játszószoba, utána pedig Kaye szobája. A tréningfelsője alatt viselt táskából zongorahúrt vett elő, megpiszkálta vele az ajtó zárját, majd egy

Készítette: Detty emberföldet szánt s alatta pihen és nyárra nyárjön és meghal a hattyú. Engem emészt csak a könyörtelen halhatatlanság... Lord Alfred Tennyson: Tithonus (Szabó Lőrinc fordítása) Roppant szivárvány volt egyszer az égen: szövetét tudjuk, - számontartja régen a mindennapi dolgok lajstroma. John Keats: Lamia (Nemes Nagy Ágnes fordítása) Bevezető J OHN BLAYLOCK MEGINT az órájára nézett. Pontosan hajnali három - ideje indulnia. A kis Long Island-i városka olyan csendes volt, hogy azt is hallotta, ahogyan a fákkal szegélyezett utca közlekedési lámpája halk kattanással vált. John visszatette az óráját a zsebébe, és óvatosan előlépett a bokrok közül, ahol idáig rejtőzött. Egy pillanatig csak állt a kihalt úton, arcát a hűvös, éjszakai szélbe fordítva. Az áldozat az utca közepén lakott. John kifinomult érzékeivel a ház fekete tömbjére koncentrált, az élet legapróbb jelei után kutatva. A Wagner házaspár mindössze annyit vesz majd észre a történtekből, hogy Kaye eltűnt. Néhány hónap, és ő is része lesz a statisztikának, egy az évi több ezer tizenéves közül, akik elszöknek a családjuktól. Kaye-nek pedig nagyon is jó oka volt arra, hogy megpattanjon. Úgy nézett ki, hogy kirúgják az Emerson Gimnáziumból, ráadásul őt és a barátját, Tommyt, kokainfogyasztás miatt beidézték a kerületi bíróságra. Ma éjjel mindkettejüknek nyoma vész. A lány pasijáról Miriam gondoskodik. Ahogyan néma csendben, fekete tréningruhájában láthatatlanul osont a ház felé, Johnnak eszébe jutott a nő. Mint az ilyen feszült pillanatokban mindig, most is nagyon kívánta. Ősrégi volt már az ő szerelmük, ismerős, kényelmes érzés. Két perccel három után lement a hold. Most már csak az utca végén lévő egyetlen lámpa világított. Pont, ahogy tervezték. John köny- nyed futásra váltott, elhaladva a ház előtt, s csak a telek távolabbi végénél állt meg. Egyetlen oldalról sem látott fényt. Felsétált a kocsifelhajtón. Minden háznak sajátos kisugárzása volt számára, amely talán legjobban valamiféle érzelem illatához hasonlított. Ahogyan közelebb lépett a némán fölébe magasodó, fekete tömeghez, egyre jobban úrrá lett rajta az érzés, hogy ez a bizonyos épület nagyon nem tetszik neki. A gondozott rózsabokrok, a dáliával és árvácskával beültetett ágyások ellenére valósággal sugárzott belőle a düh. Most, hogy így megbizonyosodott a Wagner család nyomorúságos helyzetéről, csak még jobban megerősödött benne az elhatározás. Elméje a korábbinál is fokozottabban koncentrált az előtte álló feladatra. Minden egyes mozdulatot másodpercre pontosan előre megterveztek. Annyira erősen összpontosított, hogy még azt is tisztán hallotta, ahogyan a Wagner házaspár az emeleti hálószobában szuszogva alszik. Megtorpant, és teljes erejéből figyelt. Immár megneszelte azt is, ahogyan a lepedő halkan súrlódik az alvó karjának legapróbb mozdulatára, vagy az alig észlelhető kaparászást, amint egy svábbogár felfelé mászik a hálószoba falán. Meglehetősen nehéz volt az ennyire erős koncentrációt hosszú időn keresztül fenntartani. Ebben ő és Miriam igencsak különböztek egymástól - a nő nagyon sokszor létezett ilyen emelt figyelmi állapotban, John pedig szinte soha. Miután megbizonyosodott arról, hogy a házban mindenki mélyen alszik, megkezdte a behatolást. Annak ellenére, hogy koromsötét volt, könnyedén megtalálta az alagsorba nyíló ajtót. Közvetlenül a kazánházba vezetett. Azon túl helyezkedett el egy lambériával burkolt

játszószoba, utána pedig Kaye szobája. A tréningfelsője alatt viselt táskából zongorahúrt vett elő, megpiszkálta vele az ajtó zárját, majd egy hitelkártyával óvatosan felemelte a nyelvet. Amikor benyitott, meleg, dohos levegő csapott az arcába. Az éjszaka nem volt igazán hideg, így a kazán csak kis lángon égett, halvány, narancsos fényét a falra vetve. John keresztülment a helyiségen, és belépett a mögötte nyíló folyosóra. Megtorpant. Előtte a sötétből szakadozó lélegzést hallott - de nem embertől származót. Gyorsan végiggondolta, mi lehet a zaj forrása, és feltételezte, hogy egy nagyjából harminckilós kutya adhatja ki magából ezt a hangot, amely vagy kétméternyire tőle, a folyosó túlsó végében alszik. Nos, ezzel már nemigen tud mit kezdeni. Kénytelen lesz elkábítani az állatot. A táskájából kivett egy műanyag zacskót, majd rongyot húzott elő belőle. Az anyag hűvös volt, és csöpögött belőle a kloroform. Ő nem olyan gyors, mint Miriam, neki még mindig bódítószerekre van szüksége, hogy az áldozatait ártalmatlanná tehesse. Eszébe jutott, milyen veszélyeket tartogathat a jelenlegi helyzet, és a gondolatra összeszorult a torka. Barátja, a sötétség most ellene dolgozott; tett egy lépést előre, és próbálta a lehetőségekhez mérten kiszámítani, milyen messzire van tőle a kutya. Még egy lépés. A házőrző lélegzésének ritmusa megváltozott. Két lépés. Mozdulat súrlódó hangja és kezdődő morgás. Három lépés. Az ugatás robbanásként hasított bele az éjszakába. Ebben a pillanatban azonban már meg is ragadta az állatot, ujjai a szőrbe kapaszkodtak, a kloroformtól csöpögő rongy az eb pofájára szorult. Vad küzdelem kezdődött, némának vagy csendesnek semmiképpen nem nevezhető. - Barney? Kaye hangja olyan tisztán csendült, mintha egy apró harang szólalt volna meg. Azonban jó adag félelem is vegyült bele. John pontosan tudta, hogy egyre romlanak az esélyei. A lány most már felébredt. Érezte a sötétséget kutató tekintetét. Más körülmények között azonnal visszavonult volna, ma éjjel azonban nem tehette meg. Miriam könyörtelen gyilkos volt, és biztos, hogy a fiú nem fogja túlélni ezt az éjszakát. Az egész félrevezetés lényege éppen abban állt, hogy a két fiatalnak egyszerre vész nyoma. Mivel mindketten eltűnnek, a rendőrség valószínűleg arra gondol majd, hogy együtt szöktek el otthonról, és az ügyüket besuvasztják valami aktakupacba, közvetlenül az elveszett macskák esetei alá. Ha azonban csak az egyiküknek találják reggelre hűlt helyét, akkor sokkal könnyebben gyanút foghatnak. Abban a pillanatban, ahogy a kutya feladta a küzdelmet, John továbbindult. Valószínűleg legfeljebb tíz perce lesz cselekedni, amíg az állat teljesen eszméletlen. Most már nem vesztegethet több időt. A lehető leghatékonyabban kell végeznie a lánnyal. Kaye hálószobája hirtelen megtelt fénnyel. A leányzó csodálatosan szép volt, ahogyan ott ült az ágyon, hálóingben, keze a díszes kis éjjeli lámpán. John úgy érzékelte a világosságot, mintha tűz lobbant volna. Rárontott a lányra, és megpróbálta elfojtani a sikolyt, amiről pontosan tudta, hogy a következő pillanatban belehasít az éj csöndjébe. Keze máris Kaye szájára tapadt, karja pedig az áldozat testére nehezedve az ágyhoz szegezte. A lány egészen enyhe kölni- és cigarettaszagot árasztott. John küzdött vele, közben egyfolytában vonaglott, próbálva megfékezni a dühös védekezést. Ez a vad ellenállás haragot szított benne. Most már mind a két keze a lány szájára és orrára tapadt, térdével pedig a könyökét szorította az ágyhoz. A szobában némaság honolt, eltekintve a tompa puffanásoktól, ahogyan Kaye lába a puha matracnak csapódott. John csak figyelte a könyörgő, rettegéssel teli szemeket, és azon kezdett töprengeni, vajon mennyi ideig fog még bennük megcsillanni az élet. Érezte, ahogyan a lány a nyelvével próbálja letolni a száját elzáró tenyeret. Vigyázz, nehogy megharapjon! Az öt perc, ami ahhoz kellett, hogy áldozata megfulladjon, mintha soha nem akart volna véget érni. John erőlködött, nehogy kiessen a koncentrációból. Ha a lány kiszabadul és elmenekül

