SZILVÁSI LAJOS Albérlet a Síp utcában REGÉNY SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADO BUDAPEST NEGYEDIK KIADÁS Felírta a gyógyszert, lebélyegezte a receptet, és odaadta a betegnek. A sápadt, már-már egészen kopasz férfi motyogott valamit, és félig hátrálva ment ki a rendelőből. - A következőt - mondta az orvos, anélkül hogy felnézett volna. A mennyezeti lámpa erős fényt szórt rá, s az éles világításban látszott, hogy rövidre nyírt hajában sok az ősz szál. Alacsony, kövérkés nő jött be. Kislányt, öt-hatéves gyereket vezetett kézen fogva. - Ahogy hazaért az iskolából, látom, hogy kiütései vannak... - kezdte magyarázni. Az orvos felállt az asztaltól, és előrejött. Nyakában ide-oda himbálózott a gumicsöves fonendoszkóp. - Vetkőztesse le - mondta az asszonynak, és odaguggolt a gyerek mellé. Csak a rend kedvéért vizsgálta meg, egy pillanatig se volt kétséges, hogy bárányhimlős a kislány. Ujra receptet vett, köhögéscsillapítót írt, s pár szóval megmondta az asszonynak, mi ilyenkor a teendő. Aztán kezet mosott - a forró víz jólesett a bőrének -, s csak utána szólt az asszisztensnőnek, aki némán ült kis asztala mellett: - Vége? A gondosan fésült, ötven év körüli, merev tartású asszony bólintott : - Elég volt. Negyvenhárom beteg... Meddig tart még? Az orvos vállat vont. - Ördög tudja. Minden évben más. Tavaly ilyenkor már túl voltunk az egészen. Ez megint egy újfajta influenzajárvány. - Nagyon fáradtnak látszik - mondta az asszony. - Főzök egy kávét, mielőtt elmegy. - Hagyja a fenébe - legyintett az orvos, és helyére akasztotta a törülközőt. - Nem kávé kell nekem. Az asztalon felcsengett a telefon. Érte nyúlt. - Tessék. Kelemen. Igen. Hány szám? Felírta a nevet és a címet. - Mi a panasz? Nem volt türelme végigvárni, amíg a vonal túlsó végén a női hang végigmondja. Odaadta a telefonkagylót az asszisztensnőnek, maga pedig levetette fehér köpenyét. Ugy érezte, szorítja a torkát a nyakkendő, de nem lazította meg. Száraz volt a nyelőcsöve. Szomjúság kínozta. Halkan elkáromkodta magát, és intett az asszisztensnőnek, hogy fojtsa már bele a szót a bőbeszédű nőszemélybe. - Kelemen doktor úr még ma este kimegy - mondta az asszony, s kihasználva a vonal végén támadt meglepetést, amit az keltett, hogy férfihang helyett egy nő szólt, jóestét köszönt, és letette a kagylót. Az orvos összeszámolta noteszében a címeket. - Nem is sok - mondta. - Hat hívás. Tegnap tizenegy volt. Magára vette szürke kabátját, és összekattintotta fényét vesztett táskája zárját. - Aludjon jól, Sárika - intett az asszisztensnőnek, és kiment. A körzeti rendelő előszobájában már a takarítóasszonyok dolgoztak. Mosták a kövezetet. Az egyik kiegyenesítette derekát, köszönt az orvosnak, a többi észre se vette. Kelemen kilépett az utcára. Egyszerre szemközt vágta a hideg szél, amely fütyörészve, meg-megújuló hullámokban jött a kivilágított Körút felől. Kocsija ott állt tíz-tizenöt lépésnyire a rendelő ajtajától, de ő ellenkező irányba indult. Átvágott az úttesten. A legközelebbi utcasarokra tartott. A kocsmaajtó nyitva volt. Pára zúdult ki rajta az utcára, és szétoszlott a hidegben.
A helyiség tömve volt. A pultoknál és a magas könyöklők körül mindenütt emberek szorongtak, sok kipirult arc, némelyik a kinti hidegtől, a többi a szesztől vörös. Csökkentették a talponállók számát - gondolta Kelemen -, de az italos emberek száma semmivel se lett kevesebb, csak a zsúfoltság nőtt. Beállt a sorba, amely a pénztár felé kígyózott. - Milyen konyakjuk van? - kérdezte a gyűrött arcú pénztárosnőtől, amikor nagy sokára odajutott a kasszához. - Cabinet. Hat ötven. - Adjon egy felet meg egy kis szódát is - mondta az orvos, aztán meggondolta magát. - Adjon két felet. - Előbb is eszébe juthatott volna - rántott egyet a vállán a nő, amikor újra blokkolt. Aztán észrevette Kelemen hóna alatt az orvostáskát, és zavar ült ki az arcára, egyfajta tanácstalanság, ami nyilván abból fakadt, hogy a pénztárban ugyan ő a hatalom, de a doktorokat mindenkinek tisztelnie kell, hiszen ki tudja, mikor akad velük baja az embernek. Kelemen odafurakodott a pulthoz. Az öreg, félvállas csapos orra vöröseslila volt. Eleven szeszreklám - gondolta az orvos. - Öntse egybe a két felet - mondta. Elvette a deci konyakot, és egyetlen korttyal lenyelte. A szesz lefutott a nyelőcsövén, és szinte beleszúrt a gyomrába. Egy-két év múlva mégis gyomorbajos leszek - gondolta, de rögtön el is feledkezett róla. A konyak kellemes meleggel áradt szét benne, s torkából egyszerre elmúlt a száraz szomjúság. Már a szájában volt a cigaretta. Nagy lélegzettel szívta le a keserű füstöt, s most nem is érezte, hogy büdös lenne a kocsmában. A betegekkel gyorsan végzett - tíz óra is alig múlt, amikor kilépett az utolsótól.-, s még nem volt nagyon késő ahhoz, hogy beugorjon Latkihoz. A gyerekeket már lefektették, de ők még ébren vannak - gondolta. Már vége a televíziónak is. A négyemeletes körúti ház előtt tucatnyi gépkocsi parkolt, alig sikerült besorolnia közéjük. Ösztönszerűen megnézte, ki tudja-e hozni később a Rekordot a többi autó közül, aztán besietett a kapun. - Te vagy? - kérdezte teljesen oktalanul Latki, amikor ajtót nyitott neki. - Bandi jött - kiáltott be aztán a feleségének. Latki alacsony, pocakos ember volt, szemüveget viselt, egyik keretében fekete üveggel. Még a háborúban vesztette el a bal szemét, s Kelemen tudta, hogy a maradék jobb szem se tart már sokáig. Sohase merte megkérdezni Latkitól, hogy tisztában van-e a szeme állapotával. - Főzzek kávét? - kérdezte a karcsú, félénken lassú mozgású asszony, aki így pongyolában egészen lányosnak látszott, mintha nem is húsz, hanem legalább harminc évvel lenne fiatalabb az uránál. - Nem kérek - rázta meg a fejét Kelemen. Az asszony kinyitotta a tálaló felső ajtaját, és konyakos üveget vett elő. - Nem muszáj innia - mondta, amikor odaállította az asztalra a palackot. - Látom, olyan fáradt, alig áll a lábán. - Megint pocsék napod volt neked is? - kérdezte Latki. Kelemen legyintett. Töltött magának a konyakból, és megitta. Sokkal erősebb, mint a kocsmában - állapította meg, ahogy jóformán mindennap. - Mennyit ittál? - kérdezte Latki. - Irigykedsz? - nézett rá Kelemen. - Te mégy neki egyszer valaminek a járgányoddal... - a kövér orvos nem mosolygott. - Több esze van annak, mint nekünk együtt. Különben... ha nem akarod, nem muszáj megkínálni. - Inkább itt igyék, mint másutt - szólalt meg az asszony. - Köszönöm. - Kelemen érezte, hogy valami fintor ül ki az arcára, és újra töltött. - Legalább aludj itt - ült le melléje Latki. - A kis szobában - csatlakozott rögtön az asszony. - Mindjárt megágyazok.
