Heather Graham Rózsák között

Heather Graham Rózsák között A szép és határozott Lady Genevieve bármit megtenne, hogy megóvja szeretett kastélyát, Edenbyt... kelljen akár a legveszedelmesebb ellenségével megosztania nevét - és ágyát. Lord Tristan, a nemes lovag, a hős katona az egész országon is átvezetné seregét, csakhogy megszerezze annak a varázslatos szépségnek az érzéki bájait, aki titokban a vesztére tör. Ellenségeknek születtek, de egymás karjaiba sodorta őket a végzet. A szenvedély és a titkos kapcsolat veszélyes játékának szereplői ők egy olyan történetben, ahol az asszonyi tisztességért egy szerető férfiszív a jutalom.

Eredeti cím: Lie Down in Roses Copyright Heather Graham Pozzessere, 1988 Hungarian edition and translation Copyright Hajja & Sons Ltd, 1998 All rights reserved! Magyar kiadás: Hajja & Fiai Könyvkiadó Kft. 4017 Debrecen, Pf.: 32. E-mail: Hajja.Sons@mail.datanet.hu Felelős kiadó: a cég ügyvezetője Fordította: Kozsup István Tördelés: Hajja & Fiai Könyvkiadó Kft. Nyomtatás és kötés: Alföldi Nyomda Rt. ISBN 963 9037 27 3

Prológus 1483. október 15. Egy lány, ó mondd milyen legyen? Arca bájos, csupa kellem? Nem, nem ilyen kell nekem! Legyen inkább tüzes, heves Férfikéznek engedelmes! A pikáns dalocska tisztán és hangosan szállt a halványodó horizont felé. Előadója, Sir Thomas Tidevell, már alaposan a pohár fenekére nézett. Miután elénekelte ezt a versszakot, olyan hangos nevetés lett rajta úrrá, hogy majdnem kiesett a nyergéből. Ha Jon of Pleasance nem lovagol szorosan mellette, akkor bizony Sir Thomas alighanem a földön kötött volna ki. Jon egyébként majdnem olyan részeg volt, mint Thomas. Ennek ellenére elég gyors volt ahhoz, hogy megragadja társa vállát, és így egymásba kapaszkodva igyekeztek egyensúlyozni lovaik meglehetősen labilisnak tűnő hátán. A szolidnak éppen nem nevezhető refrént már így közösen adták elő. Nem, ne legyen arca kedves, Előkelő, elmés és nemes! Fogadja inkább, hogy a férfi heve Kardját, ahová kell beillessze! Jon elengedte Thomas vállát, mire az megint majdnem a földre került. Jon előzékenyen rávigyorgott kis csoportjuk harmadik tagjára, aki először összeráncolta szemöldökét, majd elnézően megrázva a fejét, visszavigyorgott rá. Ő volt Tristan de la Tere, Bedford Heat grófjának második fia. Mindhárman Londonból tartottak hazafelé, ahol Tristan részt vett a III. Richard trónra kerülésével kapcsolatos megbeszéléseken. Gondolatait még mindig az ott elhangzottak kötötték le. Vajon hatalomátvételnek minősül Richard tette? Vagy pedig teljesen törvényszerűen járt el, hiszen a trón jogos örököse még csak tizenkét éves, s így nyilvánvalóan nem képes arra, hogy erős kézzel úrrá tudjon lenni azokon a vidéki zavargásokon, melyet a költők a rózsák háborújaként emlegetnek. De a problémáknak ezzel még korántsincs vége. A család York ágának különböző csoportjai már évek óta marakodnak a hatalomért. Kis háború a nagy háborúban. Tristan de la Tere családja mindig is vigyázott rá, hogy kimaradjon ezekből a csatározásokból. Tristan annak idején IV. Edward oldalán harcolt a Királycsináló Warwick ellen. Edward uralkodását viszonylagos nyugalom jellemezte. De halála után, 1483-ban, Richard, Gloucester hercege ragadta magához a hatalmat unokaöccse, Edward fia, és örököse elől. Tristan tudta, hogy ebből még sok baj származik majd. Ráadásul ebben az ügyben már ő sem maradhat el nem kötelezett. Énekelj, Tristan! kérlelte Jon. Te is ismered ezt a dalt! Igen, a dalt ő is ismeri értett egyet Thomas, s megigazította leesni készülő kalapját viszont nem ismeri magát az érzést! Ó, azok a harmatos bőrű finom hölgyek, akikben részünk volt Mr. Walcox fogadójában! Vádlóan Tristan felé bökött mutatóujjával. 3

És te még csak meg sem érintettél egyet sem közülük. Igazi kis ördögfióka voltál, mielőtt a házasság nem győzedelmeskedett fölötted. Senki sem tudott úgy mulatni és nőkkel bánni, mint te. Tristan ismét összeráncolta homlokát, és szótlanul nézett barátaira. Szája körül lassan mosoly formálódott. Ők mindketten fiatalok voltak, ráadásul erejük teljében: kemények és edzettek a nyeregben töltött végnélküli napok és a lovagi tornák tapasztalataitól. Beleszületve abba a szakadatlan küzdelembe, amit a York- és a Lancaster-ház vívott a koronáért, ők is olyanokká váltak, mint a katonák. Harcoltak a túlélésért. És éppen ezért érzett Tristan nagy felelősséget. Gróf Eustace of Bedford Heath másodszülött fia volt. Ez a föld is, ahol jártak, apja uradalmához tartozott. Eustace bármikor kiállíthatott mintegy négyezer parasztot, hiszen amerre csak a szem ellát, mindenütt az ő birtokai voltak. Az itt előállított gyapjú még a csatornán túl is nevet vívott ki magának. Tristan idősebb bátyja egy napon majd örökli apja nevét és helyét. De Tristan, a többi fiatalabb fiúval ellentétben, nem állt be az egyház kötelékébe, hanem kapott egy nagyobb részt a családi birtokból. Eustace valamennyi jobbágyát felszabadította, de Tristan megtartotta a hűbéri viszonyt a szabad parasztokkal és bérlőkkel, valamint az olyan kisnemesekkel, mint Thomas és Jon. Tristan szinte kölyökkora óta érezte a rangjával járó felelősség súlyát. Rendszeresen ivott a barátaival, de soha nem engedhette meg magának, hogy annyira lerészegedjen, mint ők. Soha nem maradhatott távol a politikától sem. Soha nem feledhette azt az elkötelezettséget, melyet az emberek vagy maguktól választanak, vagy választani kényszerülnek. De bárhogy is történik, nagy árat kell fizetni érte. Ahogy ezen az őszi napon hazafelé lovagoltak, minden nyugodtnak és békésnek tűnt. De Tristan gyanította, emberei nemsokára ismét harcolni fognak. Richard elmozdította helyéről unokaöccsét, és megszerezte magának a koronát, London pedig elfogadta ezt az új helyzetet, hiszen az országnak erős kézre van szüksége. Tristan elismerte a döntés igazságát. Talán jobb, ha Richard veszi kezébe a hatalmat hiszen idősebb és tapasztalt amíg az igazi örökös, az az önfejű könyvmoly, elég érett nem lesz az uralkodásra. Csakhogy ez a fiatal fiú és az öccse egyszer csak eltűntek a Tower-ből, és azt beszélik, hogy Richard rendelte el saját unokaöccseinek meggyilkolását. Tristan, mint a királyság megbecsült főnemesének fia, hangot adott azon igényének, hogy mutassák meg a fiúkat. Richard erre kitérő választ adott, de Tristan nem hátrált meg. Ekkor Buckingham aki Richard leghűségesebb támogatója lett, miután az megszerezte a trónt árulónak nevezte, és összeesküvéssel vádolta. Tristan ezt visszautasította, de ugyanakkor kijelentette, hogy mindaddig nem fog fegyvert Richard mellett, amíg az nem bizonyítja be ártatlanságát a gyerekek halálában. Ez volt tehát a helyzet, amikor Londonból hazafelé tartottak azon az őszi estén. Thomas és Jon meglehetősen elázott állapotban zötykölődött a lovon. Tristan jól szórakozott rajtuk, de közben kavarogtak fejében a gondolatok. Nagyon várta már, hogy hazaérjenek a várba, melyet nemrégiben építetett át, eléggé modern stílusúra. Inkább szolgálta a kényelmet, mintsem a védelmet. Igazán szép otthon volt, de főként azért, mert felesége, Lisette várt ott rá. Látod ezt, Jon? kiáltott fel Thomas fintorogva. Nézd az arcát! Egy csipetnyi hűtlenség sincs rajta! Már megint rá gondol. Nos nevetett Jon, azt hiszem, én is folyton rá gondolnék, ha az enyém volna! De hát az ő felesége egészítette ki Thomas. Feleségek, ugyan már! Apró kiegészítői egy jó családnak, akik pénzt és gazdagságot hoznak a házhoz. Tristan, kedves barátom, nagyrabecsült uram és parancsolóm! Senki sem várja el, hogy örömet lelj benne. Azok a jó kis nők a fogadóban, azok jelentik az igazi élvezetet! Tristan felnevetett, majd közelebb ügetett Thomashoz. Átkarolta a vállát, s gyengéden megrázta. 4

