I. A bünető eljárás megindítása előtt beszerzett bizonyítékok

I. A bünető eljárás megindítása előtt beszerzett bizonyítékok A büntető eljárási törvény lehetővé teszi a bizonítás olyan sezközeinek a felhasználását is, amelyeket a bünető eljárás megindítása előtt az arra illetékes hatóságok a törvényben meghatározott feladataik teljesítése során szereztek be (Be 61. (2) bekezdés. Ez a felhatalmazás a szabad bizonítás elvéből következik, de célszerűségi szempontok is indokolják, nevezetesen ily módon elkerülhető bizonyos eljárási cselekmények formális megismétlése. A kérdés az, hogy a büntető eljárás elviseli-e az eltérő szabályok között, sokkal kevesebb garanciával támogatott bizonyítási eljárásban keletkezett bizonítékok felhasználását. A büntető eljárási törvény a hatóságok eljárását az eljárás alá vont személy, a terhelt érdekében korlátoza. A legtöbb és legmagasabb szintű biztosítékot a terhelt mellé és érdekében rendeli a törvény. A kérdés leggyakrabban úgy fogalmazódik meg, hogy nem jelenti-e a vádlott védekezési jogának korlátozását, ezen belül a hallgatáshoz való jogának kijátszását, a vádlottól származó más eljárásban beszerzett bizonyítéknak a megindult büntető eljárás során történő felhasználása, ezeknek a bizonyítékoknak a büntető eljárásba történő bevitele. A kérdésre a Bírósági Hatáozatokban közzétett két jogeset kapcsán, - segítségül hívva az esetjogot is - kísérelek meg választ adni. Az egyik (463. sz. BH 1996/9. szám) egy határőr szolgálatot teljesítő katona által elkövetett bűncselekmény miatt folytatott államigazgatási eljárásban keletkezett bizonyíték felhasználhatóságára vonatkozi.. A Büntető eljráás hivatalos személy által kötelességszegésssel elkövetett vesztegetés bűntette miatt indult, amelyben a katonai szolgálatot teljesítő válott a Be 87. (2) bekezdésében történt figyelmeztetés után nem kívánt vallomást tenni. A bíróság a vádlottnak a büntető eljárás megindítása előtt az elöljáró felhívására készített jelentését felolvasva és annak tartalmát a vádlott terhére értékelve megállapította a bűnösséget. Bizonyítékként vette figyelembe még a bűncselekmény kivizsgálásáról készült bizottsági jegyzőkönyv tartalmát mint okirati bizonyítékot, és az azt készítő személyt tanúként meghallgatva, a jelentés tartalmát elébe tárva tényállást alapozott rá. A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság döntését megalapozottnak találta, és elvi éllel mutatott rá: a nyomozás elrendelése előtt az államigazgatási eljárás általános szabályai szerint lefolytatott vizsgálat során keeltkezett jelentések, jegyzőkönyvek, mint okirati bizonyítékok a büntető eljárás során felhasználhatók. Kiemelte, hogy a Be 87. (2) bekezdésében írt figyelmeztetés - amelynek elmaradása a büntető eljárás során kizárja a felhasználhatóságot, - kizárólag a büntető eljárásban érvényesül és ezért semmi akadálya nincs, hogy a más eljárási szabályok között, de az adott eljárás szabályainak betartása mellett készült bizonyítékokat utóbb a büntető eljárásban is felhasználják. A másik ügyben született döntés (141. sz. BH/1995/3. sz.) ugyanerre a megállapításra jut. Pálinka engedély nélküli vásárlásával elkövetett jövedékkel visszaélés vétsége miatt indult a bünető eljárás, amelyben az elsőfokú bíróság bizonyítékként értékelte a vámeljárás során a később