valahogy... Nem, ezt nem hagyhatja. Hiszen hosszú évek gyakorlata áll a háta mögött. A lényeg, hogy ne engedje másfelé kalandozni a gondolatait, ügyeljen, hogy szorítása jottányit se lazuljon - egyetlen pillanatra sem. Figyelte, mikor veszi észre a szem fehérjében megjelenő bevérzést, ami a halál biztos jele. Kaye pontosan úgy viselkedett, ahogyan mindenki más. A tekintetével könyörgött neki az életéért, és kétségbeesetten nézett az arcába. Végül, ahogyan kezdte elveszíteni az eszméletét, lehunyta és összeszorította a szemét. Ezután következett néhány vad rándulás - mintha a tudatalatti hasztalan próbált volna elmenekülni attól, amitől a tudat képtelen volt. Egy lélegzetvételnyi mozdulatlan csendet követően megint felpattantak a szemek. A fehérje most már olyan világos rózsaszín árnyalatú volt, amilyennek ilyenkor lennie kell. írisze nagyon lassan a jobb sarokba vándorolt, mintha csak meg akarná mutatni, merre távozik a lélek, és azután még a korábbinál is teljesebb mozdulatlanság állt be. John azonnal elengedte, a fülét a mellek közötti meleg, puha völgybe nyomta, és figyelmesen hallgatta, ahogyan a szív még egyszer, utoljára, erőtlenül megdobban. Tökéletes. Kaye a lehető legjobb állapotban van, közvetlenül a halál küszöbén. Immár minden akadály elhárult. A vasfegyelem átadhatja a helyét a valódi érzelmeinek, éhsége nyers igazságának. Rávetette magát Kaye-re, és közben alig bírta elfojtani saját izgatott kiáltását. A lány azonnal új élettel robbant szét a belsejében. Agya úgy tisztult ki egyetlen szemvillanás alatt, mintha egy fülledt napon jéghideg vízbe vetette volna magát. A lopakodó fájdalom nyomban semmivé lett az izmaiban. A hallása és a látása szinte természetellenesen intenzív információözönt zúdított rá. Egyik csúcsról a másikra jutott újra és újra. Mint ilyenkor mindig, Miriam képe elevenedett meg a fejében. A száján érezte ajkainak ízét, a szíve nevetésének ritmusára dobogott. Sóvárgott hideg érintése után, és a mélységes szerelem féktelen vágynak adta át a helyét. Aztán mindennek vége szakadt. Egyetlen pillantást is alig pazarolt Kaye Wagnerre, aki mostanra csak sötét dudornak tűnt az ágynemű alatt. Nincs vesztegetni való ideje. Kényszerítette magát, hogy visszatérjen a kegyetlen szükség diktálta teendőkhöz, és egy fekete műanyag zsákba dugta a lány törékeny testét. Idegesen az órájára nézett. Egészen pontosan két perc múlva a megbeszélt helyen kell lennie. A zsákba beledobta még Kaye pénztárcáját, a hajkeféjét, valamint néhány kozmetikumot, ami a fésülködőasztalon hevert szanaszét. Azután a batyuba került egy-két bugyi, melltartó és egy maréknyi bakelit kislemez is a földről. Bement a fürdőszobába, felnyalábolta a fogkefét, hajlakkot, további kenceficéket, sampont, illetve egy viszonylag tiszta blúzt, amely a zuhanyfüggöny rúdján lógott. Az autó ötven másodperc múlva befordul az utcába. Miriam mindig a terv szerint érkezik, így John kénytelen volt valósággal rohanni kifelé ugyanazon az útvonalon, amelyen bejött, csak egyetlen lélegzetvételnyi időre állva meg, míg a zongorahúr segítségével megint kulcsra zárta az ajtót maga mögött. Végigsietett a kocsifelhajtón, és megállt a virágzó som rejtekében. Az egész teste bizsergett. Úgy érezte, hogy a körülötte lévő világ legkisebb részletét is tökéletesen befogadja. Már nem kellett különösebb erőfeszítés ahhoz, hogy összpontosítani tudjon. Érezte a som megnyugtató jelenlétét, hallotta a legapróbb neszeket, ahogyan egy bogár zizeg, vagy ahogyan egy kocsi lassan lehűlő motorja pattog az utca másik oldalán. A feje fölött a csillagok színes kavalkádban oldódtak fel; voltak köztük zöldek, sárgák, kékek és vörösek. A szellő mintha minden levelet egyenként simított volna végig. Johnt élesen és mindent áthatón eltöltötte a körülötte leledző csodák tömkelege. Az élet nem is lehetne ennél édesebb. Elmosolyodott, amikor észrevette a kocsijukat. Miriam egy vaksi nyolcvanéves óvatosságával vezetett. Szinte betegesen félt a balesetektől, így egy Volvót választott maguknak, egyrészt, mivel nagyon biztonságos volt, másrészt, mert a legkevésbé sem feltűnő. Annak ellenére, hogy alapvetően nagyon megbízható gépkocsinak számított, Miriam felszereltette megerősített üzemanyagtartállyal, illetve teherautókból származó fékeket, valamint légzsákokat rakatott

bele, mert a biztonsági öveket nem találta megfelelőnek. Még a napfénytető" is extra menekülési útvonalként szolgált. John kötelességtudóan kocogott oda a lassan mozgó járműhöz, terhét a hátsó ülésre dobta, majd beült Miriam mellé, előre. Természetesen nem is lehetett kérdéses, hogy a nő fog vezetni. Soha nem adta ki a kezéből a kormányt, eltekintve néhány különösen kivételes esettől. Megnyugtató érzés volt megint vele lenni. Az ajka hűvösnek és ismerős tapintásúnak bizonyult, ahogyan John orcájához ért, a mosolyában öröm és sikerélmény csillant. Nem szólt egyetlen szót sem, csak az útra koncentrált. A felhajtó a Long Island-i gyorsforgalmira még kétutcányira volt tőlük, és John máris tudta, hogy Miriam aggodalmaskodni fog, nehogy megállítsák őket a rendőrök, mielőtt azt elérnék. Ha ez megtörténne, néhány nagyon kínos kérdésre követelnének választ tőlük a helyi erők. Egyikük sem szólalt meg, míg el nem érték a feljáratot. Amikor azonban már a gyorsforgalmin haladtak, John érezte, ahogyan Miriamből elszáll a feszültség maradéka is. - Ez egyszerűen csodálatos volt! - mondta a férfi felé fordulva. - A fiú csak úgy duzzadt az erőtől... John elmosolyodott. Visszafogta saját lelkesedését. Annak dacára, hogy évek óta gyakorolta, számára soha nem jelentett különösebb élvezetet a gyilkosság. Miriammel ellentétben ő nem szerette magát az élet elvételét. - Remélem, a tiéd is jól ment. - Igazából kérdésnek szánta a kijelentést. - A szokásos. Miriam tekintete Johnt fürkészte, és a szeme úgy csillogott, akár egy játék babáé. - Én annyira jól éreztem magam! Szerencsétlen srác azt hitte, hogy valami odatévedt lány meg akarja erőszakolni - kuncogott. - Azt hiszem, elélvezett, miközben meghalt. Aztán nyújtózott, és az arcára kiült a táplálkozás utáni nyugalom. - Na és Kaye halála milyen volt? John feltételezte, hogy csak azért érdeklődik, mert ezzel is azt akarja kifejezni, hogy mellette áll. De az igazat megvallva most inkább megfeledkezett volna erről az undorító kis cselekedetről, és szeretett volna a végtelen boldogságra koncentrálni, amely a gyilkosságot követő jutalom volt. - Kloroformmal kellett elaltatnom egy kutyát. Miriam áthajolt az anyósüléshez, arcon csókolta Johnt, majd megfogta a kezét. Végtelenül érzékeny volt; ebből az egyetlen megjegyzésből azonnal megfejtette az éjszaka történéseit, és megérezte, milyen nehézségekkel kellett szembenéznie a férfinak. - Előbb vagy utóbb mindannyian ugyanott végzik. Biztos vagyok benne, hogy nagyon emberségesen jártál el. Az a lány valószínűleg egyetlen pillanatig sem sejtette, mi történik vele. - Hibáztam. Számítanom kellett volna a kutyára. Ez az, ami nagyon zavar. Persze nem mondott egészen igazat. Ott motoszkált benne az a különös érzés is, ami mintha csak az emlékeiben élt volna mostanáig. Nagyon fáradt volt. Hosszú évek óta nem érezte ennyire kimerültnek magát. - Soha nem adhatsz tökéletes halált. Valamennyi szenvedés mindenképpen lesz. Igen, ez igaz volt. És John még most, ennyi év elteltével sem tudta megszokni, hogy szenvedést kell okoznia másoknak. Persze nem lenne szabad ennyire a szívére vennie mindezt. A táplálkozás azért van, hogy megint élettől duzzadónak érezze magát. Ez az egész biztosan csak valami átmeneti elhajlás lehet, ami azért következett be, mert a kutya megzavarta. Úgy döntött, inkább nem törődik ezzel, így hát az ablak felé fordult, és az elsuhanó tájat bámulta. Az éjszaka lenyűgözően szép volt. John mindig úgy érezte, hogy az éj sötétje sokkal mélyebb igazságokat rejt, egyfajta örömöt, valami olyasmit, ami miatt megbocsátható az erőszak. Amikor erre gondolt, eltöltötte a bizonyosság, hogy igazolható mindaz, amit tettek.

A városok fényfoltjai egymás után jöttek és mentek. John mélységesen beleszeretett mindebbe. Hagyta, hogy a gyilkolás apró öröme betöltse lényét, és belegondolt, hogy alapvetően mennyire boldog ebben az életben. Mielőtt észrevette volna, mi történik, lecsukódott a szeme. Az autó zúgása kezdett összemosódni a fejében az egyre távolabbi emlékeiben feltámadó hangokkal. Felpattant a szemhéja. Ennek nem lenne szabad így történnie. Kinyitotta a napfénytetőt, hogy egy kis hűvös levegőt engedjen be. Az ő életük szinte végletesen szigorú rendszer szerint zajlott. Huszonnégyből hat órán keresztül aludtak, és ez az álom nagyjából négy órával a táplálkozást követően szállt rájuk. Akkor pedig ez az előbbi mi volt? Félálomban lebegett egy nagyon kellemes érzés felé, miközben az elméjén úrrá lett valamiféle jóleső visszaemlékezés vagy bódulat, ami... Egyetlen pillanatra eluralkodott rajta a képzet: mintha hatalmas, hideg, gyertyákkal megvilágított teremben állna, és még a kandallóban égő fa ropogását is hallani vélte. Meglepődött. A Blaylockok ősi, családi rezidenciája azóta nem jutott az eszébe, hogy ők ketten elhagyták Angliát, most mégis hihetetlenül tisztán rajzolódott ki előtte hálószobája képe, az a makacs dohosság, a nagy terek, az ismerős sarkok. Miriam még most is éppen olyan csodálatos volt, mint akkoriban. John szerette volna megérinteni és megölelni, ő azonban nem állhatta, ha vezetés közben zavarják. Emlékezett a szobájából az észak-yorki mocsarakra nyíló hatalmas ablakokra és arra, hogy kitekintve szinte mindig látta a távolban a cigányok tábortüzeinek fényét. A múlt arcai és hangjai elárasztották a tudatát. Álmosan figyelte, amint a kocsi mellett elhalad ez a különös, modern táj, a végtelen fények, a szabálytalan körvonalú, omladozó kis házak. Mennyire magányos ebben a világban! Lehunyta a szemét, és abban a pillanatban Hadleyben találta magát egy szürke, esős délutánon. Egy különleges délutánon - legalábbis olyanon, amely egy órán belül azzá válhat. Emlékezett még arra, milyen is volt ő maga akkoriban: jó partinak számító fiatal úriember, aki csak nemrég fejezte be a Balliol College kétéves képzését. Éppen a vacsorához öltözött, és az inasa ott ügyködött körülötte a harisnyájával, a selyemsáljával és az ingével. John feltételezte, hogy az aznapi vendég apja unalmas politikus ismerőseinek egyike lesz, és az egész este azzal fog telni, hogy szenteskedő beszélgetést folytatnak az eszét vesztett öreg királyról, valamint a feslett régensről. Johnt teljesen hidegen hagyták az udvar intrikái. Őt sokkal jobban lekötötte, ha medvéknek állíthatott csapdát, vagy ha a kutyáit futtathatta a lápon. Miközben készülődött, egy hintó futott be nagy zörgéssel. Lenyűgöző díszfogat volt, melyet hat csődör húzott, és két szolga kísért. Még soha nem látta a címert, amelyet az inasok viseltek az egyenruhájukon. Amikor pedig a hintóból kilépett a talpig fehér selyembe öltözött hölgy, John türelmetlenül csettintett a komornyiknak, hogy adja már neki oda a parókáját. Nagyon régen történt, hogy az apja legutóbb örömlányt hozott Hadleybe. Annak ellenére, hogy sokat betegeskedett, gyakran összekevert dolgokat, golyvás volt, és a látása is meggyengült, ami a nőket illeti, John apjának sikerült megőriznie remek ízlését. Ha hölgytársaságra vágyott, általában az arisztokrácia züllöttebb rétegeiből választott magának valami külsőre vonzó, elbűvölő kis teremtést, aki anyagi javakban nem bővelkedett annyira, hogy a fia érdeklődését is felkelthesse. Csakhogy ez utóbbi törekvése általában kudarcba fulladt. - Az úr ma nincs itthon - dudorászta, miközben Williams elvégezte az utolsó simításokat a selyemsálon, és némi parfümöt hintett a parókára így boldog nap köszönt reánk. - Az úr itthon van, gazdám. - Magam is tudom, Williams, de attól még álmodozhatok, nemdebár? - Igen, gazdám. - A szokásos előkészületekre lesz szükség, Williams. Feltéve, ha bájos a hölgy.

