Az ember könyvérôl írták:

Az ember könyvérôl írták: A hard sci-fi eddig csak az angolszász írók privilegizált területe volt. Most végre van egy szerzônk itthon is, aki színvonalat tud létrehozni ebben az alzsánerben. Remélem, ez a könyv csak az elsô a magyar hard sci-fi regények eljövendô hosszú sorában. SFmag.hu Brandon Hackett egy igen sokszínû, izgalmas világot alkotott Science fiction-rajongóknak mindenképpen ajánlott elolvasni, de talán a fantasztikum más területei iránt érdeklôdôknek is érdemes tenniük vele egy próbát. Ekultura.hu Zsoldos Péter Távoli tüze óta nem volt olyan komolyabb hangvételû magyar sci-fi, ami ennyire magával sodort volna. Szubjektív Kultnapló

A szer zô ed dig meg je lent mûvei az Agave Könyvek gondozásában: Az ember könyve

Brandon Hackett: Az idôutazás napja Copyright Markovics Botond, 2014 ISBN: 978 61 5544 247 6 Agave Könyvek Felelôs kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund A borítót tervezte: Faniszló Ádám Felelôs szerkesztô: Csurgó Csaba Szerkesztô: Csurgó Csaba, Bordás Veronika Korrektor: Horváth Krisztina Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2014-ben Felelôs vezetô: Tóth Béláné ügyvezetô igazgató Mûfaj: sci-fi

Édesanyámnak.

Az idôutazás paradoxonai különcségek, nem lehetetlenségek. Csupán azt bizonyítják, amit egyébként sem von kétségbe senki, nevezetesen, ha egy világban lehetséges az idôutazás, akkor az meglehetôsen furcsa hely lenne, és alapvetôen különbözne attól a világtól, amilyennek a sajátunkat hisszük. David Lewis: The Paradoxes of Time Travel, 1976 (Fordította dr. Both Elôd)

1. AZ IDÔUTAZÓK ÁDÁM 2021. NOVEMBER 5. 14:59 CET/GMT+1 Budapest Abban a pillanatban, amikor az elsô idôgép mûködésbe lép, kétszázmilliárd idôutazó jelenik meg a Földön. Már megtörtént, éppen most történik, és még számtalanszor meg fog történni, ahányszor csak újra eljövök ide, azonban az elsô élmény marad a legemlékezetesebb. Az idôutazás napja péntekre esik. Emlékszem, ahogy kora délután Enikôvel beülünk a kocsiba, bevásárolunk, aztán Bálint iskolája felé kanyarodunk. Emlékszem az utolsó percekre is, ahogy a kocsisorral megállunk a Blaha Lujza tér elôtti piros lámpánál, a kávémért nyúlok, és közben a fiunkon gondolkodom. Azt érzem, hogy Bálint az utóbbi idôben túlságosan magába fordult, és ez egy kicsit aggaszt. Ráadásul egyre kevésbé akarja elfogadni, amit mon dok neki, pedig csak fel akarom készíteni az életre, hogy álljon ki magáért, teremtsen kapcsolatokat, mozogjon, és ne a szobájában gubbasszon. Errôl apám mondása jut eszembe: mindannyian a szüleink teremtményei vagyunk. 9

BRANDON HACKETT Mióta elindultunk, Enikô a rajzfüzetébe egy fakardot tartó kisfiút skiccelget, aki egy bundás szörnycsapat vezéreként pózol. Eni tûnôdve az ajkához érinti a ceruzája végét, aztán leereszti az ablakot, világosbarna haja meglibben a szélben. Megborzongok a bevágó csípôs huzattól. Nem fázol, ugye? fordul felém. Én nem, de a kocsi már didereg. Hülye vagy, édesem. Azért felhúzza az ablakot. A járdán komor arcú, netszemüveges emberek sietnek, egy bozontos hajléktalan lyukas nejlonszatyrát ölelve az árkádok alatt kuporog. A szél fonnyadt faleveleket sodor az úttesten, a tompa napfényben elmosódnak a hömpölygô keresztforgalom színei. Minden szürke: a felhôk, az épületek, az emberek. Az egész város belefulladt a novemberi szürkeségbe. Szeretném, ha Bálintnak majd biztos állása lenne, erre viszont már most el kell kezdenünk felkészülni. Lehet, hogy túl korai ezen gondolkodni? Nem hiszem. Túl nagy a verseny, a szülôk úgy trenírozzák a gyerekeiket, mint az élsportolókat. Bálintnak sem szabad lemaradnia. Biztos állás Mi számít biztosnak a mai világban? Korábban azt hittem, jó tanárnak lenni annak számít, erre tavasszal a fôiskolán belekerültem egy csoportos létszámleépítésbe. Még jó, hogy nemrég el tudtuk adni a szüleim balatonfüredi házát, így legalább van némi tartalékunk. Ebben a pillanatban úgy hiszem, pontosan tudom, hogyan fog telni a napom hátralévô része: elmegyek futni, aztán mint külsôs fordító tovább fordítom azt a jegyzetet az egyetemnek, majd vacsorázunk, játszunk valamit Bálinttal, elcsesszük az idôt az interneten, Bálint fürdik, lefekszik, talán megnézünk egy filmet, olvasunk egy kicsit, és meglátjuk, mennyire álmosodunk el. Hát nem ez történt. Éppen belekortyolok a kávémba, amikor megtörténik. 10

