LIX. évfolyam, 6. szám 2014. június TARTALOM SALMAN RUSHDIE Mágia az igazság szolgálatában (Imreh András fordítása)... 607 PLINIO APULEYO MENDOZA Aracatacától Macondóig avagy Gabo múltidézései (Szilágyi Mihály fordítása)... 611 A valóság igézete Peter Hess Stone amerikai publicista interjúja Gabriel García Márquez kolumbiai íróval (Szilágyi Mihály fordítása)... 616 JEAN ROUAUD Az ígéret asszonya (Bodroghi Csilla fordítása)... 629 IVAN AHMETYEV versei (Lángi Péter fordításai)... 634 MARIAPIA VELADIANO Az élet mellett (Balkó Ágnes fordítása)... 640 SERGE PEY versei (Lackfi János fordításai)... 655 ERDAL ÖZ Bikács kán (Tasnádi Edit fordítása)... 660 MAGYAR VILÁG Mozart idézése Gulyás Pál verse Mozart g-moll szimfóniája elé. Albert Zsuzsa beszélgetése Gulyás Klárával, Hubay Miklóssal, Ujfalussy Józseffel, Vásáry Tamással... 671 TÁJÉKOZÓDÁS MARX JÓZSEf Dánia... 686
KUN TIBOR Vlagyimir Nabokov, a drámaíró... 693 földes GYÖRGYI Gyergyai Albert világirodalom-szemlélete... 700 KÖNYVRÕL KÖNYVRE BODROGHI CSILLA Az ígéret asszonya. Jean Rouaud: La femme promise... 708 BALKÓ ÁGNES Megbélyegezve. Mariapia Veladiano: La vita accanto... 710 PETRÕCZI ÉVA Egy nagyon angol saga. Mary Somaes: A Churchill lány története... 713 KüLfÖLDI SZERZÕINK... 715 Látogasson el a honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu A Nagyvilág támogatója Nemzeti Kulturális Alap
SALMAN RUSHDIE Mágia az igazság szolgálatában Gabo él. A Gabriel García Márquez halálhírét követõ felbolydulás és az õszinte szomorúság, amit olvasói világszerte éreztek, azt mutatja, hogy a könyvei nagyon is élnek. Valahol egy diktatórikus pátriárka továbbra is megfõzeti, és ínyenc fogásként tálaltatja fel vacsoravendégeinek politikai riválisát; egy idõs ezredes egy soha meg nem érkezõ levélre vár; egy gyönyörû fiatal lányt a saját lelketlen nagyanyja prostituál; és egy kedvesebb pátriárka, José Arcadio Buendía, Macondo településének egyik alapítója, a tudomány és az alkímia híveként közli elképedt feleségével, hogy a föld kerek, mint a narancs. 1 Kitalált, alternatív világok korát éljük. Tolkien Középföldéje, Rowling Roxfortja, Az éhezõk viadalának antiutópikus világegyeteme, vámpírok és zombik vadászterületei: ezek napjaink helyszínei. Ám a fantáziairodalom divathullámán túl a legjobb irodalmi mikrokozmoszokban több az igazság, mint a fantázia. William faulkner Yoknapatawphájában, R. K. Narayan Malgudijában és, igen, Gabriel García Márquez Macondójában a képzelõerõ gazdagítja a valóságot, nem menekül tõle. A Száz év magány negyvenhét éves, és szûnni nem akaró, roppant hatása ellenére stílusa a mágikus realizmus Latin-Amerikában igencsak teret vesztett más elbeszélõ formákkal szemben, részint épp García Márquez elképesztõ teljesítményének ellenhatásaként. Hírhedtté vált a rá következõ nemzedék legnagyobbra tartott írójának, Roberto Bolañónak kijelentése: a mágikus realizmus ultragáz, és az is, hogy García Márquezt, ismertségén gúnyolódva, olyan embernek nevezte, akinek hízik a mája, ha elnökökkel és püspökökkel kvaterkázhat. Gyerekes dühkitörés, de azt mindenesetre jól mutatja, hogy sok latinamerikai írónak kissé terhére van a kolosszus megkerülhetetlen jelenléte. ( Az az érzésem vallotta meg egyszer Carlos fuentes, hogy a latin-amerikai írók többé nem használhatják a magány szót, ha nem akarják, hogy mindenki azt higgye, Gabóra utalnak. Sõt attól is tartok tette hozzá kajánul, hogy elõbbutóbb a»száz év«kifejezést sem merik használni. ) Nincs még egy író a világon, akinek ekkora hatása lett volna az elmúlt fél évszázadban. Ian McEwan helyesen hasonlította kiemelkedõ jelentõségét Dickenséhez. Dickens óta nincs még egy olyan író, akit olyan széles körben olvastak és annyira szerettek volna, mint Gabriel García Márquezt. A nagy ember halálával a latin-amerikai írók kikerülhetnek aggasztó hatása alól, és mûvét végre rivalizálás nélkül értékelhetik. fuentes, arra utalván, hogy mennyi mindent köszönhet García Márquez faulknernek, Macondót a kolum- 1 Székács Vera fordítása. 607
biai író Yoknapatawpha megyéjének nevezte. Ebbõl a kiindulópontból már jobban meg tudjuk közelíteni a mûvet. Ezek a történetek valódi emberekrõl szólnak, nem tündérmesék. Macondo létezik; épp ez benne a mágikus. A mágikus realizmus (realismo mágico) kifejezéssel az a baj, hogy ha kimondjuk, vagy halljuk, akkor voltaképp csak az egyik felét mondjuk vagy halljuk, azt, hogy mágikus, a másik fele, a realizmus elsikkad. De ha a mágikus realizmus csupán mágikus volna, nem számítana. Merõ képzelõdés lenne és mert bármi megtörténhetne, semminek sem volna következménye. A mágikus realizmus éppen azért mûködik, mert a mágia mélyen a valóságban gyökerezik, a valóságból nõ ki, és gyönyörûséges és váratlan módon világítja meg. Nézzük csak meg a Száz év magány egy híres szakaszát: Abban a pillanatban, hogy José Arcadio becsukta a hálószoba ajtaját, pisztolydörrenés verte fel a házat. Vércsík jelent meg az ajtó alatt, áthaladt a nappalin, kifolyt az utcára, egyenes vonalban végigfutott az egyenetlen járdákon, leereszkedett a lépcsõkön, és felkapaszkodott a kõkorlátokon, továbbfutott a Törökök utcáján, jobbra fordult egy utcasarkon, balra egy másikon, majd a Buendía-házhoz érve derékszögben megtört, befolyt a csukott kapu alatt, áthaladt a nagyszobán, szorosan a fal mellett, hogy be ne szennyezze a szõnyegeket és kibukkant a konyhában, ahol Ursula éppen harminchat tojást készült feltörni, hogy a kenyértésztába tegye. Szeplõtelen Szûzanyám! kiáltott fel Ursula. 2 Valami tökéletesen fantasztikus történik itt. Egy halott vérének saját célja lesz, már-már önálló életre kel, és szisztematikusan végighalad Macondo utcáin és végül megállapodik anyja lába elõtt. A vér lehetetlenül viselkedik, ez a részlet mégis hiteles. A vér útja José Arcadio halálhírének útja, abból a szobából, ahol agyonlõtte magát, anyja konyhájáig, és megérkezése a matróna Ursula Iguarán lába elé igazi tragédia: egy anya így tudja meg, hogy a fia meghalt. José Arcadio éltetõ vérének elevenen kell maradnia, amíg meg nem viszi Ursulának a szomorú hírt. A reális elem drámai és érzelmi ereje a mágikus hozzáadásától csak növekszik. Reálisabb lesz tõle, nem irreálisabb. A mágikus realizmus nem García Márquez találmánya. A brazil Machado de Assis, az argentin Jorge Luis Borges és a mexikói Juan Rulfo elõtte jártak. García Márquez alaposan tanulmányozta Rulfo mestermûvét, a Pedro Páramót, és a saját írására gyakorolt hatását Kafka Átváltozásáéhoz mérte. (A mexikói regény szellemvárosában, Comalában nem nehéz felfedezni Macondo elõképét.) De a mágikus realista érzékenység nem korlátozódik Latin-Amerikára. Idõrõl idõre felüti a fejét a világirodalomban, csak épp képviselõi közül García Márquez a legolvasottabb. Dickens véget nem érõ perével, az Örökösökben leírt Jarndyce kontra Jarndyce-üggyel mutat rokonságot a Száz év magány végtelen hosszú vonat- 2 Székács Vera fordítása. 608
