2011.1 MAGYARORSZÁG FELBOMLÁSA ÉS A TRIANONI BÉKESZERZÔDÉS II.

2011.1 MAGYARORSZÁG FELBOMLÁSA ÉS A TRIANONI BÉKESZERZÔDÉS II.

T Á R S A D A L O M T Ö R T É N E L E M M Û V E L Ô D É S 2011.1 TUDOMÁNYOS SZEMLE MAGYARORSZÁG FELBOMLÁSA ÉS A TRIANONI BÉKESZERZÔDÉS A MAGYAR ÉS A SZLOVÁK KOLLEKTÍV EMLÉKEZETBEN 1918 2010. II. RÉSZ ÉRSEKÚJVÁRI KONFERENCIA: Vörös László: A történel mi Magyarország szétesése és Trianon; Peter Macho: Appo nyi anyanyelv nemzetállam Trianon ; Dagmar Kusá Miroslav Michela: A kulturális trauma diskurzusa; Štefan Šutaj: Trianon a szlovákiai történelmi emlékezetben NÉZÔPONT: Szakál Gyula Spátay Anna Kocsisová Nikoleta: A szlovák magyar együttélés nehézségei napjaink Szlovákiájában MÛHELY: Mácza Mihály: 125 éves a komáromi múzeum (1886 2011) SZEMLE: Recenziók Miroslav Michela, Ablonczy Balázs, Filep Tamás Gusztáv, Borsi-Kálmán Béla, Tapolcainé Dr. Sáray Szabó Éva és Szilas Zoltán könyvérôl

TUDOMÁNYOS SZEMLE ALAPÍTOTTA: Komárom-Es z ter gom Megye Önkor mány zata FÔSZERKESZTÔ Virág Jenô FÔSZERKESZTÔ-HELYETTES L. Balogh Béni MUNKATÁRSAK Csóti Csaba, Csortán Fe renc (Bukarest), Ham berger Ju dit, Ress Imre, Seres Attila, Vesztróczy Zsolt, Zeidler Miklós MÛSZAKI SZERKESZTÔ Modrián Vilmos BORÍTÓTERV Sellyei Tamás Ottó XXIV. ÉVFOLYAM 89. SZÁM MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE. FOLYÓIRATUNK AZ OKTATÁSI ÉS KULTURÁLIS MI NISZ TÉ RIU M, A NEMZETI KUL TU RÁ LIS ALAP PROGRAM, A KO MÁ ROM-ESZTERGOM ME GYEI ÖN KOR MÁNYZAT ÉS TATABÁNYA VÁ ROS ÖN KOR MÁNY ZATA TÁMOGATÁSÁVAL JELENIK MEG. KIADJA A KOMÁROM-ESZTERGOM MEGYEI ÖNKORMÁNYZAT LEVÉLTÁRA 2500 ESZTERGOM, VÖRÖSMARTY U. 7. Szerkesztôség: 2800 Tatabánya, Fô tér 6. Városháza Telefon: 34/515-700/344, 06-30/747-7890; Fax: 34/311-283 E-mail: virag47@tatabanya.hu Honlap: www.limesfolyoirat.hu; www.artlimes.hu Levélcím: 2801 Tatabánya, Pf. 1244 Nyomda: Alfadat-Press Kft., Tatabánya HU ISSN 0238-9266 Nytsz.: 13/SZI/1207/K/91.

LIMES 2011.1 TUDOMÁNYOS SZEMLE Magyarország felbomlása és a trianoni békeszerzôdés a magyar és a szlovák kollektív emlékezetben 1918 2010. II. TATABÁNYA

TARTALOM Magyarország felbomlása és a trianoni békeszerződés a magyar és a szlovák kollektív emlékezetben 1918 2010. II. A Szlovák Tudományos Akadémia és A Magyar Szlovák Történész Vegyesbizottság érsekújvári konferenciájának előadásai Szerkesztette: Miroslav Michela Zahorán Csaba Vörös László: A történelmi Magyarország szétesése és Trianon. Az 1918 1920-as évek megjelenítése a magyar és a szlovák nemzeti történetírásban... 5 Peter Macho: Apponyi anyanyelv nemzetállam Trianon. Jelképek instrumentalizációja az autonómia-párti szlovák sajtóban az 1920-as években. 45 Dagmar Kusá Miroslav Michela: A kulturális trauma diskurzusa. Trianon és a szlovák-magyar kapcsolatok reprezentációi... 53 Šutaj Štefan: Trianon a szlovákiai történelmi emlékezetben... 71 * NÉZŐPONT Szakál Gyula Spátay Anna Kocsisová Nikoleta: A szlovák magyar együttélés nehézségei napjaink Szlovákiájában. (A szlovák nemzeti sajtó által gerjesztett indulatok és azok hatásai)... 87 MŰHELY Mácza Mihály: 125 éves a komáromi múzeum (1886 2011)... 99 SZEMLE Zahorán Csaba: Az összeomlás másnapján. Miroslav Michela könyvéről... 121 L. Balogh Béni: Félbemaradt kísérlet. Ablonczy Balázs könyvéről... 128 G. Kovács László: Amikor Pozsonyban megfordult a világ. Filep Tamás Gusztáv könyvéről... 133 Kulcsár Beáta: Ifj. Niamessny Mihály és a temesvári Levente-per. Borsi-Kálmán Béla könyvéről... 136 Horváth Géza: Komárom nyomdászat- és sajtótörténete 1750 1849. Tapolcainé Dr. Sáray Szabó Éva könyvéről... 141 Kovács Lajos: Reményt keltő makacsság az értékek mulandósága ellen. Szilas Zoltán könyvéről... 144 Információk... 146

Limes 4 Limes Vörös László: Analitikus történetírás versus nemzeti történelem. A nemzet, mint szociális reprezentáció

Limes 5 Trianon és a történelmi emlékezet Vörös László A történelmi Magyarország szétesése és Trianon * Az 1918 1920 közötti események megjelenítése a magyar és szlovák történetírásban A magyarországi és szlovákiai történészek által az 1918 1920 közötti időszakról írott történeti narratívák különböző szempontokból vizsgálhatók. Vizsgálhatnánk, milyen helyet foglalnak el az időszak történései a nemzeti történelem nagy elbeszélésében (grand narrative); elemezhetnénk őket narratológiai szempontokból; vizsgálhatnánk az alkalmazott nyelvet és költői eszközöket (különösen a metaforákat, hasonlatokat, megszemélyesítéseket); vizsgálat tárgyává tehetnénk a források feldolgozását, megnézhetnének, mely szerzők mely forrástípusokat részesítették előnyben a történetírás folyamán. Mivel azonban Magyarország esetében legalábbis bizonyosan olyan történeti reprezentációkról van szó, amelyek főleg az utóbbi években pregnánsan jelen vannak a közbeszéd különböző színterein, ezen a példán a szakmai alapokon nyugvó és a naiv történelem-interpretációk, valamint a történetírás, a kollektív emlékezet és az események politikai instrumentalizációjának kapcsolatát is vizsgálhatnánk, úgy az 1918/20- as évek eseményeiről, mint az ezen események következményeiről szóló értekezések kapcsán. Most, amikor tanulmányom szövege elkészült, látom, hogy legalább néhány mondat erejéig mindegyik fentebb vázolt elemzési lehetőséget érintettem. Ez az esszé azonban nem ad teljes áttekintést a két történetírásról, terjedelmére tekintettel nem is adhat. Megpróbálja nagyon tömören felvázolni azokat a lényeges kérdésköröket, melyek a hagyományos nemzeti történetírások által létrehozott értekezések kritikai elemzése során felmerülhetnek. Az alábbi szövegben néhány kivételtől eltekintve csak olyan ismert történészek munkáival foglalkozom, akik az adott korszak történész-szakmai köreinek jeles tagjai voltak. A legtöbb figyelmet a két oldal mainstream (fősodrú) nemzeti történetírásának szentelem. 1 Egyáltalán nem taglalom a népszerűsítő irodalmat és a publicisztikát, kivéve az 1919/20 utáni első öt-tíz évet, amikor ez mindkét történetírás esetében elkerülhetetlen volt. Az 1918 1920 közötti időszak eseményeivel foglalkozó magyar és szlovák történetírás összehasonlítása óhatatlanul aszimmetrikus, ha másért nem, a korszakról írott munkák számát tekintve bizonyosan. A magyar történetírás alkotóinak száma a vizsgált időszak egészében többszörösen meghaladja a szlovák történetírók számát. A történészek társadalmi jelentősége és közéleti szerepe, illetve a politikai eseményeket befolyásoló vagy * A tanulmány az 1/1218/24. számú VEGA pályázati felhívás keretében jött létre: Nacionalizmus a szlovák és magyar régészetben, néprajztudományban és történetírásban.

