»1«BABITS JELENTŐSÉGE BABITS MIHÁLY (1883-1941) ÉLETE ÉS MUNKÁSSÁGA Ady mellett Babits (1883-1941) volt a Nyugat legmarkánsabb arcélű lírikusa. A XX. század legműveltebb írója: eredeti nyelven olvasta végig csaknem az egész európai irodalmat. Az európai irodalom története (1934-35) mégsem tudományos mű, hanem izgalmas beszámoló egy rendkívül kulturált ember olvasási élményeiről. Nyelvtehetsége tette legkiválóbb műfordítónkká. Lefordította többek közt Dante Isteni színjátékát is. Szekszárdon született 1883-ban értelmiségi családból. Apja erkölcsi szigora s anyjának finom műveltsége, a család mély vallásossága rányomta bélyegét életére. Budapesten szerzett magyar-latin szakos középiskolai tanári oklevelet. Baján, Szegeden, Fogarason, Újpesten később Budapesten tanított. A Holnap antológiában, majd a Nyugatban jelentek mag versei. A háború alatt pacifista versei miatt elvesztette tanári állását. 1919 januárjában egyetemi tanárrá nevezték ki. Az ellenforradalom győzelme után egyetemi tanszékétől és tanári nyugdíjától megfosztották. Élete vége felé az erkölcsi felháborodás fordította szembe a fasiszta embertelenséggel. Alkotóereje teljében halt meg hosszas szenvedés után gégerákban 1941- ben. LÁZONGÓ ELÉGEDETLENSÉG Élete külső eseményekben szegényes volt, de e mögött rengeteg változás, szellemi izgalom rejtőzött. Első kötetének - Levelek Irisz koszorújából - legelső verse is ezt a nyugtalan kutatást tükrözi. Az In Horatium latin cím, magyar jelentése: Horatius ellen vagy Horatiusszal szemben. Ars poeticának is felfoghatjuk a fiatal Babitsnak ezt a költeményét. A Levelek Irisz koszorújából utolsó költeménye A lírikus epilógja c. szonett (1904). A lírikus epilógja (1904) A vers szonett formában íródott. Az első strófában felhangzik a hiábavaló erőfeszítés ("birok"), a valóság és a vágy ellentmondó feszültsége: a mindenséget megverselni vágyó költő csak az "én"-ről, önmagáról tud énekelni. Az önmagába zártság fokozódó keserűségét, sőt undorát érzékeltetik az "én"-hez kapcsolódó metaforák, hasonlatok: "vak dióként dióban zárva". Az én-nel szemben álló mindenség ezzel párhuzamosan veszít konkrétságából, halványabbá válik. Ezt jelzi az igék határozottabbá válás is. Az első versszakban még világosan beszél a mindenség létéről: "a mindenséget vágyom versbe venni". A következőben az "azt hiszem" már kétségbe vonja létezését. A harmadik versszak "jól tudom" igéje határozottan tagadja az énen kívüli világot: a vágy nyila még kiszökhet, de hiába, mert a vágy "sejtése csalfa". A lélekben lezajló vita negatív eredmény hívja elő az énhez kapcsolódó újabb metaforákat az utolsó strófában, s ezeket a rímhelyzet még ki is emeli. S a megszokottal fordított sorrendben jelenik meg: "ómega s az alfa". A sötét hangszínű negyedik versszakból (a magas és mély magánhangzók aránya 8 : 24) háromszor sír fel a sorok lején az én szó. - Bezárult a bűvös kör, az utolsó szakasz így visszakapcsol az elsőre:
»2«magányos, elszigetelt versei világában is. Az alfa és az ómega szimbolikája ugyanakkor az én világának végtelenségét sejteti. Csak én birok versemnek hőse lenni, első s utolsó mindenik dalomban: a mindenséget vágyom versbe venni, de még tovább magamnál nem jutottam. S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi, de hogyha van is, Isten tudja hogy' van? Vak dióként dióban zárva lenni S törésre várni beh megundorodtam. Büvös körömből nincsen mód kitörnöm, Csak nyílam szökhet rajta át: a vágy - de jól tudom, vágyam sejtése csalfa. Én maradok: magam számára börtön, mert én vagyok az alany és a tárgy, jaj én vagyok az ómega s az alfa. Babits ebben a költeményében az ún. szubjektív idealizmus problémáival viaskodik. Ez