Kurt kontra Mel
Áldja meg az Isten, Mr Vonnegut - Vékes Csaba Ha én egyszer kinyitom a számat, akkor biztos lelövöm a poént, úgy mint a történet végén István az embereket mondja Kurt Vonnegut a KoMa előadásában, de egyre csak beszél és beszél persze a poénokat nem lövi le, vagy ha mégis, azzal az izgalmakat fokozza, szórva a szarkasztikus és lényegre törő életbölcsességeit, meglátásait, mindvégig kegyetlenül szem előtt tartva az általa szinte kémcsőben vizsgált témát: az ember és a társadalom viszonyát. Ugyan ehhez a témához mintha az alkotók nem tettek volna bele minden hozzávalót, hogy robbanjon és füstölögjön az a kémcső, mindenesetre szórakoztató kevergetésnek lehetünk a részesei. Az előadás legizgalmasabb eleme maga az alapszituáció: Vonnegut egy nem létező darabját nézzük, amiben nem csak, hogy megjelenik az író is állandóan kommentálva, értelmezve az eseményeket, de több kisebb szerep által a fő cselszövője is annak, hogy az a lehető legtragikusabb fordulatokat vehesse. Liza és István története alapvetően egy boldog és vidám történet lenne, ha nem lenne Vonnegut, aki alkalomadtán bedob egy hatalmas számlát a postaládába, kirúgja Istvánt az állásinterjúról, karambolt okoz, és udvarol Lizának. Szóval a pár boldog kapcsolatban élhetne, frissen beköltözve István halott nagyapjának lakásába, de jön Vonnegut illetve az élet, amire csak reflektál az író. Érdekes konstrukció ez, és leginkább nem az esztétikai vonatkozásai miatt mert azokat egyáltalán nem szándékozik kiemelni Valcz Péter rendező, hanem amiatt, amit hangsúlyoz, ez pedig Vonnegut és az emberi élhetetlenségnek köszönhetően örökérvényűnek tűnő humora. Lisa és István történetéhez társul egy atmoszféra is, amit a különleges, sokszor kifejezetten szellemesen kezelt, látvány nélküli látványvilág teremt meg. A nézők szétszórtan ülnek az üres színpadon, ahol ugyan semmi díszlet, semmi kellék, a színészek mégis nyitogatnak, csukogatnak ajtókat, s közben azok nyikorognak, csapódnak: a zuhanyrózsát fogják a szereplők, és halhatóan folyik belőle a víz, csak épp ezt nem látjuk. Ez a pantomimes forma a nagy figyelem és precizitás ellenére a színészek nagyon koncentrálnak, hogy mindig éles és tökéletes mozdulatokkal hajtsák végre a levegőben a gesztusokat sem válik öncélúvá, és képes túllépni a szimpla, fantáziába oltott illusztráción, szinte életre keltve a teret. Köszönhető ez nagyrészt Rubik Ernő ötletes effektjeinek, valamint a hétköznapi zajokból zenei alapokká felépülő zenéjének, ami hangulatosan nyomasztó miliőt kölcsönöz az egyébként sokszor fájdalmasan hétköznapi történetnek. És köszönhető a szintén ötletesen kezelt világításnak is (gondoljunk csak a kinyíló hűtőajtóra, az autókra). Így a nézőben szinte fel sem merül annak lehetősége, hogy a lakás, ahol Liza és István élnek, nem létezik, hogy mindaz, amit látunk, csak mozdulatsor mert megszületik a fantáziánkban. Azonban a vonneguti humor nem csak a szórakoztatásról szól, hanem mindig valami létező problémára és kérdésre mutat rá, sokszor még a kiút és a megoldás lehetőségét is eltávolítva mar bele viccesen a hétköznapokba. Valcz Péter aki nemcsak rendezője, hanem írója is az előadásnak remekül érezteti, hogy Vonnegutnak köze van a mai magyar valósághoz, ám valahogy pont azt az alaphelyzetet nem képes elég tisztán és tisztázva láttatni, amitől ez a furcsa és sajátos világ valóban rímelni tudna a mindennapjainkra. Bár az egyes jelenetek következetesen, kifejezetten ívet rajzolva épülnek egymásra (dramaturg: Ivanyos Ambrus), amikor azok indoklására és a mögöttes felvázolására kerül a sor vagy egyoldalú vagy zavarosan ellentmondásos válaszokba botlunk ezt pedig még a Vonnegut-szövegek sem képesek korrigálni (hiszen színházban vagyunk).
Áldja meg az Isten, Mr Vonnegut - Fekete Zsolt, Szabó Vera Pedig Fekete Zsolt kifejezetten életszerűre rajzolja a hétköznapokba belekeseredett, önbizalomhiányos és kitörni vágyó Istvánt, aki még a számítógép előtt is hajlandó lőni az ellent, hogy némi bátorságot gyűjtsön. A színész tolmácsolásában az is hihetőnek és reálisnak tűnik, amikor István rajongója és követője lesz A rettenthetetlen című filmben William Wallace (Mel Gibson) által felfestett, hollywoodian közhelyes szabadságeszménynek. Szabó Vera mindvégig a lehető legkevesebb gesztust használva, érzékletesen adja át Liza Istvánhoz fűződő viszonyát, a szerelmet, az aggódást, aztán a hidegséget. Vékes Csaba bajszos Vonnegutja néha ugyan kicsit modorosnak és kimunkáltnak hat, mégis képes minden pillanatban működni és figyelni a nézőkre. Ugyanakkor a színész sokszor kifejezetten lazán és nagyívűen bánik az író furcsa világlátásával, mondataiba nem erőlteti bele a gondolatot, hanem hagyja őket működni, hogy a nézők megérthessék azokat.
Áldja meg az Isten, Mr Vonnegut - Fekete Zsolt, Szabó Vera, Vékes Csaba Nem túl szerencsés azonban, hogy ha magyarázatot keresnénk a színpadi eseményekre, akkor először is arra jövünk rá, hogy ennek nincs értelme, mert minden a szemünk elé van tárva, ha mégis keresünk ilyet, akkor azt találjuk, hogy e magyarázatok meglehetősen közhelyesek (pl.: István a videójátékba őrül bele, az életét egy film egysíkú mondatai oldják meg), mígnem az egyik ilyen motívum István szélsőjobbos aktivista lesz átélhetetlenné teszi az eseményeket. Nem maguk a közhelyek, hanem azok fontossága hangolja félre az előadást hiszen ezek a pillanatok kiemelve, hatásos effektek kíséretében vannak tálalva. Az eseményeket némiképpen visszájára fordító, a második világháború időszakát idéző bejátszást ami szélsőjobboldali nézetek gyakorlására buzdítaná a nézőit a zárás ugyan szerencsésen korrigálja, de az előadás sokkal izgalmasabban kezeli a Vonnegut-bölcseleteket, mint ahogyan alkalmazni tudja őket a világra, és ez az ötletes kaland sok váratlan és kellemes percet képes okozni noha érezhetően többnek van szánva. Nyulassy Attila http://7ora7.hu/programok/aldja-meg-az-isten-mr-vonnegut/nezopont