szerelvénye, amelynek egy egész hétbe telik, míg elhalad Macondo mellett. Dickens és García Márquez egyaránt a komikus túlzás mestere. Dickens Huza- Vona-hivatala, a kormányszerv, amelynek funkciója, hogy ne csináljon semmit, az irodalmi realitás ugyanazon szintjén helyezkedik el, mint García Márquez összes tunya, korrupt, önkényeskedõ kormányzója és zsarnoka. Gregor Samsa, aki Kafka mûvében nagy bogárrá alakul át, nagyon is otthonosan érezné magát Macondóban, ahol az átalakulások közhelyszámba mennek. Gogol fõhõse, Kovaljov, akinek az orra önállósítja magát és keresztül-kasul bolyong Szentpéterváron, szintén nem mozogna idegenül itt. A francia szürrealisták és az amerikai meseírók is ehhez az irodalmi kompániához tartoznak: a regényben a regényességet veszik észre, az ihleti meg õket, hogy mindez kitaláció, ami egyúttal megszabadítja az irodalmat a naturalizmus béklyóitól, és lehetõvé teszi, hogy az igazságot vadregényesebb és talán érdekesebb útvonalakon cserkéssze be. García Márquez egészen pontosan tudta, hogy egy népes irodalmi család tagja. William Kennedy idézi tõle: Mexikóban a szürrealizmus az utcán tombol. És: A latin-amerikai valóság teljes mértékben rabelais-i. De nem lehet elégszer mondani: a szárnyaló képzeletnek a valóság talajáról kell felröppennie. Amikor elõször olvastam García Márquezt, még sosem jártam dél- vagy közép-amerikai országban. Lapjain mégis olyan valósággal találkoztam, amelyet jól ismertem indiai és pakisztáni tapasztalataimból. Itt is, ott is komoly a feszültség falu és város között, és hasonlóan mély szakadék tátong gazdagok és szegények, hatalmasok és gyengék, nagyok és kicsik között. Mindkét helyen meghatározó a gyarmati múlt, mindkét helyen nagy jelentõsége van a vallásnak, Istennek és sajnos az istenfélelemnek. Ismertem García Márquez ezredeseit és tábornokait, vagy legalábbis indiai és pakisztáni megfelelõiket, érsekei az én mullahaim voltak, piacai az én bazárjaim. Világa az én spanyolra fordított univerzumom volt. Nem csoda, hogy rögtön belehabarodtam nem a mágikusságába (habár a csodás keleti meséken nevelõdvén ez is felettébb vonzott), hanem a realizmusába. Ugyanakkor az én világom városiasabb volt, mint az övé. García Márquez realizmusának egyéni ízét vidéki érzékenysége adja, a falu, ahol a technológia: rémisztõ, ám a mennybe felemelkedõ jámbor lány: hihetõ; ahol, akárcsak az indiai falvakban, a csodálatos együtt él a mindennapival. Újságíró volt a tényeket sosem tévesztette szem elõl. Álmodozó volt hitt az álmok igazságában. És író is volt képes volt eksztatikusan, gyakran komikusan gyönyörû pillanatokat produkálni. A Szerelem a kolera idején elején: ha keserûmandula-illatot érzett,mindig az üldözött szerelmek sorsára gondolt. 3 A pátriárka alkonyának csúcspontján az amerikai nagykövet vízmérnökei, miután a diktátor az amerikaiaknak eladja a Karib-tengert, elvitték leltári számmal ellátott darabokban, hogy elültessék távol a ciklonoktól, Ari- 3 Székács Vera fordítása. 609
zona véres pirkadatai alatt, elvitték mindenestül, tábornok úr, városaink tükörképével, félénk vízi hulláinkkal, elmebeteg sárkányainkkal. 4 Megérkezik az elsõ vonatszerelvény Macondóba, és egy asszony feldúltan sikoltozik a félelemtõl. Ott jön nyögte ki nagy nehezen valami rémség; egy füstölgõ konyha, és egy falut húz maga után. 5 És persze a felejthetetlen rész: Aureliano Buendía ezredes harminckét fegyveres felkelést szervezett, és harminckétszer szenvedett vereséget. Tizenhét asszonytól tizenhét fia született, s a legnagyobb még nem volt harmincöt éves, amikor egyetlen éjszaka kivégezték valamennyit. Ép bõrrel megúszott tizennégy merényletet, hetvenhárom rajtaütést és egy kivégzést. Túlélt egy sztrichninmérgezést, pedig a kávéjába kevert adag egy lovat is leterített volna. 6 Az ilyen nagyszerû mondatokért csak hálásak lehetünk. Õ volt köztünk a legnagyobb. IMREH ANDRÁS fordítása 4 Dely István fordítása. 5 Székács Vera fordítása. 6 Székács Vera fordítása. 610
PLINIO APULEYO MENDOZA Aracatacától Macondóig avagy Gabo múltidézései A vonat, amely mint késõbb visszaemlékezett, sárga volt, poros és fullasztó füstfelhõbe burkolódzott, mindennap délelõtt tizenegykor érkezett a faluba, miután keresztülhaladt a hatalmas banánültetvényeken. A sínek mentén, a porlepte utakon ökrös szekerek döcögtek, a levegõ fülledt volt, és amikor a vonat befutott, nagy volt a hõség, és az állomáson várakozó asszonyok színes ernyõk alá bújtak a nap elõl. Az elsõ osztályú kocsikban nádfonatú ülések voltak, a harmadosztályon, ahol a napszámosok utaztak, kemény fapadok. Néha, a többihez kapcsolva, egy kék ablakos, teljesen hûtött kocsi is megjelent; a banántársaság tisztségviselõi utaztak benne. Akik ebbõl a kocsiból szálltak ki, másképp öltöztek és nem voltak sem hamuszürkék, sem kialvatlanok, mint az utcán látható helybeliek. Pirosak voltak, mint a rák, szõkék és ruganyosak, parafa sisakot, lábszárvédõt viseltek, akár a trópuskutatók, és ha magukkal hozták a nejüket, e könnyû muszlinruhába öltözött hölgyek törékenynek látszottak és kissé meglepettnek. Amerikaiak világosította fel a nagyapja, az ezredes némi megvetéssel, azzal a megvetéssel, amellyel a falu régi családjai minden idegenbõl jöttet fogadnak. Amikor Gabriel született, még voltak látható nyomai a banánláznak, amely évekkel korábban magával ragadta az egész környéket. Aracataca vadnyugati falunak tetszett, nemcsak vonata, régi faházai és kövezetlen forró utcái, hanem mítoszai és legendái miatt is. 1910 táján, amikor is a United fruit az árnyas banánültetvények közepén felépítette telepeit, a falu a bõség és a pazarlás korát élte. Csak úgy szórták a pénzt. A szóbeszéd szerint a nõk ruhátlanul ropták a táncot a mágnások elõtt, akik papírpénzzel gyújtottak szivarra. Ez és a többi hasonló legenda vonzotta ebbe a Kolumbia északi partvidékén fekvõ, isten háta mögötti faluba a kalandorok és prostituáltak tömegét, a magányos asszonyok roncsait, meg a férfiakét, akik amikor a szálló elõtt kikötötték az öszvért egy cölöphöz, poggyászként egyetlen fabõröndöt vagy egy batyu ruhát cipeltek. 1 Tranquilina néninek, a nagymamának, aki a falu egyik legrégebbi családjának leszármazottja volt, a förgeteg, amelyben csak úgy hemzsegtek az ismeretlen arcok, a sátrak a fõúton, az utcán öltözködõ férfiak, a bõröndökön üldögélõ nyitott ernyõs asszonyok, és az a sok-sok elhagyott öszvér, amely a szálló istállójában éhen döglött, 2 maga volt a söpredék, vagyis az emberiség szemetje, melyet a banántõke rakott le Aracatacában. 1 Gabriel García Márquez: A söpredék (Scholz László fordítása). 2 Gabriel García Márquez: A söpredék (Scholz László fordítása). 611
