Edgar Rice Burroughs TARZAN DZSUNGELTÖRTÉNETEI

Edgar Rice Burroughs TARZAN DZSUNGELTÖRTÉNETEI Edgar Rice Burroughs: Jungle Tales of Tarzan Edgar Rice Burroughs, 1917 Fordította: Tandori Dezső A szöveget az eredetivel egybevetette: Dobai Dezső

1. Tarzan első szerelme Tika kéjesen elnyújtózva hevert a trópusi erdő árnyékában, s vitathatatlanul ő volt a megtestesült, vonzó, fiatal nőiesség. Legalábbis ezt gondolta Tarzan, a majomember, ahogy ott guggolt a közelben egy alacsonyra behajló ágon, és nézte. Aki látja Tarzant, lengve a dzsungel faóriásának hajlékony karján, barna bőrét rajta a zöld lombernyő résein átszűrődő, ragyogó egyenlítői napfény mintázatát, tiszta vonalú végtagjait, kecses elengedettségét, formás fejét, ahogy töprengőn, elmerülten kicsit oldalra hajtja, és értelmes, szürke szemét, amint áhítattal nézi csodálatának tárgyát, azt gondolhatná, régi korok félistenei közül elevenedett meg az egyik. Nem is hinné a szemlélő, hogy kisgyerek korában egy rettentő, szőrös nősténymajom emlőit szopta. Sőt, azt sem, hogy mióta az eszét tudja azóta, hogy szülei a szárazföldbe nyúló kikötőöbölnél a kunyhóban meghaltak, gondolattársításai a Kercsak törzséhez tartozó komor hímmajmokéhoz és a horkantgató nőstényekéhez fűződtek. S ha valaki olvashatta volna azokat a gondolatokat, amelyek az élénk, egészséges agyban cikáztak, azt a sóvárgást, vágyat és késztetést, amit Tika látványa váltott ki benne, bizony, akkor sem vált volna hihetővé számára a majomember valódi származása. Mert pusztán a gondolataiból nem villogott elő az igazság hogy ez a fiatal férfi egy nemes angol hölgy méhének gyümölcse, s, hogy az édesapja történelmi korokra visszatekintő főnemesi család sarja volt. Tarzan, a majomember nem ismerhette valódi származását. Nem tudta, hogy ő tulajdonképpen John Clayton, Greystoke lordja, jogos hely birtokosa lenne a Lordok Házában. Minderről fogalma sem volt, de nem is értette volna. Igen, hát Tika valóban gyönyörű! Persze, Kala is az volt az embernek az anyja mindig szép!, ám Tika másképp volt az. A maga módján leírhatatlanul gyönyörű, ahogy ezt Tarzan bizonytalan, ködös, forró érzésekkel érzékelni kezdte. Éveken át játszópajtások voltak Tikával. Tika továbbra is játékos maradt, míg a vele egykorú fiatal hímek hamarosan nyers modorúvá, mogorvává lettek. Tarzan, ha egyáltalán elgondolkozott a dolgon, alkalmasint azzal magyarázhatta növekvő vonzalmát a fiatal nőstény iránt, hogy ők ketten, egykori játszótársak, csak ők őrizték meg azt a hajdani pajkoskodó kedvet. Ma azonban, ahogy ott kuporgott fölötte, azon kapta magát, hogy egészen különös módon hat rá Tika formája, arca. Ilyen megfigyelést régebben sosem végzett, már csak azért sem, mert Tika fürgeségével senki sem vehette fel a versenyt a vadon alacsony ág-bog teraszszintjein, a kezdetleges fogócskák és bújócskák során, melyeknek ötletei Tarzan érett agyából pattantak ki. Tarzan megvakarta a fejét, ujjai mélyen beleszántottak a dús, fekete hajba, mely szépen formált, fiús arcát keretezte. Megvakarta a fejét, és sóhajtott. Tikának ez a

frissen fölfedezett szépsége egyszerre akkora szenvedés volt neki! Irigyelte a fiatal nőstény tökéletes bundáját, mely egész testét beborította. A maga sima, barna bőrét valami született gyűlölettel s undorral nézte. Évek óta reménykedett, hogy egyszer majd őt is szőrzet borítja, akár a fivéreit s nővéreit mind, de mindeddig kénytelen volt lemondani a dédelgetett álom beteljesüléséről. És ott voltak Tika szép, nagy fogai. Ha nem is akkorák, mint a hímekéi, így is hatalmasak, csinosak, ha Tarzan a maga csenevész forma fogazatával vetette egybe őket. Aztán a busa szemöldöke, széles, lapos orra, meg a szája! Tarzan gyakran próbálkozott vele, hogy a száját szűk kis körré húzza össze, felfújja közben a két orcáját, és sebesen pislogjon, érezte azonban, hogy ő erre úgy, olyan ellenállhatatlanul, sose lesz képes, mint Tika. Ma délután, ahogy figyelte, és így tűnődött, egy csellengő fiatal hímmajom ennivalót keresve az egyik közeli fa gyökereit borító dús, rothadó aljnövényzet közt, furcsa módon kezdett settenkedni Tika felé. Kercsak törzsének többi majma egykedvűen mászkált ide-oda, vagy éppen pihengetett az egyenlítői dzsungel dél körüli hősegében. Egyikük-másikuk olykor el is haladt Tika közelében, de Tarzan közömbös maradt. Miért tehát, hogy most a szemöldöke összehúzódott, minden izma megfeszült, ahogy azt látta: Taug elidőzik a fiatal nőstény mellett, majd lekuporodik egészen közel hozzá? Tarzan mindig kedvelte Taugot. Gyerekkoruk óta együtt hancúroztak. Egymás mellett guggoltak a víznél, fürge, erős ujjaikkal készenlétben, hogy elkapják Pisah-t, a halat, ha a hűvös mélyeknek ez az óvatos lakója a felszínre merészkedik, mert elcsábítják a bogarak, melyeket Tarzan a tavacska vizére szórt. Együtt ejtették át Tublatot, ugratták Numát, az oroszlánt. Hát akkor miért, hogy Tarzan úgy érezte, feláll a nyakán a szőr a kurta haj, csupán mert Taug olyan közel ül Tikához? Igaz, Taug nem volt már olyan csintalan kedvű majom, mint régen. Ha vicsorgott, és pofaizmai elővillantották roppant tépőfogait, senki se hihette, hogy Taug olyan önfeledten vidám, mint, amikor még ott hempergett Tarzannal a füvön, színlelt küzdelemben. Az egykori Taugból jól megtermett, komor hímmajom lett, fenyegető és parancsoló. Igaz, Tarzan meg ő sosem civódtak eddig. Néhány percig csak figyelte hát az ifjú majomember, ahogy Taug Tika felé húzódik. Látta a nagy mancs nyersen gyengéd mozdulatait, ahogy simogatta a nőstény karcsú vállát. Tarzan, a majomember macskamód, csöndben leszökkent a földre, és elindult a pár felé. Eközben a felső ajka mintha megpöndörödött volna, elővillantak fénylő fogai, öblös mellkasából mély hörgés szakadt fel. Taug felnézett, véreres szeme megrebbent. Tika is fölemelkedett valamelyest fektéből, így nézett Tarzanra. Volt-e bármi elképzelése a fiatal férfi dúltságáról? Ki tudja! Bárhogy is, igazi nőstény volt, odanyúlt hát, s megvakarta Taug egyik apró, lapuló fülének tövét. Tarzan látta ezt, és azt is, hogy Tika többé nem az a kis játszópajtás, aki egy órája még volt. Valami merőben más, csodálatos a legcsodálatosabb a világon, valami

