ZALA MEGYE NÉPHAGYOMÁNYAI, NÉPSZOKÁSAI Zala megye históriájából is tudjuk, a helynevek is igazolták, hogy honfoglaló őseink jelentősebb szláv lakosságot találtak itt. Tőlük nemcsak újfajta életmódot, hanem azzal kapcsolatos közszavakat, számos földrajzi nevet is átvettek. Ugyancsak a helynevek tanúsítják, hogy a magyar államiság első századaiban, az addig javarészt lakatlan gyepűvonal területén sokféle nemzetiségű lakosság települt le, vagy külhonból ideérkezett urak kapták birtokul : Besenyő, Csehi, Horváti, Lengyel, Lenti - Németi, Alibánfa (Iva), Neszele stb. A kezdetben vegyes lakosság aztán összeolvadt, átvette a magyar nyelvet és kultúrát, bizonyára színesítve, gazdagítva is azt. Területünk a XVII. században a török-magyar harcok állandó színterévé alakult. 1600-ban Kanizsa oszmán zászló alá került, közigazgatási központtá is fejlődött. Ezalatt Egerszeg a Dél-Nyugat-Dunántúl magyar védelmének központjává lett. A köztük elterülő félszáz kilométeres sáv sokat szenvedett ugyan, de nem lett pusztasággá. A falvak lakossága a félreesőbb, így védettebb völgyekbe, az erdők, mocsarak oltalmába húzódott, s ott vészelte át a nehéz évtizedeket. A XVIII. század második harmadában itt is szükség volt a lakosság számának külső forrásokból történő növelésére, a betelepítésre. Elsősorban az északi, védettebb részekről, Vas, Sopron, Mosón megyéből érkeztek sokan. Kanizsára, annak környékére horvátok húzódtak fel a túlnépesedett Muraközből Fűzvölgy, Hosszúvölgy, Szépeinek, Tűrje, Csács, a Balaton-felvidék több faluhelyére az új földesurak németeket telepítettek, elszórtan szlovén csoportok is érkeztek, s találtak új hazát pl. Barlahidán. E jövevények egy ideig őrizték nyelvüket, aztán fokozatosan beolvadtak a környező falvak rendjébe, legfeljebb vallásukat, szokásaik egy részét, viseletüket, díszítőművészetük néhány motívumát őrizték meg a közelmúltig. Kivételt képeznek a Mura melletti horvátok, akik a muraköziekkel szoros kapcsolatukat megőrizve nyelvüket mindmáig, viseletük számos elemét a század közepéig megtartották. Megyénk néprajzi sajátosságainak alakulását a XVIII. század közepétől tudjuk követni. A megfigyelhető különbségek mégsem elsősorban az etnikai hagyományokkal, hanem az életmód táj meghatározta eltéréseivel, valamint a gazdasági, társadalmi, piaci változásokkal magyarázhatók. Zala néprajzi képe is a XIX. század második felében volt a legárnyaltabb. Ez időre már megerősödtek az egyenlőtlen fejlődésből, a differenciált piaci, értékesítési viszonyokból eredő különbségek, s még csak első jelei mutatkoztak a gyáripar, a városiasodás, a megnövekedett társadalmi mobilitás következtében megfigyelhető kiegyenlítődésnek. Leginkább szembetűnő volt az elzártabb, sok-sok archaikus vonást őrző, javarészt önellátó Göcsej és Hetes, valamint a piacra termelő, a városi hatásokat erőteljesen átvevő Dél-kelet Zala és a Balaton-felvidék különbsége. Az eltérést nemcsak a néprajzi leírások, hanem a vármegye főorvosának a XIX. század közepén kelt jelentése is tartalmazza. E szerint a lendvai járás és Göcsej lakói betegesebbek, rövidebb életűek, mint a Kanizsa táján, vagy a Balaton környékén élők. A századfordulón azonban már mindenütt észlelhető volt az életforma módosulása, s ez felvetette az eltűnő régi megmentésének igényét, s megindult a múzeumi gyűjtés is. Ekkoriban kezdték meg a sümegi és a keszthelyi múzeum szervezését, Jankó János megírta a Balaton környékének néprajzát, Gönczi Ferenc tekintélyes monográfiát adott ki Göcsejről. Vikár Béla érdeklődése kiterjedt a zalai népzenére is, Sebestyén Gyula a regösénekek legszebb változatait Zalában lelte fel. A harmincas években különböző mozgalmak, főleg a Gyöngyösbokréta a folklór értékeire irányította az itt élők figyelmét is, fokozva annak megbecsülését. Az építészetben is jelentkeztek olyan törekvések, melyek a helyi értékek őrzését, a modern építészetbe való
