. Feltett Lloydnak néhány hülye, általános kérdést. Hogy érzi magát? (Jól.) Kap-e eleget enni? (Mondjuk, hogy igen.) Van-e valami hely, ahova elmehet sétálni, ha akar? (Felügyelet mellett igen. Fogjuk rá, hogy az egy hely. Fogjuk rá, hogy séta.) Doree azt mondta: Szükséged van friss levegôre. Lloyd azt mondta: Az igaz. Doree majdnem megkérdezte tôle, talált-e új barátokat. Ahogy az ember a gyerekét kérdezné az iskoláról. Ahogy, ha járnának iskolába a gyerekei, akkor kérdezné ôket. Igen, igen mondta Mrs. Sands, és elôretolta a kikészített zsebkendôs dobozt. Doreenak nem zsebkendô kellett: a szeme száraz volt. A gondot a gyomorszája okozta. Az öklendezés. Mrs. Sands csak várt, tudta jól, hogy nem avatkozhat közbe. És mintha Lloyd megérezte volna, hogy mit akar kérdezni, elmondta, hogy van egy pszichiáter, aki idôrôl idôre jön és beszélget vele. 142
Mondom neki, csak az idejét vesztegeti mondta Lloyd. Annyit én is tudok, amennyit ô. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy Doree úgy érezte, ez nagyjából az ô hangja. A szíve az egész látogatás alatt kalapált. Úgy érezte, mindjárt elájul, vagy meghal. Akkora erôfeszítésébe került, hogy ránézzen, hogy a látóterébe vonja ezt a sovány és szürke, bizonytalan, de azért hideg, gépiesen mozgó, de szétesett embert. Errôl nem beszélt Mrs. Sandsnek. Mrs. Sands még megkérdezné tapintatosan, hogy kitôl félt. Önmagától vagy Lloydtól? Pedig nem félt. Amikor Sasha másfél volt, megszületett Barbara Ann, és amikor Barbara Ann kettô lett, jött Dimitri. Sashát együtt nevezték el, aztán egyezséget kötöttek, hogy a fiúknak Lloyd ad nevet, a lányoknak ô. Dimitri volt az elsô hasfájós. Doree arra gondolt, talán nem kap elég tejet, vagy hogy a teje nem elég tápláló. Vagy túlságosan is? Mindenesetre nem jó. Lloyd hívott egy asszonyt a La Leche Ligától, hogy beszéljen vele. Bármit is csinál, mondta az asszony, egyet nem szabad: hozzátáplálni cumisüvegbôl. Az a könnyebbik megoldás, mondta, ha rászokik, nem kell majd neki az anyamell. Mit tudhatta, hogy Doree már cumiztatja Dimitrit. És úgy tûnt, hogy igaz: azt jobban szereti a mellével egyre inkább csak játszott. Három hónapos korára már kizárólag cumisüvegbôl evett, és akkor már Lloyd elôtt se lehetett tovább titkolni. Doree azt mondta, elapadt a teje, azért kellett elkezdeni a hozzátáplálást. Lloyd dühödt elszántsággal kezdte nyomorgatni elôbb az egyik mellét, utána a másikat, és sikerült is kisajtolnia egy-két csepp borzalmas színû tejet. Hazugnak nevezte Doreet. Veszekedtek. Lloyd azt mondta, Doree is kurva, akár az anyja. Az a sok hippi mind kurva volt, mondta. Hamar kibékültek. De valahányszor Dimitri nyafogott, ha megfázott, ha megijedt Sasha kedvenc nyulától, vagy amikor még annyi idôsen is a székekbe kapaszkodott, amikor a testvérei már segítség nélkül jártak, felemlegetôdött a kudarcba fulladt szoptatás. Amikor Doree elôször kereste fel Mrs. Sandset a rendelôjében, egy ott dolgozó nô a kezébe nyomott egy prospektust. A borítóján arany kereszt és arany meg bíbor színû betûk. Mikor elviselhetetlennek érzed a veszteséged Belül pedig egy halvány tónusú Jézus-kép meg valami finomabb nyomtatás, amit Doree nem olvasott el. 143
Az íróasztal elôtt a székén, miközben még mindig a prospektust szorongatta, remegni kezdett. Mrs. Sandsnek úgy kellett kifeszegetnie a kezébôl. Ezt kapta valakitôl? kérdezte Mrs. Sands. Tôle mondta Doree, és a fejével a csukott ajtó felé bökött. És nem kéri? Akkor törnek rá az emberre, amikor a padlón van mondta Doree és közben rájött, hogy ezt az anyja mondta, amikor valamilyen hölgyek hasonló üzenettel keresték meg a kórházban. Azt képzelik, hogy az ember térdre hullik, és akkor minden rendbe jön. Mrs. Sands felsóhajtott. Hát mondta, ez biztos, hogy nem ilyen egyszerû. Nem is lehetséges mondta Doree. Lehet, hogy nem. Akkoriban soha nem beszéltek Lloydról. Doree ha tehette, nem gondolt rá, és amikor mégis, kizárólag úgy, mint a természet valami rettenetes tévedésére. Még ha hinnék is ezekben a prospektus tartalmára célzott, akkor is csak azért, hogy Azt akarta mondani, hogy az ilyen hit azért jönne jól, mert akkor úgy gondolhatná, hogy Lloyd a pokolban ég, vagy valami hasonló, de nem tudta folytatni, mert ilyesmirôl hülyeség beszélni. És mert ott volt a jól ismert érzés: mintha gyomorszájon vágták volna. Lloyd úgy gondolta, hogy a gyerekeiket otthon kell tanítani. Nem vallási okokból a dinoszauruszok, a barlanglakók, az emberszabású majmok meg a többi ellenében, hanem mert azt akarta, hogy közel legyenek a szüleikhez, és a világot óvatosan, fokozatosan ismerjék meg, ne egyszerre lökjék bele ôket. Valamiért úgy gondolom, hogy az én gyerekeim mondta. Illetve a mieink, nem pedig az Oktatási Minisztérium gyerekei. Doree nem volt benne biztos, hogy kézben tudja tartani a dolgot, de kiderült, hogy az Oktatási Minisztériumnak van tanmenete meg mindenféle óravázlata, és ezeket a helyi iskolában be lehet szerezni. Sasha értelmes kisfiú volt, gyakorlatilag önállóan tanult meg olvasni, a másik kettô meg még kicsi volt ahhoz, hogy igazán tanuljon. Esténként és hétvégén Lloyd magyarázta Sashának a földrajzot meg a naprendszert meg az állatok téli álmát, meg az autók mûködését; minden kérdést akkor vett át, amikor felmerült. Sasha hamarosan többet tudott az iskolai tananyagnál, Doree mégis begyûjtötte a jegyzeteket, és idôben megcsináltatta vele a feladatsorokat, hogy a törvénynek is eleget tegyenek. A körzetükben egy másik anya is otthon tanította a gyerekét. Maggie-nek 144
