: SZERELEM Szerelmes vagyok Lacikába, Már harmadnapja nem eszem, Ő lesz a férjem nemsokára, Kár, hogy nem látom sohasem. Jót játszottunk az óvodában, Épp a legutolsó napon, De most más iskolába járunk, Határozottan fájlalom. Párnám alatt a csoportfénykép, Rajta mosolyog Lacika, Nem tudom a nevét, se címét, Mégsem felejtem el soha. Egyszer megnövök, bizonyisten, Ő addig szépen várni fog, A fényképről lependerítem, És a nyakába borulok.
: FIÚK DALA Az összes lány dilis, Azt, hogy miről susog, Hiába is vered, Nem mondja meg : titok. Mind kastélyban lakik, Van húsz aranylova, De azért nem lovon Hozzák a suliba. Kertjükben egy fa van, Igazgyöngyöt terem, Szekrényükben csoki, Cukor töméntelen. A falból zene szól Náluk, ezt szeretik, Táncol, pörög-forog Éjt nappal mindegyik. A ruhájuk selyem, Gyémántjuk igazi, Már ha ezt a mesét Beveszi valaki. Mind nyelvet nyújtogat, S ha felrúgod ezért, Bőg és árulkodik: Még te kapsz büntetést. Körmükre szíveket Tollukkal festenek, Kibírhatatlanok, S belénk szerelmesek.
LÁNYOK DALA Azt mondják a fiúk, nyávogunk, selypegünk, játszani nem lehet semmi jót se velünk. De ők tiszta hülyék földön fetrengenek, egymás fejét verik, s azt mondják, ez remek. És egymást lökdösik, rúgják, labda sehol, azt mondják, ez foci, ruhájuk csupa por. Autókártyázva meg összevesznek azon, hogy hány köbcenti a hengerűrtartalom. A lányvécébe is bejönnek a fiúk, vízzel locsolnak ők, mi meg sikoltozunk. Kiteszik lábukat, benne hasra esünk, azt mondják, van hajunk, azt mondják, nincs eszünk. A fenekünk alá ők tesznek rajzszöget, békén nem hagynak, és belénk szerelmesek.
HASPÓLÓ Anyu mérgelődik, hogy a mai lányok hasa folyton kilóg a nadrág meg a póló között, csuda, hogy nem kapnak vesekövet és hólyaghurutot, mindenféle húgyúti bajt, majd ha felfáznak, és hétrét görnyedve véreset vagy gennyeset pisilnek, akkor megnézhetik magukat. Apa szerint anyának bizony igaza van, ő is mindig fejcsóválva, guvadó szemmel nézi a kilógó hasakat. Pedig szerintem van haszna a dolognak. Ha az ilyen lányokon vakbélműtétet kell végrehajtani, le se kell hozzá vetkőzniük.
A TÚL TÖKÉLETES LÁNYOK Vannak a túl tökéletes lányok, meg vannak csinálva tetőtől talpig, még ott is, ahol nem gondolná az ember. Múltkor hátrafordul a Móni az előttem lévő padból, na, ilyen is ritkán van, hogy a Móni hátrafordul, radírt akart kérni, és valahogy nem akarózott poénkodnom, hogy gumival akarod, bébi? Merthogy a Móni szeme rögtön megakadt a körmömön, és mondta, te, hát hogy vágod ezt le, miért ilyen laposra, miért nem szép körívesre, és reszelőt miért nem használsz, akkor nem ilyen egyenetlen a vonala, mutatta a sajátját, ami ki is volt lakkozva, meg láttam egész közelről a szempilláit, minden szál egy tüske, egész bogárgyűjteményt lehetett volna rátűzködni. A szemhéja tiszta lepkehímpor, a haját egy orkán se tudná lefütyülni a fejéről. A bokáján aranylánc, épp csak mint egy vastagabb fajta pókháló, a kardigánja meg olyan csöpp, hogy alig ér le a melle aljáig, ruha is meg nem is, és valami arannyal kiszegecselt papucska van a lábán, csattog, amikor jár. Az ilyen kisikált lányok engem hidegen hagynak, nem is emlékszem, adtam-e neki radírt, csak hogy utána ki kellett mennem a vécére vizet inni.
KÖVÜLETEK A sulipadban az a jó, hogy mindig máshova ültetik az embert, és mindenhol végig lehet tapogatni a padnak az alját, tele van ragasztva rágómaradékokkal, mintha vakoknak írott újság lenne, bár tudnám olvasni ezt az ábécét. Anyuék nem adnak rágóra, mert az csupa műanyag, és gumicukorra meg savanyúcukorra sem, mert az is csupa műanyag, most akkor egyek fát, vasat vagy követ, mert az valódi? Úgyhogy ha már a pénzemet elköltöttem könyvre vagy rágóra vagy cukorra, kunyerálok mindenkitől, vagy éppen leszedem a pad aljáról a vakoknak otthagyott írást, kell egy kis idő, míg az ember szájában a kemény kődarabok felpuhulnak, és megint rágószerűek lesznek. Néha borsózik a hátam, ha belegondolok, ki mindenkinek a nyála került már így a számba, baktériumok meg mindenek, amik egy atomtámadást is túlélnének, mondja anya, a család orvos-szakértője. Hogyne élnének át néhány hetet egy kővé vált rágó hátán, lehet, még nyaralásnak is tekintik, vígan napoznak a rágóhegy tetején fejjel lefelé, mint az ausztrálok. Aztán végignézem az osztályt nyál-szempontból, van, akiét szívesen megkóstolnám, hogy milyen ízű, van akiét sosem.
