A mese önmagunk képességeit illetően a határtalan lehetőségek birodalmába vezet el bennünket. (Boldizsár Ildikó) Mesefüzet

A mese önmagunk képességeit illetően a határtalan lehetőségek birodalmába vezet el bennünket. (Boldizsár Ildikó) Mesefüzet

MELYIK ÉR TÖBBET? BENEDEK ELEK MESÉJE Arra, arra, lefelé, egy kicsit felfelé, Tiszán túl, Dunán túl, hol a kurta farkú tarka malac túr, volt egyszer egy király s annak három fia. Mikor mind a három fiú annyira felcseperedett, hogy serkedezett a bajuszuk, azt mondta nekik a király: - No, édes fiaim, most már menjetek, lássatok országot, világot. Elindult a három királyfi három szép paripán, s mentek hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön keresztül, hol lefelé, hol felfelé, de mindegyre csak elfelé. Addig mentek, mendegéltek, míg egyszer csak egy rengeteg nagy városba értek. Kérdik a város végén egy fiútól: - Hé, fiú, miféle város ez a falu? Feleli a fiú: - Ez a fehér király városa. Megörültek a királyfiak, hogy a király városába értek, mentek egyenest a királyi palotába, ott is a király elé, s elmondták, hogy kik s mik ők. Örvendett a fehér király a fiúknak, mert erős barátságban volt az apjukkal. De hát még a királyfik örültek csak igazán, amikor meglátták a fehér király leányát. Sok szép leányt láttak a hazájukban, de ilyen szépet nem. Bezzeg közrefogták mind a hárman, kellették magukat, s ahogy a vacsorának vége volt, mind a hárman bementek a király szobájába, s megkérték a leányát mind a hárman. - Hát én most melyiknek adjam? - tépelődött a király. - Hej, hej! csak volna még két leányom! Mit csináljon? Egyiket sem akarta magára haragítani, hát azt mondta: - Halljátok, fiúk, én most egyiknek sem adom a leányomat, hanem menjetek tovább, s amelyik mához esztendőre a leghasznosabb dologgal tér vissza, azé lesz a leányom. Itt a kezem, nem disznóláb. A fiúk kezet csaptak, s még hajnalban útra kerekedtek. Együtt mentek, amíg egy nagy rengetegbe nem értek, itt az út háromfelé ágazott, megegyeztek hát, hogy hárman háromfelé mennek, s majd egy esztendő múlva találkoznak ezen a helyen. 2

Elváltak békességgel, s ment ki-ki az útjára. Sok országot bejárt mind a három fiú, mindent jól megnéztek, vizsgáltak, egy s más dolgot megvettek, aztán ismét eldobták, mert még többet érőre akadtak. Hanem telt-múlt az idő, vissza is kellett már fordulni, egy-egy dologban mégiscsak megállapodtak mind a hárman, s mire az esztendő letelt, visszakerültek abba a rengeteg erdőbe, ahol egymástól elszakadtak. Bezzeg, hogy mindjárt azt nézték, melyik mit hozott. A legidősebb azt mondta: - Nézzétek, én egy olyan messzelátó üveget vettem, hogy a világ végére lehet vele látni. A középső azt mondta: - Én egy olyan köpenyeget vettem, hogy csak belé kell bújni, s odarepít egy szempillantásra, ahová parancsolod. A harmadik azt mondta: - Én meg egy olyan narancsot vettem, hogy a halottnak, ha még nem telt el huszonnégy óra a halála után, csak az orra alá kell tartani, s egyszerre fölébred. Ahogy ezt mondják egymásnak, a legidősebb belenéz a messzelátóba, s hát csak kiejti a kezéből ijedtében. - Talán bizony valami rosszat láttál? - kérdezték a testvérei. - Jaj, ne is kérdjétek, halva fekszik a királykisasszony! Belenéz a másik kettő is a messzelátóba, s hát csakugyan igaz: halva feküdt a szép királykisasszony. - Hamar, hamar - kiáltott a középső királyfiú -, bújjatok a köpönyegembe, egyszeribe ott leszünk, s hátha még fel lehet támasztani. Belebújtak a köpönyegbe, s hopp! már ott is voltak a király palotájában. A legkisebb királyfi előveszi a narancsot, a királykisasszony orra alá tartja, s lám, egyszeribe felpattan a szeme, mosolyog a szája! Na, volt nagy öröm. Volt ám, de nem sokáig. Mert a királyfiak összevesztek a leányon. A legidősebb azt mondta: - Engem illet, mert én láttam meg, hogy meg van halva. A középső azt mondta: 3

