Han-san A BÖLCS VIGYOR Károlyi Amy és Tokaji Zsolt fordítása Terebess Kiadó, Budapest, 1998 A könyv borítója Bővített (!) elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár Csongor Barnabás előszava A kínai festészetnek kedvelt témája a hegy, legtöbbször az egész képet betöltő, égbenyúló hegyorom formájában. A szeszélyes formájú sziklák, girbegurba fák, a kanyargó hegyipatak mellett csak a figyelmes szemlélő veszi észre az ösvényen baktató emberkét. Egy ilyen kép első benyomásunk szerint mintha az ember jelentéktelenségét fejezné ki a világ vételen nagyságához képest. A kínai gondolkodásban azonban a hegynek ezen túlmenő - vagy inkább: ezen inneni, szűkebb - jelentése is van. A hegyi ösvény magányos vándorában nem csupán a világmindenséghez képest magát jelentéktelennek tudó embert jeleníti meg az írástudó művész - írástudó, mert az e fajta festészet a régi Kínában úri kedvtelés volt, nem kézműves mesterség, - nem pusztán a városi életbe beleunt mandarin vágyódását fejezte ki a természet fensége, szépsége után, hanem a hagyományos életformának a hivatalnok-írástudó léttel ellentétes, ám attól mégsem elválasztható, azt kiegészítő változatának, a visszavonultságnak, remeteségnek a dicséretét és vágyálmát. A hegy ugyanis a visszavonulás, a remeteség helye volt a régi Kínában. Megművelhetetlen, és így megadóztathatatlan lévén, nehezen lehetett a mindent számbavenni és számontartani igyekvő mandarin-bürokrácia hatáskörébe vonni. Ide tartozik, hogy hegy és erdő hagyományosan szinonimák voltak: a síkvidékek erdeit kiirtották, hogy még több teret hódítsanak a parasztok faekéinek és kapáinak, az erdők sűrűjében régtől fogva rablók és szentek, a társadalom önkéntes és kényszerű kivetettjei találtak otthont, menedéket. Ilyen visszavonult írástudó, önkéntes számkivetett lehetett a hagyomány szerint kötetünk verseinek szerzője, Han-san - vagy tiszteletteljesebb nevén Han-san-ce, a Hideg-hegyi Mester: ím a nevében is ott van a hegy. Ezért csak lehetett, mert fennmaradt versein és néhány anekdotán kívül nem tudunk róla semmit - még a nevét sem ismerjük; nem állapítható meg bizonyossággal az sem, mikor élt. Neve alatt háromszáztizenegy vers maradt ránk - fele annak a számnak, amelyet egyik költeménye emleget. Az utókor szerzetes-költőként tartja számon, A Tang-kor összes versei c. gyűjteményben ilyenként szerepel a tizenkettedik rész élén - nem valami előkelő helyen, afféle függelékfélében: a szerzetesek versei után már csak a taoista papok, a halhatatlanok és szellemek művei következnek a negyvenezer egynéhány verset magában foglaló gyűjteményben. E besorolás is árulkodik arról, hogy a gyűjteményt összeállíttató mandzsu császár a konfuciánus értékeket mindenek fölé helyezte, - s bár megtűrte, nem különösebben kedvelte sem a buddhista, sem a taoista eszméket. Mit tudunk költőnkről? A fenti gyűjteményben versei előtt a szerkesztő bizottság a következőket adja tudtunkra: Han-san mesterről nem tudni, hová valósi. Tientajban, a Tanghszing járás Hanjen hegyében lakott. Meg-meglátogatta a Kuo-csing kolostort. Nyírfa kérgéből készített föveget, vásznat, állatbőrt, kopott lábbelit viselt. Olykor útközben hosszan énekelt, a falvakban, mezőkön jártában danolászott. Nem tudta senki, kicsoda. Mikor Lü-csiu Jin mandarin lett Tancsiuban, oda indulásakor találkozott Feng-kan mesterrel, aki megmondta neki, hogy a Tientajról jött. Lü-csiu ezért megkérdezte, hogy ki van azon a vidéken, aki méltó lenne arra, hogy mestere legyen? Feng-kan mester így szólt: "Hansan, aki Mandzsusrí, s Si-tö, aki Szamantabhadra bodhiszattva reinkarnációja. Ez utóbbi a Kuo-csing kolostor konyhájában a tüzet rakja." Lü-csiu megérkezvén hivatalába harmadnap meglátogatta a kolostort. Megtalálván kettejüket tisztelettel üdvözölte őket. Azok ketten nagyot nevetve megjegyezték: "Micsoda fecsegő ez a Feng-kan, micsoda fecsegő!
