A HAJDÚ-BIHAR MEGYEI MÚZEUMOK 44. SZÁM KÖZLEMÉNYEI ECSEDI ISTVÁN SZÜLETÉSÉNEK 100. ÉVFORDULÓJA ALKALMÁBÓL RENDEZETT EMLÉKÜLÉS ELŐADÁSAI 1985. szeptember 26-27.
A HAJDÚ-BIHAR MEGYEI MÚZEUMOK KÖZLEMÉNYEI SZERKESZTI: GAZDA LÁSZLÓ 44. ECSEDI ISTVÁN SZÜLETÉSÉNEK 100. ÉVFORDULÓJA ALKALMÁBÓL RENDEZETT EMLÉKÜLÉS ELŐADÁSAI 1985. szeptember 26-27.
HU ISSN 0438 4121
ELŐSZÓ A Déri Múzeum első igazgatójának, Ecsedi Istvánnak életére, munkásságára emlékeztünk 1985. szeptember 26 27-én. Születésének 100. évfordulója nemcsak Debrecennek, a Déri Múzeumnak, hanem a magyar néprajztudománynak is kiemelkedő eseményt jelentett. Lehetőséget arra, hogy néhány fontos néprajztudományi kérdés áttekintése mellett mai problémákat is szemügyre vegyenek a kétnapos tanácskozás résztvevői. Természetesen elsősorban Ecsedi Istvánnak a magyar tudományosságban elfoglalt helye, néprajzi gyűjtő- és feldolgozómunkájának értékei, muzeológiai tevékenysége határozta meg az emlékezést. A kétnapos emlékülés az 1985. évi múzeumi és műemléki hónap megyei rendezvénysorozatának nyitóeseménye volt. Gyarmati Kálmán megyei tanácselnök-helyettes olyan eseménynek minősítette az emlékülést, amely nemcsak a néprajz, a Hortobágy kutatójának munkásságát állította reflektorfénybe, hanem alkalmat teremtett a múzeumügy társadalmi fontosságának, tudományos és közművelődési szerepének a kiemelésére is. A centenáriumi rendezvény mindezeket azzal is alátámasztotta, hogy megrendezésében részt vett Hajdú-Bihar Megye és Debrecen Város Tanácsa, a Magyar Néprajzi Társaság, a Kossuth Lajos Tudományegyetem, a Megyei Műemléki Albizottság, a Hortobágyi Nemzeti Park, a Hortobágyi Intézőbizottság, a Hortobágyi Állami Gazdaság és természetesen a Déri Múzeum. Az itt közreadott előadásokon kívül emlékezetes marad a kétnapos tanácskozás néhány, kiemelkedő programja. Sor került Ecsedi István új síremlékének avatására, ahol Borbély Miklós, Debrecen tanácselnök-helyettese mondott beszédet. Az alkalomra készült népdalfeldolgozásokat Hortobágyi népdalrapszódia címen a Maróthi kórus mutatta be a szerző Czövek Lajos vezényletével. A műsor Olsvai Imre előadásához kapcsolódóan az első nap záróeseménye volt. A Hortobágy vált színhelyévé a másnapi eseményeknek. Pásztornótái gyűjtésének színhelyén, a kadarcsi csárda falán kapott helyet a Somogyi Árpád által alkotott Ecsedi-emléktábla, amelyet Angyal László a Hortobágyi Intézőbizottság nevében avatott, a műemléki helyet jelölő táblával együtt. 1985-ben újítottuk fel a Hortobágyi Pásztormúzeum kiállítását is, a Művelődési Minisztérium és a Központi Múzeumi Igazgatóság segítségével, illetve közreműködésével. Ehhez is segítséget nyújtott a Hortobágyi Állami Gazdaság, a Hortobágyi Nemzeti Park és a Hortobágyi Intézőbizottság is. A kiállítás dr. Varga Gyula forgatókönyve és rendezése, Bánkuti Albin technikai rendező közreműködésével készült el, az előzőnél gazdagabban jelezve a Hortobágy gazdaságtörténeti és néprajzi értékeit, valamint a Debrecen városhoz tartozásának hatásait.
Jelképpé nőtt az, hogy épp a tudományos Ecsedi-emlékülés keretében történt meg az új kiállítás ünnepélyes átadása Balassa Ivánnak a Magyar Néprajzi Társaság elnökének avatóbeszédével. Ily módon vált Ecsedi István születésének 100. évfordulója a néprajztudomány és a Déri Múzeum ünnepévé, s az elhangzott előadások, valamint az erre az alkalomra megjelent, Balogh István által írt tanulmány tovább gazdagították az Ecsedi Istvánra és a néprajzra vonatkozó tudományos eredményeket, s hozzájárultak a múzeumügy gazdagodásához. Gazda László A
Balassa Iván Ecsedi István századik születésnapján Elnöki megnyitó Ecsedi Istvánnak, Debrecen és a Tiszántúl kiemelkedő néprajztudósa születésének százéves fordulójának megünneplésére gyűltünk össze. Ez nemcsak helyi ünnep, hanem az egész magyar néprajztudomány megemlékezik a nagy kutatóról, a gyűjtőről, muzeológusról, aki első igazgatója volt az új és impozáns, múzeumi célra épült Déri Múzeumnak, mely azon kevés épületek egyike Magyarországon, melyet múzeumi feladatok ellátására emeltek, és ma is korszerűnek mondható. Érdekes módon az 1920-as évek a középítkezések egész sorát biztosították Debrecen számára, hiszen ekkor épült az egyetem központi épülete, a klinikák, de egész sor bérház, így többek között a püspöki palota. Visszaemlékezve kisdiák koromra, az a felfogás járta, hogy a középületeket a református Debrecen kapja, hogy a kormányzat ellensúlyozza azt a sok lehetőséget, amit ebben az időben a katolikus Szeged számára biztosított. Igaz, nem igaz, nem tudom, ezt már az újkor jeles helyi történész kutatóinak keli cldönteniök. Ecsedi István, a debreceni cíviscsalád tagja, nemcsak tudta, hanem élte is a különösen az első világháborúig csaknem érintetlenül megmaradt parasztpolgári életformát, minden munkájával, minden kötöttségével együtt. Ha valaki, akkor ő igazán tudta, hogy milyen nehezen járult hozzá a család, hogy tovább tanuljon, hogy foglalkozását tekintve kilépjen ebből a körből. Bár ezt megtette, de mindennapi egyéni életét tekintve haláláig megmaradt Mester utcai cívisnek. Sajnos személyesen nem ismerhettem, de a Garai utcán lakva most is előttem van, ahogy a Jókai utca felől hazafelé végigballagott ezen az utcán. Ha emlékeimet felidézem, sohasem szembe, hanem eltávolodóban jelenik meg alakja, és ezt jelképesnek tartom, mert értéke így növekszik állandóan, ahogy időben, térben távozik**. A földrajz területéről érkezett a néprajztudományba, mint korának számos kiemelkedő néprajzkutatója, így többek között Bátky Zsigmond, Györffy István és mások. Egész életében gyalogos vándor volt, aki nemcsak a poros országutakat" rótta, hanem a kanyargó, kitaposott ösvényekről is gyakran letért, hogy egy-egy pásztorral, halásszal vagy éppen orvvadásszal elbeszélgessen. Közben mindenről jegyzetet készített, és olyan hatalmas néprajzi adatmennyiség gyűlt össze, hogy az már önmaga követelte a nyilvánosságra kerülést. Bár Szegeden személyesen is megismerte Tömörkény Istvánt, Móricz Pált, sokat forgatta munkáikat, de mégsem a szépírói utat választotta, bár néhány útikönyve azt bizonyítja, hogy ilyen tehetséggel is rendelkezett. A pontos leírás, adatközlés, a tudományos hitelesség volt legfontosabb erőssége, mely már a Hortobágyról írt alapvető munkájában is megmutatkozott. Keresztül-kasul járta a hatalmas pusztát, melyebben az időben még sok mindent megőrzött az előző századok hagyományaiból. A Hortobágyról szóló, 1914-ben megjelent alapvető munkáját ma is haszonnal és tanulsággal forgatjuk, annál is inkább, mert ennél jobb és alaposabb munka napjainkig sem készült arról a területről, ahol a szilaj állattartás" a legtovább megmaradt. Ecsedi István a néprajzi ismeretek elsajátításában autodidakta volt, mint kortársai valamennyien, sőt későbben is sokan, magamat is beleszámítva, aki azt egyetemen soha nem hall-