Vörös László 6 Trianon és a történelmi emlékezet a nagypolitikában közvetlenül szerepet vállaló történészek száma az egyes időszakokban magasabb volt Magyarországon, mint Csehszlovákiában, illetve Szlovákiában. Ugyanígy különbözött egymástól a két országban a történelmi Magyarország felbomlásával foglalkozó történeti munkák száma, illetve a téma közbeszédben való megjelenésének intenzitása is. Azokban az időszakokban, amikor Magyarországon a legtöbb munka született az 1918 1920-as évekről azaz a két világháború közti időszakban, valamint a nyolcvanas évek végétől napjainkig a történelmi Magyarország szétesésének különböző reprezentációi lényegesen intenzívebben voltak jelen a közbeszédben is. A szlovák történetírásról és közbeszédről nem mondhatjuk el ugyanezt. Nem jellemezték kilengések sem a történeti munkák számát, sem azt, ahogyan az 1918/20-as évek eseményeinek történeti reprezentációi megjelentek a közbeszédben az elmúlt kilencven év során mindkettő többé-kevésbé változatlan volt, és Magyarországgal összehasonlítva alacsonyabb. Valamelyest leegyszerűsítve a kérdést, a magyarországi történetírás elmúlt kilencven esztendejét az 1918/20-as évek eseményeit taglaló munkák tekintetében nagyjából négy korszakra oszthatjuk. Az első, a már 1919-ben elkezdődött, és körülbelül a második világháború végéig tartó 2 korszak általános jellemzője a történetírás és a politika szoros kapcsolata. Különösen azon elismert, illetve kevésbé ismert történészek szövegeit kell megemlíteni, amelyek még a trianoni békeszerződés aláírása előtt vagy röviddel utána jelentek meg, és sokkal inkább nevezhetők a történelmi Magyarország felbomlása elleni, történeti érveket felvonultató propagandisztikus, illetve politikai tanulmányoknak, semmint szakmai történeti értekezéseknek. Ebben az időszakban azonban állandósul a kérdéskör alapvető toposza, amely szerint Trianon a legnagyobb nemzeti tragédia, és elkezd kialakulni a trianoni trauma sajátos nyelvezete is. A második korszakot, amely megközelítőleg az 1947/49 1960/65 közötti évekre tehető, a tabuizálás korszakának nevezhetjük. A kommunista hatalomátvételt követően radikálisan megszakadt a kontinuitás a történelmi Magyarország dezintegrációját taglaló munkákkal, ami annyit tesz, hogy eltűnik a Trianon a magyar nemzet legnagyobb tragédiája toposz (sőt magát a Trianon szót sem használják), és a történelmi Magyarország szétesését a marxistaleninista meta-elmélettel összhangban a történelmi Magyarország nemességének kapitalista kizsákmányoló politikája, az imperialista háború és imperialista béke következményeként interpretálták. Ebben a korszakban azonban nem keletkeznek önálló, a történelmi Magyarország szétesését tematizáló munkák; ha az 1918 1920 közötti évek eseményei váltak történeti interpretációk tárgyává, akkor azok elsősorban a Kun Béláék általi hatalomátvétellel, a Tanácsköztársasággal, az ellenforradalommal és a Horthyrendszerrel foglalkoztak. Az 1960-as évek első felétől beszélhetünk a történelmi Magyarország szétesése, a békekonferencia és a trianoni békeszerződés létrejötte iránti érdeklődés megújulásának időszakáról. A 20. század nyolcvanas éveinek végéig tartó korszakot az elsővel összehasonlítva a történeti interpretációk bizonyos sterilitása jellemzi ami a nacionalista moralizáló hangnemet illeti, valamint egy viszonylag semleges (erős érzelmi töltetek nélküli) nyelvezet. Csak korlátozott terjedelemben és más értelemben jelenik meg újra a nemzeti tragédia toposza. Tulajdonképpen ebben a korszakban keletkeznek az első színvonalas munkák, amelyek elsősorban a hazai és külföldi diplomáciai levéltári anyagok mélyreható kutatásán alapulnak. Körülbelül az 1980-as évek végétől, az 1990-es évek elejétől beszélhetünk e kérdéskörrel kapcsolatban a magyar történetírás negyedik korszakáról, amelyet a téma nagy reneszánsza jellemez. Az utóbbi húsz év a történetírás