Amitábhát sem ismerné fel! Mit udvariaskodsz?" Azzal kiszaladtak a kolostorból, visszamentek a Hansan hegyre, Han-san mester bement egy barlangba és eltűnt, az üreg magától bezárult. Bambuszokra, fákra, kövekre, falakra írta verseit. Ezzel együtt a falusi házak falára írt szövegei háromszázegynéhány verset tesznek ki, ezeket kötetbe szerkesztették.* Egy személy azonosításához a régi Kínában családi és személynevén kívül származási helyének ismerete is hozzá tartozott: ezen általában nemzetségének székhelyét értették, megkülönböztetvén őt ezzel a hasonló családnevű más nemzetséghez tartozóktól. Az olyas valaki, akinek sem neve, sem származási helye nem volt ismeretes, különös, rendkívüli lénynek számított: nem lévén helye meghatározható a társadalmi hierarchiában, egyszerre számított társadalmon kívülinek - és felettinek. Mindenképpen jellemzőnek mondható, hogy a Han-san versek szerzőjének "neve" egy olyan helynév, mely magában is társadalmon kívüliséget sugall. Ha származási helyet nem említ is a fenti életrajz, a nevét adó hegy helyét meghatározza: a Csöcsiang tartománybeli Tientaj hegység nevezetes helye a kínai buddhizmusnak: kolostoraiból eredezteti magát a költőnk előtt több évszázaddal, a 6. században keletkezett, ismertebb, japán nevén tendai, a buddhista teológia szerteágazó gazdagságú irodalmát enciklopédikus igénnyel rendszerező buddhista iskola. Az életrajz azonban láthatóan nem a tendai, hanem a csan, japán nevén zen néven ismert irányzathoz sorolja Han-san mestert és társait. A csan-tanítást követők jelentéktelenségükkel, vagy éppen bizarr viselkedésükkel tűnnek ki, akár a taoista legendák eszelős, visszataszító külsejű koldusai, akikről rendszerint kiderült, hogy igazából földöntúli erőkkel bíró halhatatlanok. Amikor Feng-kan mester Han-sant és Si-töt Mandzsusrí és Szamantabhadra bodhiszattva, a mahájána buddhizmus e két nagy istensége megtestesülésének jelenti ki, tulajdonképpen ezt a hagyományt követi. Egybevág ezzel Han-san és Si-tö kölönc viselkedése is, amely egyben a minden konvención túllépő csan viselkedés tipikus példája. Hogy Si-tö és Feng-kan sem lehettek közönséges szerzetesek, arról az ugyancsak A Tang-kor összes verseiben található kurta életrajzuk tanúskodik: Si-tö a Csen-kuan korban Feng-kannal, Han-sannal nagyjából egy időben élt a Kuo-csing kolostorban. Annakelőtte Feng-kan csan mester a fenyves ösvényén járván lassú léptekkel, a Veres Fal útján találkozott egy tíz év körüli fiúval. Bevitte magával a kolostorba, s átadta a személyzetnek. Harminchat év után főszakács lett. Az ételmaradványokat mindig bambuszcsövekbe tette el, s mikor Han-san-ce eljött, elvitte a hátán. Egyik éjjel a szerzetesek valamennyien azt álmodták, hogy a hegy istene (san vang) azt mondta: "Si-tö megvert engem." Reggel a hegy istenén valóban botütés nyomait látták. Mind nagyon megfélemedtek. Mikor az történt, hogy Lü-csiu helytartó tisztelgett előttük, utána Han-san-cevel elmentek a kolostorból, nyomuk veszett. Később kolostorbeli szerzetesek a déli helycsúcsnál rőzsegyűjtés közben találkoztak egy szerzetessel, aki csontokat szedett össze mondván: "Si-tö ereklyéit szedem össze." Ekkor jöttek rá, hogy ebben a szakadékban pusztult el, ezért elnevezték Si-tö szakadékának. Egy tekercs verse van.** Feng-kan csan mester a Tientaj hegyen, a Kuo-csing kolostorban nappal közönséges, rizsen élő szerzetes volt, éjjel pedig bereteszelt ajtaja mögött dúdolgatott. Egy nap tigrisen lovagolva fenyvesek ösvényén érkezett Kuocsingbe, végigjárva a sétányokat prédikált. Mindenki nagyon megijedt. Egyszer a fővárosban, az udvarban kigyógyította Lü-csiu helytartót betegségéből. Mikor Lü-csiut kinevezték Tajcsouba, meglátogatta a Kuocsing kolostort, s érdeklődött, merre van Feng-kan csan mester lakása? Mondták, hogy a szútrák raktára mögött, nem embernek való helyen. Mindig van egy tigris, mely időnként arra jár és bömböl. Lü-csiu megérkezvén oda benyitott, de csak tigrisnyomokat látott. A szobában a falon máig fennmaradt két verse.
Si-tö, a lelenc a későbbi hagyományban Han-sannal együtt a csan példaképek jelentős alakjává nőtte ki magát: különösen japánban számos zen festő örökítette meg őket.*** A csan-tanítást az Indiából jött Bodhidharmától származtatja a hagyomány. Az alapító pátriárka a hatodik században a Honan tartománybeli Saolin kolostorban kezdte hirdetni tanait. Azt tanította, hogy az akkoriban Kínában uralkodó mahájána, Nagy Fogat buddhista irányzatok bonyolult követelményeket támasztó megváltástanával szemben az áhított tökéletesség, a buddha-természet nem rajtunk kívül létező elérendő cél, hanem ott van lényünkben elrejtve, csak meg kell találnunk magunkban. Harcot hirdetett a holt betű, a formális szabályok ellen, az intuitív megismerés, a lényegre való villámcsapásszerű rádöbbenés elsőbbségét hangoztatta. Kína körülményei közt ez együtt járt a hagyományos kultúra fontos részét alkotó írásos és íratlan hagyománnyal való szembekerüléssel, legalábbis azzal a részével, amely a társadalom hierarchikus rendjének mindenek felett való fontosságát hirdette. A csan tanítás ennek alapján felfogható az egyéni szabadság felé törekvésnek a hagyományos kötelékek ellen. E vonatkozásban egy tőről fakadt és azonos célt követett a nála majd ezer évvel idősebb másik kínai eszmei iskolával, a taoizmussal. Han-san verseiben nem véletlenül szerepel gyakran Lao-ce és Csuangce neve és tanítása. Buddhizmus és taoizmus e békés együttélésében kínai szemmel nem volt semmi rendkívüli: ritka esetben került csak sor eszmei kizárólagosság hirdetésére. Időszámításunk harmadik-negyedik századától meg is fogalmazódott a kínai hagyományban konfucianizmus és taoizmus viszonya olyképpen, hogy az előbbi "külső", az utóbbi "belső" tanítás, azaz a konfucianizmus a közösséggel való kapcsolatainkban szolgál eligazítóként, míg a taoizmus dolga egyéni sorsunk (testi épségünk és lelki életünk) rendbe tétele. Ha megpróbálunk a költő alakja körül kialakult fenti legendás-misztikus elemek burkán áthatolni, ehhez egyetlen eszközünk van, maguk a versek. Az életműt böngészve nem egy esetben találunk olyan utalásokra, melyek a