birtokolni való, akiért-amiért Tarzan életre-halálra megvívott volna Tauggal, vagy bárkivel a világon, aki rajta kívül merészelt volna jogot formálni rá. Tarzan előrehajolva, feszülő izmokkal, egyik roppant vállát a fiatal hím felé fordítva egyre közelebb és közelebb lopakodott. Arcát is félrefordította, de a bátor, szürke szempár egyetlen pillanatra sem engedte el Taug tekintetét. Ahogy a távolság fogyott köztük, úgy erősödtek s mélyültek a majomember hörgései. Taug égnek álló szőrrel szökkent talpra kurta lábaira. Tépőfogai villogtak. Oldalazva közelített ő is Tarzan felé, lábai merevek voltak, torkából hörgés tört fel. Tika Tarzané mondta a majomember a nagy emberszabásúak mély torokhangján. Tika Taugé hangzott a hímmajom válasza. Taka, Numgo és Gunto felrezzent a két fiatal hím hörgő hangjaira. Közönyösen, egykedvűen felnéztek. Álmosak voltak, mégis érezték, hogy harc készül. Legalább megtöri a dzsungelélet fojtott egyhangúságát. Tarzan vállán átvetve ott volt a hosszú fűfonat-kötél, kezében a vadászkés rég halott apjáé, akit ő sosem ismerhetett. Taug kicsike agyában roppant tisztelet élt a parányi, hegyes fém iránt, amit a majomfiú oly ügyesen forgatott. Ezzel gyilkolta le Tublatot, vad nevelőapját és Bolganit, a gorillát. Taug tudta mindezt, óvatosan közelítette meg Tarzant. Körbejárta, kereste a támadási felületet. A majomember, érezvén kisebb termetét, szerényebb természetes fegyverzetét, hasonló taktikát követett. Egy darabig úgy látszott, hogy az összecsapás hasonlít a törzs tagjai közötti nézeteltérések zömére, és végül egyikük úgyis elkedvtelenedik, fogja magát, s valami más célt keres és talál: elhagyja a porondot. S talán így is történik, ha más lett volna a casus belli, mint a jelen esetben. Tikának kimondottan hízelgett, hogy miatta ilyen feszültség támadt, s, hogy két ifjú hím harcot latolgat a kedvéért. Ilyesmire nem volt eddig példa Tika rövid kis életében. Látott ő már öregebb hímeket harcolni más, öregebb nőstényekért, és vad szívének mélyén igazából várva várta azt a napot, amikor a dzsungel füvét vér pirosítja: vér, mely érte hull, halálos ütközetben. Így csak kuporgott, nézte és egyképp szította mindkét csodálójának harci kedvét. Még gyávának is nevezte őket, és rút szavakkal illette habozásukat, így lettek ők Hisztah, a kígyó, Dango, a hiéna. Azzal fenyegette mindkettőt, hogy hívja Mumgát, aki majd a hegyes botjával megfenyíti mindkettejüket. Mumgát hívta volna, aki oly öreg volt már, hogy fára mászni se tudott, s oly fogatlan, hogy az eledele csak banán és puhatestű férgek voltak. A majmok, akik figyelték mindezt, csak füleltek és nevettek. Taug feldühödött. Hirtelen Tarzanra rontott volna, de a majomfiú kecsesen félreugrott, elhárította a rohamot, aztán macskafürgeséggel egészen közel került támadójához. Vadászkése lendült, a hímmajom feje fölé magasult, és, amikor az támadva jött megint, akkor lecsapott rá, a nyakába! A majom elfordult, hogy kikerülje a pengét, mely így épp csak a vállán ejtett nyomban felfénylő sebet. A vér vörös színe gyönyörűségre hangolta, kiáltásra késztette Tikát. Ohó, de hát ez

tényleg valami, ez már igen! És a majomhölgy nyomban körbetekintett, kik is látják népszerűségének ezt a jelét?! Trójai Heléna nem lehetett olyan büszke, mint Tika ebben a pillanatban. Ha Tika most nem merül el ennyire önmaga dicsőségének tanújeleibe, felfigyelt volna a levelek surrogására a feje fölött arra, hogy ezt a zajt nem a szél kelti, hiszen nem is fúj. S ha felnéz, látott volna egy karcsú testet, mely egyenest föléje kúszik, látott volna gonosz sárga szemeket, ahogy éhes mohósággal villognak le rá. De Tika nem nézett föl. A sebesült Taug rettentő hörgéssel húzódott hátrább. Tarzan nem hagyta, sértegette, ment utána, kését lengetve fenyegette. Tika elmozdult a fa alól, hogy még közelebb lehessen a párbajozókhoz. Fölötte az ág meghajolt, lengett is egy keveset a figyelő test súlya alatt. Taug most megállt, felkészült rá, hogy újabb harcállást vegyen föl. Szája habzott, álláról nyál csörgött. Fejét leszegve állt, karját előrenyújtotta, nem bánta volna a közelharcot. Tehetné csak rá a mancsát arra a puha, barna bőrre övé lenne a győzelem. Taug tisztességtelennek ítélte Tarzan harcmodorát, hogy nem merészkedik igazán közeire. Ehelyett kecsesen kívül táncol Taug izmos ujjainak birodalmán. A majomfiú eddig nem mérhette össze az erejét a hímmajmokkal úgy igazából, legföljebb játszadozva. Nem vehette biztosra tehát, hogy elegendő ereje lenne az életre-halálra menő küzdelemben. Nem mintha félt volna, mert félelmet Tarzan nem ismert. Az önvédelem ösztöne intette óvatosságra. Kockázatot ő csak akkor vállalt, ha elkerülhetetlen volt, akkor viszont nem riadt vissza semmitől. Testalkatához és fegyverzetéhez ezt a harcmodort ítélte a legalkalmasabbnak. Fogai, barmi élesek és erősek voltak, támadó fegyverként szánalmasan szegényesnek ígérkeztek az emberszabású majmokkal vívandó közelharcban. Ahogy azonban így eltáncolt, kívül maradván ellenfelének körén, Tarzan sok-sok sebet ejthetett a szemben állón. Ott volt ehhez eszközül az éles vadászkés, így menekülhetett meg a tömérdek sebtől, amit test-test elleni küzdelemben a hímmajom ejtett volna rajta. Ekképpen tehát Taug rohamozott, bömbölt, mint egy bika, a majomember meg könnyedén eltáncolt, s közben dzsungelszitkokat szórt ellenfelére, ráadásul a késével is állandóan fenyegette. Voltak pihenők, szünetek is a harcban, amikor a két párbajozó lihegve állt, méregette egymást, s az újabb összecsapás esélyeit leste. Egy ilyen kis kihagyás során történt, hogy Taug odapillantott ellenfelének feje fölé. És egyszerre megváltozott a majom egész tartása. Eltűnt belőle a düh, s helyét a félelem váltotta fel. És felkiáltott s nem volt majom, aki a kiáltást nem értette volna. Taug menekült! Szükségtelen volt bármi kérdés ősi ellenség közellétét észlelte. Tarzan is arra gondolt, hol kereshet menedéket. Ugyanezt tette a törzs többi tagja is. Ám, ahogy a majomember meghallotta a párduc üvöltését, nem kerülte el fülét a nősténymajom kétségbeesett kiáltása sem. Hallotta a hangoknak ezt a keverékét Taug is, de nem állította meg menekülésében. Tarzan, a majomember azonban másképp felelt a kihívásra. Hátranézett... hadd

