LIMES 2008.1 TUDOMÁNYOS SZEMLE A MONARCHIA TÖRTÉNETI KÉPE TATABÁNYA

LIMES 2008.1 TUDOMÁNYOS SZEMLE A MONARCHIA TÖRTÉNETI KÉPE TATABÁNYA

TARTALOM A MONARCHIA TÖRTÉNETI KÉPE Szerkesztette: Csóti Csaba A MONARCHIA A TÖRTÉNETI IRODALOMBAN Hornyák Árpád: Az Osztrák Magyar Monarchia történeti képe az ezredforduló szerb történetírásában... 5 Sokcsevits Dénes: A Habsburg Monarchia és a Habsburgok képe a mai horvát történettudományban... 11 Gaucsík István: Nemzetiek és kozmopoliták, avagy a szlovák amalgám. Észrevételek az újabb szlovák történetírás Monarchia-képéről... 21 Hasonlóságok és különbségek az Osztrák Magyar Monarchiában Katona Csaba: Magyar és cseh fürdők az Osztrák Magyar Monarchiában... 29 Majdán János: A vasút társadalmi kapcsolatteremtő és polgári mentalitást közvetítő szerepe a Monarchiában... 45 Pilkhoffer Mónika: Az épületállomány változása és városképre gyakorolt hatása az Osztrák Magyar Monarchia városaiban... 59 Műhely Fried István: A Monarchia szláv irodalmai a szláv irodalmak Monarchiája... 79 Szalai Anna: A kiemelkedés sikeres és sikertelen útjai Kóbor Tamás önéletrajzi vonatkozású regényeiben... 87 Nézőpont A Kert és a Műhely. Körkérdés történészekhez... 93 Szemle Vér Eszter Virág: K. und K. kalandozások... 101 Vesztróczy Zsolt: Közép-európai olvasókönyv... 104 Wencz Balázs: Magyar külpolitikai gondolkodás a 20. században... 108 Horváth Géza: Tatabánya történelmi olvasókönyve II... 113

Limes 4 Limes Otto Wagner terve Bécs XXII kerületéhez (ld. Pilkhoffer Mónika tanulmányát az 59. oldaltól)

Limes 5 Történeti irodalom Hornyák Árpád Az Osztrák-Magyar Monarchia történeti képe az ezredforduló szerb történetírásában* Az elmúlt évtizedben az Osztrák Magyar Monarchia nem tartozott a szerb történeti irodalom preferált kutatási témái közé. Nem születtek monografikus feldolgozások a Monarchia egészéről sem gazdasági, sem politikai, sem pedig kulturális vagy katonai vonatkozásban. Ennélfogva a szerb történeti irodalom kettős monarchiáról alkotott képét az egyes munkák Monarchiával is foglalkozó részeiből, illetve tanulmányokból kell összerakni. Az államalakulattal nem központi, hanem melléktémaként foglalkozó művekben alapvetően három irányból közelítenek a Monarchiához. Az egyik megközelítés (1) kiindulópontja az, hogy a szerb fejedelemség majd királyság külpolitikai céljait mennyire segítette vagy akadályozta (nem annyira Budapest, mint) elsősorban Bécs. Ez a belgrádi történészek kedvelt témája. Közülük is mindenekelőtt Mihajlo Vojvodić, Andrija Radenić és Milorad Ekmečić nevét kell megemlíteni. Az újabb munkákban lényegében változatlanul ítélik meg a Monarchiának a szerb politikai célok megvalósulása akadályozásában játszott szerepét. Eszerint Bécs a berlini kongresszus után igyekezett teljesen befolyása alá vonni a félszigetet. Az 1881-es titkos konvencióval Szerbiát gazdaságilag is teljesen magához láncolta, egyben meghatározta a szerb külpolitika irányát is, arra kényszerítve Belgrádot, hogy lemondjon Boszniáról és Hercegovináról, s helyette a déli, szerblakta területek felé forduljon. (Azt azonban többnyire elfelejtik hozzátenni, hogy ezért cserében Bécs a déli, délkeleti irányú szerb külpolitika támogatását ígérte, s ezen ígéretének megfelelően, nem egyszer valóban támogatta Belgrád törekvéseit). A Szerb Királyság gazdaságilag teljesen a Monarchia kényétől-kedvétől függött, s Bécs számára elsőrangú kérdés volt Szerbia gazdasági, katonai és politikai megerősödésének megakadályozása olvasható minden írásban. Egyszóval a Monarchia, mint a szerb törekvések és a nemzeti kiteljesedés legfőbb akadályozója jelenik meg, s el kell ismerni, nehéz lenne ezen a képen a tények elferdítése nélkül nagyon változtatni. Ennek a negatív képnek az újrafestői, kontúrjainak megerősítői a nagy öregek : Milorad Ekmečić, Andrija Radenić, Čedomir Popov, Vasilije Krestić. 1 Mindannyiuknál közös a nagyszerb eszme alapkövének számító, 1844-ben elkészített, Ilija Garašanin nevével fémjelzett Načertanije jelentőségének tagadása, aminek túldi- * A tanulmány az MTA-PTE Magyarország, Európa és Ibero-Amerika Kutatócsoport keretében készült.

Hornyák Árpád 6 Történeti irodalom menzionálását és egyáltalán a köztudatba kerülését a Monarchia Szerbiát lejárató s az európai békére veszélyt jelentő nemzetként beállító propagandájának tulajdonítják. 2 Ebben a kérdésben teljes a konszenzus a szerb történészek körében. Az egyébként is sötét képen nyilván nem nélkülözve minden politikai aktualitást régi-új komor tónusként hangsúlyosan jelenik meg Bécsnek az albán nemzeti törekvések támogatásában és Albánia létrehozásában játszott szerepe, ami szintén a szerb nemzeti célok kiteljesedését, a tengeri kijárat megszerzését akadályozta. 3 A másik irányzat (2) leginkább a vajdasági, délvidéki szerbség helyzetét, politikai küzdelmeit, és azt boncolgatja, hogy milyen utat kellett megtenniük a Szerb Királysághoz történő csatlakozás pillanatáig. 4 Érthető módon ez a megközelítés elsősorban a Habsburg Birodalom magyar felére koncentrál, s aligha meglepő, hogy főleg a vajdasági, újvidéki történészek körében gyakori. Čedomir Popov akadémikus és Dejan Mikavica nevét lehet kiemelni. Az előbbihez képest nem sok eltérés tapasztalható ebben az irányzatban. Az alapszín itt is változatlanul sötét, bár bizonyos részkérdések vizsgálatával helyenként élesebbé, másutt pedig árnyaltabbá válik a kép. A vajdasági történészek körében vizsgált, a Monarchiával is összefüggő kérdések elsősorban a kettős monarchia Budapest által irányított részét érintik. 5 A vajdasági szerbek helyzetét és politikai küzdelmeit tárgyaló írások jelentős része Svetozar Miletić-tyel, az ismert szerb politikai vezetővel, népvezérrel, magyar országgyűlési képviselővel, lapszerkesztővel és újságtulajdonossal, újvidéki polgármesterrel foglakozik. Személyének, politikai nézetei alakulásának ábrázolása kapcsán egy elmosódott Monarchia-képet is felvázolnak. Ebben élen jár a fentebb már hivatkozott Čedomir Popov, illetve Dejan Mikavica, akik öt kötetben adták közre Miletić összes írását, és közöltek belőle különböző szempontok alapján készült tematikus válogatásokat. Az újvidéki egyetem történelem tanszékének vezetője, Dejan Mikavica nemrégiben megjelent monográfiájában a Habsburg Monarchián belüli szerb vajdaság megteremtését célzó gondolat változásait követi nyomon annak kialakulásától 1920-ig. 6 A 17. század végétől a Habsburg Birodalmon belüli, császári privilégiumokkal beígért, történelmi jogokra való hivatkozással igényelt szerb vajdaság létrehozása érdekében a legtöbbet a szerb egyház tette, melynek a bécsi udvar volt a (legtöbbször) megbízhatatlan, és egyedül akkor eltökélt politikai szövetségese, amikor a magyar országgyűlés terveit kellett letörni olvashatjuk munkájában. A szerb egyházi és liberális demokrata politikai vezetők fő célja 1861-től kezdődően az volt, hogy újraélesszék a szerb vajdaság területi-politikai autonómiáját, s egyúttal megőrizzék meglévő egyházi-kulturális autonómiájukat a magyarosítás lendületével szemben, ami szerintük teljesen megkérdőjelezte a szerb nemzet megmaradását az 1868 (sic!) utáni dualista berendezkedésű Habsburg Monarchiában. A birodalom területén élő más nemzetek képviselői többnyire nem bizonyultak őszinte és megbízható szövetségeseknek. A magyar liberálisok mindvégig bizalmatlanok voltak a szerb vajdaság létrehozásával szemben: a Szerb Vajdaságot osztrák Szerbiának tekintették, vagy olyan Szerbiának, amely veszélybe sodorja Magyarország integritását. A magyarokkal folytatott háborút követően létrehozott Szerb Vajdaság koronatartományi státusa nem elégítette ki a szerbek várakozásait, de sem előtte, sem azt követően nem sikerült többet elérniük a Monarchiában. Mikavica végkövetkeztetése: a Magyar Királyságban élő szerbekben a 19. század utolsó negyedére érett meg a felismerés, hogy politikai és nemzeti fennmaradásuk biztosítéka csakis olyan államban remélhető, ahol államalkotó és többségi nemzetként léteznek. Ezért, amikor a világháború után kedvező alkalom

