A legszebb magyar tündérmesék Roland
Tartalom jegyzék Tündér Erzsébet.... 4 A béka... 18 Tündérszép Ilona és Árgyélus... 31 Sárga kicsi kígyó... 39 Béka királykisasszony... 45 A három aranygyűrű... 53 Szélike királykisasszony................................. 66 A rózsa............................................... 72 A zöld királyfi......................................... 80 A hétszépségű királykisasszony.... 88 A háromágú tölgyfa tündére... 96 A tűzmadár...... 104 Az aranypálca........................................ 109 Világszép Sárkány Rózsa... 113 Gyöngyvirág Palkó... 120
Tündér Erzsébet V olt egyszer egy szegény ember, s annak három fia. De olyan szegény volt ez az ember, mint a templom egere. Mikor ettek, mikor nem. Száraz kenyér is egyszer volt, s kétszer nem az asztalfiában. Azt mondja egyszer az idősebb legény: - Édesapám, én nem éhezem többet itthon, elmegyek szolgálatba. - Jól van - mondja a szegény ember -, csak menj isten hírével. A szegény ember felesége süt egy hamuban sült pogácsát, s a legény útnak kerekedik. Amint megy, mendegél egy nagy erdőn keresztül, találkozik egy öregemberrel. Köszönti a legény: - Adjon isten jó napot, bátyámuram! - Adjon isten, fiam, hát te mi járatban vagy? - Én bizony, bátyámuram, szolgálatot keresek, ha találnék. - No, akkor éppen jó helyen jársz, mert én szolgát keresek. Nálam három nap egy esztendő, s ha becsületesen kitöltöd a három napot, adok neked egy véka földet s egy véka búzát, s amit az Isten ad, az a tied lesz. Hazamennek, s az öregember elküldi a legényt szántóba. Kimegy a mezőre, s hát a föld, amit meg kellene, hogy szántson, csupa bokor. Gondolja magában a legény: amíg én ezt kiirtom, megöregszem. Fogja magát, otthagyja az ökröket, az ekét, s hazáig meg sem állott. Kérdik otthon: - No, hát hol jártál, merre jártál, mit szolgáltál? Mondja: - Menjetek el ti is, majd megtudjátok. Még aznap elmegy a középső legény is, ugyancsak az öregembernél áll be szolgálatba, de éppen úgy járt, mint a bátyja. Ahogy meglátta azt a rengeteg sok bokrot a földön, vissza sem hajtotta az ökröket a gazdájához, ment haza egyenesen. Kérdi az öccse: - No, bátya, hol járt, merre járt, mit szolgált? - Eredj, öcsém, majd megtudod te is. Ment is a legkisebb legény, elér abba a rengeteg erdőbe, találkozik az öregemberrel, s mindjárt megegyeznek. Neki is egy véka vetést ígért az öregember, ha becsületesen kitölti az esztendőt. Befogja a legény az ökröket, elindul a mezőre, de volt az öregembernek egy nagy kutyája, az is vele ment. Kiér a legény a mezőre, látja a sok bokrot, de bizony nem sokat gondolkozott, vette a baltáját, vágta ki a bokrot egymás után, a kutya meg szépen összeszedte, amit levágott, vitte félre, s csomóba rakta. Mire esteledett, a bokrokat is kivágta, egy jó darab földet is megszántott. Mikor leszolgálta az esztendőt, azt mondja az öregember: - No, fiam, becsületesen kitöltötted az esztendőt, itt a véka búza, szánts meg egy véka földet, s vesd belé. Ami lesz rajta, az lesz a te béred. 4
Jól van, a legény megszántja a földet, elveti a búzát, azzal elmegy haza. Kérdik otthon: - Hát te mit szolgáltál? Mondja a legény: - Majd megtudjátok a jövő nyáron. Zsémbelt az apja, anyja, hogy mind a három fia élhetetlen, egyik sem szolgált semmit, igazán nem csuda, ha éhen halnak. A legény nem szólt semmit, hanem mikor eltelt az esztendő s elkövetkezett az aratás ideje, mondja az apjának: - Édesapám, a tavaly szolgáltam egy véka búzavetést, menjünk, s arassuk le. Elindulnak, mind ahányan voltak: a szegény ember, a felesége, a három fia. Mennek a búzaföldre, s hát, halljatok