FÖLDRÉSZEK Az Évinéni technikát tanít, de hát egy Évinéni nekem ne tanítson technikát, fordítva fogja a fogót, a lemezvágót, a kalapácsot, még akkor is, ha nem. Az Évinéni vádlija egészen kidudorodik, jó nagy darab az Évinéni, de nem olyan hengerformájú, annál sokkalta változatosabb. Az Évinéni arca olyan, mint valami feszes, fehér tészta, de mikor haragszik ránk, földrész formájú pirosság üt ki a pofacsontja körül, leginkább Afrika vagy Dél-Amerika, meg akkor is, ha örül, de ez ritkább, mert eléggé kicsináljuk. Nem nagyon fogadunk szót neki, de hát egy Évinéni technikából ne dumáljon, még akkor se, ha domborzatból jó, az arcán meg pláne földrészek virítanak. Évinéni múltkor a Rétre vitt ki minket, ami önmagában nem hülyeség, de hát egy Évinéni nekem ne jófejkedjen. Évinénivel ott volt a gyereke, egészen kicsi gyerek, ez onnan látszott, hogy nagyon szaporán kellett szednie a kicsi lábát, míg mi kényelmesen haladtunk, az Évinéni nyilván nem tudta hová tenni a gyerekét. Kézen fogva vezette, én meg egy kicsit mindig összeakasztottam hátulról a gyerek bokáját, elbotlott mindannyiszor, csodálkozva nézett hátra és bömbölt, de nem tudta, ki az, mert akkor már máshová néztem, és csak befelé röhögtem. Évinéni sem értette a dolgot, rángatta a kisgyereke kezét, és csillogott a barna szeme, meg jöttek a földrészek az arcán, én meg magamban röhögve lefelé néztem, a kisgyerek pipaszár lábát néztem meg az Évinéni fagyigombóchoz hasonló vádliját, és éreztem, hogy nekem is földrészek terjednek szét az arcomon, Ázsia vagy Ausztrália.
ÍZIRÁJDER Nagyapám udvarán körben letámasztva a motorok, Riga meg MZ meg Pannónia, nagyapám állandóan szereli őket, azt mondja, jó kis gépek ezek, és néha megy is rajtuk egy kört, a kipufogója olyankor iszonyúan füstöl, de aztán lerobbannak, és kezdheti újra a szerelést. Nagyanyám legyint, hogy addig is elvan az öreg, PAPA, GYÖJJÉL ENNI, ordítja Nagymama, mert Nagyapám kalapál vagy süket vagy kalapál és süket. Múltkor Nagyapám eljött a mi Jawánkért, amit már nagyon régen nem használunk, ott állt a pincében, jó kis gép ez, fiam, fel is pattant rá, hogy így viszi haza, mi meg kocsival mentünk utána, de utolérni sose sikerült, nem fogott a fékje, és nagyapám nagy dudatülkölés mellett ijedten átvágtatott minden piroson, és minden kereszteződésen de az egyik pirosnál egy profi motoros állt az autók mellett a Kawasakijával, Nagyapám pedig megjelent mögötte, és ráordított, hogy TAKARODSZ, AZ ANYÁD HÉTSZÁZÁT! vagy ilyesmit, és a kawasakis belenézett a visszapillantóba, meglátta csontsovány nagyapámat, amint az öklével hadonászik, üvölt és ősz haja lobog a menetszélben, és úgy beletépett a pirosba, hogy hirtelen egész kicsire zsugorodott, talán azóta sem állt meg.
APÁM KAKASA Ej, mi a szösz, kakas szaki, csak nem a szobában lakik? Megzakkant tán az öregem, s beengedi ide nekem? Ide repül, oda kotor, tele önnel minden bokor, bár nincs is bokor a házban, s a kakast se kell magázzam. Kukorékolsz, mint az ágyú, az agyunk is belelágyul! Mint a postás a levelet, padlónk telepecsételed! Becsüld meg magad, öregem, mert hát úszni nem tudsz te sem, s ha levesben kötsz ki végül, tarajod is belekékül! Macska, téged arra intlek, ne lépj túl bizonyos szintet! Kakasnak erős a csőre, vagdos vele nyakra-főre. Láttam már félszemű kandúrt, biztosítlak, jól elrandult! S ha a harcban nem nyuvadsz ki, hát apám fog agyoncsapni! Lackfi János KÖLYÖK Józsika, Józsika csápol, frászkarikán hegedülget, répapüré dala csendül, fancsali dob hasa dülled. Józsika, Józsika bokszol hasba püfölve a Holdat, az heherész, puha gombóc, fény-keze visszapofozgat. Józsika, Józsika majszol, tök tuti mézzel a hagyma, sajtos eperfagyin ikra, s kell csokiöntet a babra. Józsika, Józsika alszik, fortyogi katyvasz az álma, zöld egerek, lila macskák: tömve szöszükkel a párna.