AZ IDÔUTAZÁS NAPJA Tízezernyi ember robban bele a valóságba. Testek préselôdnek a kocsinak, kezek dobognak a motorháztetôn, karneváli ricsaj, fülsértô üvöltések kakofóniája dübörög, eleven hústömeg alaktalan masszája hullámzik körülöttünk. A papírpohár kicsúszik a kezembôl, a kávét a kordzakómra öntöm. A keresztezôdésben egy kék csuklós busz csikorogva fékez, keresztbe farol, az tán több autó belerohan. Emberek jelennek meg a busz tetején, emberek le begnek az autók felett, emberek húzzák ki az összetört autók sofôrjeit. Em berek ugrálnak, tombolnak mindenhol. Egy kék ajkú nô mosolyog be az ablakon, a homloka közepén világító színes monitoron Carlos Santana gitározik. Reflexbôl lenyomom a központi zár gombját. Jézusom, kik ezek?! suttogja Enikô, és a rajzfüzetét szorongatja. Nem tudok felelni. Pszichedelikus zene hullámai lüktetnek, a kesztyûtartó rezegni kezd az ütemes vibrációtól. Párok csókolóznak a tömegben, olyan közhelyesen ta padnak egymásra, mint Újévkor szokás, harsány alakok zörgetnek be az ablakon, ijesztôen széles mosolyok, hófehér fogsorok, csillogó szempárok. Mint megannyi nyájas ragadozó. A lámpák zöldre váltanak, de a keresztezôdés is tömve van emberekkel és a közöttük rekedt autókkal. Eszeveszett dudálás harsan több irányból. A kocsi billegni kezd, valaki ugrál a tetején. Elnyomok egy káromko dást, de nem szállok ki, a tülekedô emberáradattól nem is tudnék. Az égen óriás tûzvirágok gyúlnak mennydörgô robaj kíséretében, és szivárványszínû fényeikkel beragyogják a környéket. Ez végre felráz a sokkból. Zakóm belsô zsebébôl elôkapom az iglassomat, felteszem, és a fülembe dugom a szárvégi fülhallgatókat. Enikô is felrakja az övét. Látom, hogy remeg a keze. Az M1 online-ra ugrom, a lencsén megjelenik a Híradó különkiadása: Világméretû káosz Idôutazók az egész világon! 11

BRANDON HACKETT A stúdió halálra vált arcú mûsorvezetôit többtucatnyi furcsa ember veszi körül, néhányuk három méter magas, másoknak ördögszarva, ôzagancsa van, kurjongatnak, virágszirmokat szórnak, énekelnek. Az egész egy abszurd, jelmezes Disney-mûsorra emlékeztet. Biztonsági ôrök rontanak közéjük, akik egyik pillanatról a másikra köddé válnak. Átváltok a CNN-re, az alsó sávban a Breaking News felirat világít, és éppen a délelôtti New Yorkot, a Time Square-t mutatják: mozdulni sem lehet a sárga taxik és autók között hömpölygô és a felettük repkedô emberek százezreitôl. Az utcákon húsz méter magas, holografikus emberi kivetülések lépdelnek, mint dülöngélô gólemek, a toronyházak között áramvonalas légi jármûvek köröznek. Vált a kép: kora délután, Párizs, Champs-Élysées, verôfényes napsütés. Elképesztô áradat sodródik az álló és dudáló autók között, nagyobb, mint a Tour de France-befutók idején. Panorámakép az Eiffel-toronyból: Párizs szó szerint megtelt, összefüggô emberfolyam özönlik a hidakon, a tereken, az utcákon, a levegôben lampionokra emlékeztetô, színes házak és fluoreszkáló óriásmedúzára hasonlító építmények lebegnek, felettük egy stroboszkóp élességével villannak az újabb és újabb tûzijátékok fényei. Peking, Tienanmen tér: este van és fülsértô hangzavar, az utcákon és az utcák felett sokmilliónyi ember tombol, az égbolt lángol a sokezernyi jármû keltette fénykavalkádtól. London, Tokió, Mumbai, Moszkva: mindenhol óriási tömeg. A BBC-n azt mondják, Cambridge-ben beindították a világ elsô idôgépét, és kétszázmilliárd idôutazó érkezett a jövôbôl az elsô pillanatban. Kétszázmilliárd! ismétlem döbbenten. A körülöttünk elsuhanó arcokat figyelem. Ezek idôutazók! Nem érem el Bálintot! néz rám Enikô, és közben görcsösen forgatja ujján a karikagyûrûjét. 12

