Adonyi Nagy Mária. Elorzott román forradalom

Adonyi Nagy Mária Elorzott román forradalom Bukarestben éltem 1989-ben, és egyedüli magyar újságíróként vettem részt az ottani forradalomban. (Rögtön utána is csak idézőjelben tudtam emlegetni, ma már bizonyára sokan értik, miért. Azóta is viszolygok, valahányszor forradalomnak nevezik.) Legalábbis rajtam kívül senki más nem írta le, hogy a forró pontokon járt, amikor napokig lövöldöztek. De a román újságírók közül is mindössze kettőtől olvastam később olyan utalásokat, amelyekből kiderült, hogy szerzőjük ott volt valamelyik fontosabb helyszínen: egyikük (Sorin Roşca-Stănescu) a România liberă című napilapnál dolgozott, a másik (Ioan Itu) az 1990-ben indított Expres Magazin munkatársa lett, de 1989 decemberében még nem volt újságíró. Ezért gondoltam annak idején, hogy nem árt papírra vetnem, amit láttam, tapasztaltam. A látottak pedig arra a megtévesztő hadműveletre (diverzióra) világítottak rá, amelyet egy szűk kör agyalhatott ki feltehetőleg 1989. december 22-én délután, pár óra leforgása alatt. (Itt említem meg, hogy amint nem sokkal később megtudtam, a Securitaténak többek között diverziós osztálya is volt, amely, ha akart, polgárháborút robbanthatott ki, ha mást akart, lecsillapította a kedélyeket.) A vezetést jogos örökségüknek tekintő kommunisták újabb hullámának célja csakis a hatalom megszerzése és a diktatórikus rendszer átmentése lehetett. Ezért varázsolták elő gyorsan a nyulat a kalapból, vagyis találták fel a hol szekusoknak, hol antiterroristáknak, hol terroristáknak, hol arab zsoldosoknak nevezett lövöldözőket. A szerző 1995-ben Aki elfelejtette, de érdeklik az alábbiak, annak emlékeztetőül: Ceauşescut december 22-én délben menekítették el helikopterrel a Központi Bizottság épületének tetejéről; az önjelölt új vezetők nagygyűlést hívtak össze a KB előtti térre 17 órára; 18 óra után ott kezdődött az általuk terrorizmusnak

elnevezett, vagyis napokig tartó eszeveszett, értelmetlen lövöldözés. Mindez azt követően, hogy Nagyszeben kivételével egész délután egyetlen puskalövés sem dördült sehol az országban, mindenki örömmámorban úszott, euforikus hangulatban ünnepelt. A népnek azt a magyarázatot adták, hogy az ismeretlen, azonosíthatatlan, fanatikus lövöldözők a forradalmat akarják leverni s a már elkergetett Ceauşescut visszahozni. Így elérték, hogy megzavarodjon, pánikba essen az ország, majd a terrorizmus ellen folytatott hősies harc levezénylőit tekintse megmentőinek. Erre az eseménysorra még igazabb a közhely, mint a többi forradalomra: felfalta gyermekeit. A Temesváron kezdődött népfelkelésre rátette a kezét Ion Iliescu másodvonalbeli dörzsölt bukaresti pártaktivista. A történtek világosan két részre oszthatók, a vízválasztó december 22. estéje, amikor lőni kezdtek. Ami addig lezajlott, az forradalom volt ebből Bukarestnek mindössze másfél napnyi jutott, az azután kezdődött lövöldözés csak abszurd színjáték, amely a palotaforradalmat álcázta. Nevezhetjük ellenforradalomnak is, amely észrevétlenül ráépült a ki nem teljesedett forradalomra, és eltérítette, megakasztotta, pusztán Ceauşescu-ellenes bosszúvá fokozta le az eredetileg kommunizmusellenes népharagot. A terrorizmusnak tulajdoníthatóan a Ceauşescu házaspár kivégzése árán érintetlenül megmaradt az egész szisztéma, az egész nómenklatúra, még jobban összezárt a bűnösök hada. Csakhogy ennek az agyafúrt manővernek hivatalos adatok szerint majdnem 1300 halottja (közülük legkevesebb kilenc külföldi) és több mint 3350 sebesültje volt. (A bukaresti 1989. December 21. Egyesület 1600 halottat és 4000 sebesültet tart nyilván, 85 százalékuk nem Ceauşescu, hanem Iliescuék áldozata.) Csupán a hadsereg 13 millió puskagolyót lőtt ki, ami elég lett volna a teljes romániai lakosság több mint felének a kiirtására. És hol vannak még a terroristák, az egyéb szervezetek, a fegyverhez jutott civilek? És a többi lőszer a pisztolytölténytől az ágyúgolyóig? A rengeteg lövedék már csak akkor is sok áldozatot szedett volna, ha véletlenül talál el embert. Bizonyára azok is tudták, hogy ez így lesz, akik odaállították lőni a terroristákat, de egy pillanatig sem átallották saját népük vérét ontani a hatalom kedvéért. Meg is ragadták, akik meg akarták ragadni, a terroristák később az utolsó szálig köddé váltak, a szekusok pedig, akik lőttek, köszönik, jól vannak. Bizonyítékok a mai napig sincsenek a valódi forradalmat elorozó, vérbe fojtó gyilkosok ellen. Alig néhány magas rangú katonai vezető, pártaktivista, szekus főtiszt került a vádlottak padjára, szinte véletlenszerűen, ők is rég kiszabadultak, és jobban megy soruk, mint valaha. A 89-es események befejezetlen ügyiratai pedig műanyag zsákokban porosodnak az ügyészségen. Alábbi írásom a Valóságban jelent meg 1990-ben Terrorizmus címmel. (A Bukarestben kiadott hetilap 1992-ben megszűnt.) Akkori következtetéseim ma is megállják helyüket, az azóta eltelt bő 23 év alatt ügyészek, újságírók,

történészek, politikusok hadának sem sikerült sokkal több lényegbevágó részletet megvilágítaniuk a román forradalom rejtelmeiből, nemhogy új szempont merült volna fel. A kép teljesebbé tétele érdekében szögletes zárójelbe téve itt-ott kiegészítettem az akkor megjelent szöveget néhány utóbb kiderült érdekes adalékkal. Budapest, 2013. január 1990. június 8. (1.) Rég túl vagyunk már december 22-én, mégis rögeszmésen visszavisszatérek ahhoz a naphoz, mert meggyőződésem, hogy ha az akkor történteket nem értjük, semmit sem értünk. Mármint a későbbiekből. Én a lényeget aznap éjjel megértettem, de amint hamarosan kiderült, túl jóhiszeműen magyaráztam, amit láttam. Ez talán nem fordult volna elő, ha egész nap az utcán maradok. Én azonban a Központi Bizottság közeléből (Palota tér), amikor a tömeg egy része elindult a televízió felé, hazasiettem tévét nézni, és csak este, a televízió sorozatos védőtoborzó felhívásai után vonultam ki ismét terrorizmust látni. Kora délután hazarohantam, mondván, hogy az utcán minden izgalom kurtánfurcsán számomra váratlanul gyorsan véget ért: a katonaság átállt, a szekusok megértették, hogy vesztett ügyet nem érdemes védeni, így hát a nap hátralévő részében már csak a tévé előtt kell ülnöm, hiszen ott születik a történelem.

