A HÓDMEZŐVÁSÁRHELYI SZEREMLEI TÁRSASÁG ÉVKÖNYVE

Könyvészeti adatok A HÓDMEZŐVÁSÁRHELYI SZEREMLEI TÁRSASÁG ÉVKÖNYVE 1998 HÓDMEZŐVÁSÁRHELY 1999 A kötet szerzői BARACS GABRIELLA, DÖMÖTÖR JÁNOS, FÖLDVÁRI LÁSZLÓ, HERCZEG MIHÁLY, KOVÁCS ISTVÁN, KRUZSLICZ ISTVÁN GÁBOR, PINTÉR ISTVÁN, SZIGETI JÁNOS, VARSÁNYI ATTILA Szerkesztette KRUZSLICZ ISTVÁN GÁBOR KOVÁCS ISTVÁN

Az évkönyv kiadását támogatta CSONGRÁD MEGYEI LEVÉLTÁR PETŐFI MŰVELŐDÉSI KÖZPONT A borítón Szeremlei Sámuel arcképe, Hódmezővásárhely látképe a XIX. század első felében ISSN 1219-7084 Kiadja Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város Önkormányzata KOVÁCS ISTVÁN VERZÁL NYOMDA Hódmezővásárhely, Kossuth tér 1. Felelős szerkesztő: CSERNUS TIBOR A Szeremlei Társaság postacíme: Hódmezővásárhelyi Levéltár 6800 Hódmezővásárhely, Bajcsy-Zsilinszky u. 25.

KRUZSLICZ ISTVÁN GÁBOR A SZEREMLEI TÁRSASÁG 1998. ÉVI TEVÉKENYSÉGE 1998. január 30-án tartottuk az előző évi évzáró közgyűlésünket, amelyen három új jelentkezőt fogadtunk a társaság tagjává: Laurencz Dénest, Koncz Sándort ésvarsányi Attilát. Február 20-án rendeztük meg a Németh László Városi Könyvtárban első felolvasóülésünket, amelyen Földvári László Lótenyésztés és lóversenyek Hódmezővásárhelyen, Koncz Sándor Iskolák a tanyán és dr. Dömötör János Rudnay és Vásárhely címmel tartottak előadást. Július 13-i közgyűlésünkön mutattuk be a kiadandó évkönyvünk tervezetét, megbeszéltük a terjedelmét, meghatároztuk a könyv paramétereit. Ígéretet kaptunk arra, hogy a Szerdahelyi Kht. és a Csongrád Megyei Levéltár támogatása mellett a városi önkormányzat biztosítja a könyv nyomdaköltségeihez még hiányzó összeget. Megterveztük a második felolvasóülésünk tematikáját. Ezen a közgyűlésünkön ismertettem a társaság tagjaival a kiskunhalasi Szilády Áron Társaságlevelét, melyben bejelentették, hogy a kapcsolatfelvétel első lépéseként Vásárhelyre látogatnának. A Szeremlei Társaságot Rácz Lajos nagykőrösi református lelkész ajánlotta a halasiaknak. A választásuk azért esett városunkra, mert Vásárhely testvérvárosa lett Halasnak, ezzel is ápolni kívánják a két város közötti kapcsolatot. A kapcsolatfelvételt követően egy négyfős küldöttség keresett meg bennünket, akikkel megállapodtunk a részletekben, majd elkészítettük a látogatás programját. A kiskunhalasiak 40 fős delegációja szeptember 5-én egynapos kirándulás keretében látogatott Hódmezővásárhelyre. A Kossuth téren vártuk a Szilády Áron Társaság tagjait. Először az Ótemplomot és a Bethlen Gábor Református Gimnáziumot tekintették meg Dányi József esperes úr vezetésével. Az Alföldi Galéria kiállítását dr. Dömötör János mutatta be a vendégeknek. A városháza bemutatása után megtekintették a felújított Fekete Sas dísztermét. A program a vásárhelyi levéltárban folytatódott, ahol végigvezettem a látogatókat az állandó kiállításokon. Végül a levéltár körtermében rendezett rögtönzött fogadáson Herczeg Mihályelnök úr mint házigazda köszöntötte a vendégeket, beszélt a Szeremlei Társaság tevékenységéről és munkájáról. Ezt követően megismerkedtünk a Szilády Áron Társaság tagjaival és részletes beszámolót hallottunk az éves programjaikról. A kölcsönös bemutatkozást kötetlen beszélgetés követte. Ezután egyik tagtársunk,dr. Böszörményi Ede ny. lelkész két kiadványával ajándékoztunk meg minden résztvevőt. Az egyik könyv Szeremlei Sámuel életét és munkásságát ismerteti. A program az Anno vendéglőben elköltött késői ebéddel zárult. Második ülésünket október 5-én tartottuk. Ezen megbeszéltük a második felolvasóülés tematikáját, időpontját december elejére tűztük ki. Ezután hangzott el a Szilády Áron Társaság vásárhelyi látogatásáról szóló beszámoló. Ezen az ülésünkön tagjaink sorába felvettük dr. Baracs Gabriella főiskolai docenst, helytörténeti kutatót. Szó esett még Rózsa Virág Kanadában élő kulturális régész Torontóban tervezett, Hódmezővásárhelyt bemutató kiállításáról. A kiállítás fő motívuma az iskolák és hitközségek anyaga lett volna, és mivel a múzeumban, a könyvtárakban és az iskolákban már gyűjtött anyagot, többek között Szigeti Jánostagtársunktól is, felvetődött a kérdés, hogy társaságunk ennek előkészítésében mennyire vegye ki a részét. Bokorné Nagy Katalin tagtársunk nem javasolta, hogy a társaság támogassa ezt a kezdeményezést, mert nem tartotta minden szempontból korrektnek az eddigi eljárásukat. Mivel a tagság több tagja is hasonló szellemben nyilatkozott, társaságunk elállt az ügy támogatásától. Második felolvasóülésünket 1998. december 4-én tartottuk a Németh László Városi Könyvtárban. Herczeg Mihály elnök úr Szilády Áronra, a halasi tudósra emlékezett. Először a két város közötti hasonlóságokat, a közös vonásokat vázolta föl, majd Szeremlei Sámuel és Szilády Áron életútját vetette össze. Mindketten református lelkészek voltak, és jelentős tudományos