- Azt bizony megláthattad volna, mert ha nincs az én köpönyegem, még most is az erdőben volnánk. Engem illet a leány. - Úgy? - mondta a legkisebb. - Hát aztán mit értünk volna azzal, hogy az egyik meglátta, a másik ideröpített, ha nincs az én narancsom? Nem tudott igazságot tenni a király köztük, össze kellett hogy hívassa az ország bölcs embereit, hadd tegyenek azok igazságot. Ezek aztán összeültek, hét nap, hét éjjel tanakodtak, az egyik erre beszélt, a másik arra, míg a hetedik éjjel mégis megegyeztek, hogy a legkisebb királyfit illeti meg a királykisasszony. Ebben megnyugodtak az idősebb fiúk is, s úgy járták a kállai kettőst az öccsük lakodalmán, hogy döngött belé a palota földje. Egyszerre csak, a nagy vigasság közben, előveszi a legidősebb fiú a messzelátóját, s beléje kukkint. - Gyere csak, gyere - mondja a köpönyeges öccsének -, nézz bele, s mit látsz? - Látok - mondja az - két szép leányt, olyan szépek, mint két ragyogó csillag. - No, ha látsz, bújjunk a köpönyegbe, s nézzük meg őket közelebbről. Még meg sem gondolták jól, már ott is voltak. Az ám, a szomszéd király leánya volt az a két leány. Megkérték a kezüket: adták, vitték a köpönyegben. Meg sem álltak hazáig. Hazaért akkorra az öccsük is a feleségével. Még csak most volt víg lakodalom. A sánták is rúgták a port, ahogy tudták. Tál, tányér elég volt, étel, ital kevés volt, mégis minden jól volt. A NYULACSKA HARANGOCSKÁJA Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nyulacska. Ennek a nyulacskának volt egy szépen szóló harangocskája. Egyszer a nyulacska elment az erdő szélére, lefeküdt egy bokor tövébe, és a bokorra felakasztotta a harangocskáját. Reggel, mikor felébredt, 4

a bokrot sehol sem látta, hanem egy nagy fát látott helyette. Felnézett reá, és látta, hogy a harangocskája a fán van. Kérte a fát, hogy adja vissza a harangocskáját, de a fa nem adta vissza. Ekkor a nyulacska elment a fejszéhez, és kérte, hogy a fát vágja ki, hogy a fa adja vissza a szépen szóló harangocskát. De a fejsze nem vágta ki a fát. Most a nyulacska elment a köszörűkőhöz, hogy fenje meg a fejszét, hogy a fejsze vágja ki a fát, hogy a fa adja vissza a harangocskát. De a köszörűkő nem fente meg a fejszét. Ekkor a nyulacska elment a vízhez, hogy hajtsa a köszörűt, hogy a köszörű fenje meg a fejszét, a fejsze vágja ki a fát, a fa adja vissza a harangocskát. De a víz nem hajtotta a köszörűt. Ekkor a nyulacska elment a bikához, hogy igya meg a vizet, a víz hajtsa a köszörűt, a köszörű fenje meg a fejszét, a fejsze vágja ki a fát, a fa adja vissza a harangocskát. De a bika nem itta meg a vizet. Ekkor a nyulacska elment az egérhez, hogy csípje meg a bikát, a bika igya meg a vizet, a víz hajtsa a köszörűt, a köszörű fenje meg a fejszét, a fejsze vágja ki a fát, a fa adja vissza a harangocskát. De az egér nem csípte meg a bikát. Ekkor a nyulacska elment a macskához, hogy fogja meg az egeret, az egér csípje meg a bikát, a bika igya meg a vizet, a víz hajtsa a köszörűt, a köszörű fenje meg a fejszét, a fejsze vágja ki a fát, a fa adja vissza a harangocskát. A macska azt mondta, hogy ő megfogja, de előbb adjon neki tejecskét. A nyulacska elment a tehénhez, kért tőle tejecskét. A tehén azt mondja, hogy ő ad tejecskét, csak vigyen neki füvecskét. A nyulacska elment a kaszáshoz, hogy adjon neki füvecskét. A kaszás adott is füvecskét, s a nyulacska vitte a tehénnek. A tehén adott neki tejecskét, s a nyulacska vitte a macskának. A macska megfogta az egeret, az egér megcsípte a bikát, a bika 5

megitta a vizet, a víz hajtotta a köszörűkövet, a köszörűkő megfente a fejszét, a fejsze kivágta a fát, a fa visszaadta a szépen szóló harangocskát. A nyulacska megörvendett, a szépen szóló harangocskát visszaakasztotta a nyakába, és mindig ott tartotta. Itt a vége, fuss el véle, ha nem hiszed, járj végére! BÉKAKIRÁLY ÉS VASHENRIK (GRIMM) Élt egyszer réges-régen egy király, annak a legkisebbik lánya olyan szép volt, hogy még a nap is elcsodálkozott, ha rásütött, pedig az sok szépet látott már. A királyi palota mellett volt egy sűrű, sötét erdő. Ott benn az erdő mélyén, a legöregebb hársfa alatt állt egy kút. Mindig, amikor nagy hőség volt, a királylány kiment az erdőbe, leült a kút szélére és ott pihent; ha pedig unta magát, elővett egy aranylabdát, feldobta és elkapta: ez volt a legkedvesebb játéka. Történt egyszer, egy szép nyári napon, hogy amikor épp az erdőben játszott az aranylabdával, egyszer olyan magasra dobta, hogy utána nem tudta elkapni. A labda a kútba esett, és elmerült a mély vízben. A királylány sírva fakadt, és egyre keservesebben zokogott. Amint ott sírdogált, valaki megszólította: Miért sírsz, királylány? Úgy zokogsz, hogy a kemény kő is meglágyulna tőle! A királylány körülnézett, kereste, honnan jön a hang, és egyszer csak megpillantott egy békát. Csak nem te szólítottál, te öreg béka? kérdezte. Én bizony a labdámat siratom, mert belepottyant a kútba. Nyugodj meg, ne sírj felelte a béka, én segíthetek rajtad, de mit adsz, ha fölhozom a játékodat? 6