Hornyák Árpád 7 Történeti irodalom kínálkozott, a Szerb Vajdaság létrehozása helyett, amely előtte hetven évig elérhetetlen ideálnak bizonyult, a vajdasági szerbek a Szerb Királyságban kívánták biztosítani nemzeti megmaradásukat, kulturális és gazdasági fejlődésüket. Az újvidéki történészek sorába tartozik Pál Tibor, aki az eddig említettektől eltérően nem szerb szemszögből közelít a vajdasági szerbek ügyéhez és a Monarchiához, illetve Budapesthez való viszonyukhoz, hanem a magyar politikai közvéleménynek a szerb kérdéssel kapcsolatos, 1860 1878 közötti álláspontját vizsgálja. 7 Noha a birodalom gyengébb és kevésbé fejlett felének politikai nyilvánosságáról van szó, amely ráadásul egy átalakuló félben lévő társadalom nyilvánossága volt, Pál arra a magyar történészek által képviselt álláspontra jut, hogy az mégis komoly befolyást gyakorolt a magyar belpolitikára. A magyar közvéleményt a közös birodalmi külpolitikában sem lehetett figyelmen kívül hagyni, s hatása a hivatalos politikára alig maradt el más európai államok közvéleményének jelentőségétől. A kiegyezéssel elnyert új helyzet a magyarok számára biztosította a vezető szerepet a Magyar Királyság területén élő más nemzetekkel szemben. Egyidejűleg a felsőbbrendűség érzetét keltette körükben, főleg a balkáni nemzetekkel szemben, amelyek sorsának alakulásában a Monarchiának mind nagyobb szerepe volt. A magyar politikai nyilvánosságnak a vizsgált időszakban a szerb (és egyáltalán a balkáni) kérdéssel szembeni álláspontját a bel- és a külpolitikai kérdések határozták meg: mindenekelőtt főleg a Monarchia keleti feléről volt szó a nemzetek birodalmon belüli helyzetének, erőpozíciójának alakulásától függött. De az is előfordult, hogy a balkáni események befolyásolták a magyarok kapcsolatát a Magyar Királyság más nemzeteivel. A másik tényező, ami e kérdésben a magyar közvélemény hangulatára hatott, az Oroszország vélt vagy valós térségi jelenléte volt. Mindezek következtében a Habsburg Birodalmon belüli nagyobb magyar önállóság elérése mellett a magyar politikai közvélemény szemében a vizsgált időszakban a szerb, illetve az egész balkáni problematika volt a legfontosabb kérdés, amellyel kapcsolatban viszonylag egységes álláspontot foglalt el. A Monarchiát is érintő munkák harmadik köre (3) a kettős Monarchiához, mint kulturális és szellemi központhoz közelít. Legfontosabb szerzőkként Dejan Medaković, Branko Bešlin és Ljubinka Trgovčević nevét lehet megemlíteni. A Monarchiának a szerb tudományos, szellemi/kulturális életre és fejlődésre gyakorolt hatását vizsgáló ezen irányzat keretében figyelhető meg a legjelentősebb elmozdulás. Pontosabban az egyébként ismert hatások és azok jelentőségének előtérbe kerülése, a részkérdések feldolgozása az, ami miatt úgy tűnhet, hogy jelentős pozitív irányú változásról beszélhetünk a dualista állam megítélése kapcsán. A Szerb Tudományos Akadémia korábbi elnöke, Dejan Medaković akadémikus művészettörténészként közelít a Monarchiához, elsősorban Bécshez. A 2001-ben kiadott, rövidebb írásait, cikkeit és beszédeit tartalmazó, Izabrane Srpske teme (Válogatott szerb témák) címet viselő kötetben helyet kapott írása: Beč kao duhovno uporište (Bécs, mint szellemi központ) eredetileg az UNESCO szerbiai közlönyében jelent meg 1997-ben. Medaković ebben azt emeli ki, hogy a császárváros kultúrája több mint két évszázadon keresztül volt jelen a szerb nemzet társadalmi folyamataiban, s erősítette a szerbség európaizálódását a nagy vándorlás (1690) után. A Monarchia felbomlásáig Bécs és Pest vonzó szellemi és politikai központ volt az Ausztria-Magyarország területén élő szerbek számára, akik az itt elért eredményeket hűen közvetítették a szerbiai közeg felé. Ez a kettőség, vagy akár hármasság a kultúrában szükségszerűen hatással volt a mindennapi