tevékenységet fejtettek ki. Rózsa Gábor szentesi tagtársunk Az Alföld halmai címmel tartott érdekfeszítő vetítettképes előadást. 1970-ben kezdte el a halmok térképezését, és folyamatosan mérte fel őket. Mint kiderült, régészeti tudományos feldolgozása a Vásárhely határában fekvő halmok közül egyiknek sincs. Szólt a halmok védelmének szükségességéről is. Rózsa Gábor 200 halom adatait először a Lakóhelyünk Hódmezővásárhely című könyvben tette közzé. Előadásában kitért a halomnevekre és a halmok históriájára is. Közölte, hogy elvállalná a Vásárhelyi halmok című, néhány íves térképes munkának az elkészítését, ha erre a Szeremlei Társaság felhatalmazná őt. Dr. Dömötör János Erdős János festőművész születésének 100. évfordulója alkalmából tartott, festmények bemutatásával és vetítéssel egybekötött előadásában hangsúlyozta, hogy szakmai és művészettörténeti elismerésben nem kapta meg az őt megillető helyet, bár ismeretterjesztő tevékenysége, valamint közéleti szereplése miatt is kiemelten kell emlékeznünk rá. 1928 óta rendszeresen vett részt alkotótársaival különböző kiállításokon, rendszeres kiállítója volt a Vásárhelyi Őszi Tárlatoknak és a Délalföldi Tárlatoknak. Dr. Blazovich László Hódmezővásárhely középkori alaprajza címmel tartott értékes előadást. Hód és Vásárhely vizek melletti települések voltak, közel a Tiszához. A települések középkori történetéről kevés adat maradt ránk. Hód, Vásárhely és Tarján neve a 13-15. század okleveleiben tűnt fel. Az Árpád-kori települések a vízivilágból kiemelkedő hátságokra terjedtek ki. Az 1560-1580 között készült defterekben 10 utcanév maradt fenn. A rendelkezésre álló adatok és logikai következtetések alapján előadásában megkísérelte fölvázolni az utcák középkori helyét. 1997 végén tagságunk 23 főből állt. Az év folyamán tagjaink száma 4 fővel bővült, 1998 végén létszámunk 27. Végezetül szeretném bejelenteni, hogy felvételét kérte a Szeremlei Társaságba dr. Vörös Gabriella, a Csongrád Megyei Múzeumok igazgatója és dr. Berta Tibor, a Csongrád Megyei Levéltár igazgatóhelyettese. Mindkét jelentkezőnek nagyon örülünk, és úgy érezzük, hogy társaságunk tekintélyét növeli, ha minél több tudományos kutató kapcsolódik be a munkánkba. Társaságunk tagjai 1998-ban Dr. Baracs Gabriella főiskolai docens (DATE Mezőgazdasági Főiskolai Kar) Prof. dr. Blazovich László igazgató (Csongrád Megyei Levéltár, Szeged) Bokorné Nagy Katalin ny. régész Dr. Béres Mária régész (Móra Ferenc Múzeum, Szeged) Dr. Böszörményi Ede ny. lelkész Dr. Dömötör János ny. múzeumigazgató Farkas Egon tanár Farkas Ferenc tanár (Bethlen Gábor Református Gimnázium) Földvári László igazgató (Petőfi Művelődési Központ) Francisztiné Molnár Erzsébet oktatási referens (Polgármesteri Hivatal) Herczeg Mihály ny. levéltárvezető, a Társaság elnöke Jung György tanár (József Attila Általános Iskola)

Katona Lajos ny. iskolaigazgató Koncz Sándor tanár (DATE Mezőgazdasági Főiskolai Kar) Kovács István tanár (Eötvös József Szakközépiskola) Kőszegfalvi Ferenc könyvtáros (Németh László Városi Könyvtár) Dr. Kruzslicz István Gábor levéltárvezető, a Társaság titkára (Hódmezővásárhely) Labádi Lajos levéltárvezető (Szentes) Laurencz Dénes ny. építészmérnök Makó Imre segédlevéltáros, a Társaság jegyzője (Hódmezővásárhely) Nagy Vera múzeumigazgató (Tornyai János Múzeum) Pintér István tanár (Szőnyi Benjámin Református Általános Iskola) Dr. Rapcsák András polgármester, országgyűlési képviselő Rózsa Gábor mérnök-tanár (Péter Pál Polgárház Múzeum, Szentes) Szenti Tibor kórházi egészségnevelő, író (Erzsébet Kórház) Szigeti János ny. tanár Varsányi Attila levéltáros (Hódmezővásárhely)

HERCZEG MIHÁLY AKIK ÉLETÜKET ADTÁK HAZÁJUKÉRT Mi még úgy tanultuk az iskolában, hogy "Dulce et decorum est pro patria mori!". (1) És a leventében is május utolsó vasárnapján koszorúztunk a hősi emlékműveknél, díszőrséget álltunk. Aztán jött az "Élet" keserves tapasztalata. Némelyikünknek a hadifogság nyomorúságában majdnem hogy megváltás volt a "könyörülő" halál. De ez már nem volt sem "édes" sem "dicső". Levente bajtársaink közül 130-nak haláláról, a hadifogságbeli nehéz életéről akartunk megemlékezni tíz évvel ezelőtt A vásárhelyi leventék háborús kálváriájacímű könyvünkben. Amikor a könyvhöz az anyagot gyűjtöttük, voltak olyanok, akik letagadták közeli hozzátartozójuk gyászos halálát: "Nehogy baj legyen még belőle..." Merthogy 1945 után nálunk olyan közszellem alakult ki, hogy nemhogy dicsőség lett volna a hősi halál, de egyenesen takargatni kellett. Az iskolában a szovjet hősi halottakról bezzeg tanítottak verseket. A gyerekek vörös zászlókkal és piros virágokkal árasztották el a "szovjet hősi sírokat", "hősi emlékműveket". Azután egyszer mégiscsak fordult a történelem kereke... Végre sikerült emléktáblákon megörökíteni levente bajtársaink nevét. Azután továbbgyűrűzött ez a mozgalom. A Lenin tér nevét Hősök terére változtattuk és márványtáblán örökítettük meg a II. világháború áldozatainak nevét. Nem tettünk különbséget faji vagy vallási hovatartozás címén. Előbb azonban elkészült Makó Imre és Katona Lajos példaértékű munkája: A második világháború és a fasizmus hódmezővásárhelyi áldozatai címmel. Ezt még egy későbbi kötet is követte, a Kései főhajtás. Az első világháború hősi halottainak emlékét az olvasókörökben, tanyai iskolákban elhelyezett márványtáblák őrizték, míg le nem rombolták azokat. Dr. Bibó Lajos a harmincas évek végén könyvbe foglalta közel 1300 körüli első világháborús hősi halott nevét. A könyvet Csikós Miklós illusztrálta. Makó Imrelevéltáros a II. világháborús hősi halottak írása során szerzett rutint felhasználva, vizsgálni kezdte az I. világháborús hősök kilétét is. Legalább a dupláját tudta kimutatni, mint az említett Bibó-könyv. (Már csak szponzor hiányzik könyvének kiadásához.) Mostohább volt a sorsuk az 1848/1849. évi szabadságharc hősei neveinek. Vezető tisztviselők, politikusok (1876 után) néha még politikai tőkét is kovácsoltak a szabadságharcbeli szereplésükből..., de a közkatonák neve ugyan kit érdekelt volna? (Hiába írta Petőfi: "Tiszteljétek a közkatonákat!" ) Szeremlei Samu Hódmezővásárhely története című munkája V. kötetében a "lakosaink" közt megemlíti a tabáni Varga Pál nemzetőr nevét, aki "Törökbecsén vízbe fúlt", Wodjáner Zsigmondról megjegyzi, hogy "1848-ban, mint honvéd őrmester veszett el Vácon..." Tudomásunk szerint Varsányi Péter István hívta fel a figyelmet elsőként elesett hős nemzetőreink és honvédeink nevesítésének fontosságára. AHódmezővásárhely története című monográfiában így ír: "Nevük említésével tartozunk nemes emléküknek". Mindjárt hoz is fel példákat: Bördős Pál - Törökbecse Németh Pál - Törökbecse Jáger András - Törökbecse Gombos Ferenc - Törökbecse Szatmári Károly - Szeged Jeremiás Rókus - Pétervárad