Amit csak kívánsz, neked adom, kedves béka válaszolt a királylány : a ruháimat, gyöngyeimet és drágaköveimet, akár még az aranykoronát is a fejemről. Nem kell nekem sem a ruhád, sem a gyöngyöd, sem a koronád. De ha megígéred, hogy szeretni fogsz, és a játszótársad lehetek, melletted ülhetek asztalodnál, ehetem aranytányérodból, ihatom aranypoharadból, és alhatok ágyacskádban, akkor felhozom neked az aranylabdádat felelte a béka. Ó, igen! felelte gyorsan a királylány. Megadok mindent, amit kérsz, csak hozd vissza az aranylabdámat! Magában azonban ezt gondolta: Ugyan, mit fecseg ez a buta béka! Csak nem képzeli komolyan? Hogy lehetne játszótársam, ha állandóan itt ül a vízben a többi békával? A béka pedig, amint meghallotta az ígéretet, lemerült a vízbe. Hamarosan felbukkant szájában a golyóval, és kiejtett a fűre a királylány elé. A királylánynak nagyot dobbant a szíve az örömtől, amint kedves játékát viszontlátta. Fölkapta, és elszaladt vele, nem is figyelt többet a békára. Várj meg! kiáltott a béka, vigyél magaddal, nem tudok olyan gyorsan szaladni, mint te! A királylány dehogyis várta meg, örült, hogy megszabadult tőle! Hazafutott, és csakhamar el is felejtette a szegény békát, aki mászhatott vissza a kútba. Másnap délben a királylány apjával, a királlyal az asztalnál ült, és aranytányérkájáról eszegetett. Egyszerre csak valami placcsogás hallatszott odakint a márványlépcsőn. Pliccs-placcs, pliccs-placcs, valami mászott fel a lépcsőn, aztán kopogtattak az ebédlő ajtaján, és valaki ezt kiáltotta: Legkisebb királylány, engedj be! Felugrott a királylány, és ajtót nyitott, mert látni akarta, hogy ki keresi őt. Kinézett az ajtón, lám a béka üldögélt ott. Hű, megijedt 7

erre a királykisasszony, becsapta az ajtót, aztán visszaült az asztalhoz, és meg sem mukkant. A király észrevette, hogy milyen rémülten gubbaszt a helyén, és megkérdezte tőle: Mit láttál, édes lányom? Milyen óriás áll odakint, hogy így rád ijesztett? Jaj, dehogy, nem óriás az, hanem egy csúf béka. válaszolta a királylány. És mit akar az a csúnya, rusnya béka tőled? kérdezte a király. Ó, kedves édesapám, tudod, az úgy történt, hogy amikor tegnap az erdőben a kút mellett üldögéltem és játszottam, belepottyant az aranylabdám a vízbe. És amint ott sírtam, sírdogáltam az elveszett játékom miatt, ez a béka megtalálta, és fel is hozta a víz alól. Megígértem neki, hogy játszótársam lehet, de kicsit sem hittem, hogy ki tud jönni a vízből, és utánam jön. Most pedig itt áll, és be akar jönni hozzám. Közben a béka másodszor is bekopogott, és így kiáltott: Kis királylány, nyiss ajtót! Emlékszel még, mit ígértél Tegnap kinn a kút vizénél? Kis királylány, nyiss ajtót! Én vagyok itt, nem hallod? Ekkor a király így szólt: Amit megígértél, meg is kell tartanod: menj és engedd be! A királylány odament, ajtót nyitott, mire a béka végigugrált az ebédlőn a lány mellett, és egészen annak a székéig placcsogott. A szék lábánál leült és így szólt: Emelj föl! A királylány először nem akarta fölvenni, de azután édesapja parancsának engedelmeskedett. Először csak a székre tett, de amikor a béka még magasabbra kívánkozott, az asztalra helyezte. Akkor a béka ezt mondta: 8

Told csak közelebb az aranytányérodat, hogy egy tányérból ehessünk! A királykisasszony ezt is megtette, de látszott rajta, nem szívesen. A béka jó étvággyal evett, de a királylánynak nagyon nehezen ment le egy-egy falat a torkán. Evett-ivott a béka, majd végül ezt mondta: No, jóllaktam, el is fáradtam, vigyél hát a szobádba, vesd meg nekem az ágyadat, hogy melletted aludhassak. A királylány sírva fakadt, mert undorodott a hideg békától, megérinteni sem merte. Most pedig fektesse bele az ő szép, tiszta ágyacskájába? De a király megharagudott, és ráparancsolt: Amikor bajban voltál, jó volt a béka segítsége! Ezért ne utáld most se! Megfogta a két ujjával a békát, fölvitte a szobájába, és letette a sarokba. Csakhogy amikor az ágyba bújt, a béka odamászott, s így szólt: Fáradt vagyok, ott akarok aludni, ahol te, emelj magadhoz, különben megmondlak apádnak. Mérges lett erre a királylány, felkapta a békát, teljes erejéből a falhoz vágta és így kiáltott: Nesze, rusnya jószág! Most aztán nyugton maradj! Hát amint a béka leesett a falról, már nem béka volt, mert átváltozott egy szépszemű, kedves királyfivá. A király kívánsága szerint a szépszemű királyfi lett aztán a királylány játszótársa. Később pedig, mikor felnőttek, összeházasodtak. A királyfi elmesélte, hogy egy gonosz boszorkány varázsolta békává, és csak a királykisasszony tudta kiszabadítani a kút vizéből. Az esküvőt követő reggel, amikor a nap felkelt, gyönyörű hintó jött az ifjú párért, hogy elvigye őket a királyfi országába. Nyolc fehér paripa húzta a kocsit, mindegyiknek fehér strucctoll volt a fején, és aranyláncok díszítették őket. A hintó végében ott állt a 9

