Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Doktori disszertáció Fuchs Anna A dekadencia mint irodalomtörténeti konvenció Irodalomtudományi Doktori Iskola Dr. Kulcsár-Szabó Ernő MHAS, a Doktori Iskola vezetője Irodalmi modernség Program Dr. Tverdota György DSc, a Program vezetője A bizottság tagjai A bizottság elnöke: Dr. Eisemann György DSc Hivatalosan felkért bírálók: Dr. Bárdos László PhD Dr. Angyalosi Gergely DSc A bizottság titkára: Dr. Földes Györgyi PhD A bizottság tagja: Dr. Gintli Tibor PhD A bizottság póttagjai: Dr. Finta Gábor PhD, Dr. Kosztolánczy Tibor PhD Témavezető: Dr. Tverdota György DSc Budapest, 2012
Tartalomjegyzék Köszönetnyilvánítás... 3 I. A dekadencia szellemi háttere. A haladáseszme és kritikái... 4 II. A vizsgálat szempontjának kiválasztása... 13 II.1 Az irodalom és a külvilág viszonyát illető kortárs és szakirodalombeli álláspontok ismertetése és mérlegelése... 13 II.1.1 Az irodalom mint társadalmi csoportok önkifejezése... 13 II.1.2 A szubjektív valóságnak való megfeleltetés... 23 II.1.3 Az öntörvényű irodalom... 26 II.1.4 A valóságot alakító fikció... 31 II.2 A vizsgálat szempontja: a dekadencia mint irodalomtörténeti hagyomány... 35 III. A szűkebb értelemben vett irodalomtörténeti dekadencia... 38 III.1 A hanyatlás iránti vonzalom I.... 44 III.2 A betegség tisztelete I.... 48 III.3 Elitizmus I.... 49 III.4 Részvétlenség I.... 51 III.5 A nem-szép megszépítése I.... 52 III.6 Az esztétikai vallás I.... 56 III.7 A mesterségesség kultusza I.... 60 III.8 Normasértés a forma területén I.... 63 IV. A dekadencia irodalomtörténeti fogalmának nem-definitív értelme... 66 IV.1 A hanyatlás iránti vonzalom II.... 72 IV.2 A betegség tisztelete II.... 80 IV.3 Elitizmus II.... 91 IV.4 Részvétlenség II.... 99 IV.5 A nem-szép megszépítése II.... 106 IV.6 Az esztétikai vallás II.... 112 IV.7 A mesterségesség kultusza II.... 127 IV.8 Normasértés a forma területén II. (A dekadencia perfekcionizmusa: a szimbolizmus)... 131 Bibliográfia... 150 2
Köszönetnyilvánítás Köszönetet szeretnék mondani témavezetőmnek, Tverdota Györgynek, aki mindig készségesen segített megoldást találni a kutatás közben felmerülő problémákra, aki a dolgozat több fogalmazványát elolvasta, végigjegyzetelte, és több fejezetét is vitára bocsátotta a doktori szemináriumon. Köszönöm Horváth Iván és Veres András alapos bírálatait. Hálás vagyok édesapámnak, Fuchs Györgynek, a szöveg megfogalmazásával kapcsolatos tanácsaiért. Számtalan ötletet kaptam a doktori szeminárium hallgatóitól is, nekik is köszönetet mondok. A disszertáció a Magyar Állami Eötvös Ösztöndíj támogatásával készült. Köszönettel tartozom a Magyar Ösztöndíj Bizottságnak, amiért kutatásaimat ösztöndíjjal segítették. 3
I. A dekadencia szellemi háttere. A haladáseszme és kritikái A 19. századi Európa eszmevilágát erősen áthatotta a haladás gondolata, a felvilágosodás egyik legfontosabb öröksége. A francia Emberi és Polgári Jogok nyilatkozatára a 19. század liberálisai joggal tekintettek úgy, mint a politikai fejlődés látványos eredményére. Az ipari forradalom Nyugat-Európában a technika és a gazdaság addig elképzelhetetlen mértékű fejlődését hozta s döntően befolyásolta széles rétegek mindennapjait. Hegel számára a történelem a Szellem öntudatra ébredését, majd a tézis antitézis szintézis dialektikus elvét követő egyre magasabb szinten végrehajtott önmegvalósítását jelentette. Úgy gondolta, a történelem ésszerű, még akkor is, ha ez a tulajdonsága olykor elrejtőzik, ugyanis sohasem az Eszme bukik el, hanem az azt képviselő ember. Ennek példáját látta a száműzött Napóleon esetében is. Hegel szerint a történelem mindenekelőtt a szabadság-eszme kiterjedése: a keletiek még csak azt tudták, hogy egy ember szabad (a despota), az ókori görögök és rómaiak már azt, hogy egy részük szabad. A kereszténység eljutott annak tételezéséhez, hogy minden ember szabad, de ennek világi elvvé alakulásához még idő kell, hiszen a kereszténység felvétele nem szűntette meg a szolgaságot. Hegel koncepciójában a szabadságról való tudás különbsége az, ami meghatározza a világtörténelem felosztását. 1 A haladás gondolata lényeges eleme Claude Henri Saint-Simon társadalomjavító elképzeléseinek is, melyek a 19. század több szellemi áramlatát is megihlették, köztük a pozitivizmust és a szocializmust. Saint-Simon szerint a kereszténység univerzális erkölcsét a papság és Franciaország királyai elárulták, nem foglalkoztak a társadalom legnépesebb és legszegényebb osztálya helyzetének megjavításával. 2 Úgy vélte, hogy az emberek szükségleteit a tudományok, a szépművészetek és az iparos mesterségek (melyekbe a földművelést is beleértette) elégítik ki leginkább. Szerinte ezek a tevékenységek hozták el a legcivilizáltabb országokban a jólét és a virágzás magas foká -t. 3 Méltánytalannak tartotta, hogy Franciaországban a politikai hatalom az adót nem fizető nemesség és a papság kezében van, miközben az iparosoknak köszönhető a 1 Georg Wilhelm Friedrich Hegel, Előadások a világtörténet filozófiájáról, Szemere Samu ford., Budapest, 1966. 2 Claude-Henri Saint-Simon, Válogatott írásai, Justus Pál ford, Budapest, 1963, 321 322. 3 Saint-Simon, Válogatott írásai, 311. 4
gazdaság gyors fejlődése. Ezért az iparosoknak kellene vezetniük a társadalmat, nekik kellene a nemzetgyűlés legnagyobb részét alkotniuk. 4 Ennek megvalósítását a meggyőzés eszközével tartotta kivitelezhetőnek, a forradalmi erőszakot elítélte, és az iparra nézve is károsnak tekintette. Hegel idealizmusával és Saint-Simon kereszténységre való hivatkozásával szemben a pozitivisták a fejlődést kizárólag természettudományos módon próbálták igazolni. A haladáseszmét függetlenítették a metafizikától. Auguste Comte, a pozitivista irányzat megteremtője a puszta tényekben bizonyítékát látta a haladásnak, mely el fog vezetni az ideális társadalom megszületéséhez: A múltbeli tapasztalatok döntő bizonyítékul szolgálnak arra nézve, hogy előrehaladó fejlődésében a civilizáció természetes és visszavonhatatlan utat követ, mely az emberi szervezet törvényeiből ered. 5 Szerinte az emberi szellem a történelem során három fejlődési stádiumot ér el: a világot az emberek a teológiai szakaszban természetfeletti erőkkel magyarázzák, a metafizikai szakaszban elvont elvekkel és végül a pozitív szakaszban tudományos módon. Ettől a tudományos szemlélettől várta Comte a világ megjavítását, az igazságos társadalom megszervezését. John Stuart Mill a haladás motorjának a tág értelemben felfogott hasznosság elvét, a fájdalommentességre és élvezetre törekvést tekintette. Úgy ítélte meg, hogy az önfeláldozás is értelmet nyer, ha mások boldogságát segíti elő. A haladás szerinte majd elhozza azt a világot is, amikor erre már nem lesz szükség, mert a hasznosság elvének okos és kitartó érvényesítése meg fogja szüntetni az emberi szenvedést. 