A házat a nagymama vezette. A házat, amely emlékezetében nagy volt és öreg, belsõ kerttel, melyben forró éjszakákon egy jázminbokor izzott; és számtalan szobával, melyekbõl olykor halottak sóhaja hallatszott. Tranquilina néni számára, akinek a családja Goajirából, egy indiánok, csempészek és kuruzslók lakta félszigetrõl származott, nem húzódott éles határvonal élõk és holtak között. Csodába illõ dolgokról úgy számolt be, mint egyszerû, hétköznapi esetrõl. Kicsi, erõs asszony volt, csillogó kék szemmel, akinek, ahogy öregedett és gyengült a látása, úgy lett egyre elmosódottabb az a bizonyos határ az élõk és a holtak között, mígnem végül a halottakkal beszélgetett, hallotta köhögésüket, sóhajtozásukat és sírásukat. Amikor az éjszaka a nárdusfû- és jázminillattal, tücsökciripeléssel teli, fülledt trópusi éjszaka hirtelen a házra borult, a nagymama egy székre ültette és az elõtte elvonuló halottakkal ijesztgette az akkor ötéves Gabrielt: Petra nénivel, Lázaro bácsival, vagy azzal a Margarita nénivel, Margarita Márquezzel, aki nagyon fiatalon halt meg és nagyon szép volt, és akinek az emléke a család két generációjában is elevenen élt. Ha moccanni mersz mondta a nagymama a gyereknek, Petra néni kijön a szobájából. Vagy Lázaro bácsi. (Ma, csaknem ötven év múltán, amikor García Márquez egy római vagy bangkoki szállodában az éjszaka közepén felriad, a régi, gyermekkori rémületet érzi: a holtak ott vannak a közelében, benépesítik a sötétet.) A ház, amelyben a gyerekkorát töltötte, valójában nem a szüleié, hanem az anyai nagyszüleié volt. Õt pedig sajátos körülmények vetették a múlt háborúinak, ínségének és bõségének emlékeiben élõ felnõttek világába. Édesanyja, Luisa, a falu csinos lányai közé tartozott. Az egész környéken köztiszteletben álló polgárháborús veterán, Márquez ezredes lányaként erõsen spanyolos, szigorú és erkölcsös nevelést kapott, jellemzõen a vidék régi családjaira, melyek így tartottak távolságot a fölkapaszkodottaktól és az idegenektõl. Aki e hatalmas távolságot átlépve egy estén csendes ünnepélyességgel megkérte Luisa kezét, egyike volt a családra nyugtalanítóan ható idegeneknek. Gabriel Eligio García távírásznak jött Aracatacába, miután a Cartageniai Egyetemen félbehagyta orvosi tanulmányait. Mivel nem volt mibõl eljutnia a diplomáig, úgy döntött, hogy állami alkalmazásba lép és megházasodik. Gondolatban sorra vette a falu lányait, és úgy határozott, hogy Luisa kezét kéri meg, aki csinos volt, nagyon komoly, és jó családból származott. Nagy elszántságában anélkül állított be leánykérõbe, hogy elõtte Luisának egyetlen szerelmes szót írt vagy mondott volna. A család ellenállt: Luisa nem mehet egy távírászhoz. A távírász Bolívar megyébõl származott, harsány és fesztelen volt, hiányzott belõle az ezredes és családjának merevsége és kimértsége. Ráadásul García annak a konzervatív pártnak a tagja volt, amely ellen az ezredes, gyakran fegyverrel is, egész életében küzdött. Végül, hogy elszakítsák kérõjétõl, Luisát a partvidék távoli falvait és városait érintõ, hosszú utazásra küldték édesanyjával. Semmit nem ért: minden városba távirat ment, és a távírászok, az aracatacai kolléga cinkosai, eljuttatták a lányhoz 612
kérõje morzejelekkel továbbított szerelmes üzeneteit. A táviratok, amerre ment, követték Luisát, mint a sárga pillangó Mauricio Babiloniát. Ekkora kitartás elõtt végül meghajolt a család. Gabriel Elegio és Luisa az esküvõ után Riohachába költözött, egy régi, karib-tengeri kikötõvárosba, melyet valaha kalózok ostromoltak. Apja kérésére Luisa Aracatacában hozta világra elsõ gyermekét. És talán, hogy a távírász férj okozta neheztelés utolsó felhõit is eloszlassa, az újszülöttet az ezredesre és feleségére bízta. Így történt, hogy Gabriel abban a házban nõtt fel, ahol egyetlen fiúként asszonyok serege vette körül. Tranquilina néni, aki úgy beszélt a holtakkal, mintha élnének. francisca néni, Petra néni, Elvira néni: mind távoli emlékeikbe révedõ nõalakok az elõérzet bámulatos képességével, akik néha olyan babonásak voltak, mint a goajira indián asszonyok, akikbõl a ház személyzete állott. A rendkívülit is természetesként fogadták. francisca Simonosea néni például, aki erõs és fáradhatatlan asszony volt, egy nap nekiült meghorgolni a szemfedõjét. Miért csinálsz szemfödõt? kérdezte tõle Gabriel. Mert nemsokára meghalok, kisfiam válaszolta. És valóban, ahogy kész lett a szemfedõ, elhelyezkedett az ágyában és meghalt. A ház legfontosabb alakja, természetesen, Gabriel nagyapja volt. Az ebédnél, amire nemcsak a ház összes asszonya, de a tizenegy órás vonattal érkezett barátok és rokonok is egybegyûltek, az öregúr ült az asztalfõn. A romló látásától hajlott hátú, termetes pocakú, jó étvágyú és nagytermészetû, az egész környéken zabigyerekek tucatjait nemzõ Márquez ezredes, aki elvhû liberális volt, nagy tiszteletnek örvendett a faluban. Azt az egy férfit, aki élete során meg merte sérteni, egyetlen lövéssel megölte. Kora fiatalságában az ezredes részt vett a polgárháborúkban, melyeket a liberális szövetségpártiak és a szabadelvûek vívtak a nagybirtokosok, a papság és a reguláris hadsereg által támogatott konzervatív kormányok ellen. Az utolsó ilyen háború, amely 1899-ben tört ki és 1901-ben ért véget, százezer halottat hagyott a csatamezõkön, megtizedelve a Garibaldi kultuszán és a francia radikalizmuson nevelkedett ifjúságot, amely vörös ingben és