királyfi régi szolgája, a hűséges Henrik, mellkasán három vaspánttal. Régen, amikor a boszorkány békává varázsolta a királyfit, Henrik olyan szomorú volt, hogy három szoros vaspántot kellett a szíve köré tenni, nehogy az megrepedjen bánatában. Most viszont Hűséges Henrik azt sem tudta, hova legyen örömében, mert gazdája, a királyfi megszabadult a gonosz varázslat alól. Aztán segített az ifjú párnak beülni a hintóba, és maga is fölpattant mögéjük. Mentek, mendegéltek, egyszer csak a királyfi különös roppanást hallott hátulról, olyat, mintha eltört volna valami. Hátrafordult, és odaszólt a szolgájának: Hűséges Henrikem, A kerék törik tán? Henrik pedig így felelt: Egyiknek sincs baja, gazdám Csak a szívem pántja pattan: Bánatomban rácsatoltam, Mikor kinn, a kút vizében Béka voltál lenn a mélyben. Útközben még két roppanást hallottak. A királyfi mind a kétszer azt hitte, hogy a hintónak lett valami baja. Pedig csak a maradék két vaspánt pattant le hűséges Henrik szívéről nagy örömében, mert gazdája, a királyfi végleg megszabadult a varázslat alól. A CSILLAGSZEMŰ JUHÁSZ Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ez a király olyan hatalmas volt, hogy ha eltüsszentette magát, az egész ország népének rá kellett mondani: adj Isten egészségére! 10

Hogyha náthás volt, nem is lehetett más szót hallani az országban, mint: Adj Isten egészségére! Minden ember mondta, csak a csillagszemű juhász nem akarta sohase mondani. Megtudta ezt a király, nagyon megharagudott, s maga elé hívatta a juhászt. Elmegy a juhász, s megáll a király előtt, aki éppen a trónusán ült, és igen hatalmas volt, ráadásul rettenetesen mérges. De akármilyen hatalmas volt, akármilyen mérges volt a király, a csillagszemű juhász mégse félt tőle. - Mondd mindjárt: adj Isten egészségemre! - rivallt rá a király. - Adj Isten egészségemre szólt vissza a csillagszemű juhász. - Nekem, nekem, te korhely betyár, te! - kiabált a király. - Nekem, nekem, felséges úr felelt amaz. - De nekem, énnekem! - ordított a király, és mérgesen verte a mellét. - Nekem hát, persze, hogy énnekem! - mondta megint a juhász, és szelíden verte hozzá a mellét. Már akkor a király nem tudta, mit tegyen mérgében, de beleszólt a hopmester. - Azt mondd te, tüstént azt mondd: adj Isten egészségére, felséges uram! Mert ha nem mondod, halál fia vagy! - Nem mondom én addig, amíg a királykisasszonyt nekem nem adják felelt a juhász. A királyleány is ott volt a szobában, király apja mellett ült egy kisebb trónuson, és olyan gyönyörűségesen szép volt, akárcsak egy aranygalamb; no, de akármilyen gyönyörűséges szép volt, azért mégis elnevette magát a juhász szavára, mert megtetszett neki a csillagszemű juhász, jobban megtetszett, mint akármilyen királyfi. A király pedig megparancsolta, hogy vessék tüstént a juhászt a fehér medve tömlöcébe. El is vitték a darabontok, s bevetették a fehér medve tömlöcébe, akinek két nap nem adtak semmit enni, hogy annál dühösebb 11

legyen. Mikor az ajtót becsukták, mindjárt megrohanta a juhászt, hogy széttépje és felfalja, de mikor a csillagszemét meglátta, úgy megijedt, hogy majd magát falta be, s a legtávolabbi szögletbe kucorodott, onnan nézte, de bántani nem merte, pedig olyan éhes volt, csak úgy nyaldosta a talpát az éhségtől. A juhász meg le nem vette róla a szemét, és hogy ébren tartsa magát, énekelt, mert tudta, ha elaludna, a medve rögtön széttépné. De nem aludt el. Reggel jön a hopmester megnézni a juhász csontjait, hát látja, hogy annak semmi baja. Felvezette a királyhoz, aki rettenetesen megharagudott, s azt mondta: - No, most közel voltál a halálhoz, mondod-e már: adja Isten egészségemre? De a juhász csak azt mondta: - Nem félek én tíz haláltól sem! Csak akkor mondom, ha a királykisasszonyt nekem adják feleségül. - Eredj hát a tíz halálba! És a király megparancsolta, hogy vessék a juhászt az óriás sündisznók tömlöcébe. Be is vetették a darabontok, s a tüskés sündisznóknak nem adtak egy hétig enni, hogy annál gonoszabbak legyenek. De amint a disznók nekirohantak, hogy szertefaldossák, a juhász kivett a szűre ujjából egy Vendel-napkor faragott kis furulyát, s elkezdte rajta fújni Szent Vendel nótáját, mire a sündisznók visszahökkentek, aztán meg egymásba kapaszkodva táncba ugrottak. A juhász úgy szeretett volna kacagni, amint az ormótlan állatokat táncolni látta, de nem merte abbahagyni a furulyázást, tudta, hogy akkor mindjárt rárohannának, felfalnák, mert ezeknél hiába volt a csillagszeme, tíz disznónak nem nézhetett egyszerre a szeme közé! Ezért csak fújta a Vendel-nótáját; előbb csöndesen, hogy a tüskésdisznók andalgót jártak, de aztán mindig gyorsabban, míg utoljára olyan frisset furulyázott nekik, hogy nem győzték már az aprózást, s 12