vádlottként szereplő személytől származó nyilatkozatot (a meghallgatásról és a lefoglalásról készült jegyzőkönyvek). A vámhivatal az 1993. évi XVIII.tv. 5. -a értelmében az államigazgatási eljárás általános szabályai szerint folyatta le az eljárást, amelynek során az árut lefoglalta, jövedéki bírságot szabott ki, és egyben kezdeményezte a büntető eljárás megindítását. Az ügy későbbi vádlottja a vámhivatalnál vallomást tett, amelyet jegyzőkönyvbe foglaltak. Miután a vádlott a büntető eljárás során nem kívánt vallomást tenni, a bíróság a vámügyi eljárásban tett vallomását olvasta fel és lényegében erre alapozta a bánösségét is. A másodfokú bíróság a Be 61. (2) bekezdésére hivatkozva törvényesnek ítélte a más eljárásban ekeletkezett bizonyíték felhasználását, függetlenül attól, hogy abban az eljárásban nem történt figyelmeztetés a Be 87. (2) bekezdésében foglaltakra. E két eseten kívül is a Legfelsőbb Bíróság számos egyedi ügyben adott iránymutatást az alsóbb fokú bíróságok számára a büntető eljáráson kívül keletkezett bizonyítékok felhasználhatóságára. Így a vádlottnak korábban a katonai ügyészségen tanúként tett nyilatkozatának a felhasználását vagy az ún. meghallgatási jegyzőkönyvben foglalt vallomásokat függetlenül attól, hogy megfelelő figyelmeztetés nem hangzott el, (akár azért nem, mert nem volt még eldöntve a meghallgatott személy eljárásjogi poziciója) minden további nélkül a szabad bizonyítás elvével összeegyeztethetőnek találta, így a büntető eljárás során bizonyítékként felhasználhatónak ítélte. Vizsgáljuk meg ezt a kérdést az Európai Emberi Jogi Bíróság gyakorlata tükrében: Az önvádolás kényszerének tilalmáról az Egyezmény nem, csupán az Egyezségokmány (Polgári és politikai jogok Nemzetközi Egyezségokmánya), rendelkezik, de megállapítható, hogy e két alapvető nemzetközi dokumentumhoz csatlakozó államok szinte azonos tartalommal ismerik el, hogy a bünető eljárás során senki nem kényszeríthető arra, hogy maga ellen bizonítékot szolgáltasson. Azt kell eldönteni, hogy a büntető eljárást megelőző eljárásban - a büntető jellegű szankció terhe mellett tett vallomás vagy egyéb bizoníték felhasználása nem ütközik-e az önvádolás kényszerének tilalmába, nem sérti-e az Egyezmény 6. cikkében

szereplő tisztességes eljárás követelményét. A kérdés megválaszolásához el kell dönteni, hogy ezek a megelőző eljárások megőrzik-e az elkülönítést a bünteő ügytől, (és itt figyelemmel kell lenni a Bíróság autonom értelmezésére), továbbá azt is, hogy a más eszközökkel beszerzett bizonyítékok felhasználhatóake a büntető eljárásban. Funke- ügy (Franciaország ellen). A panaszost súlyos szankció pénzbírság és 1 hónap börtönbüntetéssel való fenyegetés terhe mellett együttműködésre, adatszolgáltatásra kényszerítették a vámeljárás során eljáró hatóságok. A Bíróság büntető ügynek minősítette, éppen a kényszerítő szankció súlya miatt, bár a bünető eljárás megindítására nem került sor. Vizsgálta, hogy van-e olyan elfogadható államérdek, amely miatt a vámszervek házkutatási, lefoglalási joga vagy az eljárás alá vont személyek sokumentum átadására, adatszolgáltatásra való kötelezése megelőzi a terheltnek az önvádolás alóli mentességi jogát. E kérdés eldöntésénél, vagyis az ügyek különös természetét illetően, a Bizottság és a Bíróság eltérő véleményen volt, de abban