6 Charles Darwin A fajok eredete című műve (1859) azt bizonyította, hogy az élővilágban is érvényesül a fejlődés. A fajok fennmaradását a természetes kiválasztódással, a vetélytársak sikeres kiszorításával magyarázta. A pozitivizmus második hullámának képviselői kiterjesztették a darwini elméletet az emberi társadalom fejlődésének magyarázatára. Herbert Spencer már két évvel A fajok eredete megjelenése előtt hivatkozott az elővilág fejlődésére mint analógiára, amikor azt a nézetét fejtette ki, hogy az egyszerűbbtől a bonyolultabb rendszer felé való haladás jellemzi a társadalom, a politikai rendszer, a kultúra és a művészetek változását. 7 4 Saint-Simon, Válogatott írásai, 290. 5 Auguste Comte, A pozitív szellem. Két értekezés, Berényi Gábor ford., szerk., Budapest, 1979, 88. 6 John Stuart Mill, A szabadságról, Pap Mária ford, Magyar Helikon, 1980, 257. 7 Herbert Spencer, A haladás, Szabó László ford., Budapest, 1919. 5
Marx a modern, indusztriális világ társadalmi berendezkedésére erős ellenszenvvel tekintett, és olyan elméletet alkotott, amely több szempontból is ellentétes a pozitivisták nézeteivel. Míg Mill és Spencer alapvetően a liberális eszmerendszerhez kötődtek, Marx elképzelésében a szabadelvű eszmék megvalósulása nem hordozza magában az ideális világrend lehetőségét. Marx a történelem fő mozgatójának a termelési erőket tekintette. Úgy gondolta, hogy a termelés során kialakult viszonyok mentén tagolódik a társadalom. Az osztályok szerinte a termelőerők eltérő birtoklása alapján szerveződnek, s folyamatos harcban állnak egymással e javak birtoklásáért. Úgy képzelte, hogy amikor az elosztás rendje nem tud lépést tartani a termelőerők fejlődésével, akkor robbanásszerű változás, forradalom következik be. Ezért hitte azt, hogy a legfejlettebb tőkés országban, Angliában fog kirobbanni a forradalom, mely megszűnteti a magántulajdont s a proletariátus diktatúrája után, hiszen a tőkések aligha fogják önként a köz javára bocsátani a termelőerőket megvalósulhat az osztály nélküli társadalom. Míg a pozitivisták kizárólag a természettudományos tényekben látták társadalomjavító törekvéseik igazolását, addig a marxi elmélet a hegeli örökség révén erősen metafizikus töltetű, ahogy arra Karl Löwith is rámutatott, 8 jóllehet Marx, a pozitivistákhoz hasonlóan, igyekezett elméletét tudományosan alátámasztani (gondoljunk például arra, hogy milyen sok számítást szerepeltet a Tőkében). Bár az ideális társadalmi, politikai berendezkedésről eltértek elképzeléseik, a pozitivizmus és a marxi filozófia szerint egyaránt a haladás hozza el az eszményi világot. Annak a nézetnek, hogy a haladás értékeket teremt, többféle bírálata született a 19. században. A konzervatívok számára a felvilágosodásban gyökerező fejlődéseszme azért volt elutasítandó, mert az a tradicionális jogrendszer és politikai berendezkedés megváltozásához és a vallás szerepének csökkenéséhez vezetett. Már Edmund Burke, Louis de Bonald és Joseph de Maistre is ezért ítélte el a haladó eszméket, még ha voltak 8 A világtörténelem marxi ábrázolásában a kizsákmányolás nem csekélyebb valami, mint az előtörténet Radikális Rossza, vagy biblikusan szólva: a mi aeonunk eredendő bűne. S akárcsak az ősbűn, nemcsak az ember morális, hanem szellemi képességeit is korrumpálja. A kizsákmányoló osztály saját életrendszeréről csak hamis tudattal rendelkezhet, míg ezzel szemben a proletariátus, mely mentes a kizsákmányolás bűnétől, tulajdon igazságának ereje révén átlát a kapitalista illúzión., Marx legáltalánosabb alapelve Hegelével megegyező: ész és valóság, általános lényeg és különös egzisztencia egysége. A beteljesült kommunista közösségben minden egyes individuum saját emberi lényegét mint általános, társadalmi-politikai egzisztenciát valósítja meg. Karl Löwith, Világtörténelem és üdvtörténet. A történelemfilozófia teológiai gyökerei, Boros Gábor és Miklós Tamás ford., Budapest, 1996, 84, 92. 6
is különbségek a három filozófus nézetei között. 9 A haladáseszme jól kitapintható kritikáját képezte Franciaországban az ultramontanizmus is, mely a júliusi monarchia létrejötte után jelentős népszerűségre tett szert, hiszen Lajos Fülöp immár nem Franciaország felkent királya -ként, hanem a franciák királya -ként került a trónra, s így többek szemében egyedül a pápai uralom képviselte az isteni eredetű hatalmat. A század utolsó harmadában a katolikus hithez való visszatérés (mely az értelmiség körében is jellemző volt) egyúttal a fiziologizmus ellenhatása volt. Claude Bernard A haladás a fiziológiai tudományokban című írásában annak a reményének adott hangot, hogy a fiziológia fejlődésének hatására elhalványodnak azok az eszmék, melyek szerint az élő anyagot nem lehet úgyanúgy vizsgálni, mint az élettelent. Az élő testek megnyilvánulásai, éppen úgy, mint a szervezetlen testeké, valójában pusztán kémiai-fizikai feltételekhez kapcsolódnak írja Bernard. 10 Az embert géphez hasonlítja, mely, ha lényegesen bonyolultabb is, éppúgy a fizika szabályai szerint működik, mint az ember alkotta gépek. Ahogy a fizikus meg tudja mondani, hogy milyen feltételek működtetik a gépet, a fiziológusnak ugyanezt kell tudnia megmondani az emberről. Ugyanakkor nem feladata a végső okok keresése. 11 A fiziológiai emberkép metafizikátlanságával és sivárságával szemben a katolicizmus a lélek isteni eredetének és halhatatlanságának tanával többek számára újra vonzóvá vált. A konzervativizmus és a hagyományos vallás újbóli felértékelése mellett, a haladáseszme jellegzetes bírálatát jelentették azok a részben szocialisztikus elképzelések is, melyek azt hangsúlyozták, hogy a gyáripar a kézművességben rejlő értékek pusztulását eredményezte. E vonatkozásban Marxtól sem idegen a haladás kritikája. Marx számára a kapitalista társadalom ugyanis nem csak a jövőbeli osztálynélküli társadalomhoz képest értéktelenebb, de a hagyományos emberi 9 Burke Töprengések a francia forradalomról című művében (1790) (Kontler László ford., Budapest, 1990.) csak azokat az újító törekvéseket kifogásolta, melyek a hagyományos alkotmány, a Bourbonok örökletes királysága és az egyházi hatalom ellen irányultak, Louis de Bonald azonban a kereskedő- és iparosszellemet is elítélte, mert számára a földművelő család testesítette meg a hagyományos értékeket (Louis de Bonald, Pensées sur divers sujets (1817), Paris, 1887, 5 6.) Míg Burke és Bonald a francia forradalmat a felforgató eszmék elterjedésével magyarázták, addig Joseph de Maistre elképzelésében a forradalom a Gondviselés büntetése volt, amiért az ancien régime arisztokratái egyre inkább magukévá tették a filozófusok istentelen nézeteit, s hitelt kezdtek adni annak a gondolatnak, hogy az alkotmányozás joga a nemzetgyűlésé. (Considerations sur la France (1796), in Joseph de Maistre, Oeuvres, Paris, 1862, 14 107.) 10 Claude Bernard, A haladás a fiziológiai tudományokban, Szenczei László ford., in Ima az Akropoliszon. A francia esszé klasszikusai, Budapest, 1977, 371. 11 Bernard, A haladás a fiziológiai tudományokban, 374, 378. 7