hívták, és volt egy kis furgonja. Lloyd elvitte a kocsit a munkába, Doree meg nem tanult meg vezetni, úgyhogy örült, amikor Maggie felajánlotta, hogy hetente egyszer elviszi az iskolába, és beadják a kitöltött feladatsort, meg elhozzák az újat. Persze vitték magukkal az összes gyereket. Maggie-nek két fia volt. Az idôsebb annyi mindenre volt allergiás, hogy az anyjának folyton vigyáznia kellett, mit eszik ezért is tanította otthon. És aztán már úgy érezte, annyi erôvel a kisebbiket is otthon tarthatja. Szeretett volna a bátyjával maradni, meg amúgy is asztmás volt. Milyen hálás volt ekkor még Doree az ô három egészséges gyerekéért. Lloyd azt mondta, ez azért van, mert ô mind a hármat fiatalon szülte, Maggie viszont megvárta, amíg a menopauza küszöbére ér. Maggie életkorát eltúlozta, de az igaz, hogy Maggie várt. Optikus volt. A férje volt az üzlettársa, és csak akkor alapítottak családot, amikor Maggie már abbahagyhatta a praktizálást, és házat tudtak venni vidéken. Maggie mákosan ôszült és egész rövidre vágatta a haját. Magas volt, lapos mellû, vidám és önfejû. Lloyd csak a Lezzie-nek nevezte. Persze csak a háta mögött. A telefonban hülyéskedett vele, de Doreenak eltátogta: A Lezzie az. Doreet ez nem igazán zavarta, Lloyd egy csomó nôt Lezzie-nek nevezett. Inkább attól félt, hogy Maggie a hülyéskedést bizalmaskodásnak fogja találni, tolakodásnak, de legalábbis elfecsérelt idônek. Az öreg hölggyel akar beszélni? Ja. Itt van, ni. A súrolófával dolgozik. Ja, igazi rabszolgatartó vagyok. Ô mondta magának? Doree és Maggie rákapott, hogy együtt vásárolnak zöldséget, miután az iskolában beszerezték a feladatsort. Aztán néha vettek a Tim Hortonsban kávét elvitelre, és kimentek a gyerekekkel a Riverside Parkba. Leültek egy padra, közben Sasha meg Maggie fiai körberohangáltak vagy a különféle mászókákról lógtak, Barbara Ann hintázott, Dimitri meg homokozott. Ha hideg volt, a furgonban ücsörögtek. Leginkább a gyerekekrôl beszélgettek, meg hogy mit fôznek, de Doree valahogy megtudta, hogyan kalandozta be Maggie Európát, mielôtt optikusnak tanult, és Maggie is megtudta, milyen fiatal volt Doree, amikor férjhez ment. És azt is, milyen könnyen esett teherbe elôször, de késôbb már nem annyira, amitôl Lloyd gyanakodni kezdett, és átkutatta a toalettasztala fiókjait, nincs-e valahol fogamzásgátló, mert arra gondolt, hogy titokban nyilván szed. És szedsz? kérdezte Maggie. Doree megdöbbent. Azt mondta, nem mer. Úgy értem, szörnyû lenne, ha neki nem szólnék. Inkább csak viccbôl keresgélte. 145
Ja mondta Maggie. Egyszer meg Maggie kérdezte meg: Minden rendben van veled? Mármint a házasságodban? Boldog vagy? Doree habozás nélkül vágta rá az igent. De utána jobban vigyázott, hogy mit mond. Látta, hogy vannak dolgok, amiket ô megszokott, de más esetleg nem ért. Lloydnak megvan a maga szemlélete: ô már csak ilyen. Már amikor elôször találkoztak a kórházban, akkor ilyen volt. A fônôvért, egy kimért asszonyt, Mrs. Picsellnek hívta, a rendes neve, Mrs. Mitchell helyett. Olyan hadarva mondta, hogy nemigen lehetett meghallani. Úgy érezte, a fônôvér kivételezik, de ô nem tartozik a kedvencei közé. Most, a fagylaltgyárban is utált valakit, ôt Rúdnyaló Louie-nak nevezte. Doree nem is tudta az illetô valódi nevét. De legalább ez is bizonyította, hogy nem csak a nôk provokálják. Doree biztos volt benne, hogy ezek az emberek nem olyan szörnyûek, mint ahogy Lloyd gondolja, de nem volt értelme vitatkozni vele. A férfiaknak talán szükségük van ellenségre, ahogy poénokra is. És Lloyd néha kifigurázta az ellenségeit, mintha csak önmagán nevetne. Doreenak még szabad is volt vele nevetni, feltéve, hogy nem ô kezdte a nevetést. Remélte, hogy Maggie-vel Lloyd nem jut el idáig. Néha tartott tôle, hogy valami ilyesmi jön. Ha Lloyd megakadályozza, hogy elmehessen Maggievel az iskolába meg a zöldségeshez, az nagyon kellemetlen lenne. De még rosszabb lenne a szégyen. Valami hülye hazugságot kéne kitalálnia, hogy megmagyarázza. De Maggie rájönne legalábbis rájönne, hogy hazudik, és valószínûleg úgy értelmezné, hogy eszerint rosszabb helyzetben van, mint valójában. Maggie a maga sarkos módján nézte a dolgokat. Aztán Doree eltûnôdött, miért izgatja, mit gondol Maggie. Maggie kívülálló, még csak nem is érzi vele magát kellemesen. Ezt Lloyd mondta, de igaza is volt. Mindazt, ami köztük van, az ôszinteséget, a köteléket nem értheti meg senki más, és nem is tartozik senki másra. Ha Doree vigyáz, hogy lojális maradjon, akkor minden rendben lesz. Fokozatosan rosszabbodott a helyzet. Nem nyílt tiltás, csak több kritika. Lloyd elôállt azzal az elmélettel, hogy Maggie fiainak az allergiája meg az asztmája lehet, hogy az anyjuk hibája. Gyakran az anya az oka, mondta. A kórházban állandóan ezt látta. A túl aggodalmas, általában túlképzett anyákat. Néha a gyerekek csak úgy születnek valamivel mondta Doree óvatlanul. Nem lehet mindent az anyára fogni. Nem? Megtiltod? Nem rád gondoltam. Nem úgy értettem, hogy neked nem. Csak úgy értem, hogy nem születhetnek valamivel? 146