Utolsót repül a Kárpátok géniusza 1989. december 22., 12.09 Csupán utóbb jöttem rá, mekkorát tévedtem. A televízióban, amely akkor a hatalmi központok egyikévé lépett elő, alig néhány óra múlva többszörösen hamis történelem született. Nem csak a terrorizmus kirobbantásáról, paroxizmusig fokozásáról van szó. Nem csak arra utalok, hogy miközben a Román Televízió háborús filmeket túlszárnyaló képeket közvetített az esti Palota téri nagygyűlés közben leadott géppisztolysorozatokról, közvetítőkocsijának, valamint a KB erkélyén álló új vezetőségnek a haja szála sem görbült, hogy a hátborzongató lövöldözés után amelyet elhűlve néztem előbb a képernyőn, majd, miután elkapcsoltak a Palota térről, a tömbházunk tetejéről, és csak arra tudtam gondolni, hány száz vagy hány ezer halott lehet abban a százezres tömegben, amelyre így lőnek, szóval mindezek után a televízió ismét visszakapcsolt Palota téri közvetítőkocsijához, ahonnan jelentették, hogy egyetlen áldozat sincs. E bejelentés nyomán jutottam arra a következtetésre, hogy akkor pedig itt óriási történelmi színjáték zajlik, elmegyek, megnézem magamnak. Láttam. De még mindig nem arról akarok beszélni. A halottak, sebesültek nélküli félelmetes lövöldözés, a tűzijátékhoz fogható látványosság mellett szöget ütött a fejembe a váratlanul kitört esti terrorizmus már csak ezért is: ha N. C. elvtárs ügye érdekében lövöldöznek, hogyhogy nem délelőtt tették? Ha meg nem az ő uralmát kívánják meghosszabbítani, akkor azok, akiknek eszükbe jutott e páratlan tünemény megrendezése, bizonyára a nép becsületét próbálják menteni. Mert hát egy világ röhögne rajtunk, ha kiderülne, hogy huszonöt évig nyögtük egy olyan diktatúra igáját, amely kártyavárként dőlt össze pusztán attól, hogy a bukaresti nép kivonult az

utcára. Épp eleget csodálkoztam rajta én is délben, hogy ilyen egyszerű volt elkergetnünk a kegyetlen diktátort és gonosz feleségét. Tehát: a becsület mentése, a nép önérzetének visszaadása, a diktatúra fanatikus támogatói létezésének bizonyítása főleg a külföld számára, nem utolsósorban pedig az onnan várható segélyek így fejtettem meg magamnak a hirtelen támadt lövöldözés rejtélyét. Megrendezett voltáról további tapasztalatokat szereztem az éjszaka és a másnap délelőtt folyamán a televízió székházánál. Minderről hónapokig mélyen hallgattam abból a meggondolásból, hogy ez az észrevétel sértő lehet, tehát nem magyartól, nem magyar körökből kell kiszivárognia. Döntsék el a román kollégák, mit vettek észre, bántja-e nemzeti hiúságukat, ha kiderül, hogy operettforradalomban hitték magukat hősöknek. Groteszk komédiában, mert halottak mégiscsak bőven maradtak a sok fegyverropogás nyomán. Nos, ha hallgattam, igen bölcsen tettem, mert a román kollégák csak úgy áprilistól kezdik feszegetni a forradalom és a terrorizmus dolgát, s mint most bevallják, mélységesen felháborította őket, hogy néhány külföldi újságíró korábban műforradalomra célozgatott, majd nyíltan államcsínyről beszélt. Vártam tehát, hogy megszólaljanak a terrorizmus román szemtanúi. Ez megtörtént. Most viszont már azon csodálkozom, miért hallgatták el ilyen sokáig azt, amit tudtak, hiszen egyetlen percig sem a román nép becsületének mentéséről volt szó, ahogy én azt egy-két hónapon át hittem. Nem, egyáltalán nem. És ezt december 22. estéje óta tudják mindazok a bukarestiek, akik jelen voltak a Palota téri nagygyűlésen. Akkor hát mi volt végül is a terrorizmus, és mire szolgált? Csak most, a România liberă 1990. június 2-i számában írja le Sorin Roşca-Stănescu, aki szem- és fültanú volt a Palota téren: a Nemzeti Megmentési Front Tanácsának a KB erkélyéről felolvasott listájáról a tömeg kihúzatta, lehurrogta a kompromittált politikusok nevét, sőt azokét is, akiknek ellenzéki tevékenységéről korábban nem hallott a Szabad Európa Rádióban. Így például Ion Iliescu neve nem az első, a tanács listájára, hanem csak a másodikra került. Nekünk, szájtáti tévénézőknek nem sokkal később egy más összetételű listát olvasott fel a televízióban, amelynek végére szerényen odabiggyesztette a saját nevét is. De ekkor már dúlt a terrorizmus! [Arról nem is beszélve, milyen jelenetet rögzít egy 2009-ben a világhálóra feltett videó: december 22-én délután, miközben Iliescu és szűk köre látszólag azon tanakodik, mi legyen az újonnan létrehozandó vezető szerv neve, Nicolae Militaru tábornok elszólja magát: De hiszen a Nemzeti Megmentési Front hat hónapja létezik! Nem tudta, hogy filmezik? Elszólása azt bizonyítja, hogy egy klikk tehát hónapok óta lesben állva várta a kedvező alkalmat, amikor magához ragadhatja a hatalmat. De csak lesett, semmit sem tett azért, hogy siettesse a diktatúra megdöntését. Az alkalom itt volt, de most meg a vetélytársak, illetve főleg a nép kezéből kellett kitépni a karmesteri pálcát, megszerezni legalább utólag valamiféle érdemeket 2013.]

Később az Egyetem téren vetített filmek között szerepelt egy rövid képsor ugyanerről a nagygyűlésről, amelyre az akkori tévéműsorból nem emlékszem, bizonyára nem is közvetítette a kocsi: a tömeg szünet nélkül skandálja: Fără comunişti! (Azaz: kommunisták nélkül, ők ne kapjanak helyet az új vezetőségben!) Ugyancsak az Egyetem téren mondta el nemrég egy újdonsült ismerősöm, aki részt vett a Palota téri nagygyűlésen: amikor a népnek már túl sok név (az addigi kormányfő Dăscălescué, a KB-tag Verdeţé és Mizilé, az Iliescué stb.) és a második vagy harmadik felolvasott lista sem tetszett (lásd a fenti jelszót!) nos, akkor kezdtek lőni a terroristák. Ugye, világos? Ha ott lettem volna a Palota téren, egy percig sem éltem volna abban a hamis tudatban, hogy (még hogy!) a terroristák a nép becsületét mentették! 1990. június 15. (2.) Késő este hazaindultam a hetedik emeleten lakó szomszédoktól, ahol addig a tévét néztem. (Én nem vettem televíziót, mert nem voltam kíváncsi N. C. elvtárs mindennapi kalandjaira, most meg gondolkodóba ejt, hány pénzt érne, ha kapni lehetne.) Lejövet még egyszer odakanyarodtam a tetőablakhoz, kinéztem a Palota tér felé. Pillanatnyilag minden csendes volt a nagyjelenet, a lángokban álló egyetemi könyvtár meg a volt királyi palotában elhelyezett, frissen feldúlt, felgyújtott képtár már filmszalagon unokáink is látni fogják!, csak a kiégett épületekből szállt fel halvány füstvagy gőzcsík. A tűzoltók igazán gyors és hatékony munkát végeztek, annál furcsábban jártak el azonban kicsit korábban a terroristák : ahelyett, hogy a KB erkélyére kiállt nemesebb vadakat vették volna célba (ahogy az éjszaka folyamán megtudtam: távcsöves, éjjellátó fegyvereikkel), őkelmék egy ideig azzal voltak elfoglalva a képtárban, hogy a festmények figuráinak szíve közepébe találjanak, amint azt a televízióban egy-két hónap múltán bemutatott képeken láthattuk. Elég jól céloztak, a madonnák szíve azóta is vérzik. És a jelek szerint az ijesztő lövöldözés is meglehetősen jól kihallatszott, megtette hatását a nagygyűlésről rémülten elmenekülő népre. Ami pedig a pórul járt egyetemi könyvtárat illeti: a România liberă április 5-i számában azon töpreng egy szemtanú, ugyan miért találhattak a kiégett épület felső emeletén olyan töltényhüvelyeket, amelyek eredetileg nem közönséges robbanóanyagot, hanem gyújtótöltetet tartalmaztak. [2013-as megjegyzés: a felgyújtott egyetemi könyvtárban több mint félmillió kötet ment füstbe, köztük több száz éves könyvritkaságok, krónikák.] Mindezt persze akkor, december 22-én este nem tudhattam, egyszerűen csak túl látványosnak tűnt az egész tűzvész, halottak, sebesültek nélkül meg éppenséggel semmi logikát nem találtam a