- Akkor is ki kell fizetnem a szállodát - nézte a pohárban a borostyánszínű italt Kelemen. - Kidobott pénz - könyökölt rá az asztalra Latki. - Amíg nem találsz valami rendes lakást; ellakhatnál nálunk. - Én is mondtam már -- helyeselt az asszonyů. Kelemen nem felelt nekik. Szórakozottan forgatta hosszú, csontos ujjai között a metszett üvegpoharat. Ellakhatnék - gondolta. Miért ne? De miért igen? Teljesen mindegy. Jóleső lustasággal volt tele. A szoba melege kihevítette. Csak a sarokban égett egy sárga fényű hangulatlámpa, s az orvos úgy érezte jó volna nem mozdúlni, hanem így ülve elaludni, vagy tán még azt se, csak minden mozgás nélkül tovább terpeszkedni itt. A szomszéd szobában alusznak a gyerekek... Az asztalon újság hevert. Tegnap újra negywen bomba robbant Algírban... Szájához emelte a talpas poharat, és lassan kikortyolta belőle a konyakot. Megérezte, hogyů ma este újra be fog rúgni. Micsoda marhaság. Reggel fájni fog a feje, rossz lesz a közérzete, amíg meg nem issza az első konyakot. Azzal pedig újra kezdődik minden elölről, hogy holnap este megint megérezze tíz óra tájban vagy talán előbb. talán később a részegség első jelét, a tompa lüktetést a halántékában. - Na, megyek - mondta, és összeszedte magát, hogy frissen álljon fel a székről. - Maradjon itt - nézett rá az asszony. Mosolygott. - Tudja, hogy úgyse maradok. - Megszorította Latki könyökét, és kiment az előszobába, hogy felvegye a kabátját. A Körúton már alig volt forgalom. Megeresztette az autót, s kirohant vele a bécsi országútra. A reflektor belevágott a sötétbe, és fényes, fehér utat nyitott az éjszakában. Kelemen kihajtott a tábláig, amely Budapest határát jelezte, s ott kényelmesen megfordult. Érezte, hogy biztos a keze - azt is nehéz lenne megmagyarázni, honnan az idegeiben ez a sok pokolian jó reflex -, s most már valamivel lassabban vezette vissza, a város fényei felé a kocsit. Két-három hazafelé igyekvő teherautó előzte meg. Hagyta, hogy elhúzzanak mellette, adott nekik háromszáz méter előnyt, aztán elmosolyodott, rátaposott a gázra, s pillanatok alatt elfütyült az ormótlan, nehéz gépkocsik mellett. Résnyire leeresztette a Rekord ablakát, hadd vágjon be fejére a hideg szél, s fél kézre fogva a volánt, rágyújtott. Még mindig húsz perc hiányzik az éjfélhez - nézte meg az autó foszforeszkáló óráját. Soká lesz reggel. Akkor meg kezdődik a robot odabent a kórházban délutánig, amikor is végigjárja magánbetegeit - gondolatban gyorsan végigszaladt a kilenc néven, akik holnap várják -, hattól nyolcig rendelés a körzetben, utána megint címek és megint este, és minden újra meg újra ismétlődik, forog ez a rohadt verkli, lustán, unalmasan... Már a belvárosban járt, önkéntelenül engedelmeskedve a közlekedést szabályozó tábláknak, amelyek lassan már lehetetlenné teszik a gépkocsiforgalmat a város belsejében. Még két év, és annyi lesz az autó, hogy moccanni se lehet Budapesten: A bár piros neonbetűi feléje pislogtak. Tudta, hogy be fog menni, de megkérdezte magától, hogy minek. Egy pillanatig furcsállotta is, miért nem jutott eszébe az elmúlt hónapokban egyszer se, hogy eljöjjön ide. Megállt a járda mellett. Gépiesen le akarta zárni a kilincset, aztán arra gondolt, hogy úgyse marad sokáig, nem lesz kedve hozzá, s csak becsapta a kocsiajtót. A szemüveges portás megemelte aranyzsinóros tányérsapkáját, amikor belépett, s - más dolga nem lévén - elvette tőle a kabátját is, hogy a ruhatárba vigye. A bárpult fölött rejtett fények égtek, s vissza-visszacsillantak az üvegekről meg a kávéfőző gép krómozott fémtestéről. Vendég alig volt a bárban. Csak a belső sarkok félhomályában lapult
egy-egy pár. Az asztalok többsége körül üresek voltak a székek.. A zene éppen hallgatott. A gyerekképű, enyhén püffedt arcú zongorista felállt, és odament Kelemenhez. - A mohácsi vész óta nem láttalak - nyújtott kezet. Kelemen nem felelt neki. Mit mondjon? Valóban tavaly nyáron volt itt utoljára, a születésnapján, s akkor nem érezte jól magát a tömegben. - Uborkaszezon? - kérdezte. - Nem tudom, mi van az emberekkel - tárta szét két karját a zongorista. - Péntek van, de máskor mindig többen vannak pénteken is. Gyere, meghívlak egy pofa nedűre. - Fenét - tolta félre a zenészt Kelemen. - Ne vitatkozzunk - ült fel az egyik bárszékre a zongorista. Zsebéből fapoharat vett elő; amiben valami csörgött. Kiborította: kockák voltak, csontkockák. - Egy pasas hozta Szíriából. Állapodjunk meg: aki veszít, az fizet. Tessék, rázd meg. Az orvos nevetett. Megrázta a fapoharat, és kiborította a bárasztalra a kockákat. Tizenkettője volt. - Most én - mondta a zongorista és dobott. - Tizenöt. - Mit iszol? - Ginben utazom. Te? - Egy konyakot, egy gint legyen szíves - mondta Kelemen a mixernőnek, aki olyan simára fésülte haját, mintha ráragasztotta volna a fejére. Koccintottak. Kelemen a szeme sarkából figyelte a zenészt. Nem kérdez semmit, tehát tudja, és nem akarja szóba hozni a dolgot. Pest nagy, de így is falu maradt. Mindenki mindenkiről mindent tud, a pletyka úgy terjed, mintha tucatnyi újság szórná szét. Iván is tudja, különben megkérdezte volna, miért egyedül jöttem - tette vissza poharát a pultra. - Nem volt bent senki a srácok közül? - kérdezte aztán. - Ah, le se szarják a fejemet - itta ki az utolsó korty gint is a zongorista. - Pedig a tízéves találkozón mindenki megígérte, hogy támogatni fogják a művészetemet. Egyet hallottam csak. Simont előléptették. Százados lett. Azt mondják, a díszszemlén ő vezeti az egyik repülőszázadot. Gondoltad volna érettségi előtt, hogy egyszer repülő lesz? Olyan volt mindig az osztályban, mintha kettőig se tudna számolni. A tornaórákon is... Aztán, látod, mi lett belőle? Amikor utoljára láttam, egyenruhában volt, olyan elegáns, mint egy herceg... Ujra megrázta a fapoharat, és kiborította a kockákat. - Kilenc. Kelemen is dobott. - Tizenegy. A zongorista a mixernőre nézett. - Ugyanazt még egyszer, Rozália. A nő bosszús volt: - Mondtam, hogy nem vagyok a pajtása, hülyéskedjen mással. -- Hogy hívják? - kérdezte az orvos. - Lili - felelt a nő, anélkül hogy ránézett volna. Odaállította eléjük a poharakat. - Gyere - mondta a zongorista, és visszament a helyére. Kelemen melléje ült. Később nagyon hangosnak találta a zongorát, és odébb telepedett. De a kis asztal mellett kényelmetlen volt az ülés, hát visszament a bárpulthoz. A ritmusos, dél-amerikai zene betöltötte az alacsony mennyezet alatt a helyiséget. Három pár táncolt, kihasználták, hogy bőven van hely, s a férfiak ide-oda pörgették partnereiket. Kelemen a pohara talpával láthatatlan ábrákat rajzolt a bárpultra, s nem akart gondolkozni. Virslit kért, de csak a felét ette meg. A torma keserű volt, de nem erős, csak a szája ízét rontotta el. Kért még egy konyakot, és beletörődötthogy részeg lesz. - Én mit ihatok? - szólalt meg félig mellette, félig mögötte egy alt hang. Odanézett. Feltornyozott hajú, szőke nő ült a másik bárszéken,
és éppen egy amerikai cigarettára gyújtott. Odakínálta az orvosnak is a piros tasakot. - Nem szeretem - mondta Kelemen. -- De maga igyék, amit akar. A mixernő kevert valamit, és odaállította a szőke elé. - Kösz - emelte meg a poharát a lány. Lassan, minden kortyot élvezve ivott. Zöld volt az írisze, és feketével festette alá a szemhéját. - Magáé odakint az az Opel-Rekord? - Miért? - kérdezte az orvos. - Ugyis tudom, hogy a magáé. Már megkérdeztem a portástól. Jó kocsi. Hogy jutott hozzá? - Vettem. - Tudom, valakinek küldte Nyugatról a rokona, és maga megvette. Nem akar velem beszélgetni? - Nem. A lány a poharát nézte: - Akkor legalább vigyen haza. Megspórolnám a taxit. Itt máma úgyse lesz semmi... - nézett körül. - Holnap meg tiszta ingajárat... Kelemen az órájára nézett. Három múlt tíz perccel. Kifizette a számláját, és intett a lánynak, hogy mehetnek. Már odakint jutott eszébe, hogy Ivántól elfelejtett elköszönni. Fázósan kuporgott mellette a lány. Bundát viselt, ami egy kicsit bő volt, látszott, hogy nem őrá szabták. - Majd szóljon, mikor merre forduljak - mondta az orvos. Nem ismerte a szűk józsefvárosi utcákat, s jóformán lépésben hajtott. - Pár hét múlva ilyenkor fél négy körül már világosodik majd. Itt fordulj on jobbra - mondta a lány. - A harmadik ház előtt álljon meg. Ott, igen... Kelemen fékezett a harmadik ház előtt. A kocsi puhán, csak egyet rugózva állt meg. Várta, hogy kiszálljon a nő, de az nem mozdult. Kis ideig csend volt, csak aztán szólalt meg: - Van kapukulcsom, nem kell fölkelteni a házmestert. Jöjjön. Az alacsony, földszintes, kopott vakolatú ház kapuja jóformán zajtalanul nyílt ki. A sötétben is sejteni lehetett, hogyan sorakoznak egymás mellett a konyhaajtók az udvaron. A lány kézen fogta az orvost, és suttogva mondta: - Vigyázzon, nagyon rossz itt a kövezet. Kelemen vigyázott, de így is megbotlott egy macskakőben, ami kilazult a helyéről. Önkéntelenül szorosabban markolta a lány kezét, s ettől elmosolyodott. Nem volt rossz ez az este. Eddig jóformán nem is gondolt magára. Tiszta haszon. Hallotta, hogy a lány kulccsal motoz az egyik konyhaajtó zárjában, aztán ételszag, talán krumplifőzelék szaga ütötte meg az orrát. Villanykapcsoló kattant, s egy pillanatig elvakította a hirtelen fény. A konyha egyik felét virágmintás kartonnal függönyözték el, s a függöny mögött valaki szuszogott. - A mutter - súgta a lány. - Ne féljen, nem ébred fel, süket, mint az ágyú. Pedig már operáltattam is a fülét. Csak nagyothalló készülékkel hall, de azt éjjel nem dugja a fülébe. Betessékelte a szobába az orvost. Itt csak egy ágy állt, kopott, ódivatú fekvő-alkalmatosság, nagyon rendesen megvetve, bár az ágynemű már nem volt benne friss. A lány észrevette az orvos pillantását. - Nem húzhatok mindennap tisztát - mondta, amíg levetette a bundáját. - De ha vár egy kicsit, kicserélem a huzatot. - Hagyja - mondta Kelemen, és leült egy székre, amely megnyikkant a súlyától. Cigarettát kotort elő és rágyújtott. A lány ott állt előtte. - Maga sohase udvarias?-kérdezte. -A bundámat se segítette le, meg cigarettát se ad. - Tessék - nyújtotta oda az orvos a cigarettás tasakot. - Maradok a magaménál- vette ki táskájából az amerikai cigarettát a lány.
