II. könyv: Két ország élén When The Saints Go Marching in De lassabban a testtel! Nyilván mindenkinek feltűnt, hogy annyira elmerültünk a magyar hódítások részleteiben, hogy harmadik szálláshelyünk: Sandomierz (magyarabbul Szandomir) környékének XII-XIV. századáról még semmit sem tudunk. Hát ez nem maradhat így! Ferdeszájú Boleszláv végrendelete szerint Sandomierz (Kis-Lengyelország keleti fele) Henrik nevű fiáé lett, míg Krakkó, és vele a főfejedelmi cím a mindenkori legidősebb családtagé. Ez akkoriban II. (Száműzött) Ulászló volt, aki Henrik öccse kiskorúsága idejére Sandomierzet is megtartotta. Mikor öccsei elűzték Lengyelországból, városunk végre Henrik kezébe kerülhetett, aki idejét leginkább keresztes hadjáratokkal töltötte (Szentföld, Kijev, Poroszország, mikor mi adódott). Stílusosan a pogány poroszok elleni hadjáratban halt meg, fejedelemségét pedig sorban tesói: IV. (Göndörhajú) Boleszláv és II. (Igazságos) Kázmér kapták. Kázmér után fia, I. (Fehér) Leszek uralkodott Sandomierzben is. Hozzá két érdekes sztori fűződik. Mikor a pápa felszólította, hogy tegyen eleget ígéretének, és húzzon el nagyon gyorsan a Szentföldre keresztes hadjáratra, akkor azt írta neki vissza, hogy nem mehet, mert ottan nincsen SÖR. Az indoklás meggyőzte a pápát, így Leszek maradhatott otthon vedelni! De halála sem volt piskóta: a Piast-hercegek 1227-es összlengyelországi csúcstalálkozójukon éppen fürödtek (gondolom, tökrészegen), mikor merénylők támadtak rájuk. Leszek egy szál pöcsben lóra kapott, de utolérték és hátba lőtték (vagy döfték?) Sandomierz ezek után a rokonságban sűrűn gazdát cserélt, míg végül Leszek fiáé, V. (Szemérmes) Boleszlávé lett. Őhozzá adta lányát, Kingát IV. Béla magyar király. A fejedelem nevéből is látszik, hogy nem a szex állt életük középpontjában, hanem ők is a szűzi házasság (ezt szépen úgy mondják, hogy józsefházasság ) hívei lettek (bár erre Boleszlávot nem volt könnyű rábeszélnie Kingának). A monda szerint, mikor az üldöző tatárok elől Magyarországra menekültek, Kinga (a lengyeleknek Kunigunda) maga mögé dobta a szalagját, és abból lett a Dunajec folyó (emlékeztek a tutajozásra?), amin azonban a tatárok átúsztattak. Aztán hátradobta a fésűjét, amiből akkora erdő lett, hogy azon már nem bírtak átkelni a gonoszok A másik sztorit mindenki ismeri, aki volt már Wieliczkában: Kinga a tatárjárás után, Magyarországon hivatalos üzemlátogatáson vett részt Ív Bélával az aknaszlatinai sóbányában. A sótömbök láttán elkérte a bányát az apjától, hogy legyen ilyen só csóró lengyel alattvalóinak is. A birtokbavétel jeléül bedobta a tárnába a gyűrűjét, amit a wieliczkai sóbánya évekkel későbbi megnyitásakor az első kibányászott sótömbben találtak meg. Akkoriban ilyen gyors lehetett a kőzetlemezek mozgása? Férje halála után szétosztotta vagyonát, és klarissza apácának állt. Nem csoda, hogy egy ilyen menyecskét szentté avat a lengyel pápa (1999-ben)! Fehér Leszek halála Kinga-show
Az előző házaspárnak nem túl meglepő módon nem lett gyermeke, így Sandomierz ezek után az uncsitesó: II. (Fekete) Leszek birtokába került, aki 1280-ban Leó halicsi király ellen, két évvel később a lázadó lovagok ellen,1287-ben pedig a már többedjére támadó (1259-ben például elpusztították a várost, és lemészároltak 49 domonkosrendi szerzetest) tatárok ellen védte meg. Gyermeke neki sem lévén, polgárháború dúlt örökségéért és a lengyel trónért a Piast-hercegek között, aminek az lett a vége, hogy a területünk 1292-ben a még a macskanyávogástól is félő II. Vencel cseh király (az általunk már ismert halicsi Rosztiszlávnak és Annának, IV. Béla lányának az