gattam, de nem is hallgathattak ilyen előadásokat. Az ő nehézsége azonban a későbbi utódokénál sokkal nagyobbra méretett, hiszen akkor nem volt bibliográfia, amikor az előző év termésének összeállítását már egy év múlva kézbe vehetjük, nem volt Magyarság néprajza, nem lapozhatta fel a Magyar népkutatás kézikönyvének kitűnő füzeteit, az Ethnographiában és a Néprajzi Értesítőben való eligazodást nem segítették mutatók, hogy a legújabb kor eredményei között ne is említsem a Magyar néprajzi lexikon öt kötetét. ZoltaiLajoson kívül még az sem volt, akivel egy-egy kérdést megbeszélhetett, megvitathatott volna. Bár némi segítséget nyújtott ugyan a budapesti Néprajzi Múzeum és annak tudós kutatógárdája, de a főváros messze esett Debrecentől. Ecsedi István nagyságát és jelentőségét éppen az mutatja, hogy hallatlan erőfeszítéssel olyan tanulmányokat és könyveket írt, melyeken a provincializmusnak még a legkisebb nyoma sem fedezhető fel, sőt ezek kora magyar néprajzi termésének élvonalában tartoznak. Három alapvető munkáját még a továbbiakban az előadások értékelni fogják. A Tiszántúl és Debrecen népi vadászatáról, halászatáról és táplálkozásáról írt könyvei a magyar néprajztudomány alapvető irodalmához tartoznak, melyek mintául szolgáltak sok más hasonló gyűjtésnek és feldolgozásnak, de az utódok a mestert megközelíthették, de túl napjainkig sem szárnyalták. Mindezeket ötvenéves koráig adta közre, miközben a vidék legnagyobb múzeumát vezette. Joggal állapította meg róla Gönyey Sándor: Munkái, melyeket még a hortobágyi pásztorélet delén végzett el, megbecsülhetetlen értékes forrásai maradnak a magyar néprajznak. Összefoglaló művei a debreceni határ és Tiszántúl halászatáról, vadászatáról és táplálkozásáról be nem fejezett életművének csak bevezetései" (Néprajzi Értesítő 28/1936, 158.). Ecsedi István tanítványokat is nevelt, akik közül a következőkben Balogh István ismerteti életrajzát, az a Balogh István, aki Debrecen történetének és néprajzának legjobb ismerője, és aki három nagy debreceni tudós: Zoltai Lajos, Ecsedi István és Szabó István örökét viszi tovább, és újabb ís újabb megállapításaival emeli magasabb fokra.
Balogh István Ecsedi István emlékezete Egy hete múlt száz éve, hogy megszületett, és már majdnem egy fél évszázad óta nyugszik a Köztemető tölgyfái alatt, ha valóban nyugodalmat talált doktor Ecsedi István. Temetése napján Gulyás Pál így búcsúztatta: Még egyszer feléd kiáltok, Doktor hortobágyi pásztor, Ki elindultál világgá A hortobágyi határból. Mikor temették, az egész város búcsúztatta, mintha érezte volna, vele sírba szállott az elmúlt debreceni cívisvilág egy darabja. Ez lényegében igaz is volt. Temetése napján nem csupán a koporsóra hulló hantok dübörgését lehetett hallani. Az az irányzat, amely ellen a 20-as évek elején olyan kitartóan harcolt, amiért éveken keresztül vállalta a számára csak kiábrándulást hozó politizálást, éppen a halálát megelőző hónapokban jutott Debrecenben uralomra, mondvacsinált perrel seperve el a debreceni gondolat jelképes képviselőjét. Ennek a körülménynek nem kis része volt abban, hogy tudományos működése csúcspontján, legtermékenyebb korában, 51 éves fejjel hanyatlott sírba. Akkor már az a Debrecen, amelyben született, felnőtt, és amelynek életét szentelte, már maradványaiban is eltűnőben volt. Élete munkáját hagyta befejezetlenül. A két világháború közötti korszak Debrecen kulturális életében két maradandó intézményt hozott létre, az egyetemet és a Déri Múzeumot. Ecsedinek mind a kettőhöz volt köze. Az elsőnek magántanára, a másiknak megalakulása után első igazgatója volt. Az új, a város szellemi élete központjának szánt kulturális intézmény kereteit az ő hétéves igazgatása kezdte kitölteni tartalommal, de korai halála miatt, több más nagyszabású tervei mellett ez is befejezetlen maradt. Az ezután következő idő, majd a háborús évek következtében a nagy jövőjűnek szánt intézmény élete csupán az ott felhalmozott értékek átmentésére volt elegendő. Sokágú tevékenysége mellett földrajzi tankönyvíró is volt. Pedagógiai működése során azt vallotta, hogy a földrajztudomány az embernek a természeti környezet erői felett aratott győzelmét hivatott ábrázolni. De ezt a folyamatot csak úgy lehet érzékeltetni a tanulókkal, ha minél jobban megismerik szűkebb környezetüket, és innen kiindulva fokozatosan táguló koncentrikus körökben ismerik meg a hazájuk, az európai földrész, majd az egész föld leírását. Tudományos kutatásában is ez a cél vezette. Fiatalon még harmincéves sem volt megírta kora földrajztudományának színvonalán szülőföldjének, a Hortobágy pusztának máig forrásértékű enciklopédiáját, amely az emberföldrajz és a születőben levő magyar nép-
rajztudomány szintézise volt. 1911 és 1913 között heteket, hónapokat töltött a debreceni Hortobágy pusztát környező legelőkön az akkor már utolsó óráit élő ridegpásztorkodás tanulmányozásával. Kortársai nem kis derűvel emlegették gyűjtésmódját: több nyáron tergenyés szamarát vezetgetve vándorolt egyik pásztortanyától a másikig. A szamár hátára volt felkötve a gúnyája, a fényképezőgép, az élelem és a pásztorok bizalmának megnyerése végett a dohány és a pálinka. Egy évtizeddel később, mikor a hortobágyi pásztornóták és betyárballadák gyűjtésével foglalkozni kezdett, hasonló módszert követett, csak ekkor már a pusztai csárdákban vendégelte meg a dalos pásztorokat. Erről igy emlékezett meg: Nehezen ment, az öreg pásztorok nem akartak a fonográf tölcsérébe dalolni, személyes ismeretségem, amelyet számomra atyám legeltetési jogai biztosítottak, továbbá állandó köztük tartózkodásom átsegítettek ez akadályon. Sőt amikor a fonográffal visszadaloltattam a nótát, bizonyos csodálkozó tisztelettel engedelmeskedtek. Hírem messzire elment, és a gyűjtés lehetővé vált. Magam jártam kunyhóról kunyhóra, karámtól karámig, így igyekeztem zárkózott lelkükbe férkőzni. Sokszor rendeztem tiszteletükre nagy mulatságot, ők adták az ennivalót, én hozattam a bort. Meghívtuk a szomszéd pásztorokat, ha volt bor, volt nóta is, bizony