Kelemen vállat vont. Érezte, hogy már nem részeg, de nem is álmos. - Maga nem ül le? - kérdezte a lánytól. - Leülhetek. - Tényleg le is ült, s mindjárt kibújt tűsarkú cipőjéből. Megmozgatta lábuj.jait a nylonharisnyában. - Elkínozzák az embert ezek a cipők. Nagy szippantásokkal szívta a cigarettát. Idegesnek látszott. - Fázom - mondta kisvártatva. Végig kigombolta és ledobta a ruháját, s ott állt világoskék kombinéjában a szoba közepén. Vékony alakjához mérten nagyon telt, szinte asszonyos volt a melle. - Nem kellene melltartót hordanom-mondta. Le is kapcsolta, és kihúzta a kombinéja alól. Nem hazudott. Két keble így is feszes maradt. - Jöjjön - lépett oda a férfihoz, és feléje nyúlt, hogy lesegítse róla kabátját. Kelemen felállt a székről. Megnézte a cigarettája parazsát. Önkéntelenül csóválta meg a fejét. Minek? - Mennyit szokott kapni? - kérdezte a lánytól. Várta a feleletet, de csend volt. Csak nagy sokára szólalt meg a lány : - Magától nem kell pénz. - Hanem? - Nem érti? Az orvos elmosolyodott. Ebben a pillanatban fájdult meg a feje. Oda akart nyúlni a homlokához, hogy végigsimítson rajta, de a keze a kilincs felé mozdult. Egy szót se szólt, úgy ment ki. Ez is marhaság - gondolta. Talán nem is lett volna rossz. Mindegy. Nem kell. Vigyázva csukta be maga mögött a konyhaajtót. Az udvaron már enyhe félhomály derengett. Becsöngetett a házmesterhez, aztán gyufát lobbantott, hogy a kapualjban megnézze a lakók névtábláját. Ha megkérdi a házmester, hol volt, bemondja valamelyik nevet. Aztán erre se volt szükség. Tizennégy éves forma fiú jött ki, szinte támolygott az álmosságtól. Tapogatózva nyitotta ki a kaput, és csak morgott valamit, amikor eltette a kétforintost. Visszamegyek a bárba - gondolta Kelemen. Kis ideig melegítette a motort, aztán elindult az autóval az Üllői út felé. A bár éppen zárt, s Iván abban a pillanatban lépett ki az ajtón, amikor Kelemen befordult az utcába. Ott fékezett a zongorista mellett. - Mivan? - csodálkozott el Iván. - Nem tudtatok megegyezni? - Kivel? - kérdezte az orvos s közben kinyitotta a kocsi ajtaját. - Hát nem Nusival mentél el? Azt hittem. - Ülj be - mondta Kelemen. - Hazaviszlek, ha akarod. - Kitűnő. Klassz ez a tragacs, vagy már tavaly is megdicsértem? A zongorista megborzongott. -Te nem fázol? Álmosnak se látszol. Kelemen kikanyarodott a Duna-partra. A víz fölött ködök libegtek, s a párákból időnkint egy-egy sirály bukkant elő. - Te sokféle emberrel beszélsz - kezdett hozzá Kelemen -, nem tudsz valami lakást? Albérlet is lehet. - Miért? Azóta hol lakol? - Szállodában. A zongorista füttyentett: - Drága mulatság. Szólhattál volna előbb is. Mindegy, majd utánanézek. - Kis ideig hallgatott, aztán bizonyos bátortalan hangsúllyal kérdezte meg: - Most már végleges? Kelemen nem felelt. Széles ívben kanyarodott fel a Lánchídra. Végleges? -ismételte meg magában a szót. Hát lehet-e más, mint végleges? - Nem tesz semmit-szólalt meg újra a zongorista, és gyerekes képén még mindig zavart volt a mosoly. - Mindennap elválik ezer ember. Bumm, és akkor mi van? Irén öt éven át megalkudott - gondolta Kelemen. - Aztán megmondta, hogy ha nem változik meg az életük, keres és találni fog magának valakit, akivel boldog lesz, mert boldog akar lenni, nem akarja értelmetlenül leélni az életét. Most talán meg is találja, akit keres. Igen, végleges, és ezen nem is lehet csodálkozni...
Feje egyszerre elnehezedett a fáradtságtól. - Hány szám alatt is lakol? - kérdezte, amint ráhajtott a Hunyadi János útra. - Ott, az a rózsaszín ház. Az a ronda - mondta a zongorista, aztán bátortalanul másképpen folytatta : - És... mondd... nem lehetne mégis helyrehozni? Valahogyan... Még egyszer megpróbálni.. Kelemen úgy tett, mintha nem hallotta volnaa kérdést. Még egyszer? Hányadszor? Irén tízszer, hússzor megbocsátott már neki. Persze, nem is megbocsátás volt egyik se. Ha valaki valakit szeret... Még egyszer megpróbálni? Ujrakezdeni? Egy hónapig, másfélig, azt lehet. Aztán ismét a szóváltások, veszekedések. Nem, értelmetlen, teljesen értelmetlen. Megállt a rózsaszínre festett ház előtt, és kezet nyújtott a zongoristának : - Ha megtudsz valami címet... - Másoknak is szóltál? - Néhány embernek. Nem akarom nagy dobra verni. - Jó. Amint megtudok valamit, felcsörgetlek. - Szervusz. Nem akart megfordulni, tovább hajtott a szerpentinen, fel a Várba, amelynek tetőit már elérték a napsugarak.. Tudta, hogy vissza kell mennie a városba, a szállodába, de a viszolygása erősebb volt. Megállt a kocsival a Dísz téren, és hátradőlt az ülésen. Ugy érezte, menten elalszik, de ahogy megtámasztotta fejét, és lehunyta szemét, egyszerre elhagyta az álmosság. Cigarettára gyújtott. A füst keserű volt. Megnyalta az ajkát. Csípte a nyelvét a nikotin. Nem élet ez. De az se volt élet, amíg ott lakott Irénnél. Egyáltalán, mit lehetne csinálni? Émelygett a gyomra. El akarta dobni a cigarettát-tudta, hogy attól az émelygés -, de nem tette. Valahova messze kellene menni. Mi történne, ha most egyszerre fogná magát, fordulna egyet a kocsival, és elindulna valamerre, a Dunántúlra vagy éppen ellenkezőleg, az Alföldre, és csak csavarogna, tétován, céltalanul, felelőtlenül, mindenről elfeledkezve? Megnyomta a gázpedált, feltúráztatta a motort, és visszafordult a szerpentinre. Öt perc múlva a szállodában lesz. Hosszan folyatta tarkójára a hideg vizet. Már didergett tőle, de nem vette el fejét a csap alól. Az ablaka előtt verebek csiripeltek, meg egy galamb is brukogott. A szoba világos volt, bár az ablakát még nem érte el a nap. Hosszan dörzsölte nyakát, hátát, mellét a törülközővel, aztán félredobta a frottírt, és kis ideig tétován állt a szoba közepén. Ránézett a telefonra: ha már a borotválkozás se segített, fel kellene hozatni egy jó forró, erős kávét. De nem telefonált. Végigfeküdt a megvetett ágyon. Arca belesüppedt a lazán tömött vánkosba. Nyelve alatt hűvös, mentolos ízt érzett. A fogkrém íze. Ehhez a fajta fogkrémhez is Irén mellett szokott rá. Azelőtt mást használt, de a házasságuk alatt mindig Irén vásárolt be a drogériában, s ő azt használta, amit a felesége hozott. Hátára fordult, és a mennyezetet nézte. Most egyszerre megérezte a szállodai szoba jellegzetes szagát: nem áporodott a levegő, de valamiképpen keveredik benne a féregirtó szerek ittmaradt párája és talán azoknak az embereknek a szaga is, akik már meglakták ezt a helyiséget. Mi az oka annak - gondolta -, hogy bármennyire tiszta is egy szálloda, bármennyire biztos is benne az ember, hogy minden vendég után friss ágyneműt húznak, és naponta takarítanak, mégis érezhető ezekben a szobákban valami eredendően tisztátalan, ami legalábbis őbenne folyton viszolygást kelt? Amikor Irénnel nászútra ment, a vidéki szállodában egyikük se bírta ki a levegőt. Már másnap kiköltöztek, szobát béreltek egy parasztházban, s jóllehet sokkal kevesebb volt a kényelmük, mint a szállodában lett volna, jól érezték magukat, vidámak voltak, nevettek a degeszre tömött vánkosokon, a kövér dunnákon, amelyek helyett plédjeikkel takaróztak... A nap most fordult rá az ablakra, és egyenesen belesütött a szemébe.
Érezte, hogy már úgyse tud elaludni. Orájára pillantott. Hat óra négy perc. Tulajdonképpen fel is öltözhetne. Legfeljebb előbb beér a kórházba... Másik ruhát vett fel, világosszürkét. Elvégre tavasz van - gondolta, amint a nyakkendőt kötötte a tükör előtt Látta, hogy vérágas a szeme, és nagyon sápadt a képe. Szája két oldalán sötét volt a két mély ránc, mintha a barázdákból nem borotválta volna ki a borostát. Züllött lenne az ábrázatom? - nézte meg magát még közelebbről a tükörben. Nem, nem züllött, inkább csak elnyűtt. Nem egy harmincegy éves fiatal férfi arca. Legalább öt évvel idősebbet mutat. Hol van már az az idő, amikor néhány hónapra bajuszt növesztett-hét éve ennek-, hogy legalább attól legyen tekintélye a betegei előtt... Akkor még nem ismerte Irént, s amikor először találkoztak, Irén nem akarta elhinni, hogy már kész orvos. Benyúlt a szekrénybe, és egy doboz Sireparinjekciót vett elő. Délután el kell mennie megint ahhoz a hepatitiszes beteghez, aki a múltkor feljelentette a körzeti orvosát, s azóta nem meri kihívatni. Körülnézett a szobában, nem felejt-e itt valamit, aztán kilépett az ajtón. A folyosó hosszú, puha futószőnyege elnyelte léptei neszét. A szálloda még nem ébredt. Az egyik ajtó mögül hangos, reszelős horkolás hallatszott ki. Lesietett a lépcsőn. A portás, akinek szeme duzzadt és táskás volt az álmatlanságtól, felállt a pultja mögött, hogy átvegye a szobakulcsot. - Már megy is a doktor úr? - kérdezte. - Amint látja. - Amikor haza tetszett érni, lelkiismeret-furdalásom volt, hogy nem kérdeztem meg, mikor keltsem. De hiszen nem is volt ideje aludni... - rántotta fel bozontos szemöldökét a portás. Kelemennek nem volt kedve beszélgetni. Nem felelt a portásnak, csak intett köszönésképpen, és kiment a forgóajtón. Teherautókat kerülgetett, amelyek tejet, kenyeret, húst szállítottak, vagy éppen fuvarba hajtottak, vállalati gépkocsik mögött vesztegelt, amelyek utassal indultak vidékre, vagy éppen mentek valakiért, magángépkocsik maradtak el mellette, amelyeken nyilván mérnökök, hét órakor kezdő gyári emberek igyekeztek munkába... Minden reggel ezektől zsúfoltak a főútvonalak. Minden reggel egyforma. Mindjárt fél hét... Pintérék már ébren vannak ilyenkor. Meg kéne nézni a kislányt. Vagy hagyja délutánra? Nem, inkább most. Miért hajoljon délután szeszszagúan a gyerek fölé? Lekanyarodott a mellékutcákba. Minden utcasaroknál fékeznie vagy stoppolnia kellett, s ez mindig idegesítette. Most ráadásul megfájdult a gyomra is. Éhes? Nem lenne csoda, hiszen tegnap dél óta - az éjszakai fél virslin kívül - semmit se evett, tegnap délben is csak pár falat sovány marhahúst, amit a sűrű, lisztes paradicsomszószhoz adtak a kórházban. Irén most kezd ébredezni. Nemsokára felkel, álmosan ténfereg ide-oda a szobában, aztán kibotorkál a konyhába, és felteszi a villanytűzhelyre a teavizet. Mindig erős, szinte sűrű teát iszik reggel, s ettől ébred fel... A házmester abbahagyta a söprést, amikor Kelemen megállt az öreg bérház előtt. - Jó reggelt kívánok, doktor úr-emelte meg zsíros kalapját. - Jó reggelt, Bujtor bácsi. Hogy van a dereka? - Javul, javul, de tetszik tudni, mennyi ideig tart az ilyesmi - fogta hóna alá a seprőt a házmester. -Délben megint megyek fürdőbe. Azt nagyon szeretem, amikor masszíroznak. Csak azt az ultrahangot ne csinálnák velem. Ugy elfáradok tőle, mintha fát vágtam volna... Kelemen nevetett: - Igyék meg utána egy deci bort, Bujtor bácsi - nevetett rá az öregre. - Az felfrissíti. - Engedélyezi a doktor úr? - Engedélyezem. Besietett a félhomályos kapu alá, s már nem érezte, hogy fájna