nagy háborús felhajtásban. A város különböző pontjain időnként fegyver dörrent. Gyorsan leszaladtam az emeletről, hideg vízben mert csak az volt, mint rendesen kapkodva megmosakodtam, hátha megsebesülök, és orvos kezébe kerülök! A reggel előrelátóan megvásárolt két veknit ám ki tudja, mikor ér véget a tüntetések elkövetkező sorozata, esetleg egy azoknál is rosszabb fordulat, legalább két kenyerem legyen!, szóval bevágtam őket egy műanyag zacskóba ugyanis a tévében az este folyamán olyan felhívás is elhangzott, hogy aki a forró övezetek felé indul, vigyen magával némi elemózsiát a már ott lévőknek, s nekem a két kenyéren kívül más vihetőm nem akadt, és elindultam a forradalomba. Az utcán csaknem hangosan elnevettem magamat, amikor eszembe ötlött, milyen jó proletkultos regénycím lett volna ez az ötvenes években: Két kenyérrel a forradalomban. (Most megint szinte nevethetnékem támad, csakhogy ezúttal keserű vigyorrá válna: előfordulhat, hogy megír valaki egy hasonló című, olyan szellemben fogant hőskölteményt!) [2013: azóta több mint 200 kötet, hősköltemények sokasága jelent meg a forradalomról Romániában és külföldön.] Csaknem minden lakásban világosság volt, de az utcán, a forradalmi helyzethez képest, az egymást érő drámai hangú felhívások dacára, hogy a lakosság menjen védeni a televíziót és egyéb fontos középületeket, kevesen jártak. Mögöttem vagy két-három ember lépteit hallottam ugyan bizony nem terroristák? A tévé már mondta, hogy csak itt nem messze, a Galaţi utcában is és még ki tudja, hol van egy konspirációs házuk. (Apropó: azóta is kérdezem, mi történt ezekkel az akkor oly pánikkeltő bőkezűséggel leleplezett konspirációs házakkal. Merthogy utóbb olyan csend lett körülöttük, mintha nem is léteztek volna. Káprázott a szemük azoknak, akik úgy látták, hogy lőnek belőlük? És a televízióé vagy azé, aki a jó tippeket adta neki mikor kancsalított? Akkor, amikor veszélyes tűzfészkekként emlegette őket, vagy kicsit később, amikor utólagos megnyugtatásunkra közölte velünk, hogy holmi ártatlan legénylakások voltak, amelyekben a forradalom éjszakáján véletlenül épp önfeledten borozgattak némely kicsapongó cimborák?! Vajon továbbra is összejárnak bennük ugyanazok a vidám legények?) A Bucur Obor metróállomásig két férfival találkoztam. Egyszerre, önkéntelenül tört ki belőlünk a Szabadság! köszöntés, ebből megtudtuk, hogy a másik is boldog, ő sem terrorista, és hogy forradalom idején jóleső és illendő dolog vadidegeneket üdvözölni. Először utaztam a metrónak ezen a vonalán, most is csak a forradalom kedvéért: minél hamarabb oda akartam érni, ahol, ahogyan a tévében mondták, dúlnak a harcok. (A másik metróvonalat is csak évekkel a felavatása után próbáltam ki, és megfogadtam, hogy soha többé nem szállok alá N. C. elvtárs patkánylyukába. No, nem az életemet féltettem, egyszerűen csak irtóztam a szagától is, meg attól a lehetőségtől, hogy bármikor megszakadhat az áramszolgáltatás.)

Vagy tíz siheder legényke, két cigány férfi meg egy vidéki család várakozott a peronon. Az előbbiek a forradalomba igyekeztek védőnek, az utóbbiak az állomásra. (Hogy lehet ilyenkor elutazni, amikor itt ilyen rendkívüli események zajlanak? Én máshonnan is lóhalálában idesietnék, hiszen ilyesmi egyszer adódik az ember életében. Remélhetőleg.) A Dinamo stadionnál rajtam kívül csak a két férfi szállt ki. (A srácok, velem ellentétben, nyilván ismerték a metróhálózatot, ők az egyszerűbb és biztonságosabb útvonalat választották, mindössze át kellett szállniuk kicsit odébb. Erre is csak utólag jöttem rá, de ezúttal javamra szolgált a tájékozatlanságom: ha metróval közelítem meg a televízió székházát, kevesebb élményben lett volna részem.) Ahogy a felszínre értünk, egy autóbusz húzott el mellettünk. Vezetője félig kihajolva szirénaként süvöltötte végig az utcán: Három szekust szállítok! Megvannak a jómadarak! Integettünk a magánkívül lévő sofőrnek, a két férfi odakurjantotta: Úgy kell nekik, csak aztán vigyázz rájuk! (Mintha valami megérzés sugallta volna a figyelmeztetést. Nem a sofőrön múlt ) A sürgősségi kórházhoz vezető utca torkolatánál vagy nyolcvan-száz főnyi csoport álldogált két karszalagos milicista társaságában. Ellenőrizték a sebesültekkel beforduló mentőket és magánautókat elég nagy a forgalom, vajon most már igazából lőnek azok a bizonyos sem szekus, sem terrorelhárító terroristák?!, egy-egy kirívóbb öltözetű vagy feltűnő viselkedésű civilt szintén igazoltattak, mivel állítólag a kórházba is behatoltak a terroristák, már onnan is hallottak lövöldözést. A forradalmi őrségtől nagyon fontos apróságot tudtam meg: a terroristák arról ismerhetők fel, hogy nincs náluk semmiféle igazolvány. Egyből kiszaladt az erő a lábamból: forradalmi kapkodásomban egy fia iratot sem vettem magamhoz! De csak tán nem néznek terroristának?! nyugtatgattam magamat. (Helytelenül, hiszen utóbb mutatott a tévé terroristanőket is, hogy aztán még később ők is eltűnjenek a sűrű homályban. Na de, ha tiszta véletlenül én tűntem volna terroristagyanúsnak valaki szemében, vajon én is ilyen könnyen megúszom?) E múló ijedelmet követte másik aggályom: hogyan azonosítanak, ha netán ott esem el én? Mindegy, az már az ő bajuk lesz, egyébként pedig úgysem dobom fel a bocskort, nem szabadulnak tőlem ilyen könnyen, tehát nem töltöm az időt azzal, hogy hazamenjek a személyimért. Annál is inkább, mivel a televízió irányában, meglehetősen közel, lövöldözni kezdtek. Az izzó fényű világítógolyók a tévéből már tudtam, hogy ilyenekkel csak a szekusok rendelkeznek útját jól lehetett követni az éjszakában: magasan az épületek fölött röpültek, látni valóan nem valamely konkrét cél felé. Figyeltem egy ideig a levegőbe eresztett sorozatokat, aztán odamentem a kedvességtől, szívélyességtől csöpögő milicistákhoz még ilyet!, és megkérdeztem, hova lőhetnek azok ott, hogyhogy nem céloznak semmire. Kedélyes kérdéssel válaszoltak: jobban szeretném, ha rombolnának, épületeket tennének tönkre? Dehogy, dehogy, isten ments! fújtam gyorsan takarodót. Ilyen badar kérdést többé nem is tettem fel senkinek