csudát, tiszta csupa színarany búza termett a földön, hogy a szemük is káprázott a ragyogástól. Hej, istenem, volt öröm! Azt mondja a szegény ember: - No, fiaim, én az anyátokkal hazamegyek, szekeret fogadok, ti meg addig őrizzétek a búzát, nehogy ellopják. Ottmaradnak a legények, kerülgetik a földet, hessegetik a verebeket - hess-hess, veréb, reppenj elébb! -, egy szem nem sok, annyit sem tudtak elvinni a verebek. De egyszer csak leröppen egy harkály, nagy hirtelen lecsippent egy búzakalászt, s huss, elrepül vele. Hej, megmérgelődik a legkisebb legény, s bolond fejjel szalad a harkály után. Kacagtak a bátyjai. - Ne szaladj, te bolond, maradt itt még elég! De a legény szaladt, mintha szemét vették volna, s egyszerre csak azon vette észre magát, hogy egy sűrű rengeteg erdőbe került. Néz erre, néz arra, a harkály eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, ő meg nagy búsan bolyongott az erdőben, szeretett volna kikerekedni az erdőből, de mindjobban beléveszett. Mikor már azt sem tudta, hogy merre kanyarodjék, fölmászott egy magas fának a tetejébe, néz napkeletre: nem lát semmit, néz napnyugatra: nem lát semmit, néz északra: arrafelé látott valami gyenge világosságot. Leszáll a fáról, s elindul abba az irányba, amerre azt a világosságot látta. Megy árkon-bokron keresztül, s kiér egy szép tisztásra. Hát annak a közepén akkora tűz van, mintha éppen egy ház égne. Megy a tűzhöz, s mit lát, uramistenem? A tűz körül fekszik egy szörnyű nagy óriás, de akkora, hogy a teste egészen körülkerítette a tüzet, a fejét a lábára fektette, s úgy aludt. Gondolkozott a legény, vajon most mit csináljon? Ha az óriáson kívül fekszik le, megfázik, ha belül fekszik le, észreveszi az óriás, s megöli. Ő bizony fogta magát, s belebújt az óriás zekeujjába. Ott szépen elaludt, s reggelig meg sem moccant. Megébred reggel az óriás, feltápászkodik a földről, egy kicsit meglibbenti a zekéjét, s hát egy gyerek esik ki az ujjából. Azám, az óriásnak gyermek volt a legény! De akár hiszitek, akár nem, az óriás nem bántotta a legényt, szépen fölvette a földről, az ölébe vette, s fölvitte a palotájába. Ottan lefektette jó puha ágyba, s csicsijgatta: - Aludj, fiam, aludj! Mikor aztán a legény is megébredett, mondja az óriás: - No, édes fiam, akárki fia vagy, apád helyett apád leszek én ezentúl. Maradj te csak itt nálam, s amit csak szíved kíván, s a szájad ki tud mondani, mindent adok neked. 6
- No, az igaz, olyan dolga volt a szegény legénynek, hogy királyfinak sem lehetett különb. Csináltatott neki az óriás ezüstös, aranyos, gyémántos gúnyákat, s ha csak valamit kívánt a legény, az óriás beleírta a kívánságát a porba, s mindjárt megvolt. Hanem egyszer mégiscsak elkezdett szomorkodni a legény. Észrevette ezt az óriás. Kérdi tőle: - Mi bajod van, édes fiam, hiszen mindened van, amit a szíved kíván. - Mindenem, van, lelkem, apámuram - mondja a legény -, az Isten áldja meg még halóporában is kegyelmedet. De már én is nagylegénysorban volnék. Szeretnék megházasodni, lelkem, apámuram. - No bizony, ha szeretnél, házasodj meg, fiam. Ide nem messze, az erdőn túl, van egy kerek tó, abba jár fürödni Tündér Erzsébet. Odaszáll minden délben galamb képében, a tó partján keresztülbucskázik a fején, s leány lesz belőle, szépséges szép leány, amilyent te még nem láttál, s nem is látsz soha világi életedben. Te jó reggel menj a tóhoz, bújj el a bokor mögé, várd meg, míg Tündér Erzsébet belemegy a tóba, akkor kapd fel a gúnyáját, szaladj ide vissza, s akárhogy kér, istenkedik, hogy fordulj vissza, állj meg, te vissza ne fordulj, meg ne állj, csak