Thomas, Thomas, te nagy gyerek! Nincs igazad. Egy szajha, aki pénzért árulja a szerelmet, soha nem tud úgy szeretni, mint az, aki szabad akaratából és a maga öröméért is teszi! Gondolj a dalodra, Thomas! A feleségem szeret engem. Mindig örömmel fogad otthon. És az arca igazán gyönyörű. Csupa ragyogás árad belőle, ahogy csillogó szemével rám tekint. Nem, Thomas, hogy is kívánhatnék akárki mást? Illata édes, bőre tiszta, mint az üde, tavaszi levegő. A te szajháid pedig büdösek, mint egy disznó! A házasság teljesen tönkretette szegényt jegyezte meg Thomas sajnálkozva, miközben Jon felé fordult. Tristan is Jonra nézett, és mindhárman felnevettek. Tristan és Lisette valóban boldog párnak számított. Már féléve voltak házasok, és sokkal több örömet találtak egymásban, mint azt valaha is remélték volna. Tristan magas volt, mint egy délceg tölgyfa, és izmos, mint egy gyors paripa. Lisette pedig igazi szépség: dús haja sötéten csillogott, mindig áradt belőle a kedvesség, hangja bársonyos, s arca angyali. És hogy a boldogság teljes legyen: Lisette gyermeket várt. Thomas arcán grimasz jelent meg. Istenem! Úgy beszél, mint egy költő jegyezte meg, majd hűbérura felé fordult, Igen, ő valóban nagyszerű teremtés, uram. Mint minden angyal, ő is áldott és gyönyörű. És édes túl édes hozzád, te durva, kemény lovag. De gondold meg: az a kis szórakozás, amiről mi beszélünk Jon nevetése szakította félbe. Thomas, te feleségül vettél egy gazdag, bajuszos özvegyet. Mit tudhatsz te Tristan boldogságáról? Tristan nem tudott ezen nevetni. Valóban igaz, hogy Thomas felesége gazdag aranykereskedő lánya, és bár majdnem olyan csúnya, mint egy boszorkány, rendkívül eszes és szellemes. Tristan kedvelte őt intelligenciájáért. Egyévi házasság után az asszony egészséges fiúgyermeknek adott életet, s ezért úgy érezte, hogy nincs túl sok ok panaszra. A himlő vigyen el, Jon! felelte Thomas gúnyosan. Ha valaha is találsz magadnak egy nőt, aki képes lesz elviselni szépséges arcod látványát, az biztosan olyan frigid lesz majd, mint egy apáca! Jon éppen válaszolni akart, de torkán akadtak a szavak, mikor Tristan arcára pillantott. Hűbérura magas, jóvágású férfi volt, aki nagyon rokonszenves, ha nevet, de ijesztő, ha komor. Jon már számtalan alkalommal hálát adott Istennek, hogy Tristan oldalán harcolhat, mert a fiatal lord halálos ellenfél. Tristan arca most is ezt a félelmetes kifejezést viselte. Gondterhelt volt, higgadt és veszélyes. Tristan, mit? Jon követte ura távolba meredő tekintetét. Most már ő is látta. Egy kis házikó volt az, Tristan földjének határán. Már sötétedett, ezért nem lehetett tisztán látni, de az kétségkívül megállapítható volt, hogy a házikó leégett. Vastag füstcsík szállt az ég felé. Tristan vágtára fogta a lovát. Jon és Thomas hirtelen kijózanodva követték. Mikor odaértek, Tristan leugrott a nyeregből, és a földön fekvő idős paraszt felé hajolt. Megérintette a torkát, majd lassan visszahúzta kezét. Ujjairól csöpögött a vér. Még meleg volt. Jon és Thomas is leszálltak a nyeregből, és ők is a halotthoz léptek. Tristan hirtelen felegyenesedett. Sietős léptekkel a füstölgő kunyhó felé indult, s a kiégett ajtón keresztül bement. Társai is követték. Meglepődve látták, hogy valaki brutálisan szétverte a kis ház berendezését, mielőtt felgyújtotta azt. Thomas levegő után kapkodott. Mindhárman egyszerre pillantották meg a sarokban heverő női testet. Tristan közelebb ment, és letérdelt mellé. Az asszonyt levetkőztették, és kegyetlenül összeverték, majd hagyták meghalni az égő házban. Istenem! kiáltott fel Tristan. Miért? Ned csak egy földjét művelő paraszt volt, Edith pedig egyszerű parasztasszony 5

Hangja megakadt, majd hirtelen felállt. Arca tele volt aggodalommal. Istenem! szakadt ki belőle. Nem mondott többet, hanem a lovához rohant és egy szempillantás alatt a nyeregbe pattant. A két férfi is követte a példáját, bár agyukat eltompította a szinte tapintható feszültség, ami barátjukból sugárzott. Ha ezeket az embereket ilyen brutális módon meggyilkolták, akkor vajon mi vár rájuk a várban? Őrült iramban vágtattak hazafelé. Nem kellett messzire jutniuk ahhoz, hogy újabb füstölgő romokat fedezzenek fel. A pusztítás és rombolás nyomai vették körül őket mindenütt. Porig égetett kunyhók, széttaposott kertek, betört kerítések, a földön pedig tetemek feküdtek szétszórva. Végül megérkeztek a várhoz a várhoz, amely a békesség szigetének épült. Tristan rémülettől bénultan nézte földön fekvő, halott embereit, lekaszabolva a várárok előtti töltésen. De a rossz előjelekből még nem volt elég. Lisette szeretett, hosszú nyakú, gyönyörű hattyúi, melyek mindig oly kecsesen úsztak a vízen, most lenyakazva hevertek a vértől pirosló tavon. Jon látta Tristan arcán a rettegést, mikor barátja leugrott a nyeregből, és a kapu előtt fekvő magas, keménykötésű emberhez futott. Ő volt az őrség parancsnoka. Több sebből vérzett, s láthatóan ellenállt támadóinak, ameddig csak tudott. Tristan letérdelt mellé, és megemelte vérző fejét. Sir Fielding! Én vagyok az, Tristan. Hallasz engem? Tudsz beszélni? Ó, uram! Merített valahonnan annyi erőt, hogy megragadja Tristan csuklóját. Bocsáss meg nekünk sóhajtotta gyengén, nem tudtuk megvédeni nem tudtuk, hogy ez fog történni fegyveresek katonák jelvények és zászlók nélkül. Egyszerűen ránk törtek. Üdvözöltük volna őket a királyi jellel! Gyilkoltak mészároltak nem tudni, miért. Uram Könnycseppek csillogtak a szemében. Tristan türelmetlenül biztatta a folytatásra. A Lady, Sir Fielding? A feleségem? Fielding szemében még több könnycsepp jelent meg. Nem tudom mondta egyszerűen. Tristan és Jon átrohantak a hídon, és berontottak a várba. Az előcsarnokban minden csendes volt. Csendes és halott. Lisette egyik fiatal szolgálólánya felé lépett, akit brutálisan agyonvertek. Fejére csavart szoknyája átázott a vértől. Talán valami más szörnyűség is megelőzte halálát? Az őrség néhány tagja feküdt még vérbefagyva a teremben. Lisette! Tristan szinte sikoltotta felesége nevét, reménykedve, könyörögve és kétségbeesve. Eszelősen futni kezdett felfelé a lépcsőn. Szobáról szobára rohant, Lisette nevét kiabálva, de válasz sehonnan sem érkezett. Végül a gyerekszobába rontott be. A kis szobában csak egy bölcső, valamint néhány gyapjú- és finom selyemruha volt, melyek mind a gyermek születésére vártak. Itt találta meg Lisette-t. Térdelő helyzetben volt, a bölcsőnek dőlve. Karjai előrenyúltak, mintha csak egy bent fekvő gyermeket akarna megérinteni. Lisette mondta Tristan halkan, s több szó nem jött a torkára. Nem is volt rá szükség. Hangtalan könyörgés, vád és kétségbeesés töltötte be a levegőt. A férfi csüggedten állt, és képtelen volt arra, hogy megmozduljon. Jeges verejték ütött ki a testén, s kezeit ökölbe szorítva, meredten nézte az elé táruló látványt. Aztán megindult felé. Olyan békésen feküdt ott. Talán mégis villant át az agyán. Letérdelt mellé, s karjaiba vette. Lisette feje hátrahanyatlott, s láthatóvá vált a nyakán éktelenkedő vágott seb. Pontosan úgy ölték meg, akár a hattyúkat. Vér, vér, vér mindenütt. 6