Vörös László 7 Trianon és a történelmi emlékezet korábban soha nem látott diverzifikációja jegyében telt. Már a korszak legelején megjelennek nacionalista interpretációk, melyek a két világháború közti időszak érvelési sémáit, valamint a trianoni trauma speciális nyelvezetét reprodukálják. Folytatódik azonban az előző korszak steril megközelítésen alapuló hagyománya is, melynek meghatározó eleme az antanthatalmak, az ún. utódállamok és a békekonferencia diplomáciai forrásainak, valamint a hazai illetőségű források minden részletre kiterjedő vizsgálata (az intenzív kutatás része volt a forráskiadványok megjelentetése is). Bár e munkák is törekszenek az értéksemlegességre, és próbálják kerülni a moralizálást, a nem nacionalista történészek szövegeibe is nagyon gyorsan átszűrődött a nacionalista megközelítés néhány speciális megnevezése, metaforája és hasonlata (melyek a trianoni trauma nyelvezetének részét képezik), sőt ezek még némely magas színvonalú analitikus munkában is megtalálhatók. Szintén teljes egészében visszatér a Trianon a magyarság legnagyobb tragédiája toposz, és jelenléte szinte egyetemessé válik, úgy a nacionalista, mint a nem nacionalista történetírásban. Kivételt azok a munkák képeznek, amelyek az 1918 1920 közötti események helyét és szerepét vizsgálják a két világháború közötti Magyarország egyéni és kollektív emlékezetében. A magyarral összehasonlítva a szlovák történetírásról megállapíthatjuk, hogy lényegesen nagyobb volt a kontinuitás a történelmi Magyarország szétesésének és Csehszlovákia létrejöttének interpretációi között. Jóformán a 20. század végéig uralkodó marad az az alaptézis, hogy a történelmi Magyarország dezintegrációja a szlovák nemzet elnyomásának végét, a nemzethaláltól való megmenekülést, de ugyanakkor történelmi szükségszerűséget, a nemzeti szabadságért, illetve a nemzeti emancipációért vívott több száz éves (vagy csak százéves) harc beteljesülését jelentette. Az alternatív interpretációs kísérletek csak a legutóbbi évtizedben jelentek meg. A történeti munkák száma összehasonlíthatatlanul alacsonyabb az 1918 őszén és telén történt eseményekről szóló első könyv csak a 20. század hetvenes éveiben jelenik meg. Az első világháború végétől a trianoni békeszerződés aláírásáig tartó teljes korszakot vizsgáló első monográfia csak 1998-ban lát napvilágot. Ám mindezidáig a korszak egyetlen monografikus feldolgozása, amely a történelmi magyarországi és az utána kialakuló magyar kontextust is megpróbálja nyomon követni, csak 2009-ben jelent meg. A magyar történelmi tárgyú munkákhoz hasonlóan a szlovákokban is szinte általános bizonyos toposzok és speciális metaforák előfordulása, amelyeket erős érzelmi töltet jellemez, és amelyek összekapcsolják a nacionalista és nem nacionalista értekezéseket. Mielőtt a két történetírás termését elemezném, tisztázásra vár néhány fontos kérdés a Trianon kifejezés és fogalom szlovák és magyar közbeszédbeli jelentéstartalmával kapcsolatban. Trianon ma a magyar társadalom többsége számára olyan megnevezés, amely nem csak a békeszerződésre vonatkozik, hanem a történelmi Magyarország teljes dezintegrációs folyamatát, azaz az 1918 és 1920 között bekövetkezett különböző eseményeket, valamint a történelmi Magyarország szétesésének a magyar nemzetre gyakorolt következményeit is jelképezi. Jelentéstartalma valószínűleg rögtön a békeszerződés aláírását követő első években vált ilyen sokrétűvé, és ez az utóbbi húsz-harminc évben nemcsak a közbeszéd különböző területein működött így (publicisztika, a politikai elitek megnyilvánulásai, irodalom stb.), hanem a történetírásban is. A két világháború közti időszakban a magyar történetírás meghatározó tézise volt, hogy a trianoni folyamat első eseményét az 1918. október 30 31-én lezajlott polgári forradalom jelentette, amely során a Károlyi Mihály gróf által vezetett polgári radikálisok jutottak hatalomra. Minden

Vörös László 8 Trianon és a történelmi emlékezet további esemény, amely a történetírók munkáiban ezután következett, úgy a bel-, mint a külpolitikai színtéren, egészen a békeszerződés aláírásáig a Nagy-Trianon-palotában (1920. június 4.), Trianon nagy történetének a része. 3 Ezzel egyidejűleg Trianon metaforává is vált: a magyarság történelmének legnagyobb nemzeti katasztrófáját is jelölte. Minden jel arra utal, hogy a békeszerződés aláírását követő első évtizedben a nemzeti szerencsétlenség elsősorban az állam (a nemzet területének ) elvesztésére vonatkozott. Pontosabban a haza feldarabolása és a nemzet felosztása (a történelmi Magyarország államnemzetéé) szókapcsolatok jelentése jóformán egybeolvadt, és azok mintegy a nemzeti tragédia metaforikus szinonímáivá váltak. Később, a harmincas években, amikor valóságosnak kezdett látszani, hogy a trianoni rendezés nem csak ideiglenes, a nemzeti katasztrófa toposzában a haza elvesztése mellett ugyanolyan súllyal, de önálló témaként jelent meg a (magyar etnikai) nemzet erőszakos feldarabolása, azaz hárommillió magyar elcsatolása, kisebbségi létbe taszítása ellenséges hangulatú, idegen országokban. Ily módon a társadalom tudatában még inkább kiszélesedett a Trianon kifejezés jelentéstartalma az 1918 tele és 1920 nyara között lezajlott eseményeken kívül Trianon fogalma magába foglalta azoknak a nemzetre gyakorolt szerencsétlen következményeit is. Ahogyan már jeleztem, a nemzeti tragédiáról alkotott elképzelés is változott az elmúlt kilencven év során. A kommunizmus első két évtizedének kikényszerített tabuizálását követően, amikor Trianon, mint a nemzeti tragédia toposza kivész a közbeszédből, a hetvenes, nyolcvanas években a társadalom egy szegmensében visszatér a nemzeti tragédia képzete, amely a két világháború közti időszakkal ellentétben már nem a nemzet területének (azaz a történelmi Magyar Királyság egész eredeti területének) elvesztésére vonatkozott, hanem csak a nemzet erőszakos szétszabdalására. Később, a 20. század kilencvenes éveiben illetve úgy tűnik, hogy különösen az utóbbi öt-tíz évben a lakosság nyíltan nacionalista beállítottságú részénél ismét a nemzeti tragédiáról alkotott kép elemévé válik a nemzet eredeti területének (azaz az 1918 előtti történelmi Magyarország területének) elvesztése is. A szlovák történetírásban nem találkozunk ilyen tág jelentésű Trianon-fogalommal. A Trianon kifejezés kizárólag csak a Nagy-Trianon-palotában 1920 júniusában Magyarország, Csehszlovákia és további hatalmak képviselői által aláírt békeszerződés megnevezésére szolgál. A szlovák történeti értekezésekben a magyarokkal ellentétben a trianoni békeszerződés szinte csak jelképes ratifikálása a létező állapotnak, amely 1918. október 28-án, illetve 30-án következett be a Csehszlovák Köztársaság prágai kikiáltásával és a Szlovák Nemzeti Tanács (SzNT) turócszentmártoni deklarációja révén. Ez utóbbi kinyilvánította, hogy a szlovák nemzet része a nyelvileg és kulturálisan-történelmileg egységes cseh-szlovák nemzetnek, amelynek a nevében csak az SzNT jogosult szólni. 4 A szlovák történeti tanulmányokban Csehszlovákia kikiáltásával a történelmi Magyarország meghaladott múlttá válik. Míg a magyar történetírás szerint az 1918 1920 közötti időszak többnyire a történelmi Magyarország (területi integritásának) fennmaradásáért vívott harcként jelenik meg, amely csak a békeszerződés aláírásával, illetve ratifikációjával zárul le, a szlovák értekezésekben a történelmi Magyarország 1918 októberének végén szűnik meg, és a következő évek (nemcsak 1920-ig) a Csehszlovákia fenntartásáért és a történelmi Magyarország visszaállítása ellen vívott küzdelem évei. A Trianon kifejezés viszont a szlovák társadalom jelentős részében asszociációkat indít be: Trianonról a magyar nacionalizmusra, a magyarok történelem-mániájára, a magyarok hamis és