zászlókkal vonult hadba. Az ezredes azon a partvidéken szerezte rendfokozatát, ahol különösen véres harcok dúltak, kinevezését a legendás liberális hadvezér, Rafael Uribe Uribe tábornok rendelte el. (Aureliano Buendía ezredes alakját jellemében némely, megjelenésében több vonatkozásban Uribérõl mintázta Márquez.) A hatvanas éveiben járó és a háborút hallucinációiban újra- meg újraélõ nagyapa és ötéves unokája (a nõkkel teli ház két férfitagja) között egyedülálló barátság szövõdött. Gabriel kitörölhetetlen emlékeket õriz az öregrõl: ahogy a ház összes asszonyának élénk csevegése közepette, a maga nyugodt és egyszerû módján leül a gõzölgõ levesestál mögé az asztalfõn; az alkonyi sétákat a faluban; ahogy váratlan sóhajjal megtorpan az utca közepén, hogy közölje (vele, az ötéves gyerekkel): Te nem tudod, milyen nehéz egy halott. Gabriel azokra a reggelekre is emlékszik, amikor az öreg fürödni vitte a Sierrákból aláereszkedõ patakokhoz. Az õslények tojásaira emlékeztetõ, nagy 613
fehér kövek között elzúgó hideg és kristálytiszta víz; a vidék csendje; a kabócák titokzatos remegése a meleg beköszöntekor; a mindig a polgárháborúról, öszvérek vonta ágyúkról, bezáruló ostromgyûrûrõl, ütközetekrõl, templomok hajóiban haldokló sebesültekrõl, a temetõfalnál agyonlõttekrõl mesélõ öreg: mindez örökre ott lüktet emlékezete mélyrétegeiben. A barátok, akikkel nagyapja, Antonio Dasconti (A Száz év magány Pietro Crespijének modellje) kávézójában összejárt, hozzá hasonló öreg liberálisok voltak, akik a háború puskaropogásában és lõporfüstjében szerezték rendfokozatukat. E századosok, ezredesek és tábornokok a kávézó ventilátora alatt zajló hosszú és nosztalgikus beszélgetéseiben olyan élénken élt a véres háború emléke, mintha azóta semmi nem történt volna, még a banánláznak sem volt jelentõsége életükben. Az öreg és fukar ezredes unokájára fordította a legtöbb figyelmet. Végighallgatta és minden kérdésére megfelelt. Ha nem tudott mit válaszolni, így szólt: Nézzük, mit mond a lexikon! (Ettõl kezdve Gabriel megtanult tisztelettel tekinteni arra a poros kötetre, amely oly sok rejtélyre ad magyarázatot.) Ahányszor cirkusz ütött sátrat a faluban, az öreg kézen fogta és elvitte az unokáját, hogy megmutassa neki a cigányokat, a kötéltáncosokat meg a tevéket, és egyszer kinyittatott neki egy fagyasztott hallal teli ládát, hogy felfedje elõtte a jég titkát. Gabrielt lenyûgözték a nagyapjával közös, a banántársaság kerítéséhez tett séták. A telepet övezõ drótháló túlsó oldalán minden tisztának és hûsnek látszott, mintha semmi köze nem volna a falut elborító porhoz és meleghez. Kék vizû medencék, köröttük asztalok és napernyõk. Virginiát idézõ élénkzöld pázsit, teniszezõ lányok: Scott fitzgerald világa a trópusok kellõs közepén. Alkonyattájt ezek a még a húszas évek divatja szerint öltözött amerikai lányok, akiket inkább a tomboló évek Montparnasse-ára vagy a New York-i Plaza Hotel elõcsarnokába képzelt az ember, autóba ültek, hogy furikázzanak egyet Aracataca forró utcáin. Vékonyak, derûsek voltak, és könnyû, fehér muszlinruhájukban szinte érzéketlenek a hõséggel szemben, ahogy két hatalmas farkaskutya között ülve a nyitott kocsiban elsuhantak. A kocsi által felvert porfelhõn át ábrándos pillantások kísérték õket a küszöbökrõl. Ez a por, a lányok, az alkonyi utcán gördülõ nyitott autó, a kiégett lelkû veteránok, az örökké a háborúira emlékezõ nagyapa, a saját szemfedõjüket öltögetõ nénik, a halottaival társalgó nagymama, a benyílókban sóhajtozó holtak, a belsõ kert jázminjai, a banánnal megrakott sárga vonatok, az ültetvények árnyékában elfutó friss víz szurdokai, a bölömbikák hajnalban: mindez szédületként ragadta magával, ahogy a Száz év magány végén a forgószél magával ragadja Macondót. A nagyapa halálával (Gabriel nyolcéves volt ekkor) vége lett kisgyermekkorának, és vége lett Aracatacának is. A fennsíkon lévõ, távoli és ködös fõvárosba küldték, ahonnan csak azután tért vissza, hogy felhagyott az ügyvédi pályával, 614
és akkor is csak rövid idõre, hogy meglássa a jóvátehetetlen pusztulást, ami a szülõfalujában végbement. Az anyjával érkezett, hogy eladja a házat, ami a nagyanyjáé volt. A már leírt állomáson, amely valaha tele volt emberekkel és színes ernyõkkel, senki nem volt, olyannyira, hogy a délelõtt verõfényes csendjét, amiben a vonat hagyta õket, csak a tücskök vigasztalan ciripelése törte meg. Úgy indultak tovább, mintha egy kísértetfaluban járnának. Minden romosnak és elhagyatottnak tûnt, mint amin úrrá lett a hõség és az enyészet. Évek pora ült az öreg faházakon és a tér csenevész mandulafáin. A lepusztult utcákon haladva Gabriel és édesanyja döbbenten próbálta e sivár látványban felfedezni az egykor itt zajló eleven és pazarló élet nyomait. Alig ismertek rá a környékre és a házakra, és nem értették, hogy élhettek itt valamikor tisztes családok, fodros ruhájú asszonyok, és bozontos barkójú, marcona tábornokok. Az elsõ barátnõ, akire az édesanyja rátalált (a szoba félhomályában a varrógép mögött ült), elõször nem ismerte meg. A két asszony egymást nézte, a másik megfáradt, éltesebb alakjában a csinos, mosolygó lányt keresve, akik valaha voltak. A barátnõ hangja szomorúan és kissé meglepetten csengett: Komámasszony! kiáltotta felállva. Összeölelkeztek és az elveszett idõt siratták. Ott, ebbõl a találkozásból született az elsõ regényem, mondja García Márquez. Az elsõ és talán az összes utána következõ. SZILÁGYI MIHÁLY fordítása 615