A férfi elment, és a dolga után nézett. Jó inas lévén pontosan tudta, mikor kell csendben maradnia. John ugyanakkor biztos lehetett benne, hogy a megfelelő időben egyetlen szolgáló sem fog tartózkodni a nappali és az ő hálószobája közötti helyiségekben, és a hölgy cselédje sem követi majd asszonyát. Feltéve persze, ha az apját sikeiiil megfelelő mennyiségű brandyvel annyira elkábítani, hogy teljesen elfeledkezzen az aznap éjszakai terveiről, és elég ideig játszanak bezique-et 1 ahhoz, hogy magától is elaludjon. Igen, az este valóban nagyon ígéretesen kezdődött. John lement a galériába, amely a ház két szárnyát kötötte össze, és miközben elhaladt édesanyja portréja mellett, amely az apja unszolására, az asszony halála óta annak régi hálószobája mellett lógott a falon, máris érezte az ablakokon túl leszálló alkonyat nedvességgel terhes hűvösét. A galériát úgy kivilágították, mintha bálra készülődnének, és éppen így tettek a bejárati folyosó, valamint a nagy ebédlőterem esetében is. A szolgálók három főre terítettek meg a hatalmas vacsoraasztal mellett. John el sem tudta képzelni, hogy az apja miért nem a sokkal intimebb, sárga étkezőt választotta. Hallotta a hangját a nagytermen túlról, a hivatalos fogadásokra használt társalgószobából. Keresztülvágott a termen, majd egy pillanatra megtorpant, és megvárta, amíg a szolgák kinyitják előtte az ajtót. Azonnal megértette, mire föl ez a hatalmas pompa. És azzal is tisztában volt, hogy nincs az a brandymennyiség, ami ezen az éjszakán eltéríthetné apját a terveitől, sem annyira unalmas bezique-parti, amely elálmosítaná. Ugyanis nem létezett szó a hölgy szépségére. Bőr bizonyosan nem lehet ennyire hamvas, a vonások nem lehetnek ennyire tökéletesek. A szempár, mely halvány volt, akár a holland fajansz, és világos, akár a tenger, Johnra szegeződött. A férfi küzdött, hogy megtalálja a megfelelő szavakat, de végül feladta, és inkább mosolyogva meghajolt, majd közelebb lépett. - Engedje meg, hogy bemutassam a fiamat, Johnt. Apja szavai távoli visszhangként jutottak el hozzá. Most már nem számított semmi, csak a nő. - Le vagyok nyűgözve, hölgyem - jegyezte meg John halkan. A nő kinyújtotta felé a kezét. - John, a hölgy Lady Miriam - szólalt meg az apja, és a hangjából csak egészen enyhe irónia csendült. John megfogta a hűvös ujjakat, majd az ajkához emelte a kézfejet, és a kelleténél éppen csak egy picivel tovább tartotta ott. Azután felpillantott. A hölgy őt figyelte, de nem mosolygott. Johnt megdöbbentette a tekintetéből áradó erő. Olyannyira zavarba ejtette, hogy kénytelen volt elfordulni. A szíve dübörgött, az arca lángolt. Felindulását egy kis tubákolással leplezte. Mire sikerült annyi bátorságot gyűjtenie magában, hogy újra odanézzen, a hölgy szeme már éppen olyan vidáman és boldogan csillant, ahogyan az elvárható volt. Aztán, mintha csak incselkedne vele, ismét azzal az előbbi szégyentelen, vad tekintettel fordult felé. John korábban soha nem tapasztalt ennyire leplezetlen szemérmetlenséget, még a legprimitívebb konyhalánytól vagy útszéli ribanctól sem. Megremegett az izgalomtól, amiért egy ennyire különleges és nyilvánvalóan kifinomult személy pillant rá így. A szemébe könnyek gyűltek, és önkéntelenül is felé nyújtotta a kezét. Úgy tűnt, a hölgy meg akar szólalni, de végül csak végigfuttatta a nyelvét fogai élén. Mintha az apja egészen megszűnt volna létezni. John karja a nő köré fonódott - akkor ölelte meg először Miriamet. Ez az ölelés izgalommal és tűzzel töltötte el. A szeme önkéntelenül 1 Francia eredetű kártyajátékok

lecsukódott, és belesüppedt az asszony puhaságába, lehajolt ahhoz az alabástrom nyakhoz, majd széjjelnyíló ajkai végigsiklottak a sós, tejfehér húson. A kacaj olyan váratlanul tört fel a hölgyből, mintha egy rejtegetett kés pengéje ugrott volna elő valahonnan. John azonnal elrántotta a fejét, és leengedte a karját. A nő tekintetében volt valami hihetetlenül buja, gúnyos és diadalmas csillogás, amitől John szenvedélye hirtelen mélységes rettegéssé változott. Ilyen villanást legutóbb... Igen, annak a párducnak a szemében vélt felfedezni, amelyet azok a kelet-indiaiak mutogattak a Vauxhall Gardensben. A nő pillantása éppen olyan volt, mint a ragadozó vad tekintete. Miképp lehetséges, hogy ez a szempár ugyanakkor oly elbűvölő? Nem egészen egy percbe telt, míg mindez lezajlott. Ez idő alatt John édesapja valósággal megbabonázva állt ott, a szemöldöke a homlokára szaladt, az arcára pedig fokozatosan mind mélységesebb döbbenet ült ki. - Na de uram! - csattant fel végül. - Kérem! John összeszedte magát. Egy úriember nem viselkedhet ilyen illetlenül az apja előtt. - Ne haragudjon rá, Lord Hadley! - csitította Miriam. - Ön el sem tudja képzelni, mennyire lenyűgöző, ha egy hölgyet ily leplezetlen figyelemmel tüntetnek ki. Halkan beszélt, ennek ellenére a hangja életteli lüktetéssel töltötte be a szobát. Lehet, hogy John apjának nem tetszett, amit a nő mondott, de miután a szavak elhangzottak, nem volt helye további vitának. Az idős földesúr kegyesen meghajolt, majd megfogta a hölgy kezét. Egymás mellett sétáltak el a nagy helyiség másik végébe, és csak egy egészen kis időre álltak meg a kandalló előtt. John követte őket, és igyekezett teljesen közömbösnek mutatkozni. Legbelül, a szívében azonban forrt a harag. Ez a nő viselkedése és kinézete tekintetében egyaránt a legcsodálatosabb volt, akivel valaha találkozott, és több ezerszer lenyűgözőbb, mint amit egyáltalán el tudott volna képzelni. Léptei nyomán rózsaillat szállt a levegőben. A tűz fényében mintha izzott volna a bőre. Szépsége beragyogta az ódon, dohos szobát. Amikor az apja jelt adott, a balkonon játszani kezdett egy dudás. A dallam felkavaró volt, és a skót zenére jellemzően egyszerre csodálatos és zabolátlan. Miriam megfordult, majd felnézett. - Milyen hangszer ez? - Duda - felelte John, még mielőtt az öreg megszólalhatott volna. - A skótok hangszere. - És a bretonoké is - szólalt meg élesen az apja. - Most is egy breton játszik rajta. A Hadley házba skót be nem teszi a lábát! John ezt másképpen tudta, de nem akart ellenkezni. Fajdhúst szolgáltak fel, melyet erős, savanykás ízűre készítettek, utána bárányt, pudingot, valamint lekvárral töltött és borban áztatott mandulás piskótát tejszínhabbal. John még mindig nagyon jól emlékezett erre a vacsorára, mert mélységesen meglepte, hogy Miriam a feltálalt ételek egyikéből sem vett. Egyik fogás a másik után került le az asztalról úgy, hogy hozzá sem nyúlt. Nem akartak annyira udvariatlanok lenni, hogy megkérdezzék, a vendégük miért nem eszik, a vacsora végére azonban John apja nyilvánvalóan értetlenül állt a dolog előtt. És szó szerint felcsillant a szeme, amikor a hölgy végre beleegyezett, hogy legalább egy pohár bort megigyon. Az öreg minden bizonnyal attól tartott, hogy a nő túlságosan visszataszítónak találja, és éppen ezért eszébe sem jut majd a házban tölteni az éjszakát. John kis híján felnevetett, amikor látta, hogyan terül szét a mosoly az apja arcán, mert kilazult műfogsora miatt úgy tűnt, mintha egy marék kavics volna a szájában. Az étkezés alatt Miriam mindössze kétszer nézett Johnra, azonban olyan melegség és csáberő áradt a tekintetéből, hogy a fiatal férfi egészen fellelkesült. Az este végeztével várakozással telve vonult el a szobájába. Azonnal elzavarta Williamset, levetkőzött, a parókáját félredobta, és anyaszült meztelenül ácsorgott ott. Egészen közel ment a kályharostélyhoz, először az egyik oldalát melegítette fel, majd a másikat is, és csak ezt köve-