költő életének konfuciánus vonásairól árulkodnak. Némely vers hivatalnokoskodásra utal, feleségről, gyermekekről beszél. Többek közt ez indított egy kutatót arra, hogy - összekapcsolva ezt az életrajzban pártfogóként említett Lü-csiu Jin mandarin személyére vonatkozó egyéb adatokkal - Han-sant egy, a 8. század közepe táján élt írástudóval azonosítsa. Más versek arról tudósítanak, hogy a családos költő földet művel valahol a hegyoldalban. Ez, bár nincs példa nélkül a kínai költészetben - elég Tao Jüan-ming-re és Tu Fu szecsuani korszakának egyes verseire utalnunk- ritka vállalkozás kínai írástudó részéről. Annyi bizonyos, hogy Han-san nem "népköltő" - a hagyományos kínai világban nem is igen képzelhető el az őstehetség, aki sok éves szigorú iskolázás nélkül, ösztönös, spontán költői ihletettsége jogán robbant volna bele az irodalomba: Han-san, verseinek tanúsága szerint nemcsak a buddhista szent könyveket ismerte, de a konfucianizmus és taoizmus műveit, a művelt verselés szabályrendszerét is. A versköltés írástudók általános foglalatossága volt, s nemcsak a verstan ismeretét, szabályainak, megtartását követelte meg, hanem a költői hagyomány ismeretének a saját versekben való tanúságtételét is - ma mi ezt a régi Kínában általánosan elfogadott gyakorlatot talán utánérzésnek, utánzásnak neveznénk. A buddhista költő minősítést költőnk természetesen kifejezetten vallásos témájú verseinek köszönheti. Az élet mulandóságával, visszáságaival, a szépség tünékeny, esendő voltával, a vágyak kötelékeitől való megszabadulás vágyával foglalkoznak ezek, olykor szelíd humorral, vagy bölcs rezignációval, - mindenesetre jóval nagyobb tehetséggel, mint a hagyományos kínai buddhista költészet didaktikus prédikációi. Költészete csúcsait pedig az alapjában véve vallási ihletésűnek mondható, szövegük szerint a Hideg-hegy zord fenségét, megközelíthetetlen szépségeit megéneklő versei jelentik. Ezekben a hegy fogalma újszerű jelképi értelmet nyer, a tökéletesedés útjának nehézségeit és szépségét fejezi ki. A versek általában az úgynevezett "régi stílusúakhoz" tartoznak, többségükben nyolc ötszótagú sorból állnak. Előfordul köztük néhány hét-, illetve még ritkábban háromszótagos sorból álló, olykor húszegynéhány sornál is hosszabb, vagy - különösen a háromszótagosak esetében - csupán pár sorból álló vers is. A versek rímeinek vizsgálata alapján egyes kutatók valószínűsítik, hogy egy részük Tang-kor
elejinek mondható, a hetedik század elejéről, más csoportjuk rímelése azonban határozottan másfél évszázaddal későbbre, a nyolcadik század közepe tájára utal. Témáikban, versformájukban azonban e két csoport nem különíthető el egymástól. Amennyiben ez a hangtani különbség valóban ekkora időrendi különbséget jelent, - némi túlzással tán az is elképzelhető, hogy a legkorábbi versek szerzője annakidején követőkre talált a Hideg-hegy környékén, s azok háromszáz éven át rótták költeményeiket fák oldalába, írták sziklafalakra, fák törzsére, házak falára, s ezeket aztán a buzgó utókor egybegyűjtötte egy gyűjteménybe, - valószínűbb azonban, hogy a kései versek egy már kötetbe szerkesztett gyűjteménytől inspirálódtak. Ilyesmire mutathat a néhány, Si-tönek tulajdonított vers léte is. Mindenesetre a Hansan nevét viselő versciklus minden tematikai változatosságával egységes képet mutat, ha nem egyetlen költőnek, akkor egyazon költői iskolának az alkotásai. Csongor Barnabás * Lü-csiu Jin látogatásának modern feldolgozását a Kuo-csing kolostorban Mori Ógai (1862-1922) japán író egyik kései novellájában olvashatjuk: A tartományi főjegyzőt illő tisztelettel fogadták. Egy Tao-csiao nevű szerzetes a vendégszobába vezette Lü-csiut, és teával meg süteménnyel kínálta. Amikor befejezte a teázást, Lü-csiu megkérdezte: - Lakott ebben a kolostorban egy Feng-kan nevű szerzetes? - Feng-kan testvér valóban itt lakott, de zarándoklatra indult, és nem tért vissza - válaszolta Tao-csiao. - És mit csinált ebben a kolostorban? - Ő törte meg mozsárban a rizst a testvérek ebédjéhez. - Igen? Semmi olyan tulajdonsága nem volt, ami megkülönböztette volna a többi szerzetestől? - Dehogyisnem! Eleinte úgy viselkedtünk vele, mint kedves társunkkal, aki fáradságát soha nem kíméli. Amikor azután kezdtük megbecsülni és nagyra értékelni, akkor egy napon elhagyott bennünket. - Az hogy lehet? Mi történt vele? - Valami csoda történhetett, mert egy napon tigrisháton lovagolva jött le a hegyről. Úgy ment be a kerengőbe is, tigrisháton, és közben verseket szavalt. Nagyon szerette a verseket. Éjjel is gyakran lehetett hallani, amint egyedül szaval a remetekunyhójában. - Hmm! Mint maga a megvilágosodott Buddha! - mondta Lü-csiu, majd megkérdezte: - A remetekunyhóval mi lett? - Most üres. Éjszakánként néha tigrisüvöltés hallani abból az irányból. - Lenne szíves odavezetni? - kérte Lü-csiu, és felállt. Tao-csiao ment elől, és félreseperte Lücsiu útjából a pókhálót. Már alkonyodott, és a növekvő homályban a kunyhó még elhagyatottabbnak tűnt. Tao-csiao lehajolt, és a kőpadlón homályló tigrisnyomokra mutatott. A hegyről élet szél fújt az ablakon túl, és felkavarta a vastagon felgyülemlett faleveleket. A száraz levelek zörgése megtörte a csendet, és Lü-csiu megborzongott. Sietve kilépett a kunyhóból, és megkérdezte a mögötte álló Tao-csiaót: - Él ebben a kolostorban egy Si-tö nevű szerzetes? Tao-csiao furcsán nézett rá: - Jól tudja uraságod. Az imént a konyhában láttam melegedni Han-san testvérrel. Ide hívjam: - Szóval Han-san is ott van! Nagyon jó! Vezessen, kérem, a konyhához. - Ahogy uraságod parancsolja - válaszolta Tao-csiao, és elindult a főépület mentén nyugati irányba. - Mióta van Si-tö ebben a kolostorban? - kérdezte a háta mögül Lü-csiu. - Már jó ideje: Elhagyott gyermek volt, Feng-kan testvér talált rá a fenyves erdőben, ő hozta ide. - Értem. És mivel foglalkozik? - Három évvel azután, hogy idekerült, azt a feladatot kapta hogy a szentek szobrainak étel- és tömjénáldozatot mutasson be. De egyszer rajtakapták, hogy maga is lakmározott az áldozati ételből. Alighanem azért tett ilyet, mert nem tudta, hogy szentségtörés. Most a testvérek tálkáit mosogatja a konyhában. - Aha, értem - mondta Lü-csiu, majd néhány lépés után tovább kérdezett: - Az előbb említette Han-san nevét. És ő? - Han-san testvér a kolostortól nyugatra lakik egy hideg kőbarlangban. Si-tö elmossa az