átmentését célozták. Köztük sikeres is, zsákutcába vivő is akadt. Példa erre Bázakerettyén és Lovásziban az olajos lakóházak, Zalaegerszegen az ONCSA házak, stb. A század közepének felgyorsult gazdasági-politikai változásai, a kőolajkutatás sikerei, a rohamos iparosítás, az addig soha nem tapasztalt méretű mobilitás, a sajtó megnőtt szerepe, majd a rádió és a televízió által is közvetített külföldi minták szinte teljesen eltüntették a kultúra táji, s jobbára falusi-városi különbségeit is. Az így bekövetkező uniformizálódás, egyöntetűség azonban némi sivárságot, unalmat is okozott, ennek következtében a magyar, így a zalai társadalomban is feltámadt az érdeklődés a helyi sajátosságok, értékek, a népi hagyományok, a más tájaktól megkülönböztető jellegzetességek iránt. A néprajztudomány is, a közvélemény is szívesen különít el az egységes magyar kultúrán belül néprajzi tájakat, csoportokat. A felosztás nem mindig alapszik egységes elveken, néha a nyelvjárás máskor a viselet, az építkezés, egy-egy virágzó népszokás, netán a történelmi hagyomány válik a megkülönböztetés alapjává. Vannak tájak, vidékek, melyek nem is kapnak külön elnevezést, ezek iránt a néprajzi érdeklődés is kisebb. A táji, néprajzi csoportok határai a legritkább esetben húzhatók meg pontosan, s a választóvonalat többnyire a megszokás, a konvenció, mintsem az egzakt elemzés tudja megvonni. Zala megyében az újabb kutatás hat néprajzi tájat, csoportot különböztet meg: Göcsej Hetes A Mura menti horvát falvak Zalakomár és környéke Pátró és vidéke A Balaton-felvidék Ha a felsorolt tájak határait összevetítjük, azt tapasztaljuk, hogy Zala egy részét egyetlen néprajzi tájhoz sem sorolják. így Zalaszentgrót-Zalaapáti vidéke, Pacsa-Hahót tájéka, a megye délnyugati sarka stb. Természetesen, ezek a területek is jelentős, jól leírható és jellemezhető népi, paraszti kultúrával, erőteljes szokásvilággal rendelkeztek, legfeljebb a kutatás eddig nem fordított rá kellő figyelmet, vagy pedig átmeneti jellegű, több szomszédos vidék sajátosságait is őrző volt, amiatt nem vált szembetűnően eltérővé a környező falvaktól. Göcsej Zala megye legismertebb, legtöbbet emlegetett néprajzi tája. Ismertségéhez hozzájárul viszonylag nagy területe, a megyének közel harmada, földrajzilag is elkülönülő jellege ezért nemcsak a néprajzi, hanem a földrajzi szakmunkák is külön tárgyalják, valamint az a tény, hogy neve több, mint két évszázada rendszeresen felbukkan a forrásokban. Sajátosságait már századunk elején tekintélyes monográfiában örökítette meg Gönczi Ferenc, s az abban leírtak századunk közepéig csak lassan változtak. Noha határait ma is vitatják - pontosan nem is jelölhetők ki - nagyjából a Zala - Válicka - Kerka közti, rendkívül tagolt, dombos-völgyes, gazdag növénytakarójú területet sorolják ide. A részletesebb vizsgálat azt is bizonyította, hogy nemcsak határai elmosódottak, hanem nem is egészen egységes néprajzi egység. Külön szokták emlegetni a szegek vidékét. A táj a főleg református vallású, kevés földű, de nemesi kiváltságú, kicsi, - szeg végződésű falvairól kapta a nevét. A gyengén termő területeken, a kiirtott erdők helyén létrejött településeket legtöbbször az ott élő, fokozatosan népesedő családokról nevezték el: Pálfiszeg, Tubolyszeg, Paisszeg, Kustánszeg, Gombosszeg stb. Nemességük miatt a XVII -XVIII. században is megtarthatták református vallásukat, s ez is elősegítette, hogy nemcsak anyagi kultúrájuk, hanem gondolkodásmódjuk, szokásaik is eltértek a környező jobbágyfalvakétól.