tően bújt ágyba. A lepedőt és a takarókat is a tűzből kivett téglával simították végig valamivel korábban, így kellemesen meleg volt mindegyik, a fekhely pedig roppant kényelmes. Álmatlanul hevert, és bizsergető, újszerű izgalommal töltötte el, hogy hálóruha nélkül tért nyugovóra. Az éjjeliszekrényen hagyott három aranypénz csillogott a gyertyafényben. Csak feküdt ott, hallgatta a szelet és az esőt, és a takaró melegében biztonságban érezte magát. Órák szálltak tova. A teste, amely még soha nem tapasztalt izgatottsággal eltelve várakozott, időközben fájdalmasan feszülni kezdett. Egyszer csak elbóbiskolt. Hirtelen arra riadt fel, hogy Lady Miriam- ről álmodott. A szobában már nem volt olyan áthatolhatatlan a sötétség. Tapogatva kereste az éjjeliszekrényen elhelyezett zsebórát, a kezébe vette, majd felpattintotta. Majdnem hajnali ötöt mutatott. A hölgy már nem fogja meglátogatni. Felült. Pedig egy értelmes ribanc biztosan nem értette volna félre azokat a jelzéseket, amelyeket ők ketten küldtek egymásnak az éjjel. A három aranypénz érintetlen maradt. Az ostoba némber nem jött el a béréért. Mostanra az apja már biztosan rég kiélte rajta a vágyait. Felkészült a hidegre, aztán félredobta a takaróját, és felkelt az ágyból. Nem tudta, hogy Williams hol tartja a hálóruháit, így kénytelen volt az előző nap viselt nadrágot és inget felvenni. Felmarkolta a három aranyat, és végigsietett a folyosón. A vendégszoba kályhájának fénye bevilágította a helyiséget. Az ágy nem volt üres. John odalépett, és egyik kezével finoman megérintette a hölgy orcáját. Inkább érezte, mint látta, ahogyan a nő elmosolyodik. Arcára nem ült ki sem meglepettség, sem az ébredést követő zavar. - Már azt hittem, soha nem jön el - jegyezte meg a hölgy. - Istenemre... hiszen önnek kellett volna betérnie a szobámba! A nő felnevetett. - Azt nehezen tehettem volna meg. Most azonban, hogy már itt van, nem szeretném, ha megfázna. Ezzel beengedte az ágyba. John próbálta megfékezni a remegését, de nem járt sikerrel. Úgy érezte magát, mint akinek végre sikerült lefektetnie az egész királyság legbefolyásosabb földbirtokosának lányát. Most mái- nem volt semmi ribancos Miriam viselkedésében. Az efféle nők legalább egy kicsit faragatlanok voltak, ha pedig az ember a szemükbe nézett, láthatta megcsillanni az igazságot, hogy sokkal többet éltek már meg, mint szerettek volna. Ezekben a szemekben viszont nem volt semmi egyéb, csak ártatlanság és tisztaság - emellett pedig leplezetlen vágy. Hagyta, hogy John levetkőztesse. Amikor már meztelen volt, magához vonta, és ő is kihámozta a férfit a ruháiból. - Jöjjön! - mondta, és felkelt az ágyból. - Jöjjek? - A tűz mellé - válaszolta a hölgy. Egymás derekát átölelve sétáltak a kályha elé. A szoba meleg volt; Miriam cselédje nem egészen egy órája járhatott itt, hogy felélessze a parazsat. - Feleljen őszintén! - kérte Johnt. - Ugye nem én leszek az első? - Miben? - Az első, akit igazán szeretett - pontosította Miriam, és a lehető legszégyentelenebb és legcsodálatosabb módon simogatta meg. John lenézett az asszony kezére, és elálmélkodott, hogy egy ennyire egyszerű mozdulat hogyan okozhat ilyen végtelen gyönyört. Úgy érezte, mindjárt összecsuklik a lába. - Igen! Szeretem önt! Miriam a tökéletes alakjával, azzal, hogy egyszerre volt friss és fülledten érzéki, teljesen kábulatba ejtette. A nő felfelé fordította az arcát, hogy a szemébe nézzen, két kaiját a nyakába

fonta, az ajkai pedig alig észrevehetően széjjelváltak. John szájon csókolta - és megérezte Miriam savanykás, különös módon hideg leheletét. - Jöjjön vissza az ágyba! - mondta Miriam. Először kézen fogta, hogy visszavezesse, de hirtelen megtorpant. - Engedje meg, hogy megnézzem magamnak! Ujjai végigsimították John mellkasát, finoman megérintették kemény, izmos hasát, és nem tétováztak megvizsgálni az intimebb részeket sem. - Szokott betegeskedni? - tudakolta a nő. - Hogy kérdezhet ilyet? Természetesen nem! - Egészen megdöbbentette a hölgy szemtelensége. Mégis mi köze van ahhoz, hogy kapott-e már fertőzést vagy sem? - Olyan betegségre gondolok, amit az egyik ember teste ad át a másikénak - felelte Miriam szinte oda sem figyelve. Johnnak fogalma sem volt róla, hogy miről beszél. - De nem is számít. Csak arra voltam kíváncsi, hogy általában milyen az egészségi állapota. - Nagyon is jól vagyok, hölgyem - közölte John, majd elsétált mellette, és befeküdt az ágyba. Miriam lenézett rá, könnyeden felnevetett, és pörögve táncolni kezdett a szobában, testének minden mozdulata tele a fiatalság bájával és szépségével. John úgy érezte, órákig tudná nézni, ugyanakkor mindinkább erőt vett rajta a türelmetlenség. Aztán Miriam egészen váratlanul az ágyra vetette magát. Magas, négyoszlopos, baldachinos bútordarab volt, Miriam viszont akkorát ugrott, hogy az szinte hihetetlennek tetszett. John megpróbált felkacagni, volt azonban a nő mozdulataiban valami, ami a torkára forrasztotta a nevetést. Az asszony szinte dühösnek tűnt, ahogyan a takarók alá bújt. - Ön semmit nem tud a szerelemről! - jelentette ki fennhangon. Azután már ott is volt John mellett, és hozzábújt. A szeme ravaszkásan csillant. - Akar tanulni? - Úgy hiszem, igen. És ön máris késve kezdi a tanórát. Miriam minden előzetes figyelmeztetés nélkül megragadta az arcát, és vadul megcsókolta. A nyelve John fogai közé nyomult. A férfi olyan durvának érezte, mint egy vesszőseprűt, és meglepetten rántotta el a fejét. Hogyan kerülhet ilyesmi egy emberi lény szájába? Rettenetes élmény volt. Az ajtó felé sandított. - Ne féljen tőlem! - mondta Miriam. Azután vidáman, csilingelőn felkacagott a kora hajnali szürkeségben. John soha nem tekintette magát babonás embernek, de most hirtelen eltűnődött azon, hogy vajon vannak-e a közelben cigánytáborok. Lehetséges volna, hogy ez is csak egy vándorló boszorkány, aki azért jött, hogy elragadja a lelkét és megkaparintsa a birtokot? Miriam biztosan leolvasta az arcáról ezeket a gondolatokat, mert láthatólag nem sok választotta el attól, hogy rávesse magát. A nő keze végigsimította John testét, bőre hozzáért az ő bőréhez, ajka csábítóan kínálta magát. John pedig megcsókolta. Úgy, ahogyan még soha senkit azelőtt. Csókokkal borította a száját, az arcát és a nyakát is. Miriam a mellei alá nyúlt, és felajánlotta őket neki. John korábban még nem ízlelhette meg a gyönyört, amit az okoz, ha ajka ilyen helyeken kalandozhat. A szíve boldogsággal telt meg. A cigányokról teljesen elfeledkezve adta át magát a hús élvezeteinek. Miriam pedig addig nyomta a fejét egyre lejjebb, míg már teste legtitkosabb részeihez ért. Johnt lenyűgözte, hogy milyen élvezetet okoz neki mindez. Miriam gyakorlottan és gyorsan mozgott, és mielőtt a férfi észbe kapott volna, az ő intim pontjait is csókok árasztották el. Néhány percen belül olyan érzések támadtak fel benne, amelyek létezését korábban nem is sejtette. A mámoros boldogság hullámai csaptak át rajta. Érezte, hogy Miriam izgalma is fokozódik, és elönti a szenvedély. Még nem volt nő, aki mellett ennyire csodálatosan hozzáértőnek, ennyire jónak bizonyult volna. Azután Miriam hangulata megváltozott. Finoman, de határozottan John alá csúszott, míg az arcuk egészen közel került egymáshoz. Széttárta a lábát, a tekintetében vágy lobogott. Egy egészen halk nyögés szakadt fel belőle, amikor John beléhatolt, félig élvezettel, félig félelemmel teli. Ezután felnyúlt, megragadta a férfi hátsóját, és elkezdték.