lássa, nem fenyegeti-e az ő törzsének valamely tagját a vadállat. A látvány, mely így a szeme elé tárult, borzalommal töltötte el. Tika volt az, aki rémülten kiáltott, ahogy a szemközti tisztás felé menekült. Nyomában ott haladt Sita, a párduc, könnyedén, kecsesen, magabiztosan. Látszott rajta, hogy nem siet. Biztosra vehette, hogy övé a zsákmány, mert a nősténymajom, ha eléri is a szemközti fákat, föl nem mászhat, a párduc még előbb lecsap rá. Tarzan látta, hogy Tikának meg kell halnia. Rákiáltott Taugra és a többi hímre, siessenek Tika segítségére. Eközben ő maga rohanvást az üldöző vadállat felé indult, és letekerte kötelét. Tarzan tudta, ha egyszer a nagy hímek megjelennek a színen, senki a dzsungelben, még Numa, az oroszlán se meri összemérni velük az erejét. Ha a törzsből mindazok, akiknek a jelenléte e pillanatban számíthatott, közbelépnek, Sita, a nagy macska minden bizonnyal hátat fordít, és ő fut az életéért. Taug hallotta a kiáltást, amiképpen a többiek is hallották, de senki sem sietett Tarzan segítségére, hogy Tikát mentsék. És Sita sebesen csökkentette a távolságot maga s áldozata közt. A majomfiú, a párduc mögött rohanva, nagyot kiáltott a fenevadra, hogy így terelje magára figyelmét. Legalábbis, hogy Sita ne a majomlányra összpontosítson, aki majd így talán eltűnhet a sűrű ágak közt, s oda a ragadozó nem merészkedik már. Valahány gyalázkodó elnevezés az eszébe jutott, mind elmondta a párducra. Kész volt rá, hogy megállítsa, hogy összemérje vele erejét. De Sita csak lopakodott az ígéretes zsákmány után, és már majdnem elérte. Tarzan nem járt messze mögötte, és méregette is a távolságot, ám a ragadozó már annyira megközelítette Tikát, hogy a majomember nem előzhette meg a támadást. Jobbjában ott lengette fűkötelét, így rohant Sita után. Rettegett még csak a gondolatra is, hogy netán elhibázhatja a dobást, mert a távolság sokkal nagyobb volt, mint amekkorát, gyakorlásait kivéve, valaha is beívelt a kötéllel. Fűkötelének teljes hossza választotta el Sitától, mégsem tehetett mást. Nem gátolhatta meg másképp a fenevad támadását. Kockáztatnia kellett a dobást. És abban a pillanatban Tika felszökkent, hogy egy nagy fa alacsony ágát elérje. Sita elnyúlva, hullámzó mozdulattal a magasba emelkedett mögötte. A majomfiú lasszó fűkötele sebesen süvített át a levegőn. A hosszú, vékony kötél, a végén a nyitott hurokkal egy pillanatra megállt a vad feje és vicsorgó állkapcsa fölött. Akkor lehullt, és pontosan ért célba. A cél a párduc zömök nyaka volt. Tarzan a kötelet tartó kezével villámgyorsan szorosra húzta a hurkot, és felkészült, mi lesz, ha Sita is nekifeszült a kötélnek. A rettentő, pusztító karmok ott álltak meg a levegőben, alig valamivel Tika fényes háta mögött. A párducnak kényszerű megálljt parancsolt a hurok, és a hatalmas vadállat a hátára zuhant. Ám egy pillanat múlva már talpon volt megint izzó tekintettel, csapdosó farokkal, vicsorgó pofával. A torkából őrjöngő, dühödt kiáltás tört fel. Sita észrevette, hogy a majomfiú, e kudarc okozója, ott áll alig negyvenméternyire vele szemközt, és támadásba lendült.

Tika már biztonságban volt. Tarzan jól látta, hogy ott rejti a majomnőstényt a fa védő magasa, melyet éppen jókor ért el. De akkor már jött Sita, Mi értelme lett volna, ha Tarzan az életét kockáztatja az egyenlőtlen harcban, melytől semmi jót nem várhatott? Hogyan menekülhet el a megvadult macska kihívása elől? S ha küzdelemre kényszerül, van-e esélye a túlélésre? Tarzan kénytelen volt beismerni, hogy helyzete korántsem irigylésre méltó. A fák túl messze voltak, nem remélhette, hogy a ragadozó előtt éri el őket. Mit tehetett? Be kellett várnia a borzalmas támadást. Jobbjában ott volt a vadászkés. Satnya, reménytelen kis eszköz a párduc roppant fogsorával szemben! S a hatalmas állkapocs meg is villogtatta már e fenyegető fegyvereket. A mancsokból előmeredtek a pusztító karmok. Hanem az ifjú Lord Greystoke ugyanolyan vakmerő közönnyel szemlélte mindezt, ahogyan valami régi-régi őse ment a biztos vereség s halál elébe hajdankor a Senlac-hegyen, Hastings mellett. Fák magasából, védett menedékükből a nagy majmok figyelték őket. Gyűlölködve kiáltoztak Sitára, biztatták ugyanakkor Tarzant. Az emberek elődei, íme, ilyen emberi tulajdonságokkal tündököltek! Tika riadt volt. Rikoltozott. A hímeket küldte volna Tarzan segítségére, ám a hírnek mással foglalatoskodtak főként tanácsokat osztogattak, pofákat vágtak. Hiszen Tarzan nem igazi Mangani, akkor meg...? Miért tennék kockára az életüket, hogy megmentsék? És Sita szökkent, már majdnem odaért a hajlékony, mezítelen test fölébe és ez a test nem volt sehol! Mert gyors volt a hatalmas macska, de a majomfiú még nála is gyorsabb. Csaknem megvárta, hogy a párduckarmok lecsapjanak rá, akkor ugrott félre. S miközben Sita nagy zajjal földet ért a semmiben. Tarzan villámgyorsan, menedéket keresve rohant már a legközelebbi fa felé. A párduc jószerivel egy pillanat alatt magához tért, aztán megpördülve máris száguldott zsákmánya után, maga mögött húzván a majomfiú fűkötelét. Ahogy Tarzan nyomában rohant, Sita útjába alacsony kis bokorcsoport akadt. Máskor a dzsungel hatalmas ragadozójának semmiség volt az ilyesmi erejének nem is igazi próbája! De, hogy ott verdesett mögötte-körötte a fűkötél, más volt a helyzet. Sita ugrott, másodszor is ugrott, hogy prédáját elérje, és akkor... a majomember kötele a kis bokrok köré tekeredett, megfeszült, és hirtelen rántással megállította a párducot. Egy másodperccel később Tarzan már biztonságban volt egy kis fa magasabb ágai közt, ahová Sita nem tudta követni. Itt végre megpihenhetett, s közben szidalmakat és gallyakat szórt a lent dühöngő vadállatra. A törzs többi tagja most szintén megkezdte a bombázást, kemény héjú terméseket és száraz ágakat használtak harci eszközül, mindent, amit csak értek. Eközben a szinte önkívületig dühödött Sita a fűkötelet tépázta magáról... végre sikerült megszabadulnia tőle. A párduc egy pillanatig szikrázó szemmel bámult kínzóinak hol egyikére, hol másikára, végül egy utolsó haragos szökkenéssel megfordult, s eltűnt a dzsungel kusza sűrűjében. Félórával később a törzs megint lent volt a földön, táplálékot szedegettek, mintha semmi se történt volna, ami megzavarta életük tompa egyhangúságát. Tarzan magához vette kötelének maradványát, és hozzálátott, hogy új hurkot kössön rá. Tika

ott kuporgott egészen közel hozzá, nyilvánvalóan tudtára adva így, hogy választott. Taug komoran szemlélte őket. Egy alkalommal közelíteni próbált, de Tika elővillantotta fogait és rámordult. Tarzan meg követte a példáját, ő is csúnyán vicsorgott és felhorkant. Ám Taug nem viselkedett igazán kihívóan. Úgy látszott, fajtájának íratlan szabályai szerint elfogadja a nőstény döntését, és beismeri, hogy alulmaradt a hölgyért vívott harcban. Később, a nap során, mikor már megvolt a kötél, Tarzan vadászni indult. Ő jobban kívánta a húst, mint társai. Ezeket kielégítették a gyümölcsök, füvek és bogyók, melyeket különösebb nehézség nélkül földközelben leltek. Ám Tarzan tetemes időt töltött olyan állatok elejtésével, melyeknek húsa elengedhetetlen volt gyomrának, egész testének jóérzéséhez, erejének fenntartásához, izmainak fejlesztéséhez, melyek így a bőre alatt napról napra gyarapodtak. Taug látta, ahogyan Tarzan eltávolodik, s akkor, mintegy véletlenszerűen, a nagy hím állat közelebb húzódott Tikához. Maga is élelmet keresett közben. Végül alig pár lépésnyire volt tőle. Lopva rápislantott. Látta, hogy a nőstény mintegy biztatja, dicséri, arcán haragnak semmi nyoma. Taug kihúzta magát, mellkasa domborult, kacsázott kurta lábain, torkából szokatlan hörgés tört fel. Ajkát felhúzta, elővillantotta tépőfogait. Micsoda hatalmas, erőteljes fogai voltak, igazi agyarak! Tika akarva-akaratlanul csodálni kezdte, amit látott. Tekintete ugyanígy tapadt a fiatal hím bozontos szemöldökére, erős, rövid nyakára. Milyen szép példány volt valóban, micsoda teremtmény! A fiatal hímmajmot büszkeséggel töltötte el e leplezetlen csodálat, mely a nőstény szeméből sugárzott, és olyan büszkén s hiún feszített már, mint a páva. Gondolatban nyomban hozzálátott, hogy összehasonlítsa adottságait a vetélytárs tulajdonságaival. Horkantott egyet, ugyanis itt nem volt mit összehasonlítani. Hogyan is jönne az ő pompás bundájához Tarzan undok, pucér bőre, ez a silány simaság? Ki látná szépnek Tarzan meredt-egyenes orrát, ha ott van mellette az övé, horpad tan és laposan? Aztán: Tarzan szeme! Rossz nézni fehérségét, s, hogy semmi vörös karimája! Taug pontosan tudta, milyen szép az ő véraláfutásos szeme, éppen elégszer látta különféle ivóvíztükrökben. A hímmajom közelebb húzódott Tikához, végül egészen szorosan mellékuporodott. Tarzan, ahogy egy idő múlva visszatért vadászatából, azt láthatta, hogy Tika elégülten vakargatja vetélytársa hátát. A majomember undort érzett. Sem Taug, sem Tika nem vette észre, ahogy a fák közül a tisztásra szökkent. Egy pillanatig megmerevedett, és nézte a párocskát. Akkor szomorú grimasszal elfordult, s nyomban el is tűnt a zöld ágak labirintusában, a sűrű aljnövényzet s moha világában, amerről érkezett. Tarzan minél gyorsabban szeretett volna messze kerülni szívfájdalmának okozójától. A csalódott szerelmesek első fájdalmát élte most át, s végső soron nem is tudta, mi a baja. Azt hitte, Taugra haragszik, de hát akkor jogosan nem értette, miért menekül el, miért nem bocsátkozik harcba életre-halálra boldogságának megrontójával. Arra is gondolt, hogy Tikára haragszik, de csak elképzelte, mennyi szépséggel ékes a