feloldhatatlannak tartja a tudat és a lét ellentétét. Azt hirdeti, hogy az énen kívüli világról semmit sem tudhatunk, mert csak érzékszerveink kétes ismeretei adnak hírt róla. A költőt gyötri a világ megismerhetőségének tagadó világszemlélet, elfogadásába nem tud belenyugodni. A HÁBORÚ ELLEN A külvilág olykor erőszakosan tört be a börtönné vált énbe. A "véres csütörtök" is megszólalásra kényszerített (Május 23. Rákospalotán). A világháború alatt az emberi élet védelme érdekében tiltakozott az élet- és értékpusztítás ellen. Maga mondta el Húsvét előtt (1916. március) c. versét a Zeneakadémián 1916. március 26-án. Zaklatott, egymásba indázó mellékmondatokból felépülő versmondat a költemény első része: az akkor merész igazság kimondásának félelme vissza-visszarettenti a költőt, de legyűri félelmét, s kimondja azt, mit már a vers elején ki akart mondani: "hogy elég! elég! elég volt! - hogy béke! béke! - béke! béke már! - Legyen vége már!" A versnek ez a legfontosabb üzenete: a soviniszta propagandával szemben a békevágy bátor kinyilvánítása. De míg idáig eljut a vers, sok-sok merész gondolatot, motívumot sodor magával. Háromszor tér vissza a szenvedést is vállaló feltételes mellékmondat egy visszarettentő főmondat kezdetével: "S ha kiszakad ajkam akkor is..." Ezek biztosítják a szerteágazó mondatokban a rendet, alkotják a vers gerincét. Nem a háborús "diadalokat" zengi ("szakadjon a véres ének!"), hanem azt ünnepli, aki először meri kimondani a "béke" szavát. A lírai én maga mondja ki ezt először zsúfolt jelzőbokorral kiemelve és felnagyítva. Miután a szó lehangzott a könnyed magyaros dalforma jelzi a lélek viharainak elcsitulását: dallamos, kétütemű hetes és hatos sorok váltakozása jelzi az általános megbékélést. A félrímek csengése, a mondatok ritmikai egysége pedig a rendet, az áhított békét sejteti, ígéri. Fortissimo c. verse 1917-ben jelent meg a Nyugatban. (A cím olasz, magyarul: legerősebben, legnagyobb hangerővel.) Istenkáromlás miatt perbe fogták a költőt, s elveszítette tanári állását. Háború utáni magatartását a visszahúzódás jellemezte. 1925-ben megjelent kötetének
»3«címe is - Sziget és tenger - arra utalt, hogy a magánélet nyugalmában szeretett volna elbujdosni. Bár a Baumgarten-díj intézője lett, mégis egy rossz érzés uralkodott el rajta. Költészete is elkomorult. Kiszorult verseiből a játékos virtuozitás, a forma "egyszerűsödött". Ez azonban tudatos munka eredménye volt. Művészete ezekben az években mélyült el igazán. Az új mondanivalókhoz nem illettek a régi díszek. A "szigetre" menekülést az aggodalom váltotta ki a költőből. "Ez nem az én terem, a költő itt idegen madár" - vallja Keresztülkasul az életemen c. önéletrajzi visszaemlékezésében. Babits ki tudott lépni "bűvös köréből", s rokonszenvvel közeledett a városi szegények felé. Ennek egyik legszebb bizonyítéka a Cigány a siralomházban c. (1926) keserű, mások fájdalmával együttérző verse. Cigány a siralomházban (1926) Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt, ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas fényes, páncélos, ízelt bogarat. Úgy született később az ajkamon, mint a trombitahang, mint a trombitahang katonák szomjas, cserepes ajkain. De ma már oly halkan, elfolyva, remegve jön mint beesett szemek gödreiben remegve fölcsillan a könny. Nem magamért sírok én: testvérem van millió és a legtöbb oly szegény, oly szegény, még álmából sem ismeri ami jó. Kalibát ácsolna magának az erdőn: de tilos a fa és örül ha egy nagy skatulyás házban jut neki egy városi zord kis skatulya. És örül hogy - ha nem bírja már s minden összetört - átléphet az udvari erkély rácsán s magához rántja jó anyja, a