Lisette! Ez megint egy sikoltás volt. A mélységes gyötrelem sikoltása, ami a lelkét marcangolta. A karjaiban tartva ölelte, és ringatta felesége fiatal szépségének megcsúfolt maradványait. Jon csak most érkezett a szobába. Elborzadva nézte, amint barátja simogatja Lisette haját, magához öleli, mintha még élne. Tristan ruháját és köpenyét átitatta a vér. Még soha nem látott ilyen mélységes fájdalmat. Nem mert megszólalni, pedig volt mondanivalója barátja számára. Végül is Tristan törte meg a csendet. Hangja olyan volt, mint mikor a fém kőhöz súrlódik. Mi történt? Tristan Mi történt itt? Jon nyelt egyet, és próbált olyan tényszerűen beszélni, amennyire csak tudott. Geoffry Meneith égési sérüléseket szerzett. Minden ok és figyelmeztetés nélkül támadták meg őket. Nem ismertek könyörületességet. Embereink bátran harcoltak, de a túlerő legyőzte őket itt megtorpant. Nem volt képes elmondani a többit. Mit tudtál még meg? mordult fel Tristan fenyegetőn. Apád is halott, Tristan a bátyád is, a felesége is és a kisbabájuk is. Valamennyiüket agyonverték. Tristan mozdulatlan maradt. Mereven nézett maga elé. Meleget érzett szivárogni testén. Rettenetes melegséget. Lisette vérének melegét. Az ő életét. A gyermekük életét, aki még meg sem születhetett. Nyöszörgés hallatszott a sarokból. Jon megfordult, de Tristan még mindig képtelen volt megmozdulni. A felborult szekrény alatt egy fiatal lány feküdt. Lisette egyik szolgálója volt. Sírt és reszketett az átélt borzalmak miatt. Jon megérintette a fejét, de a lány ijedten arrébb húzódott. Majd mikor felismerte a férfit, zokogva vetette magát a karjaiba. Szeméből zavartság és zaklatottság áradt. Eltelt néhány hosszú perc, amíg megnyugodott annyira, hogy beszélni tudjon. Ó, uram! Édes Istenem! Hogy sikoltozott az én asszonyom, és könyörgött a kegyelemért zokogta. Elkapták a folyosón, és lefogták... de nem érték be annyival, hogy megerőszakolták. Térden állva könyörgött, és sírt a saját és a gyermeke életéért. De ők azután idevonszolták, és Tristan vadul a lány felé fordult. Zihálva kapkodta a levegőt, miközben Lisette testét lassan leeresztette maga mellé a padlóra. Amit látott, attól majdnem megzavarodott. A gyermeke hevert a földön. Csak hat hónapot töltött az anyaméhben. Halott volt, de teljesen ép. Egy teljesen ép kisfiú. Ujjai, végtagjai már kifejlődtek. Jon követte Tristan tekintetét. Ó, Istenem! kiáltott fel. Szentséges atyaúristen Tristan felemelte gyermeke holttestét a földről, és Lisette-hez vitte. Mindkettőjüket átölelve a bölcső elé térdelt. A lány ismét beszélni kezdett. Ssss! szólt rá Jon, nehogy Tristan halljon még valamit. Szorongó félelmet érzett. Félt akkor is, mikor Tristan a szeretteivel a karjaiban felállt, és átvitte őket a saját szobájába. Lefektette őket az ágyra, gondosan Lisette mellé helyezve a kisbabát. Megcsókolta felesége homlokát, mintha még élne. Jon megnyugtatta a lányt, hogy a támadók már elmentek, majd Tristan után indult, aki halálos elszántsággal ment le a lépcsőn, át az előcsarnokon, egyenesen Fieldinghez. Az őrparancsnok éppen akkor vett át egy pohár vizet a szolgálólánytól, aki ez idáig az erdőben rejtőzködött, s a veszély elmúltával merészkedett elő. Egyikük azt mondta jegyezte meg Fielding, hogy nem kellett volna érdeklődni a hercegek felől, uram. És hogy Richard elégedett lesz a munkával. 7

Istenem! kiáltott fel Jon döbbenettel a hangjában. A király nem rendelhetett el ilyen mészárlást! Fielding Jon felé fordult. Akár igen, akár nem, az az ember sietett, hogy megörvendeztesse ezzel a hírrel. Mikor mentek el, és merre? kérdezte Tristan szárazon. Jon arra gondolt, hogy barátjának most sírnia kellene, hiszen senki sem tudna elviselni ilyen fájdalmat. De a fiatal özvegy Bedford Heath új grófja nem sírt. Figyelmesen hallgatta Fielding válaszát. Közben mindenünnen emberek szivárogtak elő, épek, sebesültek egyaránt. Tristan nem mondott semmit, de már mind mögötte voltak, mire megfordult. Ott kint a vár előtt összegyűlt, és csapattá szerveződött valamennyi megmaradt paraszt és földműves. Senki sem adott ki parancsot, de nem is volt rá szükség. Lovakat hoztak elő, és a kis sereg perceken belül készen állt az indulásra, bár nagyon sokan sérültek voltak közülük. Tristannak elég volt csak a kezét felemelnie, és a csapat a támadók nyomába eredt. Éjfél körül érték utol őket. Szerencsére elég sok nyomot hagytak maguk után, így nem téveszthették el az irányt. Tristan emberei kevesebben voltak, de ez itt most nem számított. Tristan olyan volt, mint egy bosszúálló angyal, ő volt a megtestesült halál. A kardok és buzogányok dühödten, félelmet nem ismerve hasították a levegőt és a csontokat. Senki sem ügyelt a maga biztonságára, s az ellenséges katonák hullottak, akár a legyek. A végére csupán néhány fogoly maradt, akik szánalmasan reszkettek félelmükben, s szívük mélyén tudták, hogy nem számíthatnak kegyelemre. Mikor meglátták Tristant, égre, földre esküdözni kezdtek, hogy ők még csak meg sem érintették a feleségét, s nem ütötték agyon az apját és a bátyját. Tristan az egyik fölé hajolt. Ki tette ezt? Ki adott rá parancsot? kérdezte. Csak némi habozás után született meg a válasz. Sir Martin Landry, uram, de ő meghalt az előbb, éppen te vágtad le. Isten szerelmére kérlek, könyörülj rajtunk! Azt mondta, hogy a király az áldását adta rá! Tristan még most sem tudta elhinni, hogy Richard rendelte volna el a támadást. Sokkal valószínűbb, hogy megfeddi, vagy valamilyen más módon megbünteti inkább, mintsem parancsba adja gyerekek és asszonyok lemészárlását. Bár lehet, hogy az unokaöccseit megölette, de az mégsem mondhatta: Menjetek, és gyilkoljatok le mindenkit! Lehet, hogy elrendelte a támadást, de nem tudja, hogy ilyen mészárlás lett parancsának következménye. Hátat fordított a katonának. Mit csináljunk velük? kérdezte Jon. Thomas állt mellette csendesen, magába roskadva. Ő is holtan találta a kedves, de csúnyácska feleségét, aki életet adott a fiának. Kegyelem! kiáltotta az egyik katona. Tristan hirtelen felé fordult. Ki nem állhatta ezt a szót. De mielőtt bármit is tehetett volna, Thomas a buzogányával fejbe csapta a katonát, aki úgy terült el holtan, mint egy liszteszsák. Már csak ketten voltak életben a támadók közül. Tristan nem érezte rá képesnek magát, hogy megbocsásson. Vett egy mély lélegzetet. Foglyok maradnak mindaddig Az egyik hirtelen térdre vetette magát előtte. Ne öless meg! Drew ment be a szobába, ő erőszakolta meg a feleségedet! Én még csak meg sem érintettem! Ő fektette rá a bölcsőre Hirtelen megtorpant, mert valami ijesztőt fedezett fel Tristan arcán. A gróf csak most vette észre a katona mellkasán lévő vérfoltot, de sebesülést nem látott rajta. És ha ő nem támadta meg Lisette-et, akkor honnan tudja, hogy a bölcsőre fektették? Nem én öltem meg! Nem én öltem meg! Drew Drew, a másik katona közbevágott. 8