Mióta vagy ilyen nagy orvosi szaktekintély? Nem mondtam, hogy az vagyok. Hát nem. Nem is vagy. Rossz volt és egyre rosszabb lett. Lloyd tudni akarta, mirôl beszélgetnek, ô meg Maggie. Nem tudom. Semmi különösrôl. Fura. Két nô egy autóban. Elôször hallom. Két nô, aki semmirôl nem beszél. Azon mesterkedik, hogy szakítsunk. Kicsoda? Maggie? Ismerem ezt a fajta nôt. Melyik fajtát? Az ô fajtáját. Ne legyél már hülye. Vigyázat. Ne nevezz hülyének. De minek akarná? Honnan tudjam én azt? De ezt akarja. Csak várj. Meglátod. Majd áthív, hogy arról óbégasson meg nyafogjon, milyen rohadt alak vagyok. Elôbb-utóbb. És csakugyan úgy történt, ahogy megjósolta. Legalábbis Lloydnak biztosan így tûnhetett. Doree csakugyan Maggie konyhájában találta magát egy este, tíz óra körül, a könnyeit nyelte és herbateát ivott. Mikor bekopogott, Maggie férje azt kérdezte: Mi a fene? jól hallotta az ajtón át. Nem tudta, ki ô. Doree azt mondta: Elnézést, hogy zavarok a férfi meg csak bámult rá fölhúzott szemöldökkel, összeszorított ajkakkal. Aztán jött Maggie. Doree gyalog tette meg az utat a sötétben, elôször a kavicsúton, ahol Lloyddal laktak, aztán az országúton. Ahányszor jött egy autó, beugrott az árokba, és ez jócskán lelassította. Megnézte az elsuhanó jármûveket, arra gondolt, az egyik talán Lloyd lesz. Nem akarta, hogy megtalálja, egyelôre nem, amíg ijedtében ki nem gyógyul az ôrültségébôl. Máskor egyedül is képes volt jól ráijeszteni, mert sírt és kiabált, sôt a fejét verte a földbe, és azt kántálta, hogy ez nem igaz, ez nem igaz, ez nem igaz, többször egymás után. Lloyd végül visszaszívta. Azt mondta: Oké, oké. Hiszek neked. Édesem, halkabban. Gondolj a gyerekekre. Hiszek neked, esküszöm. Csak hagyd abba. De ma este összeszedte magát, mielôtt belekezdett volna ebbe a mûsorba. Fölvette a kabátját, kisétált az ajtón, Lloyd meg utána kiáltotta: Ezt ne csináld. Figyelmeztetlek! Maggie férje lefeküdt, de egy cseppet sem tûnt elégedettebbnek a dolgokkal, Doree meg csak hajtogatta: Sajnálom. Nagyon sajnálom, hogy ilyen késô este magukra törtem. 147
Hallgass már mondta Maggie kedvesen, gyakorlatiasan. Kérsz egy pohár bort? Nem szoktam inni. Akkor jobb, ha nem most kezded el. Fôzök neked egy teát. Az majd megnyugtat. Málnás-kamillás. Nem a gyerekek, igaz? Nem. Maggie elvette a kabátját és átnyújtott egy doboz zsebkendôt, hogy törölje meg a szemét és fújja ki az orrát. Egyelôre ne mondj semmit. Mindjárt megnyugszol. De amikor félig-meddig megnyugodott, akkor sem volt képes a teljes igazságot kibökni, közölni Maggie-vel, hogy ô maga a baj. Még kevésbé akarta Lloydot kiadni. Annak ellenére, hogy torkig van már vele, még mindig ô áll hozzá a legközelebb a világon, és úgy érezte, minden összedôlne, ha fogná magát és valakinek elmondaná, milyen ember is valójában, ha nem lenne többé lojális iránta. Azt mondta, Lloyddal egy régi vitájukat folytatták, és neki annyira elege lett, hogy semmi mást nem akart, csak eljönni. De majd túljut rajta, mondta. Túljutnak. Néha minden házasságban megesik mondta Maggie. Megszólalt a telefon, Maggie fölvette. Igen. Jól. Csak ki kellett eresztenie a gôzt. Rendben. Oké, reggel hazaviszem. Semmi gond. Oké. Jó éjt. Ô volt az mondta. Gondolom, hallottad. És milyennek tûnt? Normálisnak? Maggie elnevette magát. Honnan tudhatnám, milyen, amikor normális? Nem tûnt részegnek. Ô sem iszik. Még kávét sem tartunk otthon. Kérsz egy pirítóst? Reggel Maggie korán hazavitte Doreet. A férje még nem ment be dolgozni, otthon maradt a gyerekekkel. Maggie sietett, csak annyit mondott: Szia. Hívj fel, ha beszélni akarsz aztán megfordult a furgonnal az udvaron. Kora tavaszi hideg reggel volt, a talajt még hó borította, de Lloyd a lépcsôn ült kabát nélkül. Jó reggelt mondta hangos, gúnyosan udvarias hangon. És Doree is jó reggelt kívánt olyan hangon, mint aki nem érzékelte Lloyd hangszínét. Lloyd nem húzódott odébb, hogy fölengedje a lépcsôn. Nem mehetsz be oda mondta. 148
Doree úgy döntött, lazára veszi. Akkor se, ha szépen kérlek? Kérlek. Lloyd ránézett, de nem válaszolt. Csukott szájjal mosolygott. Lloyd? mondta Doree. Lloyd? Jobb, ha nem mész be. Nem mondtam el neki semmit, Lloyd. Sajnálom, hogy itt hagytalak. Azt hiszem, csak egy lélegzetnyi idôre volt szükségem. Jobb, ha nem mész be. Mi bajod van? Hol vannak a gyerekek? Lloyd a fejét rázta, mint amikor Doree olyasmit mondott, ami nem tetszett neki. Mondjuk, valami enyhe durvaságot, például mi a szent szar. Lloyd. Hol vannak a gyerekek? Lloyd egy kicsit arrébb mozdult, hogy Doree felmehessen mellette, ha akar. Dimitri a kiságyban volt, oldalt feküdt. Barbara Ann az ágya mellett a földön, mintha kimászott vagy kihúzták volna. Sasha a konyhaajtó mellett megpróbált elmenekülni. Egyedül az ô torkán voltak zúzódásnyomok. A másik kettônek elég volt a párna. Mikor telefonáltam tegnap? kérdezte Lloyd. Amikor telefonáltam, már megtörtént. Az egészet magadnak köszönheted mondta. Elmebetegnek nyilvánították, nem lehetett bíróság elé állítani. Közveszélyes elmebeteg: zárt intézetbe