John mindent megtett, de az izgalma annyira erőteljes volt, hogy néhány pillanat múlva már lüktetve eresztette a magját Miriambe, csodálatos nevét kiáltva, nem törődve azzal, hogy esetleg a szolgák is meghallhatják. Hatalmas, andalító szerelem töltötte el. Azután leereszkedett az asszony testére. - Légy a feleségem, ribanc! - suttogta a fülébe. Miriam ujjai finoman karistolták a hátát, és a körmök egyre mélyebben vájtak bele a húsba. Arckifejezése semleges maradt. Karmolásával ugyan fájdalmat okozott, de a férfi mégsem kiáltott fel. Túlságosan boldog volt, és a gyönyör hullámai messzire röpítették. - Lady Miriam, önnek hozzám kell jönnie feleségül. - Nem vagyok úrinőnek való. John felnevetett. - Majd én azzá teszem! És John ebben a pillanatban elvette feleségül. A lelkük elválaszthatatlanul egybeforrt. John emlékezett még azokra az első, vad, szerelemmel töltött évekre, a csodára, a rettenetre, a vágy buja lángolására. Olyan sokat kapott, és olyan sokat veszített el. Kisajátították a birtokot. A parasztok elmenekültek. A cigányok tábortüzei kialudtak. Az öreg lord legyengült és meghalt. John elveszett Miriamben, és még nem talált rá saját magára. Feloldódott az iránta érzett szerelemben. Miriam aggódott. John feje lebukott, a szája kinyílt. Nyilvánvalóan álomba merült. Számukra viszont ez nagyon is természetellenes volt. Ők vagy ébren voltak, vagy Aludtak, vagyis abban a mély, transzhoz hasonló állapotban voltak, ami szinte új élettel töltötte el őket, és annyira jellemző volt a fajtájukra. Nyugtalanul váltott sebességet. Csak egyetlen dolog okozhatta ezt. Miriam megrázta a fejét. Ez lehetetlen. Ennyire gyorsan nem következhet be. Biztosan nem. Négyesbe lökte a váltót. Villogtak a kinti fények, ahogyan New York felé robogtak. - Túlságosan gyorsan hajtasz - jegyezte meg John túlkiabálva a menetszél dübörgését. - Egyedül vagyunk az úton. A sebességmérő mutatója 120 körül imbolygott. Miriam a fejét hátravetve nevetni kezdett, keserűséggel és haraggal telve. Nem lehet, hogy Johnnál ilyen gyorsan elkezdődjön. Miriam nagyon szerette - imádta a fiatalságát és a frissességét. Összefonta az ujjaikat, megszorította a férfi kezét, és a másik viszonozta a gesztust. - Ugye jól láttam, hogy elszenderedtél? A nő érezte, hogy John tekintete egyenesen őrá szegeződik. - Álmodtam. - Mint amikor Alszunk? - Amolyan ábrándozás volt ez inkább. Csak félálomban voltam. Azt a napot idéztem fel, amikor először találkoztunk. Miriam úgy érezte, hogy mindjárt felkiált a megkönnyebbüléstől. Ábrándozás! Most már úrrá lett rajta a táplálkozást követő csodálatos érzés. Ez a döcögős, régi országút, az omladozó város, mind titkos szépséget fedett fel. A szívében a felszabadultság fokozatosan átadta a helyét annak az ismerős szeretetnek, vagy inkább egyfajta hálának, melyet amiatt érzett, hogy létezik a Földön az emberi faj. A gondolatai ezután a kis Alice Cavenderre vándoroltak, akit hamarosan ugyancsak átváltoztat. Ha elérkezik John életének tele - persze még nagyon sok évnek kell eltelnie ahhoz -, Alice-é éppen a tavasz végén jár majd. Amikor John elszárad, akkor fog ő virágba borulni, Miriam szeretete pedig úgy vándorolhat majd át az egyikről a másikra, hogy közben nem kell még egyszer megszenvednie azt a kínzó veszteséget, amit korábban több alkalommal kénytelen volt. Hogy megnyugtassa magát, kutatni kezdett az emlékezetében, és megpróbálta felidézni, milyen is Alice-t megérinteni. Szinte azonnal meg is érkezett az emlék - amelyben benne volt Alice melegsége, az illata, a szíve minden vad szeretete. Azután, ahogyan egy

hirtelen feltámadó zápor halad tovább néhány perc leforgása alatt, az emlékek áradata is hamarosan véget ért. Alice érintése... milyen jó is az! A lány nagyon szépen fejlődik. Miközben átkeltek a Flushing Meadow Parkon, és bal kéz felől elhaladtak a gigantikus Mt. Hebron Temető, jobb kéz felől pedig a Világkiállítás helyszíne mellett, Miriam megpróbálta a lehető legalaposabban megfigyelni Johnt úgy, hogy közben az utat is szemmel tartja. - Emlékszel még, milyen volt a Terrace Klub? - vetette fel a férfi. - Hogyan felejthetném el? 1939-ben történt; a Terrace Klub a régi Világkiállítás területén nyílt meg. Miriam nem felejtette el, milyen vidámnak találta akkor a sárgára és fehérre festett falakat, valamint a karcsú, rozsdamentes acélból készült bútorokat. - Táncoltunk ott. - Ennél azért sokkal többet is csináltunk. - Miriam emlékezett arra, hogyan rabolta el John felháborító módon a toalettről azt a fiatal lányt, miközben Miriam annak udvarlójából táplálkozott. Már Queensben jártak, és Manhattan újra és újra feltűnt előttük. Miriam számára minden, ami a klubban történt, nagyon is közelinek tetszett. Mintha nem egészen egy hete lett volna, hogy itt mindenfelé építőmunkások dolgoztak. Az út, amelyen haladtak, akkoriban még kockakővel volt kirakva, a levegőben pedig állandóan a kátrány és a nyers épületfa szaga lengedezett. Még nem épült meg a Long Island gyorsforgalmi, és villamos szállította az embereket az Ozone Parkba. Az azon túli alvónegyedek sem léteztek. Ők ketten nagyon gyakran villa- mosoztak abban az időben a vesszőből font padokon ülve, élvezve, ahogyan a jármű a sötétség tengerén úszó fénytutajként csattog és szikrákat szór a síneken. Hamarosan megérkeztek a temetőnegyedbe: Mt. Zion, Calvary, Green- acres. A levegőt megtöltötte a dohos, hideg szag. John bekapcsolta a rádiót, és Miriam komótos merengését azonnal megzavarta egy hosszúra nyúló, szomorú történet, amelyet egy öreg, elgyötört és álmatlanságban szenvedő hang mondott el valahonnan az éterből, és megállíthatatlan folyamként zúdította a műsorvezetőre saját veszteségeit. - Légy szíves! - Nekem tetszik. - Akkor az ízlésed még sokkal bizarrabb, mint gondoltam volna. - Szeretem hallgatni, ahogyan a vénemberek beszélnek. Kárörömmel gondolok a gyengeségükre. Miriam ezt nagyon is megértette. Jól tudta, hogyan érezhet John, akinek nyilvánvalóan sikerült legyőznie az öregedés átkát. Teljes mértékig tökéletes férfi! Lassan ő maga is kezdte élvezni ennek az idős hangnak a jelenlétét itt az éterben. Amolyan ellensúlyt jelentett a mellette ülő fiatalságával és életerejével szemben, ami miatt John még sokkal csodálatosabb és értékesebb fogásnak tűnt, mint azt korábban valaha elképzelhette volna. Nagy sebességgel hajtott végig a Midtown-alagúton, majd végig a Harmadik sugárúton és keresztül Sutton Place-en. A házuk egy zsákutca sarkán állt, és az elegáns, nem túl nagy épületről soha senki nem feltételezte volna, hogy valóságos erődítmény. Miriam élvezte az általa nyújtott biztonságot. Rengeteg pénzt és időt ölt bele a különböző biztonsági eszközökbe, és ahogyan a technika fejlődött, ő megszerzett magának minden egyes újdonságot, s beillesztette a meglévő rendszerbe. A petúniákkal teli ládák valójában mikrohullámmal működő térfigyelőket rejtettek. Minden egyes ajtót és ablakot elektrosztatikus sorompó védett, amelynek a töltése elég erős volt ahhoz, hogy bármilyen behatolót leterítsen. Még Miriam ágyát is olyan biztonsági berendezéssel szerelték fel nemrég, amely azonnal acélredőnyökkel zárná el, ha a riasztó valamilyen behatoló közeledését jelezné. A hátsó kertben, a rózsaágyásban kifinomult mozgásérzékelőket helyeztek el, amelyek kimutathatták és meg is

különböztethették akár egy kutya, akár egy ember lépteit. Képjavító optikával ellátott kamerák pásztázták folyamatosan a garázs közelében a sikátort, és a számítógép, állandóan szemmel tartva a kapott képet, emberi alakokat próbált beazonosítani. Valamikor volt itt egy titkos alagút is, amely a sikátor és a kert alatt egyenesen az East River egyik privát mólójához vezetett, azonban az East Side Drive-on zajló építkezések miatt régen beomlott. A védekezés most már sokkal fontosabb - és könnyebb - volt a menekülésnél. Miriam leállította a kocsit, kikapcsolta a világítást, majd megnyomta a műszerfalba épített gombot, amely becsukta mögöttük a garázskaput. John azonnal kiszállt, és elindult a kazánház felé, készen arra, hogy elégesse az áldozatok maradványait tartalmazó zsákokat. Nagyon sietnie kellett, mert fontos volt, hogy mire a nap felkel, már ne látsszon a kéményből felszálló füst. Miriam kicsit zavarban volt. Megengedte Alice-nek, hogy egész este egyedül maradjon a házban, pedig ezzel a saját maga által hozott, nagyon is szigorú szabályokat szegte meg. Mindenképpen szólnia kell Johnnak, nehogy túl nagy zajt csapjon a kazánnal. - Vigyázz, mert felébreszted Alice-t! - figyelmeztette. - Semmi baj, már fent vagyok - hallatszott a kislány hangja a pincébe vezető lépcső tetejéről. Alice szürkéskék szemével egyenesen Johnra, valamint a kezében tartott két nejlonzsákra meredt. - Ne gyere le! - szólt rá Miriam gyorsan, Alice azonban mit sem törődve vele, macskaszerűen kecses léptekkel elindult lefelé a lépcsőn. - Rólad álmodtam - mondta Miriamre nézve. A szemek csillanásá- ból látszott, hogy a kislány magyarázatot vár. Érezte, hogy volt valami nem odaillő abban az álomban. A nő rámosolygott. Amikor Miriam megérintette, Alice álmodott. Az ehhez hasonló kezdetekből gyakran csodálatos szeretet sarjadt. - Ha már itt van, akár segíthetne is nekem - vetette fel John kissé gúnyosan. - Miért ne tehetné? Hiszen csak szemét van bennük! A férfi joggal haragudott, azonban Miriam annyira boldog volt, amiért Alice itt van velük, hogy úgy tűnt, ez egyáltalán nem érdekli. - Jól van - törte meg Alice a John megjegyzése után támadt néma csöndet. Miriam felment az emeletre. Ugyan maga sem értette, miért, de John dühös szavait hallva valami kellemes borzongás vett rajta erőt. Annyira érdekes volt, amikor kicsit rosszindulatúan viselkedett. Néha az is megesett, hogy Miriam szándékosan hergelte. Lehet, hogy Alice-nek is ezért engedte meg, hogy ma éjszaka itt maradjon? Mert fel akarta vele ingerelni Johnt, és mert annyira mélységesen szerette lányt? John figyelte, amint Alice lejön a lépcsőn. Nagyon nem tetszett neki, hogy a kislány úgy viselkedett, mintha minden pillanatban el akarna csábítani valakit, hogy olyannyira ráerőltette az akaratát másokra, és hogy olyan nagy hatással volt Miriamre. Dühítette a felismerés, mennyire keveset jelent ő az asszony számára. Márpedig az ilyen érzések miatt mindennél jobban szerette volna, ha kiszívhatja Alice vérét, ha végre a kislány teste az ő szervezetét táplálhatná, na és persze egyúttal megszabadulhatna a fenyegetéstől és a lelkét marcangoló féltékenységtől. Legalább ennek a késztetésnek most, hogy az éhségét már csillapította, egy kicsit könnyebb volt ellenállni. - Miért nem hagyjátok a szemetet a sikátorban, mint mindenki más? Jellemzően idegesítő kérdés. Miriam nem gondolhatja komolyan, hogy éppen ennek a kislánynak a társaságára van szüksége! John meg volt győződve róla, hogy ő egyedül is éppen elég a nőnek, és ahogyan Miriam többször is elmondta neki, mindörökké mellette fog maradni. Hiszen ők legfeljebb akkor halhatnak meg, ha baleset éri őket! Szinte hangosan felnevetett azon a gondolaton, ami az agyába férkőzött:. Mi van, ha ez a mogorva kis teremtés lesz az utódja abban az esetben, ha ő valahogy megöleti magát?