AZ IDÔUTAZÁS NAPJA Biztosan le van némítva a telefonja. Menjünk érte! Nem érdekel, mi van kint! Én szállok ki elôször! mondom. Maradj mellettem. És küldj Bálintnak egy üzenetet! Ki ne mozduljon az iskolából, amíg oda nem érünk! Nagy levegôt veszek, mintha víz alá készülnék merülni, és kipattanok a Toyotából. A fullasztó emberáradat körbevesz, és pillanatok alatt elnyel. A dübörgô zene az épületek felett lebegô, óriás gömb hangszórókból zúdul rám, kalapácsként tombol a fejemben, szinte fojtogat. Az ég lángba borul az újabb és újabb színes fénylobbanásoktól. A kocsi tetején ugráló alak abban a pillanatban eltûnik, ahogy kiszállok. Rohanva megkerülöm az autót, kinyitom a másik ajtót, Enikô kiugrik, vállára csapja a táskáját, én pedig megragadom a kezét, jéghideg ujjai belesimulnak a tenyerembe. Az iglasst felvételre állítom, mert ezt az ôrületet meg kell örökíteni. Nekiütközöm egy zöld mellényes és kalapos fickónak, aki lomhán felém fordul, és végigmér. Az ajkát zöldre rúzsozta, szempillái természetellenesen hosszúak, hatalmas, csepp alakú orrában ezüstszínû dugókat visel a végükön karikafogantyúval. Nyakában tollas lánc függ. Lineáris vagy? üvölti túl a hangzavart magyarul. Idevalósi, ebbe az idôbe? Cseréld el velem a lakásodat! Van egy apartmanom 2330-tól egy gaudi-organizmusban. Adok mellé bármit, dzsinnt, idôugrót, kéjhattyúkat, homályt. Virkózni fogod! Virkózni? Hát persze. Hol laktok? A huszonharmadik században hazudom. Hiányoznak a fülei, a helyükbôl egy-egy arasznyi fûcsomó csüng alá, a szálak végén ledfények pislákolnak. És fogalmam sincs, mik azok, amiket felsorolt. És ilyen régi technikkel kisképernyôzöl? néz az iglassomra, majd elfintorodik. Retrókuki! Egyszerûen eltûnik, nyomában enyhe széllökés támad. 13

BRANDON HACKETT Ez itt most tényleg megtörténik, ugye? Enikô hozzám simul, érzem, ahogy remeg. Legalábbis valami történik. De hogy mi, azt egyáltalán nem virkózom. Ne szórakozz, kérlek! Emberek tülekednek körülöttünk, ugrálnak az autók tetején, és repkednek az utcák felett kurjongatva, riadt galambokat üldözve. Emeleti ablakokon kopogtatnak be, vagy csak szemlélôdnek az épületek tetejérôl, ahogy a lebegô köpönyegû képregényhôsök tekintenek le a városukra. A kiabálás és a dübörgô zene kakofóniájától már sajog a fülem. Tényleg a jövôbôl jöttek? kérdezi falfehér arccal Eni. Nem tudom. Kell lennie valami ésszerûbb magyarázatnak. Mondj egyet! Mondjak egyet Mi lehet magyarázat minderre? Milliónyi, milliárdnyi ember tûnik fel a semmibôl? Annyira abszurdnak tûnik ez a folyamatosan érkezô és eltûnô, különös öltözékû és hajú, maszkos emberfolyam, a furcsa jármûvek, hogy egyre kevésbé kételkedem benne: ez a valóság. Egy csupa szôr lányka szökdécsel el mellettünk, mint egy kenguru. Bôrkabátot, nadrágot, cipôt visel, kivillanó pólóján a Be furry! felirat pulzál. Megáll, és egy kis fésûvel megigazgatja narancsszínû pofaszôrét, ahogy a kislányok szokták a Barbie babájukat fésülni, közben izmos farkára támaszkodik. Nem maszkot visel. A szôre valódi. A farka is. Menjünk Bálintért! néz a szemembe Enikô. A Fazekas gyakorló, Bálint iskolája innen nincs messze. Enivel egymás kezét szorítva indulunk a Baross utca felé, de az emberek közt csak lassan haladunk. Keressük a tömegben az ösvényeket, oldalazva siklunk el vállak és hátak között. 14