Te hazug, hiszen te voltál az első! Te kezdted az egészet! Ne engem okolj! Ne Tristan hátat fordított nekik. A legszívesebben élve kibelezte volna mindkettőt, hogy hosszú és nehéz haláluk legyen. Még soha nem érzett ekkora dühöt és elkeseredettséget. Ezek gyilkosok, Tristan mondta Jon csendesen, csak halál lehet a büntetésük. A halál túl kevés gondolta Tristan. De nyelt egyet, s tett néhány lépést, majd kimondta az ítéletet. Kössétek fel őket. Nem hallott több könyörgést. Sem bizonygatást, sem pedig vádaskodást. Felült a lovára, és a csapat élén hazafelé indult. Nevezhette várnak, kastélynak, birtoknak de otthonnak már soha többé. A testek lassan megtisztultak a vértől. Rokonai maradványait gondos kezek mosták tisztára. A pap feladta rájuk az utolsó kenetet, és misét mondott lelki üdvösségükért. Jon és Thomas egész éjjel Tristannal maradt, aki nem evett, nem ivott, nem aludt és nem sírt. A rettenet és a bosszúvágy borzasztó vihart kavart a lelkében. Amint a nap feljött, megcsókolta apja idős, büszke arcát. Ugyanezt tette a bátyjával, annak feleségével és gyermekükkel. Megcsókolta Thomas csúnya feleségét is. És Lisette-et Karjaiba vette, s gyengéden ringatta. Megparancsolta, hogy égessék el a fiával együtt, a fiával, akit nem volt alkalma szeretni. Nem maradt ott a temetésre. Thomast bízta meg, hogy gondoskodjon a birtokról, ő pedig Jonnal és embereivel az oldalán elhagyta ezt a helyet. Mire a nap delelőre ért, megszületett a terve. Bretagne felé tartott, ahol Tudor Henrik, a Lancasterek pártján katonákat toboroz és képez ki, hogy megszerezze az angol koronát III. Richardtól. Tudor Henrik minden bizonnyal örülni fog érkezésének. 9

Első fejezet Az ördögbe is! mérgelődött Edgar, s miután alaposan összegyűrte a papírost, egy határozott mozdulattal a tűzbe vetette. Utána pedig az üzenetet átadó küldönc felé fordította haragját. Azt kívánod tőlem, hogy etessem és garnírozzam azt a hadsereget, amelyik a királyommal szándékszik megütközni? Nem, szó sem lehet róla. Ahhoz előbb porig kéne rombolniuk ezt a várat. Én azok közé tartozom, akik azért harcolnak, hogy leseperjék Tudort a föld színéről, fiatal barátom! Mondd meg a parancsnokodnak, annak a Lord De la Tere-nek, vagy tudom is én, hogy hívják, azt, amit mondtam. Soha! Csak ha itt kő kövön nem marad, s a farkasok játszanak a csontjaimmal! Most pedig eredj! A küldönc hamuszürkére vált ábrázattal gyorsan megfordult. Miközben sietősen távozott a szobából, Lord Edgar Llewellyn, az Edenby kastély ura, egy megelégedett pillantást vetett lányára. Igazán kár, kislányom, hogy az ember nem emelhet kezet egy követre jegyezte meg gúnyos elégedetlenséggel, mikor a küldönc betette maga mögött az ajtót. Genevieve a kandalló előtt üldögélt, és a lábai előtt fekvő vadászkutya nagyra nőtt füleit paskolgatta. Csendesen felsóhajtott, majd Edwyna nagynénjére és jegyesére, Axelra pillantott, mielőtt viszonozta apja tekintetét. Apám felelte kedvesen, nem kellene foglalkozni a dologgal. Az ország hercegei, grófjai és bárói mindent megtesznek, hogy ne keveredjenek bele ebbe a viszályba. Szerintem az lenne a legokosabb, ha csendben maradnánk és várnánk Várni! kiáltott fel Edgar szenvedélyesen. Magas, szőke hajú férfi volt, aki kora ellenére még alig őszült. Szinte feszült benne az energia. De ismerte lányát, tudta, nem fog megijedni tőle. Mint ahogy nem is ijedt meg. És mi lesz a hűséggel? Mikor Richard király lett, én felesküdtem neki. Megesküdtem, hogy fegyverrel fogom védelmezni, ha kell. És lányom, én ezt is fogom tenni. Néhány nap múlva elindulunk a királyhoz, és legyőzzük azt az utálatos Tudort. Genevieve kedvesen elmosolyodott, és folytatta a kutya fülének cirógatását. Közben egy szórakozott pillantást váltott jegyesével. Mindketten tudták, hogy Genevieve mennyire szeret kötekedni az apjával. Apa! Henrik magával hozza Wales vörös sárkányát is. Mi ellenük Nem! A walesi urak mind megerősítették az uralkodó iránti hűségüket, lányom. És különben is abbahagyhatnád már ezt a kötekedést. Axel, a kandallóban lobogó tüzet figyelte, de közben titokban összekacsintott menyasszonyával. Magas, tanult, szeretetre méltó férfi volt. Tiszteletteljes hangon szólalt meg. Lord Edgar, azt hiszem, hogy a lánya, az én kedves jegyesem, megfontolandó dologra világított rá. Gondoljon csak, mylord, Henry Percyre, Northumbria grófjára. A dédapja, a IV. Henrik elleni harcokban esett el. Az apját Towtonban meggyilkolták, és a birtokait elkobozták. Igaz, később visszaállították a tulajdonjogot, de ugye el tudja képzelni, hogy Percynek csak a saját biztonsága a fontos, bárki legyen is a király? Percy Richard oldalára áll jelentette ki Edgar. De vajon harcolni fog-e érte? kötekedett ismét Genevieve. Az ég szerelmére, kislányom, bárcsak soha ne beszéltem volna neked a politikáról mondta Edgar, de közben Edwyna húgára nézett bocsánatkérő mosollyal az arcán, amely kissé megkérdőjelezte szavait. Büszke volt a lányára, Genevieve-re, egyetlen örökösére. 10

Edwyna, akinek a legcsekélyebb fogalma sem volt a politikáról, visszamosolygott rá, majd ismét a faliszőnyeg felé fordította figyelmét, amelyet lánya hálószobájába készített. Genevieve mindig is egzotikus szépségnek találta a nagynénjét. Nem egészen tíz évvel volt idősebb nála. Fiatalon megözvegyült, és férje halála óta itt lakik Edgar bátyjánál. Genevieve nagyon örült neki, hogy Edwyna itt van vele. Kevesebb volt számára, mint anya, de több volt, mint nővér. Egy kedves barát, aki mindig is a béke szigetét jelentette számára. Hmm morfondírozott Edgar, Tudor Henrik egy nagy Edgar! szólalt meg Edwyna. szájhős fejezte be a férfi. Odasétált a lányához, s megsimogatta a haját, majd kiválasztott egy nehéz és erős tincset, amely elég hosszú volt ahhoz, hogy a padlóig érjen, különösen, ha Genevieve ült. A szeme különösen tetszett neki. Ezüstösen kék volt, mint a holdsugár. Nyakának vékonysága éppen olyan volt, mint az anyjáé annak idején. Az egyetlen nő volt, akit valaha is szeretett, de meghalt, még mikor Genevieve kislány volt. Genevieve pedig megtestesített mindent, amit szeretett: szépséget, büszkeséget, kedvességet, intelligenciát és erős kötelességtudatot, valamint hűséget. Nekitámaszkodott a szék háttámlájának. Genevieve! emlékeztette a lányát. Te is velem voltál, mikor Londonban letettem a hűségesküt a királynak. Azt akarod, hogy megszegjem adott szavam? Nem, apa felelte Genevieve, de tény, hogy a legtöbb nemesi család megpróbál kívül maradni ezen a marakodáson. Ennek mindig is így kellett lennie, mert különben ma már egyetlenegy nemes sem lenne. Ez nem biztos szólt közbe Axel, hiszen az új király mindig lovaggá üthette a saját embereit. Nincs értelme erről vitatkozni! jelentette ki Edgar hirtelen. Megesküdtem, hogy fegyvert fogok Richard védelmében. A szavamat adtam, és meg is akarom tartani. Axel, ha itt lesz az ideje, akkor felfegyverzem Edenby embereit, hogy álljanak a király szolgálatára. Gondolom, te is velem jössz nézett Axelre. Alex beleegyezése jeléül bólintott. Edgar mormogott valamit Tudor Henrik származásáról, amely mindnyájuk arcára mosolyt csalt, majd kiment a szobából. Edwyna nagyot sóhajtott, és kiterítette a készülő faliszőnyeget az asztalra, hogy jól kisimítsa. Egy darabig elégedetten szemlélte, majd közölte, hogy megy, és megnézi ötéves kislányát, Anne-t. Így Axel és Genevieve egy kis egyedülléthez jutott. A lány a vőlegénye arcát figyelte, aki a lobogó lángokat felé nézte. Nagyon kedvelte ezt a fiút. Axel tudott gyöngéd lenni, és mikor véleményt mondott valamiről, akkor azt udvariasan és körültekintően tette. Nagyon intelligens volt, és ez imponált Genevieve-nek. Tudott mosolyogni, figyelt arra, amit ő mondott, tanácsokat adott neki vagyis úgy viselkedett, mint egy jóbarát, aki mellett nagyon kellemesnek és kényelmesnek ígérkezett az élet. Ráadásul nagyon jóképű lovag volt, akivel méltán büszkélkedhetett. Mogyoróbarna szeme meleg tekintetett adott arcának, haja valami egészen különleges vörösesbarna színű volt. Termete magas, és mindezek mellett még gazdag, művelt és kellemes beszédű is. Úgy látom, hogy bánt valami állapította meg Genevieve. Axel kelletlenül megrázta a vállát. Nem szeretnék beszélni róla felelte, és Griswaldra pillantott, aki éppen a konyha felől közeledett, hogy meggyújtsa a fáklyákat. Genevieve felállt és az öreg szolgáló felé sietett. Gyors léptei jellegzetes hangot kölcsönöztek selyemszoknyájának. Megkérte, hozzon nekik bort, s közben kacsintással jelezte, hogy szeretne kettesben maradni a vőlegényével. Griswald gyorsan kihozta a bort, majd diszkréten távozott. A jegyespár leült az asztalhoz. Genevieve megérintette Axel kezét, s várta, hogy a férfi beszélni kezdjen. 11