egyetértettek, hogy az ilyen eljárás a "nemo Tenetur" elvének a feladását jelenti, és sérti a 6. cikkben foglalt jogokat. A Saunders-ügy (Egyesült Királyság ellen) a Guinness cégnél kereskedelmi-ipari ügyben indult inspektori vizsgálat során keletkezett bizonyítékok felhasználhatóságát vetette fel. Ennek során a panaszost megjelenésre, vallomástételre, dokumentum átadására kényszerítették, amelynek megtagadását a bíróság megsértésének (Contempt of court) tekintették és 2 év börtönbüntetéssel fenyegették. A későbbi büntető eljárás során az ily módon közreműködésre kötelezett személytől származó bizonyítékok felhasználása sérti a gynúsítottnak a tisztességes eljáráshoz való jogát, hiszen nem volt választási lehetősége, "a saját tanújaként" lépett fel és szolgáltatott terhelő bizonyítékot maga ellen. E két ügyből - bár tudom, hogy az elsetjog alapján nagyon veszélyes bármiféle általánosítás - az mégis leszűrhető, hogy amennyiben a büntető eljárást megelőző eljárásokban a későbbi gyanúsítottnak (vádlottnak) nem volt választási lehetősége a hatósággal való együttműködés kérdésében, mert azt bntető jellegű szankciókkal kikényszeríthették, az ily módon keletkezett bizonyítékoknak a későbbi büntető eljárásban történő felhasználása alkalmas az önvádolás kényszere tilalmának megkerülésére, kijátszására, és ezen keresztül sérti a tisztességes eljárás egyezményes jogát. Erre vetítve az előbb bemutatott két hazai ügyet, felmerül a kérdés, hogy van-e választási lehetősége egy tényleges katonai szolgálatot teljesítő személynek arra, hogy ne írjon jelentést (vagy ne a valóságnak megfelelő tartalommal) az általa megvalósított és bűncselekményenek minősülő eseményről, milyen következménnyel jár, ha azt megtagadja. De ugyanígy feltehető a kérdés, hogy a vámhatóság leleplező aktusa után az eljárás alá vont személy megteheti-e, hogy nem nyilatkozik az áru eredetéről, a vásárlás körülményeiről, stb... A katonai bűncselekmények miatt indult eljárásokban a Legfelsőbb Bíróság már többször kifejtette, hogy az igazoló jelentés megírására utasítás nem tekinthető szolgálati parancsnak, megszegése tehát nem bűncselekmény. Ebből még nem vezethető le, hogy a szigorú alá- fölérendeltségben működő zárt szervezetben milyen mozgási - cselekvési szabadsága van az adott személynek. A vámeljárásban vélhetően nincs kikényszeríthető együttműködési kötelezettség, így a lefoglalás ténye, az áru minősége, mennyisége még a későbbi gyanusított (vádlott) hallgatása mellett is bizonyítékot képezhet. Könnyebb választ adni arra akérdésre, hogy miként használhatók fel a büntető eljárás megindítása előtt a nyomozó hatóság által beszerzett bizonyítékok. EGyrészt azért, mert az így keeletkezett bizonyítékok egy részét "beviszik" a büntető eljráásba, másrészt egységes gyakorlat alakult ki a nyomozás során keeltkezett okirati bizonyítékok felhasználására vonatkozóan. A rendőrségnek a bűncselekmények megelőzése, felderítése, az elkövető személyének megállapítása, a tárgyi bizonyítási eszközök felkutatása terén végzett adatgyűjtési, meghallgatási joga szinte korlátlan. Ennek megvalósulását biztosítja, hogy az állampolgár - minél távolabb áll a bűncselekmény és az elkövetés gyanújától - annál aktívabb együttműködésre kényszeríthető a hatóságokkal. Erre nyilvánvaló szükség van annak érdekében, hogy