forradalmárkodásom alatt, hiszen még csak igazolvány sincs nálam, itt meg most mindenki terroristagyanús, és én mindennek a tetejében akcentussal beszélem a zengő román nyelvet, pedig még oly elevenek az N. C. elvtárs által bedobott, szerinte Temesváron működő külföldi ügynökök fantomjai. Jó lesz minél szófukarabban forradalmárkodni! 1990. június 22. (3.) A két férfi, akikkel a metrón utaztam, fegyvert kért a rendőröktől, hogy a Palota térre mehessen, mert ott állítólag ismét nagy lövöldözésbe kezdtek a terroristák. (Ugyan miért? Az új vezetőség sértetlenül rég elhagyta a volt KB épületét a tévében még láttam, amikor fővezérük, Iliescu felolvasta a csodálatos programtervezetet, a nép ugyancsak elmenekült, a tér üres, mutatta a közvetítőkocsi, amikor még javában otthon voltam. Akkor most kire lőhetnek ott és miért?) A rendőrök frissen tanult szerénységgel válaszoltak: honnan adhatnának ők fegyvert? Láthatjuk, hogy őket is lefegyverezték, mert nem bíznak bennük. Egyébként sincs tudomásuk arról, hogy civileket felfegyvereznek, hiszen a katonaság órák óta uralja a Palota teret. A zavar azonban teljes volt, mert elhaladó kocsikból viszont azt a hírt erősítették meg a sofőrök, hogy a Palota téren ugyancsak nagy baj van, aki hajlandó, gyorsan menjen oda. Egy percig fontolgattam, merre induljak, de végül mégis a televízió székháza felé húzott a szívem, hiszen tíz esztendeje naponta járok el előtte, egy évig laktam is mellette albérletben. (Külön történet: szuterén kamrám béreléséhez csak igen magas pártfogó révén kaptam meg az ideiglenes tartózkodási engedélyt, mivel ez a kerület N. C. elvtárs még személyesebb birtoka volt, mint a többi: a televíziótól nem messze kezdődik a Primăverii sugárút, azon pedig ott áll valahol a Primăverii palota, a szent család szerény otthona, amelynek nem lehetett a közelébe engedni mindenféle megbízhatatlan, ne adj isten rendszerellenes alakokat, az én szekusdossziém meg akkor már eléggé testes lehetett, mert miután megérkezett Nagyváradról, a körzeti rendőrségen jól megnézett az azelőtt kifogástalanul viselkedő tiszt, és ellenséges komorsággal azt tanácsolta, keressek magamnak más kerületben albérletet, ide nem kaphatok engedélyt. Így nem a kerületi, hanem egy ismerősöm jóvoltából és teljes mértékben törvénytelenül a fővárosi rendőr-főkapitányságon ütötték be a pecsétet személyi igazolványomba.) A televízió környékét tehát ismerem, ezenfelül pedig eleve oda indultam. Csakhogy egyedül mégsem akaródzott nekivágni, hiszen az utcák sötétek, az oda vezető úton pedig lövöldöznek: bemondták a tévében, hogy a Dorobanţi úton lévő telefonközpontot (a mellékelt térképen T jelzi) különösen ádázul támadják a terroristák, mindenáron el akarják vágni a televíziót a városközponttól. Hát persze! E telefonközpont fölött láttam elsuhanni az imént a fényes golyókat. Vele szemből, a Caragiale Gimnáziumból (C)

lőhették ki őket. Ekkor csoportunk mellé kanyarodott egy teherautó: aki a televízióhoz akar menni, szálljon fel! Hárman nők kapaszkodtunk fel elsőnek, utána férfiak is követtek bennünket. A Varsó étteremnél a Dorobanţi útra kanyarodva felvettünk még egy kisebb csoportot, amely a központ felől gyalogszerrel igyekezett a miénkkel azonos irányba. Csaknem megtelt a kocsi raktere, és csodák csodája, olyan szerencsénk volt (vagy egyáltalán nem volt véletlen szerencse?), hogy most már nem lőtték azt a bizonyos telefonközpontot, amely előtt el kell haladnunk! Ahogy közelebb értünk hozzá, a biztonság kedvéért mégis lekucorodtunk a kocsi aljára. (Mintha így nem láttak volna bennünket azok, akik az iskola felső emeletén korábban el-elsütötték a fegyvert!) Miközben áthaladtuk e Szkülla és Kharübdisz között, egyetlen lövés sem dördült. A Dorobanţi téren lekászálódtunk a kocsiról. Itt már háborúra emlékeztető látvány fogadott: nagy kamionok, billenőkocsik zárták le a térről nyíló utcákat hallottam otthon a sofőröket mozgósító felhívást, aztán láttam, amint végigdübörögtek utcánkon a nehéz gépjárművek, a televízió felől egy páncélautó közeledett. Csupán vagy százfőnyi civilt találtunk a téren, és meghökkenésemre alig tíz katonát. Mégsem állt volna át az egész hadsereg? És azokban a katonákban megbízhatunk-e, akik itt vannak? Vajon nem fordítják-e mindjárt ellenünk a fegyvert? Túl bizonytalan, zavaros és érthetetlen minden, az ember azt sem tudja, kitől féljen, csak az ösztöneire bízhatja magát, no meg a lábára, ha alkalomadtán futni kell. A bizonytalanság nem csak ránk jellemző. Emlékszem délutáni elképedésemre, amikor a tévében kiadták a parancsot a még az utcán tartózkodó katonai alakulatoknak, hogy azonnal vonuljanak be a kaszárnyákba, ne keltsenek további fölösleges pánikot a lakosság körében utóbb megtudtam, hogy ez a parancs akkor már rég időszerűtlen volt, a katonákat jóval korábban bezsuppolták a laktanyákba, majd órák múltán ugyanazoknak a parancskiosztóknak (vagy másoknak?) eszükbe jutott, hogy valamennyi középület őrizetlenül maradt, tehát: katonák, vissza az utcákra! Urak, urak, elveszítjük a csatát, ha ez így megy tovább! hüledeztem. Később azt mondták, hogy a forradalmároknak sokkal inkább helyén volt az eszük, ez idő alatt mindent hűségesen őriztek. Itt viszont megint csak az általános tanácstalanság, tájékozatlanság, zűrzavar uralkodik, mi legalábbis csupán ezt érzékeljük. Ide gyűltünk ugyan, de mit érünk vele katonák nélkül vagy legalább a férfiak felfegyverezése, a jelen lévő tisztek útmutatása, vezetése nélkül? Egyáltalán: mit ér az, hogy itt vagyunk? Miért hívtak bennünket? Mit tehetnénk puszta kézzel? A televízió tőszomszédságában álló házból pedig veszettül tüzelnek, a fényes golyók aranyló méhekként, embermagasságban villannak át az utcán, ahol el kell haladnunk. (A konspirációs házat a térképen Kh1 jelzi. Hányszor csodálkoztam az évek során, hogy sohasem látok benne mozgást, életet, ki-

be járó embereket. Mint ahogy a mellette lévő, Gyermekotthon feliratú táblát viselő villában sem nyüzsögtek soha gyermekek. Most hát megtudtam, mi volt a rendeltetésük.) Az emberek kisebb-nagyobb csoportokban tanakodtak, előhozakodtak ötleteikkel: Menjünk hátul, a kis utcákon át. Ne, az nagy kerülő volna, és ott is érhet bennünket támadás. Itt kell mennünk, a Dorobanţi úton, de katonai védelemmel. Hol a katonaság? Fogjon közre bennünket két sor teherautó, mi meg gyalogoljunk közöttük. Igen, de az itt veszteglő kocsik vezetői eltűntek, ha pedig nem tudjuk eltávolítani járműveiket az úttorkolatból, más kocsi nem haladhat át. Csapatunk ekkorra már jócskán felduzzadt, ezren is lehettünk. A gimnáziumból egyetlen lövést sem hallottam, mióta eljöttünk előtte, pedig utánpótlásunk is többnyire abból az irányból érkezett. Egyik csoporttól a másikhoz haladva, a vitába, tanácskozásba itt is, ott is belehallgatva elérkeztem a piac (P) elé. Épp akkor ért oda szemből, a televízió irányából egy lelkesen lobogó, igen bátornak, céltudatosnak mutatkozó, magabiztos, jó vágású fegyveres civil fiatalember.