néha egyfolytában két nap is mulatoztunk." A kadarcsi csárda, az angyalházi Fekete Sas sokszor volt a nótagyűjtés ürügyén nagy pásztormulatságok színhelye. Buzgón látogattam az útszéli csárdákat is. Itt megkerül a pásztor, ott ácsorog egy vándorhegedűs is. Itt sem sajnáltam a bort. Jó bor, muzsika mellett sok szép nótát felvettem." A Déri Múzeum néprajzi adattára ma is őrzi a csárdai pásztormulatozásokon felvett fonográfhengereket és azt a fonográfot, amelyet nem restellt hátizsákjában magával cipelni helyről helyre. Ecsedi István a magyar néprajzkutatóknak ahhoz a nemzedékéhez tartozott, amely számára a paraszti életforma nem könyvből szerzett ismeret, hanem életélmény volt. Számára még inkább, mint kortársai számára, mert családi körülményei folytán szülei haláláig tulajdonképpen ebben az életformában élt. Egyik öccse halála napjáig paraszt maradt, a debreceni cívisparasztság talán utolsó képviselőjeként halt meg egy évtizeddel ezelőtt. Zoltai Lajos, a Déri Múzeum elődjének, a Városi Múzeumnak első és egyetlen hivatalos dolgozója, finom tollrajzban örökítette meg azt a kerek kapus, az utcától magas kőfal kerítéssel elválasztó házsort a mai Mester utcában, amelyek egyik háromablakos cívisházában 1885. szept. 20-án Ecsedi István született. Ennek a háznak a helyén épült az 1910-es években a mai Mester utca 23. számú lakóház, amely már a debreceni cívisparasztok polgárosodás felé való igényét fejezi ki. Ez a ház inkább az akkor már kollégiumi tanárnak választott Ecsedi István számára szolgált életkeretül, mert atyja haláláig folytatta a hagyományos cívisgazdálkodást. Elepen, a Hortobágy szélen volt a tanyája, a Nagycserén kaszálója, a Köntöskertben szőlője. Nagyszámú rideg marhája nyáron a Hortobágyon legelt, teleltetni a cserei kaszálóba, onnan, ha felette a takarmányt, az elepi tanyára hajtották, ahol akolban, a csutkázón tavaszodásig, a Hortobágyra való kiverésig maradt. Apja csak télen és vasárnapokon lakott benn a városon, különben a tanyán vagy a kaszálóban élt, vagy a heti vásárokat járta. Kortársai számos anekdotát tudtak mesélni viselt dolgairól, amelyek a már akkor is egzotikumszámba menő cívisparasztnak ábrázolják. A család életformáját és magasabb szellemi igényét anyja képviselte. Fia utolsó művében megragadó módon rajzolja meg személyében az első világháború előtti kor cívisasszonyát. A régi debreceni cívisasszonyok, a nemzetes asszonyok a nagygazda»basák«feleségei, a nagyasszonyok elsők voltak a munkában. Reggel jókor kelni, megfejni a teheneket, enni
adni a malacoknak, aprómarhának, ez volt az első dolga. Keltek a gyermekek, megmosdatni őket, reggelit adni a családnak fő gondja volt. Aztán jött a napi munka, sütés, főzés, tésztacsinálás. Rostálta a tésztának, kalácsnak való életet. Közben az ebéd- és vacsorafőzés gondja. Estével enni adni a jószágnak, megfejni a tehenet, lefektetni a családot. Ő maga még fennmaradt. A napi munkáját befejezte. Egyszerűségében is rend, tisztaság jellemzi magát és családját, háza táját. Tehenet fej, disznót hizlal, baromfit nevel, ebből telik cukorra, sóra, fűszerre. Disznót úgy hizlal, hogy egyet eladhasson, ebből telik ruhára." Egyik legkorábbi munkájában, a debreceni építkezésről 1912-ben megjelent, mintaszerű néprajzi leírásában a saját szülei és velük egy rendben élő parasztcívisek lakóházát és annak berendezését írta le. Nem kellett messze menni adatokért, akkor még százával álltak Debrecenben ilyen házak, mint ahogy a másik tanulmányának, a debreceni lófogatokról írott értekezésének tárgyához sem kellett messze menni. Maga is gyakorolta a befogás, fogathajtás debreceni tudományát, lószerszámok nevét és használatát. Emiatt került összeütközésbe a magyar etnográfusok nesztorával, Herman Ottóval, akinek dolgozatában azt kifogásolta, hogy mások közlése alapján, előre megfogalmazott tézisek szerint próbálta a debreceni fogatosokat leírni. Az öreg tudós a helyreigazítást a megsértett debreceni önérzetnek tulajdonította, pedig ebben Ecsedi Istvánnak a néprajzi gyűjtésről egy életen át követett elve volt megfogalmazva. Eszerint a néprajz leíró tudomány, amelyben a kutató csak az általa ismert, saját maga által megfigyelt és sokszorosan ellenőrzött adatokat közölheti. Ezt az elvét a halászatról és a vadászatról írott monográfiáiban következetesen alkalmazta. Ha apján múlott volna, mint első szülött fiú, követte volna őseit. Maga beszélte finn barátjának, Eliel Lagercrantznak, hogy apja őt is parasztnak szánta, és életében nem bocsátotta meg neki, hogy úr lett belőle. A kortársak tudták is, hogy mindig csúfolódva beszélt a tanár úr" fiáról. Azt maga említette, hogy a tanulásban anyja segítette. Az elemi iskola negyedik osztályának elvégzése után nem engedte, hogy a cívisparaszt gyerekekhez hasonlóan kikerüljön a tanyára, hanem beíratta a debreceni református gimnáziumba. Ez ritka eset volt szüleinek köreiben. Móricz Pál, aki debreceni újságíró volt, írta a cívisekről: Gazdag, sőt túl gazdag polgárság lakik itt, de nem éreznek vágyat a művelődés iránt. A felsőbb iskolák padjaira ma is csak tévelygő, megbámulásra érdemes fehér hollóként telepedik az igazi cívisfiú." A millennium évében, 1896-ban iratkozott be a gimnázium első osztályába. A 73 tanulótársa között, bár akadtak olyanok, akiknek szülei kisbirtokosnak voltak bejegyezve, Ecsedin kívül debreceni cívisivadék nem volt. Nem volt nagyon jó tanuló, a közepes átlagot éppen csak meghaladta, 1904-ben tett érettségit jó eredménnyel. Debrecenben lehetett volna jogász vagy teológus, ez volt a szokott út, de ő Budapestre iratkozott be bölcsésznek. Itt már akadt sorstársa, a négy évvel idősebb Oláh Gábor, a későbbi költő és Csobán Endre, aki vele egy időben került vissza Debrecenbe levéltárosnak. Mindkettő haláláig jó barátja maradt. Egyetemi éveiről nem sokat tudunk. Egyes utalások szerint eljárt a Galilei-kör vitáira is. Lehet, hogy élete végéig megtartott plebejus szemlélete és társadalomkritikai magatartása ide vezethető vissza. Doktori szigorlatát 1908-ban tette le, értekezésének tárgya a Hortobágy természeti földrajzát tárgyaló dolgozata volt. Ebben bőségesen tárgyalja az évtizedes vitát, amely a Hortobágy puszta jövőjéről folyt. Ez a vita érthetően izgatta a paraszti-cívis társadalmat, hiszen a javaslatok megvalósítása a másfél évszázad óta kialakult gazdálkodási rendjüket bolygatta volna fel. Az értekezésben Ecsedi óvatosan állást foglalt a puszta jobb hasznosítása mellett.