unokája) kezére került. Őt 1300-ban lengyel, fiát, III. Vencelt pedig 1301-ben magyar királlyá koronázták, de a cseh birodalomnak III. Vencel meggyilkolásának, és Károly Róbert magyar, valamint szövetségese, I. (Łokietek) Ulászló lengyel király áldásos tevékenységének köszönhetően hamar vége lett. Łokietek (vagyis könyöknyi, merthogy magasságban kihívásokkal küzdött) Ulászló Fekete Leszek féltestvére és Kujávia hercege volt, aki Boldog Jolán (IV. Béla lánya, Szent Kinga és Boldog Konstancia húga, Szent Margit nővére nem semmi egy család, mi?!) lányát vette feleségül, és 1304- ben magyar segítséggel foglalta vissza területeit II. Venceltől. Sandomierz először 1289-92 között volt az övé, de véglegesen csak 1305-ben szerezte meg, bár a város német polgársága 1311-ben még (sikertelenül) fel is lázadt ellene. 1314-re, majd 200 év szétesettség után sikerrel egyesítette újra Lengyelországot, amit az 1320-as krakkói királykoronázással tetőzött be. A két Nagy királysága(i) Az első magyarok (?) a lengyel trónon A Balti-tenger partvidékét uraló Német Lovagrenddel (amit egyébként egy elborult pillanatában saját nagyapja, Mazóviai Konrád hívott be a pogány poroszok ellen ) és a Sziléziát birtokló csehekkel szemben Anjou Károly Róbert magyar király volt a legfontosabb szövetségese, akihez lányát, Erzsébetet is feleségül adta (tudjátok, ő az, aki Ceglédet a klarissza apácáknak adatta). Erzsébet előtt volt már Károly Róbertnek egy Piast-felesége, de az nem vált be. Bözsi viszont nagyon: 5 fiút szült férjének, és ebből 3 a felnőttkort is megérte! Miután Károly Róbert az 1335-ös visegrádi királytalálkozón összebékítette Luxemburgi János cseh és III. (Nagy) Kázmér (I. Ulászló fia, Erzsébet királyné testvére) lengyel királyt, 4 év múlva utóbbival örökösödési szerződést is kötött, ami szerint Piast-fiúörökös híján az ő egyik fia örökli majd a lengyel trónt, miközben Halicsra támasztott, az Árpádoktól örökölt igényét átpasszolta Lengyelországnak (ez, mint láttuk, 1 év múlva realizálódott is). Ez igazán nagy durranás volt, és főleg az volt benne a szép, hogy meg is valósult! Kázmér egyébként folytatta az országegyesítést, meg magyar segítséggel harcolt a litvánok ellen Halics- Lodomériáért. Az ezt célzó hadjáratok kapcsán járt 1351-ben (és 1377-ben) Nagy Lajosunk
Sandomierzben, 1352-ben pedig a Duklai-hágón és Sanokban is. Kázmér törvénykönyvet állíttatott össze, várakat és palotákat (pl. Sandomierzben) építtetett, városokat és egyetemet alapított (Krakkó 1364), szóval jó király volt, csak éppen fiút nem tudott előállítani Így mikor 1370-ben meghalt, a trón unokaöccse, I. (Nagy) Lajos magyar király ölébe pottyant, akit a lengyelek azóta is Magyar Lajosként emlegetnek. A perszonálunió nem működött igazán jól, mert Lali király nemigen lakott Lengyelhonban, ámde odaküldte anyját, aki hiába volt lengyel, mégis magyarokkal vette körül magát. A lengyelek annyira utálták az anyakirálynőt, hogy 1376-ban egy csetepatéban 160 fős magyar kíséretét lemészárolták, ő maga pedig kénytelen volt visszatérni Magyarországra. Helyette aztán Lajos egy lengyel rokonát, Opolei Lászlót tette kormányzóvá, aki korábban Magyarország nádora, majd Halics és Lodoméria kormányzója (orosz vajda) volt. Utána Bebek Imre, majd Benedek képviselte a magyar érdekeket Halicsban. Vegyesházi királyaink Szent Hedvig és Jagelló Ulászló államai Csakhogy Lajosnak ugyanaz volt a baja, mint Kázmérnak: nem bírt fia lenni! Így elismertette országaiban a nőági örökösödést. Ámde ennek Lengyelországban nagy ára volt: 1374-ben a király kénytelen volt kiadni a kassai privilégiumot, amelyben garantálta a lengyel nemesek rendi kiváltságait, adómentességét, és megígérte, hogy a pozíciókat csak lengyelekkel (és nem magyarokkal!) töltik be. Eleinte úgy volt, hogy középső lánya, Mária és jegyese, a Piastősökkel is rendelkező Luxemburgi Zsigmond uralkodik majd Lengyelországban, de legidősebb lánya halála és a lengyelek akarata mást eredményezett. 