Ékes Péter - Pétervárad Bagi Pál - Bicske Vadjáner Zsigmond - Vác Devecska-Deviczki Sándor - Szőny Már ez a kis összeállítás is szemléletesen mutatja, hogy a délvidéki harcoktól a dicsőséges tavaszi hadjárat színteréig ott voltak a vásárhelyiek. Teljes képet nehéz róluk összeállítani az egyes harcterek halotti anyakönyveinek nehéz hozzáférhetősége miatt, másrészt az egyszerű emberek sem tolakodtak az önkényuralom éveiben hozzátartozójuk sorsáról beszámolni. Aminthogy a vásárhelyi hadikórházban elhunyt távoli vidékiek se biztos, hogy hírt kaptak az itt elhunyt hozzátartozóikról. Hiszen némelyikről csak annyit tudtak, hogy "Erdélyből jött", vagy "Zala megyébe való". Varsányi tanár úr kutatásai nyomán tudjuk, hogy ispotály, hadikórház működött az Ógimnázium épületében és a présházban. (Ez utóbbi épületben 1945 tavaszán is hadikórház volt, sokszor naponta kétszer is fordult a halottaskocsi a magyar hadifoglyokkal!) 1999 októberében javasoltam a kulturális bizottságban, hogy a százötvenedik évforduló apropóján emléktáblán örökítsük meg azoknak a nemzetőröknek és honvédeknek a nevét, akik sebesülten itt kaptak Vásárhelyen kórházi ápolást és sokan közülük az itteni temetőben nyugszanak. Rosztóczy Ernőné javaslatára és segítségével a halotti anyakönyvek alapján megpróbáltuk áttekinteni az itt, 1849-ben elhunyt nemzetőrök és honvédek neveit. Az adatoksorrendje: az elhalt neve, életkora, lakóhelye, katonai beosztása, megjegyzés (Dőlt betűvel a közben zajló hadi események) Január 11.: Varga Mihály, 20, Hmvhely, honvéd tüzér, hirtelen halál Január 20.: Vécsey Károly az aldunai hadsereggel elindul Január 24.: Vécsey tábora Szegedre érkezik Január 25.: Németh János, 25, Hmvhely, szántóvető, puskalövés Január 26-28.: A szegedi mozgóhadsereg részére Vásárhely naponta 400 kocsit küld Január 30.: Misics István, 20, Hmvhely, Ogolini ezredbeli közvitéz, -- Február 1.: A szerbek Zenta városát "büntetik" kikindai szereplésükért Február 6.: Bengó (Bényi) József, 19, Hmvhely, 3. huszárezredbeli közvitéz, -- Február 6.: Lévai János, 28, Borsod vm., kovácsmester honvéd, -- Február 9.: Bang Sándor, 27, Szatmár vm., honvéd közvitéz, -- Február 9.: Nagy Mihály, 33, Kistelek, közvitéz, -- Február 10.: Zsarkó János, 24, Hmvhely, nemzetőr, agyonlövetett rácok által Február 11.: Hajdik Gusztáv csapatai Szőregre szorítják a rácokat, majd vereséget szenvedve visszahúzódnak Szegedre Február 12.: Buzor György, --, Temesvár, --, -- Február 12.: Irinmajer Márton, 24, Temesvár, --, -- Február 15.: László Ferenc, 32, Zala vm., honvéd közvitéz, -- Február 17.: Tóth István, 65, Csóka torontál vm., --, --

Február 19.: Rajakovics János, 34, --, --, -- Február 22.: Rakovszki János, 22, --, honvéd, -- Február 24.: Kiss János, 27, Nádudvar, 39. ezredbeli közvitéz, -- Február 24.: Mesterházy alezredes csapatai Cibakházánál védték a tiszai átkelőt Jellasic ellen Február 25.: Gábor József, 28, Hmvhely, honvéd, -- Február 25. Damjanich is odaérkezik. A vásárhelyiek 3722 font kenyeret szállítanak Cibakházára. Február 27.: Reguny János, 23, Hmvhely, --, -- Február 27.: Orvai János, 24, Hmvhely, --, -- Február 27.: Csabadai János, 23, Hmvhely, honvéd, -- Március 2. Vécsey Tiszaföldvárnál. A vásárhelyiek naponta 12 686 font kenyeret és 19 köböl zabot szállítanak a hadseregnek. Azután még Törökszentmiklósig öt naponként szállítják az élelemet és a takarmányt. Március 6.: Jakabovics Pál, 48, Hmvhely, honvéd közvitéz, -- Március 8.: Himmel Lajos, 34, Hmvhely, honvéd közvitéz, -- Március 9.: Bukatos Ignác, --, Hmvhely, honvéd közvitéz, -- Március 9.: Bökönyi András, 28, Hmvhely, 37. ezredbeli közvitéz, -- Március 18.: Vörös Imre, 25, Hmvhely, 2. huszárezredbeli tizedes, -- Március 19.: (Saver) Samu György, 19, Hmvhely, honvéd, -- Március 20.: Ürge István, 33, Hmvhely, honvéd, -- Március 24.: Barbovszky Károly, 20, Hmvhely, honvéd közvitéz, -- Március 26.: Daraba József, 22, Hmvhely, honvéd, -- Március 26.: Horváth Kajetán, 30, Hmvhely, honvéd, -- Március 26.: Molnár József, --, Hmvhely, honvéd közvitéz, -- Március 27.: Kiss Mihály, 22, Hmvhely, honvéd, -- Március 29.: Salamon Sándor, 22, Hmvhely, honvéd, -- Március 29.: Sibai István, 24, Hmvhely, honvéd, -- Március 31.: Zvolenszki Imre, 78, Hmvhely, ny. százados, -- Március 31.: Ropp János, 30, Hmvhely, honvéd tizedes, -- Április 2.: Kiss József, 30, Újvidék, 52. gyalogezredbeli tizedes, -- Április 5.: Garai Mihály, 30, Hmvhely, tizedes, 3. huszárezred, -- Április 6.: Gálik József, 32, Hmvhely, honvéd közvitéz, -- Április 8.: Boris József, 20, Hmvhely, honvéd közvitéz, --

Április 9.: Szigeti István, 24, --, 3. ezredbeli közvitéz, -- Április 13.: Májer Ferenc, 30, Hmvhely, honvéd, -- Április 18.: Judik Rókus, 21, Hmvhely, honvéd, -- Április 18.: Vörös Imre, 25, --, honvéd, -- Április 21.: Boros János, --, Hmvhely, honvéd, -- Április 22.: Gasprák Márton, --, Hmvhely, honvéd, -- Április 22.: Rapp Fidrik, 24, Hmvhely, honvéd közvitéz, -- Április 29.: Zombori László, 20, Hmvhely, honvéd, -- Április 29.:Papp József, 24, Hmvhely, honvéd közvitéz, -- Május 1.: Lorencz Lőrinc, 25, Hmvhely, 2. huszárezredbeli, -- Május 9.: Móra András, 26, Hmvhely, közvitéz, -- Június 29. Közben a Délvidék felszabadításáért is megindulnak a harcok. A vásárhelyiek Hadik Gusztáv ezredes IV. hadtestének 2. hadosztályában küzdenek, amelyik Melencénél április 29-én súlyos haarcokat vívott. Május 25-én Tomasevácnál küzdöttek. Elképzelhető, hogy sebesülteket erről is hoztak Vásárhelyre. Július 2.: Szikszai Imre, 17, Hmvhely, 3. zászlóaljbeli honvéd őrmester, -- Július 13.: Göllönt Ferenc, 35, Hmvhely, mozgó nemzetőr, -- Július 17.: Földvári György, 42, Pest vm., az osztrák hadifoglyok parancsnoka, -- Július 19.: Szabados József, 55, Hmvhely, --, orgyilkos által végeztetett ki Július 20.: Óber-dorfer József, 19, --, honvéd alhadnagy, -- Július 20.: Jánosi József, 32, Hmvhely, honvéd alhadnagy, -- Augusztus 11.: Vörös Kálmán, 24, --, mozgó nemzetőr, -- Augusztus 15.: Diószegi Mihály, 19, Hmvhely, 9. ezredbeli honvéd huszár, -- Augusztus 28.: Jedlicska Franciska (Madocsányi J. neje), 36, Pest vm., Miklós huszárezred, -- Szeptember 30.: Gergely János, 20, Erdélyből jött, nemzetőr, -- Legszívesebben idesorolnánk Schéner Györgyöt is, a város mérnökét, aki 58 évesen a "rácok ellen induló önkéntes csapathoz csatlakozott, de még az év december 26-án halott" - írja róla Szeremlei. A fenti összeállítás koránt sem törekszik teljességre, inkább csak kísérlet annak illusztrálására, hogyan lehetne az anyakönyvek segítségével összeállítani egy-egy város hősi halottainak jegyzékét. Érdekes megfigyelni, hogy a háború vége felé egyre több fiatal ért el magasabb katonai rendfokozatot. Ki látott már 17 éves őrmestert, vagy 19 éves alhadnagyot? Csakis egy forradalmi, hazáját védő seregre lehet ez jellemző. Ne feledjük el, hogy ezek a halottak sérülésük után kerültek Vásárhelyre. Itt pedig nemcsak sebeik miatt, hanem fertőzés miatt is elpusztulhattak, de akkor is hősök voltak. Őrizzük emléküket, "kik érted haltak szent világszabadság" - vagy akik életüket adták hazájukért, mert 1848-1849-ben ez egyet jelentett.