Gyakorló tanári évét a szegedi állami gimnáziumban töltötte, majd önkéntesként Innsbruckban, a tiroli vadászoknál töltött katonai szolgálatban egy évet. Hazatérte után egy évig állás nélkül volt, ez alatt felkutatta a kollégiumi könyvtár földrajzi vonatkozású anyagát, és éveken keresztül publikálta az első magyar térképész diákok működéséről, köztük Karács Ferenc életéről írott tanulmányait. 1911-ben a püspök helyettes tanárnak nevezte ki a kollégium tanítóképző intézetébe, majd egy év múlva az egyházkerületi közgyűlés rendes tanárnak választotta meg. Ezzel megkezdődött több mint másfél évtizedre nyúló tanári működése. Intézetében hasonlóan egyetemet végzett fiatal tanártársával ketten voltak képesített tanárok. Működésüket és tanítási gyakorlatukat a többségében végzettség nélküli, nagyrészt lelkészekből lett tanártársaik némi kritikával is kísérték. Szemükben a tudományos ambíció nem volt különösen dicséretes. Ecsedi István azonban nem adta fel ilyen irányú terveit. 1912-ben és 1913-ban a néprajzi folyóiratokban és az Uránia ismeretterjesztő folyóiratban több közleménye jelent meg a hortobágyi pásztorkodásról, majd 1914 kora nyarán megjelentette a Hortobágyról írott nagy összefoglaló emberföldrajzi és néprajzi monográfiáját. Ennek bevezetésében már vázolta a következő évek programját. A magyar pásztorkodás eredetének megfejtésére összehasonlító tanulmányokat kell végezni a dél-oroszországi és közép-ázsiai török-tatár sztyeppéi népek pásztorélete köréből. Terveket szövögetett Szűcs János tanítványával együtt, hogy egy fél évet e tájakon töltenek, az ottani pásztorélet tanulmányozásával. Ezt a tervet a világháború kitörése hiúsította meg. Az első mozgósítással Galíciába került, és kora őszön egy gránátszilánktól oly súlyosan megsérült, hogy 1916-ig katonai szolgálatot nem is tudott teljesíteni. 1916-ban az erdélyi határokra rendelték, naplószerű bejegyzései alapján számolt be később az erdélyi román betörés előkészületeiről. Az olasz frontról került haza november közepén, testileg és lelkileg megtörve. A polgári forradalom utolsó hónapjaiban lapot alapított, a birtokos kisgazdák érdekvédelmét szolgáló Hajdúföldet, amelyben a Károlyi-kormány földreformtervének igyekezett híveket szerezni. A román megszállás alatt még a katonai cenzúrával erős harcban egy ideig szerkesztette, de a megszállás után a megerősödő jobboldali kereszténynemzeti kurzus helyi képviselői kiszorították a szerkesztőségből. Az újságírásból nem, mert a helyi, polgári liberális irányzatot képviselő református szellemű lapnak, az Egyetértésnek lett a munkatársa. Politikai állásfoglalása helyileg is sok ellenséget szerzett neki. A Bethlen-féle konszolidációhoz fűzött reményei is meghiúsultak, és 1926 után végleg felhagyott a politizálással. Élénk politikai tevékenysége mellett nem hanyagolta el néprajzi kutatásait sem. A városi múzeumi szolgálata kezdetén, 1912-ben és 1913-ban többször végigjárta a halászat tanulmányozása végett a Kösely folyását és a sárréti kisvizeket. E kutatási eredményét több mint két évtized múlva, az 1934-ben megjelent halászati dolgozatában hasznosította. Déri Frigyes debreceni tartózkodása alatt 1920-ban ígéretet tett, hogy az addig kizárólag egyetemes jellegű művelődéstörténeti gyűjteményét magyar néprajzi anyaggal is kiegészíti. Ebből a célból 1921-ben és 1922-ben, akkor jelentős összeget, 10 000 koronát bocsátott gyűjtőútjain felmerülő költségei fedezésére és tárgyak vásárlására. Régi tervét ebből valósította meg. Bejárta a Bodrogközt, végiggyalogolta a Tisza mentét Vásárosnaménytól Záhonyig, és Dombrádtól Abádszalókig. A múzeum anyagát 40 halászszerszámmal gyarapította. A háború után ilyen helyzetben egyetlen múzeum sem volt, még a Néprajzi Múzeum sem számíthatott ekkora támogatásra. Megelégedéssel állapíthatta meg 1922-ben: A tiszai halászati eszközök tekintélyes részét begyűjtöttem, a halászat módját ellestem, sok mesterszót gyűjtöttem."