viszonyok felbomlasztója is. A preraffaeliták úgy látták, hogy a mechanikus szemlélet rontásának nyomát magán viselő manierizmus tévútra vezette a művészetet, ezért vissza akarták téríteni azt a természetnek és természetfelettinek ahhoz az egységéhez, amit a középkor művészete képviselt a szemükben. John Ruskin szerint a történelmi fejlődés az erkölcsi és művészi értékek romlását hozta magávál. Velence kövei című könyvében (1851 53) a középkor művészi értékeit állítja szembe a reneszánsz szerinte túlfinomult alkotásaival, melyekben a fényűzés rontó hatását és a vallástól való elfordulást véli felfedezni. Számára a gótikus díszítőelemekben a középkori kézműves őszinte lelkesedése mutatkozik meg, akit a munkafolyamat felosztása még nem alacsonyított géppé. 12 William Morris az élettől való elidegenedéssel és elitizmussal vádolta a reneszánsz művészetét, és úgy gondolta, hogy a művészetnek vissza kell találnia a kézművességhez, mely a gyáriparral szemben az emberhez méltó munkát jelenti. 13 Az ilyen elképzelések ihlették meg a 19. század második felében az Arts and Crafts mozgalmat, mely céljának tekintette olyan üzemek alapítását, ahol a munkafolyamatokat nem választják külön. A 19. század közepétől kezdve jól érzékelhető a fejlődéseszmének egy olyan elitista szempontú kritikája is, mely kívül helyezte magát a politikai alternatívákon, nem tekintette feltétlen hivatkozási alapnak a hagyományos vallást sem, és a társadalomszervező tevékenységek iránt is közömbösséget mutatott, és nem törekedett semmilyen hatás kifejtésére a kultúra (a filozófia és a művészet) területén kívül. A haladás elitista bírálói úgy vélték, hogy a kapitalista fejlődés egy kisszerű, unalmas és művészietlen világot szolgál. Úgy érezték, hogy a modern civilizáció a tülekedő, pénzhajhász emberek világa, melyben nem érték a kiválasztottság. A társadalom elfogadott értékeinek elitista szempontú átminősítése a századközép eszmevilágának fontos jellemzője. Ekkor vált népszerűvé Schopenhauer A világ mint akarat és képzet című műve (1819), melyben a szerző annak a nézetének adott hangot, hogy a világot csupán a közönséges ember akarata mozgatja. Schopenhauer ezért úgy véli, hogy a történelem alakulása esetleges, s hiába keressük benne az örök eszméket. Így a társadalmi, politikai haladás helyett a személyes perfekciót állította filozófiájának középpontjába. Úgy gondolta, hogy az akarat csak szenvedést okoz, hiszen, ha egy vágy 12 John Ruskin, Velence kövei, II, Geöcze Sarolta ford., Budapest, 1897, 198 200. 13 William Morris, Art and the Beauty of Earth, in William Morris, On Art and Socialism, edited by Norman Kelvin, Toronto, 1999, 80-94. 8
teljesül is, nyomban támad helyette másik. Szerinte a kivételes egyéniséget éppen az jellemzi, hogy meg tud szabadulni az akaratától, nem vesz részt a földi küzdelmekben, hanem a világ tiszta szemléletét választja. A kontemplációt Schopenhauer nem csupán az akarattal, de a racionális gondolkodással is szembeállította, mely utóbbi megreked a jelenségek vizsgálatánál és nem juthat az örök eszmék közelébe. Úgy vélte, ahogy az őrültet, éppúgy a lángelmét sem korlátozhatják a megismerésben az oksági viszonyok. 14 Nietzsche radikális módon átminősítette a modern értékeket. 15 A haladást hamis eszmé -nek nevezte, a modern világot életellenesnek látta. Az ősi erő fogyatkozásáért a szókratészi erkölcsöt és a kereszténységet is felelőssé tette. Az igazi élet Nietzsche koncepciójában a hatalomra törő akarat, míg a hagyományos erkölcs csupán a gyengeség igazolása. Szerinte a felsőbbrendű ember, az übermensch képviseli az ősi erőt, ő az, aki képes felülemelkedni azon, amit az átlagember erkölcsnek tart, tehát képes minden értékek átértékelésé -re. 16 Vidám tudomány című művében sorra veszi az általánosan elfogadott értékeket, és amellett érvel, hogy azok valójában az átlagember kisszerűségének elleplezését szolgálják. 17 Az értékek átértékelése a dekadenciának is lényegi jellemzője. Az irányzat konvencióit katalógusként felvonultató regény címe A Rebours, vagyis A fonákjáról. A dekadensek a haladással ellentétes értelmű eszmét, a hanyatlást tűzték zászlajukra, és erős vonzalommal fordultak azokhoz a fogalmakhoz, amelyeket ezzel az eszmével összefüggésbe lehetett hozni. Úgy vélték, hogy a betegségben, a gyengeségben, az erkölcs áthágásában rejlenek a kultúrateremtő értékek, hiszen szemükben az egészség, az erő és az erkölcs az átlagember értékrendjéhez tartozott. Julien Freund, aki a La Décadence című könyvében a teljesség igényével mutatja be a hanyatlás koncepcióját a filozófia egész történetében, egyedülállónak nevezi azt a vonzalmat, amellyel a 19. 14 az őrült a jelen egyes egyedijének teljét s a múltnak is némely részét helyesen ismeri fel, de az összefüggést, a viszonylatokat félreismeri már, ezért téved és kuszán beszél, íme, ez az a bizonyos érintkezési pontja a zseniális individuummal; mert ez utóbbi is, amikor a viszonylatok ismeretét, ahogyan az az ok elve szerint lenne, elhagyja, hogy a dolgokban csak ideájukat lássa s keresse, ezek szemléletesen megnyilatkozó lényegét megragadja Arthur Schopenhauer, A világ mint akarat és képzet, Tandori Ágnes és Tandori Dezső ford., Budapest, 1991, 266. 15 Habermas pontosan érzékelte, hogy Nietzsche kívül állt a korabeli politikai paradigmákon. Nietzsche szerint a forradalmi remény és a rá adott reakció egyazon színjáték két szereplője; az egész darab dramaturgiáját le kell leplezni. Jürgen Habermas, Filozófiai diskurzus a modernségről, Nyizsnyánszki Ferenc, Zoltai Dénes ford., Budapes, 1998, 50 16 Friedrich Nietzsche, Az Antikrisztus, Csejtei Dezső ford., Máriabesnyő Gödöllő, 2005, 22. 17 Nietzsche, A vidám tudomány, Romhányi Török Gábor ford, Budapest, 1997. 9