AZ IDÔUTAZÁS NAPJA Az úton rekedt villamosokban és autókban hamuszürke arcú utasok kuporognak. A villamosmegállóból már látszik, hogy a körút és keresztben a Rákóczi út végig tömve van, teljes szélességben hömpölyög rajtuk az emberáradat, ezért a Népszínház utcánál elfordulunk. Talán a kis utcákban könnyebb lesz elôrehaladni. Megborzongok a feltámadó szélben. A kabátomat a kocsiban hagytam, jobb híján megkötöm a nyakamban lógó kockás sálam. Maskarás alakok vizelnek a kapualjakban, csípôs húgyszag terjeng mindenfelé. A McDonald sban mozdulni sem lehet a lökdösôdô tömegtôl, a fejem felett ijesztôen gyors repülôk süvítenek, a felkavart portól könnyezik a szemem. Eldobált mûanyag flakonok, csomagolópapírok, ételmaradék hever szerteszét. Az emeleti ablakok mögül pergamenarcú, idôs asszonyok lesik az utcát, majd sorra eresztik le zörgô faredônyeiket. Tíz szôke nô vonul el mellettünk, többen füttyögni kezdenek utánuk. Valami nem stimmel, és rá is jövök, mi: mindegyik nô ugyanúgy néz ki. Egyforma magasak, ugyanolyan a mozgásuk, hidrogénszôkék, fehér kosztümöt viselnek, ugyanolyan cukormázas a mosolyuk, és ugyanolyan anyajegy van a szájuk szegletében. Mindegyikük maga a tökéletes Marilyn Monroe. Az egyikük felnéz a nála jóval magasabb Enikôre, és mosolyog: Legyél te is Marilyn! Rám pillant: És te is! Válts nemet! Gyertek velünk! Gyertek! Kösz, de inkább egyéniségek maradunk jegyzem meg. Eni megszorítja a kezem, továbbsietünk. Szlalomozva vágunk át a hömpölygô áradaton, befordulunk a Víg utcába, és megtorpanunk. A sodródó, üvöltô tömeg közepén egy vörös bôrû elefánt imbolyog lomhán a parkoló autókat kerülgetve, a hátán futurisztikus pilótafülkét cipel. Egy fehér Ford kisbusz állja útját, a sofôr pánikszerûen a dudára tenyerel. Az elefánt dühösen trombitál egyet, majd lomhán felemelkedik, és lábával a levegôt kapálva ellebeg felettünk. 15

BRANDON HACKETT Az iskola elôtt is nagy a tolongás, idôutazók téblábolnak mindenütt. Berontunk az épületbe. Bálint napközis osztályterme az elsô emeleten van, elindulunk a lépcsô felé. A lépcsô mellett felsikít egy copfos kislány. Varjúfej maszkot viselô idôutazó tûnik fel mögötte, a nyakánál durván magához szorítja, és közben a haját szaglássza. Odaugrom, és nekilököm a fickót a falnak. Mit mûvel?! förmedek rá. Egy fejjel magasodom föléje. A kislány elszalad. A varjúmaszkos dühösen rám emeli a kezét. Reflexszerûen alapállásba lépek, és az arcom elé emelem az öklöm, hogy ha kell, megvédjem magam, de váratlanul elnémul körülöttem a zsivaj. A világ felkavarodik, mint a tó alján megbolygatott iszap. Egy pillanatra elakad a lélegzetem, aztán légörvény csap az arcomba. Sötét vesz körül. Éjszaka van. És meleg. Hol van Eni? Eltûnt. Vagy én tûntem el? A varjúmaszkos férfi közvetlenül elôttem áll, és az arcomba röhög. Ledobja a maszkját, és pontosan úgy néz ki, mint Jack Nicholson a Ragyogásban. A haja zilált és kétoldalt ritkul, rövid ujjú inge izzadságtól bûzlik. Mintha egyenesen ô maga lenne a negyvenes Jack Nicholson. Az arcán egy csillag alakú jel kék kontúrja világít. Ellépnék a közelébôl, de a testem nem engedelmeskedik. Nem tudok mozogni, a talpam mintha odaragadt volna a talajhoz. Hé! kiáltok fel önkéntelenül. Feszengeni kezdek. Mi a?! Csak nyugalom! károgja angolul. A hangja egyáltalán nem nicholsonos, jóval magasabb, férfiatlanabb. Én irányítom az izmaidat! Most lineáriskodj, nyálmajom! 16

AZ IDÔUTAZÁS NAPJA Egy park közepén állunk, a fák között a lámpák fénykévéi fehér murvával borított, kanyargós sétányt világítanak meg. Nem tudom, hogy kerültem ide, ráadásul novemberhez képest túlságosan meleg van. A falevelek susognak az enyhe szélben. Mi az a nyálmajom? kérdezek vissza. Ne csipákolj! Az arcom irányába csap. Megfeszülnek az izmaim, de nem tudom mozdítani a karomat sem. Az ökle az orrom elôtt suhan el, önkéntelenül összerezzenek, és pislogok párat, mire ugató hangon röhögni kezd. A vigyora pont olyan ördögi, mint a Ragyogásban. Megnyalja az alsó ajkát, és ide-oda sétál elôttem, talpa alatt minden lépésnél ropog a murva. Valamivel megbénított. Tôlünk balra reflektorokkal megvilágított, öt méter magas márványszobor magasodik. Középkorú nôt ábrázol, amint karba tett kézzel, szigorú arccal néz a távolba. Testét függôleges Fuck you! firka csúfítja el, a talapzaton vésett felirat áll: Eleonore Diaz (2137 2090) A Tengely utolsó elnöke, élt 74 abszolút évet. Állíttatta: Entrópia. Mély levegôt veszek. Jobb nem hergelni a fickót. Hol vagyunk? New Islanden. Nyálad sincs, mi az, ugye? A nyolcadik kontinens. Az meg ott a Tengely, látod? Egy világító, merôleges vonalra mutat, amely a Hold fogyatkozó sarlójától nem messze hasítja ketté az eget, és csomószerû dudorok sorakoznak rajta. Látom, de nem tudom, mi az. Ki vagy te? Valami Jack Nicholson-rajongó? Az öreg nagyképernyô volt, virkóztam a szövegét, meg hogy annyi nôt megkúrt. Újra rám vigyorog azzal a tipikus, ijesztô vigyorral. Miért nem azt kérdezed inkább, hogy melyik évben vagy? Nevezetes dátum! 2158. augusztus 19-e van, nyálmajom! 17