föld. Szomorú világ ez! s a vers oly riadva muzsikál mint cigány a siralomházban. Hess, hess, ti sok verdeső, zümmögő, fényes bogár! Ha holtakat nem ébreszt: mit ér a trombitaszó? Csak a könny, csak a könny, csak a könny hull s nem kérdi, mire jó? A "cigány" a híres Vörösmarty-versre utal, a "siralomház" pedig a körülötte lévő világ gonoszságára. Az első három strófa három, gondolattársításokban gazdag hasonlat. Az időhatározók a babitsi költészet egy-egy korszakát jelzik. A "hajdan" ifjúkori formaművészetét, a "szárnyas (...), ízelt" jelzőbokor pedig az alkotás játékos örömét. Az "Úr" és a "bogár" meglepő összekapcsolásában ott rejlik a teremtés gondosságának és az alkotás jelentéktelenségének ellentéte. - "Később", a háború alatt születtek - "fortissimo"-ban - tiltakozást, felháborodást kiváltó trombitahangú költeményei. "De ma" az előző versszakkal ellentétben "halkan, (...), remegve jön", születik a vers, s a könny-hasonlat a költemények megváltozott tartalmáról vall. Szomorúságának azonban külső okai is vannak: versei személyes panaszai mellett és helyett a "testvérek" iránti szánalmat, az egyetemes emberi részvét hangjait szólaltatják meg. Kiúttalan, siralomházi hangulatot festenek képei, ahonnan csak öngyilkossággal lehet menekülni.
»4«Az utolsó előtti strófa egyetlen kiáltásban összegzi az énen kívüli világból érkezett benyomásokat: "Szomorú világ ez!". S visszatérve a kezdő képekhez elhessegeti a bravúros formakultúrájú verseit, fölöslegesnek érzi a trombitaszót is, mert nem a holtakat ébresztő utolsó trombitaszózat ez. A "könny"-metafora költészetének közösségi indítékú szomorúságát hangsúlyozza. A legutolsó sor még ennek a másokért könnyező költészetnek az értelmét is megkérdőjelezi. SZEMBENÉZÉS A HALÁLLAL Kései költészetének hangulatát indokolja a halál fenyegető közelsége is. 1936-ban már tudta, hogy rosszindulatú daganata van. A PRÓFÉTASZEREP VÁLLALÁSA Babitsot az emberiségre váró kínok is gyötörték. A kultúra s az emberiség féltésének morális parancsa fordította szembe a fasizmussal. Jónás könyve (1938) 1938 őszén jelent meg a négyrészes elbeszélő költemény. A történet csaknem végig követi a bibliai elbeszélést, de olykor részletezéssel bővíti ki annak előadását. Ilyen pl.: a tengeri vihar, a ninivei vásár leírása, s Jónás a hal gyomrában ironikus bemutatása. A bibliai történettől azonban eltér a költemény: ott a niniveiek bűnbánatot tartanak s megtérnek, itt viszont kinevetik és tovább élik bűnös életüket. Ez a változtatás a költő művészi szándékait szolgálta. A mű ugyanis elbeszélő keretbe foglalt nagyszabású lírai önvallomás. Babits költői hivatásáról mond véleményt olykor ironikusan, olykor pátosszal. Babits Jónásként menekül az Úr akarata elől: nem akart próféta lenni, "szigetre" vágyott, hol egyedül lehet. A fasizmus előretörésével látta be, hogy az elvonulás lehetetlen, s a költő nem térhet ki feladatai elől, a felelősségvállalás alól. Mondta az Ur Jónásnak:»Kelj fel és menj Ninivébe, kiálts a Város ellen! Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság: szennyes habjai szent lábamat mossák.«szólt, és fölkele Jónás, hogy szaladna, de nem hová a Mennybeli akarta, mivel rühellé a prófétaságot, félt a várostól, sivatagba vágyott, ahol magány és békesség övezze, semhogy a feddett népség megkövezze. Kerülvén azért Jáfó kikötőbe hajóra szállott, mely elvinné őtet Tarsis felé, s megadta a hajóbért, futván az Urat, mint tolvaj a hóhért! Az Ur pediglen készitett vala Jónásnak egy hatalmas cethalat s elküldte tátott szájjal hogy benyelné, halat s vizet vederszám nyelve mellé