1382 (a pestist túlélő, de élete utolsó éveibenállítlag leprás Lajos halála) után a lengyelek nem akarták, hogy fennmaradjon a perszonálunió, így Mária magyar királlyá koronázása után inkább húgát, Hedviget akarták saját királyuknak. Anyukájuk azonban ragaszkodott Mária lengyel koronázásához is, így két évig huzakodtak, míg végül elengedte kisebbik lányát Lengyelországba, ahol Hedviget (Jadwigát) 1384-ben királlyá (és nem királynővé!) koronázták. No de volt neki már egy Habsburg jegyese, akit a lengyelek nem szívesen fogadtak volna el uruknak, hanem kerestek helyette neki egy, a lengyel érdekeknek megfelelőbb férjet. Így került a képbe a még csak nem is szláv, ámde legalább pogány litván nagyfejedelem: Jogaila (lengyelül Jagiełło), aki a vonzó (Lengyelországgal súlyosbított) csajért bevállalta még azt is, hogy innentől kezdve kénytelen legyen keresztet vetni, meg furcsa emberek latin gügyögését hallgatni (úgy látszik, Krakkó is megért egy misét ). De mi volt ebben jó a lengyeleknek? Hát az, hogy így nem kell többé félteniük a magyaroktól visszaszerzendő Halics-Lodomériát a litvánoktól, akikkel ráadásul még a közös ellenség, a Német Lovagrend ellen is együtt harcolhatnak. Litvániával, Európa utolsó pogány országával kapcsolatban ugyanis ne a mai kis országból induljunk ki, hanem abból, hogy akkoriban egy csomó orosz
területet elfoglalva, a mai Fehéroroszország és Ukrajna nagy része is hozzá tartozott. A lengyel-litván egyezség 1385-ben megköttetett, és a következő évben meg is valósult: Jogaila megkeresztelkedett, majd II. Ulászló néven királlyá koronázták, és Hedvig anyja, Lajos özvegye: Bosnyák Erzsébet örökbe fogadta, hogy ha meghalna Hedvig, akkor is jogosan uralkodhasson. A hoppon maradt Habsburg jegyest (aki a maga 15 évével már erősen sürgette a házasság elhálását 12 éves arájával!) hazazavarták, de az őt szerető Hedvig fejszével akarta szétverni a bezárt várkaput, hogy utánaszökjön A két király 1399-ig, Hedvig haláláig társuralkodóként gyakorolta a hatalmat a két ország fölött, amely így egyben ekkor Európa legnagyobb területű állama volt (!), és amely ettől kezdve egészen 1795-ig perszonál-, majd reálunióban állt egymással (kb. mint Magyar- és Horvátország 800 évig). A hat nyelven beszélő, művelt Hedvig 1387-ben ellenállás nélkül számolta fel a magyar uralmat (most már tényleg véglegesen ) Halicsban (járt mindkét szálláshelyünkön ), sőt hűbéri esküt tett neki a román I. Péter moldvai fejedelem is (ez a hűbéresség több mint 100 évig fenn is maradt), de 3 év múlva még a Német Lovagrenddel is ő tárgyalt! Sokat tett a litvánok békés (!) megkereszteléséért és az ortodox oroszok katolizálásáért, jótékonykodott, elérte a pápánál, hogy a krakkói egyetem teológiai kart is kapjon, ezzel teljes jogú legyen, és személyes ékszereit áldozta fel, hogy legyen épülete is. 1399-ben, szülés utáni komplikációban halt meg. Már eleve a waweli székesegyház főoltára alá temették, és nem a kriptába, annyira biztosak voltak benne, hogy nemsokára szentté avatják. Erre azonban (a későbbi királyi Habsburg-feleségek miatt ezek mindenhol ott vannak?) megint csak a lengyel pápáig kellett várni: II. János Pál végül 1997-ben avatta szentté. A Jagelló-birodalom Hogy összekapcsoljuk idei és tavalyi szlovén túránkat, említsük meg, hogy Szent Hedvig halála után férje azt a Cillei Annát vette feleségül, aki III. (Nagy) Kázmér unokája volt, hogy így megerősítse jogosultságát a lengyel trónra. 