A valóság igézete Gabriel García Márquez kolumbiai íróval Peter Hess Stone amerikai publicista beszélget Az interjú Mexikóváros egyik ódon, kedves, csupa virág negyedében, a García Márquez háza mögötti kerti lakban készült1981-ben. A valószínûleg vendégháznak épült, alacsony, hosszúkás mûhely rövid sétányira van a fõépülettõl. Belül az egyik végében egy kanapé, két könnyû szék áll, és bárszekrény gyanánt egy kis fehér hûtõgép, a tetején ásványvizes palackokkal. A helyiség legszembetûnõbb látványeleme egy kinagyított fénykép García Márquezrõl; elegáns ballonkabátban, egyedül áll egy szélfútta kilátóhelyen, és némileg Anthony Quinnre hasonlít. Márquez a helyiség másik végében lévõ íróasztal mellõl állt fel és könnyû, fürge léptekkel jött elém. Zömök testalkatával, 170-175 centiméteres magasságával középsúlyú ökölvívónak is nézhetné az ember a válla széles, de a lába mintha kissé vékony volna. Laza öltözéke: kordnadrág, magas nyakú pulóver és fekete bõrcsizma. Göndör haja sötétbarna, és dús bajuszt visel. Az interjú során García Márquez, noha jól tud angolul, többnyire spanyolul beszélt, és a két fia fordított nekem. Beszéd közben gyakran elõre-hátra ingatja felsõtestét. A keze is mozgásban van; apró határozott gesztusokkal jelzi a lényeget, a gondolatmenete irányváltásait. Idõnként elõrehajol beszélgetõpartnere felé, idõnként keresztbe teszi a lábát és hátradõl. PETER HESS STONE Mit szólna, ha magnót használnék? Úgy érzem, ehhez a fajta interjúhoz nélkülözhetetlen. GABRIEL GARCÍA MÁRqUEZ Én újságíróként sose vettem igénybe. Nagyon jó magnóm van, de egyedül zenehallgatásra használom. Csak riportokat készítettem, és nem interjúkat, úgyhogy nem bánom. És a híres interjúja a hajótöröttel? Az sem volt kérdezz-felelek. A hajótörött csupán elmondta a kalandjait, én pedig lehetõleg az õ szavait használva egyes szám elsõ személyben újrameséltem a történetét, mintha õ írta volna meg. Amikor egy újság két héten át, napi részletekben közölte, a tengerészt tüntette fel szerzõként, nem engem. Húsz évvel késõbb adták ki újra, akkor derült ki, hogy én írtam. Egyetlen szerkesztõ sem tartotta jónak, mielõtt a Száz év magány megjelent. Ha már itt tartunk, milyen érzés oly sok idõ és regény után ismét újságírással foglalkozni? Máshogyan viszonyul hozzá, más szemmel nézi? Mindig úgy tartottam, hogy az újságírás az igazi szakmám. Amit régen nem szerettem benne, azok a körülmények voltak. És hogy a gondolataimat, az elveimet az újsághoz kellett igazítanom. Most, miután regényíróként anyagilag független lettem, olyan témákat választhatok, melyek igazán érdekelnek, és 616
összhangban vannak az elveimmel. Mindig nagyon élvezem a lehetõséget, hogy újságíróként jelentõset alkossak. Mit tart jelentõsnek ebben a mûfajban? John Hersey Hirosima címû írása, például, kiemelkedõ teljesítmény Mit gondol, a regény képes olyan dolgokra, amire az újságírás nem? Egyáltalán nem. Nincs köztük különbség. Ugyanazok a forrásaik, azonos az anyaguk, az eszköztár és a nyelv is azonos. Daniel Defoe A londoni pestis címû könyve nagyszerû regény, és a Hirosima az újságírás egyik remeke. Van-e különbség a regényíró és az újságíró felelõssége között a tekintetben, hogy milyen arányban vegyítik az igazságot a képzelettel? Az újságírásban egyetlen hamis tény az egész írást hitelteleníti. Ezzel szemben a regényírásban egyetlen igaz tény az egész mûvet hitelesíti. Ez az egyetlen különbség, és az író elkötelezettségén múlik. A regényíró azt ír, amit akar, amíg el tudja hitetni az olvasóval. Néhány éve egy interjúban csodálkozva állapította meg, hogy mennyivel gyorsabban dolgozott újságíró korában. Most sokkal nehezebben megy az írás. Újságíróként nem mérlegeltem úgy minden egyes szót, mint most. Amikor az El Espectadornak dolgoztam Bogotában, hetente legalább három tudósítás, naponta két-három szerkesztõi jegyzet került ki a kezem alól, és néha filmkritikák is. Aztán éjszakánként, miután mindenki hazament, a regényeimet írtam. Szerettem a nyomdagépek esõre emlékeztetõ kopogását. Ha leálltak, elárvultam a csöndben és nem tudtam dolgozni. Most ahhoz képest kevésbé vagyok termelékeny. Egy jobb napon reggel kilenctõl délután kettõ-háromig sem írok többet egy rövid, négy-öt soros bekezdésnél, és általában azt is összetépem másnap. Minek tulajdonítható e változás, az irodalmi elismertségének vagy a politikai elkötelezettségének? Mindkettõnek. A tudat, hogy sokkal több embernek írok, mint valaha is elképzeltem, általános felelõsségérzettel tölt el irodalmilag és politikailag egyaránt. A büszkeségem is közrejátszik, mert nem szeretném alulmúlni korábbi önmagamat. Hogyan kezdett írni? Rajzolással. Képregények írásával. Mielõtt írni-olvasni tudtam volna, az iskolában és otthon történeteket rajzoltam. Mókás, de most jövök rá, hogy már a gimnáziumban íróként tartottak számon, noha valójában semmit nem írtam. Ha röpiratot vagy kérvényt kellett fogalmazni, hozzám fordultak, mert írónak tartottak. Mire egyetemista lettem, irodalmi tájékozottságom jelentõsen meghaladta a barátaimét. Bogotában az egyetemen új barátokra és ismerõsökre tettem szert. Egyikük egy estén kölcsönadta nekem franz Kafka elbeszéléseit. Visszamentem a panzióba, ahol laktam, és elkezdtem olvasni Az átváltozást. A nyitómondat majdnem lelökött az ágyról: Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyû féreggé változva találta magát ágyá- 617
ban. 1 Azt gondoltam magamban: fogalmam sem volt, hogy le szabad írni ilyesmit. Ha lett volna, sokkal korábban elkezdek írni. Úgyhogy nyomban nekiláttam elbeszéléseket írni. Az olvasmányaim alapján kiötlött elbeszéléseket, mert akkor még nem találtam a kapcsolatot az irodalom és az élet között. Történeteim az El Espectador irodalmi mellékletében jelentek meg, és volt némi sikerük talán, mert az akkori Bogotában senki nem írt intellektualizáló elbeszéléseket. A korabeliek túlnyomórészt a vidékrõl és a társadalmi életrõl szóltak. Az én elsõ próbálkozásaimról azt mondták, James Joyce hatása érzõdik rajtuk. És olvasott Joyce-ot? Addig soha, úgyhogy elõvettem az Ulyssest. Az egyetlen elérhetõ spanyol fordításban kezdtem olvasni. Mióta angol eredetiben és nagyon jó francia átültetésben is elolvastam, tudom, hogy nagyon rossz spanyol fordítással volt dolgom. De megtanultam belõle valamit, aminek késõbb nagy hasznát vettem a belsõ monológ technikáját. Késõbb Virginia Woolfnál is találkoztam ezzel, és tetszett a mód, ahogy Joyce-nál is jobban alkalmazza. Késõbb arra is rájöttem, hogy a Lazarillo de Tormes névtelen szerzõje találta ki a belsõ monológot. Megnevezné, hogy kezdetben kik hatottak Önre? Leginkább az amerikai elveszett nemzedék írói segítettek abban, hogy megszabaduljak az intellektualizáló elbeszélésmódtól. felismertem, hogy az õ elbeszéléseiknek van köze az élethez, az enyémeknek nincs. Aztán történt valami, ami alapvetõen megváltoztatta a hozzáállásomat. 