Göcsej körülhatárolását nehezíti, hogy számos sajátossága, így az építkezés jellegzetességei, sok népszokás megtalálhatók a Zala folyótól északra, a jobbára Vas megyéhez tartozó Hegyháton is. Sok volt az erdő, ez volt az egyik legsokoldalúbb megélhetési forrás; gyűjtötték gyümölcsét, gombáját, többnyire orvul vadászták állatait, makkjával hizlalták a disznókat, fájából építették és fűtötték házaikat. A XVIII. században a kiirtott erdők hamujából hamuzsírt állítottak elő, melyet jó áron a nyugati, ipari országokban tudtak értékesíteni. A földművelés a völgyek mocsarainak lecsapolása előtt kisebb jelentőségű volt, nagyobb súlyú az állattenyésztés, mert csapadékosabb terület lévén, bőséges volt a legelő, azonkívül az állat saját lábán is elhajtható volt távolabbi piacokra is. A lakosság kicsi, párszáz lakosú településeken élt, ezek zártsága segített őrizni nemcsak a régi termelési módokat, a hozzájuk kötődő termelési eszközöket, szerszámokat, hanem a hiedelemvilágot, a másutt már eltűnt szokásokat is. A közelmúltig élt a lucázás (kotyolas), gazdag emlékei maradtak fenn a regölésnek, a betlehemezésnek. Domborzata, mocsaras völgyei, agyagos domboldalai miatt közlekedési viszonyai hosszú ideig rendkívül mostohák voltak. "Nem gondolom, hogy Árpád idején rosszabb utak lehettek volna itt" - jegyezte fel egy reformkori utazó. Göcsej földrajzának tudós kutatója, Plánder Ferenc a Tudományos Gyűjtemény 1838.VI. kötetében erről ezt írta: "Zala Vármegyének melyet napkeletről és délről a Váliczka, napnyugatról a Kerka, északról a Szála folyók határolnak, általányosan Göcseji nevet visel... Ezen nevezetet Göcsejnek agyagos hegyeiről, és ezeken az esztendőnek minden részein létező hankos, vagy mint Göcsiben mondják, göcsörtös útjaitól származtatják... Göcsejben pedig az utak annyira tele vannak göcsökkel, hogy aki itt sebesen haladni kívánna, egy Sebészt, ki érvágó vasát szünetlen kezébe tartsa, Bognárt és Kovátsot, ki szekerét minden negyed órányi haladásban kiigazítsa kéntelenítették magával hordozni." Elzárt terület volt, kis falvakkal, javarészt önellátó, rendkívül sok archaikus vonást őrző gazdálkodással. A göcseji szegtelepülések A len- és kenderfeldolgozás részeként továbbra is fonóba gyűltek az asszonyok, szívesen jártak tollfosztóba is. Mivel orvoshoz alig jutottak el, a népi gyógyászat számos eleme a közelmúltig élt a ráolvasással, a babonás szokásokkal együtt. A polgárosodás talán hazánknak ezt a sarkát érintette meg legutoljára, igaz, hogy akkor radikálisan. Az 1930-as évek második felétől sikeres kőolajkutatás erre az archaikus, ősi hiedelmektől, szokásoktól irányított gondolkodású tájra a kor legmodernebb technikáját hozta. A templomtoronynál is magasabb fúrótornyok, a házmagasságú traktorok, a mezőt behálózó vezetékek hallatlan perspektívát is, nehezen megélhető szociális feszültséget is jelentettek. Az ötvenes évektől a nagyüzemi mezőgazdaság, az iparosodás, az elvándorlás miatt a népi kultúra emlékei is gyors pusztulásra ítéltettek. A Göcseji Múzeum gyűjteménye, majd az 1968-ban megnyílt Göcseji Falumúzeum; a szellemi értékek (földrajzi nevek, népdalok, népzene stb.) szorgos gyűjtése ezért sok mindent megmentett e kincsekből. A század első felében még a falukép, a lakóház volt a göcseji táj leginkább szembetűnő sajátossága. A házak faragott gerendából - boronából - épültek, a lakórészt sározták, meszelték. A múlt század végén vált csak szokássá a kémény építése, de még két emberöltővel ezelőtt is sok volt a kéménytelen lakóház: a füst a konyha nyitott ajtaján keresztül távozott a szabadba. Tetőfedésre szinte kizárólag zsúpot, rozsszalmából kötött