Utamat gyalog tettem meg. Együtt éltem a halászokkal, akik nagyon szívesen fogadtak. Primitív kunyhóikat, egyszerű ételeiket készséggel osztották meg velem, én pedig segítettem." Gyűjtőmunkájában nem akadályozta az időjárás. Nyári hőségben gyalogolt az Ecsedilápon, kemény téli fagyban figyelte meg a tiszai jeges halászatot. Pontos leírást is adott róla: A part mentén nyolc-kilenc méterre egy-egy szűk léket vágtak. Húszat-húszat egy oldalon. Felkanyarítják a Tisza közepéig, itt egy nagy négyszögletes beadótanyát vágnak. Az alsó részen már oldalt, a parthoz közel vágják a kiszedőtanyát. A beadótanyán bevetik a hetvenöles hosszú, hét öl széles óriási hálót. Könnyen megy. Egy nyolcméteres hajtórúdra 30 40 méteres kötelet kötnek. Ez a csat vagy apacsfához van kötve, amely fa a háló szélességét fogja át. Ezt a hajtófát elindítják jobbra. Balra ismét a másik fa megy. Könnyen szalad a sík jég alatt. A lékig ér, ahol egy rossz vasvillával löki tovább egy ember. Két halászlegény jobbról, kettő balról, a második kiemelőléken már várja a kötelet. Amint megérkezik, a vállukon keresztülvetett nyakló segítségével, nagy erővel húzzák a hálót. Jégpatkóval felszerelt lábukat megvetik a jégen. Nehezen bírják. A háló szép lassan vonul a jégpáncél alatt a folyón keresztbe, és lábolja a nagy mélységű vizet. Az átlátszó tiszta jégen szépen látható. Látni, amint a felzavart álmos halak csaponganak. A menekvés már nehéz, mert a kör záródik." Mióta végleg felhagyott a politizálással, örök tevékenységét három térre összpontosította. Mint tanár felettesei állandó dicsérete mellett látta el oktatói munkáját. A képzőben mind a négy, később öt osztályban egyedül ő tanította a földrajzot és az V. osztályban az alkotmánytant. Az 1925. évi elemi iskolai tanterv a földrajzot önálló tantárggyá tette, és így a tanítóképzőben is nagyobb gondot kellett fordítani a tanítására. Tankönyvek azonban nem voltak, és a tantervi utasítás is csak 1926-ban jelent meg. Ecsedi a saját jegyzetei és saját módszere szerint tanította tárgyát. Jegyzeteit szabadon adta elő, tanítványai előadásait jegyezték, délutánonként négy-öt tanítványát berendelte a tanári szobába, és beszámoltatta őket a hallottakról. Órákon sohasem feleltetett, noteszbe a jegyeket nem írta be, év végén az évi teljesítmény alapján osztályozott. Szigorú, de igazságos tanárnak tartották. Az új tantervnek megfelelően kialakította a tanmenetet, és egymás után évenként jelentette meg saját költségén a tankönyveket, amelyeket az egyházkerület, majd a református konvent az ország összes református iskoláiban kötelezővé tett. Ezek a tankönyvek egyben a tanítók számára módszertani és vezérkönyvekül szolgáltak, s több kiadást megérve, 1948-ig használatban voltak. Tanítványaival minden évben tanulmányi kirándulásokat szervezett. Ezeken cserkész módra, magukkal vitt nyersanyagból saját maguk főztek, sok helyen a testvérintézetek látták vendégül, viszonosság alapján, őket. 1926-ban még Bécsbe is eljutottak. A kirándulásokon két-három szegény tanítványa útiköltségét saját zsebéből fedezte. Mikor az intézettől megvált, dollárban 1000 pengős alapítványt tett, amelyből évente kitűzött néprajzi dolgozatok benyújtóit jutalmazták. Pedagógiai és egyben tudományos működésének elismerését jelentette, hogy a debreceni tudományegyetem 1925. május 9-én a város vezetőinek jelenlétében megtartott próbaelőadás után Magyarország földrajza és néprajza tárgykörből magántanárrá habilitálta. Ettől kezdve 1935-ig minden évben megtartotta magántanári óráit, az alapvizsgára kötelezett hallgatók a Kárpát-medence leíró földrajzát és néprajzát csak tőle hallgathatták. A Hortobágy kutatását ezekben az években sem hanyagolta el. A hortobágyi pásztor- és betyárnóták gyűjtéséről 1924-ben nyilatkozott először, holott ezt is évtizedes gyűjtőmunka előzte meg. A következő évben már hírlapi közlés alapján tudjuk, hogy készül a gyűjtése kiadására.
Az első bemutatóra 1926. jan. 19-én került sor. Naplója szerint sokezres tömeg kívánta hallani, még a kollégium udvaráról is kiszorultak. A kötet saját kiadásában 1927 májusában jelent meg. Bár óriási volt az érdeklődés, itt és a környező városokban is sok előadáson ismertette, nagyon szaporátlanul fogyott, még a 30-as években is volt jelentős számú eladatlan példánya. A gyűjtés módjáról már fentebb esett szó. Annak idején a helyi ismertetések Kodály Zoltán munkásságával hasonlították össze. Ez ugyan helyi, lokálpatrióta túlzás, de annyi igaz, hogy bár szövegtöredékeket ismertek e területről de ennyi népi dalt, pásztor- és betyárballadát a tájról senki sem közölt előtte. Harmadik szenvedélyének, a nagy nyári utazásoknak csak 1926 után hódolhatott. Nőtlen ember maradt, fizetése és édesanyja gondoskodása révén otthoni ellátása lehetővé tette, hogy minden esztendőben útra keljen. Első útja 1926-ban Bulgáriába vezetett, ahol az ottani törökök földművelését és pásztorkodását tanulmányozta. Ezt az útját 1927-ben megismételte, de már ekkor az európai Törökországba és a Márvány-tenger környékére is eljutott. A kisázsiai magasföldön honos nomád pásztorkodás területére azonban nem jutott el. A két utazásáról szerzett élményeit részben napilapokban, majd könyv alakban is megjelentette A bolgárok földjén címmel. 1928-ban a lappok rénszarvas-nomádizmusa tanulmányozása végett eljutott az Északi- Jeges-tengerig. Három év múlva a helsinki finnugor kongresszusra utazott, és a finn kormány támogatásával bejárta Finnországot a halászat tanulmányozása végett. Hazautaztában Svédország. Norvégia, Észak-Németország érintésével Párizsba utazott, ahol a francia gyarmati kiállítást tekintette meg. 1932- ben saját költségén bejárta Szíriát és Palesztinát. Úti élményeit az Utazásom a Szentföldön című könyvében foglalta össze. Ez a munkája tulajdonképpen összefoglalása volt a már megelőző két éven át a helyi lapokban vasárnaponként közölt útleírásainak. Ezek az újságközlemények a rá jellemző szubjektivitással íródtak. A Jordán partjára tett zarándokútjárói szóló részlet igen híven jellemzi mind a stílusát, mind az utazásmódját. Az a gondolatom támadt, hogy én is megfürdök. Én azonban szeparálom magamat a felekezetektől, és lejjebb megyek egy bozótos helyre. Egy öreg fűzfa tövében meghúzódok, és belépek meztelenül a szent vízbe... Igazán jólesik a fürdés..." A kellemest ahasznossal kötöm össze, előveszem fehér ruhámat és szappan nélkül mosok. Nehéz munka, de megy. Nemsokára megunom a mosást, ráfogom, hogy szép tiszta már, és kiterítem a gyepre száradni... " Magam visszamegyek a vízbe és fürdők. Felfigyelek. A zarándokok szent éneke emelkedik a magasba. Megkapó, áhítatos hangulat vesz körül..." Útjain igénytelenül élt. Kis szállodákban éjszakázott, hazulról vitt szalámit, szalonnát, helyben vásárolt gyümölcsöt evett, vörösbort ivott hozzá. Amint írja, az Olajfák hegyén száraz olajfaágakból rakott tűzön sütötte meg a hazulról vitt szalonna maradékát. 1933- ban Olaszországban, 1935-ben pedig Németországban járt. Ezekről az utakról már nem jelentetett meg hírlapi cikkeket, de beszélgetés közben gyakran megemlékezett útiélményeiről, magát sem kímélő iróniájával. Az 1920-ban elhatározott, a Városi Múzeum és Déri Frigyes adományával egyesített új intézmény, a Déri Múzeum 1930 májusában nagy ünnepség keretében nyílott meg. Ecsedi István három éven keresztül fáradhatatian munkásságot fejtett ki az új múzeumi épület és kiállításai berendezésében, és ennek elismeréseként egy évvel korábban a városi közgyűlés egyhangú felkiáltással őt választotta meg az ország legnagyobb és akkor legmodernebb vidéki múzeuma igazgatójának. Az új intézményt kezdettől fogva Debrecen kulturális központjának szánták. A múzeummal közös igazgatás alatt állt a közművelődési könyvtár, az előadóterem. A két kiállítóteremben megrendezett kiállítások a háborús évekig évről évre a látogatók százezreit vonzották ide.