Vörös László 9 Trianon és a történelmi emlékezet nem jogos sértődöttségére, a magyarok Szlovákia területe egy részének elszakítására, illetve Nagy-Magyarország újjáalakítására irányuló törekvésére stb. asszociálnak Itt természetesen a magyarok és a magyar nacionalizmus kontextus-függő társadalmi reprezentációiról van szó, amelyekkel leginkább a laikus közbeszédben találkozhatunk, ám ilyen explicit formában történeti szakszövegekben nem jelennek meg). Azt, hogy milyen radikálisan különböznek a Trianon-fogalmak a magyar és a szlovák szakma értelmezésében és a (laikus) közbeszédben, remekül illusztrálja az a vita, amely a Magyarország felbomlása és a trianoni békeszerződés a magyar és szlovák kollektív emlékezetben, 1918 2010 című konferencián zajlott le 2010. június 24 25-én Érsekújváron, amelyen előadásként elhangzott jelen esszé rövidített változata is. A konferencia záró vitájában (a konferencia nyelve magyar és szlovák volt, szinkrontolmácsolással) a magyar kollégák a kortárs magyar történetírás Trianonnal kapcsolatos álláspontjairól vitáztak, továbbá arról, hogyan hatnak a történészek munkái és megnyilvánulásai a magyarországi emberek történeti tudatára. Miután egy ideig közvetve biztatták őket, egy magyar kolléga egyértelműen felhívta szlovák kollégáit, hogy kapcsolódjanak be a vitába, és mondják el, hogyan viszonyul Trianonhoz a szlovák történetírás, illetve milyen visszhangja van az eredményeiknek a szlovák társadalomban. Magyar nyelven elmondott felszólalásának kontextusa arra utalt, hogy az általam fentebb leírt, sokrétű Trianon koncepciót alkalmazta, más szóval a kolléga kérdésével azt firtatta: hogyan interpretálja a szlovák történetírás az 1918 1920 közötti időszakot? A szlovák kollégák válasza tömör volt: a szlovák történetírás számára Trianon (vagyis a trianoni békeszerződés) nem lényegbevágó téma, nem több egy történelmi ténynél, amellyel a szlovák történetírás egyszerűen nem foglalkozik olyan túlzott mértékben, mint a magyar. Egy másik magyar kolléga erre a válaszra még megjegyezte, hogy a konferencián elhangzottak alapján egyértelműnek tűnik, hogy a szlovák történetírás Trianon interpretációja (sic!) során 1918 októberének utolsó napjaira (sic!) helyezi a hangsúlyt. Ez a kiegészítés azonban, amely esetleg világossá tehette volna a szlovák résztvevők számára, hogy magyar kollégáik nem magáról a békeszerződésről kérdeznek, hanem egy sokrétűbb, metaforikus Trianon-fogalommal dolgoznak, már nem kapott kellő figyelmet. Ezt a kölcsönös meg nem értést, amelynek következtében az egész vita zsákutcába jutott, részben talán okozhatták fordítási nehézségek, elsődleges oka azonban a magyar és szlovák kollégák különböző Trianon-fogalmában rejlett. Trianon a magyar történetírásban Az 1919 1920-at követő néhány évben a magyarországi professzionális történészek fontos társszerzői voltak a Trianon-traumát tematizáló közbeszédnek. 5 A jelentős történészek közül sokan írtak könyvet, brosúrát vagy cikket, amelyben a történelmi Magyarország dezintegrációja ellen tiltakoztak és érveltek. E művek közül több még a békeszerződés aláírása előtt jelent meg. A budapesti, pozsonyi és debreceni egyetem történelemtanárai egyebek mellett Hodinka Antal, Iványi Béla, Rugonfalvi Kiss István és Holub József tanszékeik égisze alatt fokozatosan adtak ki olyan műveket, amelyekben a történelmi Magyarország felbomlása ellen tiltakoztak. 6 A Magyar Tudományos Akadémia nevében mintegy a Csehszlovák Tudományos Akadémiának válaszul Angyal

Vörös László 10 Trianon és a történelmi emlékezet Dávid történész írt tiltakozó írást. 7 Marczali Henrik, Domanovszky Sándor, Berzeviczy Albert, Karácsonyi János, Szekfű Gyula vagy Hóman Bálint mindannyian a szakterület elismert képviselői megírták műveiket, melyekben a történelmi Magyarország felosztásával szemben foglalnak állást. 8 Ezek az írások történeti érveléssel próbálták bebizonyítani a történelmi Magyarország dezintegrációjának igazságtalan és káros voltát. Nehéz lenne szakmai erényeiket kiemelni, nem is ilyen céllal készültek. Inkább a nyilvánosságnak szánt politikai eszmefuttatások részeként értelmezendők, semmint a történetírás szakmai eredményeiként. Szenteljünk azonban figyelmet ezen írásoknak, mert érvelési sémáik szükségszerűen hatással voltak a történelmi Magyarország szétesését taglaló, későbbi történész-szakmai narratívák alakulására is. 9 Azt a magyarázatot, amellyel a fent idézett művek szerzői a történelmi Magyarország dezintegrációjával kapcsolatban szolgáltak, illetve ahogy az adott helyzetért szerintük felelős bűnösöket azonosították, két körülmény befolyásolta. Egyrészt szintén támaszkodott a századforduló magyar nacionalista ideológiájának alapvető toposzaira, másrészt pedig hatással volt rá az az uralkodó, forradalmak utáni politikai gondolkodás, amelynek lényeges vonása volt az 1918 őszén és 1919 tavaszán bekövetkezett polgári és kommunista forradalom delegitimációja, illetve az 1920-ban véglegesen teret nyert és a második világháborúig fennálló rezsim legitimálása. Az okokat egyaránt keresték külső tényezőkben és a belpolitikai életben (illetve konkrét politikai szereplőkben). Az első világháború előtti magyar nacionalista ideológiából kiinduló egyik alapmotívumot abban a véleményben érhetjük tetten, amely szerint a történelmi Magyarország széteséséért a telhetetlen imperializmus és a magyarság ellenségeinek annexiós politikája tehető felelőssé. Ez utóbbiak alatt konkrétan a cseheket és a magyarországi nemzetiségeket (románokat, szlovákokat és délszlávokat ez utóbbiak közül elsősorban a szerbeket) értették, akik már a háború előtt előkészítették a történelmi Magyarország szétverését. A nemzetiségek megjelenítése kapcsán fontos momentum volt a különbségtétel a lojális nemzetiségi nép kategóriája (beleértve a lojális politikai elitet is, ha volt ilyen), illetve az agitátorok, a külföld ügynökei között, akik önmagukat hamisan a magyarországi nem magyar nemzetiségek legitim képviselőiként tüntették fel. Ezen ügynökök emblematikus képviselőiként a cseh emigráció két vezető alakját, Eduard Benešt és Tomáš Garrigue Masarykot emlegették leggyakrabban. 10 Ők az antant országaiban kiterjedt propagandatevékenységet folytattak és hazugságaikkal és fondorlataikkal sikerült félretájékoztatniuk és becsapniuk az antanthatalmakat. 11 A külföld ügynökeinek és a lojális nemzetiségi népnek efféle megkülönböztetése különösen gyakran merült fel a cseh és délszláv emigrációk, a román politikusok, illetve az antant képviselőinek azon állításaival folytatott polémiákban, amelyek a világháború előtti történelmi Magyarországon tapasztalható nemzetiségi elnyomásról szóltak. A korabeli delegitimáló/legitimáló felfogásból eredt az az elmélet, amely elhibázottnak tartotta az 1918. októberi polgári forradalmat, illetve tragikusnak a gróf Károlyi Mihály nevéhez köthető kormányzás következményeit. Ezen érvelés szerint az 1918. október 30 31-én lezajlott forradalom nyomán hatalomra került kormány meggyengítette a történelmi Magyarországot és megfosztotta hadseregétől, 12 ezért az ország nem volt képes kivédeni a cseh és román csapatok támadásait. Károlyit kétes erkölcsű ( szalonarisztokrata, kártyás, kalandor stb.), nem kompetens és naiv politikusként jellemezték, aki pacifizmusával és a valóságtól elszakadt, a győztes hatalmakkal való együttműködésen alapuló idealista politikájával (miközben azok az ő naivitását csak a