kévéket használtak. Ezt az építési módot még az I. világháború előtt kezdte felváltani a téglafalú, cseréppel fedett lakóház. Az önellátás, az árutermelés alárendelt szerepe és a szegénység miatt, az itt élők népviselete nem volt színes, nem volt szembetűnő. Alapanyagul főleg a vásznat használták mind a nők, mind a férfiak. A lakosság nyelve, tájszólása - mivel nagyobb részük a középkor óta folyamatosan itt élt - több olyan régi sajátosságot is megőrzött, amelyeket másutt legfeljebb öreg feljegyzésekben találunk meg. Bár egyes kutatók szerint, külön göcseji nyelvjárásról nem beszélhetünk, mindenesetre az eltér a másutt ismerttől: "Szegin göcsji szekérrel gyár, és ah juó a luó és van egissig, szekérrel sziep piénzt keres. Ha reáesik az ilet árnyéka, akkor csak mint cselid fárad, ekijjel dógoznya a másit, reggetül uta főnek - lenek partnak gyár, aratáskoron szüretkoron fárad." Hetes A Göcsejtől nyugatra elterülő, annál még nehezebben körülhatárolható néprajzi kistáj. Kultúrája sok tekintetben hasonló a göcsejihez. Életmódját meghatározta, hogy sík, korábban mocsaras felszínű. A lecsapolások előtt kisebb súlyú volt a földművelés, jelentősebb az állattenyésztés, s dombok, hegyek hiányában teljesen hiányzott a szőlőművelés. Lakossága javarészt a Lendva-központú Bánfi, majd Eszterházy uradalom jobbágya, zsellére, cselédje. Népi hagyományokat őrző lakóház Csődén Néprajzi sajátosságait színezte, gazdagította, hogy a színmagyar falvak szlovén településekkel voltak szomszédosak, s ezek távolabbi tájak hatását is kölcsönösen közvetítették egymás számára. 1919 után az új országhatár Hetest is kettészakította, noha a kapcsolat még hosszú ideig fennmaradt. 1945 után vált rendkívül merevvé a határ, nálunk a kitelepítések is gyérítették a lakosságot, majd a határsáv miatt vált nehezen megközelíthetővé. A sorvadás csak az elmúlt évtizedben szűnt meg, s a csendessé vált falvak elhagyatottságát már némi üdülési szerepkör is gazdagítja. A hetési mocsaras, vízben gazdag táj kedvezett a len és a kender termesztésének. Ezért, valamint mivel a gyári termékeket nem tudták megfizetni, megyénkben itt maradt fenn legtovább a házilag termelt rostnövények feldolgozása. 1960 után - immár piacra termelt árucikként - a hetési szőttes új hírnevet szerzett magának. Főleg a nők népviselete tért el a környező községekétől. Fehér gyolcsból készített fej- és vállkendőt viseltek, bokrosujjú női inget, melynek kézelőjét főleg fehér, de néha piros vagy kék színű hímzés is díszíthette. Jellemző volt a fekete anyagból varrt kötény díszítése is: alját széles sávban piros, kék, sárga gyapjúfonallal hímezték ki. A felhasznált motívumok valaha változatosabbak voltak, a századunk közepén múzeumba gyűjthető darabok majd mindegyike már egyszerűbb mintázatú. A férfiak fehér vászonöltözetben jártak, majd ünneplőjüket ők is kék vagy fekete posztóból kezdték csináltatni. A Mura menti horvát falvak A török harcok, különösen a Kanizsa 1690-es felszabadítása idején elnéptelenedő területekre, a sűrűbben lakott Muraközből a XVIII. század első felében horvátok szivárogtak. A Muraközben megszokott kaj-horvát nyelvjárást beszélték, melyet régi életmódjukkal, szokásaikkal együtt századunkig megőriztek. 1900-ban még nyolc település lakosságának nagyobb része vallotta magát horvát ajkúnak. Ma már a fiatalabb korosztályok alig használják nagyszüleik nyelvét annak ellenére, hogy az itteni iskolákban rendszeres horvát nyelvoktatás folyik. Szegény terület volt, a fiatalabb korosztályok rendszeresen summásmunkát vállaltak távolabbi nagybirtokokon. 1950 után a férfiak többnyire építkezéseken, gyárakban dolgoztak, csak a hét végén térve haza. Hagyományos tárgyi kultúrájuk alig különbözött a környező magyar területekétől, eltérő volt