- Miért nem? - kérdezte megint Alice, aki soha nem hagyta abba fag- gatózást, amíg választ nem kapott. - Mert nagyon ritkán jár erre a szemetes - felelte John, és a kislány felé hajította a zsákokat. - Tartsd meg ezeket, amíg begyújtok! Már nem sok idő maradt pirkadatig, márpedig a nappali órákban soha nem égettek bizonyítékot. - Nagyon könnyűek. - Mit is mondhatnék? Elég éhesek voltunk. - Meghúzta a kart, amivel megnyitotta a külön ebből a célból beépített, nagynyomású gázvezetéket. Egy pukkanás hallatszott, majd morajlás, és a tűzteret azonnal elárasztották a kékes lángnyelvek. - Különben is, mi van ezekben? Papír? John kikapta a zsákokat a kislány kezéből, és a tűztérbe dobta mindkettőt. - Tekintsd ezt is csak egy újabbnak a rengeteg titok közül. - Azt, hogy kocsival hordjátok haza a szemetet? John dühös tekintetet villantott rá. - Piknikeztünk. El sem tudom képzelni, hogyan lehetséges, hogy te nem jöttél velünk. Alice émelyítően édes mosollyal válaszolt. - Nem hívtatok. Én pedig nem vagyok olyan, aki hívatlanul elmegy bárhova. - Ez valahogy nem tűnt fel nekem. - Fogadjunk, hogy Miriam örült volna, ha veletek megyek! Biztosan te nem hagytad neki, hogy magával vigyen. - Nem akarlak elkeseríteni, de eszébe sem jutottál. - Szeret engem. Ez az utolsó két szó olyan egyszerűen és olyan erővel csendült, hogy Johnnak hirtelen semmiféle válasz nem jutott az eszébe. Vad dühvel próbált tudomást sem venni a lányról, és rakott még a tűzre. Miriam az éjjeliszekrény mellé lépett, és felkészült az Alvásra. Olyan gyorsan cselekedett, ahogyan csak tudott; kivette a kontaktlencséket, amelyektől a szeme sötétebbnek tűnt, mint valójában, lemosta a sminket, ami elrejtette sápadt, fehér bőrét, és végül a parókáját is lehúzta. Végigfuttatta ujjait vékony szálú, ritkás haján, majd néhány percre a zuhany alá állt. Az Alvás hangjai egyre nagyobb erővel szóltak a fejében. Mikor visszatért a szobába, John már az ágy mellett ült. - Miért engedted meg neki, hogy ma este itt maradjon? - Mert a szülei nincsenek otthon. - Látta, ahogyan a maradványokat égetem. - Hamarosan úgyis segíteni fog neked. Nem szeretnél már Aludni? - Ezzel lefeküdt. - Elképzelni sem tudom, mit vársz tőle! - Vezeti a házat. Nem akarsz Aludni? - Egyáltalán nem érzem, hogy Aludnom kellene. Miriam leplezte a félelmet, amit az előbbi megjegyzés keltett benne. Johnnak mindenképpen Aludnia kell! Felemelte a kezét, megsimogatta a férfit, és próbálta megfogalmazni a kérdést. Azonban az ő Alvása egyetlen pillanattal sem várhatott tovább. Az utolsó dolog, amit még érzékelt, mielőtt belesüllyedt volna a semmibe, az volt, hogy a férfi mennyire nyugtalanul forgolódik mellette. Azután magával ragadta egy álom, amely éppen olyan életteli volt, mint a valóság, ugyanakkor többet jelentett egy egyszerű emléknél, amelyet újból átél. Miriam Aludt. 1. Róma, Kr. e. 71. G YŰLÖLTE A VÁROST, és ha lehet, augusztus havában még a szokásosnál is jobban. Az

utcákon ilyenkor nyüzsgött a mocskos élet; mindenhol patkányok, legyek, valamint a birodalom látszólag minden egyes nyomorult, beteg koldusa. A városkapukon csak úgy özönlöttek be a szekerek, rogyásig megpakolva a legkülönbözőbb árukkal a kolbásztól a selyemig, eltorlaszolva a keskeny utcákat, megtöltve a fórumokat. A világ minden sarkából ideérkezett egzotikus tömegek lökdösődtek, kötekedtek és raboltak a sarkokon. Fölöttük pedig halotti lepelként ült meg a számtalan kolbászsütőből és pékségből felszálló kékes füst. Róma szinte belefulladt ebbe az emberáradatba: meztelen rabszolgák, nemesek, akik előtt a lictoraik, utánuk pedig a klienseik mentek, katonák lépés közben nyikorgó bői-vértben és csilingelő rézcsatos egyenruhában, arisztokrata családokból származó hölgyek, akiket gyaloghintón emeltek a sokaság fölé, folyamatosan ott kavarogva a kormányzat, a vallás és a gazdagság tiszteletére emelt, harsány színekben pompázó templomok körül. Miriam úgy hajtotta harci szekerét, akár a centuriók. Két rabszolga haladt a fogat előtt, és korbáccsal csapkodva terelték félre a járókelőket. Miriamet cseppet sem érdekelte, mit gondolnak róla emiatt, egyszerűen nem volt most ideje arra, hogy a lictorait vegye igénybe, akik finoman faragott pálcáik segítségével, udvariasan törtek volna utat neki a sokaságon keresztül. Nagyon sietett, Rómának pedig nem maradt más választása, mint kitérni az útjából. Ahogyan a Via Nován haladt a Via Appia felé, a tömeg mintha ritkulni látszott volna valamelyest; a jelek szerint aznap senkinek nem akadt dolga a Porta Capenán túl. Eltűntek mögötte a Palatinus-hegy gazdagon díszített palotái, valamint Apollo élénk színekkel festett temploma is. Elhaladt az Appia- vízvezeték alatt, majd átkelt a Capenai kapun. Amint kiért a városból, gyorsabb haladásra ösztökélte a lovat, hangos zörgéssel robogva el a Becsület és Erény Temploma mellett, keresztül a kis emelkedőn. A következő pillanatban megdöbbentően és váratlanul tárult elé a rettenet. A látvány letaglózta még ebben a korban is, amikor az emberi élet szinte semmit nem ért. A napot sűrű, fekete, dühödten zümmögő légyfelhő takarta el. A Via Appián, kilométereken át, túl a lágy hullámokkal emelkedő campagnai dombokon, két sorban álltak a keresztek. Spartacus lázadó rabszolgaseregének minden tagja ott volt megfeszítve. Már három napja haldokoltak. A nagy kérdés csak az volt, tud-e Miriam találni akár egyet is, aki még él. Ha van túlélő, akkor annak hihetetlenül erősnek kell lennie. Miriam apja úgy gondolta, hogy a problémájukra talán az lehet a megfelelő megoldás, ha valóban csak a legszívósabbakat válogatják ki. Régebben több alkalommal megtörtént, hogy rosszul választottak, és az átalakítottak meghaltak. Miriamnek mindenképpen szüksége volt erre a férfira. Vágyott rá, álmodott róla. Megigazította a fátylát, hogy a legyek ne férhessenek hozzá az arcához, majd megcsapta a lovat, és elindult, hogy megtalálja ezt a bizonyos férfit. A kora reggeli árnyékok hosszúra nyúltak a keresztek lábánál. De legalább Miriam teljesen egyedül lehetett az úton; akiknek a városban volt dolga, inkább a Via Ardeniát választották, és ha kellett, akár egészen Capuáig kerültek, csak távol tudjanak maradni ettől az undorító látványtól. Miriam saját rabszolgái a harci szekér mögött jöttek, erősen lihegve, hiszen a várostól egészen idáig rohantak, és csapkodtak maguk körül, próbálva elűzni a legyeket. A lova is felhorkantott, mert mind több rovar telepedett a pofájára. - Lovász! - szólt hátra, és a kezével intett. A rabszolgák epével átitatott gyapjúból készült köpönyegbe burkolóztak. Előlépett a lovásza. A férfi ruházata egy pillanatra régen elmúlt, boldog idők emlékét idézte Miriamben, amikor ő még csak figyelte a sivatagi embereket, ahogyan fejükön ehhez nagyon hasonló turbánnal, a napégette homokban törnek előre. Azokban az időkben Miriam családja nomád életmódot folytatott, fel és alá utazva a sivatagban, Egyiptom termékeny síkságainak pereméről ejtve prédát maguknak. Lassan haladt tovább, küzdve a bűzzel és a látszólag kimeríthetetlen energiával támadó legyek tömegével, egymás után hagyva el a hullákat. A gyomra a gyűlölet és a harag miatt görcsbe rándult. Róma maga volt a trónra emelt őrület. És ez csak egyre rosszabb lesz. Most már