1948. április 9-én Bogotazóban lövés ért egy ellenzéki képviselõt, Jorge Eliécer Gaitánt, és Bogotá utcáin kitört a tömegõrület. A panziómban ért a hír, ebéd elõtt. A helyszínre rohantam, de Gaitánt addigra taxiba tették és kórházba vitték. Mikor visszafelé mentem, az utcák tele voltak háborgó, boltokat fosztogató, épületeket gyújtogató emberekkel. Közéjük vegyültem. Akkor délután és este tudatosult bennem, hogy milyen országban élek, és hogy ehhez milyen kevés köze van az elbeszéléseimnek. Amikor késõbb kénytelen voltam visszatérni gyerekkorom színhelyére, a karibi Barranquillába, rájöttem, hogy ezt az életet éltem, ezt ismerem, és errõl akarok írni. 1950 51 táján egy másik esemény hatott az irodalmi beállítottságomra. Anyám megkért, hogy kísérjem el Aracatacába eladni a házat, amelyben születtem és elsõ éveimet töltöttem. A megérkezés sokkolt, mert már huszonkettõ voltam, és nyolcéves korom óta nem jártam ott. Alapjában véve semmi nem változott, mégis úgy éreztem, hogy a falut nem nézem, hanem átélem, mintha olvasmányélményem volna. Mintha mindazt, amit látok, már megírták volna, és csak le kéne ülnöm, hogy lemásoljam, amit épp olvasok. Mert okulásképpen minden irodalommá változott: a házak, az emberek, az emlékek. Nem tudom, olvastam-e már akkor faulknert, de ma már tudom, csak egy nagyon az övéhez 1 Györffy Miklós fordítása. 618
hasonló technika tehetett képessé arra, hogy megírjam, amit láttam. A hangulat, a pusztulás, a hõség nagyjából olyan volt a faluban, mint amilyet faulknernél éreztem. A banáncégek ültetvényei miatt sok amerikai lakott arrafelé, és a környék hangulata az Egyesült Államok legdélebbi államairól írott mûvekre emlékeztetett. Amit a kritikusok faulkner hatásaként emlegetnek, én egybeesésnek tartom: olyan anyagra leltem, amellyel ugyanúgy kellett bánni, ahogy faulkner bánt az õ hasonló anyagával. Errõl az utazásról visszatérve írtam meg elsõ regényemet, a Söpredéket. Az Aracatacába tett utazáson döbbentem rá, hogy gyerekkorom minden történésének irodalmi értéke van, és felismertem ennek a jelentõségét. Attól a pillanattól kezdve, hogy megírtam a Söpredéket, tudtam, hogy író akarok lenni, és senki nem állíthat meg, és csak egyetlen dolgom van, megpróbálni a világ legjobb írójává válni. Ez 1953-ban volt, de csak 1967-ben miután nyolc könyvem közül ötöt már megírtam kaptam meg az elsõ jogdíjamat. Mit gondol, általános jelenség, hogy a kezdõ író nem érzékeli gyerekkori élményeinek irodalmi értékét és intellektualizálni kezd, ahogy ön tette? Nem, a folyamat általában fordított, és ha tanácsot kéne adnom egy ifjú írónak, azt mondanám, olyasmirõl írjon, ami vele történt meg. Mindig könnyû megállapítani, hogy egy író a vele történt dolgokról ír, vagy arról, amit olvasott vagy hallott. Pablo Neruda egyik verssora így hangzik: Isten ments, hogy kitalált dolgokról daloljak. Mindig elszórakoztat, hogy mûveimet leginkább a képzeletgazdagságukért dicsérik, miközben egyetlen sor sincs bennük, amelynek ne volna valóságos alapja. Nehéz elhinni, de a karibi valóság olyan, mintha a legvadabb képzelet mûve volna. Kinek írt ettõl kezdve? Kikbõl állt az olvasóközönsége? A Söpredéket a barátaimnak írtam, akik segítettek, kölcsönadták a könyveiket és lelkesedtek az írásaimért. Azt hiszem, általában valakinek ír az ember. Írás közben mindig érzem, hogy ez a barátom örülni fog ennek vagy annak a bekezdésnek, a másik meg amannak, és mindig meghatározott valakikre gondolok. Végeredményben minden könyvedet a barátaidnak írod. A Száz év magány megírása óta azonban nem tudom, kiknek írok az olvasók milliói közül, ami egyszerre zavar és gátol. Mintha millióan figyelnének, és én nem igazán tudom, mit gondolnak közben. Hogyan hatott az újságírás a regényeire? Szerintem a hatás kölcsönös. A regényírás azzal segítette az újságírást, hogy irodalmi értéket adott neki. Az újságírás azzal segítette a regényírást, hogy szoros kapcsolatot tartott fenn a valósággal. Hogyan írná le stíluskeresésének a Söpredéktõl a Száz év magányig tartó folyamatát? A Söpredék megírása után úgy láttam, hogy a falut és a gyerekkoromat azért választottam témának, mert valójában nem akartam foglalkozni az ország politikai valóságával. Úgy látszott, el akarok bújni e nosztalgia mögé, ahelyett hogy szembesülnék az aktuális politikai folyamatokkal. Akkoriban igen komolyan 619
napirenden volt az irodalom és a politika viszonya. Igyekeztem õket a lehetõ legközelebb hozni egymáshoz. faulkner után Hemingway hatása következett. Az ezredes úrnak nincs, aki írjon; a Baljós óra, a Mamá Grande temetése mind ebben az idõszakban született, és sok a közös bennük. Egy másik falu a helyszínük, nem az, amelyikben a Söpredék és a Száz év magány játszódik. Olyan, ahol nem történnek csodák. A Baljós óra befejezése után azonban úgy éreztem, hogy megint rosszul látom a dolgokat. Észrevettem, hogy a gyerekkoromról szóló írások politikusabbak és több közük van a hazám valóságához, mint gondoltam. A Baljós óra után öt évig semmit nem írtam. Megvolt az elképzelésem arról, amit mindig is akartam, de hiányzott valami, és nem tudtam, hogy mi az, amíg meg nem találtam a helyes hangot azt, amelyet végül a Száz év magányban használtam. Abból indultam ki, ahogyan a nagyanyám mesélni szokott. Szürreális és fantasztikus dolgokról mesélt a világ legtermészetesebb módján. Miután megtaláltam a szükséges hangot, másfél éven át mindennap a könyvemen dolgoztam. Hogyan fejezte ki a nagymama olyan természetesen a fantasztikumot? A legfontosabb az arckifejezése volt. Semmit sem változott a mesélés közben, és ez mindenkit meglepett. A Száz év magány korábbi változatait úgy próbáltam megírni, hogy nem hittem a történetben. Rájöttem, mit kell tennem: hinni benne és rezzenéstelen arccal elmesélni, ahogy a nagyanyám tette. Mintha ez a technika vagy hang újságírói elemeket is tartalmazna. Olyan részletességgel írja le a látszólag fantasztikus eseményeket, hogy saját valóságuk lesz. Ez olyasmi, amit az újságírásból vett? Igen, újságírói fogás, melyet az irodalomban is lehet alkalmazni. Ha azt mondod például, hogy elefántok röpülnek az égen, az emberek nem fogják elhinni. De ha azt mondod, hogy 425 elefánt röpül az égen, valószínûleg elhiszik. A Száz év magány tele van ilyesmivel. A nagyanyám pontosan ezt a technikát alkalmazta. Különösen jól emlékszem arra az alakra, akit sárga pillangók vesznek körül. Amikor nagyon kicsi voltam, kijött hozzánk a villanyszerelõ. Nagyon érdekelt, mert volt egy öve, amellyel a póznákhoz kötötte magát. A nagyanyám meséiben, ahányszor nálunk járt az illetõ, mindig úgy ment el, hogy lepkék röpködtek körülötte. Amikor errõl írtam, rájöttem, ha nem teszem hozzá, hogy a lepkék sárgák voltak, nem fogják elhinni az emberek. Egyik nap kimentem a kertbe, és megláttam azt az asszonyt, aki mosni járt hozzánk. Épp lepedõket teregetett, és erõsen fújt a szél. A nõ civakodott a széllel, hogy el ne vigye a lepedõket. Belém villant, a lepedõkkel az égbe emelhetem a szép Remediost. Így is tettem, hogy hihetõ legyen. Minden írónak a hihetõsség a problémája. Amíg hihetõ, azt ír, amit akar. Honnan ered a Száz év magány álmatlanságkórja? Mindig is érdekeltek a járványok, kezdve Oidipusznál. Sokat tanulmányoztam a középkoriakat. Az egyik kedvenc könyvem A londoni pestis, többek között azért, mert Defoe olyan újságíró, akinek a beszámolói merõ kitalációként hatnak. Évekig azt hittem, hogy Defoe a megfigyeléseit írta meg a londoni 620