Az ország múzeumai között a Déri Múzeum 1930 1940 között nemcsak a kiállításai didaktikus voltával, modernségével, de látogatottságával is messze felülmúlta a Szépművészeti Múzeumot kivéve az országos gyűjteményeket. Igazgatásának hét éve alatt minden esztendőben megjelentetett egy-két tanulmányt, amelyben a néprajzi tár gyűjteményeinek egy-egy részletét ismertette. Ezek mellett több tucatra megy a napilapokban megjelent kisebb-nagyobb néprajzi cikkeinek és útleírásainak száma. Ez években megjelent tanulmányai közül terjedelem és tartalom tekintetében is kimagaslik a debreceni és tiszántúli ember táplálkozásáról írott nagy feldolgozása, amelyben a paraszti étkezés ételreceptjeinek százai váltakoznak színes leírásokkal, mint a disznótor, kenyérsütés, a szüret, a debreceni hétköznapi és ünnepi étkezés módja és szokásai. Egyben ez volt az utolsó munkája is. A túlfeszített munka, a hetekig tartó lényegében nem éppen nyaralást jelentő gyűjtőutak fáradsága s az ugyancsak nem éppen különös kényelemmeljáró külföldi utazásai az ő erős, szívós egészségét is kikezdték. 1932-ben enyhébb agyvérzés érte, ebből hamarosan kigyógyult. A szó szoros értelmében vett üdülésen" egyszer volt életében, a város balatonföldvári üdülőjében, de a pár hetes tétlenség jobban megviselte, mint a több hétig tartó palesztin és egyiptomi utazás, ahol, hogy a mindennapi életből minél többet elleshessen, az étkezését is a hátizsákból, bicskával intézte el... Utolsó útjáról 1935 nyarán már nem jelentetett meg útirajzot, de elejtett szavaiból kiderült, aggodalommal töltötte el az az átalakulás, amely a hitleri Németországban bekövetkezett. Igazi férfibarátság fűzte Káplár Miklóshoz, aki egyben kortársa is volt. Gulyásbojtárból lett festő, sok nélkülözés közt végezte el a képzőművészeti főiskolát. Éveken keresztül kenyéren, szalonnán, zsendicén élve fáradhatatlanul festette a pusztát, a pusztai jeleneteket és a pásztorokat. Barátjának 1935-ben bekövetkezett hirtelen halála, a városi közélet fokozódó jobbrafordulása nagymértékben hozzájárult hangulatának és egészségének romlásához. Még volt ideje, hogy közös barátjuk Medgyesi Ferenc szobrászművész által tervezett síremléket felállíttassa a hajdúböszörményi temetőben. Részt vett a síremlék felavatásán, bár előtte egy hónappal érte a második agyvérzés, amely után már csak tengődés volt az élete. Felépült ugyan, sőt a hivatalba is bejárt, de már dolgozni nem tudott. 1936. május 17-én este szokása szerint elballagott az Angol Királynő kávéházba, onnan kilenc óra tájban hazatért. Lefekvés előtt, vetkőzés közben érte a harmadik agyvérzés. Nem volt senki mellette anyja még 1932-ben meghalt, reggel eszméletlen állapotban találtak rá. Másfél napi eszméletlenség után tüdőgyulladás végzett vele. Temetésén részt vett az egész város. A hivatalos város, az egyetem, a helyi kulturális egyesületek képviselői mellett Györffy István, a budapesti néprajzi egyetem tanára búcsúztatta. Mindenki érezte, vele a cívis Debrecen egy darabja szállt sírba. Ezt érezte Gulyás Pál is, aki e szavakkal bocsátotta útjára: Ha vándorutad magánya útitársra vágyna lent, Menj, keresd a sir ködében az elsüllyedt Debrecent.
Szabadfalvi József A paraszti állattartás és pásztorkodás kutatásának eredményei Ecsedi István munkásságában A Déri Múzeum igazgatójának, Ecsedi Istvánnak a Hortobágyot érintő néprajzi kutatásairól az 1970-es évek elején már írtam (Szabadfalvi J., Ecsedi István és a Hortobágy-kutatás. Műveltség és Hagyomány, XV XVI. Debrecen, 1972 1974. 5 20.). Ez részben megkönnyíti, de meg is nehezíti mostani munkámat. Jelen feladatomat a következőkben határoztam meg: Először ide vonatkozó kutatását sorolom elő, majd pedig megpróbálom értékelni eredményeit, szemléletmódját, meghatározni helyét a magyar állattartás és pásztorkodás kutatásában. Ecsedi István kutatásainak homlokterében a debreceni és a hortobágyi állattenyésztés, pontosabban a pásztorkodás tanulmányozása állt. Balogh István Ecsedi István élete és munkássága című (Folklór és Etnográfia, 20. Debrecen, 1985.), nemrégiben megjelent kötetének végén közreadta egykori igazgatója és akit később hivatalában is követett tudományos munkásságának bibliográfiáját. Itt összesen 132 könyvet, tanulmányt és ismeretterjesztő írást sorakoztat elő. Ebből a 132-ből néprajzi témájú 73, ez utóbbiból pedig állattartási és pásztorkodási tematikájú 40, tehát az összes néprajzi írásának 55%-a. Nem soroltam ide több munkáját, így pl. a népi halászatról, vadászatról, építkezésről és táplálkozásról írott könyveit sem, ahol pedig a pásztorság köréből vett adatok is helyet kaptak. 1908-ban ekkor még csak 23 éves volt jelent meg legelső írása, konkrétan, doktori értekezése. Témájául a szegedi egyetemen is a Hortobágyot választotta. Címe: A Hortobágy puszta természeti viszonyai, tekintettel a mezőgazdaságra (Szeged, 1908). Itt nemcsak természetföldrajzi összegzést ad, munkájában fellelhetők néprajzi adatok is, pl. a pusztai sír kutakról, vízimalmokról és halászatról. 191 l-ben és 1912-ben a Földrajzi Közleményekben (254 255. 1.) és a Néprajzi Értesítőben (XIII. 1912. 64.) ismertette Zoltai Lajosnak, a Hortobágy című könyvét. Figyelemre méltó első néprajzi tanulmánya is 1911-ben, a Néprajzi Értesítőben (XII. 1911. 36 53.), a Debreceni lófogatok címmel. A 26 éves, fiatal kutató első szakcikkében összeakasztotta a bajuszát az agg tudós előddel, Herman Ottóval. Egy évvel korbban, 1910-ben Herman Ottó adott közre tanulmányt a Debreceni lófogatok címmel (Magyar Nyelv, VI. 1910.). Úgy érezte, hogy autonóm birodalmát, Debrecent érte illetéktelen támadás. Sértette Herman Ottó hortobágyi tárgygyűjtése, s talán az is, hogy atyai barátja és munkatársa, Zoltai Lajos is adatokat szolgáltatott Herman Ottó cikkéhez. Ecsedi vitacikkére Herman Ottó 1911-ben még egyszer visszatért (Fogatok ügye. Magyar Nyelv, VII. 1911. 270 273.). Szinte állandó munkatársa volt az Uránia című folyóiratnak. 1912-ben (XIII. 485 494.) itt publikálta írását A Hortobágy puszta jelene és jövője címmel. 1912-ben már a magyar Földrajzi Társaság szeptember 22-i vándorgyűlésén tartott előadást A Hortobágy puszta cím mel. Előadásának kivonatát közölte a Földrajzi Közleményekben (1913. 29 30.). Az itt elősorolt adatok azt jelzik, hogy a debreceni cívisszármazék érdeklődését szinte kizárólag a Hortobágy keltette fel.