Egy pillanatra megtorpantam: olyan szekusformájú a külseje, a fellépése Na, ne lássak rémeket, hiszen karszalagja van! Ennek ellenére: hogyan jött el ott, ahol átlőnek az utcán? Az elszánt fiatalember igen erélyesen kezdett rábeszélni bennünket, hogy semmi az, ha ott lőnek, csak menjünk utána, hiszen azért jöttünk, hogy a televíziót védjük, nem azért, hogy tőle ilyen tisztes távolságban begyulladva ácsorogjunk. Egyébként is: neki, lám, van fegyvere, megvéd bennünket. Ellenvetésünk: csakhogy a terroristák a házakban megbújva leselkednek, nekünk meg fedezet nélkül kell elgyalogolnunk az orruk előtt. 1990. június 29. (4.) Az ügybuzgó fiatalembernek végül mégis sikerült összeszednie egy húszfőnyi csapatot, amely hajlandó volt követni. A piac felőli, jobb oldali járdán indultak el nagy pisszegések közepette, azzal a szándékkal, hogy a legnagyobb csöndben lopakodnak át a konspirációs ház (Kh1) előtt. De nem jutottak el odáig, fele útról visszaszaladtak, mert a lövöldözés nem szűnt meg, s mikor úgy látták, hogy már nagyon közel járnak az előttük az utcán átsuhanó golyókhoz, inukba szállt a bátorságuk. Ugyanígy járt egy másik csoport is, amely a bal oldali járdán vágott neki, tehát éppenséggel a Kh1 tövében akart elhaladni. A lelkesen szervező fiatalember számítása tehát nem vált be: a civil nyuszik nem kívánkoztak mindenáron meghalni, a Kh1 lövészei pedig bizonyára nem vették észre e kis csoportok csöndes közeledését, ezért nem hagyták abba a tüzelést. (Erre jó fél órával később jöttem rá, amikor nagy csoportban valamennyien áthaladtunk ugyanott, bántódás nélkül, egyetlen felénk küldött golyó nélkül.) Tehetetlenül és egyre türelmetlenebbül latolgattuk tehát, mit tegyünk ezek után, amikor a közvetlen közelünkben is felhangzott az éles fegyverropogás. A tér, amelyet már elleptek a kisebb-nagyobb csoportok, pillanatokon belül elnéptelenedett, futott, ki merre látott. Én, mivel épp a piac előtti járdán álltam, ösztönösen beugrottam a fedele alá, csak azután jöttem rá, honnan lőnek: a mellettünk lévő sarokházból (Sh); jól látni a golyók útját, amint átsuhannak a Dorobanţi út fölött, és becsapódnak valahol a szemközti kertben. A tőlem alig pár méterre kerepelő fegyver ropogása csak néhány percig tűnt hátborzongatónak. Gyorsan hozzászoktam, erős szívdobogásom is csillapodott. Nagymértékben hozzájárult ehhez az, hogy hamar megértettem, nem fenyeget veszély. Ugyanis ha a terrorista ránk akart volna lőni, az imént tele volt velünk a tér, tízesével szedhette volna áldozatait. Miért nem tette? Miért pazarolja most olyan bőkezűen lőszerét a szemközti kertre, az üres úttestre? E kérdések bizonyára forradalmártársaim fejében is megfordultak, hatásukra egy idő után valamennyien mindjobban felbátorodtunk, sőt elszemtelenedtünk. Ki-kibújtunk a piac fedele alól, felbámészkodtunk a

sarokházra, megállapítottuk, hogy terroristánk felváltva lő a legfelső emelet hol egyik, hol másik ablakából, odakiabáltunk neki, hogy elég lesz már, hagyja abba, ugyan mit akar ezzel elérni, láthatja, hogy úgysem félünk. (Amikor kezdte, bezzeg megijedtünk!) Nem tágítunk!, Olé, olé, olé, olé, Ceauşescu nincs többé!, juttattuk eszébe, de ő, mint aki se lát, se hall, csak lőtte elszántan a szemközti kertet. Néhányan már teljes nyugalommal kiálltunk a járdára, láthatott volna bennünket, ha kinéz. Még különösebb volt, hogy amikor egy fegyveres, karszalagos civil egy kocsi mellől felvette vele a harcot, erre sem reagált, pedig ha mi legalább rézsút álltunk az ablakához viszonyítva, a karszalagos vele szemben, az orra előtt sütögette el a puskáját, a kocsi nem takarta. Ám a terrorista nem lőtt a térre, csak messze fölé. Igaz, a karszalagos civil sem az ablakot vette célba, ahol pedig a kidugott puskacső is látszott, hanem az ablak melletti falat lyuggatta, csipkézte. Egyszerre szórakoztatónak és nagyon talányosnak találtuk a forradalmat, a lövöldözésre már nem is nagyon figyeltünk, hangos véleménycserébe kezdtünk, mások énekeltek, fütyültek, hujjogattak. A fedett kis csarnok csak úgy visszhangzott, igazi vásári hangulat kerekedett. Így hát nem vettünk észre egy újabb rövid tűzszünetet ilyenek korábban is voltak, míg a fiú ablakot cserélt, s úgy látszik, azt az ultramodern szekusfegyvert is csak kellett tölteni időnként, hanem arra riadtunk, hogy a bent, a tető alatt állók feje fölött egy-két arasznyira is golyók röpködnek. Mindjárt lett ott síri csend és asztal alá bújás! Mivel én akkor már rég kinn a járdán álltam, csak odébb kellett húzódnom a piac másik oldalán álló ház betonkerítése mellé, hogy szükség esetén legyen fedezékem. Innen a sarokház utcafront és piac felőli oldalát is láttam. Ez utóbbi oldalról ablak nyílik a piacra, onnan lő most a terrorista. Nagyon kellett vigyáznia, hogy senkit se találjon el, amikor pufogtatni kezdett, az ablak ugyanis a magasföldszintről nyílt, a piac asztalainak tetején meg nagyjából vele azonos magasságban ültek, álltak a forradalmárok. De ez a teljesítmény is sikerült neki, hál istennek nem esett baja senkinek. A Dorobanţi útra nyíló felső ablakokból viszont ez idő alatt nem lőttek, tehát világos, hogy a terrorista egyedül rémítget bennünket. De már unjuk a macska-egér játékot, a férfiak fenekednek, biztatgatják magukat, hogy bemennek a házba, és Kiabálunk a hadfinak, hogy semmi esélye, adja meg magát, mert ha nem, hát Terroristánk újra elfoglalja fenti lőállását, megereszt még néhány sorozatot, aztán a korábbiaknál hosszabb szünet. Mi történt? Elfogyott a lőszere? Ne rohamozzuk meg a házat? Bentről, a piac területéről azonban már kiabálják: Jön! Megadta magát! Odatódulunk a kerítés mellé, amely elválasztja a piacot a sarokháztól. Azon az ablakon mászik ki, ahonnan az imént lőtt. Áthuppan a kerítésen, egyenesen a sok-sok kinyújtott kéz közé. A kezek megragadják a grabancát. Nem dühödten, nem fenyegetően, vérszomjról meg éppenséggel szó sincs. Csak a biztonság kedvéért Meg kíváncsiságból, elégtételképpen, enyhe kárörömmel, na, szekuska! felkiáltással, amiben benne van az is, hogy nem