Jegyzet: (1) Idézet Horatiustól, jelentése: Édes és dicső a hazáért meghalni!

PINTÉR ISTVÁN ADALÉKOK A GÖRGEY-KÉRDÉS TÖRTÉNETÉHEZ (*) Görgey Artúr szerepének megítélése nemcsak a szabadságharc idején a kortársakat, hanem a világosi fegyverletétel óta mind a mai napig foglalkoztatja a történészeket és a közvéleményt. Kossuth az 1849. szeptember 12-én kiadott viddini levelében így ír: "Szegény szerencsétlen hazánk el van veszve. Nem az ellenség ereje, hanem az árulás és alávalóság által esett el. Ó hogy meg kelle érnem, s nem szabad még meghalnom! Én Görgeyt a porból emelém fel: hogy magának halhatatlan dicsőséget, s a hazának szabadságot vívjon ki. S ő Magyarország gyáva hóhérává lőn." (1) Az első - és úgy tűnik, hogy a későbbi munkákat is erősen befolyásoló - ítéletet Szilágyi Sándor 1850-ben kiadott munkájában fedezhetjük fel. (2) Ez a munka Kossuth 1849. szeptember 12-i viddini levelének elemzése. Kossuth ebben a levélben írta le először a szabadságharc utolsó napjainak történetét, s fogalmazta meg véleményét Görgeyről. Ez az írás Szilágyi közvetítésével meghatározó lett nemcsak a közvéleményre, hanem történetírásunkra is. Igaz ugyan, hogy Szilágyi Sándor, aki jelentős kordokumentumok ismerője volt, már az elemzés megírásakor is így fogalmazott: "Kis oklevél, jelentéktelen irat."(3), mégis csaknem az egész iratot úgy tekintette, mint az események objektív leírását. Azok a források viszont nem állhattak rendelkezésére, amelyeket azóta tett közzé a forráskiadás vagy tárt fel egy-egy Görgey-életrajzíró. A kérdés tehát az, hogy a Görgey szerepét először megítélő forrás mennyire hiteles tényeket közöl. Ennek megítélésére 1850-ben Szilágyi források hiányában nem vállalkozhatott, később pedig éppen személyes szerepe a magyar történettudományban nem engedett kétséget hagyni az első forráselemzés szakszerűségét illetően. Azóta pedig a levél újabb hasonló elemzésére nem került sor. Kosáry Domokos nagyszerű historiográfiai összegezése az 1936-ig keletkezett irodalmat tekintette át. A történész alaposságával mutatta be a Görgey-kérdés alakulását, az eseményektől távolodó korok történetírásának változó történetszemléletében, bizonyítva, hogy koronként miért került elő az árulás vádja Görgeyvel szemben. (4) Sokáig Révai József 1930-as években megalapozott Görgey-képe volt az uralkodó. A következőket írta: "... hogy Görgey áruló volt az nemcsak a soviniszta illúziókkal nevelt félrevezetett közvélemény hiedelme volt, hanem a magyar nép legszélesebb rétegeiben gyökerezett meggyőződés, igazi népi hit is." (5) Ebben a dolgozatban arra vállalkozom, hogy ezt a rendkívül túlzó és megalapozatlan állítást az 1849. január 1. és 1849. február 27. közötti időszak eseménytörténetének adataival cáfoljam. Terjedelmi okok miatt nem térek ki a szabadságharc teljes történetére, csak az időszak Görgeyt érintő részére. Szintén nem foglalkozom az 1849. január 5-én kiadott váci proklamációval, mert ezt 1976-ban Pásztor Gábor elemezte és értékelte. (6) A legfontosabb kérdések a következők: Mi volt az igazi célja Görgey téli hadjáratának?; Ki volt elsősorban a felelős Schlick hadtestének megmeneküléséért?; Volt-e szerepe Görgeynek a kápolnai csatavesztésben? Terjedelmi okok miatt az első két kérdésre csak röviden reflektálok, részletesen a harmadik kérdést taglalom. Mi volt az igazi célja Görgey téli hadjáratának? Görgey tábornok az 1849. január 2-án tartott

haditanács határozatát hajtotta végre akkor, amikor hadtestével Vác után Lipótvár felé fordult. A haditanács döntésének értelmében ugyanis a főváros előtt nem kellett döntő csatába bonyolódni, hanem meg kellett menteni a hadsereget a további ellenállás számára. Ezért határozták el, hogy a Perczel-hadtest a Tisza vonalát védje és fedezze a kormányt, a Görgey-hadtest pedig vonuljon északra, majd nyugatra. Mentse fel Lipótvárat, ha lehet, s ezáltal az ellenséget erejének megosztására bírja, s terelje el a figyelmét a Tiszántúlról, ahol a kormány berendezkedése és az új csapatok szervezése folyt. Görgey, ha nem akarta kitenni seregét a biztos megsemmisülésnek, akkor kénytelen volt a bányavárosokba visszavonulni. Itt hadseregét téli ruhával látta el, megpihentette, újoncokkal kiegészítette és a kormány által hátrahagyott értékes felszerelési tárgyakat pedig összegyűjtötte. A bányavárosokba való visszavonulásra akkor került sor, amikor a fő célt, tehát az ellenség erejének megosztását és a Tiszától való elvonását már elérte. Erre mutat az is, hogy a Perczel-hadtestet csak egy ellenséges lovasdandár követte. Így nem állja meg a helyét Spira György állítása, hogy Perczellel szemben az ellenség kétszeres erőfölényben volt. A tények nem igazolják Várady Géza állítását sem, aki szerint Vác után Görgeyt már csak 5000 ember üldözte. A rózsahegyi osztrák ajánlattal kapcsolatban, melyet Görgey január 28-án kapott meg Windischgrätztől, sikerült bizonyítani, hogy a magyar tábornok egyértelműen elutasította az ajánlatot. A követnek ugyan a váci proklamáció példányát adta át, de az a törvényekhez való ragaszkodást és a harc folytatása melletti döntést fejezte ki. A téli hadjárat legszebb mozzanatára 1849. február 5-én került sor, amikor Guyon zászlóaljai véres és elkeseredett harcban áttörtek a Branyiszkónál, és ezzel megteremtették a lehetőséget a Klapkával való egyesülésre. Ki volt a felelős Schlick hadtestének a megmeneküléséért? Schlick hadteste 1849. február 5. és február 23. között öt alkalommal menekült meg a magyar csapatok elől. A források egyértelműen bizonyítják, hogy négy alkalommal Dembinski érthetetlen és helytelen parancsainak a következtében került erre sor. Egy alkalommal Görgey is hibázott, amikor február 6. és 9. között Eperjesen tétlenül várakozott, és nem indított támadást Kassa ellen. Nem állja meg a helyét az ismert katonai szakíró Borus állítása, aki Schlick harmadik megmenekülését Görgeynek is tulajdonítja bizonyos fokig. Dembinski visszaemlékezéseiből ugyanis nyilvánvaló, hogy a lengyel tábornok nem küldött határozott parancsot Pillernek a támadásra, hanem csak ajánlatot tett neki erre. Ezenkívül ekkor még a Görgeyhadtest, és így Piller egysége nem tartozott Dembinski alá, tehát az altábornagy nem is adhatott parancsot az ezredesnek, akinek Görgey parancsát kellett teljesítenie. Volt-e szerepe Görgeynek a kápolnai csatavesztésben? A kápolnai csata fontos szerepet tölt be a Görgey-kérdés történetében. Vannak olyan feldolgozások, amelyek Görgeyt minden bizonyíték nélkül azzal vádolják, hogy szándékosan késleltette a magyar csapatok Kápolnára történő beérkezését. Mindezt azért, hogy Dembinskit lehetetlenné tegye. (7) Borus József egyenesen felteszi a kérdést, hogy ".. és azon is lehet gondolkodni, kinek vagy kiknek állt érdekében, hogy Görgey hadtestének két hadosztálya ne legyen ott kellő időben a másnapi harchoz a csatatér közelében..?" (8) Itt is valószínű, hogy olyan jelenséggel állunk szemben, amely az áruló jelzőnek megfelelően ítéli meg Görgey valamennyi lépését. A vádakkal szemben nézzük a tényeket! 1849. február 12-én a hadügyminisztérium rendelete értelmében a magyar csapatok 4-6 ezer emberből álló hadosztályokra oszlottak. Február 14-én a Görgey-hadtest is Dembinski parancsnoksága alá került. A feldolgozásokból nyilvánvaló, hogy a hadtesteket azért alakították át hadosztályokká, hogy a hadtestparancsnokok, elsősorban Görgey befolyását megtörjék, s Dembinski tekintélyét növeljék. (9) Február 14-én Görgey egy napiparancsot adott ki, amelyben ez állt: "Az 1849. Február 12-én kelt hadügyminiszteri parancs a feldunai hadtestet "Magyar királyi 16. hadosztály" neve alatt Dembinski