elkerülhetetlennek látszott, hogy a városállam az egész világ urává nője ki magát. Idővel, bár az még nagyon soká lesz, éppen így le is fog hanyatlani. Ám addig nagyon kemény évek állnak még az emberiség előtt. Néhány percenként meg-megállt, felemelte a fátylát, majd hosszan figyelte az áldozatokat. Egyetlen gyors csuklómozdulatára rabszolga lépett oda a testekhez, és egy bottal megbökte, hogy van-e még bennük élet. Ha csak egy elhaló nyögés volt minden tiltakozás, azonnal továbbindult. A háta mögött az egyik szolgája furulyát vett elő, és játszani kezdett, ezzel igyekezve elviselhetőbbé tenni a helyzetet. Panaszos egyiptomi zenét játszott, és ezek a szomorú hangok tökéletesen illettek az alkalomhoz. Miriam már messziről észrevette az egyik férfit, és megállt, hogy alaposabban megnézze magának. A mozdulatai nagyon is tudatosnak tűntek. Ha az embert keresztre feszítik, kénytelen egyenesen nyújtva tartani a lábát, különben megfullad. Minden erejére szüksége van az életben maradáshoz. Semmi más nem késztethet valakit arra, hogy még a kereszten is küzdjön, csak az, ha végletesen rettegi a halált. Márpedig ez a férfi már vagy hetvenkét órája egyfolytában küzdött az életéért. Még akkor is, ha biztosan tudta, hogy senki nem fog megkegyelmezni neki. Miriam halkan tapsolt, és közelebb rendelte a lovászát. Minden önuralmát össze kellett gyűjtenie ahhoz, hogy az ostorral ne ösztökélje azonnal vágtára a lovát, mert akkor a rabszolgáinak megint rohanniuk kellett volna. Mivel pedig ő nem volt római, nem szenvedhette a felesleges kegyetlenséget. Lépésben haladva mentek hát oda a férfihoz. Amikor közelebb értek, már látszott, hogy görög vagy közel-keleti lehet - mocskos volt, és a korbácsolás miatt iszonyatos sebek borították a testét. A szeme lehunyva, az arca pedig szinte békés, annak ellenére, hogy beláthatatlan szenvedés árán tudott csak életben maradni. A következő pillanatban a férfi kinyújtotta mindkét lábát, és hallatszott, hogy hatalmas, hörgő lélegzetet vesz. Aztán a lábak megint összerogytak. Az egyik szemét résnyire kinyitotta, és a közeledő bámészkodókat figyelte. Mivel azonban minden energiáját a túlélésre összepontosította, már nem maradt arra, hogy bármilyen érdeklődést mutasson irántuk. Ismét kinyújtotta a lábát, egyetlen kiáltás vagy nyögés nélkül, majd amilyen hirtelen volt a mozdulat, olyan gyorsan vissza is rogyott az eredeti állapotába. Aztán Miriam azt is észrevette, hogy a férfi lábai folyamatosan előre-hátra mozognak a rajta zümmögő légyraj alatt. Hiszen ez megpróbálja meglazítani a köteleit! Miközben a legyek a bokáján serkenő vért eszik... - Demetrius, Brusus, szedjétek le onnan! Két rabszolgája azonnal a kereszthez rohant, megmozgatták, majd kihúzták a földből. A megfeszített ember a fogát kivillantva grimaszolt. - Vigyázzatok! Fájdalmai vannak! A rabszolgák leengedték a keresztet a földre, Miriam pedig leszállt a harci szekérről és odarohant. Nem törődött a távoli patadobogás zajával. Most nincsen idő arra, hogy a katonák miatt aggódjon. Volt nála epe és ecet, és miközben a rabszolgák leoldozták a keresztről, Miriam mosni kezdte a férfi arcát. Gyomorforgató állapotban volt, olyannyira, hogy az egyik fülében máris férgek nyüzsögtek. A bőre megfeketedett és felrepedezett, a teste felduzzadt, mindössze az alig hallható, hörgő lélegzet jelezte, hogy még életben van - ez és a nyitott szem. A férfi meredten bámulta Miriamet, aki csitítóan beszélt hozzá, úgy, mintha a kisfiának mormolna. Nyugtalanítónak találta a tekintetét. Megdöbbentő volt, hogy oly sok szenvedés után is ennyire éberek tudnak lenni ezek a szemek. - Úrnőm... - suttogta az egyik rabszolga. Miriam felnézett. Mint a halál hírnökei, három katona állt valamivel messzebb, kezükben kivont, rövid karddal. Az út közepén voltak, de szinte teljesen elfedte őket a légyfelhő. Ezek a katonák azért járkáltak itt, hogy a kereszteket őrizzék, és megakadályozzák, hogy bárki is kiszabadítsa az elítélteket. Ugyanis nagyon sokan, különféle indokokkal megpróbálták - voltak

köztük rokonok és ismerősök éppen úgy, ahogyan az olcsó csempészárura és az így megszerezhető gyors profitra pályázó rabszolga-kereskedők. - Tegyétek a kocsira... gyorsan! A férfi felnyögött, amikor a rabszolgák felemelték, és oldalvást letéve, a térdét az állához érintve a padlóra fektették. Nem maradt vesztegetni való idő; a katonák máris megindultak feléjük, amikor Miriam fellépett a szekérre és megragadta a gyeplőt. - Mondjátok meg nekik, hogy Crassus felesége vagyok! - szólt még oda a szolgálónak. Ez a hazugság egy időre megzavarja majd őket. A római katonák semmiképpen nem mernének beleszólni a jelenlegi római dictator feleségének dolgába. Miriam csettintett, a ló pedig megindult és vágtatni kezdett. Úgy döntött, hagyni fogja, hogy egészen Rómáig vágtázzon, hiszen mostanra Victrix biztosan nagyon vágyott már vissza az istállóba. Ami a hat rabszolgát illeti, nos, ők sokkal lassabban érnek majd haza. Ugyanis kétsége sem volt azt illetően, hogy valóban haza is térnek, miután meggyőzték a rómaiakat az ártatlanságukról. Végső soron ők tanult és képzett egyiptomi rabszolgák voltak, míg a katonák valahonnan a latin világ mélyéből származó parasztfiúk. A férfi felsikoltott, amikor a szekér döccent, s Miriam szintúgy. Any- nyira csodálatos példány volt, hogy végtelenül kétségbeejtő lett volna a halálát okozni most, amikor már oly közeli a megmenekülése. A fél világot felforgatta egy ehhez hasonló férfit keresve, aki utolsó erejével is az életbe próbál kapaszkodni. Elérték Mars templomát, majd letértek a Via Appiáról. Nem lett volna értelme visszafelé is a Porta Capenán át belépni a városba; az szinte bizonyosan felkeltené az őrök figyelmét. Ehelyett a kocsisok által használt ösvényre fordulva, szorosan a városfal mellett maradva kerülte meg a templomot. A fal árnyékában viskók és földbe ásott lyukak bújtak meg, az utat pedig egészen elárasztotta a bűzös szennyvíz. Néhány helyen az oszlás különféle szakaszaiban járó hullák úsztak a felgyülemlett pos- ványban. Többtucatnyi, a világ minden tájáról származó ember guggolt vagy ült az ösvény két oldalán. Mindannyian egy jobb élet reményében vándoroltak Rómába, és itt kellett rádöbbenniük, hogy a szigorú törvények miatt nem tehetik be a lábukat a városba. Ha nem voltak állampolgárok, besorozott szabadok vagy rabszolgák, nem kelhettek át a kapun. Egy nő lépett ki Miriam elé az útra, kezében bottal. Miriam megmutatta neki a rövid kardot, melyet a harci szekérre szerelt hüvelyben tartott. Ezeknek az embereknek a nagy része olyan végletesen legyengült állapotban volt, hogy nem hogy Miriamet nem tudták volna legyőzni, de még a lovat sem lettek volna képesek megállítani. A Naevi kapunál szekerek és kocsik mozdulatlan tömege várakozott. Miriam az ostorral rácsapott a lóra. A legjobb, ha az ember a lehető legteljesebben él a zavar adta lehetőségekkel. Elég szabadon használta a hangját és az ostorát is, elzavarva az útból kocsikat és lovakat, és harsány nevetésre késztetve a kapunál őrködő katonákat. Mindenesetre a próbálkozás nem volt hiábavaló, hiszen gyorsan keresztüljutott, de amikor a megmentett férfira nézett, megint rádöbbent, hogy igyekeznie kell. Senki nem vetett egyetlen pillantást sem a harci szekér padlóján heverő csomagra. Elhaladt a Circus Maximus mellett, és a Quadrata felé fordította a lovat, amely negyed tele volt a gazdagok udvarházaival, valamint minden luxussal berendezett bérházakkal, insulákkal. Az Insula Ianiculensis Miriam tulajdonában állt, de ő csak a földszinten tartózkodott. Az emeleti lakások bérleti díjából fizette az adóját, és maradt elég jövedelme a többi lakása, a Herculaneumban levő villa, valamint az ötven rabszolga fenntartásához. A házat, amelyben lakott, visszafogott eleganciával rendezte be, vagyis kényelemben élhetett, miközben nem vont magára különösebb figyelmet. Átkelt a Circus mögötti sikátorok labirintusán, majd hamarosan feltűnt előtte az Aemilianus-híd, amelyen átkelve már meg is érkezett a Quadratába. Az évnek ebben a

szakában a negyed meglehetősen csendes volt, ugyanis a lakók nagy része a nyári forróság elől Capuába vagy Pompejibe menekült. Megérkezett végül az Insula Ianiculensisbe. Abban a pillanatban, hogy feltűnt a sarkon, rabszolgák futottak ki elé, egy istállófiú megragadta a kimerült ló gyeplőjét, a segédkocsis pedig odalépett a harci szekér mellé. Az Egyiptomból érkezett seborvosok kiemelték a keresztről megmentett férfit, és bevitték a házba. Miriam követte őket, és még any- nyi időre sem állt meg, amíg az egyik szolgálólány levette a ruhájáról a köpenyt rögzítő dísztűt, valamint a fejéről a légyürülékkel borított fátylat. Átkeltek az átriumon, 2 majd a virágokkal és lótuszokkal teli tavacskával díszített peristyliumon 3 is, egyenesen a fürdőbe, amelyet a férfi érkezésére számítva átmenetileg kórteremmé alakítottak át. Miriam utasításainak megfelelően a tepidariumot 4 sós vízzel, a fri- gidariumot 5 pedig víz és ecet egyenlő arányú keverékével töltötték fel. A solariumban 6 mozgatható napernyővel védett ágyat helyeztek el. Több különböző gyógyszert, valamint salétromot, timsót és ehhez hasonlókat vittek be. Miriam minden gyógyítási képességét - ami mellett eltörpülhet a görög-római képzést kapott orvosdoktorok" tudása - latba szándékozta vetni annak érdekében, hogy a férfi felépüljön. Egyiptomban tanulta az orvoslást, beleolvasztva a saját népe ősi tudását a papok által irányított kultuszok ismeretanyagába. Egy legyintéssel elküldte a fürdetőket, akik próbálták azonnal megmosni az arcát és a karját, majd utasította az orvosokat, hogy terhüket tegyék az ágyra. Ők hárman már elég régóta álltak Miriam szolgálatában ahhoz, hogy kérdés nélkül engedelmeskedjenek; diákokként tekintettek magukra, akiknek Miriam a mestere. Miriam csak akkor érezte meg, milyen hatalmas ereje van a férfi személyiségének, amikor a szikrázó napfény megvilágította a testét. A sebek és a hegek ellenére is lenyűgöző volt, legalább száznyolcvan centi magas, válla és karja hatalmas, ugyanakkor keze meglepően finom. Az arcát borosta fedte; húszéves, ha lehetett. A rómaiak vele is éppen olyan kegyetlenül elbántak, mint minden társával. Szinte nem volt olyan bőrfelület a testén, amely ne sérült volna. Hirtelen hörgő hang szakadt fel a torkából, és nagy nehezen megpróbált felülni az ágyban. Miriam a vállánál fogva emelte fel, ujjai átszakították a hegeket és a vérrel áztatott bőrbe vájtak, azután a férfi fejét két térde közé vette. A szájából valami fekete folyadék tört fel. - Adjatok neki epét! - parancsolta. - Nem lélegzik! Az orvosok tölcsért nyomtak a szájába, és végtelenül keserű epét öntöttek bele. A férfi öklendezett, levegőért kapkodott, és még többet hányt, amikor azonban Miriam végül visszafektette az ágyra, már rendesen lélegzett. Miriam parancsot adott, hogy fektessék bele forró, sós vízbe, ő pedig hideg gyümölcslevet diktált belé, miközben a fürdetők ledörzsölték a testét. Ezt követően az orvosdoktorok egy olyan oldattal kenték be az egész testet, amelyet Miriam külön erre az alkalomra készített penészgombából, végül a frigidariumba vitték, és forró falerniai bort itattak vele. Húsz órán keresztül aludt. Miriam az idő legnagyobb részében csak ült az ágy végében, és hallgatta a férfi szuszogását. Amikor végre felébredt, megevett hat szem datolyát, és megivott egy kancsó sört. A második alvása tizenöt órás lett. Sikoltva riadt fel belőle hajnali háromkor. Miriam halk, nyugtató torokhangon csitította. - Meghaltam? - kérdezte a férfi, de mielőtt a válasz megérkezhetett volna, megint öntudatlanságba zuhant. 2 Négyszögletű udvar, ahonnan a lakószobák ajtai nyíltak. 3 Nyitott udvart, templomot, epületet vagy kertet körülvevő oszlopsor, oszlopcsarnok. 4 Előkészítő medence langyos levegővel és vízzel. 5 Hideg vizes medence, hideg levegőjű teremmel. 6 Napozásra használt helyiség,