küldték. Doree kirohant a házból és az udvaron botladozott, a két karját a gyomrára szorította, mintha kettéhasították volna, és próbálná magát egyben tartani. Ez a látvány fogadta Maggie-t, amikor visszajött. Rossz elôérzete volt és visszafordult. Az elsô gondolata az volt, hogy Doreet gyomorszájon vágta vagy rúgta a férje. Semmit nem értett azokból a hangokból, amiket Doree kiadott. De amikor Lloyd, aki még mindig a lépcsôn ült, udvariasan arrébb húzódott, egyetlen szó nélkül, és Maggie bement a házba, azt találta, amire most már számított is. Hívta a rendôrséget. Doree egy ideig amit csak talált, a szájába préselte. A föld és a fû után lepedôt és törülközôt, aztán a ruháját. Mintha nemcsak a feltörô üvöltéseket akarná elfojtani, hanem azt a képet is a fejében. Valami injekciót kapott, rendszeresen, hogy megnyugodjon, és az hatott. Sôt nagyon is lecsöndesedett, bár nem vált katatonná. Úgy mondták, stabilizálódott. Amikor kijött a kórházból, és a szociális munkások elhozták erre az új helyre, Mrs. Sands vette át, talált neki lakást, talált neki munkát és bevezette a heti egyszeri beszélgetést. Maggie szerette volna meglátogatni, de Doree hallani se akart róla. Mrs. Sands azt mondta, ez természetes az asszociációk miatt. Azt mondta, Maggie meg fogja érteni. 149
Mrs. Sands azt mondta, teljességgel Doreera tartozik, akarja-e továbbra is látogatni Lloydot, vagy sem. Tudja, én nem azért vagyok itt, hogy helyeseljek vagy helytelenítsek. Jó érzés volt újra látni? Vagy rossz? Nem tudom. Doree nem tudta elmagyarázni, hogy az, akit látott, mintha nem is ô lett volna. Mintha szellemet látott volna. Olyan halvány. Világos színû, bô ruhákban, a lábán nesztelen cipô talán papucs. Az volt az érzése, hogy a haja is megritkult. A sûrû, hullámos, mézszínû haja. A vállának mintha nem lett volna meg a szélessége, semmi mélyedés a kulcscsontnál, ahova ô a fejét szokta hajtani. A rendôrségnek Lloyd azt mondta és ezt idézték a lapok is : Azért tettem, hogy megkíméljem ôket a borzalomtól. Milyen borzalomtól? Attól a borzalomtól, hogy meg kelljen tudniuk, hogy az anyjuk elhagyta ôket mondta. Ez beleégett Doree agyába, és talán amikor úgy döntött, hogy megpróbál találkozni vele, akkor is az volt benne, hogy visszaszívassa vele. Hogy belássa, bevallja, hogyan is történtek valójában a dolgok. Azt mondtad, ne ellenkezzek, vagy tûnjek el a házból. Úgyhogy eltûntem. Maggie-hez csak egyetlen éjszakára mentem. Határozottan vissza akartam jönni. Én senkit nem hagytam ott. Doree pontosan emlékezett, honnan indult a vita. Vett egy spa get ti konzer vet, amelyik egy egész kicsit be volt horpadva. Ezért is volt leárazva, és Doree büszke volt, hogy milyen takarékos. Úgy érezte, most ügyes volt. De ezt nem mondta el neki, amikor faggatózni kezdett. Valamiért jobbnak látta, ha eljátssza, hogy nem vette észre. Bárki észrevette volna, mondta Lloyd. Mindannyian megmérgezôdhettek volna. Most mi baja van? Vagy épp ez volt a célja? Arra készült, hogy kipróbálja a gyerekeken vagy rajta? Azt mondta Lloydnak, ne legyen ôrült. Lloyd azt felelte, nem ô az ôrült. Ki más venne mérget a családjának, mint egy ôrült asszony? A gyerekek az utcai szoba ajtajából figyelték. Doree akkor látta ôket utoljára élve. Úgyhogy talán erre gondolt hogy most végre beismerteti Lloyddal, ki is az ôrült. Mikor rájött, hogy mi jár a fejében, le kellett volna szállnia a buszról. Még a kapuban is leszállhatott volna, azzal a néhány másik asszonnyal együtt, 150
akik végigbaktattak a kocsifelhajtón. Átmehetett volna a túloldalra, és megvárhatta volna a városi buszt. Néhányan biztos meg is teszik. Rászánják magukat a találkozásra, aztán meggondolják magukat. Biztosan nap mint nap elôfordul. De talán mégis jobb volt, hogy továbbment és látta, milyen idegen és elhasznált. Nem úgy, mint egy ember, akit bármivel érdemes vádolni. Nem is ember. Inkább olyan, mint egy álom szereplôje. Doree-nak voltak álmai. Az egyik álomban, miután megtalálta ôket, kiszaladt a házból, Lloyd meg nevetni kezdett a régi könnyed stílusában, aztán hallotta, hogy a háta mögött Sasha is felnevet, és akkor megvilágosodott, csodálatos módon, hogy csak tréfálnak. Azt kérdezte tôlem, hogy jó vagy rossz érzés volt-e látni. Ugye ezt kérdezte legutóbb? Igen mondta Mrs. Sands. Gondolkoznom kellett rajta. Igen. Arra jutottam, hogy rossz érzés volt. Úgyhogy többször nem megyek. Mrs. Sandsnél sose lehetett tudni, de mintha a bólintása elégedettséget vagy elismerést fejezett volna ki. Úgyhogy amikor mindezek után Doree mégis úgy döntött, hogy újra meglátogatja Lloydot, nem szólt róla. És mivel nehéz volt bármit elhallgatnia hiszen olyan kevés történik általában, inkább telefonált és lemondta az idôpontot. Azt mondta, szabadságot vesz ki. Benne jártak a nyárban, ilyenkor mindenki elutazik. Egy barátjával, mondta. Most nincs rajtad a kabát, mint a múlt héten. Az nem a múlt héten volt. Nem? Három hete. Most meleg van. Ez könnyebb, de nincs is rá igazán szükségem. Kabátra meg végképp nincs szükség. Lloyd az utazásról kérdezte, milyen busszal kellett jönnie Mildmaybôl. Doree mondta, hogy már nem ott lakik. Megmondta, hol lakik, és felsorolta a három buszt. Egy egész túra. És szeretsz nagyobb helyen lakni? Könnyebb állást találni. Szóval dolgozol? Doree a múltkor elmondta, hol él, milyen busszal jön, hol dolgozik. Egy motelban takarítok mondta. Meséltem. 151