szaladj ide hozzám. Ne félj, majd eljön ő teutánad. Elmegy jókor reggel a legény, megbúvik egy bokor mögé, várja, várja a fehér galambot. Hát csakugyan jő a galamb, álló délben leröppen a tó partjára, keresztülbucskázik a fején, s lesz belőle aranyhajú, tündérszép kisasszony. Belemegy a tóba, s hopp, kiugrik a legény a bokor mögül, felkapja Tündér Erzsébet aranyos gúnyáját, s szalad az erdő felé, mint a sebes szélvész. Kiált utána eleget Tündér Erzsébet: - Állj meg, legény, nézz vissza! - kiálthatott annak: szaladt az erdőbe, mintha szemét vették volna. Jól van, eltelik egy hét, eltelik két hét, de a legény nagy erős bánatnak adta a fejét, mert ím, elhozta Tündér Erzsébet gúnyáját, de mi haszna benne, ha nem az övé Tündér Erzsébet. Mondja az óriásnak: - Hej, apámuram, kár volt nekem elhoznom az aranyos gúnyát! - Ne búsulj, édes fiam, majd eljön érte Tündér Erzsébet. Eredj csak a kamrába, hozz onnét egy diót, vedd ki a belét, s tedd a héjába a gúnyát. Bemegy a legény a kamrába, hoz egy diót, kiveszi a belét, hát halljatok csudát, szépen belefér a Tündér Erzsébet köntöse. - No, fiam - mondja az óriás -, most én ezt a diót belevarrom a mellényed zsebébe, de jól vigyázz, hogy senki onnét ki ne bontsa. Sem anyád, sem apád, sem semmiféle nemzetséged ezt a diót meg ne találja, mert akkor szomorú lesz az életed ezen a világon. Bevarrja az óriás a diót, s hát ahogy az utolsó öltést csinálja, nagy csengettyűszóval befordul az udvarra egy hatlovas hintó. Abban ült Tündér Erzsébet. Mondja az óriás: - Nézz ki, fiam, az ablakon! Itt van, akiért a te szíved vágyakozik, szép Tündér Erzsébet. Leszáll Tündér Erzsébet a hintóból, fölmegy a palotába, de azonközben kijön az óriás, s ír a porba papot, vendégeket. S hát abban a szempillantásban ott a pap, jönnek 8
a vendégek, tele lesz az udvar, tele a palota, lesz nagy hejehuja, lakodalom, akár hiszitek, akár nem, felesége lett a szegény legénynek Tündér Erzsébet. Telik-múlik az idő, úgy éltek a fiatalok, mint két gilicemadár, de egyszerre csak elkezdett szomorkodni a szegény legény. Kérdi az óriás: - Hát neked mi bajod van, édes fiam? Minden van, amit a szemed-szájad kíván, mi kéne még, ha volna? - Van itt minden, lelkem, apámuram - mondja a legény -, de a szívem mégis búslakodik, mert rég nem láttam apámat, anyámat s az én testvéreimet. - Hát, fiam, eredj! Én hazaeresztelek. De jól megjegyezd, hogy a te apád azt hiszi, meghaltál, s amikor hazaérsz, éppen akkor tartja harmincadszor a tort teéretted. No, ha te hazaérsz, lesz a nagy szomorúságból nagy vígság, hejehuja, lakodalom. Vigyázz, meg ne felejtkezzél a dióról! Azzal kimegy az óriás az udvarra, hintót, paripákat, inast, kocsist ír a porba, azok mindjárt a palota elé állnak, felül a hintóba a fiatal pár, elbúcsúznak az óriástól. De hogy szavamat össze ne keverjem, mielőtt útnak indultak, megmondta az óriás a legénynek, hogy akármi baja essék, ha mi jót gondol, írja a porba, s megint viszszakerülhet hozzá. Na, elindulnak, megérkeznek a legény apjához, hát csakugyan úgy volt, amint az óriás mondotta. Hosszú asztal volt fölterítve az udvar közepén, ültek körülötte a falubeli népek nagy csöndességben, ettek-ittak, de egy szót sem szóltak, csak az öregek keseregtek, siratták a legkedvesebbik fiukat. Befordul a hintó az udvarra, leszáll abból a legény Tündér Erzsébettel. De uramistenem, lett csudálkozás, hogy vajon ki lehet az a fényes, aranyos, gyémántos ruhás uraság s vele az a tündérszép asszony, akinek földig selyem s arany volt a ruhája. Odamegy a legény egyenesen az apjához, köszönti, s kérdi: - Ugyan