A kezdeti, mondhatnánk tájékozódó lépések után hozzákezdett a hortobágyi pásztorkodás monografikus tanulmányozásához 1913-ban és 1914-ben, egymás után írta és jelentette meg tematikus értekezéseit. A Néprajzi Értesítőben (XIV. 1913. 192 218.) első alapos leírását adja a hortobágyi pásztorenyhelyeknek, Nomád pásztorenyheiyek a Hortobágy pusztán címmel. Munkáját német nyelven is megjelentette a Néprajzi Értesítő mellékletében (Unterkünfte für Herden und die Hirten im Hortobágy. Anzeiger, XII. 1913. 5.). Egy évvel később ugyancsak az Értesítőben adta közre több mint kétíves értekezését A hortobágyi pásztorviselet címmel. A debreceni Városi Múzeum jelentéseiben (Debrecen, 1913. 48 50.) ugyancsak 1913-ban látott napvilágot a Hortobágyi pásztorkészségek című tanulmánya. Ugyanitt 1914-ben a kutatásról számolt be Néprajzi tanulmányok a hortobágyi pusztán (Jelentés... 1913. Debrecen, 1914. 42 48.). Az Urániában, 1914-ben két írása is megjelent A hortobágyi pásztorépítmények (XV. 1914. 65 70.) és a Pásztorok étkezése a hortobágyi pusztán (XV'. 1914. 126 129.) címmel. Hortobágyi kutatásait igen hamar, már 1914-ben kötetben is közreadta A Hortobágy puszta és élete (Debrecen, 1914.) címmel. A könyvben helyet kaptak az előbbiekben már elősorolt, 1913-ban és 1914-ben megjelent tematikus tanulmányai: A nomádpásztorenyhelyek...,, A pásztorok étkezése..., A hortobágyi pásztorkészségek és A hortobágyi pásztorviselet című korábbi tanulmányai külön fejezetet alkotnak. Hortobágyi könyvének első 70 oldala 1908-as doktori értekezéséből nőtt ki, a tematika jórészt megegyezik, az egyes témákat azonban részletesebben, alaposabban tárgyalja. Az előszóban (IV. oldal) munkájáról Ecsedi István így vall : E szerény tanulmány igényei nem nagyok. Az eddig elért eredmények és felkutatott adalékok alapján kiegészítve több évre visszamenő saját megfigyelésem és kutatásaim anyagával az antropogeographiá-nak kíván szolgálatot tenni." A könyvben azonban újabb kutatásai is helyet kaptak. Az I. fejezetben fejtette ki azóta is élő teóriáját a Hortobágy szó etimológiájáról, mely szerint az a Horth és Bágy középkortól fellelhető helynevekből vezethető le. A geográfus tanultságú Ecsedi etimológiáját a nyelvtudomány újabb adatok birtokában is lényegében máig elfogadja (Kiss L., Hol tart a Hortobágy név etimológiájának vizsgálata. Műveltség és Hagyomány, XV XVI. 1972 1974. 21 29.). A hortobágyi szikseszedés kapcsán igen sok történeti adat elősorolásával leírja a debreceni salétromsavfőzést (36. skk.). Újonnan írott része a könyvnek a VI. fejezet, amelyben Zoltai Lajos hathatós segítségével a táj régészeti és történeti kutatásait foglalja össze. Számba vette az akkorra már felkutatott középkori falvakat. Nyilvánvalóvá vált, hogy a táj képe a középkorban más volt. Itt említem meg, hogy Zoltai Lajos később, 1925-ben publikálta korábbi kutatásai alapján összefoglaló tanulmányát a Hortobágy településtörténetéről (Zoltai L., Egyházas és egyháztalan falvak... Debrecen, 1925.). Ugyancsak itt jelent meg Az állatgazdaság történeti áttekintése a Hortobágy pusztán című fejezet. Ebben fejti ki a honfoglaló magyarság lovasnomádságát, a magyar, majd debreceni lótenyésztés és pásztorkodás történeti adatait. Igen szemléletes a leírása a lovak színéről, termetéről és tulajdonságairól, a bilyogokról stb. Rövid fejezetben foglalkozik a pásztorokkal, majd a XIII., az utolsó fejezetben a puszta jövőjét prognosztizálja. Megjósolja a tudományos talajjavítást. Érdemes idézni a könyv 281. oldalán írottakat: Mivel a legsúlyosabb megpróbáltatást a Tisza szabályozása különösen Tiszadob és Tiszapolgár közt óriási költséggel megvont gát tette a pusztákon, ennélfogva a javítási kísérlet is innen indulhat ki." Ezzel megjósolta a későbbi csatornák megépítését és a rendezett víz visszajuttatását a Hortobágyra, a Felső-Tiszántúlra. Hosszasan foglalkozik az öntözés többirányú hasznosságával. Fontosnak tartja bizonyos felszíni vegetáció, elsősorban az erdősávok telepítését, sószerető növények meghonosítását. Propagálja a halastavak létesítését, a haltenyésztés gazdaságossá-
gát. A hal tenyésztést azonban a Hortobágy folyóra alapozná. Ismeri a terveket a hortobágyi rizstermesztés meghonosítására, azt azonban legkevésbé hasznos"-nak minősíti. Szorgalmazza az okszerűbb legeltetést, a szénafüvek termesztését és kaszálását, a tudományos talajjavítást, valamint az arra alkalmas területek feltörését és szántóföldi hasznosítását. 1914 és 1919 között nem publikált, abban hosszas, négyéves katonai szolgálata akadályozta meg. Szolgálata során lábán súlyos sebesülést is szenvedett. Az első világháború után pedig a politika keltette fel érdeklődését, 1919 és 1929 közötti tíz évben pedig elsősorban tanár volt, ennek kapcsán több tankönyvet is írt. 1925-ben a debreceni egyetem magántanára lett, bemutatkozó előadásában a hortobágyi szilajpásztorkodás kialakulásával foglalkozott. Előadása 1927-ben a Debreceni Képes Kalencláriomban (DKK, XXVII. 1927. 108 113.) A hortobágyi szilajpásztorkodás kialakulása címmel meg is jelent. Ezzel szakadt vége a hosszú, a több mint tízéves időszaknak, amely alatt nem publikált állattartási-pásztorkodási írást. Az 1920-as évek első felében figyelt fel a kisvízi halászatra, és több történeti vonatkozású tanulmányt is közrebocsátott. Igen jelentős volt ez idő alatt tárgygyűjtése is. A szilajpásztorkodással foglalkozó tanulmányában a Hortobágy és általában az alföldi puszták alapvető, ugyanakkor örökzöld kérdését vetette fel. Véleménye szerint a Hortobágyon annak ellenére, hogy a szilajpásztorkodás az állattenyésztés egész kezdetleges foka" a középkori falvak elnéptelenedése után, csak a 17. század végétől alakult ki. Történeti adatokat sorakoztat elő arra, hogy csak ettől az időtől engedik kihajtani oda a város cíviseinek jószágait (DKK, XXVII. 1927. 