a nyomozó hatóság a büntető eljárás során ráháruló feladatokat megfelelően elláthassa. E korlátlan jog ára, hogy az adatgyűjtés során beszerzett bizonyítékok ebben a formában nem használhatók fel a büntető eljráásban, tehát nincsenek garanciák, de garancia van arra, hogy nem használják fel. A büntető eljárás a nyomozás elrendelésével indul, kivételt képzenek a halaszthatatlan nyomozati cselekmények, amelyek formális döntés nélkül is elindítják az eljárást. Így merül fel a bűncselekmény helyszínén készült rendőri jelentés, devizavám-bűncselekmények, kábítószer behozatala esetén a vámvizsgálat során készült vallomást tartalmazó jegyzőkönyvek, egyéb okiratok felhasználása a bírósági eljárás során. Az eddigi gyakorlat szerint ezek a jelentések és jegyzőkönyvek okiratként csupán az esemény megtörténtét bizonyították, de a jelentést készítő megidézése és tanúkénti meghallgatása nélkül a jegyzőkönyvben szereplő "vallomások" bizonyítékként nem értékelhetőek. A már meghozott, de a hatályba lépés tényét és időpontját tekintve bizonytalan sorsra ítélt 1998.:XIX.tv. a büntető eljárásról, hasonló módon rendezi a büntető eljárás megindítása előtt készült illetve veszerzett okiratok és tárgyi bizonyítási eszközök felhasználhatóságát. A bíróságra vár azonban tényleges tartalommal megtölteni azt a kizárási szabályt, amely az új büntető eljárási törvény 78. (4) bekezdésében szerepel: nem értékelhető bizonyítékként az olyan bizonyítási ezsközből származó tény, amelyet az eljáró hatóságok a résztvevők eljárási jogainak lényeges korlátozásával szerzett meg.

II. Folyamatban lévő ügyben a más büntető eljráásban készült bizonyítékok A más büntető eljárásban beszerzett bizonyítékok felhasználhatóságának vizsgálata során tegyünk különbséget az okirati, tárgyi bizonyítási eszközök, valamint a vallomást rögzítő okiratok felhasználhatósága tekintetében. A kérdés akkor merül fel, ha az adott folyamatban lévő ügyben - személyi és/vagy tárgyi összefüggés folytán - szükségessé válik a meg nem ismételhető bizonyítási cselekményről készült okiratok, így házkutatásról, lefoglalásról készült jegyzőkönyvek, bizonyítékként történő értékelése. Még gyakoribb, hogy az elkülönített ügyekben olyan szméllyek vallomását tartalmazó okiratok (jegyzőkönyvek) szerepelnek, akik az adott ügben már nem hallgathatók ki. A kérdés még bonyolultabb, ha ezek a bizonyítási eszközök egy külföldön folyó vagy ott befejezett büntető ügyben állnak csak rendelkezésre, és a jogsegély keretén belül csupán az iratok megküldésére van lehetőség. Gyakran előfordul ugyanis, hogy a bűncselekményt közösen megvalósító, különböző állampolgárságú személyeket más-más országban vonnak eljárás alá és bár ugyanazt a bűncselekményt, ugyanazt a tényállást kell (kellene) megállapítani, bizonyos eszközök illetve a bizonyítékoknak egy része csak az egyik ügyben áll rendelkezésre. A kérdés az, hogy az eltérő jogrendszerekben keletkezett bizonyítási eszközök beépíthetők-e a hazai büntető eljárásba, akadálya-e a felhasználásnak, hogy azt más eljárási garanciák, eltérő törvényi előírások mellett szerezték be, és használták fel. A bizonyítás kizárási szabályai között két nevesített tilalom van: - amennyiben a terheltet a kihallgatás megkezdésekor nem figyelmezetetik arra, hogy nem köteles vallomást tenni, úgy a vallomása