edényeket, aztán a maradék rizst és zöldséget összegyűjti egy bambuszszárba. Han-san mindennap eljön érte. Aha - mondta Lü-csiu, és közben azon törte a fejét, hogy ha Han-san és Si-tö, akik ilyen módon élnek, valójában két szent: Ven-su és Pu-hszien, akkor vajon ki lehet a tigrisháton lovagoló Feng-kan? Úgy érezte magát, mint a vidéki ember a színházban, aki nem tudja eldönteni, hogy melyik szerepet melyik színész játssza. - Elég mocskos hely - mondta Tao-csiao, amint beléptek a konyhába. Alig lehetett látni a gőztől, amíg a szemük hozzá nem szokott a homályhoz. A kőfalak mentén hosszú asztalok álltak. Szerzetesek szedegették a fazekakból a rizst, a zöldséget. A három nagy tűzhely alatt még pislákolt a parázs. Tao-csiao beljebb lépett, és elkiáltotta magát: - Hé, Si-tö! Lü-csiu is a hang irányába nézett, és az ajtótól legtávolabb eső tűzhelynél két kuporgó alakot pillantott meg. Egyikük födetlen fővel guggolt, látszott, hogy meglehetősen hosszú a haja. Fonott szandált viselt. A másiknak a fejét faháncs kalap fedte, és facipő volt a lábán. Mindkettő sovány volt, és alacsony termetű. Tao-csiao hívására a fedetlen fejű visszanézett és elvigyorodott, de nem válaszolt. "Úgy látszik, ez Si-tö." A faháncs kalapos meg sem mozdult. "Ez lesz Han-san" - gondolta Lü-csiu. Pár lépést tett feléjük, és mélyen meghajolt. - Lü-csiu Jin vagyok, a császár tanácsosa és meghatalmazottja, Tajcsou főjegyzője, skarlátszín köntös és hal-jelvény illet meg - mutatkozott be. A két guggoló szerzetes egyszerre emelte fel a fejét. Azután egymás felé fordultak, és mélyről jövő kacagás tört ki belőlük. Majd hirtelen egyszerre felálltak, és iszkoltak kifelé a konyhából. Még hallani lehetett, amint futás közben Han-san azt mondja: - Biztosan Feng-kan fecsegett neki valamit! Lü-csiu hüledezett. A szerzetesek, akik előbb a rizst és levest merték, köréje sereglettek. Tao-csiao sápadt arccal állt ott, mint akit odacövekeltek. (Kacagó szerzetesek, in: A vadlúd, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983, 136-138. o., Hürkecz István fordítása) ** Si-tö egyik versét Faludy György fordította le Öregszem címmel: Megroggyantam, öregszem, erőm fogy, kinevetnek, de sétálok: a felhők s a fenyők még szeretnek. Azt bánom csak, hogy máig a sült galambra vártam, s kormány nélkül sodródtam, részeg hajó az árban. *** Japán olvasatban: Kanzan és Jittoku (ejtsd: Kandzan és Dzsittoku), a két félnótás, vigyorgó alakot mindig párban ábrázolják, egyiküket gyakran szútratekerccsel a kezében (elmélet), másikukat söprűvel (gyakorlat); néha Feng-kan (japánul: Bukan)-nal hármasban szunyókálnak egy tigris hátára könyökölve. Ld. még: Miklós Pál, A sárkány szeme, Corvina Kiadó, Budapest, 1973, 139-140. oldal. Miklós Pál: A Zen és a művészet, Magvető Kiadó, Budapest, 1978, 98-99. oldal. Károlyi Amy fordításai: 1. Verseim minden olvasója örökre tiszta szívű marad. Zsugorik, kapzsik megjavulnak, a csaló pár nap mulva patyolat. Irtom a gonosz mesterkedést, mindenki megigazul önként. Maholnap eléri a buddhaságot, az, aki megtartja a törvényt. 3.
Hiu vesződség utad, Rideg-hegy. Nincs arra szekér, nincs ló csapás sem. Egymásbafutó, forgó szakadék és csúcs tetéz csúcsot véghetetlen. Ezerféle fű harmatot könnyez, fenyő dudol a szélzúgásban. Ezuttal is elvétem az utat, "merre menjünk?" kérdezem árnyam. 14. Szép szemöldökű városi leány gyöngyfüggői övén hogy játszanak! Virágok közt ilyen a papagáj, vagy pengő citera a hold alatt. Dala visszhangzik három hónapig, tízezren nézik tánca hogy forog. Mire jó ennyi könnyű gyors siker? A lotuszvirág nem bír el fagyot. 17. A négy évszaknak nincsen pihenője Év megy és év jő ujonnan. A végtelen sok élő egymást váltja, csak a kilenc ég változatlan. Világosodik keleten, nyugaton besötétül, virág lehull és ismét nyílni fog. De sötétből vissza nem térünk, mi Sárga forráshoz igyekvő vándorok. 18. Elment az év és vele bánata. Itt a tavasz, a színek megujulnak. Csörgő vízbe hegyi virág nevet, a bérci fák kék párát táncoltatnak. Ez a madarak, halak ideje, a lepkék boldogsága most van itt. Barátom folyton kóborol, nem bír aludni hajnalig. 21. Tüzes lovára pattan a lovag, fűzágat lóbál, ostorát lenditi. Azt mondja: "sohse halunk meg!" létra, hajó nem kell neki. Esze hamis virágának örül, egy reggel aszu-sárgán leli. A dús vajat, a sziklák mézét, ha jő a halál, többé nem izleli. 36. Házigazdám egy öregasszony, meggazdagodott négy-öt éve. Hajdanán ő volt a szegényebb, most meg rajtam nevet a néne. Ő rajtam nevet, hogy mögé kerültem,
én ő rajta, hogy megtollasodik. Egymást nevetjük, míg abba nem hagyjuk, napkeltétől napnyugatig. 37. Oly zavart lelküek a gazdagok, csapástól lassan magukhoz térők. Magtáraikba nem fér már a rizs, mégse kölcsönöznének egy mérőt. Ravaszkodnak, hogy szerezhessenek, silány selyemként veszik a szépet. De ha eljő haláluk perce, csak döglegyek a gyászoló vendégek. 58. Láttam egy sereg csapzott kutyát. Borzas és kusza valamennyi. Az egyik kószál, másik heverész, a többi kutya nékik senki, semmi. De dobj csak közéjük egy darab csontot: egymásnak esnek marakodva. A kutya sok, kevés a csont, nem vághatod egyenlő darabokra. 70. Holt ember húsát zabálja a disznó, ember a döglött disznót falja. Disznót nem bánt az ember bűze, embernek illatos a tarja. A döglött disznót folyóba dobják, a földbe temetik a holtat. Ott aztán nem eszik már egymást, lotusz is forró vízből sarjad. 100. Élet és halál példázata: jégről és vízről kell példát venned. Ha a víz megfagy, jéggé válik, ismét vízzé lesz, ha a jég enged. Ujra születik az, aki meghalt, halálba tér, ki világra téved. A jég és víz nem bántja egymást, élet és halál csak együtt szépek. 129. Ha egy jámbor és daliás ifju könyv nélkül tudja szent könyvek százát, akkor a világ mesterének hívja, nagyra tartják a tudományát. Hivatalhoz még nem jut ettől, szántás-vetés meg nem az ő dolga. Télen is vásott ruhában jár így, íly sorsra jut a könyvek bolondja.