század nyolcvanas éveinek dekadensei eziránt az eszme iránt viseltettek. 18 Igaz, a filozófia történetében sokféle felfogása létezett a hanyatlásnak, s az alapvetően negatív értelmű fogalomnak többen bizonyos pozitív jelleget is tulajdonítottak, akár mert szükséges átmeneti jelenségnek, akár mert az erőgyűjtés időszakának tekintették. A századforduló dekadensei azonban egyenesen rajongtak a hanyatlás eszményéért. Büszkén vállalták a dekadens csúfnevet. Lényeges, hogy nem a politikában, hanem a művészetben és az irodalomban fordultak szembe a fejlődéseszmével. Nem megváltoztatni próbálták az általuk kisszerűnek tekintett modern világot, hanem leválasztották róla a művészetet, amelyet öntörvényűnek tekintettek. Itt valósították meg a modern értékek átminősítését, sőt visszájára fordítását. Ennek következtében a művészi érték új értelmet nyert, immár nem tartozott hozzá az erkölcsnemesítő, társadalomjavító törekvés, s a természet, mely a pozitivisták és a műveiknek természettudományos érvényességet vindikáló naturalisták egyik legfőbb vonatkoztatási pontja volt, többé nem jelentett hivatkozási alapot, hanem éppen ellenkezőleg, az értékek átértékelésének szellemében, a dekadensek a mesterséges jelleget tartották művészinek. Úgy gondolom, hogy az irodalomról való gondolkodás szempontjából rendkívüli jelentősége van a dekadenciának. Nem osztozom a dekadenseknek a tudomány, a technika és a civilizáció fejlődésével szembeni ellenérzéseiben. Szerintem méltánytalanul alulértékelték a klasszikus szabadságjogokat, melyek érvényesülése többek között különvéleményük publikálásának is előfeltételét jelentette. A dekadensek legnagyobb érdeme, hogy leválasztották a művészetet az álaluk okkal vagy ok nélkül bírált történelmi fejlődésről, és felhívták a figyelmet az irodalom öntörvényűségére. Ez erős szembefordulást jelentett mind a klasszicizmus hagyományait folytató esztétikával, mind pedig a pozitivista irodalomtörténet-írással. A klasszicista esztétika hívei ugyan a klasszikus mű elévülhetetlenségét vallották (ilyen értelemben ők is időben változatlannak tartották az esztétikumot), ugyanakkor úgy vélték, hogy a történelemben vannak olyan időszakok, amelyek kedveznek az örök érvényű művek megalkotásának. A 17. század francia klasszicistái ilyennek tartották a római aranykort. Az irányzat későbbi követői a francia 17. századra is így tekintettek vissza. A klasszicizmus értékrendjét valló irodalomtörténet-írók számára ezek a 18 Julien Freund, La décadence. Histoire sociologique et philosophique d une catégorie de l expérience humaine, Paris, 1984, 332. 10
kiválasztott korszakok jelentették a legfőbb viszonyítási alapot az irodalomtörténet elbeszélésében, s így a többi időszakra úgy tekintettek, mint az ehhez vezető fejlődésre vagy az ettől eltávolodó hanyatlásra. Désiré Nisard A francia irodalom történetében 19 (1844 1861) a francia irodalom történetét úgy írja le, mint a csekély értékektől a 17. század örök érvényű műveihez vezető utat. Így jellemzi a kezdeteket: még nincs művészet, csak az ókor művészetére való homályos és zavaros visszaemlékezés. A csekély fénynél, mely az első lépéseket bevilágítja, a francia szellem oly lassan halad előre, hogy némelyek szemeiben visszafelé látszik menni. Még csak helyi és részleges fogalmak vannak, melyeknek a napról napra változó nyelv kölcsönöz múlékony kifejezéseket. 20 Jól látszik, hogy Nisard egészen mást értett művészeten, mint a dekadensek: Mi is a művészet, a szó legegyszerűbb értelmében, mi egyéb: mint általános igazságok tökéletes kifejezése, vagyis az illető nemzet szellemének s az emberi szellemnek megfelelő kifejezése? 21 írja. Ez a dekadensek szemében a társadalomnak és általában az emberi közösségnek tett engedményt jelentette, az eszményi művészet meggyalázását. Nisard úgy vélekedik, hogy a nagy művésznek Boileau elveit kell követnie: hazánkban, minden műnemben, minden kíváló értelem egy értelemben van Boileau felől, s benne mindenik művészet felismeri a maga törvényeit s a maga morálját. 22 Nisard szerint a klasszicizmus jelenti a francia irodalom fejlődésének csúcspontját, ezért gondolja úgy, hogy aki megsérti annak szabályait, csak értéktelenebb művet hozhat létre. A pozitivista irodalomtörténet-íróknál is lényegi szerepe van a fejlődésnek. Náluk azonban immár elveszíti minden metafizikus tartalmát az irodalom, melyet a szerző fiziológiai valósága és társadalmi körülményei egyenes következményének tekintenek. Hyppolite Taine szerint az irodalom az uralkodó erkölcsök hű másolata és egy bizonyos lelkiállapot kifejezése. 23 Wilhelm Bölsche a darwini evolúció alapján képzeli el az irodalom fejlődését. Az egészségeset kiszorítja a még egészségesebb. 24 A természetes kiválasztódásra hivatkozik, amikor a realizmus poétikáját mondja 19 Désiré Nisard, A franczia irodalom története, Szász Károly ford., Budapest, I-IV, 1878 1880. 20 Nisard, A franczia irodalom története, I, 6. 21 Nisard, A franczia irodalom története, I, 6. 22 Nisard, A franczia irodalom története, II, 311. 23 Hyppolite Taine, Az angol irodalom története, Előszó, in A modern irodalomtudomány kialakulása, Bókay Antal Vilcsek Béla szerk., Budapest, 2001, 33. 24 Wilhelm Bölsche, A költészet természettudományos alapjai, in A naturalizmus, Czine Mihály szerk., vál., Budapest, 1967, 212. 11
mérvadónak. Zola a naturalizmus poétikáját próbálta meg természettudományosan igazolni. Szerinte a fejlődés tudományos útra tereli a művészi megnyilatkozásokat is. Ezért a regényíró feladata a tények összegyűjtése, majd a történet megírása, mely kísérletül szolgál az összefüggések bizonyítására. Az összefüggések feltárása a társadalom igazságosabbá tételét szolgálja Zola szerint. 25 A dekadensek elvetették azt a gondolatot, hogy a művészi jelleg az irodalom története során fejlődnék, ugyanakkor rendkívül fontosnak tartották a változást. Joris- Karl Huysmans A különc című regényének főhőse, Des Esseintes herceg unalmasnak érzi a klasszikus kori latin irodalmat és a francia klasszicizmust. Oscar Wilde A hazugság alkonya című művének főszereplőjét, Viviant fárasztják az adatok, 26 melyeket a naturalisták oly szívesen halmoztak regényeikben. Az unalommal szemben a változás jelenti a fő értéket a dekadensek szemében. Wolfdietrich Rasch úgy fogalmaz, hogy számukra az új volt a legerősebb inger. 