a gyomra. Hány ilyen ingyen betege van, mint az öreg Bujtor! Nem tartoznak a körzetébe, véletlenül akadt össze velük a kórházban vagy másutt, s azóta fel-felkeresik, mert tudják, hogy nem kér tőlük pénzt.. Bekopogott az udvar belső sarkában meghúzódó lakás ajtaján. Az ablaküveg mögött még égett a villany. Ide későn jut el a világosság. Pintér megtehette volna többször is, hogy jobb lakást szerezzen magának, de nem tette meg. Puritán. "A műhelyünkben legalább öt ember van, aki még rosszabb körülmények között lakik, mint én" - így mondta egyszer. Az asszony nyitott ajtót. Sovány arca még vékonyabbnak látszott a kendőtől, amellyel szorosan hátrakötötte haját. - Jaj, doktor úr, még akkora a rendetlenség. Nem vártam, hogy jön, nem is tudom... - Nem fogok szétnézni - lépett be Kelemen. - Az ura itthon van már? - Most jött meg pár perce. Éjszakás a héten. A szobában a magas, csontos férfi a gyerek ágya mellett ült. Kezet fogott az orvossal. - Még alszik - fordult vissza aztán a gyerekhez. Az asszony is bejött a konyhából: - Hét-három volt a láza az este - mondta. Kelemen felhajtotta a takarót az alvó kislányról. - Egy hónap múlva már nem lesz ilyen sovány- mondta. - Mit evett tegnap? - Már egy egész tányér húslevest megevett, de többet nem tudtam belediktálni. - Irok fel polyvitaplex 8-at - vette elő a receptet a táskájából az orvos. - Az majd nagyobb étvágyat csinál neki. Az asztal sarkán megírta a receptet. - Én nem is tudom - rázta fejét az asszony -, hogyan háláljam meg a doktor úrnak... - Háromszor egy tabletta mindennap - csukta össze a táskáját Kelemen. - Minden jót. Kezet fogott az asszonnyal. A férfi kikísérte. Az udvaron meg is állította. - Igazán mondja meg, doktor úr - nézett vizsgálódva Kelemen szemébe, és csontos arca szigorúnak látszott -, túl vagyunk mindenen? - Miért hazudnék magának? - vont vállat az orvos. - Holnap újra benézek. Rámosolygott az emberre, és eltűnt a kapualjban. Egyedül ült a szobában, a fehér bútorok között. Gépiesen gyújtott cigarettára. A kis Pintér lány egy hónap múlva makkegészséges lesz. Három hete nem hitte volna, hogy sikerül visszarángatnia a gyereket. De most már ezen is túl van. Majd erősíteni kell a kislány szervezetét. Skarlát és tüdőgyulladás együtt... A két konzulens, akit a főorvos kiküldött, először nem akarta elhinni, hogy ő első látásra felismerte, mi történt. "A bolondoknak és a részegeknek szerencséjük van - mondta Dobos. - Nem ártana, ha én is többet innék." Tréfálkozó volt a hangja, de kihallatszott belőle, hogy komolyan beszél. Meg kellett volna sértődni? Valóban részeg volt, nem tagadhatta. S tudta azt is, hogy Dobos másnap legalább tíz embernek el fogja mondani, hogy őt újra részegen látta. Felállt a fehér asztaltól, és eldöntötte, hogy mégis főz kávét, nem várja meg, amíg a többiek befutnak. És ha beszélnek... Az ő dolguk. Még soha senki nem találhatott kifogásolni valót a munkájában. Melyik betege panaszkodott rá? Egyik se. Volna-e ilyen sok magánbetege, ha nem tudnák róla, hogy megbízhatnak benne? Orvosszokás, hogy marják egymást. Miért ne marnák éppen őt, akinek több a paraszolvenciája, mint a legtöbb kollegáé? Csak ürügy, hogy az ivásért hibáztatják: A pénzét irigylik, pedig egyikük se teszi meg, hogy ha kell, este tizenegyig is szaladgáljon, és igazán lelkiismeretesen bánjon minden esettel... Bekapcsolta a kávéfőzőt, és letörölt keze fejéről néhány kávémorzsát. Beszéljenek, az ő dolguk. Akik értelmesek, azok nem is köszörülik rajta a nyelvüket. A többiek pedig nem érdekesek. Már
akkor irigykedtek, amikor őt felhozták vidékről. Biztosan protekciója van - ezt mondták. Mindenkiről ezt mondják, aki lép egyet. Amikor látták a munkabírását, akkor meg azt pusmogták a háta mögött, hogy csak ledarálja a betegeket. Az egyik asszisztensnőjét faggatták is, de Brigitta megmondta, hogy ő néha még többet is csinál, mint amennyi a kötelessége volna. Hányszor mér olyankor is vérnyomást, amikor a legtöbb kollégát nem is érdekelné, hogy vajon a tüneteknek van-e közük a vérnyomáshoz? Vacak ez a főző, negyedórába telik, amíg kifolyik belőle a kávé. Fel-alá sétált a szobában, aztán bekapcsolta a rádiót. Reggeli zene szólt a készülékből, és két-három percenként bemondták a pontos időt. Egy percet sietett az órája. Odakintről surranó nesz hallatszott be. Beteget toltak el az ajtó előtt. A folyosó végén telefon csengett. Az ügyeletes nővér hangját hallotta, de a szavak összemosódtak a távolságtól. Ásítania kellett. Pedig most már nem szabad álmosnak lennie. Mosakodjon meg még egyszer? Nem, talán a kávé segít. Belebújt fehér köpenyébe, és odaállt az ablakhoz. Lent az udvaron mentőkocsi vesztegelt. A sofőr egy ápolónővel beszélgetett. Látszott rajtuk, hogy nevetnek. A nap rájuk sütött, és az ápolónő köpenye vakítóan fehér volt. Az égről már eltisztultak a tegnapi felhők. Végre mégis tavasz lesz - gondolta Kelemen. Háta mögött csepegni kezdett a főzőből a kávé. Tulajdonképpen nincs is semmi baj - lépett oda a kisasztalhoz, ahol egyre erősebben sistergett az alumínium-főző. Majd valahogyan kialakul minden. Irén most issza a teát. Már megfésülködött. Gesztenyeszínü haja kis hullámokat vet. Ma jön hozzá a takarítónő, rendbe teszi a lakást, és véletlenül elvisz valamit a konyhából. Egyszer felelősségre vonták, s akkor ártatlanul azt mondta: "De doktor úr, éntőlem ne tartsanak, én csak kis dolgokat lopok!" Mit tehettek? Nevettek rajta, és nem küldték el. Hol kap ma az ember másik takarítónőt? S különben is: Bírónénál jobban senki se tud férfiinget vasalni.. Most már nem kell férfiinget vasalnia. Kikapcsolta a kávéfőzőt, és óvatosan kezébe vette a teli poharat. Vigyázva fogta két ujja között a felső pereménél és az alsó szélénél, mert így nem égette kezét a forró üveg. A rádió aprókat sípolt. - A pontos idő hét óra. Híreket mondunk... - Megmondtam, hogy nem lesz láz, vagy nem mondtam meg? - kérdezte a tanár a betegtől, aki megilletődve ült fel az ágyban. Nyiszlett, hivatalnokforma férfi volt, arcán ült a tekintélytisztelet, s félszeg mosolya,is arról árulkodott, hogy ünnepélyes kitüntetésnek tartja a tanár jelenlétét az ágyánál. - Semmi lázam, professzor úr - rázta nagy igyekezettel sovány fejét. - Semmi lázam... - De máskor borotválkozzék gyakrabban! - emelte fel a beteg állát a tanár, s rábólintott saját szavára, hogy ezzel adjon nyomatékot az utasításának. - Meggyőződésem, hogyů legalább három napja látott utoljára kést a szakálla. Tovább nem is törődött a beteggel, folytatta a vizitet. Az öt orvos lépésnyi távolságra követte, csak a következő ágynál csoportosultak újra köréje. A tanár lopva azt terjesztette magáról, hogy a fellépésével - szavai szerint: pszichikai hatásával - néha nagyobb eredményt ér el a betegeinél, mint a gyógyszerekkel, a farmakológusoknak ezekkel a nehezen ellenőrizhető pacsmagjaival. valóban impozáns fellépésű ember volt, legalább száznyolcvan centi magas, ötvenkét éves kora ellenére is sovány, izmos férfi, csaknem teljesen ősz hajú, aki azonban soha életében nem viselt pápaszemet, még napszemüveget sem. Tudta, hogy mély árnyalású hangja kellemesen zeng a kórtermekben, s ki is használta a fehérre meszelt helyiségek akusztikáját. Betegei tisztelték, megszámlálhatatlan nő volt, aki imádta, s valamikor, amíg a Balaton menti nyaralóvárosban magánszanatóriumot tartott fenn, a fáma szerint