Nem akarok ellenkezni apáddal, Genevieve kezdte el, és kortyolt egyet a finom borból Én is hűséget fogadtam Richardnak. De az a dolog a fiatal hercegekkel, nagyon zavar engem. Hogyan tisztelhetnék egy olyan királyt, aki esetleg megölette az unokatestvéreit? Axel, az még egyáltalában nem biztos, hogy Richard felelős a gyerekek haláláért mondta Genevieve, ráadásul még az sem biztos, hogy halottak-e egyáltalán. Itt megtorpant, és elgondolkozott a Richarddal való londoni találkozásán. Nagyon szimpatikus volt neki ez az ember, aki bár meglehetősen sovány és kistermetű, az arca úgy vonzotta a lány szemét, akár egy mágnes. Látszott rajta, hogy tudatában van a vállalt nagy felelősség súlyának. Genevieve biztos volt benne, Richard nem megragadta a hatalmat, hanem egész Anglia a Woodvilles család a jog szerinti örökös családja ellen fordult. Az emberek beleértve a gazdag kereskedőket is mind könyörögtek Richardnak, hogy fogadja el a koronát, mert csak így állhat helyre a rend, a fegyelem és a gazdaság. Genevieve nem tudta elhinni, hogy az a kedves ember, akivel Londonban találkozott, gyilkos lenne. Apjának pedig igaza volt. Genevieve is felesküdött a királynak, és ezen nem kíván változtatni, hacsak minden kétséget kizáróan ki nem derül, hogy köze van a gyerekek meggyilkolásához. Kíváncsi vagyok, meg fogjuk-e valaha is tudni az igazságot fejezte be a lány. Axel vállat vont, majd két tenyerébe fogta Genevieve fehér kezét, és bánatosan elmosolyodott. Tulajdonképpen ez nem is számít semmit, elvégre Richard marad a király. Tudor Henrik felkelt ellene, ez igaz, de a walesi urak nem tartottak vele, hanem ők is hűséget esküdtek a királynak. Richard legalább kétszeres túlerőben van felelte mosolyogva, de nem kell erről beszélnünk. Nem akarlak untatni Tudod, engem sose untat az ilyen beszélgetés vágott közbe a lány, nevetésre ingerelve ezzel Axelt. Az igazat megvallva engem sem, de tekintettel a közelgő esküvőnkre, más dolgot is meg kellene beszélnünk. Például remélhetőleg megosztod velem az menyasszonyi ruhád Ezüstszürke és nagyon elegáns jelentette ki Genevieve gyorsan és egyszerűen, majd hozzátette: Edwyna varrta, és több tucatnyi gyöngyöt használt fel közben. Biztos vagyok benne, hogy még soha életedben nem láttál ehhez foghatót. Na, ez azért túlzás! Nem túlzás, a legőszintébben mondom. A férfi megcsókolta a lány kezét. Nem vitatom, a ruhád csodálatos lesz. Én csak azt mondtam, hogy ami alatta lesz, az messzemenően szebb lesz, mint bármilyen gyönyörű selyem. Óh mosolyodott el Genevieve, majd felnevetett, s gyorsan megcsókolta Axelt. A fülébe suttogta, mennyire szeret ilyen bókokat hallgatni. Minél több időt töltöttek együtt, Genevieve egyre biztosabb volt benne, hogy ők ketten mennyire összeillenek. Szeretik egymást, és megértik a másik gondolatait és problémáit. Axel természetesen tisztában volt vele, a lány mellé tekintélyes hozományt is kap, de ő maga is gazdag ember volt. Helyeselte, hogy jól ismeri az ország dolgait. Ez fontos, hiszen a külső körülmények majd behatárolják az ő kis világukat. Axel nemsokára kijelentette, hogy beszélnie kell Edgarral, ha néhány nap múlva csatlakozni akarnak Richard seregéhez, hiszen addig még sok tennivalójuk van. Genevieve álmodozó mosollyal felelt, s felajánlotta ajkait búcsúcsókra. Mikor a férfi elment, visszatért a kandalló mellé, s a gondolataiba mélyedve nézte a vöröslő lángnyelveket. Az apjára gondolt, arra, hogy mennyire mereven ragaszkodik az elképzeléseihez. Anglia nagyobbik része szép csendben meghúzódna, amíg elvonulnak felettük a viharfellegek, de az ő apja természetesen nem ezt fogja tenni. 12

Egy kicsit megborzongott a hirtelen felismeréstől. Az apja, akit a legjobban szeret az egész világon, esetleg meghalhat a harcban! De aztán megnyugtatta magát azzal, hogy Edgar valószínűleg a fiatal katonáknak fog parancsolgatni. Vagy esetleg nem is kerül sor komoly ütközetre, mert Richard gyorsan kiűzi Tudort Angliából. De ha A félelem összeszorította Genevieve szívét. Meg kellett kapaszkodnia a kandallópárkányban, hogy ne veszítse el egyensúlyát. Úgy érezte, nem bírná elviselni, ha el kellene vesztenie az apját. Hiszen még mindig fiatalos és jó megjelenésű. De még fontosabb, hogy gyengéd és kedves. És amikor elérzékenyülve beszél az anyjáról, még mindig a szerelem tüze ég a szemében. Genevieve mindig is azt akarta, hogy egyszer majd őt is ennyire szeressék. Ő is ilyen szerelmet szeretne ébreszteni valakiben. Töprengsz? Ez nem rád vall! Genevieve gyorsan megfordult. Edwyna állt mögötte, kíváncsian tekintve a lányra. Én csak gondolkoztam vagyis inkább féltem vallotta be őszintén. Edwyna megborzongott, s Genevieve rögtön tudta, hogy nagynénje már azóta fél, mióta az első pletykák megérkeztek Tudor Henrik inváziójáról. Edwyna közelebb lépett hozzá, és a vállát átölelve magához húzta. Edgar, Axel és Sir Humprey mind kint vannak a várudvaron. Férfiak! Elnéztem őket az ablakomból. Éppen most küldtek kétszáz embert Richardhoz. És ahogy Edgart ismerem, azt is megüzente velük, hogy hamarosan ő is ott lesz. Edwyna, én eddig még soha sem gondoltam arra, hogy elveszthetem az apámat. Annyira szeretem őt. Mindig is ő volt a legfontosabb a számomra! Ha Edwyna biztatóan megszorította Genevieve vállát. Nem lesz apádnak semmi baja. Richard majd vigyáz rá. De emlékezz rá, hogy ha Edgarnak harcolnia kell, akkor mindenki más is ugyanezt tenné a helyében. A férfiakat a becsület élteti. Miért, a nőket nem? kérdezte a lány élesen. Edwyna nem bocsátkozott vitába. Elmosolyodott, majd elengedve Genevieve-t az asztalhoz lépett. Töltött magának a borból. A becsület mondta elgondolkozva nagyon drága áru. Mit beszélsz? kiáltott fel a lány felháborodva. Edwyna! Nekem akarod megmagyarázni, hogy mi a becsület? Jaj, dehogy! felelte Edwyna, még mindig mosolyogva nagyon is tisztában vagyok vele, hogy tudod mit jelent becsületesnek lenni felemelte a kelyhet, és köszöntésre emelte előbb Genevieve, majd az apja kandalló felett lévő képe felé. Csak a szeretet az, ami még ennél is nagyobb dolog. Én szeretem a kislányomat, kedvesem. És Edgar becsületessége az, ami lehetővé tette a lányom biztonságos életét. Ezt boldogan viszonoznám neki bármi módon. Majd ha gyerekeid lesznek, akkor megérted, hogyan érzek. Genevieve ismét a tűz felé fordult. Nem kell addig várni felelte, már most is tudom, hogy mit jelent szeretni valakit. Ó, igen, Axel. Élvezted a meghitt együttlétet az udvarlóddal? Edwyna hangszíne megváltozott, megint kedves és törődő volt. Észrevette-e a lány vajon, hogy ez a kedvesség egy kicsit kesernyés? Talán. Udvarló? nevetett fel Genevieve. Axel a legdrágább ember a világon, de nem udvarló! De hát te is jól ismered. Így beszél egy igazi menyasszony jelentette ki Edwyna. Nagyon szép esküvőtök lesz. Nem izgulsz, Genevieve? Jaj, dehogynem! sóhajtotta a lány. Ugye nem érzel semmilyen bizonytalanságot? kérdezte a nagynénje. Ó, Genevieve, mindig is azt akartam, hogy nagyon boldog légy! 13