majomlány, s akkor máris a szerelmes szemével látta, mint e világ legvonzóbb kincsét. A majomfiú szeretetre sóvárgott. Csecsemő korától, egészen addig, míg Kulonga mérgezett nyila át nem járta a vad nősténymajom-szívet, Kala jelentette az angol fiú számára a szeretet egyetlen ismert tárgyát. A maga vad, nyers módján Kala szerette az örökbefogadott fiút, és Tarzan viszonozta ezt a szeretetet, bár a dolog külső megnyilvánulásai nem haladták meg azt a mértéket, mely a dzsungel vadjai között szokásos volt. A fiú igazából akkor értette meg, amikor elveszítette, mit is jelentett számára az anyja, mert Tarzan mindenkor úgy nézett Kalára, mint az anyjára. Tikában az utolsó pár óra során Kala helyettesítőjét vélte fölfedezni valakit, akiért küzdhet és vadászhat, valakit, akihez gyengéd lehet, hanem most ez az álma széthullt. Emésztő fájdalom költözött a szívébe. Oda is tette a kezét, mint, aki így akarna rájönni, mi történt vele. Ködösen mégis Tikához kötődött most ez a sajgás. Tarzan minél többet gondolt Tikára úgy, ahogyan utoljára látta, Taugot becézve, annál hevesebben érezte szívében ezt a fájdalmat. Megrázta fejét, horkantott, aztán nekilódult a dzsungelnek. Ágról ágra, fáról fára szökkent, s minél messzebb jutott emésztő gondolataiban is, annál jobban hasonlított végül valami megrögzött embergyűlölőhöz. Két nap múlva még mindig magányosan vadászott nagyon komoran és nagyon boldogtalanul, azt azonban eltökélte, hogy sosem tér vissza a törzshöz. Nem tudta volna elviselni a látványt, ahogy Taug és Tika örökké együtt van. Ahogy átszökkent épp egy nagy ágra, Numa, a hím és Sabor, a nőstény oroszlán haladt el alatta. Egymás melleit lépkedtek, és Sabor a hímhez dörgölőzött, játékosan megharapta a pofáját. Félig-meddig becézés volt ez. Tarzan felsóhajtott, és egy kókuszdiót hajított feléjük. Később Mbonga néhány fekete harcosára bukkant. Már-már azon volt, hogy rádobja kötélhurkát egyiküknek a nyakára, aki társaitól egy kicsit távolabb, állt, ám akkor más dolog terelte el a figyelmét: épp az, amivel a feketék foglalatoskodtak. Ketrecfélét készítettek a csapáson, és befödték leveles ágakkal. Amikor elkészültek művükkel, a ketrec alig látszott. Tarzan eltűnődött, vajon minek ez a szerkezet, s mi az oka, hogy a feketék, mikor művüket bevégezték, visszaindultak falujukba a csapáson. Jó ideje volt már annak, hogy Tarzan utoljára tett látogatást a feketéknél. A palánkjaik fölé hajló nagy fák védő sűrűjéből nézett ellenségeire mert azok voltak, közülük érkezett, aki megölte Kalát. Valami különös szórakozást azért így is jelentettek számára, jóllehet gyűlölte őket. Elnézte napi életüket a faluban, s főleg a táncaikat a tűz körül, melynek fénye ott lobogott meztelen testükön, ahogy miméit harci mozdulatokkal körbeugrálták s tekeregték. Tarzan most is azt remélte, effélét lát, így követte a harcosokat vissza a falujuk felé. De csalódnia kellett, mert ezen az estén nem volt tánc. Fájának biztos rejtekéből Tarzan ehelyett kis csoportokat látott, melyek apró tüzecskék körül üldögéltek. A nap eseményeit tárgyalták. A falu sötétebb zugaiban egy-egy félrevonuló párocskát fedezett fel. Beszélgettek, nevettek, és az egyikük mindig fiatal

férfi, a másik meg fiatal nő volt. Tarzan félrehajtotta a fejét, töprengett, s mielőtt aznap éjszaka aludni tért volna összekuporodva a nagy fa ágvillájában, Tika töltötte el a szívét s elméjét, aztán meg az álmát. Ő, meg a fiatal fekete férfiak, akik fiatal fekete nőkkel nevetgéltek és beszélgettek. Taug magányosan vadászott, így sodródott el valamelyest a törzs tanyázó helyétől. Lassan haladt előre egy elefántösvényen, amikor észrevette, hogy sűrű aljnövényzet zárja el az útját. Az érett korúvá cseperedett Taug rossz természetű és igen lobbanékony vadállat volt. Ha bármi keresztezte az útját, ha valamit nem tudott megvalósítani az elképzeléseiből, egyetlen gondolata volt csak, hogy erőnek erejével, vadul és kíméletlenül letiporja az akadályt. Most, hogy útján torlaszt talált, dühösen nekirontott a leveles-ágas sűrűnek. A következő pillanatban ott találta magát valami furcsa akadálynál, továbbhaladása végképp lehetetlenné vált, mert minden erejét megfeszítve sem tudott áthatolni e dühítő dolgon. Harapta és rágta a rácsot, s közben iszonyú haragra gerjedt. Mivel azonban ez sem használt, Taug meggyőződött róla, hogy vissza kell fordulnia. Amikor ebbe beletörődött, micsoda bosszúság volt, hogy íme, mialatt az első akadállyal küszködött, odakerült mögéje egy másik hasonló! Taug csapdába esett. Eszeveszetten küzdött a szabadulásáért, de hiába. Másnap egy kis csapatnyi fekete indult útnak Mbonga faluból a csapda felé, melyet előző nap állítottak. Közben a magasból, a fák ágai közül egy meztelen ifjú óriás figyelte tiszta szívből kíváncsian a vademberek útját. Manu, a kis majom épp fecserészett és porolt, ahogy Tarzan elhaladt a közelében. Ismerős volt neki a majomfiú alakja, mégis még szorosabban ölelte magához élete párjának kis barna testét. Tarzan nevetett e látványon. Hanem a nevetést igen gyorsan követte valami más: ború felhője vonult végig az arcán aztán sóhaj szakadt föl a melléből. Valamivel odébb egy vidám tollazatú madár parádézott éppen a nőstény, az unalmasabb színű példány bíráló szeme előtt. Tarzan pedig úgy érezte, mintha a dzsungelben minden arra utalna, hogy ő Tikát elveszítette. De hat miért érzi ezt, amikor életében mindennap ugyanezeket a dolgokat látta, s nem gondolt semmi hasonlót! Amikor a feketék a csapdához érkeztek, Taug nagy cirkuszt csapott. Megragadta börtöne rácsait, iszonyatosan rázta a rudakat, és közben szörnyen hörgött és morgott dühében. A falu népének kis csapata elégedett volt. Igaz, nem efféle zsákmányra gondoltak, de azért ez a szőrös emberszabású is épp eléggé rendkívüli fogás. Tarzan a fülét hegyezte, mert mit hallott? Nagy majom ordítozását! Elindult sebesen körben, hogy szélirányba kerüljön, s meg is érezte a fogoly jellegzetes szagát. Nem telt sok időbe, érzékeny orra már azt is kiderítette, az ismerős szagok melyikéről van szó. Nem volt semmi kétség, olyan volt az egész, mintha máris Taugot látná. Igen, Taug az, nem lehet senki más. Tarzan vigyorgott, ahogy szép lassan rájött, mit is tesznek majd foglyukkal a feketék. Nem vitás: megölik. Tarzan újabb vigyorgással nyugtázta ezt a fölfedezést. Hát akkor