pestisrõl. Késõbb rájöttem, hogy regényrõl van szó, mert Defoe még hétéves sem volt a londoni pestis idején. A járvány különféle formáiban visszatérõ témája regényeimnek. A Baljós órában a falragaszok terjesztik. Évekig úgy képzeltem, hogy a kolumbiai politikai erõszaknak ugyanaz a metafizikája, mint a pestisnek. A Száz év magány elõtt írott, A szombat utáni nap címû elbeszélésemben járvánnyal pusztítom ki a madarakat. A Száz év magányban irodalmi trükként az álmatlanságkórt használtam, mert az álomkór ellentéte. Végsõ fokon az irodalom nem egyéb asztalosmunkánál. Kifejtené bõvebben ezt az analógiát? Mindkettõ nehéz munka. Megírni valamit majdnem olyan nehéz, mint egy asztalt elkészíteni. Mindkettõnél a valósággal gyürkõzöl, mely ugyanúgy ellenáll, mint a fa. Mindkettõhöz temérdek fogást, trükköt kell ismerni. Alapvetõen egy kevés varázslat és sok kemény munka kell hozzá. Vagy, ahogy, úgy tudom, Proust mondta: tíz százalék áldás és kilencven százalék áldozat. Sose végeztem asztalosmunkát, de mindennél jobban csodálom, már csak azért is, mert sosem találni hozzá mestert, amikor szükség van rá. Hogyan került a banánláz a Száz év magányba? Mennyire alapul azon, amit a United Fruit Company tett? Amit a banánlázról írtam, a valóságból vettem. Persze ahol hiányos volt a történet, ott irodalmi trükkökkel éltem. Például a téren lezajlott tömegmészárlás teljesen igaz, a beszámolók és a dokumentumok alapján írtam meg, ám az áldozatok száma sosem derült ki pontosan. Én háromezerrõl írtam, ami nyilván túlzás. De emlékszem gyerekkoromból egy nagyon hosszú vonatra, amely az ültetvényrõl gurult ki, állítólag banánnal megrakva. Akár háromezer halottat is vihetett, akiket azután a tengerbe dobtak. A meglepõ az, hogy a Kongresszusban és az újságokban teljes természetességgel háromezer halottat emlegetnek. Gyanítom, a fél történelmünk ily módon állt össze. A pátriárka alkonyában a diktátor azt mondja, nem baj, ha most nem igaz, mert valamikor a jövõben igaz lesz. Az emberek elõbb vagy utóbb jobban hisznek az íróknak, mint a kormányzatnak. Ez nagyon befolyásossá teszi az írókat, nemde? Úgy van, én is érzem. A hatalmas felelõsségét is. Tudja, mit írnék legszívesebben? Egy újságcikket, amely teljesen igaz és valóságos, de olyan fantasztikusan hangzik, mint a Száz év magány. Minél többet élek és emlékezem a múltra, annál inkább úgy gondolom, hogy az irodalom és az újságírás nagyon közel áll egymáshoz. És az hogyan került A pátriárka alkonyába, hogy egy ország adóssága fejében lemond a tengerérõl? Ez tényleg megtörtént. Megtörtént és még sokszor meg fog történni. A pátriárka alkonya teljesen történelmi mû. Eltalálni a valóságból következõ lehetõségeket ez az újságíró dolga, meg a prófétáké. Sokan azt gondolják, én fantasztikus történeteket fabrikálok, pedig nagy realista vagyok, és amit írok, az az igazi szocialista realizmus. 621
Utópisztikus? Bizonytalan vagyok, hogy melyik az utópia: a valós vagy az ideális. Azt hiszem, a valós. A pátriárka alkonyának alakjait, a diktátorokat például, valós személyekrõl mintázta? Mintha Franco, Perón és Trujillo ismertetõjegyeit viselnék. Minden regényalak kollázs: több különbözõ ember vonásaiból van összegyúrva, akiket ismertél, akikrõl olvastál vagy hallottál. Mindent fellelhetõt elolvastam a XIX. századi és XX. század eleji latin-amerikai diktátorokról. És sok emberrel beszélgettem, akik diktatúrában éltek. Legalább tíz évet fordítottam erre. És amikor világos elképzelésem lett, hogy milyen lesz a regényalak, megpróbáltam elfelejteni mindazt, amit olvastam és hallottam, hogy szabadon elrugaszkodhassak attól, ami a valós életben történt. Egy ponton ráeszméltem, hogy életem egyetlen idõszakában sem éltem diktatúrában, azért azt gondoltam, ha Spanyolországban írnék egy könyvet, akkor megtapasztalhatnám, milyen érzés tartós diktatúrában élni. De azt találtam, hogy franco Spanyolországának közege nagyon különbözik egy karibi diktatúráétól. Emiatt egy évre elakadtam az írásban. Valami hiányzott, de nem tudtam, hogy mi. Aztán hirtelen úgy döntöttem, a legjobb lesz visszamenni a karibi világba. Így hát családilag visszamentünk Barranquillába, Kolumbiába. Nyilatkoztam valamit, amit az újságírók viccnek véltek. Azt mondtam, azért jöttem vissza, mert elfelejtettem, milyen a guajava illata. Pedig pontosan arra volt szükségem, hogy be tudjam fejezni a könyvem. Bejártam a karibi világot, és ahogy szigetrõl szigetre utaztam, sorban megtaláltam a regényembõl hiányzó dolgokat. Gyakori témája a hatalom magánya. Minél több a hatalmad, annál kevésbé tudod, ki hazudik neked és ki nem. Ha teljhatalmad van, elveszíted a kapcsolatot a valósággal, és ez a létezõ legszörnyûbb magány. Egy nagy hatalmú ember, egy diktátor, az érdekek szövevényébe kerül, olyanok közé, akik végsõ célja elszigetelni õt a valóságtól; minden ebbe az irányba mûködik. És az író magányossága? Az más? Sok köze van a diktátoréhoz. Miközben az író a valóság ábrázolására törekszik, gyakran eltorzul a róla kialakított képe. A valóság átültetése közben elveszítheti a kapcsolatot a valósággal, elefántcsonttoronyba kerül, ahogy mondani szokás. Az újságírás nagyon jó védelem ez ellen. Ezért igyekeztem ragaszkodni hozzá, mert benne tart a valóságban, fõleg a politikai újságírás és a politika. Az a magány, amely engem a Száz év magány után fenyegetett, nem az író magánya volt, hanem a hírnévé, amely sokkal inkább hasonlít a hataloméra. A barátaim védtek meg tõle, a barátaim, akik mindig mellettem állnak. Hogyan? Minden barátomat sikerült megtartanom. A régiekkel sem szakadt meg a barátságom, a kapcsolatom. Õk azok, akik mindig visszahoznak a talajra, mindkét lábukkal a földön állnak, és nem híresek. 622