Nem, nem. Nincs semmi, ami zavarná a boldogságomat tiltakozott a lány, csak valahogy gondolkodott el egy kicsit, s közben alig észrevehetően elpirult. Aztán pajkosan felnevetett, hiszen kivel is beszéljen erről, ha nem Edwynával. Ó, Edwyna! Genevieve felkapta a boroskelyhét az asztalról, és ábrándozva sétálgatni kezdett vele. Axel és én nagyon összeillők vagyunk. Ugyanazokat a dolgokat szeretjük, egyformán gondolkozunk, szóval minden tekintetben megértjük egymást. Ő tisztel engem, én felnézek rá, és nagyon szeretem. Elképzelem, ahogy a hosszú téli estéken ülünk a kandalló előtt, finom bort kortyolgatunk, játszadozunk, leülünk megvacsorázni, csak Csak? kérdezett közbe Edwyna. Ó, nem tudom, nem tudom! mondta Genevieve türelmetlenül, és hirtelen nagynénje felé fordult. Hosszú haja és ruhája kis késéssel követte a mozdulatát. Csak valami hiányzik! Valami, ami benne van minden szonettben, szép versben, francia balladában. Edwyna, ez is megjön majd a házassággal? Az a csoda, az a varázslatos érzés, mikor meg tudnék halni egyetlen csókjáért, egyetlen érintéséért. Az a Genevieve vágott közbe Edwyna, te magába a szerelembe vagy szerelmes. Az igazi szerelem nem ilyen. Teljesebb, mélyebb, olyan, ami egy egész életen át kitart. Amiről te beszélsz az Az micsoda? kérdezte Genevieve türelmetlen kíváncsisággal. Nos, szenvedély felelte Edwyna bizonytalanul, majd ismét leült a kézimunkája mellé. Megfogta a kötőtűit, majd hosszasan elmerengve a távolba nézett. Genevieve, soha ne keresd a szenvedélyt mondta végül, ez az érzés mindig megsebzi azokat, akik kapcsolatba kerülnek vele. Különösen azokat, akik folyton hajhásszák. Örülj neki, hogy te és Axel mindketten érett, megfontolt emberek vagytok, és hogy ő egy figyelmes, tapintatos férfi, aki Edwyna! Neked ilyen volt a házasságod? kérdezte a lány, és letérdelt nagynénje mellé. Edwyna belenézett unokahúga csillogó szemébe, amiből szenvedélyes tűz áradt. Felsóhajtott, mert tisztában volt vele, hogy Genevieve semmit sem csinál csak félerővel. Tekintete kíváncsi volt és zabolátlan, és Edwnynát egy pillanatra erős kétkedés fogta el, hogy Axel valóban a megfelelő partner-e a lány számára. Nagyszerű ember, az igaz, de talán túlságosan is művelt ahhoz, hogy romantikus hős legyen, és nagyon is gyengéd a Genevieve lelkében égő vad tűzhöz. Nem volt könnyű válaszolni a feltett kérdésre. Hogy elég szenvedélyes volt-e a házasságom? kérdezett vissza nevetve. Genevieve, a nagy szenvedély iránti első fellángolásom akkor szűnt meg, mikor gondolkodni kezdtem azon, hogyan tudnak egyesek ilyen szerelmes verseket írni. De aztán De aztán neked is megjött ez az érzés! A házasság után! vágott közbe a lány. Ó, Edwyna! Pont ezt akarom én is. Egy férfit, aki úgy szeret, ahogy Lancelot szerette Guinevrát, vagy Párisz szerette Helenét. Romlásba döntő szerelmek! figyelmeztetett Edwyna. Romantikus szerelmek! felelte Genevieve. Ó, Edwyna, ugye eljön majd? Ha összeházasodunk, akkor eljön? Milyen választ adhat erre Edwyna? Nem, ez az érzés soha nem jött el számára. Nem az a szerelem, ami arra ihlette a költőket, hogy ne egyenek és ne aludjanak, és bizsergető vágyat ébreszt az egész testben. Csak elkezdte megismerni a szerelem mélységeit. Éppen csak kezdte felismerni, hogy neki is van forróság a lelkében, és hogy a szerelem egy rendkívül szórakoztató érzés, amin mindketten meglepődtek, és örömüket lelték benne. De aztán Philip meghalt, s Edwyna az igazi szerelem helyett az igazi magányt ismerte meg. Edwyna elfordult Genevieve-től és teljes figyelmét a készülő faliszőnyegnek szentelte. 14

Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha nagyon odafigyelsz Axelra, és akkor mindketten nagyon boldogok lesztek. Most pedig A szoba ajtaja hirtelen kivágódott, és Edgar, Axel, Sir Guy és Sir Humprey rontott be rajta. Esküszöm az élő Istenre, hogy ez már több, mint amit el lehet viselni! dühöngött Edgar. Arca vörös volt a felháborodástól, miközben lehúzta kesztyűjét és az asztalra dobta. Utasította Griswaldot, hogy hozzon húst és sört, jó sokat. Apám, mi történt? szaladt hozzá Genevieve, futó pillantást vetve Sir Humphrey-re, apja kedves öreg barátjára, és Sir Guyra, Axel közeli bajtársára. Én mondom neked, hogy ez a Tristan de la Tere elátkozza még a napot is, mikor világra jött! füstölgött tovább Edgar. Lányom, nézd meg ezt! Nézd meg ezt az üzenetet! Axel elfordította a fejét, ami arra késztette a lányt, hogy feltétlenül megnézze, mi áll abban a levélben. Kezébe vette a feltört pecsétű borítékot és kivette belőle a papírt. Az írás elég előkelő és finom volt, de maga az üzenet arcátlan és szemtelen, amit ahogy azt az apja állította nem lehetett eltűrni. A levelet Edgar Llewellyn-nek, Edenby hercegének címezték. Tisztelt Uram! Én, Tristan de la Tere, Tudor Henrik hűséges híve, ünnepélyesen megkérem, hogy változtassa meg álláspontját, hogy megtarthassa címét, birtokait és becsületét, és bocsássa erőit a továbbiakban Tudor Henrik rendelkezésére. Amennyiben átadja a várat és az embereit, akkor megesküszöm önnek, nem éri házanépét semmilyen bántódás, és emberei sem szenvednek kárt anyagi javaikban és tisztességükben egyaránt. Nem kívánom túlságosan hangsúlyozni ennek a Lancaster-házi Tudor Henrik irányába tett baráti gesztusnak a fontosságát, hiszen ő az angol korona jogos örököse. Kérem tehát, uram, hogy nyittassa meg a vár kapuit, és üdvözöljön minket barátként. A legnagyobb tisztelettel, Tristan de la Tere Bedford Heath grófja A Lancaster-házi Tudor Henrik megbízásából Genevieve az apjára nézett. Micsoda arcátlanság! Ez volt minden, amit mondani tudott, mert elöntötte a harag és a felháborodás. Ez egyszerűen minősíthetetlen! dühöngött Edgar. Ennek a Tristan de la Tere-nek most rögtön kell a válasz. Hát megkapja! Axel! Dobasd ki a futárt és zárasd be a kapukat! Sir Guy, hívasd a lelkészt, hogy áldja meg az embereinket, és kérje Isten segítségét az erőfeszítéseinkhez! Humphrey, te és én ellenőrizzük a készleteinket, hogy a pokol tüzét zúdíthassuk erre a faragatlan fickóra! Apám kezdte Genevieve, de Edgar nem hallgatta meg. Sietősen a lánya fejére tette a kezét, és megsimogatta hosszú, fényes hajat. Axel egy hosszú pillantást vetett Genevieve-re, mielőtt távozott. A férfi szeme töprengést és boldogtalanságot árult el. Genevieve felemelte kezét, hogy megérintse apját, de Edgar már indult is kifelé az ajtón. Végül Edwynára nézett, aki ijedten és megkövülten állt mellette. Mi történt? kérdezte csendesen a nagynénje. Mi történt? Mi lesz most? Estére már nyilvánvalóvá vált a válasz. Edenby csatlakozott az angol koronáért vívott küzdelemhez, még mielőtt az igazi harc elkezdődött volna. Edenby vára csatatérré változott. Henrik emberei ágyúkat és hajítógépeket telepítettek a falak elé. A vár falai annyira erősek és 15