3. felesége a sandomierzi vajda lánya volt, a 4. pedig eltette láb alól a 2.-tól született gyermekét II. Ulászló legnagyobb tette az volt, hogy 1410-ben Grünwaldnál, egyesült lengyel-litván-orosz seregével hatalmas vereséget mért a Német Lovagrendre, ezzel megnyitotta az államközösség útját a Balti-tengerhez. Az eddig a lovagrendet támogató (amúgy szintén Piast-leszármazott, és Cillei-feleséggel súlyosbított) Luxemburgi Zsigmond magyar és német királlyal 1412-ben a szepességi Lublón békül ki, majd pár hónapos magánlátogatást tesz Magyarországon. Ugyanebben az évben a szepességi városokat (13+3, pl. Igló, Poprád) a mindig pénzhiányban szenvedő Zsigmond elzálogosítja Lengyelországnak (1772-ig nem is váltjuk ki őket, akkor meg nem fizetünk értük, de önkormányzatukat és a Magyarországhoz való tartozásuk tudatát mindvégig megőrzik). A huszita háborúk idején a csehek is felkérték királyuknak Ulászlót, aki azonban nem fogadta el a koronát. Halála után fia, a tízéves III. (Várnai) Ulászló kerül trónra, akivel 1440-44-ig megvalósul a 2. magyar-lengyel perszonálunió, csak most a másik irányból (a srác nálunk I. Ulászló néven fut). A lengyelek ezt sem szeretik, mert sokba kerülnek nekik az őket nem túlságosan érdeklő törökellenes háborúk, amelyekbe királyuk ráadásul bele is hal, miután a várnai csatában eszetlenül nekirohan a janicsároknak, akik megrövidítik egy fejjel, amit aztán lándzsára tűzve mutogatnak (hát, ezért üres a sírja a krakkói Wawelben ). A sírja mellett 3 évig a trónja is üres maradt: öccsét, IV. Kázmért csak 1447-ben koronázták lengyel királlyá, igaz, hogy aztán 1492-ig uralkodott. Felesége az a Habsburg Erzsébet lett (na tessék, itt is az első!), aki Habsburg Albert magyar-cseh-német uralkodó lánya, egyben Luxemburgi Zsigmond unokája volt (így maga is Piast-származék), férjének 8 gyereket szült, akik közül 4 király lett ez a nem semmi! IV. Kázmér idején alakul ki a rendi monarchia Lengyelországban, és 13 évi háborúskodás után ő győzi le a Német Lovagrendet, és teszi a Kelet-Poroszországra kiterjedő maradék államukat lengyel hűbéressé. Gdańsk/Danzig/Dancka megszerzésével Lengyelország tengeri hatalommá vált (a XVII. században még gyarmatokat is szerzett: Tobagót és Gambiát!), és a Visztulán szállított gabonát is kiválóan tudta exportálni Nyugat-Európába (bezzeg a Duna rossz felé folyik! ) a lengyelek ebből éltek vagy 300 évig! Mindenesetre a maradék lovagrendi Kelet-
Poroszországgal lesz még baj, hiszen a brandenburgi Hohenzollernek kezére jutva szép lassan egy lengyelellenes nagyhatalom válik belőle. A Jagelló-birodalom 1490-1526 A lengyel-litván címer 1471-ben Kázmér legidősebb fiát, Ulászlót a huszitizmusra hajló cseh rendek Hunyadi Mátyással szemben cseh királlyá választották, 1490-ben pedig a magyar trónt is megszerezte II. (Dobzse) Ulászló néven. Melléknevét arról kapta, hogy ha barátai kértek tőle valamit, mindig azt mondta rá, hogy jól van, ellenfelei viszont szellemi képességeire utalva az ökör néven emlegették. Öccsei: Szent Kázmér (1471-ben) és János Albert (1490-91-ben, éppen vele szemben!) sikertelenül próbálták megszerezni a magyar trónt, de a lengyelen aztán egymást követték: I. János (jól hangzik, mi!) Albert: 1492-1501, Sándor (milyen hülye név egy királynak! ): 1501-06 és I. (Öreg) Zsigmond: 1506-48 idején vidékünkön béke honolt, fejlődtek a városok, terjedt a reneszánsz és a reformáció. Nem véletlen, hogy a XVI. századot a lengyelek Aranykor -ként emlegetik! 