»5«minek sodrán fejjel előre, hosszant Jónás simán s egészben ugy lecsusszant gyomrába hogy fején egy árva haj nem görbült, s ájultából csakhamar fél-ébren pislogott ocsudva, kába szemmel a lágy, vizes, halszagu éjszakába. S mondta az Ur Jónásnak másodizben:»kelj föl és menj, mert én vagyok az Isten. Menj, a nagy Ninivéig meg se állj, s miként elédbe irtam, prédikálj!«s fölkele Jónás, menvén Ninivébe, melynek három nap volt járó vidéke, három nap taposhatta azt akárki s kanyargós utcáiból nem talált ki. Menvén hát Jónás, első nap kiére egy sátrakkal telt, csillagforma térre s az árusok közt akik vad szakállát és lotykos, rongyos, ragadós ruháját, ahol helyet vőn, kórusban nevették, kiáltott, mint az Ur meghagyta, ekként:»halld az Egek Urának Istenének kemény szózatját, nagy Ninive, térj meg, vagy kénkövekkel ég föl ez a város s föld alá süllyed, negyven napra mához!«s elmult egy hét, és kettő, három, négy, öt, és már a harmincnyolcadik nap eljött. Jött a reggel és a dél és az este: Jónás egész nap az ég alját leste. S már a láthatár elmerült az éjben, s egy árva ház sem égett Ninivében. A testi-lelki gyötrelmek kényszerítik Jónást és Babitsot, hogy prédikáljanak Ninive ellen. A Babits-féle Jónás azonban komikus, alakja esetlen. Elmenekül a városból a sivatagba és várja Ninive pusztulását. De rá kell eszmélnie, hogy nem az eredményen, hanem a szándékon kell mérni a prófétát, a költőt: a gonoszság világában nem menekülhet, nem hallgathat, "mert vétkesek közt cinkos aki néma. Atyjafiáért számot ad a testvér:" A költő, a próféta kötelessége a harc az embertelenség, a barbárság ellen még akkor is, ha ez a küzdelem esetleg komikus és eredménytelen. A küzdő humanista ember álláspontja ez. Ninivét az Úr mégsem pusztítja el, s ebben a befejezésben ott rejlik valami remény is: az emberiség nagy alkotásai túlélik a gonoszságot. Jogos a felháborodás az erkölcsi romlottság fölött, de jogtalan a világ teljes pusztulását követelni - ez is egyik tanulsága a műnek. A Jónás könyvének a nyelve a választott témának megfelelően bibliai ódonságú. Főleg a nyelvi archaizmusok biztosítják ezt, s az egykori bibliafordítók "latinizmusai"is megtalálhatóak a szövegben, pl.: "futván az Urat" (mivel a latinban a "fut" ige vonzata a tárgy). A költemény ironikus-komikus ábrázolása a bibliai ünnepélyességet olykor hétköznapi, prózai szavakkal, mondatokkal ellensúlyozza, pl.: rühellé, lotykos, fene víz, stb.
»6«1939-ben írta Babits a Jónás könyvéhez kapcsolódó Jónás imája c. megrendítő költeményét. A két hatalmas versmondatban gáttalanul áradó szavak a halálosan beteg költőnek azt az elhatározását fejezik ki, hogy "mig égi és ninivei hatalmak engedik", bátran fog szólni, s nem hallgat cinkos némasággal. Hozzám már hűtlen lettek a szavak, vagy én lettem mint túláradt patak oly tétova céltalan parttalan s ugy hordom régi sok hiú szavam mint a tévelygő ár az elszakadt sövényt jelzőkarókat gátakat. Óh bár adna a Gazda patakom sodrának medret, biztos útakon vinni tenger felé, bár verseim csücskére Tőle volna szabva rim előre kész, s mely itt áll polcomon, szent Bibliája lenne verstanom, hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan bujkálva, később mint Jónás a Halban leszálltam a kinoknak eleven süket és forró sötétjébe, nem három napra, de három hóra, három évre vagy évszázadra, megtaláljam, mielőtt egy még vakabb és örök Cethal szájában végkép eltünök, a régi hangot s szavaim hibátlan hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran szólhassak s mint rossz gégémből telik és ne fáradjak bele estelig vagy mig az égi és ninivei hatalmak engedik hogy beszéljek s meg ne haljak. Babits Mihály kiváló regényírónk is volt. Halálfiai c. regénye a XX. századi széppróza egyik legjelentősebb alkotása.