át-hatolhatatlanok voltak, amennyire azt csak el lehetett várni tőlük. Az első éjszakán Edgar íjászai tüzes nyílzuhatagot zúdítottak a támadókra, és a falakon forró szurok folyt végig. Aztán megkezdődött az ágyúzás, és a falak remegni és rázkódni kezdtek a becsapódó lövedékektől. Először a kovácsműhely kapott lángra, és égett porig. Majd a cserzőműhely és a többi fából készült melléképület következett. Edenby erős építmény volt, melyet kifejezetten ostromra terveztek. Edgar nem hitte, hogy De la Tere emberei sokáig folytatják az ostromot, hiszen Henrynek szüksége van rájuk a Richard elleni harchoz. A második éjszaka csendben telt el, de a hajnal meghozta az újabb támadást. Délutánra ismét egy levél érkezett De la Tere-től, melyben megadásra szólítja fel Edgart. Uram! Én volnék a legboldogabb, ha elmehetnék erről a helyről, de Henrynek szüksége van erre az állásra, és megparancsolta a vár bevételét. Henry állítása szerint ősi rokoni kapcsolat van a Tudor és a Llewellyn család között, ezért különösen sérelmes számára, hogy ön fegyvert ragadott ellene. Uram, ismételten kérem, hogy adja át a várat, mert parancsom van rá, hogy ne gyakoroljunk kegyelmet és könyörületességet, amennyiben fegyverrel vagyunk kénytelen elfoglalni azt. Tristan de la Tere Nincs kegyelem! lökte félre Edgar dühösen a levelet. Majd meglátja, hogy mi nem gyakorlunk kegyelmet rajta! Ostoba fajankó! Nem látja, hogy ez az erőd bevehetetlen? Úgy tűnt, nem látta, mert az ágyúk és hajítógépek harmad- és negyednap is ontották lövedékeiket a vár falaira. Negyedik nap éjszaka Genevieve apja és Axel társaságában felmászott a vár mellvédjére, hogy megszemléljék a falak körül táborozó, alvó ellenséget. Az elhelyezkedésükből Edgar arra a következtetésre jutott, hogy másnap a kapukat akarják megrohamozni. Genevieve elszörnyedt. Ha a falakon belül folytatódik a harc, akkor hallani fogja a sebesültek jajveszékelését, az özvegyen és árván maradottak sírását. A leégett romokból felszálló fűst csípni kezdte a szemét. Ó, mennyire gyűlölte ezt a Tristan de la Tere-t. Hogy merészel csak úgy idejönni, és háborút viselni ellenük. Gyűlölte és rettegett tőle. Bár Edenby falai újra és újra kiállták a rohamokat, azért mégsem állhat ellent ekkora túlerőnek örökké. Őszintén remélte, hogy apja seregét nem fogják Richardhoz küldeni. Legokosabb, ha várunk jelentette ki Axel a fal kövét markolászva, amitől teljesen fehérek lettek az ujjai. Várunk, és imádkozunk, hogy Henrik elvigye innen az embereit a Richard elleni harchoz, még mielőtt jobban megrongálhatnák a falakat. Vagy egy kis szerencsével Richard akinek rengeteg embere van rajta üt Tudor Henriken, és akkor meg vagyunk mentve. De Edgarnak más volt a véleménye. Egy ideig csendesen tanulmányozták a falak sérüléseit, majd kijelentette: Ma este rajtuk ütünk. Csendesen kiosonunk a kapukon, és meglepjük őket. Majd meglátjuk akkor, hogy mennyit érnek! Apa, ne! kiáltotta Genevieve. Te nem mehetsz ki! Te vagy a vár ura, nem kockáztathatod az életedet! De nem küldhetem harcba az embereimet, ha nem én vezetem őket felelte Edgar lágyan, s magához ölelte lányát. Megsimogatta a haját, és kedvesen rámosolygott. Vetett egy pillantást Axelra, aki erre szó nélkül elindult lefelé. Genevieve csak ekkor vette észre, hogy az apja már parancsot is adott a támadásra. Edgar a tenyerébe fogta lánya arcát, és meleg tekintettel a szemébe nézett. 16

Nem kell félned, kislányom mondta. Isten velünk van, és én legyőzöm az ellenségeinket. Genevieve mosolyogni próbált, de nem sikerült neki. Megint apja nyakába csimpaszkodott. Egymásba kapaszkodva mentek le a várudvarra, egészen a nagykapuig. Ott az apja elengedte, ő pedig csak nézte, ahogy csatasorba állítja az embereit, majd csendben kivonulnak a várból, hogy az éjszaka leple alatt rajtaüssenek az ellenségen. Ekkor megakadt a szeme Axelen, aki oldalt állt és őt nézte. A lány felemelte a kezét, és csókot intett neki. A férfi erre odaszaladt hozzá, a karjaiba zárta, és szenvedélyesen megcsókolta. Az Axelből áradó vagy Genevieve-t is elöntötte. Annyira forró volt ez az ölelés, annyira összetapadt a testük Aztán elment. Elment, és Genevieve mosolyogva nézett utána. Igen, ez a szerelem. Ez az a szenvedély, ami szinte fáj, amire vágyik, hogy még egyszer megérintse. Ó, Axel! A férfi kilépett a kapun és eltűnt a sötétben. Csend vette körül a lányt Aztán sikolyok hallatszottak a távolból, s az éjszaka csendje semmivé lett.még akkor is ott állt, amikor egy hordágyon hozták vissza vőlegénye holttestét. Axel! Ó, nem! Istenem, Nem! Az emberek köréjük sereglettek. Sir Humphrey megköszörülte a torkát, hogy elmondhassa, Axel milyen bölcsen és jól harcolt, hogy merész volt, és bátor. Genevieve nem bírta levenni a szemét halott szerelmese arcáról, amely így, halálában is büszke és szép volt. De szemének tüze már mindörökre kialudt. Ó, Axel! borult rá hitetlenkedve, hogy megcsókolja. Aztán saját kezére pillantott, s szörnyülködve látta, teljesen piros a vértől, amely az Axel nyakán lévő sebből folyt rá. De még további szörnyűség is várt rá. Sir Guy láthatóan nehezen vette rá magát, hogy közölje. Lord Edgar of Edenby nem tért meg a csatából. Guy és Humphrey felajánlották, hogy kimennek, és megkeresik, de Genevieve ebbe nem egyezett bele. Apám távollétében én vagyok az első a rangsorban jelentette ki hűvösen. És minden tiltakozás ellenére ő volt az, aki elhagyta a várat, hogy a holttestek között botladozva megkeresse apját. És rá is talált. Halálra sebzetten feküdt, de még volt benne élet. Genevieve sírva fakadt, és térdre hullott apja mellé a porba. Felemelte a fejét és magához szorította. Szoknyájával törülgetni kezdte róla a vért. Beszélt hozzá, bizonygatta, hogy minden rendbejön. Kedves kislányom, gyermekem, angyalom! A szavak csak nagy nehézségek árán préselődtek ki Edgar mellkasából. A keze remegett az erőlködéstől, mikor felemelte, hogy megsimogassa lánya arcát. Kicsim, a te Nem, apám! Én fogom kimosni a sebeidet. Én fogom Már kimostad őket a könnyeiddel mondta lágyan. Tudom, hogy meghalok. De még előtte rád hagyom a legnagyobb kincsünket. A büszkeségünket, a tisztességet és a hűséget. Genevieve, most már te vagy az úr. Légy óvatos és hűséges, és vigyázz azokra, akik szolgálnak téged. Soha, soha ne add meg magad. És légy jó kislány. Ne engedd, hogy az embereink hiába szenvedjenek. Most már Axel vezet téged. Légy a felesége, Genevieve Edgar teste görcsbe rándult, és nem szólalt meg többé. Genevieve könnyei apja arcára hullottak, ahogy a fejét tartotta. Edgar nem tudta, Axel megelőzte őt azon az úton, amelyen most elindult. Nem tudta, hogy milyen rettenetes gyászban hagyja itt a lányát. Sir Guy érkezett mögé, és gyengéden, de határozottan felsegítette Genevieve-t. Mennünk kell! Az ellenség a közelben van. Nem találhatnak ránk. Nem, az apám nem megyek az apám holtteste nélkül. Nem hagyhatjuk itt feküdni. 17

Visszavitték Edgart a várba. Genevieve vértől ázottan állt a vár mellvédjén, és a messzeségbe nézett. Arcán érezte az éjszaka hűvös leheletét. Halott apja lelkének üzente, hogy nem adja meg magát. Axelnek üzente, hogy szerelmük soha nem vész el a feledés homályában. De la Tere! kiáltása messzire szállt az esti szél szárnyán. Tristan de la Tere! Elpusztítalak, erre megesküszöm! De ezen az éjszakán szomorú kétkedés vegyült büszke elhatározásába. Még nem tudta feldolgozni, hogy elvesztette apját, és hogy soha nem nevezheti Axelt a férjének. A világ, amelyet szeretett, már soha nem lesz olyan, mint ezelőtt. Végül kimerülten a kőfalra hanyatlott, és apja szavait ismételgette: soha ne add meg magad Tisztában volt vele, hogy De la Tere katonái holnap folytatják az ostromot ellene, és már nincs sok tartaléka. Bárcsak eszébe jutna valami jó terv. Akármi. Soha nem adja meg magát! 18