a pesti úrinők tucatjával mentek hozzá minden hónapban, nem annyira gyógyulásért, hanem inkább azért, hogy hírbe hozhassák magukat vele. Ilyen és ehhez hasonló - többé-kevésbé igaz - mendemondák miatt húzták el jó néhányan a szájukat a szakmában, ha róla került szó: nem tartották komoly orvosnak, s csupán összeköttetéseinek tudták be, hogy egyetemi magántanár lett belőle. Kelemen kezdettől tisztelte a tanárt, mert néhányszor tanúja volt annak, hogy bravúros diagnózisokat állít fel. Nemegyszer megkísértette a kétség, hogy a tanár hamis érdemeket csillogtat, de miután egy ízben utánanézett, hogy a röntgen-labor és a kórszövettan igazolja-e Petrovai diagnózisát, s teljes igazolást talált mindkét laboratóriumban, eldöntötte, hogy a tanár - minden póz és színészkedés ellenére-mestere a belgyógyászatnak. Felírta az utasításokat, amelyek neki szóltak egyik vagy másik ágynál, bólintott a tanár latin nyelvű megjegyzéseire s a félszavakra, amelyekből megértették egymást. Két éve dolgozott Petrovai keze alatt, s a huszonnégy-huszonöt hónap folyamán a tanárnak söha egy szó kifogása nem volt ellene, sőt nemegyszer felkérte olyan konzultációkra is, amelyekre professzorokat hívhatott volna, de legalábbis tucatnyi más orvost, aki nem néhány esztendeje szakvizsgázott belgyógyászatból-mint ő-, hanem jó néhány éve vezet szakrendelést. A vizit végén a tanár - szokása szerint - a folyosóra lépve rögtön rágyújtott. - Van valami új vicc?-jártatta végig tekintetét az orvosokon. A hunyori szemű Liebner rögtön közelebb lépett hozzá. Ritka volt a nap, hogy ne hozott volna valami új viccet. - Hruscsov meg Kennedy találkozik a Csendes-óceánon... kezdte, és már előre vigyorgott a poénon. Kelemen kinézett a folyosó ablakán az udvarra. Ismerte a viccet, és utálta Liebnert. Meg a feje is egyfolytában fájt a vizit kezdete óta. Minden izma azt kívánta, hogy bárcsak lefekhetne kis időre, legalább negyedórára. Tudta, hogy nem fog ízleni a cigaretta, mégis rágyújtott. Háta mögött kórusban nevettek a viccen az orvosok. - Gyere be hozzám - szólalt meg mögötte a tanár. - Most rögtön? - kérdezte. Hallotta, hogy rekedt a hangja. - Lehet azonnal is. A tanár nem kávézott, másokat se szokott megkínálni, de most szólt a titkárnőjének: - Margit, kérem, főzzön egy jó erős feketét. - Aztán kinyitotta Kelemen előtt az ajtót: - Gyere be. Leült párnázott karosszékébe, és helyet mutatott Kelemennek az íróasztal mellett álló fehér széken. - Hol jártál megint az éjjel? Nem várt feleletet. maga elé fektette két kezét az íróasztalra, és bütykös ujjait vizsgálgatta. Rövidre vágott körmei fénytelenek voltak, mintha mindegyiket dörzspapírral csiszolta volna le. - Vérágas a szemed, fehér vagy, akár a fal... A te dolgod, mit csinálsz, semmi közöm hozzá... De aztán, ha valami történik, ne énnekem tégy szemrehányást. Értjük egymást? Kelemen felállt. Mit feleljen? Belenézett jegyzeteibe: - Ma megkapom annak a Balázs nevű embernek a leleteit a laborból. Tudod, aki a 4-es teremben fekszik. Kíváncsi vagyok, mit tudnak kisütni a veséjéről... A tanár még mindig a kezét nézte: - Egyszerűen csak nem aludtál, vagy ittál is? - Ugy gondolod, hogy részeg vagyok? - merevedett meg Kelemen arca. - Értelmesen próbálok beszélni veled - emelte fel fejét Petrovai, és bosszúság csillant a szemében. - Miért kérdezel olyasmit, amit úgyis tudsz? - nyúltúj cigarettáért Kelemen. - Nyilván megvan az okom rá, hogy, izé... vallatlak. - A tanár zavartan nevetett, s az orvos tudta, hogy ettől ingerült lesz. - Nem gondolod, hogy valamiképpen rendezned kéne az életedet?
Még mindig szállodában lakol? Ezt is megtudta - szűkült össze Kelemen szeme. Gyorsak a drótok. - Majd valahogyan elintézem a dolgaimat - mondta, és megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor hallotta, hogy mögötte nyílik az ajtó, és Margit kisasszony lép be a kávéval. - Csak nehogy késő legyen - vont vállat a tanár, és elvette a tálcáról a kávéscsészéjét. - Adjon még egy cukrot, Margit, kérem. Csak akkor szólalt meg újra, amikor már kiment a telt arcú, kövér nő : - Kitűnő kávét főz ez a lány - nézett utána. - Hát még ha szeretném is a kávét. Egyébként hallottad, hogy vasárnap lesz az esküvője? - Összeadtunk valami pénzt neki móringra - próbált mosolyogni az orvos. - Azt hiszem, valami pikáns hálóinget vesznek az esküvőjére. Vannak még bátor emberek. Ötvenegy éves korban férjhez menni... Nem mondom... A tanár a kávéját kavargatta: - Ki előbb, ki később rontja el az életét, így gondolod? Kelemen szájához emelte a kávéscsészét: - Senkinek a magánéletébe nem lehet beleszólni. - Nos, igen, igen... De az embereknek az a természetük, hogy foglalkoznak egymás magánügyeivel. Meglehetősen sokat. Aztán, tudod, nem mindig lehet figyelmen kívül hagyni az emberek véleményét. Biztosan tapasztaltad már te is. Nem? - Mindig igyekeztem magam távoltartani, ha ilyesmiről került szó... - Szerencsés a természeted. Meg a helyzeted is - csettintett egy korty után a nyelvével Petrovai. - Sajnos, nem mindenki teheti meg. Különösen, ha olyan a beosztása, hogy kénytelen tudomásul venni a munkatársai véleményét. Kelemen letette poharát: - Beszélj nyíltan. Tudom, hogy kerülgetsz valamit. Miért nem mondod meg világosan? - Egyelőre nincs mit mondanom. Ami lényeges, úgyis hallottad: jó volna, ha valamiképpen rendeznéd a dolgaidat, és nem olyan képpel jönnél be minden reggel, mint aki egész éjjel züllött. - Én vagyok az egyetlen ember, én vagyok az egyetlen orvos, aki iszik? - kérdezte rekedten Kelemen. - Nem. Dehogy. - A tanár nevetett: - Haladó orvoshagyomány a szesz gyöngéd szeretete. - Észrevehetően ráébredt már, hogy mindkettőjüknek kényelmetlen ez a beszélgetés. Felállt: - Majd referálj arról a veseleletről. Érdekelne. Tizenegykor átkiáltottak érte a szomszéd szobából: - Kelemen doktor!.bodor szerkesztő úr keresi! Átvette a telefont: - Szervusz. Hol vagy? - Itt várlak a portán - mondta Bodor. - Lejössz? - Időm éppenséggel van. - Főorvosi recepted is? Fölírhatnál egy-két doboz fogyasztó pasztillát. Amit a múltkor. - Jó. Meglesz. Kettő? Felírta a gyógyszert. Mosolygott közben. Igaz, hogy Bodor lefogyott néhány kilót az utóbbi időben, de ha kevesebbet inna, nem kellene szednie a Gracidint. Odakint ragyogóan sütött a nap. Nem vett kabátot, a köpenyét is levetette, zakóban sietett le a portára. A testes, rózsás arcú újságíró lustán járkált fel-alá a kórház kapuja előtt. Vedlett, szürke lódenkabátját - akár a legcsikorgóbb télben - most is kigombolva viselte. Szarukeretes pápaszeme mögött két jóságos kék szem csillogott álmos-párásan. - Szevasz, apó - nyújtott kezet Kelemennek. Minden mozdulata lomha volt, egész teste ernyedtnek látszott, és senkise hittevolna róla, hogy a télen egy éjszaka - részeg dühében - véreseszméletlenre vert valami kétméteres izomkolosszust, aki egy kocsma előtt belekötött záróra után. - Megiszunk valamit? - Végeztél a dolgaiddal? - kérdezte Kelemen. - Tíz perc alatt. Elkaptam két jó hírecskét, elég az mára. Aki
többet vár egy hírügynöktől... - némi öngúnnyal nevetett. - Ittál már? - Muszáj volt. Mindig találkozik az ember valakivel. Vagy ha nem, hát elmegy valakiért. A második mellékutcában tartottak. - Na - mondta Bodor, amikor beléptek a kis koszos talponállóba -, holnap eldől, széna-e vagy szalma. - A filmed? - Az. A dramaturgiai tanács a színe elé bocsájtotta. Pillanatok alatt kinyírják ezt a sztorit. - Mindig hülyéskedsz. Kitűnő történet. Ha nem olvastam volna, nem esküdnék rá. Ha erre se harapnak, akkor eláshatják magukat. - Nem kell nekik, de elásni se fogják magukat. Ki abrihtolná ezután a forgatókönyveket? Bodor megvette a blokkot, s a pulthoz lépett. - Hányadik konyakod lesz ez már máma? - kérdezte az orvos. - Ötödik, miért? - Majd téged is elkap odabent a főnököd. Bodor megtörölte a pápaszemét, és meggyőződéssel ingatta nagy, szőke fejét: - Azt nem. Már a múltkor felvázoltam, mi az ábra. Nekem a konyaktól jön meg a formám. Ilyen a textilmintám. Szeretem a részegség utáni hajnalokat, azokat az órákat, amik utána következnek. Megfürdök, visszabújok az ágyba, s ilyenkor annyira tiszta a fejem, mint egy frissen pucolt velencei tükör, szépen mondtam, ugye? Hajnalban döntöttem el minden írásom konstrukcióját. Békesség! - emelte meg a poharát. Kelemen érezte, hogy ez a konyak hozza helyre a gyomrát. Reggel a legjobb orvosság a gondos borotválkozás és utána ugyanaz az ital, amitől éjszaka berúgott az ember. Kellemes meleg lett a gyomrában. - Lakásügyben van már valami fejlemény? - kérdezte Bodor. - Semmi. Nem sürgős. - Azért már időszerű volna. A szállodától széthullik az ember. Te is tudod. - Persze. Szóltam mindenkinek, valahonnan majd csak befut egy jó cím. - Éjféltájt Irén lakása felé jártam - mondta az újságíró. - Világos volt az ablaka. - Biztos dolgozott. Egy hónapja készen kellene legyen a diszszertációja. Miattam késett el azzal is. - Nem féltem én őt. Bár mi tudnánk annyira koncentrálni a dolgainkban, mint Irén. Iszunk még egyet? - Várj, maj d én - tartotta vissza az orvos Bodort, és ő állt oda a kasszához. Rakodómunkások sorakoztak előtte, mindegyik korsó sörre kért blokkot. Inget nem viseltek, csak trikót, kéket vagy feketét, és a bőrüket már megfogta a tavaszi nap. Ezeknek jó - gondolta az orvos. A betegei között is akadt néhány rakodómunkás, ismerte az életmódjukat. Nyolc-tíz óra hosszat dolgoznak, aztán este leisszák magukat. Annyit esznek, mint három más ember, és sohase kell gondolkodniok. Legalábbis úgy beszélnek, hogy ezt lehet feltételezni róluk. Ha biztos volnék benne, hogy bírom a strapájukat, megpróbálnám ezt a szakmát. Mire odalépett a pulthoz, az ismerős csapos már eléje is tette a két féldecit. Cédulát talált az asztalán. "A feleséged keresett. Hívd vissza!" Mit akarhat Irén? Tárcsázott a készüléken, s nem is remélte, hogy azonnal megkapja a számot. De most kivételesen nem volt foglalt az intézet. Kétszer csöngetett ki a telefon, máris jelentkezett a központos. - Kelemennét kérem. Irén is azonnal felvette a kagylót. - Szervusz- az asszony hangja gyors, kimért volt. - Azért hívtalak, hogy két leveled jött. Érte küldesz, vagy én küldjem el hozzád? - Tedd le a házmesterhez, majd beugrok értük.