altábornagy fővezérlete alá helyezi. Midőn ezt az összes 16. hadosztállyal ezennel hivatalosan közölném, felhívok minden alattam álló törzs- és főtisztet, fogadják e látszólagos lealáztatást hasonló egykedvűséggel, a minővel magam lemondván hadtestparancsnoki önállóságomról, az együttülő országgyűlés határozatának engedelmeskedve, magamat Dembinski altábornagy - egy, a mint mondják hadban megőszült érdemdús vezér - parancsjainak önként alávetem." (10) Görgey joggal jegyzi meg emlékiratában, hogy a tisztek Dembinski katonai múltját nem ismerték, másrészt Klapka seregének visszarendelése Miskolcra nem öregbítette Dembinski hírnevét. (11) Mint majd a kápolnai csatában látjuk, a tisztikarnak, amely kételkedett Dembinski hadvezéri képességeiben, igaza volt. Ezenkívül a tiszteknek, akik meg voltak elégedve Görgey vezérletével, nem tetszett az sem, hogy egy idegennek rendelték alá őket. Ebben az OHB-nak Görgey iránt táplált bizalmatlanságát látták. (12) Amikor Dembinski kinevezése közismertté vált, egy főtisztekből álló küldöttség kereste fel Görgeyt. Kijelentették, hogy csak az ő parancsnoksága alatt akarnak szolgálni. (13) Görgey tisztjeit nem izgatta, hanem megnyugtatni igyekezett. Végül a legszigorúbb büntetések kilátásba helyezésével csendet és engedelmességet követelt. (14) Február 14-én Dembinski parancsot küldött Görgeynek, hogy balszárnyával Miskolcot szállja meg. Görgey először Kassa és Eperjes fontosságára figyelmeztette a főparancsnokot, de annak határozott parancsára február 17-én megindult Miskolcra. (15) A csapatok összevonása során Görgey és Dembinski között összeütközés támadt. Február 20-án az Aulich-hadosztálynak Dembinski Görgey kikerülésével adott parancsot, hogy siessen Sajószentpéterre. Aulich engedelmeskedett, de jelentést küldött Görgeynek, aki nem értett egyet Dembinski utasításával. Írásban értesítette a főparancsnokot és kiemelte, hogy ez káros lesz a katonai fegyelem szempontjából. (16) Ezzel kapcsolatban Klapka így ír: "... Dembinski parancsait többnyire közvetlenül az osztály parancsnokokhoz intézte, a nélkül, hogy arról a seregvezéreket értesítette volna, a mi a csapatok hadászati összeköttetését, sőt nem ritkán azok élelmezését is nem kevéssé zavarta. Görgey ezt meglehetősen kemény szavakban szemére hányta, s ebből támadt az első meghasonlás." (17) A források alapján azt kell mondanunk, hogy Görgeynek igaza volt. Korábban már szóltam arról, hogy Schlick hadtestét február 5. és 23. között ötször engedték elmenekülni, s ezért döntő mértékben Dembinskit terheli a felelősség. Nem lehet kétséges, hogy a lengyel altábornagy önzetlen segíteni akarással vállalta a magyar szabadságharcban való részvételt. Heves vérmérsékletével azonban számos ellenséget szerzett magának. Beteges bizalmatlansága miatt pedig hadtestparancsnokai is bizalmatlanná váltak. Haditerveit még a kormánynak sem volt hajlandó elárulni. (18) Horváth Mihály, akit pedig nem lehet Dembinski-ellenesnek tekinteni, ezt írja: "... a főtisztek iránt hideg, hevességre hajlandó, s haragja kitöréseiben szinte dühös, kíméletlenül sértő idegen fővezér nem lehetett képes a tisztikarban maga iránt bizodalmat, tiszteletet, csatlakozást ébreszteni." (19) Ehhez járult határozatlansága, amit a Schlick elleni hadműveletek kapcsán már említettem. Hadtestparancsnokaival szembeni titkolózására és bizalmatlanságára pedig, amely a hadműveletekre is károsan hatott, bizonyíték a Feldunai Hadtest levelező jegyzőkönyve, amelyben a következők állnak: "... a tegnapról 198. sz. alatt kelt sürgöny azt a parancsot tartalmazza, hogy a Mező-Keresztesen fekvő hadosztályt Mező-Kövesdre és valamennyi hátrább maradt hadosztályokat előre indítsam. Minthogy azonban a tulajdonképpeni hadmíveleti czél ezen hadtest parancsnokságnak eddig nem adatott, tehát nem lehetett eldönteni, hogy Tisza-Füred-e vagy pedig Gyöngyös adja meg a menetnek irányát... A további parancsokat kérve, fölkérem a közép hadsereg főparancsnok ságát, hogy azokat akképp szerkesztesse, hogy az ember mostani hadmívelet tulajdonképpeni czélja felöl tökéletesen felvilágosítva az alattas hadosztályokat altábornagy úrnak megelégedésére irányíthassa." (20)