Vörös László 11 Trianon és a történelmi emlékezet történelmi Magyarország rovására és saját érdekeik érvényesítésére használták fel) a katasztrófa útjára vitte az országot, ami a kommunista terror siralmas időszakán át egyenesen vezetett Trianonhoz. Nincs mód arra, hogy részletezzük a Károlyinak címzett egyes konkrét vádakat. Csak arra a megállapításra szorítkozunk, hogy Beneš és Masaryk esetéhez hasonlóan a vörös grófról kialakított képbe is belesűrítették az 1918. október vége és 1919 augusztusa (a Tanácsköztársaság bukása) közötti időszak negatívumait, amelyeket a történelmi Magyarország szétesése okának tartottak. 13 A magyarság ellenségeinek imperialista és annexiós politikájáról szóló toposzhoz közvetlenül kapcsolódó harmadik motívum az antanthatalmak vezetőinek állítólagos tájékozatlansága volt, akik a magyarországi helyzet megfelelő ismerete nélkül hozták volna meg döntéseiket. Készségesen hagyták, hogy félretájékoztassa őket a beneši propaganda (a dualizmus kori kormányok megtorló nemzetiségi politikájáról, a nem magyar nemzetiségek elszakadási vágyáról, a csehszlovák nemzet létezéséről és a felső-magyarországi területekhez fűződő történelmi jogáról, az elcsatolt területeken élő magyarok és nem magyarok lélekszámáról stb.), illetve a legkisebb érdeklődést sem mutatták a valós magyarországi állapotok iránt, döntéseiknél pedig kizárólag csak saját érdekeiket vették figyelembe, anélkül, hogy tekintettel lettek volna a történelmi Magyarország lakóinak életére és sorsára. Ezt bizonyította volna az is, hogy a Kárpát-medencei régió sorsáról való döntéshozatal során elzárkóztak a népszavazástól, amely a győztes hatalmak által a békés berendezkedés alapelvének kikiáltott nemzeti önrendelkezési elv egyik alapmechanizmusa lett volna. A történelmi Magyarország szétesésének okaira vonatkozó fenti elképzelések a két világháború közti Magyarország közgondolkodásának különböző szféráiban jelentek meg. Megtaláljuk őket a történészek szakmai megnyilvánulásaiban, a publicisztikában vagy az emlékirat-irodalomban. 14 A két világháború közti Magyarország generációkon átívelő kollektív emlékezetének egyik fontos elemét alkották. Romsics Gergely a korszak magyar és osztrák emlékirat-irodalmának elemzésekor rámutatott a kollektív és egyéni emlékezet közti szoros kapcsolatra, 15 ami egyúttal azoknak a különféle diskurzusoknak az összefonódását is jelenti, amelyek keretében ez az emlékezet létrejön, fejlődik és reprodukálódik. A nemzet múltjához kapcsolódó kollektív emlékezeti tartalmak alakulására mindig a nemzeti történetírások gyakorolták a legjelentősebb hatást. A történészek 1919/20 körüli és azt követő évekből származó fent említett írásainak példája bizonyítja, hogy a kollektív emlékezet jelentősen visszahathat a történészek által írt történelemre. A hivatalos, azaz a professzionális történetírás mindig függ annak a rezsimnek az aktuális szemléletmódjától, illetve ideológiai kiindulópontjaitól, amely az adott történeti diskurzus kereteit biztosítja. Ezt igazolja Szekfű Gyula (1883 1955) Három nemzedék 16 című monográfiájának alaposabb tanulmányozása is, amelyet a szakirodalom a két világháború közti Magyarország egyik legbefolyásosabb történeti munkájának tart. 17 1920-ban, amikor ezt a művét írta, Szekfű már ismert történész volt. A Három nemzedék a legismertebb alkotásává vált a kiadását követő néhány éven belül három újabb kiadást ért meg, amelyeket később továbbiak követtek. A Három nemzedék esetében nem beszélhetünk szigorúan vett történészi szakmunkáról, ez inkább egy esszékötet, ahol az állampolgár-történész próbálja meg feldolgozni a történelmi Magyarország szétesésének tényét, amely Szekfűt ugyanúgy megérintette, mint Magyarország lakosságának szinte minden, akkoriban már jelentősen nacionalizálódott szegmensét. 18 Szekfű a könyvben az 1830-as évektől az első világháborúig tartó időszakkal foglalkozik. A mű 1934-es

Vörös László 12 Trianon és a történelmi emlékezet kiadásába beillesztette a Trianon után című terjedelmes fejezetet, amelyben a könyv első kiadása óta eltelt időszak történéseire reflektált. 19 Minket éppen ez a kibővített, 1934-es kiadás érdekel. A történelmi Magyarország 19. századi történelmének, illetve a végeredményben az ország széteséséhez vezető eseményeknek Szekfű által megalkotott koncepciója nagyon összetett. Nem fogom részletesen ismertetni, mert az egyrészt legalább egy önálló tanulmányt igényelne, másrészt Szekfű műveinek kiterjedt szakirodalma van. 20 Szekfű munkájából csak azokat a motívumokat emelem ki, amelyek egyértelműen a trianoni trauma korabeli megjelenítési módjai közé tartoznak. Szekfű Trianont a magyar nemzeti történelem legnagyobb tragédiájának tartotta. A magyar seregek 1526-os mohácsi vereségéhez hasonlította, amely után 1541-ben három részre szakadt a történelmi Magyarország, majd százötven esztendős oszmán megszállás következett. Ez a hasonlat nem volt új, már a békekonferencia ideje alatt megjelent, amikor a magyar delegáció megkapta a békeszerződés szövegének tervezetét (1920. január 15.), és azt követően a Trianonnal kapcsolatos közbeszéd és közgondolkodás bevett párhuzama lett. 21 Szekfű azonban a mohácsi katasztrófa fölé helyezte a trianoni tragédiát, és Mohácsot is felülmúló sorscsapásként írta le. 22 Szerinte ugyanis Trianon közvetlenül magát a magyar nemzet létét veszélyezteti, mivel a történelmi Magyarországtól elcsatolt területeken szisztematikus támadások érik a magyarságot. A cseh (azaz csehszlovák), román és szerb (azaz jugoszláv) nacionalista politika a földreformok révén megfosztja a magyar elemet a földtől, elveszi tőle megélhetési lehetőségét. Ugyanígy zajlik az egykor magyar városok elnemzetietlenítése, amelyeket elhagyni kényszerül a megélhetésétől megfosztott magyar hivatalnoki réteg, a vasutasok és a kisiparosok, helyükre pedig a nagy számban városokba költöző, nem magyar vidéki lakosság érkezik. 23 A gazdasági elnyomás mellett szisztematikus támadásokra kerül sor a magyarok nemzeti érzelmei ellen, amikor a szomszédos államok vezetői noha ott a most domináns csehek és szerbek nemzetei valójában szintén kisebbséget alkotnak azt tűzték ki célul, hogy országaikat tűzzel-vassal nemzetállamokká alakítsák, hasonlóan a lengyelekhez, románokhoz vagy franciákhoz és németekhez. 24 Szekfű nem nevezi meg nyíltan Trianon bűnöseit, kapcsolódik azonban a magyarság ellenségei (csehek, szerbek, románok, az antanthatalmak) telhetetlen imperializmusának alattomosságáról kialakult képekhez. Három helyen röviden Károlyiról is véleményt mond. Foglalkozik vele, amikor Trianont az ország Mohács utáni fejlődésével hasonlítja össze. A mohácsi katonai vereségért és a történelmi Magyar Királyság széteséséért jórészt felelősnek tartott Szapolyai János főnemessel való összehasonlításból Károlyi viszonylag jól jön ki. Károlyit és körét (az ún. októbristákat ) Szekfű ugyancsak a két világháború közötti magyarországi társadalom többségének kollektív tudatát meghatározó képekkel összhangban gyenge és tehetetlen politikusokként jeleníti meg, de nem olyanokként, akik szándékosan elárulták volna nemzetüket. 25 Szekfű narrációjának fontos része a Magyarország határain kívül, kisebbségi helyzetben rekedt hárommillió magyar sorsa. Az elszakadt nemzettesteket tartotta a történelmi Magyarország felbomlása legrosszabb következményének. Ebben a tekintetben Szekfű munkája bizonyos értelemben alapvető jelentőségű, mivel a magyar kisebbségek fennmaradásának és túlélésének kérdését beemeli a Trianon toposz jelentéstartományába. A nemzet felosztásának témája természetesen már a kezdetektől megjelent a Trianonnal kapcsolatos közbeszédben, és bár a megcsonkított Magyarország és a nemzeti test szétdarabolása metaforák gyakran szerepeltek együtt, a történelmi Magyarország