- Jó. Szervusz. Arra se volt ideje, hogy annyit mondjon: "Köszönöm" - az asszony máris letette a kagylót. Kelemen rágyújtott. Amikor megismerte Irént, el se tudta képzelni róla, hogy ennyire kimért is tud lenni. És mindig éppen akkor, amikor a legnagyobb a baj. Azon az éjszakán is, amikor Hilda, a barátnője... Vajon tudta-e Hilda, hogy Irén elutazott? Olyan érzése támadt, hogy rögtön megborzong, de csak valahol nagyon mélyen érezte a hideglelést. Hilda úgy állt ott az ajtóban, mintha csodálkozott volna. "Nem is sejtettem, hogy Irén elutazott!" - nyitotta tágra szinte sértette n a szemét, amikor belezökkent a mély fotelba. Most mit csináljak? Azt hittem, nálatok vacsorázom, aztán iszunk valamit.. " Nem lehetett mást tenni, ki kellett mennie Hildával a konyhába. Tojást találtak meg egy darab sonkát. Hilda gyorsan ham and deggset sütött. Megették. Hilda-szokása szerint-gint akart inni. Irén csak Hilda miatt tartott otthon gint. "Látod, Irén még akkor is gondol rád, ha nincs itthon" - mondta a nőnek és töltött neki a ginből. Ö maradt a konyaknál, mert a gintől mindig megfáj dult a feje. Hilda fecsegett, és ő időnként a pokolba kívánta, mert már akkor is, amikor hazaért, alig várta, hogy lefeküdhessen. Csaknem tizenegy óra volt, amikor azt mondta a nő : "Marhaság, de ha most volna bátorságunk, megcsalhatnánk Irént." Nevetett. Az ital már a fejükbe szállt. "Nekem van bátorságom" - mondta ő, s ahogy végignézett a nőn, valóban úgy érezte, hogy kívánja. Macskateste van. Két lábát felhúzta a fotelban maga alá, s a divat szerint éppen csak térdig érő szoknyája felcsúszott a combja közepéig. "Hát akkor mire várúnk?" - kérdezte Hilda, és már nem nevetett. - "Én menjek oda hozzád? Szóval: mi lesz, doktor úr?" Ravasz-finoman tudott csókolózni Hilda. Könnyű volt felemelni, és szinte maguktól hulltak le róla a ruhadarabok. A szoba nem volt egészen sötét, a hézagosan leeresztett redőny résein át fény szűrődött be az utcáról, s csíkokat festett a fehér vánkoshuzatra és a lepedőre. Később elaludtak, s érthetetlen volt, hogy egyszerre vakító fény támad a szobában. Az ajtóban Irén állt, kezében a táskája, és halálsápadt volt. Végtelen ideig tarthatott a kemény csend. Senki se mozdult. Hilda meztelen felsőtestén megpárásodott a bőr... A kórház udvarán nagy csorömpöléssel alumínium-edényeket raktak le egy teherautóról. Kelemen elnyomta a cigarettáját. Maga elé húzta a kórlapot, amely a fehér asztal közepén hevert, gondolkozni akart a gyógyszeradagoláson,de képtelen volt szabadulni az emléktől. Irén akkor se mozdult, amikor megszólalt. Szavai kurták, színtelenek voltak. Ugy beszélt Hildához, hogy közben rá se nézett: "Én most kimegyek a konyhába. Adok neked tíz percet, addig nem jövök vissza. Eriggy a fürdőszobába, mosakodj meg, és öltözz fel. Az ágyneműt húzd le, csomagold össze, vidd el holnap a mosodába, és ha tiszta lesz, küldd vissza." Megfordult, és lassú léptekkel hagyta el a szobát. Senki más asszonynak nem lett volna annyi lelkiereje ilyen helyzetben, mint Irénnek volt. Amikor Hilda már eltűnt, akkor se szólt semmit arról, amit látott. A hallban ágyazott meg magának, s onnan kérdezte, ugyanolyan indulat nélküli hangsúllyal, ahogy Hildához beszélt negyedórával korábban: "Itthon alszol vagy elmégy?" Ö hirtelenében nem tudott felelni. "Ha itthon alszol-mondta kisvártatva a felesége-, reggel csöndben kelj fel, sokáig akarok aludni." Elviselhetetlenné vált a levegő a lakásban. Ha otthon maradt volna akkor éjszakára, megfulladt volna álmában. Meg kell ismételni a vérsejtsüllyedés vizsgálatot, vagy vérkéf kell, és ha most is normális értékeket mutatnak a leletek, abba lehet hagyni az antibiotikus kezelést - jegyezte fel a kórlapra. Vetett még egy pillantást a naptárra, amely az asztala szélén állt, Holnap éjjel ügyeletes lesz, jó, ha nem felejti el. Ma pedig fél kettőkor főorvosi felülvízsgálat a rendelőintézetben. Lassan elindulhat.
De nem! Még valamit... Az ötlet hirtelen támadt benne, de már nyúlt is a telefonért Igy jó, igenis így jó: legalább ma este kevesebbet iszik.. - Szervusz, Kócos, te vagy? - szólt bele a telefonba. - Naná, az öregapám. Mit akarsz? - Ha sok a dolgod, semmit. - Sok a dolgom, de ne hülyéskedj, mondd meg, mit akarsz - Majd később felhívlak. - Nehezen. Mindjárt elmegyek. Öregem, eszembe jutott va lami, és ha megengeded, az hatvanezer forintot jelent... - Ne bolondozz! - Dehogynem. Megnyertem a pert. Itt van egy számítás, ami ők írtak alá, míg azon a függesztő apparátuson dolgoztam. Ez az alapja az egésznek. Ha őnekik volt pofájuk ellopni az én találmányomat, miért ne játsszam ki én ezt az adut, amikor ez a számítás az alapja az egész cirkusznak. Perdöntő bizonyíték, megeszem a fejem, ha nem igaz, hogy az a ritkán mosakodó édesanyjuk.. De miért hívtál, mit akarsz? - Elő tudod vakarni azt a nőt, akit a múltkor ajánlgattál? Akkor azt mondtam, ha kell, összehozlak vele. Miért nem akkor kaptál rajta... - Hármat találgathatsz... Az a kérdés, elő tudod-e keríteni ma estére vagy sem... - Ha ennyire odavagy érte, meglesz. Nagyon bukott rád mondtam már akkor. De ha lennél olyan bátyám, megmondanád hogy hová vigyem, meg mikorra... - Kilencre valahová... - Hogy egy-em meg a szívedet. Szerencséd, hogy már ebédeltem. Kilenckor ott leszek a lánnyal a Tátika vendéglőben. Megfelel? - nagyon szépen köszönöm. - Nagyon szívesen, te huligán. Szervusz. A-készülék kattant. Kelemen hosszan nézte a hallgatót, s már bánta az egészet. Voltaképpen kell-e őneki ma estére az a nő? Pillanatnyi ötletnek jó volt, de talán mégse kellett volna... Vagy tán mégse lesz rossz? Mindegy, majd elválik, hogyan sikerül. Az mindenesetre nem rossz, hogy Kócos talált valami bizonyítékot. Megérdemlik azok a csibészek, hogy végre valaki ellássa a bajukat. Ha eddig nem szedtek össze másfélmillió forintot azzal, hogy betársultak a mások találmányaiba, akkor egy fillért se kerestek ezeken az üzleteken. De mindegyiknek villája van már, kettőnek közülük kocsija. Most végre ráfizetnek... A főnővér lépett be az ajtón. Kelemen odaadta neki a kórlapot. - Gizella, kérem, Molnárnénál csináljanak új vérképet, kíváncsi vagyok a süllyedésre. Ha lehet, még ma referáljon a labor. Ne felejtse el. - De, egyébb dolgom sincs -- húzta el a száját az ápolónő. - Szakszervezeti tagdíjat mikor fizet, mondja? - És maga engem mikor hagy már békében? - Ki mondta, hogy lépjen be a szakszervezetbe? - Senki. Én se. Egyszer csak hozták a tagkönyvemet. Menynyivel tartozom? - Százhúsz forinttal. - Ragaszkodik hozzá, hogy, kifizessem? - Nekem teljesen mindegy. De ha el akar menni üdülni... - Nem akarok elmenni üdülni.. - Önköltséges üdülésre se? - Arra se. - Sajnálja rá a pénzt? Fillérekbe kerül. - Azokat a filléreket is sajnálom - nevetett Kelemen. - Üdülésre sajnálja, de konyakra nem - lépett az ajtóhoz a főnővér. - Fekszik még maga az én osztályomon májzsugorral. - Akkor lenne magának karácsonya, mi? - állt fel az asztaltól az orvos. - Adják olyasvalakinek az üdülést, aki jobban rászorul, mint én. De a tagdíjam itt van - és leszámolta a főnővér elé a pénzt. A felülvizsgáló főorvos nemrég került a rendelőintézetbe.