azonban a bútor és a népviselet. Még századunk közepén is megtalálható volt a festett, főleg kék alapszínű, virágos tulipános bútor, és sokáig nem használtak szekrényt. Bútoraikat a trianoni békeszerződés előtt rendszeresen muraközi asztalosoktól vásárolták. Viseletük szegényesebb, egyszerűbb volt, ez is régi hazájukkal mutatott kapcsolatot, akárcsak étkezési szokásaik. Az 1960-as évekre régi viseletüket elhagyták, életmódjuk a szintén megváltozó dél-zalai magyar falvakéhoz hasonult. Népdalaikat, zenéjüket részben megőrizték, ezek előadása közben még felöltik népviseletük megőrzött darabjait. Zalakomár és környéke Még napjainkban is jól körülhatárolható táji csoport, melynek jellegzetességeit Kerecsényi Edit tárta fel, s az ő kutatásai igazolták azt is, hogy a környékbeli falvak sajátságos anyagi és szellemi kultúrát fejlesztettek ki és őriztek meg. Galambok, Zalakaros, Balatonmagyaród, Garabonc sorolható ide, de kisugárzó hatása még Zalaváron is érezhető. A tájat egyaránt jellemzi a korábban nagyobb kiterjedésű, mostanában rekonstruált Kis- Balaton közelsége, a jó minőségű bort termő szőlőhegyek magas fokú szőlőkultúrája, valamint a szarvasmarhatartásra, gabonatermesztésre is kiválóan alkalmas szántóföldek. Minden termékükre jó piacot találtak Keszthelyen, de főleg Nagykanizsán. A ma már Zalakomár részét képező, korábban önálló státusú Kiskomárom maga is központi szerepet töltött be, céhes ipart is kifejlesztve. Az ide tartozó falvak mezőgazdasága gyorsan polgárosodásnak indult, a múlt század második felében már gépeket is alkalmazott. A régi építkezést hamarosan felváltotta a téglából emelt, cseréppel fedett, gazdag, eklektikus vakolatdíszű, végoromfalas lakóházú porta. Színes, jellegzetes népviselet alakult ki, s főleg a nők ruházata szívesen használta fel a gyári termékeket, "a selymet, a bársonyt, a gyöngyöt is. A sokszoknyás, gyöngyös-necces népviselet különböztette meg az innét érkezőket a kanizsai piacon. E színes ruházat megbecsültségét növelte a harmincas években itt is népszerű Gyöngyösbokréta. Ez is egyik oka lett annak, hogy csak 1960 táján vált általánossá a fiatalok, kivetkőzése, a ruhatár városira cserélése. Ugyanezen időtől kezdve építkezésük is az országos falusi-városi sémákhoz igazodott. A folyamatot gyorsította, hogy az 1970-es években a közeli Zalakaros már vonzó gyógyfürdőnek számított, nagy idegenforgalmat vonzott, s végül 1997-ben városi rangot is kapott. Pátró és vidéke A XX. század közepéig Somogy megyéhez tartozott községet zártsága, evangélikus vallása, féltve őrzött nemesi hagyománya (eredeti neve is Nemespátró, az ötvenes évektől: Pátró, ma ismét Nemespátró) máig is megkülönbözteti a szomszédos falvaktól. Gazdag, jól termő, főleg állattartással foglalkozó falu, kétbeltelkes településszerkezettel. Építkezése hasonlított a környező településekéhez, a beltelket azon ban széles övben rétek vették körül, s itt, a pajtáskertben álltak az istállók és a pajták. Nemesi voltuk miatt kevesebb kapcsolatot tartottak a szomszédos jobbágyfaluk népével, s az elzártság sok régi hagyományt is konzervált. Főleg lakodalmas szokásaikat őrizték meg hosszabb ideig. Viseletük a közeli belső-somogyi falvakhoz kapcsolta őket. A férfiak feltűnően sokáig viselték a rojtozott fehér vászongatyát, s Zalában itt maradt legtovább használatban a cifraszűr. Híresek voltak gazdag díszű szőtteseik is. Pátró kisugárzó hatása a szomszédos Sand és részben Liszó evangélikus lakosságának körében volt megfigyelhető.