Az álma, amely mélyebb volt minden korábbinál, egészen reggelig tartott. Miriam látta, a teste annyira duzzadt, hogy csaknem szétszakad. Úgy nézett ki, mint egy borostömlő. A húsa lüktető sebként vöröslött azokon a helyeken, ahol a bőre felhasadt. A halál bűzét árasztotta. Az egész test tüzelt és teljesen kiszáradt, így Miriam a frigidariumba vitette. A férfi delíriumba zuhant, majd elegáns görög nyelven Attika hegyeiről beszélt. Miriam látta már azokat a hegyeket, sőt, valamikor régen az athéni Akropoliszon állva figyelte, hogyan változik lilásra az ég a lenyugvó nap fényében. Emlékezett még azokra a szellőkre is, melyeket a férfi emlegetett, s a Hümettosz illatát, valamint a pásztorok sípjának hangjait hozták. Miriam nagyon sok idővel azelőtt sétált ott utoljára, amikor még Athén volt a világ közepe. Azokban a napokban a városállam maga sem döntötte el, hogy valóban világhatalomra akarjon-e törni, de kék vitorlával díszített hajói a Kelet minden kikötőjében jelen voltak. Egy ahhoz - vagy éppen ehhez a mostanihoz - hasonló helyen Miriam könnyen elvegyülhetett a tömegben. Habár még a seborvosok sem hittek benne, a duzzadás hamarosan elmúlt, és a láz is alábbhagyott. A férfi kisvártatva már egyedül is fel tudta emelni a fejét, hogy igyon egy korty bort, penészgombából készített főzetet, vagy éppen felforralt csirke- és disznóvért. A delíriumos motyogásból Miriam megtudta a nevét, és amikor egy napon Eumenésznek szólította, a férfi elmosolyodott. Miriam hosszú órákat töltött azzal, hogy csak nézte. Ahogyan a sebei behegedtek, nyilvánvalóvá vált, mennyire jóképű. Amikor Eumenész már elég erős volt ahhoz, hogy felüljön, Miriam megtanította az egyik rabszolgának, hogyan kell megborotválni, és nem sokkal később elment, hogy vásároljon neki egy fiatal fiút szolgálónak. - Mindig csak rólad álmodom - mondta a vágytól rekedt hangon. Miriam annyira boldogan kiáltott fel ezt hallva, hogy az még hosszú évekkel később is a fülében csengett. Olyan szerelem volt az övéké, amelyre mindig emlékezett, még azután is, hogy az idő megcáfolta apja elméletét. Az első csodálatos éjszaka, Eumenész szenvedélye, éhségének intenzitása, valamint lüktető, lankadatlan férfiassága az egész éjszakát felejthetetlenné tette. Miriam egy örökkévalóságon keresztül kutatott egyetlen olyan pillanat után, mely elhalványíthatná. Emlékezett még az Eumenész tekintetében megcsillanó végtelen szerelemre, a bőre illatára, arra a savanykás aromára, amelybe belekeveredett az ő parfümjének illata is, valamint leheletének ízére, amely az övével vegyült. Az elkövetkező évek minden tragédiája és szenvedése sem volt képes elvenni ennek az eseménynek a csodálatos voltát, vagy elfeledtetni vele a boldog napokat, amiket egymás mellett töltöttek. Miriam leginkább a virágokra és az estékre emlékezett, valamint az éjszakai égbolt tökéletes szépségére, ahogyan a birodalom fővárosa fölé borult. A beavatás is elevenen élt benne. Olyan hatalommal ruházta fel önmagát, amit nem érzett jogosnak, pusztán azért, hogy még jobban magához édesgesse. Kitalált egy istennőt, akit Therának nevezett el, és azt mondta, hogy az ő papnője. Saját maga szőtte a hit és a hamis rituálék hálóját. Elvágták egy gyermek torkát, és együtt itták a kiömlő, sós ízű áldozati bort. Miriam megmutatta a férfinak az anyját, Lamiát ábrázoló, felbecsülhetetlenül értékes mozaikot, és megtanította népének minden titkára. Egymás mellett hevertek, és vérük összekeveredett. Ez volt a legnehezebb, hiszen Miriam már tudta, hogy kezd beleszeretni a férfiba. A vér keveredése a múltban nagyon sok alkalommal ölte meg a kiválasztottakat. Miriam csak jóval később jött rá, miért történik ez, de akkor nagyon szerencsésnek érezte magát, amiért Eumenész nem halt bele. Sőt mi több, nagyon is élettelivé vált tőle.

Végül azonban ő is elpusztult, éppen úgy, ahogyan mindegyik másik is. Az Alvás hat órán keresztül tartott. John az idő nagy részében el sem mozdult Miriam mellől, csak figyelte az árnyékok játékát. A nap sugarai végigkúsztak a mennyezeten. Úgy érezte, mintha valami sokkal nagyobb belső változás előjele volna a tény, hogy hajnalban elaludt a kocsiban. Éppen olyan eleven álmot látott, mint amikor Aludt, de ellentétben azzal, nem zuhant transzba. Mellette Miriam egyre hangosabban lélegzett, és lassan kiemelkedett az öntudatlanságból. John félt. Nem is emlékezett olyan alkalomra, hogy az Álom ne szállt volna le reá éppen akkor, amikor kellett. Azt megtehették, hogy hetente csak egy alkalommal táplálkoztak, azonban az Alvással a nap huszonnégy órájából hatot mindenképpen el kellett tölteniük. Ez létfontosságú volt számukra, és nem halaszthatták el semmiképpen. Majdnem olyan végleges volt, mint a halál, ugyanakkor ez jelentette számukra a kulcsot az újjászületéshez mindennap. A lába bizsergett, a nyaka fájt, a halántéka lüktetett. Felkelt és a fürdőszobába ment, abban reménykedve, hogy csak egy korty vízre van szüksége. Amikor lehajolt, hogy igyon, a mosdó fölötti tükörben megremegett a képe. Abbahagyta az ivást, és lassú mozdulattal letette a poharat. A szobában teljesen sötét volt. Talán amit a tükörben látott, az nem volt több az árnyak egyszerű játékánál. Felkapcsolta a lámpát, és közelebbről is szemügyre vette a tükörképét. A szeme sarkából kiinduló apró szarkalábak nem a képzelete szüleményei voltak. Megérintette az arcát, és valami egészen finom szárazságot, alig észrevehető merevséget tapintott. Nincsenek karikák a szeme alatt, valamint még további ráncok az ajka körül? Lezuhanyozott. Talán akkor száradt ki a bőre, amikor hajnalban nyitott napfénytetővel jöttek haza a hidegben. Hagyta, hogy a forró vízsugár végigcsapjon az arcán, és kényszerítette magát, hogy legalább negyedóráig a tus alatt maradjon. A kezével újra és újra végigsimította a testét, és elégedetten állapította meg, hogy éppen olyan feszes és kemény minden izma, mint korábban. Ő maga azonban nem érezte feszesnek és keménynek magát. Inkább mintha összeesett volna. Törölközés után megint a tükör elé állt. Úgy tűnt, visszatért a fiatalsága. Kis híján hangosan felnevetett, annyira megkönnyebbült emiatt. Miután olyan hosszú időn keresztül sikerült kijátszania az öregedést, a lehetőség, hogy az idő hirtelen kinyúl utána és visszarántja magához, olyan hatással volt rá, akár egy jéghideg szélvihar a nyár közepén. Aztán megint meglátta őket. A szeme láttára mélyültek el az arcán. Olyan volt, mintha valami undorító hallucináció hatalmasodna el rajta. Hátratántorodott. Felfordult a gyomra, amikor észrevette, milyen mélységes félelem csillan a szemében. A következő pillanatban ököllel csapott a tükörre, hogy az éles szilánkok a feje körül röpködtek. A csörömpölés megijesztette. Mozdulatlanná dermedt. Micsoda düh! Lenézett a mosdókagylóba hullott szilánkokra. Mindegyik az ő arcának egy kis darabját tükrözte vissza. Amikor pedig a keret szakadt le a falról és esett a mosdóba, még egy, az eddigieknél hangosabb csattanás szakította szét a csöndet. Megpróbált nyugalmat erőltetni magára, lehunyta a szemét, és kényszerítette magát, hogy racionálisan gondolkodjon. Végső soron egyáltalán nem olyan jelentős ez a változás. Persze - de közben nem tud Aludni. Nem tud Aludni! Miriam mindig azt mondta neki, hogy minden az igazán mély és zavartalan Alvástól függ. Az nem érdekes, ha nem álmodik. Az ő álmaiknak ugyanis semmi közük nem volt a mindennapi emberek által tapasztaltakhoz. Amikor ők álmodtak, akkor az agyuk legrejtettebb zugaiból is kitisztultak az ott maradt gondolatok. Ez fiatalította meg őket, ettől újultak meg, ez volt a csoda az életükben. Minden alkalommal, amikor felébredtek, az életük mintha elölről kezdődött volna. Ilyenkor mindig teljesen tökéletesnek érezték magukat - ugyanakkor önmaguk tudtak maradni!