Mikhálnak hívták, s láthatóan tetszett neki a beosztása, mert fontoskodva foglalkozott minden esettel, alaposan kifaggatta a körzeti orvosokat, mielőtt áldását adta volna rá, hogy ezt vagy azt a beteget további néhány napra táppénzbe vegyék. - Ezt pedig nyugodtan küldd vissza dolgozni - mondta Kelemennek, és visszaadta az egyik beteg papírjait. - Én nem tartok szövődménytől. Különben is majd kiderül. Addig se rontsa a statisztikánkat. Kelemen bólintott. - Végeztünk? - kérdezte. - Nagyon sietős a dolgod? Jó lett volna beszélgetnünk egy keveset... - nézett fel rá Mikhál az aranykeretes pápaszem mögül. - Parancsolj... - Előbb be kellene fejeznem a többi kolléga ügyeit. Ha nem tartalak fel, megvárhatnád, amíg végzek. - Jó. Odakint leszek a kocsinál. Megigazítok rajta valamit. Ki is ment az utcára, felnyitotta a motorházat, és megnézte az osztófej kábeleit. Nem tévedett: a középső lazult meg, innen ered, hogy bizonytalan a gyújtás. Megigazította a vezetéket, és még végigvizsgálta a motort. Gyönyörködött az alkatrészekben. Azért szereti annyira ezt a kocsit, mert mindenen el tud igazodni benne? Bár az életben tudna ennyire eligazodni mindenen. Irén utálta a kocsit is. "Százszor többet törődsz ezzel a vacakgéppel,minténvelem"-mondtaegyszer. Viszolygottattól is, hogy beleüljön, pedig szerette a sebességet, s élvezte, ha a taxisofőrök jól megeresztették a kocsijukat. A sarki zöldségesnél amerikai mogyorót vett, és töprengve ropogtatta a foga között. Mit akarhat Mikhál? - jutott eszébe közben, de tüstént meg is feledkezett, hogy tovább gondolkozzék róla. A sarkon túl tizennégy-tizenöt éves fiúk lábteniszeztek. Elnézte a játékukat. Elég ügyetlenek, látszik, hogy még nem szoktak össze. Valamikor a gimnáziumban az egész osztály őrültje volt a lábtenisznek. Szinte tökélyre vitték a játékot. Percekig - amíg csak akartak - tudtak dekázni a labdával, hol a térdükkel emelgetve, hol a lábuk fejével. Párosan játszották mindig a lábteniszt, s nemegyszer tanítás után is bent maradtak az iskolaudvaron. Hányszor megtörtént, hogy csak három óra után ért haza ebédelni.... Jó volt diáknak lenni, gondtalannak, felelőtlennek. Erre bárki úgy felelhetne: de hiszen most sincs semmi gondod. Kitűnő állásód van, többet keresel, mint az orvosok zöme. Mire panaszkodhatnál? Semmire. A magánélete belefulladt valami kátyúba, de ezen nem kell sokat gondolkodni. Mással is megesik ilyesmi. Átpillantott a túlsó sarokra. Komikus - mintha valami kereskedelem-szervező tudatos tréfája volna-, hogy a legtöbb orvosi rendelővel szemben lehet kocsmát találni. Lezárta a motorházat, és átsietett a vendéglőbe. Konyakot kért, és kedve támadt, hogy leüljön. Mi az ördögnek ígérte meg Mikhálnak, hogy megvárja, amíg végez a többiekkel? - Étlapot? - kérdezte a pincér, aki egyik szemét állandóan úgy csippentette össze, mintha monoklihoz szokott volna. - Régen láttam a doktor urat. Kelemen csodálkozva nézett rá. - Nem is szoktam ide járni. - A betege voltam én a doktor úrnak. Tetszik tudni, eperohamok. Zichy Jenő utca 20. - Persze, emlékszem - mondta Kelemen, pedig nem emlékezett rá. - Nem eszem. Hozzon még egy konyakot. Az ital marta a torkát. Krákognia kellett. Széttört még egy szem amerikai mogyorót, és elrágta, aztán fizetett, és visszament a rendelőintézetbe. Mikhál már várta. - Foglalj helyet - mutatott a székre az íróasztala előtt. A tavalyi kísérleteidről akartam beszélni veled. Nagyon érdekelt már akkor is. Olvastam azt az első közleményt, és vártam a folytatását, de azóta se találkoztam a neveddel. Befulladt volna a dolog?
- Nem. Abbahagytam - mondta Kelemen. Vállat vont. A fenacetin hatása a vesefunkciöra... Régen volt. - Hogyhogy abbahagytad? - csodálkozott rá a főorvos. - Elment a kedvem tőle. - Az eszed ment el, ha abbahagytad. Kitűnő ötlet volt, micsoda beszéd ez: abbahagytam? - Nem érek rá. Túl sok idő kellett hozzá. Mikhál megcsóválta a fejét: - Az embernek annyi az ideje, amennyit csinál magának. Ne gyerekeskedj! Kelemen mosolygott. Abba kellett hagynia: kétszer-háromszor úgy alakult, hogy nehéz volt a feje, nem tudta koordinálni a megfigyeléseket. Valahogy nem volt szerencséje. Mindig úgy alakult, hogy amikor leginkább oda kellett volna figyelnie, mindig részeg volt. Jobbnak látta abbahagyni. Pedig megcsinálhatta volna a nevét... Mindegy, így is jó. - Ha akarod - jutott eszébe hirtelen, s most vette észre, hogy Mikhálnak nagyon nyomott az orra-, átadhatom neked az anyagot, folytassad te. A főorvos tekintete mohón csillant a pápaszem mögött. - Viccelsz? - Fenét. Halálosan komolyan beszélek. A következő felülvizsgálatra behozom az egészjpaksamétát. Az állatkísérleti jegyzőkönyveket is meg a szövettani leleteket... Amint kifordult az ajtón, érezte, hogy Mikhál hitetlen képpel bámul utána. Mire végzett a rendeléssel, s letudta az utolsó betegét is, olyan csüggedt fáradtság fogta el, hogy a kocsi kilincsét megfogni is alig maradt ereje. Ernyedten zöttyent be az ülésre, s ahhoz se volt kedve, hogy letegye maga mellé a táskáját. Idegesen hunyta le szemét, amikor ráadásul eszébe jutott, hogy kilenc órára a Tátika vendéglőbe kell mennie, s még csak le se mondhatja a dolgot, hiszen ő kérte meg Kócost, hogy hozza oda azt a nőt... Ott fog elaludni mellettük, ültében, az asztalnál. Meglesz majd róla a véleményůük. Nagy ostobaság volt délelőtt ez az ötlet. Fél nyolc - nézte hosszan a kocsi műszerfalán az órát. Annyi ideje se maradt, hogy aludhasson kilenc előtt egy sort. Bodor mondása jutott eszébe, az a filozófia, hogy ilyenkor radikális pihentetéshez kell folyamodni. Bizonyos elmélet szerint egy kiadós bórotválkozás körülbelül egy órás alvással ér fel, egy zuhanyzás fél órás alvásnak felel meg, s ha egy hajvágást is hozzáadna, az is pótolhatna egy félórás szunnyadást. Összeadva az egészet, azzal áltathatná magát, hogy három órát aludt. Elmosolyodott, és megcsóválta a fejét, miközben mégis félrelökte maga mellé a táskáját s benyomta a slusszkulcsot is. Hátul a fejében szorító fájást érzett. Ismerte: a nikotin okozza. Apró érgörcs. Elhajtott a Pozsonyi útra, és beült a fodrászhoz. - Hajvágás, mosás, borotválás - mondta, amikor hátradőlt a székben. Behunyta a szemét, mert bántotta a tükör felett égő neoncső fénye. Érezte, hogy tüstént elalszik, s nem is védekezett ellene. Vajon mikorra fogok kikészülni? - jutott még eszébe. Meddig lehet bírni ezt a jóformán pihenés nélküli életformát? De mi mást tehetne? Másként- normális körülmények között elviselhetetlen lenne önmaga számára is, meg azok számára is, akikkel dolga akad. Bódultan ült -- álom és ébrenlét határán -, s csak valahonnan nagyon messziről hallotta, hogy a borbély kezében halkan zümmög a villamos nyírógép, s a sokfogú kések kellemesen simogatták előbb a nyakát, aztán a halántékát és a füle környékét. nem sok dolga van velem - gondolta -, hiszen a múlt szombaton nyiratkoztam. Irén telefonált, hogyů leveleim jöttek. Talán még marad időm, hogy elugorjak a házmesterhez. Kellemetlen lesz. A házmester mindig szemtelen volt és mindenkivel szemben, s kitelik rőle, hogy megkérdi : mikor jelentkezik már ki a doktor úr, ha egyszer nem lakik itt? És még le se lehet hordani, mert akkor Irénnek okozhat kellemetlenségeket. Egy házmester ezer apró disznósággal keserítheti meg a lakók életét, s egyik se hagyja ki az alkalmat,
hogy bosszúságot okozzon, ha egyszer módja adódik rá. Életében meglakott már vagy másfél tucatnyi házat, de a tizennyolc házmester közül talán kettő volt csak rendes, a többiről ordított a rosszindulat, a kapzsiság, a beléjük idegzödött embergyűlölet. Véletlen-e, hogy annak idején a nyilasok először a házmesterhez mentek... Eh, vigye el őket az ördög. Ha a pasas megkérdi, mikor költözöm el, meg se hallom, amit mónd. Már kész is lenne a hajvágással ez a borbély? Egy pillanatra kinyitotta a szemét. Sápadt, a neonfénytől szinte kékes színű, sovány arc nézett szembe vele a tükörből. Hullaszínem van - húzta el a száját. - Tetszik parancsolni valamit? - hajolt le hozzá a kövér borbély, amikor észrevette az arcmozdulatát. - Nem, semmit. Szagtalan alkohollal mossa meg a fejemet, ne azzal a pacsuli vacakkal - intett a tükör alatt álló német hajvíz felé. - És ne sajnálja a bőrömet, dörzsölje meg alaposan. Élvezte, hogy az alkohol csípősen átmelegíti a feje bőrét, felpezsdíti benne a vért, s behunyt szemmel, gyerekes örömmel tűrte, hogy a borbély a hüvelykujja hegyével masszírozza végig a tarkóját, s ököllel dögönyözze a válla és a nyaka között az izmokat. Igaza van Bodornak, felér ez egy csomó alvással. De azért mégis jobb volna, ha most nem kéne elmennie a Tátikába. Csinos az a nő, a múltkor kívánatosnak is találta, de most... Majd ki kell találnia valami ürügyet, amivel egy-két óra múlva lerázhatja. Amikor a borbély szappanozni kezdte az arcát, igazán elaludt, s csak akkor ébredt fel, amikor már a víztől hideg szivacs simogatta borotválás után a bőrét. 