Második fejezet Úgy tűnt, mintha vadul lángolva és lobogva, maga a nap repülne keresztül a kéklő égen. De aztán a hatalmas kő vászonba csomagolva és olajjal átitatva, hogy jól tüzet fogjon lezuhant az Edenby-vár falain belülre, sikoltozást és jajveszékelést okozva. Tristan ágyúi dörögtek és morogtak. De a kőfalak elég erősek voltak ahhoz, hogy a lövedékek ne tegyenek bennük nagyobb kárt. A kőhajítók és ágyúk máris készen álltak a következő sorozatra. Ez maga volt a pokol. Két ágyúdörgés között pedig olyan fekete volt a puskapor miatt a levegő, hogy elég nehéz volt megállapítani, merre is vannak a katonák, és ki parancsol nekik. A páncéljukra festett piros rózsát amely a Lancaster-házhoz való tartozásukat jelezte alig lehetett látni. Tristan de la Tere talpig páncélban ült testes harci lován, egy dombion, ahonnan mindent szemmel tarthatott. Köpönyegén neki is ott virított a piros rózsa. Arcából csak a szeme látszott sisakjának keskeny résen keresztül. Csendben nézte az eseményeket. Az ég szakadna rájuk! tört ki belőle hirtelen a hitetlenkedő átkozódás. hát nem látják be, hogy okosabb, ha megadják magukat? Semmi kedvem tovább folytatni ezt az értelmetlen vérontást! Jon, a helyettese, ott állt mellette, és nem bírta megállni, hogy ne tegyen egy megjegyzést. Attól tartok, Tristan, hogy ők nem becsülik annyira a Lancaster-házat, mint mi. Vagy legalábbis Lord Edenby szeretné, ha az ő kezén maradna a vára. Akárcsak Tristan, ő is szeretett volna már véget vetni ennek a vérrontásnak. Lehetetlen volt ennyi kitartás után nem csodálni az ellenfelet, különösen úgy, hogy mélységesen meg lehetett érteni a helyzetét. Lord Edgarnak meg kell értenie, hogy ez háború. Hmm mormogta, s néhány pillanatig szótlanul nézte, amint tőlük nem messze, egy lövedék telibe talál egy lovat. Nem az ellenség lőtt oda, hanem saját ágyújuk tüzelt rossz irányba. Megparancsolták neked, hogy foglald el ezt a helyet, mint egy meghódított birtokot. Egy olyan király mondta ezt, aki még nincs is a trónon. De ott lesz felelte Tristan csendesen és tömören, majd egy nagyot sóhajtott. Jon, én mindent megpróbáltam. Azt a parancsot kaptam, hogy ne legyek se irgalmas, sem pedig könyörületes, de mégis igyekszem az lenni. Ha nem lennék az, akkor az embereim teljesen megbolondulnának, mikor bemegyünk a várba egy pillanatra elhallgatott. Teljesen őrült lennék, ha a pusztítás után sóvárognék. Fosztogatás, erőszak, lopás! Micsoda nekünk való munka nevetgélt Jon ironikusan. A magam részéről két szép ezüsttányért szeretnék mondta, majd rövid gondolkodás után hozzátette, aztán pedig élvezném a finom borokat, a nőket és a zenét! Tristan mormogott valami válaszfélét, majd oldalra fordult a nyergében. Felemelte kesztyűtlen kezét. Legyen átkozott ez a vár! És Edenby büszkesége! Csak a hűségére tud gondolni! kiáltotta, majd végignézett a csatatéren. Mindenütt tűz lobogott, s lángok nyaldosták a téli ég kékjét. A vár bástyáin mintha csak futkároztak volna az emberek esetlenül a nehéz páncélzatukban és vértjeikben kétségbeesett igyekezettel oltva a lángokat. Maga a vár egy nagy sziklára épült. A tenger felől, a bal oldalon sziklafal határolta, amely megfelelő védelmet adott neki. A többi oldalát már alaposan megrongálták az ágyúzással, de ennek ellenére semmi jel sem mutat arra, hogy Edenby megadná magát. Tristan zord tekintettel nézett végig az emberein. Fáradtak, koszosak és rongyosak voltak. Feketék a koromtól, fegyverektől, páncéltól megterhelve. Ismét harag öntötte el szívét. Az 19

Isten szerelmére, Edenby! gondolta Add meg magad. Nem akarlak megalázni, de miért nem adsz más lehetőséget? Én leszek a győztes, Edenby! Látni fogom, ahogy Tudor Henrik elfoglalja a trónt. Tristan maga is Tudor Henrik odaadó hívévé vált. Nem volt képes megbocsátani Richardnak. Lehet, hogy nem ő rendelte el hivatalosan a mészárlást, de annak viszont határozott tanújelét adta, hogy Tristan nemkívánatos személy a számára. A gyilkolás pedig tényleg megtörtént. Mindenki meghalt, akit szeretett. A király kellemetlen helyzetbe hozása olyan büntetést eredményezett, amelyet Tristan soha nem fog tudni megbocsátani. Az események után két évvel, a sebek még mindig ugyanolyan mélyek. A múlt könyörtelenül hasogatta a szívét, soha el nem múló fájdalmat okozva. Tudor Owen fia és a család anyai ágán a trón örököse szigorú és megalkuvást nem tűrő ember, de már ő is nagyon szeretett volna véget vetni a vérontásnak. Richard még mindig ragaszkodik a trónhoz, de Tristan meggyőződése szerint, már csak idő kérdése és nem ő marad a király. Az ország már felkelt ellene az álnoksága miatt. Henry, valamilyen kifürkészhetetlen okból haragban állt Edgar Llewellynnel. Érdekes, hogy a harcok kezdete óta csak nagyon kevés nemes csatlakozott a koronáért folyó küzdelemhez. A semlegesség most nem csupán bölcsességet jelentett, hanem sok család számára ez volt az egyetlen lehetőség a túlélésre. De Edgar visszautasította, hogy beengedje magához Henrik embereit. Ezért Henrik elrendelte a vár elfoglalását, és Edgar megbüntetését. Talán Edgar welshi öröksége a kettőjük közötti ellentét oka, de sokkal valószínűbb, hogy valamilyen személyes ügyről van szó. Ráveszem Edenbyt, hogy megadja magát biztosította Tristan Henryt, de az csak keserűen felnevetett. Edgar rendíthetetlen yorkista az elmúlt harminc év óta. Egyszer őrült fattyúnak nevezett mondta Henrik Tristannak. Nem változott meg, és nem fogja megadni magát, amíg egyetlenegy kő is van a várából. Összeráncolta a szemöldökét. Menj vissza Tristan, és semmisítsd meg Edenbyt nézett rá ravaszul. Ne kegyelmezz meg senkinek. Vedd be Edenbyt, és Edenby a tiéd lesz. Ne feledd azt a szörnyű kegyetlenséget, amit a York-ház ellened elkövetett. Tristan nem feledte. De Henrik szavai ellenére azt is tudta, hogy az az ember, aki király lesz, nem akarhat végtelen, halott pusztaságot. Lehet, hogy Henrynek van valami személyes ügye Edgarral, de megvan az esze ahhoz, hogy felmérje: élőkre van szükség, emberekre, akik megművelik a földet, urakra, akik irányítják a birtokokat, és befizetik az adót. Ó, bárcsak teljesítette volna Edgar az eredeti kérésüket. Nem történt volna több, csak egy kis élelem és vendégszeretet. Akkor nem kellett volna ennyi szörnyűségnek. Átkozottak! kiáltotta dühösen Tristan ismét. Ha majd beveszik a várat, akkor nem lesz képes megtagadni az embereitől egy kis fosztogatást. Nem lehet az embereket hosszú ideig harcba kényszeríteni, és megvonni tőlük a préda lehetőségét. Csak imádkozni tud azért, hogy minél kevesebb vér folyjon. Akkor hát legyen! kiáltotta harciasan, és felemelte kezét, a hajítógép elsütőszerkezeténél lévő Tibald felé. Karja lehanyatlott, s egy újabb lángoló golyó indult el halált hozó útján a vár felé. Gyötrelmes kiáltások hallatszottak a falak mögül, mikor a lövedék becsapódott. Füst töltötte meg a levegőt, emberek rohangáltak és oltották az éledező tüzet. Tristan szeme összeszűkült, hogy jobban átlásson a kavargó füstön és lángokon. A bástyák most üresek voltak, mert íjászai gondoskodtak róla, hogy aki kimerészkedne, ne maradjon ott hosszú ideig. De mintha látott volna ott egy magányos alakot, aki bátran nézett szembe az ellenséggel, szemlátomást nem törődve a tűzzel és a hangzavarral. Tristan lehunyta néhányszor a szemét, hogy jobban lásson. A füst olyan volt, mint az örvénylő köd. Forgott és mindent elhomályosított. Tristan olyan erősen figyelt, hogy a külső zajok elcsendesedtek számára. Mintha egy más helyre és más időbe került volna. 20