SIKERTÖRTÉNETEK PAUL KENNEDY: SUCCESS STORIES Foreign Affairs (2014), 93 (5) - pp. 157-162. ÖSSZEFOGLALÓ / GYŰJTÉS 2015. ÁPRILIS
LAWRENCE FREEDMAN Stratégia című könyvéről írt recenziót PAUL KENNEDY, a Yale történész professzora. Kennedy szerint a valóban jelentős munka mérete és ambíciója ellenére nem átfogó mű, inkább szöveggyűjtemény szerű válogatás. Freedman nem összpontosít a politikaalkotással kapcsolatban gyakran emlegetett nagystratégiára, ezért a mű tárgymutatójában nem találjuk például a Római Birodalmat. Szó van ugyanakkor a könyvben Sátán stratégiájáról az Elveszett paradicsom (Paradise Lost) című fejezet egy szakaszában. Lawrence Freedman A könyv leginkább annak központi fejezetei köré összpontosítható három külön könyvként fogható fel az erő stratégiájáról, a lentről jövő stratégiáról és a fentről jövő stratégiáról. Bár a fejezetcímeket Freedman szokása szerint gondosan választotta meg, fogalomhasználata önkényes. A könyv azonban hiányosságaival együtt is kimagaslik a stratégiáról és politikáról megjelent sok gyengébb munka közül, ezért a következő 10-20 évben nagy hatású lehet. Az erő stratégiájáról szóló legnagyobb fejezet kerül legközelebb a háborúk, hadjáratok, tábornokok, és admirálisok klasszikus tárgyalásához. A hadszíntéri stratégiai műveletek elemzése helyett azonban ez a fejezet leginkább a háborúval kapcsolatos stratégiai elméletekről szól. A tárgyalást Freedman 1815-tel, a napóleoni kor utáni időszakkal kezdi, amikor a nyugati világban a kiforrott háború elméletek először megjelentek. Két fejezetben bemutatja CARL VON CLAUSEWITZ és HENRI DE JOMINI munkáját, akiket a modern stratégiai gondolkodás alapító atyáinak tart. Míg Jomini inkább a hadviselés mechanisztikusabb szabályaival foglalkozott a harctéri vezetéstől a távolságon és időzítésen á a logisztikáig, Clausewitz olyan kevésbé mérhető tényezőkre összpontosított, mint a szenvedély, kiszámíthatatlanság, Paul Kennedy Lawrence Freedman: Stratégia című könyv 2
esély és súrlódás. Szintén Clausewitz mutatta meg, hogy a politika nem ér véget a harc elkezdésénél és az államférfiaknak ezt a harcot egy megkívánt béke felé kell irányítania. Freedman szerint nem csoda tehát, hogy a vasútépítés korának tábornokai Jominit, az első világháború káoszának tábornokai Clausewitzet részesítették előnyben, ő maga pedig Clausewitz kifinomultsága mellett teszi le a voksát. Freedman a stratégiai gondolkodás e két nagyságot követő iskoláin is végigvezeti az olvasót. Bemutatja olyan német katonai gondolkodókat, mint HANS DELBRÜCK, az idősebb HELMUT VON MOLTKE, vagy a szárazföldi és tengeri erőket elemző HALFORD MACKINDER és ALFRED THAYER MAHAN, a páncélos hadviselés stratégiájával foglalkozó brit BASIL LIDDELL HART és J. F. C. FULLER, a nukleáris kor gondolkodói BERNARD BRODIE és HERMAN KAHN, és végül a gerilla hadviselésben jeleskedő CHE GUEVARA és DAVID GALULA. A lista ugyan magától értetődő, Freedman azonban pontos ítéleteivel és összefoglalóival valódi értéket teremt. Freedman a leegyszerűsítő gondolkodással szemben előnyben résesíti a nyugodt ítélőképességet és a megfontolt érvelést. A fejezet, helyesen, az Al Kaidával zárul, egy ellenséggel, amelyik demonstrálta a meglepetés, zavarkeltés, szerencse és szenvedély fontosságát és a fix stratégia alkalmazásának hiábavalóságát egy ilyen ellenféllel szemben. Az alulról jövő stratégiával foglalkozó fejezetben Freedman figyelmét gyengébb félre összpontosítja, a tárgyalást az 1789 utáni időszakra szűkítve. Míg ezzel követi azt a sokak által képviselt álláspontot, hogy a Nyugat modern történelmében a legfontosabb változások a felvilágosodás korával és a francia forradalommal kezdődtek, ez másokat irritálhat. Luther téziseinek kiszögezése a wittenbergi apátság kapujára 1517-ben például nyilvánvalóan az alulról jövő stratégia fontos példája volt. KARL MARX, Freedman kulcsfigurája ebben a részben, saját mozgalmát megkülönböztette a korábbi forradalmi mozgalmaktól abban, hogy tudományos precizitása mellett világos küldetést is meghatározott: a kapitalizmus lerombolását és utána a világ munkásságának egyesítését. Ráadásul a Marx utáni mozgalmak már mind eljuthattak ehhez a harmonikus végponthoz, mert Marx és Engels írásai ehhez utat mutattak. Freedman más korabeli szocialistákat is bemutat és szól Marx követőiről is, de a könyvnek ez a része nagyon csapongó. 3