Hornyák Árpád 8 Történeti irodalom életre, s nem túlzás azt állítani, hogy a politikai elkötelezettségre is. Ily módon Ausztria és Bécs a szerbség sorsává vált. Bécs a szerbek számára hosszú éveken keresztül nem csak politikai, de szellemi központ is volt, s a szerb ambuláns fővárosok számát növelte. Medaković Bécset a szerbek nyugat-európai kultúra felé történő tájékozódása kiindulási pontjának tartja, amelynek befolyása különösen a művészetek esetében egyáltalán nem volt ráerőszakolt. Ellenkezőleg: a bécsi művészeti akadémián tanuló szerbek munkásságának vizsgálatából kiderül, hogy teljesen spontánul és önként választották meg képzőművészeti vonzódásaikat. Bécs meghatározó jelentőségét mutatja a tény: ha egy-egy kíváncsi személy elvetődött is más művészeti központok mint pl. München vagy Párizs felé, szinte törvényszerű volt visszatérésük Bécsbe. Legalábbis a realista irányzatot követő generációig. Bécset lelkesedik Medaković teljesen egyedülálló társadalmi klíma jellemezte, amely egyszerre volt kozmopolita és hazafias, s a császárváros még az abszolutizmus idején is a Monarchia nemzetiségei nemzeti mozgalmainak egyik központja volt. Szerinte a művészeti alkotómunka számára rendkívül termékeny szellemi táptalaj volt ez, amilyenhez foghatót nehéz találni az egész 19. századi európai kultúrtörténetben. Ezt a szinte idillien toleráns képet egészítette ki a hosszú ideje uralkodó monarcha alakja írja Medaković, aki magát alattvalói szemében a haza gondoskodó édesapjaként s a földi igazságosság letéteményeseként kívánta láttatni. Másrészt viszont Medaković úgy látja: politikai szempontból csak látszólag jelentett megoldást a kettős monarchia intézményrendszerére való átállás. A birodalom polgárai a 19. század végén és a 20. század elején álom és valóság között éltek. Az ünnepi, birodalmi külsőségek mögött olyan társadalmi és politikai folyamatok zajlottak, amelyek előrevetítették a nemzetiségi kérdés rendezetlensége által terhelt társadalmi viharokat. S bár a császárváros még egyszer felvirágzott a századfordulón, ekkor már nem a szerb művészek keresték a tudást Bécsben, hanem a műszaki tudományokat, orvostant és történelmet tanuló diákok. Noha 1918-cal egy egész korszak véget ért, Bécs esete újfent bizonyítja, hogy a tudomány és a művészet üzenetei, vagyis a valódi szellemi áramlatok képesek túlélni azokat a politikai kereteket, amelyekben létrejöttek. Nem véletlenül mondják a bécsiek még ma is, zárja tanulmányát a szerző, hogy Bécs az Bécs. Bécs a szerb értelmiségképzés korai központjaként jelenik meg Ljubinka Trgovčević Megtervezett értelmiség 8 című monográfiájában. A kötet a külföldön élő és tanuló szerb diákokkal, leendő értelmiségiekkel és vezetőkkel, egyben a szerb állam kultúrpolitikájával foglalkozik. A szerző a szerb nemzet 19. századi történetében a 20. századig átnyúlóan az értelmiség kialakulásának három szakaszát különbözteti meg. Az elsőben szinte kizárólag a külföldről, odaátról a Száván és a Dunán túlról, északról a Habsburg Birodalomból, a Magyar Királyság területéről érkezettek, az úgynevezett prečani szerbek alkották az értelmiség szűk csoportját. Szellemi központjaik Újvidék (a szerb Athén ), Pest és Bécs voltak, s tudásukat szinte kizárólag bécsi és német egyetemeken szerezték. A második szakaszban egyre nagyobb számban voltak a hazai születésű értelmiségiek, akik szintén külföldön képezték magukat, ám elkezdődött szellemi függetlenedésük Ausztriától, és más európai államokkal is érintkezésbe kerültek. A harmadik, az 1880-as évektől számított szakaszban az értelmiségiek már döntően franciaországi és svájci egyetemeken képezték magukat. Az első világháború kitöréséig mintegy 400 szerb diák szerzett diplomát Bécsben. Ez a szám csak első hallásra és nyugat-európai mértékkel tűnhet alacsonynak, hiszen egyedül a német egyetemeken végzett szerbek létszáma múlja felül (500 fő körül). Bécs jelentőségét bizonyítja, hogy az ott végzettek jelentős

Hornyák Árpád 9 Történeti irodalom része állami ösztöndíjasként tanult a császárvárosban. A német és osztrák hatás leginkább a reáltudományok, a történelem és a jogtudományok területén érvényesült. Az angliai tanulmányok a polgári liberalizmus alakításában játszottak meghatározó szerepet, míg a franciaországi tanulóévek a modern jog és az irodalom területén gyakoroltak maradandó hatást a szerb értelmiségi elit gondolatrendszerére. Ehhez a témakörhöz szorosan kapcsolódik Branko Bešlinnek, az Újvidéki Egyetem docensének monográfiája a szerb liberalizmusra gyakorolt európai befolyásról. 9 A szerb liberalizmus esetében az 1840-es és 1850-es évekig erőteljes közép-európai osztrák és német hatásról beszélhetünk, amit a Monarchia szerbjei közvetítettek. E hatások azonban a század hatvanas éveitől elenyésztek, s helyüket a francia, angol, illetve az olasz befolyás vette át. Bešlin a szerb és a szerbiai liberalizmus fejlődésén keresztül bemutatja a Magyar Királyság területén élő szerbek szellemi-kulturális fejlődését, és rámutat jelentőségükre a szerbiai szellemi élet kialakulása terén. A friss és modern szemléletű munka új megközelítéseket vet fel és tesz magáévá. Nem sok egyéb helyen olvashatunk például arról, hogy a Bach-korszak (!) milyen jótékony hatással volt a délvidéki szerb értelmiség megerősödésére, s közvetve az egész szerb nemzeti fejlődésre. A szerző rámutat, hogy az abszolutizmus idején a Szerb Vajdaságban jelentősen megnőtt adminisztratív feladatok ellátásával a szerb világi értelmiség előtt is megnyílt az érvényesülés útja. Ennek következtében e réteg a korábbinál biztosabb és nagyobb jövedelemre tett szert, ami növelte esélyeit az egyházi hierarchiával szemben az egyházi-kulturális autonómia vezetésének megszerzéséért folytatott versenyben. Noha a szerbek elégedetlenkedtek amiatt, hogy a vajdaság vezetése nincs a kezükben és a hivatalos nyelv a német, a korábbi időszakokhoz viszonyítva a közigazgatásban mégis tízszeresére nőtt a számuk. * E rövid áttekintésből is kitűnik, hogy összességében a szerb történetírás Habsburg Monarchiáról alkotott összképe az elmúlt tíz évben alig változott a korábbi időszakhoz képest. A kép, amelyet a sötét tónusok uralnak, nagy valószínűséggel a jövőben sem fog kifehéredni, de remélhető, hogy egyes részletei, ha más szögből éri őket a fény, kevésbé tűnnek majd sötétnek. Jegyzetek 1 Radenić kivételével valamennyien a Szerb Tudományos Akadémia tagjai. 2 Legtávolabb talán Krestić ment ezen az úton, aki 1998-ban megjelent munkájában: Genocidom do Velike Hrvatske (Népirtással Nagy-Horvátországot) azt igyekezett bizonyítani, hogy a szerbek kiirtásának eszméje a Monarchiában alakult ki. 3 Vö. Slavenko Terzić: Austrougarsko oblikovanje Albanskog nacionalnog pokreta 1878 1912. In Evropa i Istočno pitanje. Beograd, 2001. 4 Az 1980-as és az 1990-es években, nyilván nem véletlenül, a Habsburg Birodalom más területein, Horvátországban és Szlavóniában, illetve a Határőrvidéken élő szerbek történetéről született számos feldolgozás vagy forráskiadvány elsősorban Slavko Gavrilović, illetve Vasilije Krestić tollából és szerkesztésében.