BRANDON HACKETT 2158. AUGUSZTUS 19. 01:55 NIT New Island, mesterséges sziget A tekintetét fürkészem, és abban reménykedem, hogy csak viccel. De miért tenné? Gúnyosan elvigyorodik, közben a nyelvével cuppogva ételmaradékot piszkál ki a fogai közül. Mit akarsz tôlem? kérdezem. Pénzt? Pénzt?! hördül fel. A pénz már régen nem létezik! Nem létezik? Ez elég hihetetlenül hangzik. Akkor mit akarsz? Megfikkantom a múltat, ami tönkretette a jövôt. Tudod, mikor születtem? 2794-ben, de az a világ már szétpusztult. Errôl is az a rohadék tehet, aki feltalálta az idôgépet. Láttam ám, amikor kivégezték. Már ötször láttam, és hamarosan újra megnézem. Kérdezgetnem kell, húzni az idôt Mert mi lesz akkor? Reménykedem. Talán elodázhatom, bármit is tervez, de tartok tôle, a gondolat nagyon naiv. Érzem, amint halántékomon végigcsorog az izzadság. Ki találta fel? Nem mindegy?! Kiköp a talajra. Valami egyetemi rohadék Angliában. Hogy a haugenisták rágják meg! Meg is tették! Mr. Haugen tudja, mit kell tenni, ô nem malájkodik, mint a Tengely vagy az Entrópia. Igyekszem nyugodt maradni, de érzem a feltörô pánikot. Mit lineáriskodsz a te idôdben? kérdezi nyikorgó hangon. Arra tippelek, hogy a foglalkozásomra gondol. Tanár vagyok. Tanár Na ne! Ez komoly? Tanár! Száraz nevetésben tör ki, még a térdét is megcsapkodja. Hülyedék nyáltátikat tanítasz kalkulálni? Fôiskolásoknak oktattam pénzügyet és gazdaságtörténelmet. És te mit dolgozol? kérdezem, és az arcán kéken ragyogó csillagtetoválást bámulom. 18

AZ IDÔUTAZÁS NAPJA Dolgozni? Te aztán igazi lineáris nyálmajom vagy! Senki nem dolgozik, csak a magadfajta retrokukik, akik ettôl érzik turbiembernek magukat. Akkor mibôl élsz? Mivel töltöd az idôdet? Fatalizmussal. Ahol lehet, belerágok a múltba. Krákogni kezd. Ja, egyébként szólíthatsz Jacknek. Én Beregi Ádám vagyok. Nem, a te neved Onyeka. Így foglak hívni. Onyeka gyönyörû volt. Imádtam a kávébarna bôrét meg a hatalmas melleit. Olyanok voltak, mint két csokis kuglóf, rajta marcipánkarikákkal. Nézd csak, Onyeka! - A magasba mutat. Az ott az idôrendôrség atlanti központja. Odafordítom a fejem. Végre valami! A felhôk közt hatalmas, aszimmetrikus építmény lebeg. Innen, a távolból nézve olyan, mint egy krumpli, parányi ablaksorai úgy ragyognak, mint a gyöngysorok, felsô részébôl több torony emelkedik ki. Egy gaudi-organizmus Utálom ezeket a tudatházakat. Túl agyasak. Az ott Abraham Lincolnnak nevezi magát. Tudom ám, mire gondolsz, Onyeka! Hogy miért nem jönnek, és kapnak el az idôrendôrök? Hiszen bármit teszek, elvileg még az elôtt meg tudják akadályozni, hogy megtenném. Reménykedsz a rendben, mi? Hát nincs rend! Káosz van. Tudod, miért nem jön senki? Mert ennyi évszázadot lehetetlen megvirkózni. Nincs annyi ember és robot a Földön, amennyi képes lenne rá. Ha pedig mégis jönnének, akkor meg legfeljebb majd nem emlékszünk arra, hogy süvítettünk egy kicsit. Figyelj, Onyeka! Kezdôdik! Igazi történelmi esemény! A gaudi-organizmus oldalán narancsvörös tûzvirágok gyúlnak, aztán a robaj is eljut a fülünkig. Fekete füstgomolyag terjed körülötte, és lepi el a felsô részét. Újabb robbanások rázzák meg, ezúttal az alsó harmadában. Fatalista barátaink most rágták tönkre a szupramágneseit! narrálja Jack. Hallgasd csak, mindjárt visítani fog! Az épület süllyedni kezd, az oldala vonaglik a lángok között, közben masszív indák nônek az alján, mintha a végtagjait rakná maga alá 19