Igen, igen. Elfelejtettem. Sajnálom. És gondoltál rá, hogy visszamenj tanulni? Esti iskolába? Doree azt mondta, gondolt rá, de soha nem elég komolyan ahhoz, hogy belevágjon. Az mondta, nem bánja a takarítást. Aztán úgy tûnt, nincs több mondanivalójuk. Lloyd sóhajtott. Azt mondta: Bocsánat. Bocsánat. Gondolom, elszoktam a beszédtôl. Hát akkor mit csinálsz itt egész nap? Gondolom, elég sokat olvasok. Meditálok, meg minden. Csak úgy magamban. Aha. Jólesik, hogy eljössz. Sokat jelent nekem. De ne gondold, hogy folyton ide kell járnod. Mármint csak akkor gyere, ha akarsz. Ha valami történik, vagy ha kedved van csak azt akarom mondani, a puszta tény, hogy egyáltalán el tudtál jönni, hogy akár egyszer is eljöttél, már nagy ajándék nekem. Érted, amit mondok? Doree azt mondta, igen, azt hiszi. Lloyd azt mondta, nem akar beleavatkozni az életébe. Nem avatkozol bele mondta Doree. Ezt akartad mondani? Azt hittem, valami mást akarsz mondani. Doree voltaképp majdnem azt kérdezte: Milyen életbe? Nem, mondta, nem igazán, semmi mást. Jó. Három hét múlva csörgött a telefon. Mrs. Sands volt, személyesen, nem az egyik nô a rendelôbôl. Jaj, Doree. Azt hittem, talán nem jött még haza. A nyaralásból. Szóval visszajött? Igen mondta Doree és azon gondolkozott, mit mondjon, hol járt. De még nem volt ideje új idôpontot kérni? Nem. Még nem. Semmi baj. Csak tudni akartam. Jól van? Jól vagyok. Helyes. Helyes. Tudja, hol talál, ha szüksége van rám. Vagy ha beszélgetni akar. Igen. Akkor vigyázzon magára. Lloydot nem említette, nem kérdezte, folytatódtak-e a látogatások. Persze Doree azt mondta, hogy nem fognak. De Mrs. Sands általában megérezte, 152
mi megy végbe benne. Abban is jó volt, hogy visszahúzódjon, mikor felfogta, hogy valamelyik kérdésével nem jut sehova. Doree nem tudta, mit mondott volna, ha rákérdez: tovább hazudozik, vagy bevallja az igazat. Valójában már a következô vasárnap visszament, miután Lloyd többé-kevésbé azt közölte vele, mindegy, jön-e vagy sem. Lloyd meg volt fázva. Nem tudja, mikor kapta. Talán akkor, mondta, mikor Doree legutóbb eljött, és azért is volt olyan morózus. Morózus. Doreenak mostanában ritkán volt köze olyan emberhez, aki ilyen szavakat használ, és furcsának találta. De Lloyd mindig is használt ilyen szavakat, és persze valaha nem hatottak Doreera így, mint most. Most másmilyen embernek találsz? kérdezte. Hát, máshogy nézel ki mondta Doree óvatosan. Én nem? Nagyon szép vagy mondta Lloyd szomorúan. Valami ellágyult Doreeban. De küzdött ellene. Másmilyennek érzed magad? kérdezte Lloyd. Más embernek érzed magad? Doree azt felelte, nem tudja. És te? Lloyd azt mondta: Teljesen. A hét második felében egy vastag boríték érkezett Doree munkahelyére. Az ô neve szerepelt rajta és a motel címe. Több levélpapír volt benne, mindkét oldaluk teleírva. Doree elôször nem gondolta, hogy tôle jött valahogy azt hitte, hogy a börtönben nem engedik az embereket írni. De persze Lloyd másfajta rab. Nem bûnözô, csak közveszélyes elmebeteg. A papíron nem volt dátum, még egy Kedves Doree! sem. Csak belevágott, méghozzá úgy, hogy Doree már azt hitte, valami vallásos közlemény lesz: Az emberek mindenütt a megoldást keresik. Az agyuk zsibbad (a kereséstôl). Annyi minden kavarog körülöttük és bántja ôket. Az arcukon látod az ütések és a fájdalmak nyomát. Bajban vannak. Folyton rohannak. Be kell vásárolniuk, el kell menniük a mosodába, a fodrászhoz, pénzt keresnek vagy sorban állnak a segélyért. A szegényeknek ez a feladatuk, a gazdagoknak meg az, hogy elköltsék a rengeteg pénzüket. Az is munka. A legjobb házakat kell felépíteniük arany csapokkal a meleg meg a hideg vizüknek. És az Audijuk meg a varázslatos fogkeféik meg az összes létezô ketyeréik meg a riasztóik, hogy megvédjék ôket a mészárlástól, és sem a (szom) szegények, sem a gazdagok lelkében nincs nyugalom. Majdnem azt írtam, hogy szomszéd, ahelyett, hogy 153
szegény, de miért? Itt egyáltalán nincs szomszédom. Itt, ahol én vagyok, az emberek túl vannak egy csomó zûrzavaron. Tudják, mi az övék, és mi marad meg nekik, nem kell se bevásárolniuk, se fôzniük. Se dönteni róla. Döntések kiiktatva. Csak az itt a miénk, ami a fejünkben van. Az én fejemben kezdetben csak kháosz volt (hogy írják?). Örökkévaló vihar, és a betonba vertem a fejemet, hogy megszabaduljak tôle. Hogy véget érjen a kínszenvedésem és az életem. Így volt kiszabva a büntetésem. Lelocsoltak, lekötöztek, a vérkeringésembe kábítószert juttattak. Nem is panaszkodom, mert meg kellett tanulnom, hogy semmi hasznom belôle. És nem is különbözik ez annyira az úgynevezett való világtól, ahol az emberek isznak és dühöngnek és bûnöket követnek el, hogy elûzzék a fájdalmas gondolataikat. És gyakran elhurcolják és bekasztlizzák ôket, de nem elég sokáig ahhoz, hogy a túloldalon jöjjenek ki. Hogy ott mi van? A teljes elmebaj vagy a béke. Béke. Én megtaláltam a békét, és mégis ép az elmém. Úgy képzelem, amikor ezt olvasod, arra gondolsz, hogy mindjárt Jézus Istenrôl mondok valamit vagy Buddháról, mintha