Egy másik ilyen parancs: "... hogy a mai napról érkezett parancsot mentül helyesebben lehessen végrehajtani, fölkéretik a hadsereg főparancsnoksága azon felszólításnak, melyet február 26-án Klapka ezredes hadosztálya fog elfoglalni, ide közlésre a végből, hogy ezen felszólítás, mely a VII. hadtest felállítása közt megtartható legyen a kellő távolság és nehogy a VII. hadtest beli valamely hadosztály számára oly állomások találjanak kitűzetni, melyeket már az első harczbéli hadtest foglalt el..." (21) Ezekből a dokumentumokból nyilvánvaló, hogy Görgeynek az ilyen parancsok ellen a hadműveletek érdekében szót kellett emelnie. Ezt a forrást a Görgey engedetlenségét és árulását minden áron bizonyítani akaró feldolgozások mindenesetre nem tartják fontosnak közölni. (22) Dembinski és Görgey február 22-én találkozott Miskolcon. Itt Dembinski éles hangon támadt Görgeyre, és azzal vádolta, hogy parancsait nem teljesítette pontosan. (23) Ezzel kapcsolatban Görgey visszaemlékezéseiben megjegyzi: "... azt kívántam hallani, hogy melyik parancs hát az melyet nem teljesítettem... ő erre megfelelni nem tudott..." (24) Dembinskinek fentebb említett eljárását Szemere a Kossuthnak február 23-án írt levelében így jellemzi. "Dembinsky szolid, udvari szerető ember, de valódi katona s hogy tud lenni szigorú és erélyes, éppen tegnap adá csattanó jelét Görgey tábornok irányában." (25) Ezek szerint Szemere a kiabálásban látja a valódi katonát, nem pedig a jól megtervezett és kivitelezett hadműveleti terv végrehajtásában. Szemere a tisztikarnak Dembinskivel kapcsolatos magatartásáról ezt írja: "... a főtisztek... pedig örömmel üdvözlék Dembinski kineveztetését." (26) Szemere állításának hitelességét erősen megkérdőjelezi Luzsénszky kormánybiztos jelentése. Szerinte a magasabb rangú tisztek elégedetlenségüket hangoztatták a hadsereg lengyelekkel történő elárasztása ellen. (27) Szemere ahelyett, hogy Kossuthot felvilágosította volna Dembinski vezéri alkalmatlanságáról, amely a Schlick elleni hadműveletekben nyilvánvalóvá vált, az elégedetlenek halálos büntetését javasolta Kossuthnak. (28) Szemere téves, elfogult ítéletének és intrikájának tehát nagy szerepe volt a Dembinski-ügy elmérgesedésében. (29) Február 22-én Dembinski határozott utasítást kapott a magyar kormánytól, hogy támadó hadműveleteket kezdjen. A fő támadásnak az eger-gyöngyösi országúton kellett kibontakozni, míg az elterelő hadműveletnek Szolnoknál. A cél az volt, hogy Windischgrätz figyelmét eltereljék. (30) Így került sor 1849. február 26-án és 27-én a kápolnai csatára. Február 26-án a 38 ezer emberből, akik fölött Dembinski rendelkezett, mindössze 17 ezer állt a Tarnánál. Itt három különböző hadtest hadosztályai álltak, és az egyes osztályokat szétválasztották egymástól. (31) Az osztrák csapatok a kápolnai csatában mintegy 22 ezer fővel rendelkeztek. (32) A magyar arcvonal nagy kiterjedésű volt, így jelentékeny hézagok keletkeztek. (33) A közeledő osztrák csapatok és a magyar egységek február 26-án délután két óra körül csaptak össze. Az előrenyomuló császáriakat a honvédtüzérség ágyúinak heves tüzelése fogadta. Ezért a Wyss-dandár sokáig nem tudott előrejutni. (34) A magyar csapatok állása ezen a napon a következő volt: a balszárnyon Kálnál a II. hadtest Szekulits hadosztályának Kisfaludy dandárja; az állás középpontjában Kápolnán az I. hadtestből Máriássy alezredes hadosztálya foglalt állást; Al- és Feldebrőn a VII. hadtest Pöltenberg hadosztálya állt; a jobbszárnyon Verpelétnél a Dessewffy hadosztály állomásozott. E négy hadosztály mögött ott volt a hadsereg nagyobbik fele, a másik öt hadosztály a következő elhelyezésben: a Görgey hadtest Aulich hadosztálya Makláron, Guyon hadosztálya Mezőkövesden, Kmetty hadosztálya pedig Bükkábrányban. Az Aulich-hadosztály, amelyik a legközelebb volt a harcoló csapatokhoz, a második napi küzdelemben már részt vett. A Répássy hadtestből Hertelendy ezredes hadosztálya Poroszlón és Tiszafüreden állt, végül a Sultz hadosztály a Klapka hadtestből az Egerbaktától nyugatra lévő szoros megfigyelését kapta feladatul. Összességében a Tarnától február 26-án még közel lévő öt

hadosztályból négyre időben kiadott parancs esetén február 27-én számítani lehetett volna. (35) Most tekintsük át röviden, hogy mi történt február 26-án! A támadást a császári balszárnnyal Csorich hadosztálya kezdte meg délután két órakor. Végül Pöltenberget visszavonulásra kényszerítette. A centrumban, Kápolnánál kölcsönös tüzérségi párbaj folyt késő éjszakáig. Schlick tábornok Pétervásár felől érkezik Sirokra, és innen Dessewffy hadosztályát visszavonulásra kényszeríti. Dembinski és Görgey Egerben tartózkodtak és itt hallották meg a tüzérség tüzét. Ezután indultak meg Kápolnára, ahová estére érkeztek meg. (36) Dembinski Kápolnánál intézkedett, hogy a magyar csapatok tartsák meg a Tarna vonalát. Görgeynek ugyanezt kellett elérnie Kálnál. Görgey tehát Kálra lovagolt, Szekulits hadosztályát visszarendelte a Tarna bal partjára, mert Szekulits mögött csak egy nehezen használható gázló volt. (37) Ezzel kapcsolatban Borus a következőket írja: "... Görgey... visszarendelte a Tarna keleti partjára Szekulitsnak egy tapodtat sem hátráló csapatait az adott helyzetben teljesen feleslegesen." (38) Borus könyvében van egy olyan mondat is, amely érdekes megvilágításba helyezi az előző idézetet: "... Görgey... Dembinski utasítása értelmében és éjjeli támadástól tartva nyomban parancsot adott Szekulitsnak a dandár bal partra vezetésére." (39) Az idézetekkel kapcsolatban több megjegyzésem is lenne. Először is szeretném felhívni a figyelmet, hogy maga Borus is elismeri azt, hogy Görgey Dembinski parancsára vonta vissza a fent említett dandárt. Ugyanakkor az előző idézetben bírálja Görgeyt, hogy a csapatokat teljesen feleslegesen rendelte vissza. Tehát az "áruló Görgey"-képnek megfelelően Görgey akkor is helytelenül intézkedett, amikor a magyar kormány által kinevezett főparancsnok utasításait hajtotta végre. Amikor viszont Görgey nem úgy hajtja végre Dembinski parancsait, ahogy azt kapta, akkor ezt lehet az "áruló Görgey" nyakába varrni. Egyébként a dandár visszavonása azért is helyes volt, mert a csapatok mögött csak egy nehezen használható gázló volt, és erős ellenséges támadás esetén a magyar csapatok nem tudtak volna visszavonulni. Február 26-án, a kápolnai csata első napja után Dembinski kiadta a másnapra szóló parancsot. A források és feldolgozások egybehangzóan közlik ezt. Ennek értelmében Klapkának és Dessewffynek Verpelétet kellett védenie, Pöltenbergnek Wrbna egyesülését kellett megakadályozni Schlickkel, Máriássynak Kápolnánál, Szekulitsnak pedig Kálnál kellett megállnia a Tarnánál. Ezenkívül Aulichnak Maklárról Kálra, Guyonnak Mezőkövesdről Kápolnára, Kmettynek pedig Ábrányból Kelecsendre kellett indulnia. A Sultz-hadosztály Szolátnál és Baktánál maradt Eger fedezésére. (40) A források azonban eltérnek abban, hogy ezt a parancsot mikor adta ki Dembinski. Ezek egy része (41) azt állítja, hogy a lengyel altábornagy már este kiadta azt. A források másik része (42) szerint azonban Dembinski későn adta ki utasításait. Ezzel kapcsolatban Borus sem ír egyformán: "A csata másnapi febr. 27-i kimenetelét döntő módon befolyásolták Dembinskinek a kápolnai vendégfogadóban hétfőn este és éjjel meghozott elhatározásai, kiadott parancsai és nem utolsó sorban ezeknek az érintett parancsnokokhoz való eljutása." (43) Ezeket az eseményeket Dembinski emlékirataiban így mondja el: "Nemsokára beállott a sötétség is és én az összes seregnek visszavonulást parancsoltam a Tarna mögé... Rögtön a kápolnai vendéglőbe mentem, hogy ott a szükséges intézkedéseket megtegyem." (44) Tehát nem lehet megállapítani, hogy intézkedéseit mikor adta ki a fővezér. Ezek után nézzük meg, hogy az említett parancsok milyen módon jutottak el rendeltetési helyükre. Görgey visszaemlékezéseiben elmondja, hogy amikor Kálról Kápolnára ért, már nem beszélhetett Dembinskivel, mert a fővezér aludt. A parancsok szétküldését Dembinski a VII. hadtest táborkari főnökére bízta. Erre azonban csak egy tiszt volt kéznél. Ezzel az egy tiszttel küldte el Bayer százados az Aulich hadosztálynak Maklárra, a Kmettynek Ábrányba szóló parancsokat Egerbe, ahonnan az ő (Görgey) tisztjei vitték azt az említett helyekre. Görgey - mint emlékirataiból kiderül - azért vitte személyesen Guyonnak, hogy Bayer a fővezér közelében maradhasson. 1849. február 27-én reggel négy órakor ért oda és kiadta