3R A kisvendéglő egyetlen termének sarkában sramlizenekar muzsikált. Időnként énekeltek is a zenészek, terceltek egymásnak, meg az egyik jódlizott is, hamisítatlan tiroli módon, de a kocsma méreteihez képest kissé hangosan. Ha kieresztette a hangját, a vendégek nem hallották egymás szavát az asztaloknál. A mennyezeten szarvasagancsokra szerelt kovácsoltvas lámpák égtek, a kony ha felől ínycsiklandó illatok érkeztek, s az egész helyiség tele volt valami megnyugtató hangulattal, elzsongító, pihentető jó zajokkal. Zsuzsa szemben ült Kelemennel. Másként viselte a haját, mint amikor az orvos először látta. Akkor kibontott, vállig érő frizurát hordott, most meg szorosan halántékához simította, és hátul kontyba fonta össze a haját. Igy vékonyabbnak látszott az arca, s magasabb lett a homloka. Mongolos arccsontja volt s fölötte nagy és kék a szeme. Valahol a belvárosban dolgozik egy patikában, s a férje folyton vidékre jár - Kelemen csak ennyit tudott róla. Zsuzsa kissé kapkodva beszélt, mintha mindig egyfajta zavarral küszködött volna, s jól állt neki, ahogy el-elharapott egy-egy mondatot. A szeme is gyakran rebbent, s ez az egész viselkedés Kelement valami félénk, törékeny kismadárra emlékeztette. Egyelőre nem kellett beszélnie, mert Kócos velük vacsorázott, s ez a bozontos hajú, fekete mérnök azzal a különös képességgel bírt, hogy étkezés közben úgy tudott beszélni, mintha nem is rágna, s úgy tudott rágni, mintha nem is beszélgetne közben. S most, hogy végre egyenesbe jutott a találmánya ügyével, s biztosra vehette, hogy megnyeri a szerzőségi pert, be nem állt a szája. - Briliáns cirkusz lesz - magyarázott csillogó szemmel, miközben óriási falat főtt csülköt tüntetett el a szájában -, a zsiványok már azt hitték, hogy minden a legnagyobb rendben, de most az egyszer végre megütik a bokájukat. Gazdag ember leszek, és meglátjátok, olyan vacsorát rendezek, amilyen még nem volt... Falt és beszélt, és izgatottan ragyogott a szeme. Mindig ilyen volt, képes arra, hogy elfeledkezzék a környezetéről. Valaki azt mondta róla, hogy a mesterségén kívül mindent szórakozottan
csinál. Egyszer - biztosan szintén szórakozottságból - megevett egyů egész tortát, amit a vendéglátó háziasszonyů véletlenül eléje tett. Senki se merte figyelmeztetni, hogy a torta nem egyedül neki készült, s ő még akkor se vette észre, mi történt, amikor az utolsó tortaszelet után - szintén szórakozottan - körülnézett, hogy mivel is foly tathatná. Furcsa társaság vagyunk mi - gondolta Kelemen. Nyolcan kerültünk Pestre az osztályból, amelyik tizenegy esztendeje együtt érettségizett. Mindegyik megcsinálta a maga karrierjét - harmincegy éves fejjel kutatómérnök az egyik, jól kereső orvos a másik, repülőszázados a harmadik, mindegyik többre vitte, mint amennyit ilyen idős korukra mások érnek el -, büszke lehet rájuk a dunántúli kisváros, amely elindította őket az életbe. A természetük is hasonló valamiképpen-innen fakad, hogy később szerzett, máshonnan indult barátaik is olyanok, mintha velük együtt gyerekeskedtek volna régen. Többé vagy kevésbé mindegyiknek zavaros a magánélete, de ami a szakmájukat illeti, abban valamiképpen - kimondatlanul - egyik se ismer tréfát. Zsuzsa szólalt meg: - És nem fél a botránytól? Ez a dolog még az újságba is belekerülhet... Kócos lenyelte a falatot, és harsányan nevetni kezdett: - Én féljek? Maga tán félne, ha a saját főnökei szabadalmaztatnák azt a találmányt, amit maga dolgozott ki? Megvárták, amíg elkerülök más állásba, és rögtön beadták szabadalomra az egészet. Pillanatok alatt felnyalták a pénzt is. Én féljek? - Én félnék - húzta fel vékony vállát a nő. - Mert rosszul nevelték, édes lelkem -- lovalta bele magát a haragba a mérnök. - Ilyen csibészektől nem félni kell, ezekkel szemben kegyetlennek kell lenni. Ronda klikk az egész. Összetartanak, és csak a maguk szerencséjével törődnek. Ezért utálom őket a legjobban. mink sohase magunkkal törődtünk. Tizenhat évesek voltunk, papi iskolába jártunk, és beléptünk a kommunista pártba. Nem törődtünk vele, hogy ezzel esetleg lehetetlenné tesszük magunkat. Azóta Se az volt a gondunk, hogy- magunknak kaparjunk, hanem hogy ebből az országból csináljunk valamit. - Ne szónokolj -- mondta halkan Kelemen. - Nem szónokolok -- nézett rá dühösen a mérnök. - Igazat beszélek, mondd, hogy- nem! - Akkor se szónokolj... - nézett bele a poharába az orvos. Egyůszerre rossz kedve támadt. De nagyon nem hasonlít már ő arra a tizenhat éves kamaszra, aki tele volt lelkesedéssel és tennivágyással, és a barátaival besomfordált nagy bátortalanul a városi pártszervezet házába, hogy vennék fel őket kommunistának. Nézte a poharában a bort, és nem akart arra a régi időre gondolni. Semmire se akart gondolni. Alig hallotta azt is, amit a mérnök beszélt, kivörösödötten, mert már melege volt a bortól. - Ha volt pénzünk, volt, ha nem volt, nem volt. Nekem eszembe se jutott, hogy azt a találmányt szabadalmaztatni kellene. Eszembe se jutott, hogy magamnak csináljak belőle pénzt. Ezért fizet az intézet, gondoltam, de nem is gondoltam, természetes volt, hogy támadt egy jó ötletem, és azt megcsinálom. Kandidátus lettem érte, műszaki doktor, rendben van, ezzel el is intéztem magamban a dolgot. Most meg egy ilyen csibész banda leakaszt egy csomó pénzt azért, amit nem is ő csinált. Azt mondta, hogy botrány lesz? Hát legyen, most már igenis azt mondom, hogy legyen botrány, minél nagyobb, minél hangosabb. Nemcsak fecsegni kell a közerkölcsről, hanem oda is kell állni, ha arra kerül a sor. Az ügyvédem megmondta, hogy egy évig is elhúzódhat az ügy. Rendben van, vállalom. Legalább ha máshol nem, hát a szakmában elgondolkozik egypár szélhámos, hogy hiába a haverok, hiába a magas összeköttetések, akkor se nőnek az égig a jegenyefák.... Nekem is lesz kivel összetartanom, de amit mink csinálunk, az nem kéz kezet piszkít módjára megy...
Kelemen nézte a kis fekete fiatalembert, aztán megint a poharába bámult, és szomorú lett. Lám, ebben a Kócosban - dr. Ferenc Imre kandidátus, harmincegy- éves fejjel műszaki szaktekintély - még van egy csomó abból a régi, dühös, nekirohanó kedvből, amiből őbenne már semmi se maradt. Tizenhat évesek voltak, és tizenhat éves fejjel képesek arra, hogy kivigyenek egy egész iskolát tüntetni a hercegprímás ellen, hittek benne, hogy megválthatják a világot, és a hitük elég volt ahhoz, hogyhassanak vele százannyi emberre. Éjjel-nappal csináltak valamit, falura jártak agitálni és kultúrműsort adni, hadiözvegyeknek segítettek aratni és kapálni, plakátot ragasztottak, jelszavakat mázoltak a falakra a választás heteiben, berendezték az utánuk következő évjáratoknak a népi kollégiumot, pedig először szalmazsákon kezdték, és a legtöbb ablakban üveg se volt, éjjelnappal ügyködtek, szerveztek, szaladgáltak, s még arra is futotta az erejükből, hogy az osztály fele jelesen és kitűnően érettségizzék. Pedig akkor már nagylegényeknek érezték magukat, és kötelességüknek tartották, hogy a náluk alig idősebb ifjú katonatisztekkel - a városka helyőrségének új tisztikarával - éjszakákat mulassanak át, szomorú parasztnótákat bömböljenek hajnalig, olyan nótákat, amit még az apjuktól tanultak... Igen,régen volt, több mint tizenkét esztendeje, s azóta sok víz lefolyt a Dunán. Kócos a Tabánban szállt ki a kocsiból, s Kelemen kettesben maradt Zsuzsával. Céltalanul vezette a kocsit az éjszakában, lekanyarodott vele a párás rakpartra, s a túloldali fényeket nézte. A nő szótlanul cigarettázott mellette. Szólni kellene hozzá, egyáltalán: megtudni, mit akar, van-e kedve hozzá, hogy lefeküdjenek kettesben, vagy kipuhatolni, hogy az a fajta-e, amelyik elvárja, hogy a forma kedvéért legalább néhány napig tegyék neki a szépet. De mielőtt megszólalhatott volna, Zsuzsa megelőzte : - Elmegyünk táncolni valahová? - kérdezte halkan. - Nem szeretek táncolni - mondta Kelemen, anélkül hogy ránézett volna. S már el is döntötte, hogy meg fog szabadulni tőle. Zsuzsa udvarlást akar, s neki ehhez semmi kedve. Kis ideig csönd volt. A kocsi puhán futott a rakpart kockakövein. - Nem jöhet el hozzám - szólalt meg nagy sokára a nő. - Az anyósom úgy alszik, mint a nyúl. Kelemen nem szólt, pedig érezte, hogy Zsuzsa legalább egy kérdést vár tőle. - Maga hol lakik? - a nő csak kis ideig bírta a csendet. - Szállodában. - Oda engem nem engednek fel. - Dehogynem. Azt én elintézem a portással. - Azt hiszi maj d rólam, hogy én is... - Zavarja? - Sohase néztek még rám úgy... - Vigyem haza? - Nem tudom... Ha most hazavisz, sohase látom többet, előre érzem - mondta nagyon halkan a nő. Kelemen azt várta, hogy sóhajtani is fog, de nem sóhajtott. - Miért lenne fontos, hogy máskor is lásson? - Nem tudom. De néha jó volna. Ne higgye, hogy el akarom venni az idejét, vagy magára akarok akaszkodni. Csak... olyan furcsa ember. Azt hiszem, nagyon egyedül van, de maga nem is tudna nem egyedül lenni. - Félénken, kapkodva beszélt, s Kelemen ezért találta érthetetlennek, hogy ennyire őszinte. - Legtöbbször magamat se tudom elviselni, hogyan várhatnám hát el mástól, hogy elviseljen - mondta ki önkéntelenül. - Szépen hangzik - nézett most rá Zsuzsa. - De ha sokáig tetszeleg magának ebben a szerepben, nagyon elrontja az életét. - higgye el szaporítom majd azoknak a számát, akik már elrontották. Miért ezzel törődik, miért nem azzal, hogy megjavítsa a sajátját? - Ahhoz én túlságosan gyönge vagyok. Sokszor gondolkoztam már róla, hogy mit csináljak, de még ahhoz sem volt elég