annyira terrorista -mutatványa, mint inkább szekussága az ellenszenv fő oka; értelmetlen lövöldözése már csak az utolsó csepp a pohárban. Szekuska negyvenöt körüli, alacsony két ilyen féltörpe vallatóval volt dolgom, állítom, hogy ez a legkegyetlenebb, legambiciózusabb fajta, ijedt, ideges, kínjában nevetgél, és természetesen tagad. A férfiak megmotozzák persze nem volt bolond magával hozni a fegyverét, nézegetik, szagolgatják a kezét vajon ezek a hiper-szuper csodagolyók is hagynak nyomot?, átkutatják a zsebeit. Egy üres szemüvegtokon kívül semmi sincs nála. Elfúló hangon bizonygatja, hogy öt perce jött ide látogatóba a szomszéd utcából. Öt perce? Mit gondolsz, mi mióta állunk itt? És mióta folyik itt a lövöldözés? Ebbe a házba a kisegér sem mehetett be legalább egy órája. Ne hazudozz, szekus, mióta kijöttél, megszűnt a lövöldözés, tehát te voltál az! Minél átlátszóbban hazudozik a szekus, annál jobban felborzolódnak a kedélyek. A kezek már nemcsak fogják, hanem szorongatják, kicsit tépik is. Egy fiatalember benyúl a fejek fölött a kör közepébe, mosolyogva megnyugtatja a szekus védelmezőit mert ilyenek is vannak: Nem piszkolhatjuk be a kezünket vele, átadjuk a törvénynek, ítélkezzen fölötte az, ahogyan megérdemli! : Több kárt nem okozok benne, de ennyit muszáj megtennem mondja, és kitép a szekus gyér hajzatából annyit, amennyit sebtében meg tud ragadni. 1990. július 6. (5.) Egy értelmesnek tűnő munkásember, miután a lelkünkre kötötte, hogy a szekusnak semmilyen bántódása ne essék, elindult, hogy katonatisztet keressen, akinek átadhatjuk foglyunkat. Sokáig elmaradt, tehát közel s távolban nem akadt katonatiszt. Végül előkerült, de tiszt nélkül. Negyedötödmagával elvezette a szekust a Bitolia (B) üzlet felé. További útjukat nem követhettük, de azóta tudjuk, hogy a lesipuskásokat bizonyítékok híján pár óra vagy pár nap múlva elengedte a hatóság, tehát a mi kis terroristánkra is bizonyára a könnyű szabadulás, sőt előléptetés várt. Elvégre nem kaptuk rajta a lövöldözésen bent az épületben, amikor kijött, nem volt nála fegyver, akkor meg mit akarunk? Sem időnk, sem alkalmunk nem volt további sorsának nyomon követésére már csak azért sem, mert a sarokház végleg elnémult ugyan, de a fogolyelvezető kis csoport távozásával egyidejűleg újra felvillantak a torkolattüzek immár máshol, több helyen is: a tér közepén lévő parkban, a piaccal szemben nyíló Zambaccian utcában, sőt a piac televízió felőli oldalán álló két házban is. (Milyen nyugodtan álltam az imént az elsőnek a kerítése mellett! Miközben a sarokházat figyeltem, innen épp hátba lőhettek volna.) Megértettük, hogy körül vagyunk véve, gyorsan tovább kell állnunk innen, s mivel mindegy, merre megyünk, hiszen minden házban van, vagy lehet

terrorista jó szekus utca ez, N. C. elvtárs gyakran használt útvonala volt, betelepítette biztonsági embereivel, végre elszántan megindultunk a televízió felé. Ez egybevághatott a lövöldözők szándékával, mert miután kimozdítottak bennünket a holtpontról, abbahagyták a csetepatét. A tűzkeresztségen ilyeténképpen átesve már nem riadoztunk annyira a bennünket a televíziótól elválasztó konspirációs ház (Kh1) lövöldözőitől sem. És újabb csodák csodája! ahogy észrevették csoszogó, duruzsoló közeledésünket, többé nem lőttek át előttünk az úttesten, kis ideig teljes csendbe burkolóztak. A kritikus ponton való áthaladásunk így sem volt kellemes érzés, hiszen nem lehetett tudni, nem vár-e csapda ránk, nem gondolják-e meg magukat rémítgetőink, akiket mindenre elszánt, fanatikus fenevadakként jellemzett a tévé ( csípőből tüzelnek mindenre, ami él és mozog mondta Iliescu). Igen-igen súroltuk tehát a jobb oldali kerítéseket, s csak miután elhagytuk az ominózus házat (Kh1), ébredtünk rá, hogy szorosan fogjuk egymás kezét. Ekkor ismét tüzet nyitottak a konspirációs ház terroristái hárman-négyen lehettek, de nem felénk lőttek, akik enyhén fogvacogva haladtunk a szemközti járdán, hanem az épület televízió felőli és hátra nyíló ablakaiból a Tv1 felé eregették csodagolyóikat. Csupán felé, mert amint már az eddigiek során is volt alkalmam meggyőződni róla, a televízió támadói sem bajlódtak sokat a célozgatással, eresztették fölé, mellé, mögé. Ha időnként az épületet is érte találat, nem sok kárt tett benne a puskagolyó, lepattant a burkolókőről. Fő a zenebona! Meg a fényes világítógolyók, hogy mi, a forradalom tevékeny résztvevői ne csak fülünkkel, hanem szemünkkel is felfogjuk a veszélyt, a helyzet súlyosságát, hogy majd tanúsíthassuk, ha kell, igazi golyóval, igazából lőttek, nehogy valamely megrögzött kételkedőnek később eszébe jusson feltenni mondjuk azt a kérdést, hogy vajon nem hangszórón közvetítették-e nekünk egy jobb indiános film harcias pufogtatásait. Nem, nem, valóban lőttek. Csak hát kérdések így is felvetődtek bennünk. Az egyik legkézenfekvőbb: ha már oly gondosan vigyáztak rá, hogy még a golyók ívét, útját is lássuk a sötétben a kilövés helyétől a célig, vajon hogy nem figyeltek fel arra az apróságra, hogy ezzel egyben leleplezik a hadművelet gyermeteg együgyűségét, hiszen azt is pontosan látjuk, hogy a fényes golyók a semmibe süvítenek, küldőiknek egyáltalán nem áll szándékukban célba találni. Vagy nincs nekik közönséges lőszerük, csak ilyen előkelő? Szóval ez hát a televízió ostroma, ezért sipítoztak, hívtak ide bennünket a tévések meg az új urak olyan átélt kétségbeeséssel?! tűnődtem magamban, és végképp biztos lettem benne, hogy tökéletesen megalapozott volt az esti könyvtárégés közvetítése láttán fölmerült gyanúm. Humbug az egész! A háborúsdit játszó terroristák sohasem foglalják el a televíziót. De csak azért, mert nem akarják. Ha akarnák, pillanatok alatt megtehetnék, hiszen mi úgy szétfutnánk, mint a nyulak. Ha pedig nem teszik, akkor tűzijátékos színielőadást tartanak, és nem számolnak vele, hogy ezt mi is észrevesszük.