A Balaton-felvidék Elsősorban nem néprajzi, hanem földrajzi megjelölés. Rendkívül változatos tájat jelöl, amely északnyugatról kíséri a Balatont, kapcsolatban van a Bakonnyal, magába foglalja a vulkáni kúpokat, de a valaha vízzel borított Tapolcai-medencét is. Ez az 1950-ig teljesen zalai terület, csak kis részben maradt megyénk része. A változatos felszín sokszínű gazdálkodást alakított ki. A tó keskeny part menti sávjában számottevő megélhetési forrás volt a halászat, a vulkáni talajú hegyoldalakon magas fokú, talán római eredetű szőlőkultúra virágzott fel, de jelen van az erdőgazdálkodás, a földművelés és az állattenyésztés is. A Gébárt-Tani Kézműves Alkotóház Az itt élő népesség etnikai eredete is vegyes: a zömmel őshonos magyar lakosság mellett, XVIII. századi német telepesek rég elmagyarosodott utódai is élnek itt. Jelen volt a nagybirtok, számottevő szerepe volt a nemesi eredetű középbirtoknak s a paraszti kisgazdaságoknak is. A megye más tájainál itt nagyobb hatóköre volt a művelt, literátus középnemesi rétegnek. A paraszti építkezők valaha főleg fából rótták össze a falakat, s az elkészült hajlékot náddal fedték. Később a megfogyatkozó fa szerepét a bőven bányászható kő vette át, a nád a legújabb időkig megmaradt, néha az új nyaralók tetejére is felkerül. Jankó János a múlt század végén még alapos monográfiában összegezte az itt élők életmódjának jellegzetességeit, Malonyai Dezső számos fotóval illusztrálhatta a régi formájú építkezést. A század elején kivirágzó idegenforgalom azonban gyorsan átformálta a táj arculatát, a falvak képét, az ott lakók életét is, ezért ma már nehéz a néprajzi jellegzetességek körülhatárolása. Alapos okkal gyaníthatjuk azonban, hogy célszerű lenne idevonnunk Zala me gye keleti, Zalaszentgróttól Zalaapátiig húzódó, változatos felszínű részét is. E részeken azonban alaposabb néprajzi gyűjtés mindmáig nem történt, a régi sajátosságok pedig ma már csak halvány nyomokban élnek. A megőrzés Századunk közepére mindenütt felgyorsult a helyi viselet, az építkezés, az eszközök, a beszédmód megkülönböztető jegyeinek eltűnése. Szerencsére, az új bűvöletében is megerősödött a szándék: az eltűnő régi értékeket meg kellene menteni. Keszthelyen ugyan már 1898-ban megkezdődött a múzeumi gyűjtés, az értékes tárgyak nagyobb része azonban a háború áldozata lett. Az elmúlt fél században itt is, majd az 1950 körül megalakult nagykanizsai és zalaegerszegi múzeumban is értékes, sokszínű néprajzi gyűjteményt sikerült létrehozni. Mivel az épületek, a lakáskultúra változása Göcsejben volt a leginkább szembetűnő, 1963-1968 között úttörő magyar vállalkozásként Zalaegerszegen elkészült a Göcseji Falumúzeum. A nagyüzemi mezőgazdaság összeszántott nagy táblái kezdték feleslegessé tenni az évszázados emlékeket is átörökítő földrajzi neveket, a dűlők, határrészek elnevezéseit. Félő volt, hogy a következő generációnak már az emlékeiből is kikopnak. 1962-1964 között széles körű gyűjtőhálózat szervezésével megtörtént ezek összegyűjtése, s ugyancsak az országban elsőként külsőre is tekintélyes kötetben jelenhetett meg a megye földrajzi neveinek adattára. Tóth János, a magyar népi építészet kiváló kutatója, ugyancsak a hatvanas évek első felében gyűjtötte kötetbe Göcsej népi építészetének emlékeit. A hetvenes években, mintegy a Göcseji Falumúzeum kiegészítőjeként sikerült néhány göcseji parasztportát eredeti helyén megmenteni, mivel ezek anyaga, alaprajza nem tette lehetővé a korszerű, praktikus hasznosítást. A kávási, csesztregi, zalalövői és galamboki tájház múzeumi bemutatóhelyként őrzi a községek régi életmódjának, lakáskultúrájának emlékeit.