megtértem volna. Nem. Nem csukom be a szememet, és nem emel fel semmiféle Magasabb Erô. Nem igazán tudom, hogy az mind mit jelent. Csak Megismerem Magam. Ismerd Meg Magad, ez valami parancsolat valahonnan, valószínûleg a Bibliából, úgyhogy legalább ebben a keresztény tanítást követtem. Meg Légy Hû Tenmagadhoz ezt is megpróbáltam, lehet, hogy ez is a Bibliában van. Azt nem mondják, hogy melyik oldalához a rosszhoz vagy a jóhoz legyen hû az ember, úgyhogy nem erkölcsi támpontnak szánták. És az Ismerd Meg Magad sem kapcsolódik az erkölcshöz, ahogy a Viselkedéstanból ismerjük. De a Viselkedés nem az én asztalom, azért is ítéltek el, elég helyesen, mert kiszámíthatatlannak tartották a viselkedésem, ezért vagyok itt. Visszatérve az Ismerd Meg Magad Megismerni felére. Tökéletesen józanul kijelenthetem, hogy ismerem magamat, és tudom, mi a legrosszabb, amire képes vagyok, és tudom, hogy el is követtem. A Világ engem Szörnyetegnek tart, és én ezzel nem is vitázom, bár mellesleg elmondhatnám, hogy akik bombákat szórnak le, meg városokat égetnek fel, meg emberek százezreit éheztetik, vagy gyilkolják le, azokat általában nem tekintik Szörnyetegnek, hanem elárasztják kitüntetéssel meg érdemrenddel, csak a kisebb létszámok ellen elkövetett tetteket tekintik megdöbbentônek és gonosznak. Ez nem mentség, csak egy észrevétel. Jól ismerem a bennem lakozó Gonoszt. Ez a biztonságom titka. Úgy 154
értem, ismerem a legrosszabb oldalam. Lehet, hogy rosszabb, mint más emberekben a legrosszabb, de tulajdonképpen nekem arra nem kell gondolnom, sem törôdnöm vele. Nem mentegetôzöm. Én békében élek. Szörnyeteg vagyok? A Világ azt mondja, igen, és ha ezt mondják, akkor én elfogadom. De én meg azt mondom, hogy a Világ semmit se jelent nekem. Én Én vagyok, és esélyem sincs rá, hogy más legyek. Mondhatnám, hogy akkor ôrült voltam, de az is mit jelent? Ôrült. Épelméjû. Én én vagyok. Nem tudtam megváltoztatni az énemet akkor sem, és nem tudom most sem. Doree, ha eddig eljutottál, van még egy bizonyos dolog, amirôl beszélni akarok veled, de nem tudom leírni. Ha eljössz még ide valaha, talán el tudom mondani. Ne gondold, hogy szívtelen vagyok. Nem arról van szó, hogy nem változtatnék a dolgokon, ha tudnék, de nem tudok. Ezt a munkahelyedre küldöm, mert emlékszem rá és a város nevére is, úgyhogy az agyam bizonyos értelemben rendesen mûködik. Doree úgy gondolta, hogy ha legközelebb találkoznak, beszélniük kell errôl az írásról, úgyhogy többször is elolvasta, de nem jutott az eszébe semmi, amit mondhatna. Igazából arról akart beszélni, bármi legyen is az, amirôl Lloyd azt mondta, lehetetlen leírni. De amikor újra látta, Lloyd úgy viselkedett, mintha egyáltalán nem írt volna neki. Doree témát keresett, mesélt neki egy hajdan híres folkénekesrôl, aki azon a héten a motelban szállt meg. Meglepetésére Lloyd többet tudott az énekes pályájáról, mint ô. Kiderült, hogy van tévéje, legalábbis tud hol tévézni, és néhány mûsort, meg persze a híradót rendszeresen nézi is. Így egy kicsivel több közös témájuk maradt, de aztán Doree nem bírta tovább. Mi volt az, amit csak személyesen tudsz nekem elmondani? Lloyd azt felelte, bárcsak ne tette volna fel ezt a kérdést. Nem tudja, készen állnak-e rá, hogy megvitassák. Aztán Doree arra gondolt, hogy talán olyasmi, amit tényleg nem tud hova tenni, valami elviselhetetlen, mondjuk, hogy még mindig szereti. A szeretet olyan szó volt, amit hallani se bírt. Oké mondta. Lehet, hogy tényleg nem. Aztán azt mondta: De azért jobb, ha elmondod. Ha én most elmegyek innét, és elüt egy autó, akkor sosem tudom meg, és neked sem lesz alkalmad máskor elmondani. Igaz mondta Lloyd. Akkor mi az? 155
Majd máskor. Máskor. Van, hogy nem tudok tovább beszélni. Szeretnék, de egyszerûen kiszáradok a beszédtôl. Amióta elmentél, Doree, folyton rád gondolok és sajnálom, hogy csalódást okoztam neked. Ha itt ülsz velem szemben, mostanában jobban elgyengülök, mint amennyire talán mutatom. Nincs jogom elérzékenyülni elôtted, mivel neked nyilván több jogod van hozzá, és te mégis mindig nagyon fegyelmezett vagy. Úgyhogy most épp az ellenkezôjét mondom, mint korábban, mert végül is arra a következtetésre jutottam, hogy jobban tudok neked írni, mint beszélni veled. Na most hol kezdjem. A Mennyország létezik. Így is kezdhetem, de ez így nincs rendjén, mert a magam részérôl soha nem hittem a Mennyben meg a Pokolban stb. A magam részérôl ezt mindig egy kalap szarnak tartottam. Úgyhogy nyilván elég fura, hogy most ezzel jövök. Úgyhogy csak azt mondom: láttam a gyerekeket. Láttam ôket, és beszéltem velük. Tessék. Most mire gondolsz? Arra gondolsz, na most aztán tényleg becsavarodott. Vagy: ez egy álom, csak nem képes felismerni az álmot, nem tudja megkülönböztetni az álmot és az ébrenlétet. De el akarom neked mondani, hogy tudom, mi a különbség, és annyit tudok, hogy léteznek. Azt mondom, léteznek, nem azt, hogy élnek, mert élni azt jelenti, hogy ebben a mi Dimenziónkban, és azt nem mondom, hogy itt vannak. Sôt úgy gondolom, hogy nincsenek. De léteznek, ezért lennie kell egy másik Dimenziónak, vagy talán végtelen sok Dimenziónak, én csak annyit tudok, hogy én átjutottam oda, amelyikben ôk vannak. Ezt valószínûleg onnan veszem, hogy annyit vagyok egyedül, és csak gondolkodom és gondolkodom. Úgyhogy ennyi szenvedés és egyedüllét után valamilyen Kegyelem úgy látta jónak, hogy megadja nekem ezt a Jutalmat. Nekem, annak, aki a legkevésbé sem érdemlem meg a világ felfogása szerint. Hát, ha idáig elolvastad a levelet, és nem tépted darabokra, akkor biztos érdekel. Mármint, hogy hogy vannak. Jól vannak. Tényleg boldogok és ügyesek. Úgy látszik, semmi rosszra nem emlékeznek. Talán egy kicsit idôsebbek, mint voltak, bár ezt nehéz megállapítani. Már más szinten érzékelik a dolgokat. Igen. Dimitrin lehet látni, aki már beszél, amit elôtte nem tudott. Valamilyen szobában vannak, ami részben ismerôs. Emlékeztet a mi házunkra, 156