Vörös László 13 Trianon és a történelmi emlékezet szétverése tragédiájának toposza bizonyos értelemben erősebb volt. Szekfű azonban az (etnikai) magyar nemzet feldarabolásának katasztrófáját a történelmi Magyarország területi integritása elvesztésének sorscsapása fölé emelte, és az elszakadt nemzettestek iránti gondoskodást a (magyar) nemzeti lét nagy erkölcsi kérdésévé tette. A határon túl élő magyarokról való gondoskodást egyúttal a Trianon revíziójára irányuló törekvések elkerülhetetlen és alapvető részének tartotta, amely szerinte minden egyes magyarnak szívügye volt és annak is kellett lennie. 26 Az utolsó pont, amellyel a két világháború közti magyarországi történetírás kapcsán foglalkozni kívánok, a Trianon kapcsán használt metaforikus nyelv. A sajátos hasonlatok, metaforák és a belőlük fakadó morális értékelések vagy ítéletek egyaránt vonatkoztak a békekonferencia lefolyására és a történelmi Magyarország területi dezintegrációjára, valamint a magyar népesség ún. utódállamok általi elszakítására. A trianoni békeszerződést az idézett művekben csak elvétve nevezték békeszerződésnek, gyakrabban illették a békediktátum vagy trianoni diktátum kifejezésekkel, de általánosak voltak a trianoni szégyen és nyomorúság, a trianoni ércfal és hasonló kifejezések is. Hihetetlenül erős érzelmi töltetük van a történelmi Magyar Királyság felbomlására vonatkozó olyan metaforikus leírásoknak, mint például a megcsonkított Magyarország, csonka ország, megcsonkult haza, illetve a feldarabolás, szétdarabolás igéknek ( Magyarország szétdarabolása, a feldarabolás gonosztette ). Ezek a magyarországi közbeszédben úgy a laikusok, mint a történészek körében kifejezetten csak a történelmi Magyarország 1918 20 között bekövetkezett szétesésére vonatkoznak. 27 A levágás vagy erőszakos elválasztás hasonló metaforikus kifejezéseit használták akkor is, amikor az ún. utódállamokban a trianoni békeszerződés következtében létrejött nagy magyar kisebbségi közösségekről volt szó: a nemzeti test szétdarabolása, a nemzeti test részeinek levágása, elszakadt nemzettestek. Ebben az esetben is érvényes, hogy sajátos metaforákról van szó, amelyeket csak Trianon történetével összefüggésben használtak (használnak), és semmilyen más, akár hasonlóként is értelmezhető esetről szólva sem alkalmaztak. A trianoni trauma megjelenítési módjaival összefüggésben meg kell még említenünk a történészek azon kommunikációs/interpretációs stratégiáját, amikor a történész a nemzeti közösség tagjaként, vagyis többes szám első személyben nyilatkozik, bár azt is fontos megjegyezni, hogy ez a stratégia nem csak Trianon történetírása kapcsán érvényesül. A legkifejezőbb példák azok az esetek, amikor a (magyar) történészek úgy beszélnek a történelmi Magyarország dezintegrációjáról, mint a mi ( magyar ) területünk, ásványi kincsünk, piacunk, lakosságunk kétharmadának elvesztéséről. A terület (erőforrások, lakosság stb.) nemzeti tulajdonként való megjelenítése a két világháború közti időszakban egyértelműen összefügg az 1918 előtti etatista nacionalizmus elemeinek részleges továbbélésével a nemzet etno-nacionalista koncepciójában, amely 1920 után jutott érvényre. 28 Ezzel párhuzamosan ugyanakkor a nemzeti/nacionalista ideológiák egyik általános működési alapelvét is megfigyelhetjük itt: azt az elgondolást, hogy a nemzetet, mint kollektív testet természetesen megillet egy bizonyos történelmileg, földrajzilag vagy másként meghatározott terület. Az elidegeníthetetlen nemzeti terület eszméje a 19 20. századi, illetve a jelenkori nacionalista közbeszédben rendszeresen, explicit módon kerül kifejezésre, de implicit jelenlétét amit ebben az esetben megbízhatóan elárul a birtokos névmás többes száma a nem nacionalista szövegekben is megfigyelhetjük. Ez a nyelvi úzus a trianoni kérdéskörrel foglalkozó mai, színvonalas

Vörös László 14 Trianon és a történelmi emlékezet analitikus munkákban is érvényesül, és nemcsak a nemzeti/nacionalista történetírásban. Ehelyütt csak érintőlegesen említem, hogy ugyanez az elv érvényesül a szlovák historiográfiában is, amely a Szlovák Köztársaság területét bevett módon jeleníti meg a szlovákok 1918-ban felszabadult történelmi nemzeti területeként. 29 Láthattuk, hogy a két világháború közötti magyar történetírásban a Trianonnal foglalkozó szövegeket olyan toposzok és speciális nyelv jellemezték, amelyek megegyeztek a trianoni traumáról szóló közbeszédben használtakkal. A fent felsorolt történészek munkái és a naiv nacionalista közbeszéd közötti kapcsolat még szembetűnőbb, ha megnézzük a kor domináns, nacionalista Trianon-értelmezésével szemben ellenzéki pozíciót elfoglaló baloldali és liberális szerzők szövegeit is. Jászi Oszkár, majd később Bibó István interpretációi csak lényegesen később, a 20. század nyolcvanas-kilencvenes éveiben gyakoroltak jelentősebb hatást a magyar történetírásra, jóllehet egyikőjük sem volt történész. 30 Kritikus elemzését adták a magyar nacionalisták és a nem magyar nacionalista mozgalmak sorsszerű konfrontációjának, valamint a belső és külső dezintegrációs erők hosszú távú fejlődésének, ám a prominens történészek fent idézett munkáitól eltérően sokkal kevésbé hatott rájuk a korabeli nacionalista gondolkodás- és kifejezésmód, illetve kevésbé függtek tőle, ami éppen az említett toposzok és metaforikus nyelv hiányán mérhető le legjobban. A második világháborút követő három-négy évben hasonlóan a többi, kommunista hatalomátvételen átesett országokhoz a magyar történetírásban komoly személyi és ideológiai törés következik be. A történelmi Magyarország szétesése és a trianoni békeszerződés témája esetében ez radikális szakítást eredményezett a trauma taglalásának korábbi módjával. A fent leírt, tömörített Trianon fogalmat, mint a két világháború közti Horthy-rendszer termékét, a burzsoá nacionalizmussal és fasizmussal azonosították. Ennek az lett a következménye, hogy még maga a Trianon szó is kimaradt a szövegekből. Az 1945 előtti felfogással való gyökeres szakítás alatt tehát egyrészt a Trianont okozó bűn toposzainak (vagyis az idegen hatalmak, az imperialista csehek, románok és szerbek, a hálátlan nemzetiségek, valamint az 1918. és 1919. évi forradalmak bűne) elutasítása, Trianon mint a legnagyobb nemzeti tragédia toposzának tagadása, illetve a trauma metaforikus nyelvének elhagyása értendő. Természetesen rögtön az 1940-es évek végén, az 1950-es évek elején megszülettek a magyar marxista történelemkoncepción belül az új, kanonizált interpretációk, valamint az új (pszeudo-marxista) nyelvezet is. A trianoni békeszerződés témáját kiszakították a történelmi Magyarország dezintegrációs folyamatának kontextusából és a Horthy-rendszer hatalmi konszolidációjának kontextusában interpretálták. E koncepció szerint Trianon az ellenforradalmi nacionalista propaganda eszközeként szolgált, amelynek az volt a célja, hogy a néptömegek figyelmét elterelje a súlyos társadalmi problémákról, a feudális politikai struktúrák továbbéléséről és a kizsákmányoló fasiszta kormányról. 31 A magyar nép félrevezetése a nacionalista propaganda által az 1918 előtti, a földbirtokosok és a burzsoázia alkotta uralkodó osztályok politikájának folytatása volt. Eszerint tehát a magyar nép a nacionalista burzsoázia és a továbbélő feudális nemesség elnyomásának ugyanolyan áldozata volt, mint a nem magyar nemzetiségek. Ezért az említett koncepció szerint nem a feudális történelmi Magyarország szétesése volt a magyar nemzet tragédiája, hanem a Horthy-féle fasiszta rezsim és annak revizionista politikája, amely a második világháborúba taszította a nemzetet. A korai magyar kommunista történetírás egészen új tézise volt, hogy a történelmi Magyarország sosem volt a magyarok nemzetállama, ezért a nemzetiségek leválása