27 Babits Swinburne-ről írt esszéjében úgy vélekedett, hogy a művészet lényege új kombinációkat teremteni, új képeket adni, új érzéseket költeni. 28 Amikor a dekadensek elvetették azt a gondolatot, hogy a művészi érték az idő előre haladtával fejlődnék, és amikor ezzel szemben a változás vagyis a mindenkori új mellett tettek hitet, akkor homlokegyenest ellenkező álláspontra helyezkedtek, mint a klasszicista ízlésű vagy a pozitivista irodalomtörténetek szerzői, akik fejlődésnek, a kiválasztott korstílushoz vagy irányzathoz (a klasszicizmushoz vagy a naturalizmushoz) való eljutásnak tekintették az irodalom történetét, és mint normasértést elutasították az általuk nagyra becsült irányzat poétikájának megváltoztatását. Amikor a dekadensek a művészetet transzcendens szférába emelik és öntörvényűnek nyilvánítják, akkor szembefordulnak a pozitivista szemlélettel, mely biológiai és társadalmi folyamatokra akarja visszavezetni azt. A dekadensek transzcendenciafelfogása azonban már nem olyan, mint a tizenkilencedik század eleji romantikusoké. Chateaubriand szerint az igazi művészet a kereszténység szelleméből táplálkozik. Friedrich Schlegelnél a művészet megsejteti az Abszolútumot. A dekadenseknél immár 25 Émile Zola, A kísérleti regény, in A naturalizmus, 174 186. 26 Oscar Wilde, A szépség filozófiája, Hevesi Sándor ford. és bev, Budapest, 1919, 25. 27 Wolfdietrich Rasch egyenesen így vélekedik: Der stärkste, am heftigsten begehrte Reiz ist für den Decadent der Reiz des Neuen, Erstmaligen, nie Dagewesenen. Denn was neu und ungewöhnlich, unbekannt ist, durchbricht am kräftigsten die Eintönigkeit des Normalen, den Ennui. Rasch, Die literarische Décadence um 1900, München, 1986, 65. 28 Babits Mihály, Swinburne, in Uő, Esszék, tanulmányok I., Budapest, 1978, 35. 12
a művészet lesz a transzcendencia leghitelesebb képviselője, ami előfeltételezi, hogy immár nem fogadják el sem a hagyományos vallás, sem a klasszikus német idealista filozófia transzcendenciaképét. Ennyiben a dekadensek maguk is annak a világnak a gyermekei, amelyet szekuláris jellege és anyagiassága miatt elítéltek. II. A vizsgálat szempontjának kiválasztása Akár a 19. század második felétől a huszadik század elejéig tartó időszak irodalmát vizsgálom, akár a dekadencia későbbi szakirodalmát, négyféle álláspont bontakozik ki az irodalom és valóság egymáshoz való viszonyát illetően. Mielőtt definiálnám a dekadenciát, ismertetem a négy álláspontot majd mérlegelem őket, hogy melyik a legmeggyőzőbb. Ez ugyanis előfeltétele a dekadencia meghatározásának, hiszen az irodalom és a valóság viszonyát illető különböző álláspontok különböző dekadenciafogalmakat eredményeznek. II.1 Az irodalom és a külvilág viszonyát illető kortárs és szakirodalombeli álláspontok ismertetése és mérlegelése II.1.1 Az irodalom mint társadalmi csoportok önkifejezése A kortársaktól sem volt idegen az az elképzelés, mely szerint a dekadencia irodalma a kor társadalmi valóságából eredeztethető. Sokan úgy gondolták, hogy a művész egy ellenséges társadalommal áll szemben. Baudelaire-nek, a dekadensek sokat hivatkozott elődjének Az albatrosz című versében a költőt a földön csak vad hahota várja (Tóth Árpád ford.), éppúgy, ahogy a foglyul ejtett nemes madár sorsa is csak a szenvedés lehet. Verlaine Poètes maudits című műve is a társadalom által kiközösített művész gondolatát veszi alapul. A századforduló magyar irodalmában is megjelenik az az elképzelés, hogy az irodalom történelmi és társadalmi okokra vezethető vissza. Gordius László a dekadens irodalmat a kor őrült józansága szükségszerű ellenhatásának tekintette. 29 Érdekes módon még Kosztolányinál is akad példa a dekadens irodalom társadalmi szempontú 29 Gordius László, Kelen László versei, Nyugat, 1913, 8. szám, 650. 13
magyarázatára. 1904. december 29-én írja Juhász Gyulának, hogy Most a paradoxonoknak, az ideges irálynak korszakában én is szeretek az árral úszni (és árral is úszni, hogy torkon szúrhassam azt, ki ellentmond nekem!) és merészen állítani, hogy e rothadó társadalomban a betegség az egészség s az egészség, az több, mint a halál: elpohosodás, közönösségesség, nyárspolgáriság. 30 Az idézett példákban a költőegyéniség a korabeli társadalom egészével, vagy általában a kor világával áll szemben. A dekadencia magyar kritikai és irodalomtörténeti recepciójának széles vonulatát azonban az jellemzi, hogy kiemelt társadalmi csoportok, az (egyre inkább vérségi kötelékként felfogott) nemzet majd a történelmi hivatással felruházott munkásosztály oldaláról értelmezik a dekadenciát. Ennek megfelelően az irányzatot sokan az idegen befolyás megtestesítőjeként vagy a burzsoá érdekek kifejezéseként marasztalták el. Már 1877-ben Koroda Pál költői beszélyeiről írva Gyulai Pál 31 nem csupán a hóbortosság kultuszá -t rótta fel a szerzőnek, hanem azt is helytelenítette, 32 hogy Koroda művei egy olyan új irányzathoz tartoznak, amely már nem szívja többé táplálékát a népnemzeti elem hagyományos földjéből. 33 Jellegzetes szemléletet képvisel az a méltató bírálat is Endrődi Sándor Kuruc nótáiról, amely szerkesztői cikként jelent meg az Irodalomtörténeti Közleményekben 1897-ben. 34 Endrődi könyvét jellemezve a szerkesztő, Szilády Áron hangsúlyozza, hogy az lelki rokonságban 35 áll Beöthy Zsolt A magyar irodalom Kis Tükre című művével. 36 A hasonlóságot a bíráló a magyar nemzeti jellegben látja. Ezzel állítja szembe fiatalabb verselőink megtévedésé -t, a dekadens irodalmat, amelyet erkölcstelennek és nemzetietlennek minősít: egész verseskötetek [jelennek meg] nemzeti bélyeg, sőt a legkisebb nemzeti vonás nélkül, mert még a nyelvük sem magyar, csak a szavak árja az; s immár oda 30 Babits Mihály, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Levelezése, Belia György szerk., Budapest, 1959, 66. 31 Gyulai Pál, Ujabb költői beszélyeink, in Budapesti Szemle, 1877, XXIX. szám, 203 212. 32 A helytelenítést illetően sokatmondó a költőinknek legujabb betegsége fordulat. Gyulai, Ujabb költői beszélyeink, 210. 33 Uo. 34 [Szilády Áron], Kuruc nóták, in ItK 1897, 118 124. 35 [Szilády Áron], Kuruc nóták. 118. 36 Beöthy könyve így kezdődik: Az ősidők homályából egy lovas ember alakja bontakozik ki szemeink előtt, amint a Volga melléki pusztán nyugodtan áll és figyel. Hegyes kalapjában, párduc kacagányában izmos dereka mintha oda volna nőve apró lovához. Sas-szemével végigtekint a végtelennek tetsző síkon, melynek minden részletét élesen megvilágítja a nap fényes korongja. Nyugodt; nem fél és nem képzelődik; csak az tartozik rá, amit lát, s a pusztai képeken és erős világításban edzett szeme mindent világosan lát, amit emberi szem egy pontról láthat. Tegze vállára vetve; perzsa kardja oldalán: lesi az ellenséget. Beöthy Zsolt, A magyar irodalom kis tükre, Budapest, 1896, 1. 14