BRANDON HACKETT védekezôen. Tûzcsóvák csapnak fel mindenhonnan, aztán fémes sikoly harsan fel, olyan, akár egy vonat sípja, csak sokkal, de sokkal hangosabb. Jack befogja a fülét, én viszont nem tudom mozgatni a karomat, a hang olyan élesen döf a dobhártyámba, hogy még a könnyem is kicsordul. Jack elégedetten vigyorog, nekem egyáltalán nincs kedvem hozzá. A gaudi-organizmusból repülôk menekülnek elô ijedt szentjánosbogarakként, aztán az épület végül valahol a messzeségben lezuhan. Megremeg a talpunk alatt a föld, pedig messze vagyunk a becsapódástól. Gigászi füstgomolyag terjed szét a magasban, mintha be akarná kebelezni maga körül a világot. Egyszerûen gyönyörû! suttogja Jack. Alig hallom, mit mond, még mindig cseng a fülem. Tudták, hogy meg fog történni, de nem is akarták megakadályozni. Gyönyörû, ugye? Az idôrendôrség bukása! Hah! Eltûnik a táj Vakító napfény vág a szemembe, és fullasztó, sóízû forróság vesz körül. Egy félkör alakú erkélyen állok, a padlólapok közül több hiányzik. Repülünk. Körülöttünk színes léggömbökre emlékeztetô, csigaház formájú lebegô házak sodródnak, több ezer van belôlük, felettünk, alattunk és velünk egy vonalban lebegnek, némelyiket teljesen belepte a tetôteraszon burjánzó gaz. Egy közeli, négyszintes repülô ház betört ablaka mögül sikoly harsan, majd csattanás, aztán néma csend. Alattunk néhány száz méterrel dús növényzettel benôtt tengerpart húzódik. A gyomok közül itt-ott a parti fövenyre vetett, rozsdamarta hajóroncsok és régi téglaépületek romjai tûnnek elô. Arrébb, a tengeröböl hullámai közül egykori toronyépületek tetejének maradványai emelkednek ki, innen, fentrôl parányi zátonyoknak tûnnek, a közelükben ódon halászbárkák pöfékelnek. Az ott lent a Tokiói-öböl Jack lefelé mutat, aztán széttárja a kezét, ez itt fent, pedig Jernau City szupraváros. Szétrohadt, ahogy ez az egész 20

AZ IDÔUTAZÁS NAPJA század. 2720-ban vagyunk. Újév van, egy újabb szétfikkantott év kezdete. Boldog újévet, Onyeka! Áthajol a rozsdás korlát felett, és a levegôbe köp, majd hosszan figyeli, ahogy a sûrû nyálcsomó aláhullik. 2720. JANUÁR 1. 14:18 JST Jernau City, Japán felett Letekeri a sálat a nyakamból, belefújja az orrát, majd a korlát felett elengedi. Hé, azt a feleségemtôl kaptam! tiltakozom. És? kérdi fenyegetôen. A szél belekap a sálba, elsodorja, és ahogy a sál egyre távolodik, úgy tekereg, mint egy kígyó. Inkább nem felelek, nem akarok még nagyobb bajba keveredni, bár ennél nagyobba nehéz lenne, amikor egy pszichopata éppen nôi néven becéz. Jack elindul befelé, én pedig akaratlanul követem. Az egyik lábam elôre lép, aztán mozdul a másik, leér a padlóra, aztán újra az elsô lendül. Úgy érzem magam, mint egy távirányítású robot. Egy másik Jack Nicholson is van a lakásban, szintén kék csillag virít az arcán. Élénkpiros bôrfotelben terpeszkedik, és füstölgô üvegpipát pöfékel, félmeztelen teste naptól cserzett, mellkasán csillog a veríték. A szemem ide-oda cikázik. Egy háromlábú asztalon koszos poharak és üres üvegek sorakoznak, a szemközti falon szomorú tekintetû szarvastrófea lóg, az orrából két darts nyíl áll ki. A levegô áporodott és dohányszagú, a padló síkja enyhén billeg a kinti szélben, olyan érzés, mintha egy tengerjáró hajón lennénk. Az ágy elôtt egy magas sarkú nôi szandál és egy szakadt selyemkosztüm hever. Az ágyon meztelen ázsiai lány kuporog, és piszok- és vérfoltos 21