Mibõl indul ki? A pátriárka alkonyának egyik visszatérõ képe: a palotában mászkáló tehenek. A valóságból vette? Van egy fényképalbumom, mindjárt megmutatom. Mindig elmondom, hogy az összes könyvemnek egy látvány a kiindulópontja. Vénember ül egy fényûzõ palotában, ahova bejönnek a tehenek és megeszik a függönyöket ez volt az elsõ kép, amelyet magam elõtt láttam A pátriárka alkonyáról. De nem öltött végleges formát, míg meg nem láttam a szóban forgó fényképet. Rómában bementem egy könyvesboltba és nézegetni kezdtem a fotóalbumokat, mert gyûjtöm õket. Akkor pillantottam meg ezt a fényképet. Tökéletesnek találtam, és mindjárt azt is láttam, hogy hová vezet. Mivel nem vagyok nagy intellektus, a hétköznapi dolgok, esetek indítanak be, nem a nagy remekmûvek. Elõfordult, hogy írás közben váratlan fordulatot vett a regénye? Ez kezdetben történt meg velem. Az elsõ történeteimnek a hangulatáról volt általános elképzelésem, és rábíztam magam a véletlenre. A legjobb tanács, melyet akkoriban kaptam, hogy ez addig jó módszer, amíg fiatal vagyok, és szikrázik az elmém, de ha nem tanulok meg építkezni, késõbb bajban leszek, amikor a szikrák hiányát mesterségbeli tudással kell pótolnom. Ha ezt idõben nem tanultam volna meg, képtelen volnék elõre meghatározni a mû felépítését. A szerkesztés tisztán technikai kérdés, és ha idõben nem sajátítja el valaki, késõbb sosem fogja megtanulni. Ezek szerint fontosnak tartja a módszerességet? Módszeresség nélkül lehetetlen megírni egy valamirevaló könyvet. Mit szól a mesterséges serkentõkhöz? Az egyik dolog, ami Hemingway írásaiban nagy hatást tett rám, az volt, hogy az írás olyan számára, mint az ökölvívás. Odafigyelt az egészségére és a kényelmére. faulkner nagy korhely hírében állt, de minden interjújában elmondta, hogy egyetlen sort sem tud leírni italosan. Hemingway ugyanezt mondta. Rosszhiszemû olvasók megkérdezték tõlem, hogy kábítószer hatása alatt írtame egyik-másik mûvemet. Ami arra vall, hogy sem az irodalomhoz, sem a drogokhoz nem értenek. Hogy jó író lehess, ahhoz az alkotás minden pillanatában abszolút világosfejûnek és egészségesnek kell lenned. Nagy ellenzõje vagyok a romantikus felfogásnak, mely szerint írónak lenni mártíromság, és minél rosszabbak a külsõ és belsõ körülmények, annál jobb lesz a mû. A lehetõ legjobb érzelmi és fizikai állapotban kell lenni. Az irodalmi alkotáshoz elengedhetetlen a jó egészség, és az elveszett nemzedék tudta ezt. Olyan írók voltak, akik szerették az életet. Blaise Cendrars szerint az írás kiváltság sok más munkához képest, és az írók eltúlozzák a szenvedéseiket. Mit gondol errõl? Azt, hogy az írás nagyon nehéz dolog, de az összes többi szakszerûen végzett munka is az. Attól kiváltság, hogy azzal foglalkozol, amit szeretsz. Azt hiszem, túlságosan igényes vagyok magammal és másokkal szemben, mert nem tûröm a hanyagságot, és kiváltság, ha valamit sokáig tökéletesíthetsz. De az is igaz, hogy az írók gyakran megalomániásak, a világegyetem közepének és a tár- 623
sadalom lelkiismeretének tartják magukat. Amit mindennél jobban csodálok, az a szakértelem. Mindig lenyûgöz, amikor utazásaim során azt tapasztalom, hogy a pilóta jobb pilóta annál, mint amilyen író én vagyok. Mikor szeret dolgozni? Van munkarendje? Amikor hivatásos író lettem, a legnagyobb gondom a napirend volt. Újságíróként éjjel dolgoztam. Amikor a regényírásból kezdtem élni, reggel kilenctõl délután kettõig, mert akkor jöttek meg a fiaim az iskolából. Mivel korábban hozzászoktam a feszített munkához, furdalt a lelkiismeret, hogy csak ebéd elõtt dolgozom, és megpróbáltam utána is, de azt kellett látnom, hogy amit ilyenkor papírra vetettem, másnap újra kellett írnom. Ezért úgy döntöttem, hogy kilenctõl fél háromig dolgozom, és azután leállok. A délutánokra találkozókat, interjúkat ütemeztem, és minden egyebet, ami felmerült. Az is gondot okozott, hogy csak ismerõs, otthonos környezetben tudok dolgozni. Szállodai vagy vendégszobában, kölcsönkapott írógépen nem megy a munka. Ezzel az a baj, hogy amikor utazom, nem tudok dolgozni. És mindig könnyû ürügyet találni, hogy ne kelljen annyit dolgozni. Ezért egyre nehezebben viseled a magadra erõltetett körülményeket. Bármi vegyen is körül, mindig várod az ihletet, hogy a romantikusok egyik kedvenc szavát használjam. Az én marxista elvtársaim nem kedvelik ezt a szót, de meggyõzõdésem, hogy létezik egy különleges tudatállapot, amelyben könnyen megy az írás, ellenállás nélkül haladsz. Amikor nem számítanak többé a kötöttségek például, hogy csak otthon tudsz dolgozni. Ez a pillanat és elmeállapot akkor áll elõ, amikor megtaláltad a megfelelõ témát és feldolgozásához a helyes módszert. És ennek olyasminek kell lennie, amit nagyon szeretsz, mert nincs rosszabb, mint azzal foglalkozni, amitõl viszolyogsz. Az egyik legnehezebb dolog az elsõ bekezdés. Sokszor hónapokat töltöttem egy elsõ bekezdéssel, de ha megvan, a többi már könnyen megy. Az elsõ bekezdés sínre teszi a könyvet. Meghatározza a témát, a stílust, a hangulatot. Az elsõ bekezdés, nálam legalábbis, egyfajta minta arra, hogy milyen lesz a könyv többi része. Ezért sokkal nehezebb megírni egy elbeszéléskötetet, mint egy regényt. Minden egyes elbeszéléssel elölrõl kell kezdened mindent. Az álmok fontos ihletõk? Kezdetben nagyon odafigyeltem rájuk, de aztán rájöttem, hogy az élet maga a legnagyobb ihletõ, és az álmok csak apró részei. Az igaz, hogy írásaimban nagy figyelmet szentelek az álmok különféle felfogásának és értelmezésének. Az álmokat az élet részének tekintem, ám az élet sokkal gazdagabb náluk. De lehet, hogy csak az én álmaim szegényesek. Lát különbséget ihlet és megérzés között? Ihlet az, amikor rátalálsz a megfelelõ témára, amit igazán szeretsz; ami nagyban megkönnyíti a munkádat. A megérzés, amely szintén alapvetõen szükséges az íráshoz, abban segít, hogy tudományos ismeretek vagy külön tanulmányok nélkül is ki tudd hámozni az igazságot. A lényegre leginkább megérzés alapján lehet rátapintani. E képesség megkímél a tapasztalás nehézségeitõl. A regényírónak alapvetõen fontos. Lényegében az intellektualizálás ellentéte, amit talán 624