jutottunk, hogy a magyar lírában a trottoirok félvilágának tisztelete terjedez, hogy egyik előkelő szépirodalmi hetilapunk mintha a párizsi diáknegyed közlönye lenne, oltárt emelt a grisette-költészet számára, és hétről-hétre a sivár érzékiségnek és erkölcsi feslettségnek áldozik rajta a maga tömjénével. 37 Mikszáth Kálmán Hadi készülődések című, 1908-ban publikált írásában 38 szintén úgy vélekedik, hogy a magyar irodalmat félteni kell az idegen befolyástól. Mikszáth azt is állítja hogy A nagy talentumok [...] nem lehetnek az idegen szellem behozói 39 s ily módon a kevésbé tehetséges írók sorába utalja az idegen minták meghonosítóit. Ugyanakkor Mikszáth nem a hazai hagyományok követését tekinti az igazi tehetség jellemzőjének: a nagy talentumok azért nagy talentumok, hogy ha nem fürösztötték is őket egy teknőben a múzsák az úgynevezett nemzeti géniusszal, annyit már okvetlenül megtettek a fenséges porontyokkal, hogy az idegen szellem ragályossága ellen beoltották. Ezek a nem földszagú geniek nem képviselnek senkit, csak önmagukat, s ha erejüknél fogva irányt adnak kortársaknak és utódoknak, működésükből lassan annyi szívódik fel az irodalmi fejlődésbe, hogy utólag ők is megkapják a nemzeti patinát. 40 Az igazi talentum tehát csupán önmagát képviseli. Mikszáth azonban mégsem csupán az utánzás és az önállóság eszményét állítja egymással szembe. Nála a mintakövetés elmarasztalása alapvetően a külföldi minták követésének kárhoztatását jelenti. Hiszen ahogy azt a cikk elején leszögezte ez az, ami ellen küzdeni kell. Mivel szerinte a közepes írók képviselik az irodalom általános színvonalát, 41 ezért a közepes írókra kell vigyázni, hogy szűkös időben be ne hozzák az idegen szellemet... szomoru processzus, ha behozzák. Éppen az a lefolyása, a mi a cukorbetegségnek. Míg kevés cukortartalom jut a vérbe, nem lehet megérezni, sőt talán jó is, de ha eléri az ötven percentet, a test elfonnyad, vége, nincs többé nemzeti irodalom. 42 A Rákosi Jenő szerkesztette Budapesti Hírlap közvetlenül a vezércikk alatt szerepelteti A Holnap antológiáról írt, alapvetően elmarasztaló bírálatot. 43 A 37 [Szilády Áron], Kuruc nóták, 121. 38 Mikszáth Kálmán, Hadi készülődések, in Az Ujság, 1908. dec. 10., 1 3. 39 Mikszáth, Hadi készülődések, 2. 40 Mikszáth, Hadi készülődések, 2. 41 Ennek bizonyítására a következő példát hozza fel Mikszáth: Shakespeare Angliának jutott, a legjobb foglalatba, de születhetett volna (ha például a viselős anyja valami belgrádi kereskedőhöz megy férjhez) Szerbiában is. Mondjuk, ha mindezt megírja szerbül, amit megírt, a szerb irodalom ennek dacára is felette szegényes lenne. Hadi készülődések, 3. 42 Mikszáth, Hadi készülődések, 3. 43 [Rákosi Jenő], A Holnap, in Budapesti Hírlap, 1908. dec. 20., 1 5. 15
szerkesztőségi cikk nem egyszerűen a francia minták követését kárhoztatja, 44 hanem amikor azt mondja, hogy mondhatom, zseniálisan magyarosították át a francia földben termett parnasszusi virágokat, 45 már-már megkérdőjelezi az antológia magyarságát is. A franciásság mint vád Horváth János Ady s a legujabb magyar lyra című tanulmányában 46 is megjelenik. Horváth nem egyszerűen a francia irodalom utánzásáról beszél, 47 hanem egyúttal a magyar nemzeti jelleg fogyatkozását is felfedezni véli: Eltünt a jó kedv, el az egészség derült mosolya, a fiatalság hangos kacagása, el a magyar ember kedves, bölcs humora. 48 Horváth János Ignotus, a magyarság és a népiesség című írásában 49 már nem a francia, hanem a zsidó hatásban jelöli meg a magyar irodalomra leselkedő veszélyt: [...] az utóbbi egy-két évtizedben a zsidóság valóságos rohammal vonult be irodalmunkba. Hiszi-e, meri-e állítani valaki, hogy ezek nem hoztak volna semmi (akár értékes, akár kártékony) újat s most már valóban, vér szerint is idegen elemet a magyar irodalomba? S hogy Ignotus polémikus modorát a kérdések halmozásában én is utánozzam: nem természetes-e a konzervatív magyarság idegenkedése, vonakodása attól, hogy ezt az új elemet magyarnak érezze és nevezze? 50 Fontos megjegyezni, hogy ez az írás nem jelent meg Horváth János életében. 1912-ben a Magyar Figyelő visszautasította közlését. Továbbá szerepelt volna Horváth Két korszak határán című kötetében, ám ezúttal ő maga vonta vissza a kiadótól a kötetet 1913-ban. A szöveg a szerző halála után több mint harminc évvel jelent csak meg először, a Literatura 1993/1-es számában. Ennek ellenére, Horváth fentebb idézett írásai 44 Szó ami szó, ezek a mi fiatal magyar uraink francia növendékek. Ott van, Párizsban ilyen irodalom. Igaz, ott van hozzá fekete mise is. [...] Ott, Párizsban, amely a legnagyobb boszorkányüst a világon, amelyben fölváltva és egyszerre forr és bugyborékol minden jó és minden rossz, amely a legrettenetesebb végleteket úgy termeli, hogy szinte egymást érik sisteregve: ott ez a természetes. Nálunk, a mi társadalmunknak idegen, mert úgy az ízlés, mint a gondolkodás föltételei hiányoznak hozzá. [Rákosi Jenő], A Holnap, 3. Elmarasztalja továbbá az antológiában szereplő költő-portrékat is. Rákosi nem csupán az antológia szerzőinek csapzott haját és enervált tekintetét kifogásolja, hanem azt is hogy nem viselnek bajuszt. [Rákosi Jenő], A Holnap, 1. 45 [Rákosi Jenő], A Holnap, 2 3. 46 Horváth János, Ady s a legujabb magyar lyra, Budapest, 1910. 47 Párizs valóságos symbolumként szerepel verseikben; ez az ő szentjük, melyet himnuszok glóriájával verselnek körül, ez az ő Mekkájok, mely felé fordulnak, ha lelkök ünnepel, hová elzarándokolnak, ha már torkig vannak a betyár magyar világgal. Milyen versformákat használ Ady? Néhány magyar mellett sok meghatározhatatlant vagy első ránézésre olyat. Azt hihetnők, hogy nyugateurópai (németes) s ezek közt is majdnem mindig jambikus sorokat akarna írni, csak nem tud, vagy hanyagul méri a szótaghosszúságot. Pedig nem úgy van! E fajta soraiban se sormetszet, se időmérték: se magyar, se német, se antik szabály. Csak a szótagszám van meghatározva; s mi ez? franciás vers. Horváth, Ady s a legujabb magyar lyra, 56. 48 Horváth, Ady s a legujabb magyar lyra, 20. 49 Horváth János, Kiadatlan írások a Két korszak határán című kötetből, in Literatura, 1993/1, 3 23. 50 Horváth, Kiadatlan írások..., 15. 16