egészen kifáradva egy rakásra dűltek. A juhász csak nevetett, de úgy nevetett, hogy még reggel is, amikor a hopmester jött megnézni, maradt-e valami a csontjaiból, a könnyek végigfutottak az arcán a nagy kacagástól. Felvezette aztán a juhászt a királyhoz, aki még mérgesebb lett, hogy a disznók sem tudták elpusztítani a juhászt, s azt mondta: - No, most közel voltál a tíz halálhoz, mondod-e már, hogy adj Isten egészségemre? De a juhász belevágott a szóba: - Nem félek én száz haláltól sem, csak akkor mondom, ha a királykisasszonyt nekem adják feleségül. - Eredj hát száz halálba! - kiáltott nagy haraggal a király, s megparancsolta, hogy vessék a juhászt a kaszásverembe. El is vitték a darabontok a sötét tömlöcbe, melynek közepén egy mély kút volt, körülrakva éles kaszákkal; a kút fenekén meg egy mécses égett, hogy ha valakit belevetnek, meglássák, leért-e a fenekére? Ahogy odavitték a juhászt, arra kérte a darabontokat, menjenek ki egy kicsit, míg ő belenéz a kaszásverembe, talán még meggondolja magát, mondja-e a királynak: adj Isten egészségére. A darabontok kimentek, ő pedig felállította a verem mellé a fokosát, ráakasztotta a szűrét, s tetejébe meg a kalapját tette, de előbb még a tarisznyát is felakasztotta, hogy test is legyen a szűrben, akkor aztán kikiáltott a darabontoknak, hogy már meggondolta, biz ő mégsem mondja. A darabontok bementek, belökték a szűrt, a kalapot meg a tarisznyát a verembe; hallgatták, amint esett kaszáról kaszára, míg leért, s utánanéztek, mint oltotta ki a mécsest; aztán egészen megnyugodva, hogy most már igazán vége lett a juhásznak, elmentek, az pedig a sötét szögletben nevetett. Másnap jön a hopmester a lámpással, hát majd hanyatt esett, ahogy meglátta a juhászt. 13

Felvezette a királyhoz, aki már akkor még sokkal mérgesebb lett, de azért mégis megkérdezte: - No, most száz halálban voltál, mondod-e már, hogy adj Isten egészségemre? De a juhász csak azt felelte: - Nem mondom én addig, amíg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül. - Tán olcsóbban is megalkuszunk mondta a király, mikor látta, hogy semmi módon el nem pusztíthatja a juhászt, s megparancsolta, hogy fogjanak be a királyi hintóba; akkor maga mellé ültette a juhászt, s elhajtatott az ezüsterdőbe. Ott pedig így szólt hozzá: - Látod ezt az ezüsterdőt? Neked adom, ha azt mondod, adj Isten egészségemre! A juhász csak elhűlt, de azért mégis azt mondta: - Nem mondom én addig, amíg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül. A király pedig elszomorodott, odébb hajtatott, elértek az aranyvárhoz. Ott azt mondta: - Látod ezt az aranyvárat? Neked adom az ezüsterdőt, az aranyvárat, csak mondd azt nekem, adj Isten egészségére! De a juhász, bár ámult-bámult, mégis azt mondta: - Nem, nem mondom addig, amíg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül! Erre a király már nagy búsulásnak adta magát, odébb hajtatott a gyémánttóig, s ott azt mondta: - Látod ezt a gyémánttavat? Neked adom az ezüsterdőt, aranyvárat, gyémánttavat ezt mindmind neked adom, csak mondd azt nekem: adj Isten egészségére! Már akkor a juhásznak be kellett hunyni a csillagszemét, hogy ne lásson, de mégiscsak azt felelte: - Nem, nem, nem mondom addig, amíg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül! 14

Akkor a király már látta, hogy semmiképpen nem boldogul vele, hát megadta magát: - No, nem bánom, hozzád adom hát a lányomat, de aztán mondd ám nekem igazán, hogy adj Isten egészségére! - Mondom hát, hogyne mondanám, persze hogy akkor mondom! A király ennek nagyon megörült, s kihirdette, hogy örüljön az egész ország népe, mert a leánya férjhez megy. Örült is az egész ország népsége, hogy a királylány, aki annyi királyfit kikosarazott, a csillagszemű juhászt mégis megszerette. Tartottak aztán olyan lakodalmat, hogy az egész országban mindenki evett, ivott, táncolt, még a halálos betegek, még az aznap született gyermekek is. De a király házánál volt a legnagyobb vigasság, a legjobb banda ott húzta, a legjobb ételeket ott főzték, tenger nép ült az asztalok körül, a jókedv a házfedelet emelgette; de amint a vőfély felhozta a tormás disznófejet, s tisztességesen elmondta: A leves elfogyott, itt hozom a tormást, Melynek erejétől csókolgatjuk egymást s a király maga elé vette a tálat, hogy szétossza mindenkinek a maga falatját, egyszerre csak nagyot tüsszent az erős tormától. - Adj Isten egészségére! - kiáltott a juhász legelőször, s a király ezen úgy megörült, hogy örömében menten szörnyethalt. Akkor a csillagszemű juhász lett a király. Igen jó király vált belőle, sohase terhelte a népét még azzal is, hogy kedvük ellenére jót kívánjanak neki, mégis jót kívánt neki mindenki parancsolat nélkül is, mert igen jó király volt, s igen szerették. 15