156. Han-san-on csupasz féreg él, feje fekete, teste fehér. Két könyvet fog kezibe: egyik az Út, másik az Erény. Otthonában se tűz, se fazék, ruhát nem adtak neki. Bölcseség kardját megmarkolja, szenvedés ördögét ledöfi. 195. Ezer születés, tízezer halál -- mikor ér véget? Tévelygő érzésekbe sodor jövő-menő halál. Nem is tudod, szived míly drágaságot őriz, te lábadban bízó vak szamár. 199. A csillagok hálója szétteritve. A szirt tetején hold az árva lámpa. Teli kerek, nem csiszolt drágakő. Ott függ szivem, sötétben hold világa. 207. Tudással elkerülheted a halált? Tanulással az ínség elkerülhető? Mire jó a tudás szeretete? "A többinél különb a betűvető. Ha a férfi nem tud írást, biztos helyét nem lelheti." Ha tud: keverhet sárga-gyökeret fokhagyma-lébe, az baját-búját feledteti. 223. "A sors osztogat életet, halált, gazdagságot az ég" mondogatták a régiek, nekem ez együgyű beszéd. Az okos kívánja: ne hosszan éljen, csak a bolond kívánkozik mennybe. Könyékig vájkál kincsben a buta, józan fickónak nincs fityingje. 235. Ember világ szennyében élve, akár fazékban a bogár. Utolsó percig járhat körbe-körbe, a lábasból nincs szabadulása már. Isten, halhatatlan nem lehetsz, az élet kínja véget nem szakad. Az évek, hónapok akár a futó víz, és aggastyánná tesz egy pillanat. 270. Ötszavas verset ötszázat írtam,
hetvenkilenc hétszavút. Háromszavasat huszonegyet, összesen hatszázra rúg. Kőre róttam őket sorba, szép jelekkel, eldicsekszem. Ha valaki érti őket, csakis Buddha anyja, más nem. 279. Nem voltam én mindig remete. Vadonbeli ember a nevem. Turbánban szolgáltam ostobát, vászonba csavarom fejem. "Ha fészket lelsz uton, foszthatod" Jao és Sun nem parancsol nekem. Hivatali kalap majmoké, tudós átlép sáron, szennyesen. 282. Ezer felhő, tízezer folyócska, semmittevő tudós közbül él. Zöld hegyekben telik nappala, aludni a sziklaágyba tér. Gyorsan múlik ősze, tavasza, földi szennytől megszabaduló. Mire hagyatkozik derüje? Nyugodt akár ősszel a folyó. 284. Van a földön egy furcsa szerzet, igazán nevetséges fajta. Családot elhagy, nyűvi testét, de elve, hogy a világot csalja. Szennytől szabadító köntöse, csuhája bolhák otthona. Nem lenne jobb megtérnie, s menni amerre hajtja hajlama? 286. Szépreményű Vang diák gúnyol, hogy verseimben sokat vétek. Nem értek a "darázsderékhoz", nem értem a "darutérdet"! Nem jól váltok "síma hangsúlyt és csavartat", "ahogy szóm jön" teszem verssé. Én az ő versén mulatok: olyan mintha vak a napot énekelné. 287. Faluban lakom, apám sincs, anyám sincs, nevem se családom, egyszer Csang, másszor Csing. Tanulatlan vagyok,
nyomorult és szegény. De szivem gyümölcse: gyémánt kemény. 288. Han-san igéi ezek. De velük senki sem él. Persze, a méz méltóbb az ínyre, nehezen nyelhető a sárga gyökér. Engedve szívének az ember, vígan él, másképpen düh és bánat a része. De nézd csak a fabábot, a sorsa nyomor, ha a játéknak vége. 297. Testemre ürességből ruhát szabok, lábam teknősbékaszőr-cipőben tapod. Kezemben markolom nyúlszarvíjamat, lelövöm: tudatlanság, démonod. 302. Buddhista nem ügyeli már a törvényt, a taoista sem nyeli varázsszerét. Valahány bölcs volt hajdanában, mind a zöld hegyek lábához tért. 303. Van, aki nevet verseimen, pedig követem a klasszikus kánont. Cseng mestert, igaz nem nagyra tartom, s Mao úr szabályait sem használom. Nem bánt, hogy kevesen értenek, az értő barát legyen kevés. Ha egyre kung-sang módra dalolásznék, e bajból nem lenne menekedés. Ha értő olvassa verseim egyszer is, nyomban híressé válnak maguktól is. Tokaji Zsolt fordításai: 2. Roppant hegycsúcsokon választott lakom; madarak útja - ember még nem járt ott. Ha pedig keresnéd, hol van a portám: ahol a szikla fellegekbe mártott. Itten éldegélek pár esztendeje, láttam már, a tél tavaszba hogy váltott. Gazdagéknak küldöm ezen szavakat: - Üres nevekkel jól még dehogy jártok! 4. Szeretem, ha portám ember elöl rejtett; messzi otthonomhoz zaj és por nem ér el.