A sors (a rendezés?) azonban úgy akarta, hogy a már többször megtaláltnak hitt bizonyosságot újabb elbizonytalanodás kövesse, hogy a kételkedésem, következtetésem helyességében is kételkedjem. Alig haladtunk el ugyanis a konspirációs ház (Kh1) előtt bár még lőtávolságon belül voltunk, de már bátrabban mertük forgatni a fejünket, amikor a túlsó, már közvetlenül a televízió épülete előtti járdán embereket vettünk észre a félhomályban. Ketten hajlongtak egy kupac fölött; amikor felemelték, és felénk indultak vele, rájöttünk, hogy sebesültet vagy halottat hoznak át. Nem messze előttünk tették le a járdára. Körülálltuk, megfeledkeztünk róla, hogy nem ártana minél hamarabb távol kerülnünk a konspirációs háztól. Lábunk előtt katona feküdt, a szólongatásra nem felelt. Egy nő megtapogatta. Hideg állapította meg kurtán, mire továbbindultunk. Nem egyszerű bevallani, de így igaz: nem hatott ránk a halál közelsége, talán nem is jutott el a tudatunkig, hogy itt egy gyermekemberrel végeztek, hogy milyen fájdalom vár a hozzátartozóira. Vajon azzal, hogy a fülünk hozzászokott a fegyverropogáshoz, a halál iránt is ilyen gyorsan közömbössé váltunk? Csak azért nem éreztük át a kiskatona tragédiáját, mert nem mellettünk esett el? Túlságosan el voltunk foglalva a saját gondolatainkkal, félelmeinkkel? Én például kiegészítettem elméletemet: tehát halottakra is szükség van, hogy a színjáték minél hitelesebb legyen! Kérdés, hogy a katona azért halt-e meg, mert katona, mindenkori közönséges ágyútöltelék tehát a hadsereg soraiból kerülnek-e ki az áldozatok?, vagy azért, mert elcsámborgott a többiektől, amiből következne, hogy a terroristák nagyobb csoportokra nem mernek ugyan lőni, de magányosokra annál inkább. Azt tanácsolom hát magamnak, hogy semmilyen körülmények között se vakmerősködjem vagy kíváncsiskodjam, semmiképp se kószáljak el a nyájtól. 1990. július 13. (6.) Nem tudom, a sötétség vagy az izgalom volt-e az oka, mindenesetre nem vettem észre, mikor haladtunk el a ház előtt, amelynek alagsorában annak idején albérlősködtem. A Teherán utca sarkán néztem körül először nyugodtabban, ahol némi fény is derengett: tízlépésnyire lobogva égett egy magánautó, a Dorobanţi útra félig ráfordulva állt egy szitává lyuggatott diplomatakocsi, mögötte betört üvegű, ugyancsak megrongált, igen rozoga állapotban lévő mentőautó. Ez utóbbi kormányánál, bár szállításra nem tűnt alkalmasnak, meglepetésemre ült valaki. Odamentem hozzá, mondtam, hogy nem messze fekszik egy kiskatona, ide kellene hozni a mentőbe, mert összetaposhatják, akik nem veszik észre a sötétben. (Furcsán oszlott meg a fény: egy-egy útszakaszon koromsötét, máshol csak félhomály volt, a televízión túl, az élelmiszerüzlet [Éü] előtt viszont égett az utcai lámpa. Ott, ahol a kiskatona feküdt, alig láttunk az orrunk hegyéig.)

Újabb ámulat: a mentő fülkéjéből gyermekhang válaszolt, méghozzá azt mondta, hogy a katonát már elvitték. Két-három perccel azelőtt jöttünk el a holttest mellett, és elszállításának semmi jelét nem tapasztaltam. De nem erősködtem, elkönyveltem, hogy az értelemnek, a szavaknak azon az éjszakán semmi közük sincs a valósághoz. Továbbléptem hát, és ekkor vettem észre, hogy lentebb, az Aviatorilor tér irányában is vannak már emberek, sőt megéreztem inkább, mint láttam a tömeg nagyságát is. Hát persze, akinek volt egy csöpp esze, arról jött, metróval! Megnyugtató, felszabadító érzés volt ott tudni a sokaságot, eddig ugyanis kicsit tartottam tőle, hogy mindössze mi leszünk itt, akik a Dorobanţi tér felől kalandoztunk idáig, de az a csapat elenyészően kicsi lett volna ahhoz, hogy benépesítsen ekkora területet. Most tehát feszültségem utolsó maradéka is feloldódott, kimondhatatlan öröm fogott el a gondolatra, hogy ekkora embertömegnek volt bátorsága idejönni csütörtökön [december 21.] még csak maroknyian mertek tüntetni Ceauşescu ellen!, hogy mégsem gyáva nép ez, ha puszta kézzel ennyien kivonultak a fanatikus fenevadak golyói elé, hiszen amikor elindultak hazulról, nem tudhatták, hogy vajon nem épp személy szerint nekik szánnak-e egyet közülük. Ezekben a napokban furcsán alakultak, hullámzottak a román nép iránti érzelmeim. A temesvári hírek hallatára reménykedni kezdtem benne. A következő napokban csalódottan néztem, hogy még mindig a füle botját sem mozdítja. Csütörtökön mélységesen kétségbeestem, hogy az N. C.-mítingre kihajtottak tapsolnak egyet, és hazamennek. (Bár sejtettük, hogy valami azért történhetett, mert megszakadt a tévéközvetítés.) Délután legalább ekkora elismeréssel csatlakoztam a Romana tér közelében tüntető csoporthoz, de elszorult a szívem, amikor láttam, hogy a népes bámészkodó tömeg egyre csak a főutat a belváros felőli oldalon lezáró pajzsos-sisakosmotorkerékpáros rendőrosztagot figyeli, és nem meri velünk kiáltani a Le Ceauşescuval!, Le a kommunizmussal!, Temesvár!, Szabadságot! jelszavakat, sőt kínosan ügyel rá, hogy tisztes távolság válassza el tőlünk, eltakarja az arcát, ha fényképezőgépet vesz észre. Éjfél után nekikeseredtem, amikor az Egyetem téren szétvert tüntetők hazafelé szállingózó csoportja sorra-rendre betörte az utcámbeli kirakatok üvegét, s bárha kiáltozták, hogy rájuk lőttek, mégsem tartottam a politikai tiltakozás, a bosszú legmegfelelőbb formájának, hogy holmikat emelnek el a bezúzott üvegek mögül. Micsoda újabb adut adnak N. C. elvtárs kezébe, mit szól ő ehhez reggel?! háborogtam magamban a péntekre [december 22.] virradó éjszakán, és kissé elhomályosodott bennem a csütörtök délután felemelő tisztasága. Hiszen ha ilyen népség jön az akkori nagyon igaz jelszavak után, kérdés, hogy érdemes-e a legszentebb ügyért is vásárra vinnie a bőrét maroknyi idealistának. De ezt a rossz érzést péntek reggel kimosta belőlem a központ felé vonuló sokaság látványa, a tudat, hogy végre mégis tömegesen megemberelték magukat, és nem hagyják annyiban a