MACSKACICÓ Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ennek a királynak volt három fia. Hát ezek a fiúk már mind házasodnivalók voltak. Azt mondta az apjuk, hogy házasodjanak meg. Fellökött a levegőbe három pálcát, minden fiúnak a részére egyet, és azt mondta, kinek amerre esik a pálcája, arra kell menni, nősülni. A nagyobbik fiúnak a grófkisasszonyok felé hullott a pálcája, a középső fiúnak a bárókisasszonyok felé, a legkisebb fiúé pedig egy sűrű erdő felé hullott. El is indultak a fiúk, de a kisebbik nagyon búsult. Azon gondolkozott, hogyan tud őmenyasszonyt kapni az erdőben. Ahogy ment, mendegélt az erdőben, talált egy kis macskacicót. A macskacicó folyton nyávogott utána. Azt mondja a királyfi: - Felséges királyapám azt tanácsolta, hogy errefelé jöjjek házasodni, de én itt nem találok leányt. Azt mondja a macskacicó: - Ne búsulj, én elmegyek tehozzád! Addig nem tudott a királyfi hazamenni, amíg meg nem ígérte, hogy feleségül veszi a cicát. A másik két testvére már otthon volt. Azok örültek, mert szép menyasszonyt kaptak. Az apjuk kérdezte sorra, hogy kinek milyen a menyasszonya. A legnagyobbik mondta, hogy az övé grófkisasszony, a közbelső mondta, hogy az övé bárókisasszony, a legkisebb azt mondta, hogy majd meglátják. Na, akkor a király azt parancsolta, hogy menjen el minden vőlegény a menyasszonyához, és hozzon egy szép virágcsokrot. A két nagyobbik fiú örömmel ment a menyasszonyához, de a kisebbik nagyon búsult. Mikor odaérkezett az erdő szélére, a cicó már várta. Látta, hogy nagyon búsul. Azt mondja neki: 16

- Édes kicsi mátkám, csak azt a szomorú arcodat ne látnám! Mondd meg, miért búsulsz? - Hogyne búsulnék, mikor felséges királyapám azt parancsolta, hogy mindenik vőlegény vigyen a menyasszonyától egy virágcsokrot. Hát én a macskacicótól hogy vigyek? - Ne búsulj, csak feküdj le és aludj - mondta a cicó. Akkor megkapart egy nagy odvas fát, és sok kis macskacicó jött elő. Egyik cicó ezüstvirágot hozott, a másik aranyvirágot, a harmadik gyémántvirágot, s a menyasszony összeillesztgette mind egy csokorba. A másik két királyfi már otthon volt, a kicsi későre ért haza. A király azt mondta, hogy nagyon szép a csokor, mindeniké nagyon szép, de a legkisebbé a legszebb. Kérdezték, hogy mondja meg már, ki a menyasszonya, de csak azt felelte, hogy majd meglátják. Telt-múlt az idő, egy hét múlva újra azt parancsolta a király, hogy menjen mindenik a menyasszonyához, és hozzon egy kendőt. Elmentek a királyfiak, a két nagyobb nagy örömmel, de a kisebbik csak nagyon búsult. Mikor odaért az erdő szélére, a cicó már várta. Azt mondja: - Édes kicsi mátkám, csak azt a szomorú arcodat ne látnám! Mondd meg, miért búsulsz? - Hogyne búsulnék, mikor most kendőt kell vigyek a menyasszonyomtól. Hát a cicó nem tud szőni. - Ne búsulj, csak feküdj le és aludj. Megint megkaparta az odvas fát, előjöttek a kis cicók. Egyik aranyszálat, a másik ezüstszálat, a harmadik gyémántszálat hozott. A menyasszony megszőtte. Amikor hazaérkeztek, a király megnézte a kendőt. A két nagyobbik fiúnak azt mondta, hogy hát szép, szép a kendő, amit hoztak, de a legkisebbnek azt mondta, hogy ez nagyon szép. - Mondd meg: ki a menyasszonyod? - Majd meglátjátok! 17

Megint telt az idő. Nemsokára a király azt mondta, hogy most már hozza el mindenik a menyasszonyát. A két nagyobbik örvendezve ment a menyasszonyáért, de a legkisebb most már igazán nagyon búsult. Arra gondolt: hogyan vigye ő a macskacicót haza? Még eddig minden megvolt, ami szükséges, de most már nincs mit tenni, csak be kell mutatni. A macskacicó ott várta az erdőszélen. Megint azt mondja neki: - Édes kicsi mátkám, csak azt a szomorú arcodat ne látnám! Mondd, miért búsulsz? - Hogyne búsulnék, mikor felséges királyapám azt parancsolta, hogy mindenik vigye haza a menyasszonyát. Én téged, cicót, hogy vigyelek? - Ne búsulj, csak feküdj le és aludj! A királyfi gondolta, hogy most nem alszik el, de csak nem tudott magának parancsolni, és csak elaludt. Amikor felébredt, egy gyönyörű szép királyi palotában ébredt fel, és egy nagyon szép királykisasszony volt mellette. Azt se tudta, hogy mit csináljon! Nagyon meg volt ijedve. De a királykisasszony azt mondta neki, hogy ne búsuljon, mert ő az, akit macskacicó képében megkért, de ő el volt átkozva, hogy addig mindig macskacicó legyen, amíg valaki meg nem kéri macskacicó képében. - Macskacicó voltam, most te megkértél, és visszaváltoztam királykisasszonynak. Voltak ott a királyi palotában inasok; kocsisok, szobalányok, gyönyörű szép hintó, lovak. Beült a királyfi a királykisasszonnyal a hintóba, tizenkét ló húzta. Így mentek hazafelé. Mikor hazaértek, már odahaza állott a lakodalom a legjavában. Mikor észrevették az őrök, hogy jönnek, a királynak hírt adtak, hogy jön más országból a király vendégségbe. 18