Kapumhoz a fűben én taposok ösvényt, Felhőknek kiadó mind a négy szomszédhely Dalolni, fütyülni madárkák segítnek; ha a Tanról szólnék, nincs ki bölcsen érvel. Olyan vagyok én most, mint a büdös cédrus, melynek több év is csak egy tavasszal ér fel. 5. Maradj meg barátom a lantnál s a könyvnél, jussért, hivatalért ugyan minek törnöd? Ha csábítana rang, hallgass asszonyodra; bár "hintók ura"-ként lenne derék kölköd. Szellő simogatná gabonamezőid, lenne halastavad, vízzel csurig töltött. Mégis irigyelnéd a kis ökörszemet, ki egyetlen ágon is békességben költött. 7. Bújtam a könyveket, lettem vívó lovag; egy szent bölcsre leltem, hálás voltam neki: Keleten szolgáltam, de nem ért méltóság, nyugaton támadtam, de nem tüntettek ki. Tanultam bölcselni, tanultam harcolni; tanultam harcolni, tanultam bölcselni. Mára megvénültem, hogy' elaggott testem; s nyamvadt életemben, lám nincs dicső semmi! 8. Bölcs Csuang-ce azt kérte, hogy temetésekor: "Az Ég és Föld legyen koporsómul majdan!" Meghagyom hát én is, ha időm lejárna, csak egy gyékényt alám, ne legyen más rajtam! Tetemem táplálja a döglegyek hadát, gyásztól ne riadjon szentek fehér darva. Mint, kik éhenvesztek a Soujang hegyekben, tisztességben élve, örömben meghalva. 9. Az emberek kérdik: "Hol a Hansan útja?" Az útjain járni bizony nincsen remény. Nyáron sem olvad fel a jégpáncél rajta, s bár nap süt, nem látsz át sűrű ködfüggönyén. Mint én, hisz hozzám is hogyan jutnának el? A te lelked más, mint amilyen az enyém. Mert ha lelkünk mégis hasonlítna, akkor felkerekednél s ide költöznél mellém. 10. Ha nagy ritkán az Ég száz láb magas fát szül, kivágják, hogy legyen gerenda belőle. Ám szemöldökfának sajnálnák használni, félreeső zugba teszik egy időre. Hosszú évek múltán még mindig jó erős, csakhogy rég lehámlott róla kéregbőre. Egy szép nap valaki látja, előveszi,
Talán még lehetne istálló cölöpje. 11. A sivatagba hajtom lovam, a romváros ott mindig meghat. Fenn-lenn régi lőrések sora, szerte sokféle ódon sírhant. Árva gyom árnya reszket maga, dermedt a sírőrző fák hangja. Ma már csak közönséges csontok, kik jajongtak név nélkül halva. 12. Papagájnak nyugat otthona, lépre csalják, s elhozzák onnan, hogy széphölgyek játéka legyen, reptetik s nevetik ha huppan. Aranykalitka lesz jutalma, lekopaszul majd toll-ruhája. Jobb a vadlúdnak, s a darunak, repülnek fellegek nyomába. 13. Jáde teremben gyöngyös függöny, gyönyörű szűz leány mögötte. Istennőknél, tündéreknél szebb, mint a hamvas barack oly üde. Keleten tavaszi köd gyűlik, nyugaton őszi szél vonul át. Így múlik el harminc év gyorsan, s a lány, mint a száraz cukornád. 15. Szüleim könyveket hagytak rám, Szántóföld, kert - másra nem vágyok. Asszonyom serényen sző - katt-katt, fiacskám játszik, gügyög-gagyog. Virágok közt táncra perdülök, kis madár dalod add elő! Ki jön, hogy vélem csodálja ezt? Csak ritkán egy-két rőzseszedő. 16. Zöld sziklák tövében van az otthonom, kertem gyomján kívül mást le nem metszek. Friss akác fürtjei csimbókban lógnak, Vénséges vén szikla fala meredek. A hegy gyümölcseit majmok majszolják, tó hala ficánkol kócsag csőrében. A halhatatlanságról egy-két könyvet fa alatt ülve dünnyögve böngészem. 19. Kézírásod túl széles, nyújtott,
a formája is ormótlan, nagy. Amíg élsz vannak korlátaid, halva meg névtelen démon vagy. Régtől fogva sokan így jártak, te sem kerülöd el a halált. Jöjj hát velem a felhők közé, s tanuld a "bíborgomba'"dalát! 20. Ha tested és lelked pihenni vágyna, jöjj az oltalmat nyújtó Rideg-hegyre. Gyönge szellő neszel fenyők rejtekén, hogy tisztábban hallhasd, menj közelebbre! A fák alatt egy loboncos ősz öreg, a Tao könyveit motyogó remete. Tíz esztendeje, hogy haza sem jutna, hisz a visszautat rég elfeledte. 22. Rózsásfelleg-evő mester lakik itten; lakhelyét kerüli közönséges vándor. Az évszak itt bizony mind hűvös és csípős, a tavasz éppolyan, akár az ősz máskor. Rejtett völgyben csermely folyvást locsog-csobog; friss szellő csiklandoz magas fenyőfákat. Ha félnapig magadban itt elücsörögnél, elfeledve máris száz évnyi búbánat. 23. Fiatal asszonyként Hantanban, hol élek csengő dalom hangja siklik, úszik lágyan. Ide költözködtem, itt van csöndes lakom, s ezt a régi nótát zengem mostanában: "Becsíptél, ne mondd hát: 'Haza kéne mennem', messzi még a reggel, s csak az minden vágyam, ha már itt vagy nálam, maradj éjszakára, tiéd hímes párnám, vár rád ezüst ágyam." 25. Miként a bölcsek: te megvetsz engemet. Miként a balgák: én megvetlek téged. Nem kell több balga és nem kell több bölcs sem, e perctől kezdve vessünk ennek véget! Éjjel a tündöklő holddal éneklek, hajnalban fehér felhőkkel táncolok. Hogy tudnék csöndben elmélkedni nyugton? Miközben ülök, hajam egyre lobog. 27. Zsúptetős házamban vidéken lakom, portám előtt sosem jár lovas szekér. Az erdő mélyén madarak fészkelnek, halakat rejt mindegyik patak és ér. Erdei gyümölcsöt szedek fiammal, hegyoldalt szántjuk asszonyommal párban.