BRANDON HACKETT paplant szorít a lába közé. A hátán élénkvörös vágások vonalai keresztezik egymást. Most már tényleg elég ebbôl. Minden izmomat megfeszítve próbálok szabadulni, de a láthatatlan béklyó nem enged. Gyere, Onyeka! int Jack, mire elkezdek közeledni felé. Olyan lesz, mint régen. Mindig is szerettél velem süvíteni. Úgy néz rám, mint egy nôre! Lehet, hogy nem is engem lát, hanem ennek az Onyekának a virtuális mását vetíti a szeme elé, és én mindössze a hús szerepét töltöm be. Nem akarom tudni, mi az a süvítés. Feltápászkodik a másik Jack is, és megvakarja a slicce foltos környékét. Mekkora maláj vagy! jegyzi meg. Ezzel akarsz süvíteni? Az elsô évszázadból nem hozhatsz el senkit! Majd megérted, pöcskös feleli az én Jackem. Ez már megtörtént. Ez a lineáris nyálmajom belerágott a dolgaimba. Megérdemli a törôdést. Ne hidd, hogy majd te nem mész vissza oda két hónap múlva. Dehogynem! Ne aggódj, nem jönnek az idôzsaruk. A másik Jack az idôben fiatalabb énje! jövök rá. Elôbb-utóbb jönni fognak. És? Nem mindegy?! Na, gyere, Onyeka! Hé, én csak egy lineáris vagyok, azt sem tudom, mi történik itt jegyzem meg, és megpróbálom nyugodtnak tettetni magamat. Beszéljük meg! Mi lenne, ha inkább elengednél? Ne csipákolj már folyton! rikácsolja. Gyere, tanár, most én tanítok neked valamit! Ahhoz túl ostoba vagy, te kretén! csúszik ki a számon. Elsô Jack tekintete elborul, odaugrik elém, és az arcom felé sújt. A mozdulat közepén marionettfiguraként összecsuklik. Ezzel egy idôben a másik Jack is a padlóra zuhan, én pedig csak állok, és üvölteni akarok, és szétverni ennek az alaknak a fejét. 22

AZ IDÔUTAZÁS NAPJA Elôször fel sem fogom, mi történik, csak a vér zubogását érzem a fülemben. A két Jack nem mozdul. Talán infarktust kapott valamelyikük? Nem, az nem lehet, hiszen akkor a késôbbi idôbôl származó nem is létezne, azaz egyiküknek el kellett volna tûnnie. Mindkettô viszont nem ájulhatott el egyszerre. Az erkélyajtóból egy magas, hosszú lábú, világosbarna hajú nô lép be a szobába. Végigmér, aztán bólint, mintegy magának, hogy jól vagyok, és ismerôs mozdulattal kisimítja a szemébe lógó tincseit. Enikô! Egymás szemébe nézünk, a pillanat hosszúra nyúlik. Elenged a láthatatlan béklyó, újra tudok mozogni. Megkönnyebbülten felsóhajtok, kinyújtóztatom a karom és a lábam. Szakad rólam a veríték, de ugyanakkor fázom is. Eni áll elôttem. Ez az Eni azonban nagyon másnak tûnik, mint az, aki pár órája a konyhában mezítláb állva vágta csíkokra a csirkemellet. Más, mint aki néhány perce még ott ült mellettem a kocsiban, és akivel az idôutazó tömegben Bálintért rohantunk az iskolába. Barna nadrágot, fehér pólót, vékony bôrkabátot és kesztyût visel, a haja is rövidebb, éppen csak a válláig ér. A szülés után kicsit meghízott, és mire idén júniusban betöltötte a harmincat, itt-ott lassanként puhává vált. Most viszont olyan vékony, mint egyetemista korában, és sokkal inasabb is. A nyakhajlatában megbúvó apró anyajegypárra pillantok, az egyik kicsit nagyobb és sötétebb, a másik csak egy barna pötty. Mint egy bolygó és holdja, legalábbis így neveztem el ôket az elsô randevúnkon, a Margitsziget egyik pirosra festett padján, miközben törékeny hattyúnyakát cirógattam. Jól vagy? kérdezi. Más a hangja, keményebb, mint amikor az imént a kocsiban beszélgettünk. 23

BRANDON HACKETT Ha ezek ketten nem ébrednek fel a következô percben biccentek a Jackek felé, akkor igen. Nem fognak. Odasiet hozzám, és szorosan átölel. A csókja rövid és kapkodó, utána gyorsan elhúzódik. Történt vele valami. És idôutazik. Két kapszulát nyom a tenyerembe, egy fémes színût és egy feketét. Ezeket nyeld le. Elôször a feketét. Igyekezz! A hangjából áradó sürgetés miatt megteszem. A fekete kapszula lecsúszik a torkomon, és azon nyomban megszédülök, a gyomrom görcsbe rándul, a szoba úgy hullámzik körülöttem, mint a tenger. A szívem összevissza kezd kalapálni, az arcomon rángatózik egy izom, és néhány pillanatra elhomályosul körülöttem a szoba. Megtámaszkodom a pulton. A másikat is! inti Enikô. Elôbb mondd meg, mi ez! makacsolom meg magam. A szívem még mindig vadul ver. Egy idôugró feleli türelmetlenül. Kétkedve hüvelyk- és mutatóujjam közé fogom a kapszulát. Apró gravírozott szöveg mélyed a sima felületébe, de az elolvasásához nagyítóra lenne szükség. Mindjárt jobban leszel, ne aggódj! Nyeld le! Siess! Egy idô ugró? A kapszulára, aztán Enikôre nézek. Ez? Csináld már, ne lineáriskodj annyit! Majd utána megérted. Kényszeredetten lenyelem a második kapszulát is, és várom, most vajon mi lesz. Semmi nem történik azon túl, hogy kapszula nehezen akar lecsúszni kiszáradt torkomon. Elakadt. Van egy pohár vized? kérdezem, de látom a tekintetén, hogy nem értékeli a humort. 24