108 112.). Itt említem meg, hogy Györffy Istvánnak A szilaj pusztáról című könyve később látott napvilágot, ezt a munkát Ecsedi 1928-ban recenzeálta is (Hajdúföld, 1928. jan. 24.). Igen sok és szép pásztorkodási adatot és leírást tartalmaz az 1925-ben közreadott Poros országutakon (Debrecen, 1925.) című útirajzkönyve. Az első tíz fejezetben és hátrább is még kettőben, elsősorban a tiszai, a hortobágyi és a balatoni halászatról ad színes leírásokat. Ez után külön fejezetet szentel a szegény ember tűzrevalójának, a tőzegnek, a hortobágyi vásárnak, a debreceni disznótornak, a pásztorszokásoknak, az ősi pásztori eljárásoknak és más kérdéseknek. Ugyanezt a műfajt idézi két évvel később, 1927-ben a Hortobágyi életképek című munkája (Debrecen, 1927.). A Hortobágyon felfigyelt a pásztorság dalaira is 1927-ben, Bodnár Lajossal bocsátotta közre a Hortobágyi pásztor- és betyárnóták (Debrecen, 1927.) című munkát, amely igen példamutató tett volt korában. A gyűjtést Debrecenben előadásban is bemutatták. Hortobágyi pásztornóták címmel tanulmányt is közölt az Ethnographiában (XXXVIII. 1927. 118 122.). Ecsedi István pásztorkodási kutatásainak második nagy korszaka lényegében élete végéig tartott. Ez időszak nagyobbik hányadára a sok finom mívű apró cikk a jellemző, e témában összegző nagyobb írással már nem foglalkozott. Munkáinak terjedelme is jelzi ezt, jobbára 2 4 oldalasak. 1929-ben a Népünk és Nyelvünkben, valamint Néprajzi Értesítőben ír a hortobágyi juhtejfeldolgozásról Hogy készül az ótó, a gomolya, a zsendice a szilaj pásztorok kezén (Néprajzi Értesítő. XXI. 1929. 22 24.), egy pásztor készítette orvosságról Hogy készül rühkenő (Néprajzi Értesítő, XXI. 1929. 24 25.), a legeltetés egyik módjáról Éjjeli legeltetés és pásztortűz a Hortobágyon (Néprajzi Értesítő, XXI. 1929. 53 54.), egy jellegzetes pásztorról A nótás csikószámadó (Népünk és Nyelvünk, I. 1929. 312 313.) és a pásztorkodás egy érdekes kérdéséről Hatnapos gazda (Népünk és Nyelvünk, I. 1929. 193 194.) címmel. 1931-ben a pásztoreszközök egy fontos csoportjának készítését írta meg Csengőöntés ősi módon Hajdúböszörményben (Debrecen, 1931.), ezt a Déri Múzeum közleményében jelentette meg. A későbbi években is folytatta kisebb cikkeit. írt az állatok számbavételéről Jószágolvasás a Hortobágy pusztán 1933 tavaszán (Debreceni Képes Kalendáriom, 34. 1934. 146 150.), Allatkiállítás és pásztorünnep a Hortobágyon (Debreceni Képes Kalendáriom, 34. 1934.
151 152.), hírül adta A hortobágyi múzeumot (Debreceni Képes Kalendáriom, 45. 1935. 143.) és Az első rádiós közvetítés a Hortobágy pusztán (Debreceni Képes Kalendáriom, 35. 143 144.). Figyelemre méltó munkája 1931-ben A hortobágyi intézőbizottság története (Debrecen, 1931.). Ebben túllép a terepmunkán gyűjtött anyag rendszerezett leírásán. A jelenségek m ö gött keresi a történeti, társadalmi, gazdasági összefüggéseket. Vizsgálja Debrecen két legelőterületének, a belső és a külső legelő történeti kialakulását, a 18. században kialakult legeltetési rendet, a 19. század utolsó harmadában, a legeltetés szervezésére létrehozott Intézőbizottságot, az ún. törzsgulya, a szíízgulya felállítását, az állatkórházat, a hídi vásárt és a Hortobágy pásztorkodásának megannyi más, fontos kérdését. Debrecen és a Hortobágy történeti és gazdasági kapcsolatával ugyanezen című munkájában (Debrecen) 1933-ban is foglalkozott. Betegsége az 1930-as évek közepén egyre jobban elhatalmasodott, halálának évében már csak novellisztikus írást közölt a Debreceni Képes Kalendáriomban (36. 1936. 127.) A hortobágyi gulyásbojtár a színházban címmel. Összegzésképpen a következőket mondhatjuk: Ecsedi István életét és tevékenységét a munka határozta meg. Kutatásait keményen végezte, tervezésre, meditálásra és értékelésre nemigen állt meg. Innen lehet az, hogy célkitűzéseit, terveit nemigen vetette papírra. 1914-ben megjelent hortobágyi könyvében (V. 1.) a következőket olvashatjuk: Munkám az adatok szórványossága miatt ez idő szerint inkább adatgyűjtésre, közlésre, mint messzebb menő összehasonlításra szorítkozhatott... Csakis így, lépésről lépésre folytonos munkával, fokozott lelkesedéssel haladhatunk édes hazánk, derék magyar népünk megismerése felé." A népi kultúra adatainak feltárását tekintette tehát feladatának, de tervezett összehasonlítást is. Legjobban adatközlői között, különcsen a hortobágyi pásztorszállásokon érezte magát. Figyelte a pusztai emberek élete rezdülését. A finom megfigyelések mestere volt. Ez segítette pl. a Hortobágy név etimológiájának megfejtéséhez is: a debreceni gazda nem a Hortobágyra, hanem a Hortobágyhoz megy. Jó megfigyelése kiterjedt az eszközök, eljárások és a funkció felderítésére is. Érzi és érti a jelenségek közötti belső kapcsolatot. Az említett 1914-es könyvében (IV. oldal) az általa végzett tudományágat antropogeográfiának nevezi, a néprajz kifejezést nemigen vagy talán nem is használta. Mint már előadásom elején is említettem, kutatási területe Debrecen és a debreceni Hortobágy volt. Konkrét kutatási témáit is származása határozta meg. Az ősfoglalkozások fordult, amelyről már gyermekkorától elég sokat tud. Sokat gyűjtött, mindig gyalog járt, legfőbb forrásanyaga mégis saját tapasztalata. Legyen szabad idézni az egyik életrajzírót, Sőregi Jánost: Azt látta meg, amit akart, és úgy írta le, ahogy neki tetszett. Az ellenőrzést nem szívlelte."' (Sőregi felé J., Ecsedi István, Debrecen, 1937. 22.) Módszertani kérdések, tudományos teóriák nem nagyon érdekelték. A debreceni és a hortobágyi állattartási és pásztorkodási adatokat nem hasonlította össze a nagykunságival vagy az erdélyivel. Bizonyos kapcsolatokat az eurázsiai sztyeppén keresett. Errefelé akarta később vizsgálódásait irányítani: Hiszen Alföldünkkel hasonló felépítésű zónában az Alpoktól, messze keletre Kínáig, sőt a Csendes-óceánig évezredek múltán is megőrizte a turáni faj ősi hagyományait. E vidékeket is be kell vonni kutatásaink körébe..." (Jelentés a debreceni sz. kir. város múzeumának... működéséről, 1913. 42.). Fel sem merült benne az európai pásztorkodás anyagának tanulmányozása. Itt utalnék arra, hogy az alföldi, főként a hortobágyi pásztorkodást is nomádnak tartotta. Ecsedi István hidat képez Herman Ottó és Györffi István között. A nagyszerű monográfusszemléiet után a gondos és pontos kutatások, a résztanulmányok tudósa lett. Az állattenyésztés és pásztorkodás gazdasági és társadalmi vonatkozását nem kereste. Publikációiból sohasem tudjuk meg, hogy a tárgyalt eszköz, épület vagy eljárás kinek a kulturális sa-