1526-ig, II. Lajos mohácsi haláláig, az Elbától és az Adriától Szmolenszkig, a Balti-tengertől a Fekete-tengerig Jagellók uralkodtak. A hatalmas birodalom azonban sokféle különböző érdekkel rendelkező tartomány laza halmaza volt, így nem tudott egységes egészként fellépni sem a törökökkel, sem a Habsburgokkal szemben (akik egy házassági szerződéssel [ugyan mivel mással?! ] majd megkaparintják Magyar- és Csehországot). A cseheket a Német-római Birodalom belső ügyei érdekelték, a lengyeleket és a litvánokat a Balti-tenger meg Oroszország, míg minket leginkább a török veszély foglalkoztatott. Öreg Zsigmond azonban nemcsak a Habsburgokkal szűrte össze a levet, hanem a Piast-ősökkel bíró magyar Szapolyaiakkal is: 1512-ben feleségül vette Szapolyai Borbálát, a későbbi magyar király: Szapolyai János (mi ez már megint!) húgát, aki 2 gyerek és 3 év múlva meghalt. Öreg Zsigmond 2. felesége a talján Bona Sforza volt, akitől Izabella nevű lánya született. Ez a lány pedig 1539-ben feleségül megy Szapolyai János királyunkhoz, aki így ebben a formában tehát először Öreg Zsigmond sógora volt, aztán meg a veje lett. Mindenesetre János király, mikor 1527-28-ban meg volt szorulva, volt sógorához menekült
Lengyelországba I. Habsburg Ferdinánd elől. Fia, János Zsigmond lesz Magyarország 3 részre szakadása után Erdély első fejedelme, de míg fel nem nő, lengyel anyukája kormányoz helyette, aki végül egy, a korban nem túl elterjedt eljárásba: abortuszba hal bele Az Aranykor aranykora No de hozzuk végre be a képbe azt az embert, aki miatt az egészet elkezdetem: a Gutkeled nemzetségbe tartozó Báthory család legmagasabbra emelkedett sarját: Istvánt! Ehhez azonban ki kell halasztanom a Jagellókat. Mi sem egyszerűbb ennél: vegyünk hozzá két epilepsziás Habsburg leányzót! Öreg Zsigmondnak 1 fia volt: II. Zsigmond Ágost (az ő udvarában prüntyögött Bakfark Bálint is), aki feleségül vette unokatesójának lányát: Habsburg Erzsébetet, aki 2 év múlva meghalt. Erre Zsigmond Ágost kötött egy szerelmi házasságot egy világszép litván leányzóval, amit meg az anyja, Bona Sforza ellenzett, úgyhogy a biztonság kedvéért meg is mérgezte a menyét. Ezután megint a Habsburgok jutottak a király eszébe, és feleségül vette 1. felesége húgát, Katalint, de gyermeke tőle sem született (csak a szeretőjétől, de az akkoriban nem számított ). Így járultak hát hozzá az amúgy mindent a hüvelyükkel elérő Habsburgok a Jagellók 1572-es kihalásához! A lengyel nemesség úgy érezte, hogy végre eljött az ő ideje: nehogy má az legyen a király, aki valamilyen kacifántos módon rokona az előzőnek, hanem majd ők megmondják, hogy ki! Innentől kezdve tehát szabad királyválasztás volt Lengyelországban, ami jelentősen hozzájárul az uralkodói hatalom meggyengüléséhez, és ahhoz, hogy a lengyel trónért való harc az európai országok kedvenc szórakozásává váljon. Az első választásnál rögtön rendesen mellényúltak: a metroszexuális Valois Henriket, a francia király öccsét tették királlyá, aki miután 1574-ben elvergődött Lengyelországba, erősen elcsodálkozott az ottani primitív viszonyokon (pl. hogy nem fürdenek) meg az éghajlaton, és főleg azon, hogy milyen az, ha egy királynak nincs valódi hatalma. Ráadásul hozzá akarták adni az utolsó Jagelló király húgát, a nálánál több mint kétszer idősebb Jagelló Annát. Meglátva a hölgyet, és megtudván, hogy otthon meghalt a bátyja, rögtön (5 hónapi uralkodás után) hazahúzott Franciaországban, ahol III. Henrik néven lett király. Ezután megkezdődött az újabb versenyfutás a lengyel trónért. A mágnások (főurak) Habsburg Miksa német-római császárt (és persze magyar