A hagyományos népi mesterségek nagyobb része már a század első felében elsorvadt. Némi - vitatható eredményű - folytonosságot jelentett a népi iparművészet vállalati szervezetű kereskedelmi hálózatának létrehozása. Vitatható, mert óhatatlanul a tömeges termelésre ösztönzött, megélhetési forrássá vált, de mégis sikeres, mert lehetőséget adott több fafaragónak, gerencsérnek, hogy mesterségét folytathassa. Különösen jelentős volt, hogy a nagyhírű fazekas dinasztia kiválósága, Czugh János és öccse Dezső, a hatvanas évek közepén a Vas megyei Magyarszombatfáról Tófejre, onnét később Zalaegerszegre költöztek, magukkal hozva tehetségüket, szülőföldjük Zaláétól alig különböző fazekas hagyományait. Hozzájuk, majd gyermekeikhez fűződik a megye fazekas művészetének máig tartó felvirágzása. A népi hímzés legfeljebb visszaszorult, de sohasem halt ki. A hatvanas évektől néhány ügybuzgó pedagógus, szakértő muzeológusok támogatásával nemcsak szakkörökbe tömörítette az ügyes kezű asszonyokat, hanem a régi, múzeumba menekített minták nyomán a népi hímzés új virágzását indították el. Az utolsó két évtized a népi kézművesség valóságos reneszánszát hozta meg. Ma már nem pásztorok, gerencsérek, takácsok, parasztasszonyok, hanem pedagógusok, hivatalnokok, mérnökök, gyári munkások, orvosok, de természetesen a falusi műkedvelők is, a jól képzett szakemberektől tanulták a régi munkamódszereket, múzeumi tárgyak, monográfiák eredményeit használják fel, s legtöbbször, saját kedvükre hoznak létre régi üzenetű, szép új tárgyakat. Zalaegerszegen 1982-ben felépült a Kézművesek Háza, amely mára már otthona lett az alkotóknak és megalakult a megyében is a Népművészeti Egyesület. A megyeszékhelyen működő Kézműves Szakiskola pedig ma már nemcsak ismereteket, hanem - annak eredményeként - jó megélhetési lehetőséget is nyújt a fiataloknak. Természetesen nem a hagyományos szerepű régi népművészet ez már. Alkotói nem ellesik, hanem megtanulják, nem ösztönösen, hanem tudatosan hozzák létre műveiket. Változást jelent az is, hogy nem egyetlen táj szellemi örökségét folytatják, hanem a magyar népi hagyományok szélesebb skáláját ismerik, alkalmazzák. így lehetséges, hogy megbecsült zalai népművésznek számít Bereczky Kálmán, a kalotaszegi eredetű bujkakészítés mestereművésze. Ugyanígy az 1996-os megyei népművészeti kiállításon, természetesen foglalta el helyét és aratott sikert az a motívumában hiteles erdélyi festett bútor, amely egy, a történelem szele által Zalába sodort erdélyi pedagógus házaspár munkája. A folklór hagyományainak őrzésében nagy szerepük volt az 1960-as években meghonosított faluvetélkedőknek, kulturális szemléknek, melyen a résztvevők saját pátriájuk szellemi értékeivel álltak színpadra. Ez időben alakultak a Pávakörök, citerazenekarok, többsége ma is él és működik. Újabban a "Zala megye az én hazám" elnevezésű versenyek ösztönzik a helyi értékek óvását, életre keltését, életben tartását. Zalai fazekasok munkái E népi örökség őrzésében nagy segítséget nyújt, hogy Vajda József és Horváth Károly zenekutatók több kötetben is közzétehették áldozatos népzenei gyűjtéseik eredményit. Szép jelkép, hogy Horváth Károly azonos nevű fia révén már a zalaegerszegi zeneiskolában önálló tanszakká válhatott a népzene. Zala megye népi táncos hagyományai szerényebbek. Talán mert csak végleges eltűnésük után kísérelték meg annak összegyűjtését. Azonban ma is kiemelkedő, több évtizedes múltra méltán büszke csoportok működnek Zalaegerszegen, Keszthelyen és Nagykanizsán. Ezek már nem egyetlen táj hagyományát adják tovább, állítják színpadra, hanem a Kárpátmedencéét. Nemcsak itthon és már nemcsak a szomszédos országokban, hanem a tengerentúli földrészeken is.