Otthonomban vajon mit is találnál? Nem mást, csak a könyvekkel teli ágyam. 31. Árny jár, kúszik fel a Hansanra. Zúg-búg a jéghideg zuhatag. Cseng-csöng apró madarak dala. Csend-csönd, itt fenn ember nem marad. Súg-búg a szél, arcomba csapkod. Hull, hull, a hó rajtam egy arasz. Hétre hét, nem látom a napot. Évre év, nem köszönt a tavasz. 34. Két teknős utazott az ökrös szekerén. Útközben megálltak, egy kis játék kijárt. Ám az árokból előbújt egy skorpió, az ölést unta már, kocsikázni kívánt. "Ne ültessük fel őt!" - súgta a józan ész, mégis felpakolták, jól meg is fáradtak. Huss, szemhunyás alatt lecsapott a fullánk. - Légy kedves és tégy jót, döfés lesz jutalmad! 35. Tavasz elején a selyemhernyók még aprók. Lányok jönnek virágot szedni, s csokrot kötnek, a fal mentén kergetnek szálldosó pillangót, a tóban békák fején koppannak kis kövek. Selyem ruhaujjukba gyűjtik a friss ringlót, arany hajtűik karca bambuszhajtásokon. Tavaszi csacsogás, megannyi bájos színfolt, sokkal jobb itt nekem, mint bármikor is otthon. 39. Fehér daru visz zamatos gyümölcsöt, csak egyszer pihent ezer mérföld alatt. A Penglaj hegyekbe igyekszik, eleséget visz, amit társának ad. Még messze az otthon, de tolla kihullt, magányosan a bánat kedvét szegi. Mikor boldogan visszaszáll fészkére, párja és kicsinye meg sem ismeri. 40. Hozzászoktam régen, hogy elvonultan éljek, de most épp Kuo-csing felé taposom a sarat. Néhanap beugrom a jó öreg Feng-kanhoz, a ha már ott járok remélem, Si-tö is fogad. Majd magányos utam a Rideg-csúcsra veszem, ott nincs kivel beszéljek, nem kellenek szavak. Keresem, kutatom a Forrásanincs-csermelyt, forrása kimerült, de vize el nem apadt. 41. Ha elmúlt életedben egy fajankó voltál,
megvilágosodni e létedben sem lehet. Ha ma csupán ágrólszakadt szerencsétlen vagy, okát előző léted tetteiben keresd. Ha mostani életedben sem szorgoskodnál, új léted is épp olyan lesz akár a régi. Ha célod a túlsó part, de nincsen ladikod, a háborgó vizeken bajos lesz átkelni. 45. Naponta használunk szerszámot, eszközt, mindnek meg van hol, mikor s mire való. Baj ha nem ismerik rendeltetésük, rossz kézben a legjobb se használható. Ha mondják, készíts fából vaskarikát, sajna hiába, ily munkát ne vállalj. Ha Hua-liuval fogatnának egeret, ő sem érne fel egy sánta macskával. 46. Örökké ugyan ki élhetne? A halál mindenkit elragad. Nagyra nőtt tested még épp csak hogy eszmél, s máris felsöprik maréknyi hamvadat. A Sárga Forrásnál nincs hajnal, a zöld fű tavaszt alig láthat. Elmegyek oda, ahol szívem sajog, a szélfútta fenyők közt megöl a bánat. 48. Mintha minden nap folyton részeg lennél, az évek fogynak, s te nem pihensz soha. De majd gyomos földbe temetnek téged, ahol nem pirkad, a nap nem süt oda. Húsod és csontod szétmállik teljesen, a lelked is szertefoszlik, elsorvad. Akár még a vasat is elharapnád, de nem vagy képes, hogy Lao-cét felolvasd. 49. Egyszer megpihentem a Rideg-heggyel szemben, és itt maradtam, itt lakom már harminc éve. Tegnap még voltak szeretteim, barátaim, de mára a Sárga Forráshoz tért többsége. Mint az égő viaszgyertya, úgy fogy az élet, úgy siet, mintha zúgó víz hátán rohanna. Reggel ahogy bámultam árva árnyékomat, észrevétlen kicsordult könnyem két patakja. 64. Árad és hömpölyög a Sárga-folyó, soha sem pihenve rohan keletre. Vizét tisztának sehol sem láthatod, a halálba tér mindenki élete. Ha fehér felhőkön kívánsz utazni, minek növesztenél ahhoz szárnyakat?
Tégy mindent a legjobb tudásod szerint, használd ki, hogy még fekete a hajad. 66. Ha csöndben maradsz, s örökké csak hallgatsz, tudásod hogy ismerné meg a jövő? Ha remeteként élsz az erdő mélyén, elméd bölcs fénye hogy ragyogna elő? A korhadt fák oltalmat nem nyújtanak, szél és dér marja, emészti el őket. Ha cserépökörrel a sziklát szántod, aratható rizs azon biz' nem nőhet. 75. Itt a világban élnek oly ostobák, kábák, zavartak, akár a szamarak. Értik ugyan az emberi beszédet, de vágyak után mind disznóként szalad. Oly fennen járnak, hogy az mérhetetlen, szájukból hamisak az igaz szavak. Ki lenne képes diskurálni vélük? Kergesd el őket, itt ne maradjanak! 81. Kristálytiszta forrás, smaragdzöld patakok; Rideg-hegyen a Hold fehér színbe ragyog. A csöndben tudom jól: megvilágosodtam, ürességet nézve még nyugodtabb vagyok. 85. Oly temérdek féle-fajta az ember. Hírért, haszonért van tervük százféle. Dicsőség után egyre áhítoznak, Buzgón sürögnek, mind jólétben élne. A lelkükben szemernyit nem pihenve, Ködként kavarognak, mit szél fú félre. A család bizony szoros közösség, egy mondja: "igen" - száz ért egyet véle. Ám nem tart ez tán hetven esztendőt sem. A jég olvad, a cserép roppan: vége. Haláloddal minden más is odavész, akkor öröködbe ugyan ki lépne? Mikor sárgöröngy a vízben elmerül, megtudod majd: bölcs élet ez, megérte? 86. A zsugorik vagyonuk úgy imádják, miként fiókáját a bagolymadár, ki fölcseperedvén felfalja anyját. A kapzsikra is balsorsuk rátalál. Vesd el a vagyonod, és boldog leszel, vagy ha kuporgatod rád sorscsapás vár! Aki szegény, és nincs mit féltenie, kék felhők közé szárnyát rebbentve száll.