királyt ) választották, míg a szlachta (köznemesség) Jan Zamoyski vezetésével Piast-vért akart, így megválasztották Annát, és az őt feleségül venni hajlandó (hiszen nála csak 10 évvel volt idősebb ) Báthory István erdélyi fejedelmet. A fejedelem végül azzal nyert, hogy gyorsabb volt: 1576-ban már királlyá is koronázták a Wawelben. Valois Henrik Báthory István Lengyel mágnások Báthory korában Miksa nemsokára meghalt, az ellenálló Gdańskot meg bevette a király. A feleségéhez nem volt gusztusa, és lengyelül sem volt hajlandó megtanulni, viszont a harchoz jól értett: a livóniai háborúban 3 hadjáratban legyőzte Rettegett Iván orosz cárt (aki pedig nem volt kispályás), és kiterjesztette a lengyel-litván határokat. Hát ezért szeretik olyannyira a lengyelek Stefan Batoryt, pedig csak 10 évig volt a királyuk! Nagy egyetemalapító is volt, hiszen Erdélyben ő alapította a kolozsvári (a szegedi őse), Litvániában pedig a vilniusi (wilnói) egyetemet. Báthory megújította a lengyel hadsereget (ezért került egy csomó magyar szó a lengyel katonai nyelvezetbe), és a magyar divat hatása is erős volt a lengyelek
öltözködésére. Arról se feledkezzünk meg, hogy ekkoriban kezdődött a tokaji borok (a szamorodni lengyel találmány!) lengyelországi exportja (többek között éppen a Duklaihágón keresztül), így Báthory korára a mondóka két jó barát (lengyelül testvér!), és együtt harcol, s issza borát része is igaz. No persze a szipirtyó túlélte a férjét (meg is csináltatta szépen a síremlékét a Wawelban ), így még a következő uralkodó megválasztásába is bele tudott szólni: Jan Zamoyski kancellár (akinek a felesége Báthory István unokahúga, Griseldis volt) segítségével húgának, a svéd királynénak katolikussá nevelt fiát választatta lengyel királlyá. III. (Vasa) Zsigmond apja halála után a svéd trónt is megörökölte, de az evangélikus svédek ezt nem díjazták, és pár év múlva megfosztották a trónjától, ami meg hosszú lengyel-svéd háborúkhoz vezetett. Kihasználta a Rurik-dinasztia kihalása utáni zavaros időket (álcárok, felkelések, gyilkosságok, miazmás), és 1610-ben elfoglalta Moszkvát (pedig ez még Hitlernek se ment!). Igaz, hogy 2 év múlva összeszedték magukat az oroszok, és kiűzték a lengyeleket, de az ország területe még így is gyarapodott. Nagy híve volt a katolicizmusnak, és erősen támogatta az ellenreformációt, ami sem Svéd-, sem Oroszországban, sem Ukrajnában (breszti unió [1596]: görögkatolikus egyház) nem aratott osztatlan sikert. Viszont az ő idején épült fel Krasiczyn és Baranów (a kis Wawel ) reneszánsz és Łańcut barokk kastélya, így ő és utódai sokszor jártak a vidéken. Az akkori ország peremén fekvő Krakkóból ő helyezte át a királyi székhelyt Varsóba. Feleségválasztásánál megint csak katolicizmusa vezette: egymás után Habsburg menyecskéket vett el (nővért és húgot a változatosság kedvéért), de ezekkel nem ját úgy, mint II. Zsigmond Ágost a saját Habsburg testvérpárjával, mert ketten együtt szültek neki 12 gyereket. Emellett így többek között sógora lett II. Ferdinánd német-római császár, Báthory Zsigmond (István unokaöccse) erdélyi fejedelem és III. Fülöp spanyol király (Milyen szép családi fotó készülhetett volna róluk!). Sógorok: III. Zsigmond, II. Ferdinánd, Báthory Zsigmond, III. Fülöp III. Zsigmonddal aztán véget ért az Arany Évszázad, amire a már említett gyarapodás mellett a nagy mágnáscsaládok megerősödése és a jobbágyok fokozódó alávetése is jellemző volt. A XVI. századi (1569-ben, a lublini unióval immár Nemzetközösséggé váló) Lengyelország a vallásszabadságáról is híres volt: a katolikusok és ortodoxok mellett a különböző protestáns felekezetek is szabadon gyakorolhatták vallásukat (ilyen akkoriban Lengyelországon kívül csak Erdélyben volt!). 