bizonyítási eszközként nem vehető figyelembe (Be 87. (2) bekezdés). - ha a tanút a kihallgatás megkezdésekor nem figyelmezetetik a Be 65. és 66. -ában írt mentességi jogára, úgy a vallomása bizonyítási eszközként ugyancsak nem vehető figyelembe (Be 67. (3) bekezdés). Ezek mellett- vagy ezeket megelőzően - érvényesülnie kell annak az általános éa a bizonítás törvényességét biztosító kizárási szabálynak, amely a Be 60. (3) bekezdésében szerepel: "Az e törvény rendelkezéseivel ellentétesen lefolytatott bizonyítás eredménye bizonyítékként nem vehető figyelembe". A helyes választ azért is meg kell keresnünk, mert az utóbbi években - és a jövőben méginkább - egyre gyakrabban talákozunk olyan ügyekkel, amelyeknél szükségszerűen felmerül a külföldön beszerzett bizonyítékok felhasználásának igénye, és a bírónak döntenie kell - magányosan és magára hagyva - a jogsegély keretén belül beszerzett bizonyítékok felhasználhatóságának kérdésében. A Legfelsőbb Bíróság álláspontja - közzétett határozat formájában - nem ismerhető meg, az egyedi ügyekben hozott döntések pedig nem adnak választ arra a kérdésre, hogy abban az esetben is egyetértenek-e a kizárólagosan a hazai büntető eljráásban beszerzett bizonyítékok felhasználhatóságával, ha csupán a külföldi ügyben keletkezett bizonyítékok állnának rendelkezésre. Véleményem szerint abból kell kiindulni, hogy a nemzetközi bűnügyi jogsegély a nemzetközi egyezményekhez való csatlakozás feltételezi, hogy az adott ország bizalommal van egy mások ország jogrendszere, igazságszolgáltatása iránt, és ha a jogrend nem is mindenben azonos, az alapkérdések tekintetében nyilvánvalóan hasonló, a különbözőség pedig elfogadható. A jogsegély keretében beszerzett bizonyítékok felhasználásának két feltétele van: - az adott állam jogrendej értelmében törvényesen felvett bizonyítási eszköz legyen; - ne sértse az emberi jogokat. A büntető eljárási jogsegély keretén belül a különböző eljárási csleekményeket a megkeresett állam szabályai szerint kell elvégezni. Ettől el lehet térni a megkereső fél ilyen irányú kifejezett kérésére. Ebből is levezethető, hogy nincs akadálya annak, hogy a külföldön beszerezett és az ottani szabályok szerint törvényes bizonyítási ezsköznek minősülő bizonyítékok a hazai eljárásban is felhsználhatók legyenek. Ellenkező álláspont mellett a jogsegély értelmét vesztené. Ennél még erősebb érv, hogy za ilyen ügyek a nemzetközi szervezett bűnözés részét képezik, és nehezen indokolható, hogy az egyes országok éppen a legsúlyosabb bűncselekményt elkövetőkkel szemben mondjon le a büntetőjogi felelősségre vonásról. (Jogeset: kábítószerrel visszaélés miatt indult ügyben egy külföldi állampolgárral szemben Magyarországon folytatnak eljárást, amelynek lényege: egy ázsiai országból beszerzett kábítószert Magyarországon keresztül juttattak ki Svájcba, és ott került ténylegesen árusításra. Az elkövetők egy részét Svájcban felelősségre vonták, jogerősen elítélték, és a bizonyítékok egy része, a kábítószer lefoglalásáról készült jegyzőkönyv, az ott végzett nyomozati csleekmények, a titkos információ szerzés keretén belül történt telelfonlehallgatások jegyzőkönyvei és a "gyanúsított-társak" vallomásai csak abban az ügyiratban szerepeltek. A jelen ügyben érdekelet vádlott tagadta a cselekmény elkövetését, és a jogsegély keretén