dolgot. (A SZER Temesvárról hírt adó iszonyú beszámolóira az is rátett egy lapáttal, hogy a csütörtökről péntekre virradó éjszakán Bukarestben is voltak halottak az Egyetem tér közelében: néhány tüntetőt tankok tapostak el.) Most, a televízió előtt olyan régmúltnak tűnt a tegnap éjszaka, mintha évek választottak volna el tőle. Most tiszta szívemből szerettem a román népet, amely annyi várakozás, lemondás, lekicsinylés után végre megrázkódott, felriadt álmából, bebizonyította, hogy végső esetben a puliszka is robban, s amely most a fennforgó életveszély ellenére idegyűlt, hogy fegyverropogás közepette nyerje vissza emberi méltóságát, lőporfüstben, égő gumi bűzében szívja magába a szabadság selymes, részegítően édes levegőjét. Talán nem illik bevallani, mégis hozzátartozik az igazsághoz: életemben először éreztem így. Szeretetemben az a remény is benne volt, hogy ha ezután mindannyian szabad, tisztességben élhető emberek leszünk, nem lesz miért bántanunk egymást. Ha rájuk nem nehezedik az elnyomás, a mindent átszövő hazugság és becstelenség súlya, bennünket sem taposnak tovább. Ha nem lesznek többé az életünkben fenyegetően sziszegő szekus vallatók, suttogásunkra is fülelő, kedélyes arcátlansággal provokáló besúgók, durva rendőrbakancsok, harácsoló hivatalnokok, nevükért, jó káderlapjukért felfelé buktatott, arrogáns vezetők, akkor ezután népként és egyénenként is kölcsönösen becsülhetjük egymást, mert a valódi érték és érdem lesz az alapja mindannyiunk érvényesülésének. Szerettem együttvéve és külön-külön ezeket az embereket, akik azért álltak itt, hogy ezek az inkább csak érzett, mint megfogalmazott remények valósággá váljanak. Boldogan álltam velük, örültem, hogy közöttük vagyok, hogy egy vagyok közülük. (A márciusi letaglózottság [1990 márciusa, Marosvásárhely] után április május júniusban az Egyetem téri golánok [jelentése: tekergők, csirkefogók, naplopók így nevezte el Iliescu az ellene tüntetőket] enyhítették keserűségemet, közöttük éreztem ismét a decemberihez hasonlító testvéri szolidaritást, ott nyertem vissza reménykedésem egy részét.) Utcasarki tűnődéseimből arra riadtam, hogy túlontúl előreszaladtam az időben, itt meg még körös-körül lőnek. Szórványosan és tőlem távolabb ugyan, de mégis. Minduntalan a nyelvemre tolult Svejk bölcs felszólítása: Ne lőjenek, itt emberek vannak! de megtartottam magamnak, és hát végül is továbbra sem az emberekre lőttek. A Dorobanţi út közepén állók egy része azonban hirtelen megijedt valamitől, a járda felé szaladt, minket, ott lehorgonyzottakat beszorított a Dorobanţi Teherán utca sarkán álló ház (a rajzon kocka jelzi) kiskertjébe. Én a bejárati ajtón léptem be, majd arrébb mentem a virágoskert Dorobanţi út felőli részébe, és próbáltam erőltetni a szememet-fülemet, hogy rájöjjek, mi történt az úttesten, mitől riadtak meg a hozzánk futók, de semmit sem láttam, s a közelemben álló menekültek sem ismerték a pánik okát. (De hiszen mondtam már magamnak: nem kell mindent megértenem, csak ugyanazt és ugyanúgy tennem, mint a többiek!) Hirtelen hátranéztem a tőlem kétlépésnyire álló házra, amelynek a kertjét tapostuk. Jól emlékeztem: ennek is van alagsora, épp egyik ablaka előtt állok,

ha akarnak, beleereszthetnek egy szép világítógolyót a hátsó részembe. Miközben megpróbáltam odébb botorkálni az emberek, bokrok, gallyak között, a szuterénlakásban világosság gyúlt: katonatiszt lépett be a szobába, egy férfi fogadta. Ez utóbbi utcai ruhában kuksolt az addig sötét szobában. Vajon ártatlan lakó-e vagy terrorista? A katonatiszt nézelődni, tenni-venni kezdett a szobában. Házkutatást tart: minden villát, lakást átkutat a katonaság mondták a mellettem állók. Nem néztem végig, hogyan zajlik le a házkutatás, a kiskert alacsony kerítéséhez furakodtam, és kiugrottam a Dorobanţi útra. Itt csordogáltam lefelé az Aviatorilor tér irányába hajnalig, lassan, hol megálltam, figyeltem, amit lehetett, hol odacsapódtam egy-egy csoporthoz, hallgattam, miről beszélgetnek a forradalmárok. 1990. július 20. (7.) A forradalmárok leginkább átélt nyomorúságainkat ecsetelték. Mindannyian kitűnően ismertük őket, senki sem mondott újat a többieknek, mégis mindenki újra és újra ki akarta mondani azt, ami évtizedek óta gyűl a begyében, mert végre nyíltan kimondhatta, átszakadtak a gátak. Úristen, döbbentem rá, hiszen itt mindenki mindent pontosan tudott, látott, tehát a boltok előtti sorokban még a legutóbbi időkben is hallható csak rosszabb ne legyen megjegyzés puszta megjátszás, képmutatás volt! Talán csak káromkodhatnékjukat nyomták el vele az emberek, vagy szervezett hangulatkeltés állt mögötte, én meg mindig beszedtem, komolyan vettem, hogy honfitársaink csak idáig jutottak, és annál jobban kiakadtam. Most azonban kitűnt, hogy nemcsak pontosan érzékelték azt a mindent átható fertőt, lezüllést, szegénységet, elmaradottságot, amelybe süppedtünk, hanem ismerik a szomszédos országokban végbement gyökeres változásokat is. (Tehát sokkal többen hallgatták a Szabad Európa Rádiót, mint ahogy addig feltételeztem.) Dagadó kebellel jósolgatták, hogy most majd mindegyiket megelőzzük a demokrácia felé vezető úton, hiszen, lám, nálunk még véráldozatot is követel a levitézlett kommunista diktatúra megdöntése. Végre visszatérhetünk Európába; ezentúl nem kell szégyellnünk, hogy románok vagyunk; annyit utazhatunk, amennyit bír a zsebünk; bejöhetnek a filmek, könyvek, folyóiratok; nekünk is lesz olyan ruhánk, cipőnk, amilyeneket leirigyeltünk a külföldiekről. Ételünk? Az a világ legtermészetesebb dolga, az csak egyes kommunista országokban hiánycikk; ezek mindent elherdáltak, lepusztítottak, de gazdag ország a miénk, mindent elölről kezdünk, mindent újjáépítünk, helyrehozunk, és mindenünk lesz, soha többé nem élünk úgy, mint a kivert kutyák! sorolták. [Az azóta eltelt 23 év alatt mintegy négyötmillióan kényszerültünk e gazdag ország elhagyására 2013.] Szerelmespárok néztek egymásra: ők már ilyen világban kezdhetik a fészekrakást. Szomorú szemű értelmiségi anyákban lobbant fel a már-már

kialudt remény: vége a vesszőfutásnak, a nyomasztó, kilátástalan sivárságnak, emberhez méltó körülmények között nőnek fel, lesz jövőjük legalább a gyermekeiknek. (Nem tudom nem összehasonlítani ezeket a csöndes bizakodással tervezgető decemberi forradalmár anyákat azokkal az 1990. június 14 15-én [harmadik bányászjárás, amelyet Iliescu szervezett ellenzéke szétverésére; hivatalosan hat halálos áldozata és 746 sebesültje volt] az utcára tódult nőkkel, akik őrjöngve sikították a szadista kéjjel botozó bányászoknak: Öljétek meg! Öljétek meg! mármint azokat a balszerencsés embereket, akiket egyszerűen csak értelmiségi ábrázatukért vagy azért vertek véresre, mert egy szekus rájuk mutatott: Ott, ni, azt! Iszonyodva gondolok rá, hogy a júniusiak is anyák, feleségek voltak. Még akkor is, ha csak régi-új vezérdámák, szekusanyák vagy -feleségek. Újra hatalmasat fordult a világ december óta: a fenekével fölfelé! De ennek a fordulatnak az oka is decemberben keresendő, mint ahogy a marosvásárhelyi etnikai összeugrasztás módszerét is akkor kísérletezték ki.) A hadi helyzetről is tárgyaltak a forradalmárok. Minél több üveg forgott közkézen, minél nagyobb elővigyázatossággal kellett kitapogatnunk, hova lépünk, nehogy egy lábunk alól kiguruló üres üveg jóvoltából szegjük nyakunkat a forradalomban, annál több terroristát fogtak egyesek itt vagy a Palota téren, annál bátrabban megszorongatták volna a még lövöldözők gigáját, csak lenne puskájuk. Megtudtam, hogy a terroristáknak viszont infravörös segédmegvilágítással, távcsöves irányzékkal ellátott fegyverük van, állítólag úgy látnak most bennünket, mint nappal. Lenyeltem kikívánkozó megjegyzésemet, hogy akkor meg még rejtélyesebb, miért nem kaszálnak le bennünket. De a dolognak ezt az oldalát senki sem tette szóvá, bár a nem kelekótya és nem is pityókos férfiakon láttam, hogy komor értetlenséggel fürkészik a levegőben dúló se füle, se farka háborút.