az övé lehet Tika, csak az övé, ezt a jogát senki el nem vitatja többé. Figyelt, és látta, hogy a vademberek letépkedik a kalitka levélborítását, aztán kötelet erősítenek rá, s vonszolni kezdik magukkal a falu felé. Tarzan megvárta, míg vetélytársa látó távolon kívül kerül. Hallotta, ahogy vadul rázza a rácsot és hörögve szórja szitkait. Akkor a majomfiú megfordult, és sebes szökkenésekkel elindult, hogy megkeresse a törzset és Tikát. Útja során megpillantotta Sitát is a családjával egy kis sűrűbe búvó tisztáson. A nagy macska elnyújtózva hevert a földön. A párja, egyik mancsával urának fenyegető-vad pofáján, gyengéden nyalogatta a puha, fehér nyakszőrzetét. Tarzan gyorsított, szinte repült a dzsungelén át, és hamarosan oda is érkezett a törzs helyéhez. Előbb látta meg őket, mint azok őt. A dzsungel egyetlen teremtménye sem tudott ugyanis olyan csöndben megközelíteni bárkit-bármit, mint a majomember. Látta Kammát és párját, ahogy egymás oldalán ülve falatoznak, szőrös testük összedörgölődzik. És látta Tikát, ahogy ennivalóját magányosan fogyasztja. Nem soká tart ez a magány, gondolta Tarzan, ahogy egy szökkenéssel köztük termett. Döbbenet zajai hallatszottak, dühös és riadt horkantások. Tarzan ugyanis meglepte őket. De nemcsak erről volt szó, hanem komoly idegességről, amint ezt a felálló nyakszőrök tanúsították. Az emberszabású majmok most a jövevényt azonosítva is, sokáig ilyen feldúlt állapotban maradtak. Tarzan észrevette ezt. Hirtelen érkezése mint megannyiszor a múltban is felidegesítette a törzsbelieket, s ez a nyugtalanság soha nem is múlt el addig, míg a majmok mindegyike külön-külön meg nem győződött róla, hogy valóban Tarzan van köztük. Hatszor-nyolcszor is megszagolgatták, mire biztonságérzetük visszatért. Keresztülfurakodott a majomcsapaton, Tikához ment volna, de, ahogy a közelébe ért, a nőstény elhúzódott. Tika mondta akkor, én vagyok, Tarzan. És te Tarzané vagy. Érted jöttem. A majom most közelebb húzódott, aggályosán nézte. Végül megszagolgatta, mintha kétszeresen is biztos akarna lenni a dolgában. Hol van Taug? kérdezte Tika. Elkapták a Gomanganik felelte Tarzan. És meg fogják ölni. A nőstény szemében Tarzan bánatot, epedő szomorúságot látott. Taug reménytelen sorsának szólt e furcsa fény, de azért közben már oda is bújt hozzá a lánymajom ölelőn, és Tarzan, Greystoke lordja átkarolta. És, ahogy így álltak, a majomember hirtelen megérezte, hogy a dolgok mintha mégsem jönnének össze: az ő sima, barna bőrű karja és szerelmének dús szőrű háta, melyen e kar nyugszik. Képek ködlöttek föl előtte: Sita párjának mancsa Sita pofáján ott minden összeillett. Aztán a kis Manu, ahogy a nőstényét ölelte, ők is mennyire összetartoztak. De még a büszke, tarka tollazatú hím madár is, az is hasonlított szerényebb küllemű tojójához. Numa pedig, a nagy sörénye ellenére, szinte a megszólalásig hasonmása volt Sabornak, a nőstény oroszlánnak. Hímek és nőstények, hát persze, különböztek: ám mégse annyira, ahogy Tarzan és Tika. Tarzan megdöbbent. Itt valami nincs rendjén. Karja lecsusszant Tika válláról. Ő

maga pedig lassan elhúzódott a majomlánytól. Tika fejét félrebiccentve nézte. Tarzan kihúzta magát, öklével megdöngette mellkasát. Fejét az égnek emelte, szája kiáltásra nyílt. És torkából feltört a diadalmas hímmajom vad, borzongató üvöltése. A törzs tagjai kíváncsian néztek rá. Hiszen senkit se ölt meg a majomfiú, s vetélytárs sem volt a közelben, akit rémületbe kergetett volna ezzel az ordítással. Nem, a vad dolognak nem volt semmi magyarázata, így hát a törzs népe szépen elmerült megint a falatozásban, épp csak fél szemmel sandítottak Tarzanra, hátha valami ámokfutása kezdődik most. Ahogy így nézték, Tarzan átlendült egy közeli fára, és eltűnt szem elől. A törzs tagjai el is felejtették nyomban s nem volt kivétel Tika sem. Mbonga fekete harcosait jól megizzasztotta a gyötrelmes cipekedés. Útjukon többször is pihenőt tartottak, csak lassan haladtak a falujuk felé. A kalitka-tákolmányban a vadállat mindegyre üvöltözni és hörögni kezdett, valahányszor vonszolásához láttak. Rázta a rácsot, szája habzott. Iszonytató lármát csapott. A feketék már csaknem céljukhoz értek. Utoljára pihentek meg, mielőtt a falujuk előtti sűrűnek nekivágtak volna. Pár perc még, s kint vannak a tisztáson akkor, semmi kétség, nem történhetett volna meg, ami történt. A magasban, felettük, csöndes alak mozgott. Éles tekintet fürkészte a ketrecet, számlálgatta a harcosokat. Figyelő, eleven agy latolgatta a siker esélyeit, mérlegelte a tervet, mi a megvalósítás esélye. Tarzan nézte a pihenő, elszunyókáló társaságot. A feketék kimerültek voltak. Legtöbbjük már mélyen aludt. Tarzan közelebb kúszott, ott volt már felettük. Lopakodva közelített, levél sem rezdült tőle. Végtelen ragadozó-türelemmel várakozott. A végén már csak két harcos volt ébren, közülük is az egyik már bóbiskolt. A majomember összpontosított. Közben a még éber őr felkelt, s elsétált a ketrec mögött. A majomfiú a magasban, pontosan a feje fölött, követte. Taug figyelte a harcost, közben fojtott hörgéseket hallatott. Tarzan attól félt, hogy az emberszabású majom ezzel még fölébreszti a többi feketét. Suttogva, hogy a fekete ember meg ne hallja, Tarzan most Taug nevét mondta figyelmeztetvén a majmot, maradjon csendben, és Taug hallgatott is rá. A fekete harcos épp a kalitka hátsó felénél járt, és ellenőrizte a zárat. Ahogy így ott állt, a vad emberállat a magasból teljes erővel rávetette magát a hátára ugrott. Acélos ujjak fonódtak a fekete nyak köré, kiáltás sem hagyhatta el a halálra vált ember torkát. Erős fogak martak a vállába, könyörtelen lábak fonódtak a testére. A fekete ember kétségbeesetten, vadul próbálta lerázni néma támadóját. Oldalt vetette magát, meghempergett a földön. De a halálos, könyörtelen ujjak csak fokozták a végső szorítást. Taug némán nézte a küzdelmet. Lázas kis agyában ide-oda cikáztak a gondolatok, lényegében nem is értette, mi késztethette Tarzant erre a közbeavatkozásra. Hiszen nem feledte ő a nemrég lezajlott vetélkedést, szerelmi összecsapást a majomemberrel. Közben láthatta, ahogy a Gomangani csöndesen elernyed. Még egy néma rázkódás... és a fekete bőrű ember moccanatlanul hevert. Tarzan leszökkent áldozatáról, s a kalitka ajtajához futott. Fürge ujjakkal kinyitotta a