jól mutatják azt a változást, amit Balázs Eszter is megfigyelt. Eleinte a francia, később a zsidó hatást kárhoztatták a modern dekadens irodalom elmarasztalása közben. 51 A magyar fogalmát egyre nyíltabban a vérségi eredetre kezdték vonatkoztatni. Szabó Dezső Elsodort falu című regénye jellemző dokumentuma ennek a változásnak. A főhős Farkas Miklós író gyűlöli Pestet, undorodik a kultúr-proccok e nyomorult Mucsájától, de és ez jól mutatja a regény antiszemita koncepcióját sokáig arra kényszerül, hogy megfeleljen a zsidók által divatba hozott dekadens szerepeknek. Egyik monológjában így fogalmaz: És én sem lehetek náluk jobb, mert akkor széttépnének. Magamban kell undorodnom tőlük, s egyetlen vigasztalásom, hogy munkáimban önmagammá nyújtózkodhatom ki. Körülrajonganak, mint az istent, mert most én vagyok a kibomló vitorla. A mélyedés mélyükön gyűlölnek, hátam megett kipécézik gyengéimet, mert én vagyok az eléjük toppanó fejedelmi őstermészet. Mert tehetségem kegyetlen világosság, mely beléjük döbbenti torz apróságukat. De azért én az ő trafikjuk vagyok, magukkal cipelnek, gomblyukukba tűznek, mint egy lopott érdemrendet, s forintokért részletekben feltrancsíroznak. 52 Szabó Ady Arcához című 1923-as tanulmányában 53 ugyanezt a koncepciót vázolja fel: Vérszerint, mélyen és szükségszerűleg antiszemita volt [ ] De ez az ember, akiben annyi szép nagy bátorság volt, a megsemmisülés ösztönös félelmével félt a zsidóságtól. Innen vannak nyilatkozatai, versei. Ide sorolhatók azok az ajánlások, mikor versei csodás kincséhez kis piszkos neveket ragasztott, ide apró kritikái, melyekben apró senkiket, kis betűparazitákat, ügyes vigéceket ütött az irodalom lovagjaivá. írja Adyról. 54 Szekfű Gyula Három nemzedék című munkájában 55 (1920) szintén jelen van a faji szempont. A dekadensek által kedvelt filozófiai áramlatokról Szekfű a következőképp nyilatkozik: a legkülönbözőbb etikainak nevezett irányzatok, melyek a theosophia s buddhizmustól kezdve a művelt zsidóságnak időnként változó bálványain át minők a freudizmus, bergsonizmus [...] minden sivárságot kolportálnak és divatba hoznak, ami a valódi lélek, az Ige után sóvárgó emberi vágyakat értéktelen pótanyagként elaltatja. 56 Szekfű szemléletét jól jellemzi, ahogy Kiss Józsefről nyilatkozik: A sajtó [ ] mindent 51 Balázs Eszter, Az intellektualitás vezérei. Viták az irodalmi autonómiáról a Nyugatban és a Nyugatról 1908 1914, Budapest, 2009, 129. 52 Szabó Dezső, Az elsodort falu, Debrecen, 1989, 57. 53 Szabó Dezső, Ady Arcához, in Uő, Panasz. Ujabb tanulmányok, [Budapest], 1923. 54 Szabó, Ady Arcához, 37. 55 Szekfű Gyula, Három nemzedék. Egy hanyatló kor története, Budapest, 1920. 56 Szekfű, Három nemzedék..., 296 97. 17
megtett, hogy e budapesti szellemet, az ő saját légkörét a nemzeti védjegy alatt közkeletűvé tegye. Így esett meg a sajtó fáradhatatlan propagandája segélyével, hogy jó vidékiek Kiss Józsefet nagy magyar költőnek, Arany János egyenes utódjának tartották. 57 Az idézetből pontosan kitűnik, hogy Szekfű bírálata nem csupán esztétikai szempontú. Nem egyszerűen azon sajnálkozik, hogy Kiss Józsefet sokan nagy költőnek tartották, holott szerinte nem méltó erre a címre, hanem azt is sajnálja, hogy nem vitatják el a zsidó szerzőktől a magyarságukat. A kritika mögött a magyar irodalom kirekesztő meghatározása áll. Szekfű Ady-értékelése is figyelemre méltó. Bár nagyra értékeli Adyt, igyekszik leválasztani a dekadens vonásokat a magyar költőről. Elmarasztalja Ady Párizs iránti vonzalmát, szabadosság -át, és beteges, csak-azért-is erotiká -ját, mivel szerinte mindez további dekadenciát jelentett még azon fokhoz képest is, melyre nemzedékünk már valósággal lehanyatlott. 58 Fő erénynek pedig azt tekinti Adynál, hogy a legtisztább faji ösztön nyilatkozott meg benne. 59 Faji szempontokra hivatkozik Németh László is, amikor 1927-ben megtagadja a művészet öncélúságának gondolatát: Amikor Ignotusék a művészszabadságért ragadtak szablyát, azt kívánták, mert helyzetüknél fogva nem kívánhattak mást, mint hogy ők magyar nyelven a maguk alkatát adhassák: tehát magyar nyelven csinálhassanak zsidó irodalmat. Ez a törekvés, amily természetes, oly szerencsétlen. Amilyen áldás, ha idegen hatásokat magyar írók okosan szippantanak föl, olyan zavaró, ha egy nyelven két nép fejezi ki magát. 60 A dekadencia faji alapú elmarasztalásával és általában az irodalom faji szempontú felfogásával gyakran lehet találkozni az 1930- as évek végének, az 1940-es évek elejének irodalomtörténeti műveiben. 61 A háború utáni magyar irodalomtörténet-írásban a dekadenciát az osztályharc elmélete alapján utasították el. Lukács György 1946-os Irodalom és demokrácia című tanulmányában a marxi történelemszemlélet alapján marasztalja el a dekadenciát. Lukács legfőbb kifogása az, hogy a dekadensek nem foglalkoznak a társadalmi osztályok küzdelmével, és a társadalmi felszín eldologiasodásá -nak igazolását látja a 57 Szekfű, Három nemzedék..., 299. 58 Szekfű, Három nemzedék..., 314. 59 Szekfű, Három nemzedék..., 319. 60 Németh László, Ignotus. (1927), in Uő, Készülődés I. Budapest, 1941, 356. 61 Ilyen könyvek: Farkas Gyula, Az asszimiláció kora a magyar irodalomban 1867 1914, [Budapest], [1938]; Várkonyi Nándor, Az újabb magyar irodalom 1880 1940, Budapest, 1942; Féja Géza, Nagy vállalkozások kora. A magyar irodalom története 1867-től napjainkig, Budapest, 1943. 18
belső valóság előtérbe állításában. 62 Ezzel összefüggésben igyekszik Ady költészetét kiemelni a dekadencia irodalmából ( Ady lírája és Móricz Zsigmond epikája egészen különálló, hosszú ideig folytatás nélküli részei a magyar irodalomnak ) 63 és beilleszteni a realista költők sorába. 64 Szabó Árpád 1946-os, a Valóság című folyóiratban publikált cikkében 65 Adyt forradalmárként ünnepli s vele szemben elmarasztalja a Nyugat és különösen Kosztolányi esztétizmusát: A világirodalomnak azok a költői, akik gyakorlatukban ezt az elméletet [a l art pour l art elméletét] vallották, egytől-egyig mind a haszonélvező, parazita, kapitalista-polgári társadalom talaján lettek naggyá. Úgy kellettek ők ennek a rothadó társadalomnak, mint egy falat kenyér, hiszen bennük találta meg a parazitakapitalista réteg saját létjogosultságának igazolását. 