Mikor odaérkeztek, akkor látta a király, hogy az az ő fia és a menyasszonya. Nagyon csodálkoztak, hogy soha nem mondta meg, hogy az ő menyasszonya kicsoda. De ez a menyasszony volt a legeslegszebb. Megtartották a lakodalmat. Incidától Boncidáig ért a vége. Itt a mese vége! PIROSMALAC Egyszer volt, hol nem volt, volt az egyik faluban egy olyan asszony, akinek sohase volt gyermeke. Egyszer aztán elszólta magát az asszony, hogy nem bánná már, ha a jóisten egy kutyakölyköt adna neki, azt is felnevelné, csak legyen, akiben öröme teljék. Telt-múlt az idő, egyszer csak született neki egy gyermeke, de az nem gyerek volt, hanem egy kismalac. Akkor jutott csak eszébe az asszonynak, hogy ő egyszer elszólta magát. De hát mit csináljon, ha már megvan, csak fel kell nevelje! Már iskolába jártak a hatéves gyermekek. A kismalac is odafejlődött, hogy már egy korba került velük. Összeültek az asszonyok, ahogy szoktak, beszélgetni. Pirosmalac mindig ott ült az anyja mellett, mindig ott kuncogott. - Hallja-e, komámasszony, ez a kismalac azért visít, mert menne az iskolába a többi gyerek után. - Hát ne űzzenek már énbelőlem csúfságot! - mondta a Pirosmalac anyja. Nagyon szégyellte, hogy neki csak egy ilyen gyereke van. No de a többi asszony addig beszélt neki, amíg csak elküldte Pirosmalacot az iskolába. Ott meg visított a tanító úrra. A tanító, hogy elhallgattassa, odalökött neki egy könyvet. Mindjárt elhallgatott Pirosmalac. A kis orra járt betűről betűre. Tanult olvasni. 19

Egyszer a gyerekek elindultak, hogy mennek földiepret szedni. A kismalac is menni akart, de az anyja nem akarta engedni. Hanem a szomszédasszonyok addig beszéltek, hogy csak elengedte. A többi gyermek kosarat vitt, a kismalacnak is kellett. A kis orrára tették, s azzal elindultak. A szomszédban volt egy kisfiú, éppen annyi idős, mint Pirosmalac. Az anyja a lelkére kötötte, hogy nagyon vigyázzon a kismalacra. A fiú meg is fogadta a szavát. Május hónap volt, mikor ért a földieper. Kimentek mind együtt az erdőre. A kismalac elmaradt a többitől, levetette a malacbőrt. Hát mikor levetette, hetedhét országon olyan szép teremtés nem volt sem Dunán innen, sem Tiszán túl. Hamar teleszedte a kosarát, akkor aztán újra felvette a malacbőrt, s ment a többi után. A szomszéd fiú ezt mind látta, de egy szót sem szólt. - Hát, Pirosmalac csúffá tett bennünket! - mondták a gyerekek, mert sokkal több epret szedett, mint ők. Mentek hazafelé. A szülők már sokallották, hogy a gyermekek oda vannak, kiállottak az útra. - Nézzétek csak, Pirosmalac is hoz földiepret! Ki szedte tele a kosarát? - Pirosmalac! - mondta a fiú, de egy árva szót sem szólt arról, hogy ő mit látott. Mikor kikerültek az iskolából, eljártak a fiúk a lányokhoz estézni. A fiú elment estézni Pirosmalacékhoz. Az apja meg az anyja csak nézték s sopánkodtak, hogy vajon mit akarhat ez a szegény fiú ettől az oktalan állattól. De a fiú nem tágított, csakis oda járt. Egyszer eljött az ideje, hogy a legény megházasodjon. - Kit veszel el, fiam? - A szomszédban való Pirosmalacot. - Ne hozz szégyent a fejünkre, fiam! Ládd, tisztességben megvénültünk, most akarsz hírbe tenni bennünket? 20

De a fiú kötötte magát, hogy ő csakis Pirosmalacot veszi el. Összeszedte a komáit, elmentek kérőbe. Azt mondja az apja, mikor odaértek: - Az én fiam soha meg nem házasodik, ha Pirosmalacot hozzá nem adják. Pirosmalacot is megkérdezték, az meg mozgatta a fejét, hogy igen. Jegyben jártak aztán addig-ameddig. A lakodalomban ott volt az egész falu, de még a szomszéd falu is; ha eddig nem láttak csodát, hát lássanak most. Pirosmalac ott ült a legény mellett a menyegzőn. Akinek kedve volt, az mulatott, akinek nem, csak nézte. A vacsoránál a vőlegény elfoglalta a főhelyet, hozzáfogtak vacsorázni. Mikor megvacsoráltak, a fiatalok felmentek a padlásra, mert akkoriban az volt a szokás. A vőlegény az anyjának elmondott mindent. Azt is megmondta, hogy mikor ő lelöki a malacbőrt, az anyja égesse el. Csináltatott titokban menyasszonyi ruhát is, olyat, hogy gyönyörűség volt nézni. Bandaszónál mentek fel, avval jöttek le. Volt bánat, amilyen volt, de lett olyan öröm, hogy ki se lehet mondani. Mindenkinek tetszett, mindenki csodálkozott, mert még senki se látott olyan szép menyasszonyt, mint amilyen Pirosmalacból lett! Volt a faluban egy öreg legény, Szakács János. Azt mondja az anyjának: - Anyám, én megházasodok. - Kit vennél el, fiam? - A szomszédban van egy koca, azt. Hát az idős legény öt-hat embert megkért, hogy menjenek el vele megkérni a szomszéd kocáját. Eleget erősködött a szomszéd: - Oktalan állat az, nem Pirosmalac. Szaporára tartjuk mi azt, nem férjhez adni. 21