Guyon ezredesnek a parancsot, hogy induljon Kápolnára. (45) Itt elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor a történelmi munkák és feldolgozások egy része (46) azt feltételezi, hogy Görgey és Bayer szándékosan késleltette a csapatok beérkezését, hogy így Dembinskit lehetetlenné tegyék. Azt azonban még a Görgey-pártinak egyáltalán nem nevezhető Borus is kénytelen elismerni, hogy "az altábornagy és környezete tevékenységének rekonstruálására összefoglaló jelentése és emlékiratai, valamint Görgey emlékiratai állnak rendelkezésünkre." (47) Tehát a február 26-án történtek megítélésénél csak ezt a két forrást lehet használni. Dembinski a kápolnai csata utáni tevékenységét így írja le: "Rögtön a kápolnai vendéglőbe mentem, hogy ott a szükséges intézkedéseket megtegyem." (48) Görgey pedig, aki Kálról Kápolnára lovagolt, ezt írja: "A fővezért egy Kápolnától keletre az országút szélén fekvő udvarházban találtam..." (49) Ebből Borus levonja a következtetést, hogy "Ha... Görgey nyomban visszaindul Kápolnára, a sötétség ellenére is legkésőbb tíz óra tájban odaér Dembinski főhadiszállására. Bizonyosra lehet azonban venni, hogy nem ide ment. Ez kitűnik abból, hogy nem vendégfogadóról, hanem udvarházról beszél..." (50) Mivel a fenti tényt - tehát azt, hogy a február 26-án történtekre csak Görgey és Dembinski visszaemlékezései állnak rendelkezésünkre - Borus is elismerte, megalapozatlannak tűnik Görgeyellenes kijelentése, amit csak Dembinski emlékirataival tud alátámasztani. Ezt a kérdést meg lehet fordítani úgy is, hogy Dembinski állítását Görgey megcáfolja. Ezen kívül lenne még két megjegyzésem. Dembinski állítása mennyivel szavahihetőbb, mint Görgeyé? Vagy itt is a már oly sokszor említett "áruló Görgey"-kép rozoga érvekkel történő megerősítéséről van szó? A vádaskodások helyett nézzük meg a tényeket! Mint már fentebb említettem, február 26-án az első vonalban csak négy magyar hadosztály tartózkodott. A hadsereg nagyobbik fele, öt hadosztály Makláron, Mezőkövesden, Bükkábrányban, Poroszlón és Egerbaktán állomásozott. Az arcvonalban lévő magyar csapatok is különböző hadtestek hadosztályai voltak. A tényekből nyilvánvaló, hogy a magyar csapatok szétszórásáért, valamint hadosztályainak összekeveréséért egyértelműen Dembinskit, mint katonai főparancsnokot terheli a felelősség. Több hadtörténeti kiadvány a felsőbb vezetés hibájának és a kápolnai csata előtt kiadott rossz intézkedéseknek tulajdonítja a magyar csapatok harctérre történő késői megérkezését, (51) nem pedig Görgey és Bayer állítólagos aknamunkájának. Görgey István megállapításaival pedig csak egyetérteni lehet, aki megjegyzi"vagy a Tarna-vonalon akarni küzdeni: de ez esetben már 26-án reggel, sőt délelőtti 10 órakor Egerben intézkedni a két távolálló tartalékhadosztály előrenyomulási végett. Vagy ha ezt tenni, nem tartja Dembinski szükségesnek avagy elmulasztja vala feledékenységből: akkor a döntő ütközetet nem a Tarnánál, hanem egy hátrébb eső hadállásra kellett volna tervezni." (52) Van olyan forrás és hadtörténeti feldolgozás is, amelyik alátámasztja Görgey István megállapítását. (53) Görgey állítását, aki szerint "A legnagyobb sietséggel szétküldendő parancsolatok szétvitelére egyetlen tiszt volt kéznél..." (54), szintén több forrás támasztja alá. (55) Ez ismét olyan adat, amely csak súlyosbítja Dembinski hibáit, hiszen a főparancsnoknak mindenkor gondoskodnia kell arról, hogy elegendő hírvivő tiszt álljon rendelkezésre. Úgy gondolom, hogy a fentebb leírt tények, valamint a felmerült kérdések más megvilágításba helyezik Borusnak a kápolnai csatával kapcsolatos fejtegetéseit, és erősen megkérdőjelezik Görgey és Bayer állítólagos felelősségét. Ezután foglaljuk össze röviden, hogy mi történt a kápolnai csata második napján! A harcot február 27-én reggel a magyar csapatok jobbszárnya ellen Schlick tábornok nyitja meg Verpelétnél. Dessewffy csapatait kiverte a faluból és visszaszorította a Tarnán túlra. Dessewffy

segítséget kapott Pöltenbergtől, s így az üldöző csapatokat megállították és visszaverték. Ezalatt a centrumban Wyss dandárja Kápolna előtt Máriássyt hátraveti, és a faluban öldöklő utcai harc folyik. Dembinski Kápolna visszafoglalására indult. Két zászlóaljjal támadott, de végül sokat nem tudott elérni. A jobbszárnyon Pöltenberg és Dessewffy csapatai Schlick egész erejével kerültek szembe, ezért visszavonultak. Végül február 27-én délután Dembinski elrendelte az általános visszavonulást. Az osztrákok nem üldözték a magyar csapatokat. (56) A fentiekben a Görgey-Dembinski viszonyt és a kápolnai csatát foglaltam össze. Szóltam arról, hogy a hadsereg új beosztásának nyilvánvaló célja a hadtestparancsnokok és elsősorban Görgey befolyásának csökkentése, valamint Dembinski tekintélyének növelése volt. A tisztikar azonban rossz néven vette, hogy egy idegen főparancsnoknak rendelték alá, akinek ráadásául katonai múltját sem ismerték. A tisztek lecsillapítására adta ki Görgey február 14-i parancsát. A Görgey-Dembinski viszonyt negatív értelemben befolyásolta az, hogy Dembinski Görgeynek, mint hadtestparancsnoknak a kikerülésével juttatta el intézkedéseit az egyes hadosztályokhoz. Mivel Görgey ez ellen ismételten szót emelt, ugyanúgy, mint a főparancsnokságtól kapott határozatlan parancsokért, így az összetűzés elkerülhetetlenné vált. Ennek a fejezetnek a második részében a kápolnai csatával foglalkoztam. Az átnézett kiadványok alapján nyilvánvaló, hogy a magyar csapatok szétszórtságáért és a központi vezetés hiányáért egyaránt Dembinski okolható. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy a hátul lévő magyar hadosztályokat Dembinski nem parancsolta időben előre, valamint egyetlenegy hírvivő tiszttel rendelkezett, akkor nyilvánvaló, hogy a kápolnai csatavesztés egyedül az ő helytelen, kapkodó és határozatlan hadvezetésének a következménye, nem pedig Görgey tevékenységének az eredménye. A Görgey-Dembinski viszony és a kápolnai csata kapcsán szóltam arról, hogy Borus József is elismeri azt, hogy a február 26-án történtek rekonstruálására Dembinski emlékiratai, valamint Görgey visszaemlékezései állnak rendelkezésre. Borus állításait Dembinski visszaemlékezéseivel támasztja alá, és ebből vezeti le "az áruló Görgey"-képnek megfelelően a parancsok időben történő kiadását elszabotáló Görgey-féle teóriáját. Ezt az állítását azonban Dembinski visszaemlékezésein kívül nem tudja mással alátámasztani. Jegyzetek: (*) A szerző 1983-ban, az Országos Tudományos Diákköri Konferencián bemutatásra javasolt, de a Görgey-kérdés akkori megítélése miatt be nem mutatott dolgozata (témavezető dr. Nagy István tanszékvezető főiskolai tanár), amelynek bővített változata a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Tudományos Diákköri Konferenciáján első díjat nyert. (1) SZILÁGYI Sándor: Kossuth a forradalom végnapjairól. Viddin szeptember 12-i szózata az angol és francia politikai agenseknek. Pest, 1850. 7. (2) SZILÁGYI: i. m. (3) Uo. 2. (4) KOSÁRY Domokos: A Görgey-kérdés és története. Budapest, 1936. 328. (5) RÉVAI József: Válogatott történelmi írások. Budapest, 1966. 1. köt. 182. (6) PÁSZTOR Gábor: A Görgey-kérdés és a váci proklamáció. Szeged, 1976. 52 p. (7) BORUS József: Dembinski fővezérsége és a kápolnai csata. Bp., 1975. 249.; GELICH Richard: Magyarország függetlenségi harcza 1848-49. Bp. é. n. 2. köt. 425. (8) BORUS: i. m. 249. (9) RÜSTOW: Az 1848-1849-i magyar hadjárat története. Pest, 1866. 1. köt. 239.; BREIT József: Magyarország 1848/49. évi függetlenségi harcának katonai története. Budapest, 1929. 1. köt. 260. (10) GÖRGEY Arthur: Életem és működésem Magyarországon az 1848. és 1849. években. Budapest, 1911. 1. köt. 188.; BREIT: i. m. 260.