AZ IDÔUTAZÁS NAPJA Odamegyek a bárpulthoz, beleszagolok egy címke nélküli, koszos nyakú üvegbe. Alkoholnak tûnik, így lesz, ami lesz alapon meghúzom: brandy, ráadásul egészen finom, csak kicsit meleg. Bár most inkább az alkoholra van szükségem, hogy felrázzon. A szívverésem közben lecsillapodik. Elég nehezen találtalak meg mondja Eni, és mintha kicsit megnyugodna. Újra végigmér, és végre ismerôs mosoly jelenik meg a szája szegletében. Jöhettél volna elôbb is. Nem tudtam. Az elsô másfél évszázadba nem mehettem. Szerencséd volt, hogy ez a fatalista idehozott. Felsóhajt, aztán végigmér. Sosem állt jól neked ez a zakó. Már el is felejtettem, milyen ronda zöld. Elvigyorodom. Nem ronda, inkább laza. Ezt csak azért mondod, mert nincs ízlésed vág vissza kajánul, aztán újra elkomorodik. Te még sosem voltál laza. Igazi retrokuki vagyok biccentem. Áruld el, mi ez az egész! A két Jack felé intek, és görcsbe rándul a gyomrom, ahogy visszagondolok arra, ahogy az én Jackem beszélt. Süvítünk egyet. Egyáltalán mit akart tôlem ez az alak? És miért néz ki úgy, mint a negyvenes Jack Nicholson? Genokrata arcmásolás. Sokan szeretik csinálni. Az idôutazás napja elôtti celebek, hírességek és fontos emberek különösen divatosak. Ôk állandóak, a történelem részei. A másolás tényét a sorszámozott arccsillag jelzi, ami eltüntethetetlen. Eni lehajol a félmeztelen Jack mellé, és mutatóujját a férfi mellkasának nyomja. Az ujján viselt gyûrûbôl apró kisülés csap ki, Jack összerándul és elernyed, ugyanakkor az én Jackem eltûnik. A lakás egy pillanat alatt átformálódik. Eltûnnek a bútorok, és eltûnik a ruhátlan lány is, a korábbi Jack áldozata. Áporodott szag terjeng, a falat 25

BRANDON HACKETT zöldes penészfoltok lepik el, úgy néznek ki, mint a véraláfutások. Patkányok kuporognak a szemközti sarokban, parányi gombszemükkel mozdulatlanná dermedve figyelnek bennünket. Az erkélyablak üvegtáblája olyan koszos, hogy alig látni ki rajta. Enire meredek. Te Megölted ôket? Mindkettôt? Árnyék suhan át az arcán. Azt akartam, hogy te is lásd. Aki idôutazik, akaratlanul is megváltoztatja a jövôt szinte minden cselekedetével. Ölünk és pusztítunk, de egyúttal teremtünk is. Ez így mûködik. De megölted ôket. Úristen! Ez az ember már eleve halott volt. Ha elôbb nem tûnik el, az idôrendôr ség hamarosan lekapcsolta volna. Az idôutazás napját viszonylag jól védik, az Entrópia adatbázisai révén minden idôbûntényrôl tudnak, és a legtöbbet idôvel megsemmisítik. Az ilyen fatalistákat a 2081-es idôtörvény alapján a születésük pillanatában kiírják az idôfolyamból. Ôk nem számítanak. Eni, aki mindig is irtózott az erôszaktól, ilyet mond? Nem számítanak? Megölt egy embert! Te valami rendôr vagy? Nem. De nem tudod, mit mûveltek azzal a lánnyal. És másokkal. Majdnem veled is. Csak majdnem? kérdezem, de erre nem felel. Vajon mi történhetett? Mit akadályozott meg Enikô? Nem biztos, hogy akarom tudni. Sok minden megváltozott. Többek közt az egész világ. Az életünk. Ez van, Ádám. Alkalmazkodj mielôbb! Alkalmazkodjak A jövôben vagyok, kétezer-hétszázakármennyiben. Megpróbálok értelmet keresni Enikô szavai mögött, de csak még jobban összezavarodom. 26