87. Az otthonodtól tízezer mérföldre, kardoddal a gaz hunokat aprítod. Ha győzedelmeskedsz, ők vesznek oda, de ha ők győznek, néked lesz ott sírod. Ha életüket te magad sem szánod, Miért bűn, ha véled végez valaki? Megtanítom néked a hadtudományt: - a legjobb taktika, hogy ne légy kapzsi! 88. Az izzó düh csak tűz a szívben, fölperzseli érdem-ligeted. Ha bodhiszattvák útját vágyod, türelem, s óvd igaz elmédet! 91. E világnak roppant sok "bölcs" embere, balga tökfilkók, csak küszködnek hiába. Dehogy akarnának egy jobb jövendőt, tettük nem vezet csak gonoszkodásra. Barátjuk az öt vétek s a tíz gonosz, ők a három méreg atyafisága. Mihelyt meghalnak, pokolra kerülnek, mint ezüstjük most a kincseskamrába. 99. Csüggedt s nincstelen szegény írástudók, éheznek, fáznak, alig bírnak élni. Dologtalanul rímeket faragnak, keserves munka lelkük beleszőni. De soraikat ugyan ki gyűjtené? Azt javallom sóhajodnak vess véget, mert ahol ők egy tál ételért írnak, ott még a kivert kutyák sem ennének. 116. Éhes csavargók fáznak, élnek állati sorban. Templom lépcsőin alszanak, könnyük hull sikátorban. Mindig rizsről álmodnak, télen nincs meleg ruha. Jussuk egy szalmakéve és öt pint silány korpa. 117. Szemrevaló kis csapszék ez, volt itt jó bor mindig elég. Cifra zászló is hirdette, boruk becsülettel mérték. Mért nem megy az üzlet mégsem? Okold portájuk vérebét,
mert annak, ki betévedne, megharapja az ülepét. 120. Ki ez a kóborló öreg írástudó? Időről-időre a fővárosba jön. Hány éve is? Harminc, talán több is annál? Elbukott vizsgáin, négyen vagy tán ötön. A tarisznyájában nincs egy árva peták, kosarában is csak sárga könyvtekercsek. Amikor elhalad a pecsenyés előtt, oda sem mer nézni, pedig nem is evett 124. A módosokhoz járnak messzi rokonok is, csak mert pénzből és rizsből van nekik temérdek. A szegények házából fogynak a rokonok, s nem azért mert kevesen vannak a fivérek. Siess, siess, fordulj vissza amíg nem késő! A méltóság kapuja előtted nincs nyitva. Hiába kódorogsz a Bíbormadár úton, csak elnyűvöd bőrcsizmád, s elkopik a talpa. 126. Az új termés még nem érett be, ám a régi már mind elfogyott. Kölcsön kérnék egy mérőnyi rizst, egy gazda házánál kopogok. Azt mondja kérjek a nejétől, de ő meg a férjéhez küldött. Gyűjtened kell, hogy ne légy szegény, csakhogy a gazdag mind ütődött. 128. Rozzan vénember fiatal mátkája, gyűlölködik, hogy férje feje deres. Roskadt vénasszonyt a fiatal ura, utálja, mert bőre ráncos s visszeres. Ha vénembernek vénasszony a párja, végre mind a kettő egymásra talált. Ha fiatal lánynak legény az ura, a boldog párnak készülhet a nászágy. 130. Madarak éneke andalít, szalmakunyhómban most ledőlök. Cseresznye szikrát hány vörösen, fűzbarka leng, mint a hajfürtök. Elnyeli a nap a zöld csúcsot, a tavat felhők mossák szebbre. No, ki hagyja ott a szennyt s piszkot, hogy feljöjjön a Rideg-hegyre? 132.
Az ember nem akar szegény maradni, akiknek nincs pénze, terveket szőnek. Egy borjút tartanak, nevelnek nagyra, hogy életet adjon további ötnek. Azok is majd mind borjakat ellenek, s már nem is számolják, annyi a tehén. Tao Csu uramhoz küldöm üzenetem, hiszen még ő sincs olyan gazdag, mint én. 134. Tegnap éjjel álmomban otthon jártam, a feleségem szövögetett éppen. A vetélővel babrált s eltűnődött, a gyönge teremtést egyre csak néztem. Megszólítottam, és ő felém fordult, nem ismert meg, láttam üres szemében. Hisz sok éve, hogy hazulról elmentem, hajam színe sem olyan már, mint régen. 135. Az ember élete száz esztendő sincs, ám búja-baja elég ezer évre. Önmagad miatt is, jaj megrokkanhatsz, hát még ha aggaszt utódait léte!? Legalul vizslatod gabonád földjét, Fenn eperfádnak lesel tetejére. Keleti tengerbe ha hull mérlegsúly, végre megérted, pihenned is kéne. 136. Élnek e világon oly furcsa lények, korhadtak, üresek, mint a fatuskó. A szavakból semmit meg nem értenek, azt mondják: "Valamennyi gondunk múló." Kérded, mi a Tao, ésszel föl nem fogják, hogy hol van Buddha, nem érdekli őket. Ha egyre keresed a dolgok okát, a végtelen bánat-tenger megölhet. 137. Az ifjú Tung úr palotában lakott, pompásan járt-kelt a császár kedvence. Sárga libapehely szín inget viselt, nem festett még szebbet piktor ecsetje. Lova patája a havat kavarta, nyáron szállt körötte vörös porfelleg. A kíváncsi nép az utcára tódult, ámulva kérdezték, ki fia lehet? 138. Ez a szégyentelen ki fia-borja? Gyűlölködik egyre, mérhetetlenül. Mindig csak dúl-fúl, elméje ostoba, szemén bormámor kába ködleple ül. Buddha előtt földre nem veti magát,
szerzetesnek sem adja a kenyerét. Csak azt tudja, honnét vágjon egy falást, az égvilágon más egyébhez nem ért. 140. A városban északon élt a vén Csung, házában bor s hús mindig volt nagy halom. Mikor megboldogult vén Csung asszonya, gyászolók tolongtak utcán s udvaron. Hanem, mikor vén Csung maga is elhunyt, bizony nem siratta őt meg senki sem. Ki poharából ivott s húsát ette, hogyan lehetett ennyire szívtelen? 143. Az utam ódon sírok között vezet, a könnyek elfolytak, csak én sóhajtok. Törött kriptából kifordult koporsó, benne hevernek csupasz, fehér csontok. Oldalra dőlve urna, cserépedény, megpiszkálom, de nincs jádelapocska. Szellő érkezik, bévülre lopódzik, s a hamvakat fújja, ki tudja hova. 147. Magányosan ülök a hegyen fent-lent, lelkem kétségek tengerébe hullt, fúlt. Hegy derekán felhő-gyűrű leng-leng, völgyek torkából a szél fájón súg-búg. Majom had csörtet fák ágain ripp-ropp, madarak dala erdő mélyén cseng-csöng. Ősz haj alig leng kobakomon itt-ott, évre év s vénülök, köröttem csend-csönd. 151. Mikor nekem volt némi pénzem, mindenkor kölcsönöztem neked. Most, hogy neked megy jól a sorod, nem nyújtod ki segítő kezed. Emlékezz, te is támaszt vártál, ahogy azt most én is remélem. A van és nincs egymásból fakad, azt ajánlom, fontold meg mélyen! 153. Megtanítok néked pár hasznos dolgot, hallgasd végig, s belátod, mily bölcs vagyok. A szegény kínjában eladja házát, s szántóföldeket vesznek a gazdagok. Korgó gyomorral nem bírsz talpra állni, de békés álmot sem ád cifra párna. Hogy e szavakat jól lássa mindenki, tán föl kéne tűzni egy napsugárra.