De a kérők csak mondták a magukét. Mennek az ólba, a koca ugrott az ajtóra. A hordókötelet előkerítették. A négy lábát összekötötték, de kegyetlenül visított. Amikor a legény meg akarta csókolni, hát, uramfia, majd leharapta az orrát! No, lett is nevetés a faluban. Mindenki tudta, hogy Pirosmalac nincs több. Eddig volt, mese volt. A PARASZT MEG AZ ÖRDÖG Volt egyszer egy eszes, furfangos paraszt, sokat lehetne mesélni a tréfáiról, de én itt most csak a legkülönbet mondom el: azt, hogyan tette egyszer bolonddá az ördögöt. Úgy kezdődött a dolog, hogy a paraszt egyszer kint dolgozott napestig a földjén. Mikor bealkonyodott, hazafelé készült, de mint jó gazdához illik, mielőtt elindult, még egyszer körülnézett, rendben van-e minden. Hát ahogy így vizsgálódik, mi nem akad a szemébe? Valami villódzik a szürkületben: nagy halom parázs izzik a szántóföldje közepén. Igen elcsodálkozott, hiszen az előbb még nem volt ott semmi. Odaballagott megnézni, mi az. Valódi tüzes zsarátnok volt, és egy kis fekete ördög kuporgott a tetején. Csak tán nem kincsen kotlasz? kérdezte a paraszt. De bizony azon felelte az ördög, mégpedig nagy kincsen! Több abban az arany meg az ezüst, mint amennyit te egész életedben láttál! No, akkor jól van folytatta a paraszt a beszélgetést, a kincs az én földemben van, tehát az enyém. Nem bánom, tiéd lehet állt rá az ördög, de csak egy feltétellel: ha két esztendőn át nekem adod annak a felét, ami a földeden terem. Pénzem van dugig, aranyra-ezüstre akár rá se nézzek, de a föld gyümölcseit nagyon megkívántam. 22

A paraszt gondolkodott egy percig, aztán belement az üzletbe. Rendben van mondta, de hogy ne legyen vita az osztozkodásnál, egyezzünk meg: ami a föld alatt van, az az enyém, ami meg a föld fölött, az a tiéd. Az ördögnek tetszett az alku, el is fogadta. Igen ám, csakhogy az agyafúrt paraszt abban az esztendőben egyebet sem vetett, mint répát! Mikor eljött a szedés ideje, jelentkezett az ördög a részéért. Kaszát hozzak, vagy úgy téped puszta kézzel? kérdezte a paraszt. Hogyhogy? hüledezett az ördög. A répát? Azt nem, csak a levelét! mondta a paraszt. Nem emlékszel az egyezségre? Ami fölül van, az a levele, azt mind elviheted. Nekiállt, s nagy vígan szedegetni kezdte a földből a szép kövér répafejeket. Az ördög dühösen vakarta az üstökét. Most az egyszer te jártál jól füstölgött, de jövőre nem ér a kikötésed; jövőre fordítva lesz: ami a föld alatt van, az enyém, ami a föld fölött, a tiéd. Megértetted? A paraszt vállat vont, sodorított egyet a bajszán, hogy az ördög észre ne vegye valahogy a somolygását, és ráhagyta: Nekem úgy is jó, legyen a kedved szerint. Az ördög morgott valamit, s elinalt. A paraszt meg fölszántotta a földjét, s az egészet bevetette tiszta búzával. Mikor a gabona beért, nekiállt és mind egy szálig learatta. Épp az utolsó kévét hányta föl a kocsijára, mikor nagy dérrel-dúrral megjelent az ördög. Hohó! kiabálta már messziről. Hallod-e, hékás, hová viszed azt a búzát? Haza, a csűrömbe mondta a paraszt. Hát nekem mit hagytál? kérdezte az ördög. Mindent, ami a föld alatt van hangzott a felelet. 23

És az ördög nem talált mást, mint a puszta tarlót. Rettenetesen megdühödött és egy sziklahasadékon át lerucskázott egyenest a pokol fenekére. Így lett a furfangos paraszté a kétesztendei termés is meg a kincs is. Mesefüzet tartalma MI ÉR TÖBBET?.......2 A NYULACSKA HARANGOCSKÁJA....4 BÉKAKIRÁLY ÉS VASHENRIK....6 A CSILLAGSZEMŰ JUHÁSZ.....10 MACSKACICÓ 16 PIROSMALAC...19 A PARASZT MEG AZ ÖRDÖG...22 Érdekességek a meséről, meseterápiáról: meseterapia.blog.hu 24