Hornyák Árpád 10 Történeti irodalom 5 A közelmúlt szerb történeti irodalom magyarokról alkotott képéről Ress Imre nyújt részletes és átfogó képet a Nemzeti legitimáció és a magyarságkép historiográfiai elemei a horvátoknál, szerbeknél és bosnyákoknál c. tanulmányában. In Kapcsolatok és keresztutak. Horvátok, szerbek, bosnyákok a nemzetállam vonzásában. Budapest, 2004. 288. 6 Srpska Vojvodina u Habsburškoj monarhiji 1690 1920 Stylos. Novi Sad, 2005. 7 Mađarska politička javnost i Srpsko pitanje na Balkanu 1860 1878. Novi Sad, 2001. 8 Planirana elita. Beograd, 2003. 9 Evropski uticaji na srpski liberalizam u XIX veku. Novi Sad, 2005. Irodalom Andrija Radenić: Spoljna politika Srbije u kontroverznoj istoriografiji. Beograd, 2006. Branko Beslin: Evropski uticaji na srpski liberalizam u XIX veku. Novi Sad, 2005. Dejan Medaković: Izabrane Srpske teme. Beograd, 2001. Dejan Mikavica: Srpska Vojvodina u Habsburškoj monarhiji 1690 1920. Novi Sad, 2005. Evropa i istočno pitanje (1878 1923). Političke i civilizacijske promene, međnarodni naučni skup. 9-11 decembar 1998. Odgovorni urednik Slavenko Terzić. Beograd, 2001. Mihailo Vojvodić: Putevi Srpske diplomatije. Ogledi o spoljnoj politici Srbije u XIX i XX veku. Beograd, 1999. Milorad Ekmečić: Ogledi iz istorije. Beograd, 2002. Radoš Ljušić: Istorija srpske državnosti, knj. II. Srbija i Crna Gora novovekovne srpske države. Novi Sad, 2001. Ress Imre: Nemzeti legitimáció és a magyarságkép historiográfiai elemei a horvátoknál, szerbeknél és bosnyákoknál. In Kapcsolatok és keresztutak. Horvátok, szerbek, bosnyákok a nemzetállam vonzásában. Budapest, 2004. Svetozar Miletić o Srpskom pitanju. Izbor i predgovor Čedomir Popov. Novi Sad, 2001. Svetozar Miletić: Sabrani spisi. Priredio Čedomir Popov i Dejan Mikavica. Zavod za udžbenike i nastavna sredstva. Beograd, 1999. Tibor Pál: Mađarska politička javnost i Srpsko pitanje na Balkanu 1860 1878. Novi Sad, 2001. Trgovčević, Ljubinka: Planirana elita. Beograd, 2003. Vasilije Krestić: Genocidom do Velike Hrvatske. Novi Sad, 1998. Vasilije Krestić: Istorija srpske štampe u Ugarskoj (1791 1914). Zavod za udžbenike i nastavna sredstva. Beograd, 2003. Velika Srbija. Istine, zablude, zloupotrebe. Zbornik radova cs Međunarodnog naučnog skupa 24-26. oktobra 2002. Uredio Vasilije Đ. Krestić, Marko Nenadić. Beograd, 2003.

Limes 11 Történeti irodalom Sokcsevits Dénes A Habsburg Monarchia és a Habsburgok képe a mai horvát történettudományban A horvátok és a Habsburg-dinasztia négy évszázadon átnyúló kapcsolata rendkívül összetett és sokrétű volt, így megítélése a történettudományban korántsem egyszerű feladat. Ma sem az, noha a jelenlegi horvát történetírás szereplőit munkájuk során nem, vagy sokkal kevésbé terhelik, akadályozzák politikai megfontolások, mint elődeiket 1918 előtt, vagy kollégáikat a két jugoszláv állam fennállása idején. Amíg létezett az Osztrák Magyar Monarchia, a horvát történettudomány képviselői természetesen nem tudták magukat teljesen függetleníteni a korszak politikai viszonyaitól. A korabeli horvát történeti munkákban a Habsburg-uralom megítélését a szerzők politikai pártállása befolyásolta, még akkor is, ha megpróbáltak eleget tenni az objektivitás követelményeinek. A dualista korszak (illetve általában véve a 19. és részben a 20. század) történetírásában amúgy is nagyon fontos szerepet játszottak a nemzetpolitikai célok: a művek írásánál, de a történelem oktatásában még inkább nagy fontosságot tulajdonítottak a nemzeti nevelésnek, s mindez hatott a Habsburgok horvát történelemben játszott szerepének bemutatására is. Ugyanakkor, az uralkodó és családja törvényes védettséget élvezett, s a kritika nem léphetett túl bizonyos határokat. (A tankönyvekben persze jobban kellett ügyelni erre, mint a szakmunkákban, sőt az oktatásban követelmény volt az uralkodó iránti lojalitás kialakítása.) 1 A dualista korszak horvát belpolitikájában nem egy Habsburg-ellenes megnyilvánulást fedezhetünk fel. Ez legalábbis a nyílt politikai színpadon kevésbé volt jellemző a Strossmayer püspök és a történész Franjo Rački szellemi irányítása alatt álló Nemzeti (majd később Független Nemzeti) Pártra, mely a délszláv egység híve volt, ellentétben az Ante Starčević nézeteit követő Horvát Jogpárttal. Különösen a Jogpárt vezére fogalmazott meg éles Habsburg-ellenes kritikákat; Eugen Kvaternik és Starčević követői valóságos kultuszt alakítottak ki 1871 táján a Habsburg Lipót császár által 1671-ben kivégeztetett Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc alakja körül. Ez természetesen a korabeli horvát történettudományban is megjelent, és jelentősen (s igen negatív irányba) befolyásolta a Habsburgokról kialakított képet. Különösen felerősítette a Habsburg- és osztrákellenességet Eugen Kumičić Urota zrinsko-frankopanska ( Zrínyi Frangepán összesküvés ) című regénye. A huszadik század elején ugyanakkor a horvát közvélemény egy részében tompította a Monarchia- és Habsburg-ellenességet a Tiszta Jogpárt politikája, amely Ferenc Ferdinánd trónörököstől várta a horvátok politikai jogállásának pozitív irányú megváltoztatását a dunai monarchia keretein belül. Ekkoriban viszont a délszláv egység hívei (főleg az ifjabb generációk) váltak radikálisan Habsburg-ellenessé.