LENIN 1917-es fellépése után kezdettől saját stratégiát követett: egy kicsi, de erős bolsevik maggal gyorsan véghezvinni az orosz népforradalmat. Az eredmény lélegzetelállító volt. Lenin és társai eltávolította a cárt már korábban eltávolító mérsékelt rezsimet és képes volt a masszív nyugati támadások ellenére életben maradni. Ezzel a korábbi gondolkodókhoz képest Lenin nem csak írt a változásról, hanem véghez is vitte azt. De ha ez Leninnek sikerülhetett, akkor sikerülhetett későbbi követőinek is legalábbis ők ezt remélték. Ha a cél ugyanaz volt, az eszközök változhattak. Ez volt Lenin tapasztalata is, amikor a jószándékú, de a dolgok sürgősségét meg nem értő elvtársakkal ugyanúgy leszámolt, mint a régi rend híveivel, és ezt tette Sztálin is. Freedman döcögőssége azonban itt újra megmutatkozik. Ahelyett, hogy folytatná a kínai MAO CE-TUNG-gal vagy a vietnami VO NGUYEN GIAP-pal a forradalmi mesét, MAX WEBER német szociológussal, LEV TOLSZTOJ orosz íróval, JANE ADDAMS amerikai szociális munkással, és JOHN DEWEY amerikai oktatási reformerrel folytatja a sort. Az alulról jövő stratégiáról szóló rész Lenin utáni része ezzel döntően amerikai történet lesz, bár közben sok más szálat is megemlít, a republikánus REAGAN és a demokrata OBAMA kampányával zárva a sort. A könyvnek ez a része erősen kezdődik hogyan is ne kezdődne Marxszal a szerző hőseként de csapongása miatt elveszíti erejét és célját. Ráadásul nehéz egy alap alá venni a marxizmust a kisebb alulról jövő mozgalmakkal, hiszen előbbi inkább egy nagystratégia volt, amely nem volt megvalósítottnak tekinthető, amíg arra mindenhol sor nem került. Freedman harmadik könyvének a könyvben a Stratégia felülről címet adta, de ebben a részben nem szól arról, hogy nagy vezetők hogyan vitték végbe stratégiáikat. Ehelyett ez a rész a menedzsment felemelkedésével és fejlődésével foglalkozik elméletben és gyakorlatban a második világháborútól napjainkig. Freedman itt az üzleti életre összpontosít, a szereplők pedig modern menedzserek, vállalkozók és elméleti szakemberek. Bár ebben a részben Freedman csak az amerikai üzleti életre és annak guruira összpontosít, ez a rész nagyon jó abban, amire vállalkozik, nincs más hasonlóan tömör összefoglalása és kritikája az amerikai üzleti stratégia elmúlt hét évtizedének. A téma tárgyalását Freedman még korábbról, az 1880-as évektől kezdi Taylorral és Henry Forddal. Majd tárgyalja a tömegtermelés sikerét a második világháborúban, és az új 4
elméleteket a háborút követően. Az amerikai üzleti élettel kapcsolatban a háború után két trendre világít rá. Az első a vállalatok késztetése a jobbnál jobb menedzsment módszerek kialakítására a versenyképesség javítása érdekében. A másik a racionális választás elvének megérkezése az üzleti iskolákba és az egyetemek más területeire. Míg könyve legnagyobb részében Freedman igyekszik semleges maradni, a racionális döntéseket úgy tűnik élvezettel boncolja és kritizálja. A menedzsmentről alkotott gondolatok fejlődésének bemutatása ismét rámutat Freedman megérzésére, hogy egyetlen versenystratégia sem szolgálhat minden célt. Freedman szerint egy ilyen stratégia keresése önmagában is hiábavaló, habár ez valószínűleg nem állítja meg a társadalomtudósokat a keresésben. Freedman szerint egyetlen stratégia sem végleges egy meghatározott végponttal, bármilyen jól működik egy adott ellenséggel szemben vagy egy adott termék eladásában. A stratégia arról szól, hogy jutunk el oda, nem az ottról szól. Freedman könyve jó szolgálatot tesz a hallgatóknak, oktatóknak, kutatóműhelyek munkatársainak, és a nagy szervezetek stratégiai részlegein, vagy a vezető befektetési cégeknél dolgozó szakembereknek, de van két fontos hiányossága. Az első a kiegyensúlyozatlanság, hiszen az első két résszel szemben a harmadik rész nem rendelkezik ugyanazzal a történelmi jelentőséggel. A második, hogy univerzalisztikus címe ellenére a könyv egyre inkább amerikaivá válik, ahogy haladunk a vége felé, amit Freedman az Egyesült Államok vezető szerepével igyekszik igazolni. Freedman könyvének helyét nehéz kijelölni a könyvespolcon. Szelektivitása miatt nem enciklopédia, nem is menedzsment szakkönyv, így leginkább a háborús stratégiáról szóló könyvek közé sorolható. 5