zárakat. Taug csak figyelte, nem tudott segíteni. Az ajtó pár lábnyit engedett, s a hímmajom kifurakodhatott a résen. Taug nekirontott volna az alvó feketéknek, hogy bosszút álljon, de Tarzan ezt nem engedte. A majomfiú inkább az áldozattal törődött. Bevonszolta a ketrecbe, nekitámasztotta az oldalsó rácsnak. Akkor visszaeresztette az ajtót, rátolta a reteszeket. Eközben arcán boldog mosoly futott végig, hiszen az egész dologban az volt az egyik legnagyobb öröme, hogy Mbonga falu népének bosszúságot okoz. El tudta képzelni, micsoda rémület lesz úrrá rajtuk, ha meglátják halott társuk testét a ketrecben, ahol pár perce még a nagy majom volt a foglyuk szerintük teljes biztonságban. Tarzan és Taug együtt szökdelt haza a fákon, a fiatal hímmajom bozontos bundája súrolta a lordutód sima bőrét, így hagyták maguk mögött a tavaszi dzsungel fáit. Eredj vissza Tikához mondta Tarzan. Ő a tiéd. Tarzan őt nem akarja. Tarzan másik nőstényre lelt? kérdezte Taug. A majomfiú megvonta a vállát. Aki Gomangani, annak Gomangani a párja mondta végül. Numa, az oroszlán Saborral, az oroszlánnal él, Sita is a saját fajtájából választott, Bara társa az őz, Manué egy kis majom. A dzsungel minden vadja és madara megtalálja, aki hozzá illik. Csak a majomember nem lel így párra. Tika majom. Eredj vissza Tikához. Tarzan ember. Tarzan magában fog járni.

2. Tarzan fogságban Á fekete harcosok a dzsungel fullasztó hőségében dolgoztak a nem kevésbé fojtogató árnyékban. Harci dárdákkal lazították a sűrű, fekete talajt, a rothadó növényi maradványok tömör rétegeit. Ormótlan ujjukkal, lapát körmeikkel kotorták a humuszt az ősrégi vadászösvény közepéről. Gyakran abbahagyták a munkát, hogy lekuporodjanak, pihenőjük közben fecserésszenek egy kicsit. Nevetgéltek, ültek a frissen ásott gödör szélén. A közeli fák törzsének döntve ott voltak vastag bivalybőr pajzsaik, meg a földkotrók dárdái. Sima, ébenfa színű bőrükön veríték csillogott, izmaik domborodtak-feszültek, a természet tiszta tökélye játszott általuk. Egy vörös antilop, ahogy óvatosan a víz felé vezető csapáson haladt, megtorpant a hirtelen felharsanó nevetésre. Döbbenten vetette hátra a fülét. Egy pillanatig olyan volt, mint önmaga szobra, csak az orrlikai remegtek. Akkor megfordult, és zajtalanul elinalt az emberek rémséges közeléből. Vagy százméternyire onnét, a dzsungel áthatolhatatlan sűrűjében, Numa, az oroszlán fölemelte zömök fejét. Numa csaknem hajnalig lakomázott, de hatalmasat, és most igazán nem akármilyen zajnak kellett lennie, ami fölveri. Pofáját a magasba tartotta, szimatolgatott, megérezte a vörös antilop fanyar illatát meg a súlyos emberszagot. De hát Numa nem volt éhes. Lassú, utálkozó mozdulattal állt talpra s imbolygott tova. Ragyogó tollazatú, zajos madarak röpködtek fáról fára. Fecsegő, perlekedő kis majmok ugráltak a harcosok feje fölött a gallyakon. Ezek mégis nyugton voltak, magányban, hiszen az élettől nyüzsgő dzsungel a milliónyi élőlénnyel olyan, mint egy metropolis Isten világegyetemének végső soron legelhagyatottabb helye. De hát tényleg nyugton voltak, magányban? Felettük, a lombos ágak egyikén, ott kuporgott egy szürke szemű ifjú, és élénken figyelte minden mozdulatukat. Rejtett tűz égett a fiú szemhéjai alatt, fojtott láng. Így nézte, érthető érdeklődéssel, mit is művelnek a feketék. Mert egy ilyen ember volt az, aki egykor megölte az ő szeretett mostohaanyját, Kalát. És irányukba ez a fiú semmi mást nem érezhetett, csak gyűlöletet. Ennek ellenére komoly figyelemmel nézte, mit is csinálnak, mert tudni akarta, ösztönösen, hogy miként is élnek az emberek. Látta, ahogy a lyuk növekszik, s a végén jókora gödör tátong a csapás közepén. Akkora, hogy mind a hat ember belefért volna, aki ásta. Tarzan el se tudta képzelni, mi lehet ennek a nagy munkának a célja. S amikor hosszú, hegyes végű karók kerültek elő, és bedöfködték mindet sorra a gödörbe, csodálkozása nőttön-nőtt. Kíváncsisága nem csitult akkor sem, amikor könnyű keresztrudak kerültek a gödör fölé, vagy, ahogy levelek s föld keveréke kezdte takarni a fekete emberek kivájt művét. Amikor ezzel mind készen voltak, nyilvánvaló elégedettséggel szemlélték munkájuk eredményét, és Tarzan is tűnődve nézte a dolgot. Még az ő gyakorlott szeme is alig

fedezte fel, hogy a régi vadászösvényt valaki így megkezelte. A majomember olyannyira elmerült efféle gondolataiba, töprengvén, mi is lehet a feketék célja a gödörrel, hogy zavartalanul hagyta őket eltávozni falujuk felé. Nem ejtett zsákmányt közülük. Meghazudtolta így mintegy a hírét, azt, hogy Mbonga falu rémének tekintik, s ő maga mind a bosszút, mind a dolog megunhatatlan élvezetét együtt érzi. Döbbenten és tanácstalanul nézte a művet, és el sem képzelhette, mi a rejtett gödör jelentősége. A feketék ügyei ugyanis mindig eléggé felfoghatatlanok maradtak Tarzan számára. Nem olyan régen fajtájukból elsőkként költöztek be ebbe a dzsungelbe, az itt lakó vadállatok felségterületére. Numa, az oroszlán, Tantor, az elefánt, a nagy majmok és a kisebbek, meg a miriád élőlény bármelyike, az ősállapotú világ megannyi lakója idegennek érezte az emberi szokásokat. Sok tanulnivalójuk volt e szőrtelen, fekete lényektől, akik olyan peckesen jártak-keltek a hátsó lábukon és lassan tanultak is tőlük, de bármi volt is az, mindig bánatukra szolgált. Nem sokkal azután, hogy a feketék eltávoztak, Tarzan könnyed lendülettel az ösvényen termett. Gyanakodva szaglászott, körüljárta a gödröt. Leguggolt, és elkapart egy kis földet, hadd lássa a kereszt rudak egyikét. Megszagolta ezt is, megérintette, félrehajtotta a fejét, s pár percig komoly tűnődésbe merült. Akkor gondosan visszasöprögette a földet, elrendezte levelestül, ahogy a feketék hagyták. Hogy ezzel megvolt, felszökkent ismét az ágak közé, és elindult, hogy szőrös társait, a Kercsak törzsében élő nagy majmokat megkeresse. Egy ízben keresztezte Numa, az oroszlán nyomát, s meg is állt egy pillanatra. Puha gyümölcsöt hajított oda ellensége pofájához. Hogy ráadásul még csúfolja és ingerelje, dögevőnek, Dangónak, a hiéna testvérének nevezte. Numa sárgás-zöld szeme kerekre tágult, gyűlölet égett benne. Minden figyelmét a fölötte táncoló alakra összpontosította. Roppant állkapcsai közül mély hörgés tört elő, iszonyú dühét a farka fejezte ki, mellyel erőteljesen, kurtán, korbácsként csapkodott ide-oda. Korábbi emlékeiből felderengett, mennyire terméketlen dolog a majomemberrel bármi vita. Megfordult és bevetette magát a sűrűbe. Az aljnövényzet már el is rejtette őt kínzója szeme elől. Tarzan búcsúzóul még egy dzsungel-szitkot kiáltva utána majomszerű fintort vágott, hagyta távozó ellenségét, s továbbállt. Egy mérföldnyi út következett még, s akkor a szél nagyon ismerős, átható szaggal csiklandozta meg érzékeny orrát. Egy pillanat múlva már látta is maga alatt a nagy, szürkés-fekete tömeget, mely kitartóan vágta útját a dzsungel sűrűjében. Tarzan megfogott s letört egy kis ágat a fáról. A váratlan zajra a tetemes alak megtorpant. Nagy fülek lendültek előre, és hosszú, rugalmas ormány emelkedett gyorsan a magasba. Ide-oda lengett a szag után, kutatván az ellenséget, miközben két gyönge, apró szem próbálta, hiábavalóan, áttekinteni a terepet. Ki is, mi is a váratlan zaj oka, ami az ő békés haladását így megzavarta? Tarzan nevetett, és közelebb húzódott a magasban a vastagbőrű állat fejéhez. Tantor! Tantor! kiáltotta. Bara, az őz nem olyan ijedős, mint te bizony, te, Tantor, az elefánt, a dzsungel leghatalmasabbja, akiben annyi Numa ereje lakozik,