Sokcsevits Dénes 12 Történeti irodalom A Habsburg Monarchia összeomlása és az egységes délszláv állam megalakítása 1918-ban csak a politikában teremtett teljesen új helyzetet. A horvát (és jugoszláv) történettudományban a Habsburgok távozása a politikai színpadról tulajdonképpen csak felerősítette az osztrák dinasztiával szembeni, korábban is létező kritikus megnyilvánulásokat, hiszen az előző államalakulat s az előző uralkodó család bírálata az új állam létrehozásának szükségességét kellett igazolja. Jellegzetes példája e változásnak, hogy a kor kiemelkedő horvát történésze, Ferdo Šišić, az 1916-ban megjelent Pregled povijesti hrvatskoga naroda ( A horvát nemzet történetének áttekintése ) 2 című könyvének 1920-as, második kiadásában megváltoztatta az I. Lipótról és Mária Teréziáról szóló fejezeteket, és sokkal kritikusabban viszonyult e Habsburg-uralkodókhoz, mint könyvének a Monarchia fennállása idején megjelent első kiadásában. Egyébiránt az új kiadásból ugyanúgy kihagyta a magyar horvát államközösség történelmi jelentőségéről írt méltatását is. A horvát történetírásban is eluralkodott az a nézet, ami a Monarchia többi utódállamát (legalábbis Csehszlovákiát és Romániát) is jellemezte: eszerint a Habsburg Monarchia a népek börtöne volt, s az új állam(ok) létrehozása felszabadulást jelentett az idegen uralom alól. A második, szocialista jugoszláv állam fennállása idején sem tűnt el a fenti nézet, s az uralkodó ideológia, a marxizmus megalapítói, Marx és Engels éles Habsburg-ellenessége tovább erősítette a horvát történetírásban legalábbis az 1945 utáni első években az osztrák uralkodóházzal szembeni kritikus történetírói megnyilvánulásokat. Többek között emiatt került ki a horvát nemzeti panteonból a Habsburg-hű Josip Jelačić bán, s emiatt távolították el szobrát 1947-ben Zágráb addig a bán nevét viselő főteréről. (Természetesen a tér nevét is megváltoztatták, s Horvátországban mindenütt törölték az utcai névjegyzékekből a Jelačić nevet.) Viszonylag hamar, alig másfél évtized múlva azonban már megjelentek az első óvatos kísérletek a Habsburg-uralom objektívebb megítélésére, s ez a tendencia felfedezhető mindvégig a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek horvát történettudományában. Így például új megvilágításba helyezte a horvát történész szakma a Habsburgok szerepét a 16. századi Horvátország történetében. A korábbi, a 19. századig visszanyúló sztereotip állítás szerint ugyanis a Habsburgok nem törődtek a horvát területek védelmével. Ezzel szemben egy új, zágrábi kiadású történeti szintézis (Historija naroda Jugoslavije) 3 már az újabb kutatásokra alapozva világosan kimondta: igaz ugyan, hogy az 1520-as, 1530-as években Ferdinánd király nem akadályozta meg Horvátország nagy részének török kézre kerülését, de a század második felében, a maradék területek megtartása érdekében, Bécs rengeteg pénzt áldozott a végvári vonal fenntartására, s a horvát állami bevételek (a hadiadó, a dica) az óriási védelmi kiadások 5%-át sem fedezték volna. Vagyis nyilvánvalóvá vált az objektivitásra érzékenyebb olvasók számára, hogy a Habsburgok nyugati tartományainak segítsége nélkül a maradék Horvátország is az oszmán hódítók kezére került volna. Ez az állítás egyben a Habsburgokra nézve is egyértelműen pozitívumot jelentett, noha a szerzők tartózkodtak a dinasztia tagjainak vagy politikájának méltatásától. Közben egy újabb, a Monarchia megítélése szempontjából fontos változás következett be Jelačić megítélése kapcsán. A kor neves történésze, Jaroslav Šidak már a hatvanas, hetvenes években árnyaltabb álláspontot képviselt: a bán személyét az 1848-as események bonyolult kontextusába helyezve megállapította, hogy horvát szempontból a szerepét nem lehet teljesen negatívnak beállítani. 4 Ez egyben a Habsburgok szerepére is új fényt vetett, noha közvetlenül még senki sem illette dicsérő jelzőkkel az uralkodóház

Sokcsevits Dénes 13 Történeti irodalom történelmi szerepét. Nem tette ezt a hetvenes nyolcvanas években a 19. századi horvát történelem jeles kutatója, Mirjana Gross sem, mégis a források részletes elemzésén és bemutatásán alapuló munkái a Monarchia-problematika árnyaltabb megközelítését jelentették. 5 Hasonlóképpen üdítő változatosságot jelentett vizsgálatunk szempontjából Josip Horvat kétkötetes Kultura Hrvata kroz 1000 godina ( A horvát kultúra 1000 éve ) című művének újbóli megjelentetése 1980-ban különösen, ha összevetjük Zvane Črnja 1964-ben írt horvát kultúrtörténeti szintézisével, melyben erőteljesen háttérbe szorulnak a horvát kultúra közép-európai vonásai a délszláv szláv jelleggel szemben. 6 A Habsburg-ellenesség egyébként nem tűnt el teljesen, s a tankönyvek szintjén nem állt be jelentős változás e téren. Fordulatra került sor viszont a Habsburgok, illetve a Dunai Monarchia megítélésében Jugoszlávia szétesése és a horvát állam függetlenné válása után. A változás jelentős: nemcsak a történettudomány, de a horvát közvélemény Monarchia-képe is határozottan pozitív irányban módosult. (Bár meg kell jegyeznem: ez egy hosszabb folyamat volt, s a fordulat nem következett be azonnal.) E változást kívánom röviden áttekinteni az utóbbi tizennyolc évben megjelent horvát történeti szintézisek Habsburg Monarchiára vonatkozó nézeteinek rövid bemutatása segítségével, illetve néhány, e tekintetben fontos szakmonográfia, valamint nagyobb lélegzetű folyóiratcikk alapján. * A politikai rendszerváltozás a volt Jugoszlávia területén egybeesett az addigi szövetségi állam dezintegrációs folyamatával. Eltérő mértékben, de mindkét jugoszláv államalakulat legitimációs alapot talált magának a Habsburg Monarchia negatív megítélésében. A függetlenné váló Horvátországnak erre nem volt szüksége, inkább a jugoszláv államalakulatok bírálata (s a két Jugoszlávia története során a horvátok által elszenvedett sérelmek hangsúlyozása) adott muníciót a délszláv államalakulatból való kiválás jogosságának igazolására. A kilencvenes évek legelején a horvát közvéleményben ezért felerősödött a Közép-Európához való tartozás tudata, amit szembeállítottak a balkáni integrációt képviselő jugoszlávizmussal. Márpedig közép-európaiságról nem lehet úgy beszélni, hogy a Habsburg Monarchiának ne tulajdonítsunk legalább valami csekély pozitív szerepet. Ez volt a kiindulópont a horvát közgondolkodás egésze, s így a történettudomány számára is, bár a változások ez utóbbi területen lassabbak és összetettebb jellegűek. (Mind a mai napig nem tűnt el az összes régi negatív sztereotípia a Monarchiával és a Habsburgokkal kapcsolatban.) Már 1990-ben visszaállították Jelačić szobrát Zágráb főterén, s a tér azóta újra a bán nevét viseli. Ezt közvetlenül megelőzően jelent meg Anđelko Mijatović Ban Jelačić című könyve, amely archív anyagok és számtalan illusztráció felhasználásával elsősorban a nagyközönség számára készült. (A könyv elején a szerző megemlíti, hogy a mű részben már 1971-ben készen állt, de a horvát nemzeti mozgalom akkori elfojtása miatt nem jelenhetett meg.) Noha a szerző csak Jelačić-ot kívánta rehabilitálni, és számos bíráló megjegyzést tett a bécsi udvar politikájára, mégis egyszerűen lehetetlen feladat a Gesammtsmonarchie egyik legfőbb védelmezőjét pozitív alaknak beállítani úgy, hogy ne essen legalább egy kicsinyke pozitív fény az általa megóvni kívánt államalakulatra is. Ugyancsak 1990-ben jelentették meg újra Josip Horvat Politička povijest Hrvatske ( Horvátország politikatörténete ) című kétkötetes, még a második világháború előtt