csak tágasabb és szebb. Kérdeztem, hogyan gondoskodnak róluk, de csak nevettek rám, és valami olyasmit mondtak, hogy már tudnak gondoskodni magukról. Azt hiszem, ezt Sasha mondta. Néha külön-külön beszélnek, bár én nem tudom megkülönböztetni a hangjukat, de különálló lények, és azt kell mondjam, vidámak. Kérlek, ne vond le azt a következtetést, hogy megôrültem. Ettôl féltem, és ezért nem akartam errôl beszélni veled. Valaha ôrült voltam, de higgy nekem, már levedlettem a régi ôrültségemet, ahogy a medve vedli le a bundáját. Vagy talán azt kellett volna mondanom, hogy ahogy a kígyó vedli le a bôrét. Tudom, hogy ha ezt nem tettem volna meg, akkor nem kapom meg ezt a képességet, hogy kapcsolatba lépjek Sashával, Barbara Annel meg Dimitrivel. Most már csak azt kívánom, hogy neked is megadasson ez a lehetôség, mert ha érdem kérdése, akkor abban te jóval megelôzöl. Neked talán nehezebb lesz megtenned, mert te sokkal inkább ebben a világban élsz, mint én, de legalább át tudom neked adni ezt az információt az Igazságot, és azért mondom, hogy láttam ôket, mert remélem, hogy ettôl könnyebb lesz a szíved. Doree eltûnôdött, mit szólna, vagy mit gondolna Mrs. Sands, ha olvasná ezt a levelet. Vigyázna persze. Vigyázna, nehogy nyíltan ôrültnek nevezze, de óvatosan, kedvesen azt sugallná. Lehet, hogy nem is sugallná csak elhúzná az útból a zûrzavart, hogy Doree levonhassa a saját következtetését, ami talán végig megvolt benne. Az egész veszélyes ôrültséget ez Mrs. Sands hangja kitörölné az agyából. Ezért nem ment Doree a közelébe se. Doree is úgy gondolta, hogy Lloyd ôrült. És abban, ahogy írt, ott a régi kérkedése is. Nem válaszolt neki. Teltek a napok. A hetek. Nem gondolta meg magát, de azért úgy kapaszkodott abba, amit Lloyd írt, mint egy titokba. Idônként, amikor éppen egy fürdôszobatükröt spriccelt vagy egy lepedôt simított ki, rátört egy érzés. Csaknem két éve egyáltalán nem vett tudomást semmirôl, amitôl az emberek általában jókedvûek lesznek, például a szép idôrôl, a bimbózó virágokról vagy egy pékség illatáról. Még most sem pontosan ugyanaz a spontán öröm fogta el, de valami felidézte benne, hogy milyen is volt. Semmi köze az idôjáráshoz, sem a virágokhoz. Az a gondolat környékezte meg, hogy a gyerekek ott vannak, ahogy Lloyd írta, a Dimenziójukban, és most elôször fogta el könnyû érzés, és nem fájdalom. Azóta, ami történt, valahogy szabadulnia kellett a gyerekekkel kapcsolatos gondolatoktól, úgy kellett kitépnie ôket, mint valami kést a torkából. Nem tudott a nevükre gondolni, és ha olyan nevet hallott, ami az övékre em- 157
lékeztette, azt is ki kellett tépnie. Még a gyerekhangokat, a kiáltozásokat, a csattogó talpakat a hotel kövén, ahogy a medence elôtt rohangálnak, azokat is ki kellett zárnia a fülén, akár egy jól bevágott kapun. Most is csak annyi változott, hogy lett egy menedéke, ahova behúzódhat, ha ilyen veszélyek adódnak a közelében. És kitôl kapta? Nem Mrs. Sandstôl az biztos. Nem az alatt a sok óra alatt, amíg ott ült az asztalánál, a tapintatosan kikészített papír zsebkendôk elôtt. Hanem Lloydtól kapta. Lloydtól, attól a rettenetes embertôl, attól az elszigetelt, elmebeteg szörnyetegtôl. Elmebeteg, ha úgy akarja hívni az ember. De nem lehetséges-e, hogy amit mond, az igaz hogy a túloldalon jött elô? És ki a megmondhatója, hogy egy ilyen embernek, aki ilyesmit tett és ilyen utat járt meg, nem jelentenek-e valamit a látomásai? Ez a gondolat befurakodott Doree fejébe és ott is maradt. Azzal a másik gondolattal együtt, hogy Lloyd az az ember, és nem más, akivel most lennie kellene. Mi más haszna lehetne a világon mondta ezt talán valakinek, valószínûleg Mrs. Sandsnek, miért van itt, ha nem azért, hogy legalább meghallgassa Lloydot? Nem azt mondtam, hogy megbocsátok, mondta magában Mrs. Sandsnek. Ezt sohase mondanám. Sohase lennék rá képes. De gondolkozzunk. Nem vagyok-e én is épp annyira elszigetelve amiatt, ami történt, mint ô? Aki tudott errôl, senki nem akarna a közelében látni. Csak arra vagyok jó, hogy olyasmire emlékeztetem az embereket, amire senki nem bír emlékezni. A maszk nem mûködik, nem igazán. Ez a sárga tüskekorona is szánalmas. Úgyhogy azon vette észre magát, hogy újra a buszon ül, megy az országúton. Eszébe jutottak azok az éjszakák, közvetlenül az anyja halála után, amikor kilopózott, hogy találkozzon Lloyddal, az anyja barátnôjének meg, akinél akkor lakott, hazudott valamit, hogy hova megy. Eszébe jutott a barátnô neve, az anyja barátnôjének a neve. Laurie. Lloydon kívül ki más emlékezne a gyerekek nevére, vagy a szemük színére? Mrs. Sands, ha egyáltalán szóba hozta ôket, csak úgy, mint a családját, még csak nem is a gyerekeknek nevezte ôket, egy kupacba hányta ôket. Akkoriban, amikor Lloyddal találkozgatott és hazudott Laurie-nak, nem érzett bûntudatot, legfeljebb valami sorsszerûséget, megadást. Úgy érezte, nincs más oka, hogy itt legyen ezen a világon, mint az, hogy vele legyen. Hát, most nem így van. Nem ugyanaz. Doree az elsô ülésen ült, a sofôrrel egy vonalban. Tisztán kilátott a 158