(11) Uo. 186. (12) Uo. (13) GELICH: i. m. 330. (14) St. A. W. - K. A. 96/e 1849. Idézi STEIER Lajos: Az 1849-ki trónfosztás előzményei és következményei. Budapest, é. n. 79. (15) BORUS: i. m. 194. (16) RÜSTOW: i. m. 223-224. (17) KLAPKA György: Emlékeimből. Budapest, 1886. 97-98. (18) BORUS: i. m. 118. (19) HORVÁTH Mihály: Magyarország függetlenségi harcának története 1848 és 1849. év. Pest, 1872. 2. köt. 246. (20) A Feldunai Hadtest levelező jegyzőkönyve. Közli GÖRGEY István: 1848 és 49-ből élmények és benyomások. Budapest 1885. 1. köt. 245-246. (21) Uo. 246. (22) BORUS: i. m.; GELICH: i. m. (23) GÖRGEY: i. m. 193.; STEIER: i. m. 91. (24) GÖRGEY: i. m. 194. (25) St. A. W. - K. A. 2547/e 1849. Közli STEIER: i. m. 93. (26) Uo. (27) Uo. 81. (28) Uo. 94. (29) Uo. 93. (30) RÜSTOW: i. m. 224-225. (31) Uo. 233. (32) BREIT: i. m. 274. (33) RÜSTOW: i. m.236. (34) BORUS: i. m. 232. (35) Uo. 227-228 (36) SZEREMLEI Sámuel: Magyarország idejéről. Pest, 1867. 2. köt. 62. (37) RÜSTOW: i. m. 237. (38) BORUS: i. m. 249-250. (39) Uo, 238. (40) BREIT: i. m. 280.; RÜSTOW: i. m. 238.; HORVÁTH: i. m. 290. (41) HORVÁTH: i. m. 253.; BORUS: i. m. 247. (42) W.-K.A. 3564. Közli STEIER: i. m. 102.; GÖRGEY István: i. m. 257.; GÖRGEY: i. m. 207. (43) BORUS: i. m. 247. (44) DANZER F. Alfonsz: Dembinski Magyarországon. Budapest, 1874. 131. (45) GÖRGEY: i. m. 206-208. (46) BORUS: i. m. 246., 251.; GELICH: i. m. 425.

(47) BORUS: i. m. 247. (48) DANZER F. Alfonsz: i. m. 131. (49) GÖRGEY: i. m. 206. (50) BORUS: i. m. 250. (51) RÜSTOW: i. m. 250.; BREIT: i. m. 288. (52) GÖRGEY István: i. m. 260. (53) HORVÁTH: i. m. 295-296.; BREIT: i. m. 279-280. (54) GÖRGEY: i. m. 206-207.. (55) RÜSTOW: i. m. 239.; BREIT: i. m. 280.; PETHŐ Sándor: Görgey Arthur. h. és é. n. 220. (56) SZEREMLEI: i. m. 63.

KOVÁCS ISTVÁN AZ 1848-49-ES FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC RÉSZTVEVŐI, AKIKRŐL UTCÁKAT NEVEZTEK EL HÓDMEZŐVÁSÁRHELYEN Ábrai Károly utca Ábrai Károly (1830-1912) tanár, író, tisztviselő. A szabadságharcban önkéntesként vett részt. 1862 és 1886 között élt Hódmezővásárhelyen. Később városi, majd megyei főjegyző. 1876 és 1884 között a város polgármestere. 1881-ben Kossuth Lajos egyik, Hódmezővásárhely városához küldött levelét neki címezte. A közügyektől való visszavonulása után Pestre költözött, és csak az irodalomnak szentelte életét. Almásy utca [Alma] (Zárójelben az utcák korábbi nevei) Almásy Pál (1818-1882) nagybirtokos. 1848. július 10-től a képviselőház alelnöke. 1849-ben Debrecenben a képviselőház elnöke. Április 14-én a Ház határozata alapján ő közölte a Habsburg-ház detronizációját. A szabadságharc bukása után Genfben, Brüsszelben és Párizsban tartózkodott, majd kegyelmet kapott. 1864-ben fegyveres felkelés előkészítésének vádjával letartóztatták, és 20 évi várfogságra ítélték. 1866-ban kegyelmet kapott. Andrássy út [Fő, Andrássy, Lenin, Sztálin] Andrássy Gyula, gróf (1823-1890) politikus, miniszter, miniszterelnök, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja. 1847-től országgyűlési képviselő. A szabadságharc alatt Zemplén vármegye főispánja, 1849 tavaszán Görgey Artúr segédtisztje. A szabadságharc leverése után 1851- ben távollétében halára ítélték, és jelképesen felakasztották. Az 1858-as amnesztiával tért haza, és országgyűlési képviselő lett. Részt vett a kiegyezés előkészítésében, majd miniszterelnök. Nevéhez fűződik a dualista állam kiépítése és megszilárdítása. Arany János utca [Vigadj, Werbőczy] Arany János (1817-1882) költő. 1836 és 1839 között korrektor Szalontán, a következő évben másodjegyző. 1844-től Shakespeare-drámákat fordított. Többször elnyerte a Kisfaludy Társaság pályadíját. Az igazi elismerést és Petőfi barátságát az 1846 nyarán írt Toldi hozta meg. Az 1848-1849-es forradalmat és szabadságharcot teljes szívvel támogatta, szerkesztette a Nép Barátja című lapot. 1848-ban rövid ideig nemzetőr, majd belügyminisztériumi fogalmazó Debrecenben. A szabadságharc bukása után bujdosni kényszerült. 1851 és 1860 között a nagykőrösi főgimnázium tanára. Ezután Pestre költözött. Igazgatója a Kisfaludy Társaságnak, titkára, majd 1877-ig főtitkára a Magyar Tudományos Akadémiának. Bajza utca [Hunyor]