66 Hasonló szemlélet van jelen Heller Ágnes Kosztolányiról írott tanulmányában 67 is. Kosztolányit szerinte részint született jellemgyengesége részint a polgári újságíró-morál sodorta a l art pour l art felé. 68 Ugyanakkor s ez különösen a későbbi tanulmányokon látszik a magyar szakirodalomban a marxisták gyakran vonzódtak a dekadenciának azokhoz az elemeihez (például az elégedetlenség témájához), amelyeket összeegyeztethetőnek láttak a kapitalizmusellenességgel, mert nem csak ellenszenvüket, de szimpátiájukat is az osztályideológia vezérelte. Hasonló szempontok alapján talál pozitív értékeket a dekadenciában az 1960-as évek irodalomtörténeti kézikönyvének egyik szerzője, Diószegi András: 69 A dezillúzió, a polgári valóságból való kiábrándulás világnézete közvetlen előzménye az ellenzékiség minőségileg másnemű változatainak; a kiábrándulás, a csalódás, a racionális fenntartások, a morálkritikai attitűd után szükségképpen bekövetkezik a polgári valóság teljes tagadása, elvi elvetése. 70 62 Lukács György, Irodalom és demokrácia I, in Uő, Irodalom és demokrácia, Budapest, 1947. 55. 63 Lukács, Irodalom és demokrácia I, 60. 64 Lukács, Irodalom és demokrácia I, 69. 65 Szabó Árpád, Polgári költészet népi költészet. I. Kosztolányi, in Valóság, 1946. II. évf., 11. szám, november, 1 24. 66 Szabó, Polgári költészet népi költészet. 10. 67 Heller Ágnes, Az erkölcsi normák felbomlása. Etikai kérdések Kosztolányi Dezső munkásságában, Budapest, 1957. 68 Heller, Az erkölcsi normák felbomlása, 21, 29 34. 69 Diószegi András, A századforduló mint vég és kezdet, in A magyar irodalom története 1849-től 1905-ig, Sőtér István szerk., Budapest, 1978, 1023 1039. 70 Diószegi, A századforduló mint vég és kezdet, 1027. 19
Hermann István dekadenciáról írott könyvében 71 is megjelenik ez a fajta szimpátia: Hermann szerint ugyan helyesebb a polgári alapról a szocialista alapra, a munkásosztály álláspontjára 72 helyezkedni, viszont betudja a dekadencia érdemének, hogy az a modern világ elembertelenedésének, az elidegenedettségnek a felismeréséből indul ki. 73 A dekadens irodalom fentebb idézett értékelései mögött egy meglehetősen barátságtalan, faji vagy osztályalapon kirekesztő szemlélet áll. Továbbá az említett tanulmányok jelentős része tudománytalan módon magától értetődőnek veszi, hogy a szerző származási vagy osztályhovatartozásának feltétlen meghatározó ereje lenne a műre nézve. A társadalomtudós Pierre Bourdieu 1992-ben publikálta először A művészet szabályai című könyvét. 74 Bourdieu az idézett marxista irodalomtörténészekkel ellentétben nem tulajdonít a munkásosztálynak világmegváltó szerepet, de a szerzők társadalmi hovatartozását ő is meghatározónak tekinti a műveket illetően. Tanulmányának alapgondolata, hogy az autonóm művészet, bár saját törvényekkel rendezik, létrejötte társadalmi okokra vezethető vissza. Szerinte a francia írók (a még a restauráció idején is valamennyire élő) mecenatúra megszűnte után, a tizenkilencedik század második felében új elnyomó hatalom -mal találták szembe magukat. Úgy véli, hogy Második Császárság ipari fejlődésével kitüntetett helyzetbe kerülő, hatalmas vagyonnal rendelkező gyárosok és nagykereskedők mindenféle kulturális háttér hiányában jutottak abba a helyzetbe, hogy a társadalom minden területén kezükben tudták tartani a pénz fölötti uralmat, és ezzel érvényesíthették a szellemi dolgokkal szembeni mélységesen ellenséges világnézetüket, s ennek következményeképp a polgár alakja gyakran erős félelmet váltott ki az írókból. Bourdieu azt is hozzáteszi, hogy ugyan már a romantika korát is jellemezte a polgárokkal szembeni ellenszenv, az igazán csak a polgárság győzelme után erősödött meg. Új kapcsolat jött létre az alkotók és a megrendelők között, a művészeknek immár a piacra kellett termelniük, ahol nem feltétlenül a művészi érdem garantálja a sikert (nem mintha a mecenatúra ennek 71 Hermann István, A polgári dekadencia problémái, Budapest, 1967. 72 Hermann, A polgári dekadencia... 467. 73 Hermann, A polgári dekadencia... 11. 74 Bourdieu A művészet szabályai című művét Seregi Tamás kéziratban meglévő fordításából idézem a dolgozatban. 20
garanciáját jelentette volna F. A.). Innen fakad Bourdieu koncepciójában a művészek ellenszenve a modern világ rendje iránt, szerinte ez az érzés sarkallta őket a társadalmon kívüliség szerepének vállalására. Úgy gondolja, a szegény bohém és az elegáns dandy szerepe egy tőről fakad: a polgári világ szabályainak elutasításból. Ugyanebből az elvből eredezteti a 19. század második fele íróinak rokonszenvét a polgári világ kárvallottjai iránt, a szolidaritást a tönkrement nemesekkel, a szenvedélybetegekkel és a prostituáltakkal, és általában a hányatott élet ideálját. A polgári társadalom szabályaival szemben állítják fel szerinte a művészek az öntörvényű művészet eszményét, s egy saját szabályokkal rendelkező világot hoznak létre, az irodalmi mező -t. Bourdieu koncepciójában Baudelaire, Flaubert, Banville, Huysmans, Barbey d Aurevilly vagy Leconte de Lisle mindannyian hozzájárultak egy új, az anyagi siker elvétől ellentétes művészi legitimitás megalkotásához, még akkor is, ha olykor engedtek a szalonok, vagy mint Théophile Gautier, az Akadémia csábításának. Bourdieu az érdek nélküli művészet eszményét a savanyú a szőlő elvével gyanusítja meg, mondván, a dekadensek a társadalmi sikerről való kényszerű lemondást állították dicsfénybe. Szerinte Flaubert az Érzelmek iskolája című regényében maga is reflektál az öntörvényű művészet társadalmi eredetére, hiszen a főhős Frédéric leginkább akkor azonosul értelmiségi szerepével, amikor pénzügyei rosszra fordulnak. Bourdieu elmélete szerint az intellektuális természetű törekvések csak a változó világi ambíciók csődjének képzeletbeli fonákját képviselhetik. De ennél is tovább megy a művészet társadalmi meghatározottságának gondolatában: azt állítja, hogy polgári társadalom elleni lázadás formáját is a polgárság határozta meg, hogy a művészeket a társadalom kényszerítette az irodalmi mező öntörvényű világába: Az önállóság [...], amely igazolni hivatott ezt a képzeletbeli lemondást egy képzeletbeli gazdaság javára, vajon nem egy feltételes szabadság-e, amely arra az elkülönített területre korlátozódik csupán, amit a polgár kijelöl számára? A polgár elleni lázadást vajon nem az irányítja-e még mindig, hogy vitatjuk és ugyanakkor nem veszünk tudomást saját létünk pusztán reakciós elvéről? Hogyan legyünk biztosak abban, hogy nem a távolságtartó polgár biztosítja-e az írónak azt a lehetőséget, hogy távolságot teremtsen vele szemben? Így mutatja teljesnek Bourdieu a tiszta művészet társadalmi meghatározottságát. Úgy gondolom, hogy az irodalom társadalmi meghatározottsága nem olyan jellegű, ahogy Bourdieu leírja. Természetesen hat a társadalom az irodalomra, gondoljunk arra, 21