belül megidézett és már elítélt társak - érdekeltségük okán - nem tettek vallomást, illetve vallomásuk eltért a svájci ügyben előadott védekezésüktől. Felhasználható-e a most tanúként szereplő volt gyanúsítotti vallomás akkor, ha nem figyelmeztették a hallgatás jogára, mert a svájci eljárásjogi törvény ilyen figyelmeztetést kifejezetten nem ír elő. Ismeri ugyanakkor a kényszervallatás tialmát, és tiltja az ily módon megszerzett bizonyíték felhasználását). A vallomás tartalmát rögzítő okiratok felhasználásának korlátját a Be 83. (3) bekezdése fogalmazza meg: A közvetlenség elvének tisztelete és érvényre juttatása. Ennek a szabálynak az értelmezésére most idő és tér hiányában nem vállalkozom, csupán két kérdést érintenék: a szabad bizonyítás rendszerében nincs olyan kifejezett tilalom, hogy pusztán egy tanú valomása

alapján nem lehet tényállást megállapítani, és azt sem zárja ki a törvény, hogy csupán okiratok képezzék az ítéleti tényállás alapját. Ez utóbbi esetben azonban mindenképp fel kell vetni a vádlottnak az Egyezmény 6. cikkében megfogalmazott tisztességes eljáráshoz való jogát, amelynek része a vele szemben fellpő személyek vallomása hiteltérdemlőségére vonatkozó kérdésfeltevés joga, vagyis a közvetlen kikérdezés lehetősége. III. Ugyanazon személy különböző eljárásjogi helyzetben tett vallomásai A kérdés az, hogy ugyanazon személynek különböző eljárási szerepben tett vallomásai miként használhatók fel a tárgyaláson. Nem ritka eset, hogy a nyomozás során előbb tanúként meghallgatott szemlyből gyanúsított, majd váldott lesz, vagy az ügyben eredetileg vádlottként (vádlott-társként) szereplő személyt utóbb- az ügyek elkülönítése folytán - már csak tanúként lehet meghallgatni, méghozzá a Be 66. (2) bekezdés b/ pontjában írt figyelmeztetés (nem köteles magát bűncselekmény elkövetésével vádolni) mellett. Gyakran elhangzó érv, különösen a védelem oldaláról, hogy az ügyben tanúként szereplő személynek a korábbi gyanúsítottként tett vallomását azért nem lehet bizonyítékként értékelni, mert annak idején nem figyelmeztették "a hamis tanúzás" jogkövetkezményeire, és arra sem, hogy önmagára vagy ha ennek igénye felmerül, hozzátartozójára (pl. a vádlott-társára) nézve nem köteles terhelő bizonítékot szolgáltatni. Álláspontom szrint nincs akadálya annak, hogy a megfelelő törvényi figyelmeztetés után vallomást tevő tanú korábbi, gyanúsítotti vallomását ellentét esetén a bíróság elébetárja, vagy a vallomásának azt a részét ismertesse, amelyre nézve a mentességi joga nem terjedt ki, vagy a tárgyaláson jogosulatlanul élt a mentességi jogával. Egy bizonyítási eszköz törvényességét az dönti el, hogy az adott eljárási szakaszban az adott eljárási szerephez kapcsolódó előírásokat betartották-e. A gyanúsítottat nem figyelmeztethetik a hamis tanúzás, illetve a hozzátartozóval kapcsolatos vallomás megtagadási jogára, mert ezek csak és kizárólag a tanút érintő mentességi jogosultságok. Ellenben figyelmezetetni kell a gynúsítottat arra, hogy joga van hallgatni, (Be 87. (2) bekezdés) és ha ennek szükségessége felmerül arra is, hogy mást bűncselekmény elkövetésével hamisan nem vádolhat. Mi a helyzet fordított szerepkörben, amikor az adott személyt a nyomozás során előbb tanúként hallgatják meg, majd gyanúsított illetve vádlott lesz belőle. Tanúként igazmondási