szélvédôn át. És ezért volt ô az egyetlen utas a buszon, az egyetlen ember a sofôrön kívül, aki látta, amikor egy kisteherautó kihajt egy másodrendû útról anélkül, hogy akár lassítana, látta, ahogy keresztülvág elôttük az üres, vasárnap délelôtti országúton, és az árokba borul. És látott valami még furcsábbat, a teherautó sofôrjét, ahogy átrepül a levegôn, egyszerre gyorsan és lassan, groteszkül és elegánsan. Az úttest mellett landolt, a sóderen. A többi utas nem tudta, miért taposott bele a sofôr a fékbe, miért állította meg a buszt ezzel a hirtelen, kényelmetlen zökkenéssel. És Doree elôször csak arra gondolt: Hogy jutott ki onnan? A fiatalember vagy fiú, aki nyilván elaludt a kormány mögött. Hogy repült ki onnan, és hogy vetette magát olyan elegánsan a levegôbe? Egy fickó közvetlenül elôttünk mondta a sofôr az utasoknak. Próbált hangosan és nyugodtan beszélni, de a hangjában az elképedés és valami ámulat remegett. Most vágott át az úton, bele az árokba. Amint lehet, megyünk tovább, de addig kérem, hogy senki ne szálljon le a buszról. Doree, mintha nem hallotta volna, vagy mintha valami különös joga lenne hasznossá tenni magát, kiszállt mögötte. A sofôr nem utasította rendre. Szerencsétlen seggfej mondta, ahogy átkeltek az úton, és most már nem volt más a hangjában, mint harag és csüggedés. Szerencsétlen seggfej kölyök, hát el tudja hinni? A fiú a hátán feküdt, a karja és a lába szétvetve, mint mikor valaki angyalt rajzol a hóba. Csak körülötte kavics volt, nem hó. A szeme nem volt teljesen becsukva. Olyan fiatal volt, egy fiú, aki elôbb nôtt magasra, mint hogy borotválkoznia kellene. Lehet, hogy jogosítványa sincs. A sofôr a mobilján beszélt. Egy-két kilométerre Bayfieldtôl, a huszonegyesen, a keleti oldalon. A fiú feje alól, a füle közelébôl, rózsaszín hab szivárgott. Egyáltalán nem hasonlított vérre, inkább olyannak tûnt, mint lekvárfôzéskor az eper tetején a hab. Doree leguggolt. A tenyerét a fiú mellkasára tette. Nem mozdult. Doree odahajtotta a fülét. Az inget nemrég vasalták érzôdött az illatán. Nem lélegzett. De Doree az ujjával kitapintotta a pulzust a fiú sima nyakán. Eszébe jutott valami, amit egyszer mondtak neki. Lloyd mondta, arra az esetre, ha valamelyik gyerekkel baleset történne, amikor ô nincs ott. A nyelv. A nyelv elzárhatja a légzést, ha hátracsúszik a garatba. Doree az egyik keze ujjait a fiú homlokára tette, a másik keze két ujját az álla alá. Nyomd le a homlokát, nyomd föl az állát, hogy szabaddá tedd a légutat. Döntsd meg óvatosan, de határozottan. Ha most sem lélegzik, lélegeztetnie kell. 159
Doree befogja az orrcimpákat, mély lélegzetet vesz, lezárja a szájával a fiú száját, mélyet lélegzik. Két légzés, ellenôrzés. Két légzés, ellenôrzés. Másik férfihang, nem a sofôré. Nyilván egy autós állt meg. Kéri ezt a takarót a srác feje alá? Doree enyhén megrázta a fejét. Még valami az eszébe jutott, hogy nem szabad mozgatni az áldozatot, nehogy sérüljön a gerincoszlop. Becsukta a fiú száját. Megérintette langyos, friss bôrét. Lélegzett, várt. Lélegzett és újra várt. És az arcát mintha halvány nedvesség csapta volna meg. A sofôr mondott valamit, de Doree fel se nézett. Aztán már biztosan érezte. Lélegzet, a fiú szájából. A tenyerét szétterpesztette a mellkas bôrén, és elôször nem tudta eldönteni, nem csak a saját remegése miatt érzi-e, hogy emelkedik és süllyed. Igen. Igen. Igazi lélegzet volt. A légút szabaddá vált. A fiú önállóan lélegzett. Lélegzett. Csak terítse rá mondta a takarós embernek. Hogy melegen tartsa. Él? kérdezte a sofôr, és Doree fölé hajolt. Doree bólintott. Újra tapintani tudta a pulzust. Az a szörnyû rózsaszín dolog nem folyt már. Talán nem is olyan fontos. Nem az agyából jött. Nem tudok tovább várni magára a busszal mondta a sofôr. Már így is késésben vagyunk. Az autós azt mondta: Semmi gond. Én átveszem. Maradjanak csöndben, maradjanak csöndben, akarta mondani Doree. Úgy érezte, csendre van szükség, a fiú testén túl a világon mindennek koncentrálnia kell, segíteni, nehogy eltérítsék a feladatától, hogy lélegeznie kell. Alig érezhetô, de egyenletes fuvallatok, édes engedelmesség a mellkasban. Gyerünk, gyerünk. Hall engem? Ez az ember azt mondja, itt marad, és gondját viseli mondta a sofôr. A mentô is jön, ahogy tud. Menjen csak mondta Doree. Majd velük bevitetem magam a városba, és este elkapom a buszt visszafelé jövet. A sofôrnek elôre kellett hajolnia, hogy hallja. Doree elutasítóan beszélt, nem emelte föl a fejét, mintha az ô légzése volna veszélyben. Biztos? kérdezte a sofôr. Biztos. Nem kell Londonba mennie? Nem. MESTERHÁZI MÓNIKA fordítása 160