DE SZERETNÉK KORÁN KELNI De szeretnék korán kelni, Sóskával spenótot nyelni, Jégeralsót, sapkát venni, Szülői szidást viselni. Amíg nekem prédikálnak, Felveszem jégergatyámat, Így aztán fű-fa láthatja, Milyen frankó jégergatya! Nem is veszek rá más gatyát, Utca hosszat mutogatják! Félrecsapom majd a sapkát, Hej, boldog boldogtalanság! Lackfi János PARABOLA Parabola, parabola antenna, nézzünk tévét éppen ma! Parabola, parabola, futballmeccs, lassított gól, sípcsont reccs! Parabola, parabola, sminkreklám. Bőröd fittyed? Kend ezt rá! Parabola, parabola, bakrablók, lő, fut, robban, légből lóg. Parabola, parabola, popcsillag, rázós ritmus popsidnak. Parabola, parabola, antenna, űrlény caplat álmodba! Lackfi János BICAJOM SHIMANO, NEM MÁS Bicajom Shimano, nem más, mutatom, ki a jó bringás. Farolok, tekerek, pörgök, lesik a nyavalyás törpök. Emelem kezemet égnek, kerekem emelem, tépek. Julikám idenéz énrám: kicsikét meginog bringám.
SÁTÁNKUTYA A Bobi a Sátán kutyája, először is tiszta fekete, másodszor mert a nyelve bordó, harmadszor mert a szeme világít, pluszba megharapott, miközben simogattam felülről lefelé a fejét, meg a füle tövét. Alulról felfelé harapott, alattomosan belekapott a kezembe háromszögű, hegyes fogával, és utána mintha még ki is röhögött volna, úgy állt a szája széle felfelé. És most lehet, hogy megfertőzött a Sátánnal, mert azóta néha fordított keresztekről meg varacskosan sütögetett emberi végtagokról álmodom, pokoli nevetést hallok, és vérbe mártott testű, vörös hajú pucér nők vigyorognak rám hegyes fogakkal. Lehet, hogy azt a filmet se kellett volna megnézni, amit a hülye Gerő mutatott a gépén, hogy tök vagány, tiszta pokoli. A legkínosabb az volt, hogy anyám meglátta a harapást, elcipelt a Bobi gazdájához és vérfagyasztó hangon követelte az oltási igazolványt, meg hogy kössék meg a kutyát, ha veszélyes, és én hiába ágaskodtam, nem tudtam elolvasni a kiskönyvben, hogy Bobi be van-e oltva Sátán ellen. Lackfi János LÉTIGE Mi van? kiabál fiam, havazásban megőszült szempillával hunyorogva szemére csúszott sapkája alól. A kétszer tizennégy lakás közt ide-oda verődik a hang. S hogy ennyi ember hallja, önkéntelen a nyelvemen a feddés: nem inkább Tessék?, ám elharapom, miért késztessük házon belül olyan udvariaskodásra, amilyet magunk is csak odakinn alkalmazunk. De ugyan hol a határ a kettő közt? S most a Teremtés Könyvébe illő tömörség is megtetszik hirtelen. Félre fossziliák! Épp elég ide egy kérdőnévmás és egy létige.
HUZAKODÓ Mondja a nagymama, slussz-passz, kész, nyisd ki a könyvet, fejedet tömjed, nyughass, és írjad a sok leckét! Én meg aszondom, nincs slussz-passz, könyv a sarokba, ugrik a bolha, lecke, ne untass, lesz bukfenc! Mondja a nagymama,nincs apelláta! Itt van a sóska, itt a saláta, kész vitamingyár, tömd be a szádba! Én meg aszondom, lesz apelláta! Nem vagyok én ló, zebra, hasonló, sóska, saláta: köpjük a sárba! Mondja a nagymama, kész, punktum, zárjuk a tévét, tünjön a kék kép, mosd a fogad még, villogjon! Én meg aszondom, nincs punktum, nyitjuk a tévét, villog a szép kék, fogkefe, fogkrém, rád untunk! Mondja a nagymama,nincs kecmec, mars a szobádba, mars be az ágyba, szájra lakat kell, csöndketrec! Én meg aszondom, van kecmec, bömböl a magnó, döndül a padló, táncol a vak ló, ünnep lesz!
POSTÁSOK IDEJE Nem jár az utcán más, csak a postás, a postás Az arca pirospozsgás, sört,bort lehel a postás. A képe meg borostás, ha másnapos a postás. A biciklije rozsdás, azon billeg a postás. Van itt jó ház meg rossz ház, kutyáktól tart a postás. Nyugdíjat sose hoz más, hát kávét kap a postás. Táskája másfél tonnás, alatta nyög a postás. Táskában nagy a zsongás, örömet hoz a postás. Táskában van a sok gyász, bánatot hoz a postás. Ily fontos ember nincs más! Ki a király? A postás!