kötelezettség terheli, a meghallgatás kezdetén erre figyelmezetetni kell. Vádlottként joga van a hallgatásra, és nem köteles maga ellen bizonítokot szolgáltatni. Megítélésem szerint ezen kettős jogának megkerülsée és kijátszása, ha a bírság a vádlott hallgatása vag eltérő vallomása esetén a korábbi tanőként tett vallomását elébe tárva, értékelési körébe vonja, bizonyítékként figyelembe veszi. Ha nincs is a különböző bizonyítékoknak előre meghatározott bizonyító ereje, érzékelhető, hogy nem tisztességes dolog egy igazmondásra kötelezett tanúkénti vallomást számonkérni az igazmondásra nem kötelezett vádlottól. A Legfelsőbb Bíróság többfékle választ adott erre a kérdésre is, érzékelhetően nem annyira elméleti megfontoltsággal, hanem inkább az adott ügy bizonítási lehetőségeihez igazodva fejtette ki álláspontját. Köztudott, hogy a bíróság azért ragaszkodik az ugyanazon ügy vádlottjainak egy eljárásban történő elbírálásához, mert tart a bizonyítékok elenyészésétől olyan esetekben, amikor csupán vádlott-társi (rendszerint) terhelő vallomások állnak rendelkezésre. Az ügyek elkülönítése után a korábbi gyanúsított - illetve vádlott-társ már "csak" tanúként szerepelhet eltérő jogosítványok mellett. A htályos jogszabály csupán az ugyanazon eljárási pozicióban lévő személy korábbi vallomásának felhasználhatóságával foglalkozik, de nem ad választ a változott szerepkörben tett nyilatkozatok értékelhetőségére, és arra sem, hogyha ezek egy része márcsak okiratként áll rendelkezésre. Az új büntető eljárási törvény szélelsíti az ügyfelek rendelkezési jogát, és bővíti az eljárás alá vont személy, a terhelt, szabad védekezését biztosító szabályokat. Így, ha a vádlottat a nyomozás során tanúként hallgatták ki, a tanúvallomás csak akkor olvasható fel, ha ezt a vádlott indítványozza. A jelenlegi gyakorlatot fogadja el és erősíti az a törvényi rendelkezés, amely a vádlottnak a más büntető eljárásban gyanúsítottként vagy vádlottként tett vallosmásának felolvasását lehetővé teszi. (1998.:XIX. tv. 291. (1) (2) bekezdése) Ugyanakkor a vádlottnak a korábbi gyanúsítottként vagy vádlottként tett vallomása eltérés estén beleegyezése nélkül is ismertethető. (292 (1) bekezdés). Lényegében mgegyezik ajelenlegi gyakorlattal, (de legalábbis a többségi állsáponttal) a tanú korábbi vallomásának ismertetését megengedő jogszabályi rendezés, ha a tnú a tárgyaláson nem emlékszik, vagy a tárgyalási vallomása a korábbi gyanúsítottként vagy váldottként tett vallomásaival ellentétben áll (297. (1) bekezdés). Érdekes korlátozást tartalmaz az új Be 296 (3) bekezdése a mentességi joggal rendelkező tanúnak az eljárás korábbi szakaszában tett vallomásának a felhasználhatóságával kapcsolatban. Ha él a mentességi jogával, akkor sem a korábbi tanúkénti, sem pedig a gynúsítottként vagy vádlottként tett vallomása nem

olvasható fel, kivéve, hogyha a terhelt védője a korábbi vallomástételnél jelen volt. (Csak az egyértelmőség kedvéért jegyzem meg, hogy ez akkor fordulhat elő, ha az adott személy mghallgatását a vádlott illetve a védő indítványozta). Tisztában vagyok azzal, hog a bemutatott esetek csupán egy részét képezik a ténylegesen előforuló eljárási szerepek ütközésének, de azt mindeképp jelzik, hogy a bizonyítékok miként értékelése igen fontos eleme a tisztességes eljárás követelményének.