Sokcsevits Dénes 14 Történeti irodalom megjelentetett munkáját Dragutin Pavličević és Hrvoje Matković szerkesztésében, Pavličević új, az 1990-es korszellemet tükröző jegyzeteivel. 7 Horvat műve egészében ugyan kritikus a Habsburg Monarchiával szemben (hiszen az első Jugoszlávia idején íródott), mégis, részben részletessége folytán, árnyaltabb képet rajzol arról. Az első, 1990 után újonnan kiadott élő, kortárs szerző által írt horvát történeti szintézis az 1971-ben már megjelent, de utána a könyvforgalomból kivont mű, Trpimir Macan Povijest hrvatskoga naroda ( A horvát nemzet története ) című munkája lett. 8 A könyv a Habsburg Monarchia megítélése szempontjából tulajdonképpen nem jelentett áttörést, hiszen az általa 1971-ben felelevenített, a korábbi horvát polgári történetírásra jellemző nézetek sem voltak különösebben Habsburg-barátok, de például Macan művéből is kisugárzik, amit Mijatović Jelačić-könyve kapcsán állítottam: áttételesen mégiscsak azt sugallja, hogy voltak pozitív dolgok is Közép-Európában, illetve a Habsburg-államalakulatban. Ez különösen akkor igaz, ha figyelembe vesszük, hogy Macan igen élesen bírálta az első Jugoszlávia politikai gyakorlatát, s a két korszak és a két államalakulat a figyelmes olvasó számára jól összevethető. A következő szintézis az első ilyen jellegű, az ország függetlenné válása után írott mű Dragutin Pavličević Povijest Hrvatske ( Horvátország története ) című, először 1994-ben kiadott könyve volt. Érdekességként jegyzem meg, hogy ebben a Habsburg Monarchia és a Habsburgok, más meggondolásból ugyan, mint a jugoszláv korszakban keletkezett szintézisekben, de ugyancsak nem sok dicsérő jelzőt kaptak. Az ok: a szerző a horvát történelmet a horvát függetlenség, illetve legalábbis a belső állami önállóság megvalósulásának, megvalósíthatóságának szempontjából vizsgálta vagyis gyakorlatilag Eugen Kvaternik és Ante Starčević történelemszemlélete jegyében. A kilencvenes évek horvát történettudományát érthető okokból egyébként erőteljesen áthatotta ez a szemlélet. A középkori horvát történelem legmodernebb szemléletű áttekintését adta Tomislav Raukar Hrvatsko srednjovjekovlje című könyve 1997-ben. A mű kulcs az európai (közép-európai és mediterrán) kontextusba helyezett középkori horvát történelem jobb megértéséhez. A szerző a kezdetektől 1526/27-ig tárgyalta a horvát történelmet, így fontos hely jutott a Habsburgok horvát trónra kerülésének is. Raukar rámutatott, hogy az egyre fenyegetőbb török veszély árnyékában a horvát rendeknek egyszerűen nem volt más választásuk, kénytelenek voltak a növekvő Habsburg-hatalomhoz fordulni a segítség reményében még ha ez a Habsburg-segítség az oszmán terjeszkedést véglegesen csak 1593-ban, a sziszeki csata idején állította is meg. 9 A következő történeti áttekintést Ivo Goldstein írta és jelentette meg, előbb rövidített változatban, angol nyelven 1999 2000-ben, majd mintegy ötven százaléknyi anyaggal kibővítve, horvátul 2003-ban. Goldsteinnek a Habsburgokról, a Habsburg Monarchiáról e könyvben vallott nézetei és történészi megítélései a B. Grafenauer N. Klaić J. Šidak M. Gross nevével fémjelzett, fentebb már bemutatott irányzatot képviselték. A szerző hangsúlyozta a Habsburgok által a 16 17. században kialakított katonai határőrvidék rendkívül fontos szerepét Horvátország maradék területeinek megvédésében, illetve jelezte, hogy ez egyben kiinduló bázist jelentett a 17. század végi felszabadító háborúkhoz. A Habsburgok szerepét meglehetősen árnyaltan ítélte meg, ami nem jelenti azt, hogy időnként ne tett volna bíráló megjegyzéseket is Bécs politikájára. Érdekességként jegyzem meg, hogy horvát szemszögből (legalábbis gazdasági, valamint horvát nemzeti

Sokcsevits Dénes 15 Történeti irodalom integrációs szempontok alapján) pozitívan ítélte meg Bosznia 1878-as osztrák magyar megszállását. Mielőtt a legújabb, legnagyobb szabású és terjedelmű, 2003 2005-ben megjelentetett horvát történeti szintézis Habsburgokról alkotott képének bemutatásához kezdenék, fel kell villantanom néhány fontos történeti monográfia, sőt egy folyóirat (a patinás zágrábi Kolo), Habsburg Monarchiáról, illetve magáról az osztrák uralkodócsaládról formált képét. Mindenekelőtt meg kell említeni Mirjana Gross két jelentős monográfiáját. A korábbi, még 1992-ben megjelent Prema hrvatskom građanskom društvu ( A horvát polgári társadalom felé ) című munkát Agneza Szaboval együtt írta. (Az utóbbi szerző elsősorban a közvetlenül gazdaságtörténettel foglalkozó fejezeteket alkotta.) A könyv a horvát társadalom fejlődését mutatja be az 1860-as, 1870-es években, s közvetlen folytatása Mirjana Gross 1985-ben megjelent, a neoabszolutista korszak horvát történelmével foglalkozó munkájának. Ez a modern szemléletű, a korabeli horvát társadalom képét plasztikus részletességgel feldolgozó mű források tömegét, s a korszakkal foglalkozó legújabb hazai és külföldi publikációk sokaságát használta fel. Részletes és realista korrajz, s noha távol állt a szerzőktől a Habsburg Monarchia dicsőítése, nagyfokú objektivitásra törekedtek, s valósághűen festették le a horvátok és a Habsburg-ház viszonyát. Érezhető náluk a Monarchia föderalista átalakításával kapcsolatos törekvések iránti szimpátia, ami egyébként már a korábbi horvát történetírásban is megjelent. 10 Ez persze egyben a dualizmus bírálatát jelenti Gross esetében is, ami horvát szemszögből érthető. A másik monográfia egyedül Mirjana Gross nevéhez kötődik, s a Horvát Jogpárt történetét mutatja be. Tulajdonképpen részben ez is a szerző egy korábbi művének alaposan kibővített változata (Povijest pravaške ideologije. Zagreb, 1973), de a szerző egyes részeket kihagyott belőle, illetve rövidítve közölt, viszont számos új fejezetet adott hozzá, s a mű szemlélete is sok tekintetben új. A könyv címe Izvorno pravaštvo ( Eredeti jogpártiság ), 11 s részletes áttekintését adja Ante Starčević és Eugen Kvaternik függetlenségpárti ideológiájának, illetve a Jogpárt történetének, annak alapításától Starčević haláláig, s a Josip Frank fémjelezte trialista politika színrelépéséig. A horvát történelem ismerői előtt köztudott, hogy Starčevićnél senki sem gyűlölte jobban a Habsburgokat és Ausztriát, s ez a Gross által idézett forrásokból is nyilvánvaló. A szerző más munkáihoz hasonlóan itt is objektivitásra törekedett, de azért érezhető, hogy inkább az eredeti jogpárti függetlenségi eszmékkel rokonszenvezett, mint Frank trializmusával. A Jogpárt kettészakadása utáni helyzetről és a Frank által létrehozott trialista irányzatot követő Tiszta Jogpárt megalakulásának időszakáról Stjepan Matković a Čista stranka prava 1895 1903 ( A Tiszta Jogpárt 1895 1903 ) című munkában a szerzőre mindig is jellemző higgadt tárgyilagossággal írt. A trialista gondolatot mint az adott korszakban megmutatkozó politikai opciók egyikét mutatja be, minden pozitív vagy negatív felhang nélkül. 12 Egy évvel korábban jelent meg Tomislav Markus monográfiája az 1848/49-es horvát eseményekről Hrvatski politički pokret 1848 1849. godine ( A horvát politikai mozgalom 1848 1849-ben ) címmel. A mű kitűnő elemzése a kor horvát történelmi folyamatainak, mindemellett érezhető, hogy a szerző a Habsburg Monarchia föderalista átalakítására törekvő politikai erőkkel rokonszenvezett, részletesen bemutatva a korszakban felbukkanó ilyen irányú terveket, illetve a horvát sajtóban megjelent föderalista gondolatokat.