ahány ujjam nekem a kezemen és a lábamon van. Tantor, aki hatalmas fákat tud kidönteni, megriad egyetlen letört ágacska zajára! Dübörgő-morajló hang volt a válasz, se megvetés, se megkönnyebbülés. Tantor mindössze így felelt, visszaejtvén közben az ormányát s a két fülét. A farka is a szokott helyén himbálózott már, de a szeme mindegyre Tarzant kereste. Feszültsége elmúlt. Ami pedig a majomember hollétét illeti a fiú egy pillanat múlva odaszökkent könnyedén öreg barátja széles fejére. Akkor elnyúlt rajta teljes hosszában, csupasz lábujjaival dobolt a vastag bőrön. Ujjai a nagy fülek mögötti lágyabb helyeket vakargatták, és úgy mesélt. Tantornak mindenféle dzsungelpletykát, mintha a nagy vadállat szóról szóra érthetné, amit hall. Persze, Tantor sok mindent meg is értett abból, amit Tarzan mondott, bár a vadak ily fecsegése általában meghaladta az elefánt felfogóképességét. A dzsungel nagy, szürke csatahajója pislogó szemmel, ormányát engedékenyen lengetve állt ott, mintha a legélénkebb figyelemmel követne minden szót. Ami azt illeti, valójában a kellemes, barátságos hangot élvezte, a simogató kezeket a füle mögött, s azt, hogy ilyen szoros közelségben van hozzá Tarzan, aki parányi gyerekkorában oly bátran s bizalommal közeledett a nagy hímhez, föltételezvén a vastagbőrűről ugyanazt a jóakaratot, amely az ő szívét eltöltötte. Kapcsolatuk évei során Tarzan rájött, micsoda megmagyarázhatatlan erő birtokosa: hogy kormányozhatja és irányíthatja nagy-nagy barátját. Hívására Tantor nagy messzeségből is megjelent, jött, ha a távolság engedte, ahogy fülével felfogta a majomember éles, átható kiáltásait. S ha Tarzan egyszer ott ült a fején, az elefánt pontosan arra vette útját a dzsungelben, amerre lovasa kérte. Az emberi elme diadala volt ez a vadállat felett, s ugyanolyan hatásos volt, mintha bármelyikük is értette volna az okát amiről, persze, szó sem lehetett. Tarzan félóra hosszat pihent az elefánt hátán. Az idő egyiküknek se jelentett semmit. Az élet, ahogy ők látták, ennyi volt csak: meg kell tölteni a gyomrukat. Tarzan számára ez korántsem volt annyira fáradságos feladat, mint Tantornak. Tarzan gyomra kisebb volt, különben is mindenevő, s könnyebben tett szert így eleségre. Ha ilyen-olyan falatok nem akadtak éppen, hát lelt másféléket, melyek éhségét ugyanúgy csillapították. Nem volt, mondjuk így, annyira válogatós, mint Tantor, aki bizonyos fáknak csupán a kérgét fogyasztotta, másoknak a belsejét, s további ily gyökeres dzsungelóriások pusztán a leveleik miatt érdekelték ezek is talán csak az évnek valamely szakában. Tantor az élete nagyobbik felét kényszerűségből azzal töltötte, hogy eleget tegyen gyomra igényeinek. Erre hatalmas izomzatának elemi szüksége volt. És így élnek az alacsonyabb rendű fajok mind. Életüket annyira elfoglalják egyrészt az élelemszerzés gondjai, másfelől alapvető foglalatosságuk, az emésztés, hogy a dolgok egyéb irányú fontolgatására lényegében idejük se igen marad. Semmi kétség, ez akadályozza őket fejlődésükben, így maradnak le az ember mögött, aki több időt szentelhet egyéb ügyeinek. Bárhogy is, e kérdések Tarzant kevéssé foglalkoztatták, Tantort pedig egyáltalán

nem. A majomfiú most csak arra gondolt, hogy ő az elefánt társaságában boldog. Nem tudta, miért. Nem tudta, hogy eleve azért, mert ő emberi lény egészséges, normális ember, áhítozik rá, hogy szeretetét valami másik élőlénynek adhassa. Gyermekkori játszótársai Kercsak törzséből már mind nagy, mogorva vadállatok voltak. Érzelmekhez lényegében nem lehetett közük. Tarzan ma is eljátszott néha a kisebb majmokkal. A maga vad módján szerette is őket, de ezek sem lehettek megfelelő, megnyugtató társai. Tantor viszont a biztonság, a nyugalom, a rendíthetetlenség eleven hegysége volt! És ki tudott volna megfelelőbb, megnyugtatóbb dolgot, mint végignyúlni vastagbőrű fején, nyakán, s mindenféle reményeket fűzni nagy lapátfüleihez, melyek súlyosan lengtek-mocorogtak a látszólagos megértés békés jeleként. A dzsungel valamennyi lakója közül Tarzan igazán Tantort szerette, mióta Kalát megölték. Tarzan néha eltűnődött, vajon az elefánt is szereti-e őt. Nehéz lett volna megmondani. Gyomrának szava a legfőbb, legmakacsabb parancs a dzsungelben végül visszaszólította Tarzant a fákra, hogy élelmet keressen megint. Tantor pedig folytatta nemrég megszakított útját az ellenkező irányba. A majomember egy óra hosszat foglalkozott most táplálkozással. A magasban hűs fészek kínálta neki friss, meleg készletét. Most gyümölcsök, bogyók, zsenge termések alkották az étrendjét, olyan sorrendben, ahogy elébe kerültek. De: hús, hús, hús! Örökké a hús volt az, amit Tarzan, a majomember keresett. Hanem ez a keresés ma hiú reménynek bizonyult. Ahogy így kóborolt a dzsungelben, élénk agya nem csupán a vadászattal foglalkozott, hanem sok más tárgyra is lelt. Tarzannak az volt a szokása, hogy felidézi az előző napok és órák eseményeit. Átélte Tantorral való találkozását, eltöprengett a gödröt ásó feketéken, meg azon a furcsa karó-együttesen, amit hátrahagytak. Vajon mi lehet vele a céljuk, gondolta újra meg újra. Feltevéseket hasonlított össze. Megállapításait egybevetette, s ebből vont le következtetéseket ezek, semmi kétség, nem voltak mindig helyesek, de legalább arra a célra használta az agyát, amire Isten megteremtette. Ez annál is könnyebben ment, mivel nem gátolták mások már elkoptatott, többnyire téves véleményei. És, ahogy így tűnődött, mi lehet a befödött gödör célja, képzeletében megjelent egy hatalmas, szürkés-fekete tömb, amely döngve halad a dzsungel útján. Tarzan egyszeriben valami egészen közeli veszélyt érezve összeborzadt. Döntés és cselekvés általában ugyanannak a pillanatnak a szülötte volt a majomember életében, s most is: alig, hogy ködösen megfogalmazódott benne a gödör rendeltetése, már vágtatott is a lombos ágak között. Így lendült fáról fára a lombozat középső terasz-szintjén, ahol a fák a legszorosabban érnek össze. Majd leugrott a földre, s ott sietett tovább. Könnyeden és halkan haladt a rothadó növényzet szőnyegén. Kis idő múlva megint felugrott az egyik fára, és a magasban haladt tovább, mert odalent az aljnövényzet gátolta volna az előrejutást. Annyira aggódott, hogy elfeledkezett még az óvatosság szabályairól is. A vadállat elővigyázatossága meghátrált benne helyét az emberi társhűség foglalta el. Ekképp történhetett, hogy egy nagy tisztásra érve, ahol a fák csupaszon hagytak valamekkora