1570-ben például éppen Sandomierzben egyeztek meg egymással az evangélikusok, reformátusok és a huszita Cseh Testvérek, hogy összefognak a vallásszabadság érvényesítéséért, ami 3 év múlva már királyválasztási feltétellé is vált. Rajtuk kívül a XVII. század közepéig még a Szentháromság-tagadók (ariánusok vagy szociniánusok vagy unitáriusok vagy Lengyel Testvérek) is viszonylag szabadon terjeszthették tanaikat. A Nyugat-Európából elüldözött zsidók is menedéket kaptak a lengyel-litván államban ( zsidó mennyország ), és sok keleti kereskedővárosban a lakosság jelentős részét ők alkották. A különböző vallási nézetek hirdetése nem volt túl nehéz, hiszen sok nyomda alakult, például az első teljesen magyar nyelvű könyvet is Krakkóban nyomtatták, 1533-ban. Mivel Magyarországon 1635-ig nem volt egyetem, az évszázadok alatt magyar diákok ezrei tanultak Krakkóban. Első híres magyarul verselő költőnk: Balassi Bálint is évekig élt Lengyelországban (Pl. egy időben Báthory udvarában).
Nie pozwalam! Itt az ideje megnéznünk, hogy egy ilyen nagy virágzás után mi okozta Lengyelország romlását! Természetesen főleg maguk a lengyelek! A szabad királyválasztás káros hatásairól volt már szó, de ezt még súlyosbította a liberum veto intézménye, vagyis hogy ha az országgyűlésen (szejm) egy követ tiltakozott egy törvény ellen (elüvöltötte magát hogy Nie pozwalam! nem engedem), akkor az nem léphetett életbe. Ők ezt a szabadság garanciájának tartották, ugyanakkor a XVIII. századra az ország működésképtelenségéhez vezetett. Sajátos nemesi jog volt a rokosz is, ami a nevét a magyar Rákos mezei országgyűlésekről kapta (lám mire jó a hazai rendi anarchia!), és azt jelentette, hogy ha az uralkodó megsérti a nemesi jogokat, akkor fel lehet lázadni, és rendi szövetséget (konföderációt) lehet kötni ellene, hogy rákényszerítsék e jogok betartására. Ilyen konföderációt például Sandomierzben is kötöttek 1704-ben, a Drezdából már ismert (aranyszobor SÖR-ösüveggel ) Erős Ágost király támogatására. Hiába volt az államforma hivatalosan királyság, már akkoriban is inkább (nemesi) köztársaságként (Rzeczpospolita) emlegették az országot. A nemesi arany szabadság révén Lengyelország a kor legdemokratikusabb országa volt, hiszen miközben az ezen a téren mintaállamnak számító Angliában még 1867-től is csak a lakosság 3 %-a volt választópolgár, addig itt minden nemes, tehát a lakosság kb. 10 %-a szavazhatott! Hasonlóan magas arányú nemesség csak Magyarországon volt (kb. 5 %), nem csoda, hogy mindkét nép gondolkodásmódjában máig sok elem megőrződött a nemesi nemzet mentalitásából Része volt ennek a kereszténység védőbástyája című lemez is, amelyet a tatárok óta mindkét nép föltesz, ha szépeket akar gondolni magáról. A lengyelek a pogány balti népektől, meg az eretneknek tekintett ortodoxoktól akarták védeni Európát, mi meg a sztyeppén egymást kergető nomádok, majd a törökök elleni harcainkra hivatkoztunk állandóan. Ebből is látható, hogy a fegyveren és a boron kívül a társadalomszerkezet, a mentalitás és a kultúra is erősen összeköt bennünket, de a szabadságharcainkat se ma kezdtük, sőt még a himnuszaink is hasonlóképpen vannak búval szexuálva. További sírva vigadásra adhat alkalmat, hogy történelmét mindkét nép nemzeti tragédiák sorozatának látja, magát pedig természetesen mártírnak. És ha a XVII. század derekának lengyel történelmére tekintünk, akkor ennek van is némi alapja, hiszen az országot csak azok nem támadták meg, akik nem voltak vele szomszédosak! (vége a második résznek)