Sokcsevits Dénes 16 Történeti irodalom Ezzel együtt Markus a horvát történetírás hagyományaival összhangban elutasította a dualista megoldást. Mindenképpen a változó idők és a Habsburgok újszerű megítélése jelének kell tekinteni, hogy a Matica Hrvatska 1842-ben alapított tekintélyes folyóirata, a Kolo 2002-ben egyik számának közel felét a Habsburgoknak szentelte. (Ugyanezen folyóiratszám másik felét történetesen a kortárs magyar irodalom bemutatása foglalta el.) 13 Az összeállítás három szerző munkája. Neven Budak egy nagylélegzetű történelmi esszében adott áttekintést a Habsburgok és a horvátok kapcsolatáról 1526-tól egészen 1848-ig. Ferenc Józseffel és korával Mario Strecha foglalkozott a Kolo lapjain, míg a Habsburgok és a horvátság legújabb kori kapcsolatairól Željko Krušelj írt összefoglaló cikket. Neven Budak több mint száz folyóiratoldalt elfoglaló áttekintésének a Habsburzi i Hrvati ( A Habsburgok és a horvátok ) címet adta. Budak hangsúlyozta, hogy kevés nemzetség játszott a horvát történelemben olyan hosszantartó és fontos szerepet, mint a Habsburg-dinasztia. Egyetlen más dinasztia sem uralkodott ilyen hosszú ideig a horvátok felett, de még a hazai nemesi nemzetségek között is ritka volt az olyan, mint a brebiri Subicsok és Zrínyiek, vagy a Frangepánok, akik több mint négyszáz éven át döntően befolyásolták a horvát nép sorsát. Elvárhatnánk ezután, hogy a Habsburg-dinasztia története és a horvátokhoz fűződő kapcsolatainak sorsa legyen jól ismert a horvát olvasók előtt, és alaposan fel legyen dolgozva a horvát történettudományban. Azonban nem így van. Abban a pillanatban, amikor a horvát történettudomány a tudományos fejlődését megkezdte, a múlt század második felében (a 19. századról van szó S. D.) a horvátok és uralkodóházuk viszonyát napi politikai nézeteltérések terhelték. Amikor összeomlott az Osztrák Magyar Monarchia, lehetőség nyílott, hogy végre először objektíven és higgadtan tanulmányozzák a Habsburg horvát kapcsolatokat, ám ekkor másfajta politikai akadályok bukkantak fel, s ez eltartott a század végéig. 14 Budak természetesen a jugoszláv államalakulatokra gondolt, s ahogy a bevezetőben már említettem, mindkét Jugoszlávia történetírása, ideológiai okokból kifolyólag, negatívan ítélte meg a Habsburg Monarchia történetének egészét; ennek ellenére mint azt már láttuk egyes szerzők árnyaltabban közelítették meg a Habsburg-problémakört. Budak írásában először rövid áttekintést adott a Habsburg-dinasztia történetéről, majd rátért a neves uralkodóház és a horvátok kapcsolatára. A szerző a horvátok és az osztrák uralkodóház viszonyának a 16.-tól a 19. századig terjedő, több mint 300 évét tekintette át, rengeteg, a szélesebb olvasóközönség által addig kevéssé ismert, vagy korábban másként, tévesen interpretált tényt mutatott be, valóban a bevezetőben általa jelzett tárgyilagos és higgadt módon. Az összeállítás másik szerzője, Mario Strecha Első Ferenc József (1848 1916) című cikkében bemutatta az utolsó előtti Habsburg-uralkodó életét és a horvátokhoz fűződő kapcsolatait. Tekintettel arra, hogy Ferenc József és a horvátok viszonya korántsem volt mindig felhőtlen, ez az írás már időnként erősen kritikus az uralkodó politikájával szemben. A horvát történetírás hagyományaival összhangban Strecha is bírálta Ferenc Józsefet a dualizmus melletti állásfoglalása miatt. A Kolo Habsburg-összeállítása utolsó fejezetének a szerző, Željko Krušelj U dvadesetom stoljeću ( A huszadik században ) címet adta. Ebben rövid áttekintést ad a Monarchia utolsó éveiről, meglehetősen rokonszenvesnek ábrázolva az utolsó Habsburguralkodót, IV. Károlyt, bár nem hallgatja el tévedéseit és hibáit sem. A szerző tovább követi a Habsburg-család sorsát a 20. században a Monarchia összeomlása után. Ír a

Sokcsevits Dénes 17 Történeti irodalom magyarországi királypuccsokról, Károly száműzetéséről és haláláról, s nagyon pozitív portrét rajzol Zita királynéról, valamint fiáról, Habsburg Ottóról. Külön alfejezetet szentel a Habsburgok Hitlerrel szembeni fellépésének. Az utolsó alfejezet A Habsburg család segít Horvátországnak (Obitelj Habsburg pomaže Hrvatskoj) címet viseli. Krušelj részletesen leírja, milyen sokat segített Habsburg Ottó Horvátország nemzetközi diplomáciai elismertetése körül, míg családja a horvátországi háború idején komoly szerepet játszott a nemzetközi humanitárius segélyek összegyűjtésében és horvát földre juttatásában. Ottó legidősebb fia, Károly a horvátországi Karlovacon (Károlyváros) ismerkedett meg egy ilyen humanitárius akció során a későbbi feleségével, Thyssen-Bornemissza Franciskával, s első két gyermekük részben horvát neveket kapott (Eleonóra Jelena és Ferdinand Zvonimir). A szerző kiemeli a Habsburg Ottó által Horvátországnak az európai integrációs folyamatban nyújtott segítségét is. Krušelj cikkét Habsburg Ottó egy horvátul is megjelent könyvének előszavából vett Horvátországra nézve nagyon pozitív idézettel zárja. Mindezek megmagyarázzák, hogy a horvát közvélemény miért vált az utóbbi bő másfél évtizedben megértőbbé a Habsburg-dinasztia irányába, ami egyértelműen kedvezően befolyásolja a történészek munkáját. Végül a legújabb horvát történeti szintézis Habsburg-képének szentelnék néhány gondolatot. A három kötetből álló mű első két része jelent meg eddig; a második 1914-el, az első világháború kitörésével zárul. A Povijest Hrvata ( A horvátok története ) címet viselő könyvet a Školska knjiga (Tankönyvkiadó) adta ki 2003-ban, illetve 2005-ben. (A harmadik, a 20. századi horvát történelmet tárgyaló rész e sorok írásakor, 2007 őszén még nem látott napvilágot.) Noha a művet a szélesebb nagyközönségnek szánták, a főszerkesztők: Franjo Šanjek (1. kötet, a kezdetektől 1526-ig), Mirko Valentić és Lovorka Ćoralić (2. kötet 1526-tól 1914-ig) igyekeztek a legkorszerűbb nézeteket képviselő szerzőket felkérni az egyes korszakok és (társadalom-, gazdaság- és kultúrtörténeti) fejezetek megírására. Ennek megfelelően a Habsburgokról szóló részek szinte mindegyik szerzőnél jobbára tárgyilagos hangnemben íródtak, negatív és pozitív jelenségeket egyaránt bemutatnak. A Habsburgok horvát és (magyar) trónra kerülését tárgyilagosan már az első kötet végén ismerteti Tomislav Raukar. A második kötetben Mirko Valentić és Milan Kruhek a Habsburgok, illetve Ausztria s a horvátok kölcsönös egymásrautaltságát hangsúlyozza a török elleni küzdelmekben. A 17. századi horvát történelmet tárgyaló részben Miroslav Kurelac és Zoran Ladić meglehetősen kritikusak a Zrínyi Frangepán-féle (a magyar történetírásban: Wesselényi-) összeesküvést elfojtó I. Lipóttal szemben. Nenad Moačanin viszont alapjában véve pozitívan értékeli a Habsburgok szerepét a 17. század végi törökellenes felszabadító háborúkban a későbbi horvát történelem szemszögéből. A 19. századi, 20. század eleji horvát Habsburg kapcsolatok megítélése változó a korszakot tárgyaló különböző szerzőknél: Ivo Perić, Agneza Szabo, Mira Kolar-Dimitrijević, Zoran Grijak, stb. Természetesen a dualizmushoz ragaszkodó, s ezáltal a horvát nemzeti integrációs törekvéseket (azaz a horvátok lakta területek egyesítését) akadályozó Ferenc József ebben a könyvben is bírálat tárgyát képezi, de a korszak egészének megítélésekor a szerzők más, társadalmipolitikai, gazdasági, kulturális szempontokat is figyelembe vesznek. Összességében elmondhatjuk, hogy az újabb horvát történetírás sikeresen szakított a 19. század második felétől a független Horvátország megalakulásáig a történelemkönyvekben domináló egyoldalú Habsburg-ellenességgel, és a Habsburg horvát viszonyt másként, előítéletektől mentesen vizsgálja.