helyet, nem is gondolt rá, kicsoda-micsoda leselkedhet a túloldalon, hogy igencsak kérdésessé tegye továbbhaladását. A tisztás fele táján járt, amikor épp az ő csapásán, s alig pár méternyire előtte vagy fél tucat zsivajgó madár röppent fel a magas fűből. Tarzan egyszeriben oldalt fordult, hanem akkorra már jól tudta, miféle lény jelenlétéről árulkodik ezeknek a kis őrszemeknek a közelsége. Ugyanakkor Buto, az orrszarvú már emelkedett is kurta lábaira, hogy támadásba lendüljön iszonyú dühvel. Buto, az orrszarvú: aki jószerivel vaktában rohamoz. Gyönge a szeme, nagyon kis távolságra lát, s, hogy ámokfutó száguldása mit jelent, riadt menekülési kísérletet-e vagy a benne lakozó tompa düh kifejezését, a neki tulajdonított kártevő rosszindulatot: nehéz megmondani! Másrészt, akire egyszer Buto így ráront, hamar földre kerül, méghozzá úgy, hogy nagyjából mindegy a számára, mit gondolhatott volna. S ma úgy hozta a sors, hogy Buto, a köztük levő pár méternyi térd magas füvön át veszettül Tarzannak rontott. A véletlen úgy hozta, hogy eltalálta még az irányt is. Csekély távolságról gyönge szeme is kivehette ellenfelének alakját. Horkantások kurta sorozatával támadt rá. A kis orrszarvú-madarak ott repkedtek, köröztek hatalmas támaszuk felett. A tisztást övező fák ágain, kisebb csapat majom fecserészett és perlekedett, ám a dühödt vadállat rémítő támadása őket is följebb kergette az ágakon. Csak Tarzan maradt közönyös és rezzenetlen. Ott állt egyenest az orrszarva támadásának csapásán. Ideje nem maradt már, hogy menedéket próbáljon keresni a tisztás fái mögött. Ám Tarzannak esze ágában sem volt, hogy bármi okból megszakítsa útját. Várta a buta Butót, fegyelmezetten nézett szembe vele. S akkor Buto már ott is volt. Tömör-zömök fejét lehajtva nagy lendülettel hozzákészült, hogy hosszú, nagy erejű szarvával végrehajtsa, amire a természet ezt a különös szaruképződményt rendelte. De, ahogy fölfelé vágott vele, csak az üres levegőt találta el. A majomember ugyanis könnyedén felszökkent a levegőbe, át az életveszélyes szarvon, s ott kötött ki az orrszarvú széles hátán. Ám lovaglás helyett inkább ugrott még egyet, s lent volt már a vadállat mögött a tisztás földjén. Ott futni kezdett, mint az őz a fák közé. Buto dühös volt, és semmit sem értett. Hová tűnt el ilyen titokzatos módon az áldozata? Megfordult, és eszelősen másik irányból kezdett rohanni ám ez, történetesen, már nem az az irány volt, amerre Tarzan vette az útját. A majomember így épségben elérte a fák biztos körét, s fürgén folytathatta útját a vadonon át. Jó távolságnyira Tantor rendíthetetlenül haladt a kitaposott elefántcsapáson. Előtte meg egy kuporgó fekete harcos fülelt és lesett az ösvény közepén. Fülelt, és egyszerre meghallotta a zajt, melyre reménykedve várt a recsegést-ropogást, a talaj döngését, ami megannyiszor elefánt közeledtét jelezte. Tőle jobbra és balra további harcosok figyeltek. Halkan jeleztek egymásnak, s így a legtávolabbi fekete is értesült róla, hogy közeleg a leendő zsákmány. Gyorsan ők is közelebb húzódtak hát a csapáshoz, elhelyezkedtek a fák között úgy, hogy a szél ne vigye el a szagukat Tantorhoz. Csöndesen várakoztak, és mintha ennek lett volna

jutalma, feltűnt szemük előtt a hatalmas elefánt, s mohó szívük feldobogott az agyarak, a becses elefántcsont láttán. Alig, hogy elhaladt állásaik előtt, a harcosok felugráltak leshelyeikről. És, ahogy felugrottak, már zajongtak is: tapsoltak, kiabáltak. Tantor, az elefánt egy pillanatig ott állt fölemelt ormánnyal és farokkal, nagy fülét is szinte hegyezte. Akkor gyors, öles léptekkel, lendületesen továbbindult a csapáson egyenest a lefödött gödör felé, melyben odalent a kihegyezett karók várták az áldozatot. Mögötte harsogó harcosok haladtak. Siettették, már csak azért is, hogy így ne nézhessen különösebb gonddal a lába elé. Tantor, az elefánt, aki megfordulhatott volna, s akkor egyetlen csapással szétszórja üldözőit, úgy menekült, mint egy riadt őz futott a szörnyűséges, gyötrelmes halál felé. Mögöttük pedig ott közeledett a majomember. Mókusfürgeséggel, ügyesen száguldott, hallotta ugyanis a harcosok zaját, és jól értette a dolgot. Egy alkalommal megkockáztatta azt a bizonyos átható kiáltást, melytől visszhangzott az ősvadon, ám a rémült, pánikban rohanó Tantor nem hallotta meg, vagy ha meghallotta, akkor sem mert megállni. Az óriás vastagbőrű most már csak pár méternyire volt a halálos veremtől. A feketék, akik bizonyosra vették a sikert, üvöltözve, dárdáikat lengetve rohantak a nyomában. Előre ünnepelték az elefántcsontot, meg azt a tömérdek jó húst, ami már éjszakára osztályrészük lesz. A magabiztos öröm annyira elfoglalta őket, hogy észre se vették, ahogy a félvadember átsuhant a fejük felett, s nem figyelt föl rá Tantor sem, nem hallotta meg szavát, jóllehet Tarzan már akkor állj t próbált parancsolni neki. Még néhány lépés, s Tantor bezuhan a kihegyezett karók közé. Tarzan azonban tüneményesen repült odafönn, míg a menekülő állat elé nem került, ott akkor, éppen a szörnyű gödör szélén, leszökkent a földre, épp a csapás közepére. Tantor majdnem átgázolt rajta. Valóban az utolsó pillanatban vette észre a jó barátot. Állj! kiáltotta Tarzan, és a nagy vadállat a fölemelt kéz láttán megállt. Tarzan megfordult, és félrerúgott pár leveles ágat, mely a gödröt takarta. Tantor egyszerre meglátta és megértette. Harcolj! hörögte Tarzan. Ott jönnek mögötted! De Tantor, az elefánt, a nagy idegköteg, tele volt páni félelemmel. Előtte ott tátongott a verem, nem tudhatta, milyen hosszú, de jobbra-balra dzsungel volt, ősállapotú vadon, ember még nem járta sűrű. És a nagy vadállat hirtelen rikkantással jobbra fordult, s nekivágott. Zajosan tört utat magának a tömör falban, mely rajta kívül bárkit-bármit föltartóztatott volna, de őt nem. Tarzan a verem szélén állt, s mosolyogva figyelte Tantor szégyenteljes megfutamodását. A feketék hamarosan odaérnek. Tarzan, a majomember tudta, hogy a legokosabb neki is elpárologni a színről. Nekilódult volna, de alig tette meg az első lépést, testsúlyát a bal lábára helyezvén át, a gödörnél leomlott alatta a földszegély. Tarzan herkulesi erőfeszítéssel próbálta előrevetni magát, de már késő volt. Csúszott hátra és lefelé, be a hegyes karók közé, a verem fenekére.