Vörös László 15 Trianon és a történelmi emlékezet igazságos dolog volt. 32 Az 1950-es években aztán a Trianon által jelképezett magyar nacionalizmus teljes semlegesítése érdekében a történeti narratívákból teljes egészében kiestek az utódállamokban élő magyar kisebbségekre vonatkozó utalások. A tömegek nacionalizmusának kiváltására alkalmas témák fokozott jegelése után, az 1956-os forradalom leverését követő konszolidációs időszakban enyhül a tabuizáló nyomás. Ez Magyarországon ellentétben az 1968 utáni csehszlovákiai folyamatokkal fokozatosan a történeti kutatások egyre nagyobb szabadságához vezetett. A történelem marxista elmélete ezután már nem a történelem egyetlen, szigorúan megkövetelt értelmezési kerete volt, és a kutatási témák kiválasztását sem kizárólag marxista-leninista ideológiai keretek határozták meg. Nyilván ezzel is magyarázható, hogy az 1960-as évek első fele a Trianon iránti megújult érdeklődés időszaka volt. Megjelennek az első olyan munkák L. Nagy Zsuzsa monográfiája és Galántai József tanulmánya, amelyek már nemcsak a Tanácsköztársaság bukásával és a Horthy-rendszer létrejöttével összefüggésben vizsgálják az 1918 1920 közötti eseményeket, hanem elsődlegesen a történelmi Magyarország felbomlásának folyamatával összefüggésben. 33 A hetvenes években formálódik ki a történészek egy olyan csoportja, amely szisztematikusan foglalkozik az 1918 1920 közötti időszak kutatásával. 34 A Trianon iránti új érdeklődés egyértelműen összefügg a rendszer hozzáállásának megváltozásával, a politikai és társadalmi elitek ugyanis egyre befogadóbbá váltak a nemzeti érzület iránt, ami a közbeszédben is kezdett megnyilvánulni (ez a folyamat az irodalmi publicisztikában és a szépirodalomban már az 1960-as években elkezdődött a nemzeti motívumok visszatérésével). 35 1978-ban publikált egy tanulmányt Glatz Ferenc, amelyben a két világháború közti magyar történetírás Trianon témájához fűződő viszonyát vizsgálta. 36 Végül 1983-ban jelent meg Ormos Mária tollából az első komplex monográfia a történelmi Magyarország dezintegrációs folyamatáról, amely egyaránt vizsgálta az 1918 1920 közötti időszak bel- és külpolitikai történéseit. 37 L. Nagy Zsuzsa (1965) és Ormos Mária művei diplomáciai levéltári források extenzív vizsgálatán alapulnak. Mindkét munka, különösen Ormosé, már túllép a vulgáris marxista történetírás hagyományán, és bár visszatérnek a történelem nemzeti interpretációs keretéhez, jól látható az a tendencia, hogy az eseményeket a lehető legsterilebben értékeljék abból a szempontból, hogy milyen hatást gyakoroltak a magyar nemzetre. A nagypolitika és a diplomácia interpretációjára korlátozódnak, és igyekeznek kerülni az érzelmi vagy moralizáló megfogalmazásokat. Az egyetlen értékkritika, amelyet többé vagy kevésbé explicit módon megfogalmaznak, az antanthatalmak (főképp Franciaország) képviselőinek kritikája, amiért a döntéshozatal során ignorálták a nemzetek önrendelkezési jogát, amelyet ők maguk kiáltottak ki a közép-európai térség geopolitikai újjászervezése alapvető és meghatározó elvének. Mindkét mű cáfolja az igazságtalanságnak és bűnösségnek a húszas és harmincas évek történetírásában elterjedt fő toposzait és sztereotípiáit. L. Nagy Zsuzsa arra a következtetésre jutott, hogy a belpolitikai változások (vagyis az 1918 19. évi polgári és kommunista forradalom) csak minimális hatással voltak a történelmi Magyarország felosztásáról döntő békekonferenciára, illetve az elcsatolt területek nagyságára. Inkább ellentétes oksági összefüggésekre mutatott rá, azaz hogy épp a párizsi békekonferencia eseményei okoztak hirtelen fordulatokat a magyar politikában és nem fordítva. Ormos munkája jelentős mértékben támaszkodott francia diplomáciai anyagokra, és megjelenése idején kétségtelenül ez volt a legrészletesebb és forrásanyaggal leginkább alátámasztott mű az 1918 1920 közötti időszakról. Ormos arra a következtetésre jutott, hogy a