Sokcsevits Dénes 18 Történeti irodalom Jegyzetek 1 Šišić egy 1905-ös tankönyvét például kinyomtatása után megsemmisíttette a cenzor, csak három példány maradt az utókorra. Lásd Viktor Novak: Ferdo Šišić. Ljetopis JAZU 54. 1949. 2 A Matica Hrvatska eredetileg 1906-ban, 1908-ban és 1913-ban jelentette meg Šišić művét három kötetben Hrvatska povijest címen, majd átdolgozva, a fenti címen, 1916-ban egy kötetben is megjelent a mű. Érdekességként jegyzem meg, hogy az előbbi jegyzetben említett, a cenzúra által 1905-ben megsemmisített tankönyv tartalmilag lényegében megegyezett az 1906-ot követő években három kötetben megjelentetett művel, ami azt jelenti, hogy a felnőtt nagyközönség számára le lehetett olyasmit is írni, amit a nebulók számára nem! Az 1916-os könyvnek az 1790-ig terjedő részét jelentette meg a szerző 1920-ban. Ezt a Šišić-féle horvát történeti áttekintést szerkesztette egybe Jaroslav Šidak a szerző más, a horvát történelmet az egységes délszláv állam megalakulásáig követő műveivel; historiográfiai jegyzetekkel látta el, s ily módon jelentette meg 1962-ben. 3 Historija naroda Jugoslavije. I. kötet. Zagreb, 1953; II. kötet. Zagreb, 1959. A végvidék költségeire vonatkozó konkrét számokat a szlovén B. Grafenauer írta le a II. kötet XII. fejezetében, de hasonló szellemben közelítette mg a témát a horvát Nada Klaić is ugyanezen kötet XIV. fejezetében. 4 Ez a változás már érzékelhető az 1968-ban megjelent újabb kori horvát történeti szintézisben is (J. Šidak I. Karaman D. Šepić M. Gross: Povijest hrvatskog naroda 1860 1914), de még jobban Šidak későbbi munkáiban: Studije iz hrvatske povijesti 19. stoljeća. Zagreb, 1973, illetve Studije iz hrvatske povijesti za revolucije 1848 49. Zagreb, 1979. 5 M. Gross két nagyobb munkájára gondolok: Povijest pravaške ideologije. Zagreb, 1973, illetve Počeci moderne Hrvatske. Neoapsolutizam u civilnoj Hrvatskoj i Slavoniji 1850 1860. Zagreb, 1985. 6 J. Horvat: Kultura Hrvata kroz 1000 godina. Zagreb, 1939 42. Illetve Zvane Črnja: Kulturna historija Hrvatske. Zagreb, 1964. 7 J. Horvat: Politička povijest Hrvatske. I II. Zagreb, 1936 1938. 8 T. Macan: Povijest hrvatskoga naroda. Zagreb, 1971 és 1992. 9 Tomislav Raukar: Hrvatsko srednjovjekovlje. Zagreb, 1997. A Habsburgokról szóló részek: 107 110. o. 10 Például Ferdo Šišić és Jaroslav Šidak fentebb tárgyalt munkáiban. 11 Mirjana Gross: Izvorno pravaštvo. Ideologija, agitacija, pokret. Zagreb, 2000. 12 Stjepan Matković: Čista stranka prava 1895 1903. Zagreb, 2001. Matković, aki jelenleg (2007 óta) a zágrábi Történettudományi Intézet (Hrvatski institut za povijest) igazgatója, egyben az Osztrák Tudományos Akadémia által kiadott Die Habsurgermonarchie 1848 1918 című sorozata horvát kötetének szerkesztője és egyik szerzője. 13 Kolo, 2002/3. Habsburgovci. A szám első felét teljesen elfoglalják Márai Sándor, valamint kortárs magyar szerzők műveiből készült műfordítások. E magyar összeállítás megjelentetése a lap állandó szerkesztői mellett Lukács István érdeme. 14 Kolo 2003/3. 251. Irodalom Historija naroda Jugoslavije. I. kötet. Zagreb, 1953; II. kötet. Zagreb, 1959. J. Horvat: Kultura Hrvata kroz 1000 godina. Zagreb, 1939 1942. J. Horvat: Politička povijest Hrvatske. I II. Zagreb, 1936-1938. J. Šidak: Studije iz hrvatske povijesti 19. stoljeća. Zagreb, 1973. J. Šidak: Studije iz hrvatske povijesti za revolucije 1848 49. Zagreb, 1979. J. Šidak I. Karaman D.Šepić M. Gross: Povijest hrvatskog naroda 1860 1914. Kolo, 2002/3. Habsburgovci.

Sokcsevits Dénes 19 Történeti irodalom M. Gross: Počeci moderne Hrvatske. Neoapsolutizam u civilnoj Hrvatskoj i Slavoniji 1850 1860. Zagreb, 1985. M. Gross: Povijest pravaške ideologije. Zagreb, 1973. Mirjana Gross: Izvorno pravaštvo. Ideologija, agitacija, pokret. Zagreb, 2000. Stjepan Matković: Čista stranka prava 1895 1903. Zagreb, 2001. T. Macan: Povijest hrvatskoga naroda. Zagreb, 1971 és 1992. Tomislav Raukar: Hrvatsko srednjovjekovlje. Zagreb, 1997. Viktor Novak: Ferdo Šišić. Ljetopis JAZU 54. 1949. Zvane Črnja: Kulturna historija Hrvatske. Zagreb, 1964. Szarajevó, 1915 (Somogy Megyei Levéltár képeslapgyűjteménye)

Limes 20 Limes Fiume 1918 után (Somogy Megyei Levéltár képeslapgyűjteménye)