Vörös László 16 Trianon és a történelmi emlékezet történelmi Magyarország dezintegrációjáról egyértelműen az antant, elsősorban pedig Franciaország közép-európai stratégiai érdekei döntöttek. Szerinte az antanthatalmak tájékozottak voltak a történelmi Magyarország helyzetét illetően, és a külföldön működő cseh (csehszlovák), román és jugoszláv csoportok propagandája, illetve félretájékoztatása nem gyakorolt akkora hatást a békekonferencia döntéseire, mint amekkorát a két világháború közti történetírás tulajdonított nekik. Az 1960-as évek végétől egy másik fontos elem is megjelenik a magyar történetírásban, mégpedig a dualizmus kori magyar kormányok nemzetiségi politikájának kritikus értékelése. A földbirtokosok és burzsoázia nacionalizmusának marxista-leninista pozíciókból történő elítélése már az 1940-es évek végi kommunista hatalomátvételt követően nagy hangsúlyt kapott, ám csak a hatvanashetvenes évektől Arató Endre, Spira György, Hanák Péter és mások munkáiban találkozhatunk a magyar nacionalizmus, illetve a történelmi Magyarország elitjei által az 1848 49-es forradalom előtt és alatt, majd a dualizmus korában folytatott nemzetiségi politika szakmai kritikai reflexióival. Noha L. Nagy Zsuzsa és Ormos Mária említett műveiben, illetve további szerzők munkáiban is csak néhány mondat szól a dualizmus korának nemzetiségi politikájáról, a világháborúk közötti időszak történetírásához viszonyított eltérés azonban szembetűnő. Egyes későbbi szerzők, mindenekelőtt Romsics Ignác, a történelmi Magyarország széteséséről szóló, máig legnagyobb hatású mű szerzője, lényegesen nyíltabban és kritikusan értelmezik a dualista kormányok nacionalizmusát és nemzetiségi politikáját. 38 Azonban sem ő, sem Ormos vagy a többi említett szerző nem tekinti a történelmi Magyarország felbomlása egyik kulcsfontosságú okának a nemzetiségi, azaz nem magyar lakosság tömegeinek elégedetlenségét, amely a magyarországi kormányok intoleráns nemzetiségi politikájának lett volna a következménye. A döntő tényezőt a nagyhatalmak érdekeiben, valamint a nemzetiségek politikai emigrációinak, illetve hazai politikai elitjeinek céljaiban és tevékenységében látták, nem pedig a nem magyar lakosság széles tömegeinek öntudatos politikai álláspontjában. Gyakorlatilag ez marad a magyar akadémiai történetírás alapvető interpretációs irányvonala egészen napjainkig. E helyütt előzetesen megjegyezném, hogy egyúttal ez a kortárs szlovák történészek többségével fennálló vita legfontosabb területe is. Szerintük ugyanis a magyar kormányok magyarosító nemzetiségi politikája miatt a szlovákok többsége (és per analogiam a történelmi Magyarország többi nem magyar nemzetiségű lakója) körében jelentkező, egyértelmű elszakadási vágy ugyanolyan valós és lényeges tényezője volt a történelmi Magyarország szétesésének, mint a nemzetiségek politikai emigrációinak és hazai elitjeinek ténykedése vagy az antanthatalmak stratégiai érdekei. Az 1980-as és 1990-es évek fordulóján, a magyarországi kommunista rendszer bukása után a közép-európai egykori szovjet blokk többi országához hasonlóan a nacionalizmus hirtelen térnyerése tapasztalható, ami jelentős hatással volt a történetírásra is. Ahogy a közbeszédbe visszatért Trianon témája, úgy újra erőre kapott a két világháború közti időszak legendáriuma is. Kétségtelenül kereshetünk összefüggést az új, keresztény-konzervatív értékeket nemzeti (nacionalista) retorikával ötvöző politikai elit megjelenésével is. 39 Ebben az időben gyors egymásutánban jelennek meg különböző jellegű írások a történelmi Magyarország szétesésének nyíltan nacionalista értelmezéseivel, amelyek nemcsak hogy kapcsolódtak az újra felfedezett két világháború közötti történetíráshoz, hanem teljes mértékben reprodukálták annak minden toposzát az igazságtalanságról, árulásról és tragédiáról. 40 Ez a nacionalista megközelítés az elmúlt 3-4 év folyamán jelentős mértékben elterjedt és intézményesült, létrejött ugyanis a Trianon

Vörös László 17 Trianon és a történelmi emlékezet Kutatóintézet, és olyan folyóiratok is megjelennek, mint a Trianoni Szemle vagy a Nagy Magyarország. 41 A nacionalizmus e második, mérhetetlen előretörése ismét kétségtelenül összefügg az országban 2006 után kialakult politikai helyzettel. Annak elemzése, hogy ez milyen hatással van a történetírásra elsősorban, de nem csak Trianonnal összefüggésben a jövő feladata. Az egyetemek, főiskolák történészi műhelyeiben szintén tapasztalható a Trianon iránti érdeklődés reneszánsza, és jelentős mértékben bővül a témával foglalkozó szerzők köre is. A nyolcvanas és kilencvenes évek fordulójától napjainkig a történetírás folytatta az antanthatalmak, a csehszlovák, jugoszláv és román emigráció diplomáciájának, a békekonferencia diplomáciai történetének feltárását (L. Nagy Zsuzsa, Ormos Mária, Ádám Magda és Galántai József), szintén folytatódott a történelmi Magyarország belpolitikai folyamatainak kritikai kutatása, továbbá alapos vizsgálatnak vetik alá Trianon társadalmi recepcióját is. 42 A kutatás szabadsága által teremtett új körülmények közepette, valamint az egyre nacionalistább közbeszéd és kollektív emlékezet időszakában változik a történeti diskurzus jellege is. Háttérbe szorulóban van a steril írásmód, egyértelműen visszatér a történelem nemzeti interpretációs kerete, rehabilitálódik az 1945 előtti történetírás ez tükröződik a két világháború között született munkák, például Szekfű Gyula, Gratz Gusztáv, Horváth Jenő művei reprint kiadásainak megjelenésében is, valamint abban, hogy visszatértek a korszak bizonyos toposzai, illetve elsősorban a trauma nyelvének kifejezőeszközei. Általánosságban megállapítható, hogy mindenekelőtt Trianonnak, mint nemzeti tragédiának és a magyar nemzetre nézve hátrányos következményeinek toposzai kerülnek elő a két világháború közötti korszak történetírásából. Az akadémiai történetírásban azonban a tragédia, Trianon igazságtalanságának és a nemzetre gyakorolt kedvezőtlen hatásainak toposzai már nem a történelmi Magyarország szétesésével, hanem a nemzeti közösség felosztásával összefüggésben merülnek fel. Tehát már nem az ezeréves Magyar Királyság vége a tragédia, hanem a magyar lakosság nagy csoportjainak leválasztása, és az, hogy ezek a csoportok idegen államokban hátrányos vagy üldözött kisebbségi helyzetbe kerültek. Negatív a békekonferencia megítélése, mert az ott döntéseket hozó antanthatalmak, amikor a magyarokra került a sor, figyelmen kívül hagyták a nemzeti önrendelkezés elvét: az utódállamok stratégiai és gazdasági érdekeit részesítették előnyben az igazságosabb etnikai határok rovására, és az elszakított területeken nem engedélyezték népszavazások megtartását sem. Ami azonban elsődlegesen összekapcsolja a két világháború közötti, illetve az 1980- as évek vége utáni történetírást ahogy arra már fentebb többször utaltam az a metaforikus nyelvezet, amely a történetírást összekötötte és összeköti a trianoni trauma diskurzusaival. Már L. Nagy Zsuzsa 1987-es tanulmányának bevezetőjében, amelyben Trianonnak a magyar társadalmi tudatban elfoglalt helyét vizsgálta, olvashatjuk azt a megállapítást, hogy Trianon olyan nagy megrázkódtatást jelentett a nemzet számára, amely a 16. század óta nem érte, majd néhány oldallal később a trauma egyik okát így nevesíti: mert a magyarság testéből milliók szakadtak ki, nem saját akaratukból, hanem kényszernek engedelmeskedve. 43 A Trianonról író kortárs szerzők egyik jelentős képviselője, Romsics Ignác beszédes című tanulmányában Nemzeti traumánk: Trianon egyes helyeken szintén érzelmi töltetű értékeléseket fogalmaz meg. Szerinte a trianoni béke durvasága az elvszerűtlenségében és a történelmi Magyarországtól elcsatolt területek szokatlan nagyságában rejlik: Magyarországot valóban feldarabolták illetve