bizony, bátyámuram, miféle vendégség van itten? Mondja az ember: - A legkisebb fiunkat toroljuk, nagyságos úr. Ma harmincadszor tartunk tort, nem is feledjük el, amíg élünk ezen a világon. Mondja a legény: - Hát megismernék-e a fiukat, ha előkerülne? - Megismerném én ezer közül is - mondja az asszony -, mert jegy van a bal hóna alatt. Azzal csak felgyűri az ingét a legény, s mondja: - Ihol a jegy, lelkem, édesanyám. De bezzeg lett a torból mindjárt nagy vigasság. Fölkelnek az asztaltól, táncra kerekednek, járja Tündér Erzsébet, de olyan módosan, olyan szépen, hogy nem győzték csudálni. - No, még ilyen szép táncot nem láttunk világon való életünkben - mondták a népek. - Jaj, lelkeim - mondja Tündér Erzsébet -, hátha még a leánykori gúnyámban táncolhatnék. Kérdik a népek: - Hát az ugyan bizony hol van? 10
- Ó - mondja Tündér Erzsébet -, az az uramnak a mellényzsebében van, egy dióban; nem is adja ki soha, e világi életében. - Hiszen, majd kiveszem én - mondja a legénynek az anyja. Azzal fogja magát, álombort tölt a fia poharába. Mindjárt lekoppan a legénynek a szeme, ott, abban a helyben elszundít, s az anyja szépen kivágja a mellényzsebéből a diót. - Itt van, lelkem, menyemasszony, tessék. Tündér Erzsébet szépen kinyitja a diót, kihúzza belőle a leánykori gúnyáját, fölveszi magára, s azzal elkezd táncolni. De már, vagy volt szép tánc vagy nem az előbbi, földi ember szeme ilyet még nem látott. Táncol, táncol Tündér Erzsébet, s egyszer csak, halljatok csudát! - mit gondol, mit nem, olyat penderül, hogy abban a szempillantásban fehér galambbá változott, s hopp! felröppent egy körtefára. Összecsapták a népek a tenyerüket, Jézus Máriát kiáltottak, költötte a legényt az apja, az anyja: - Kelj fel, fiam, kelj fel, nézd, a feleséged galambbá változott! Haj, de a legény nem ébredt fel. Fölemelték, vitték a körtefa alá, ottan lefektették, hátha ott felébred, ott sem ébredt fel. Egy könnycseppet ejtett az arcára a fehér galamb, arra sem ébredt fel. Azután megszólalt: - Édes uram, lelkem, uram, ha látni akarsz még engem ez életben, gyere el Feketegyász országába, Feketegyász országában Johara városába, ottan majd megtalálsz. Abban a szempillantásban elröppent a galamb, s felnyílt a legénynek is a szeme pillája. Kiáltott utána: - Gyere vissza, gyere, szép fehér galambom! Bizony nem jött vissza. Búnak eredt szegény legény, rettentő nagy búnak. Hírét sem hallotta Feketegyász országának, Feketegyász országában Johara városának, hát most merre menjen, merre kanyarodjék? Eszébe jut, hogy mit mondott neki az óriás, hogy amit gondol, csak írja bele a porba. Gondol egy lovat, beleírja a porba, s ott a ló előtte szépen fölnyergelve. Akkor azt írja a porba: mindjárt ott legyen az óriás házában. Fölpattan a lóra, elbúcsúzik apjától, anyjától, minden atyjafiától, s ott volt mindjárt az óriás házában. - No, fiam - mondja az óriás -, kivették a zsebedből a diót, úgy-e? - Bizony, kivették, édes apámuram. Hát most mit csináljak? Azt mondta Tündér Erzsébet, hogy menjek Feketegyász országába. Feketegyász országában Johara városába, ottan megtalálom. - Hej, édes fiam, még a hírét sem hallottam ennek az országnak. Csak maradj itt velem, s felejtsd el Tündér Erzsébetet. - Én-e, apámuram?! Én nem! Addig meg nem nyugszom, amíg Tündér Erzsébetet föl nem találom! - Hát jól van - mondotta az óriás -, eredj. Nesze, adok egy buzogányt. Van nekem egy bátyám s egy néném. Azt a buzogányt mi hárman testvériesen nem tudtuk elosztani, így maradt nekem. Menj el hozzájuk, arról a buzogányról megtudják, hogy én küldöttelek. Ha ők útba tudnak igazítani, jó; ha nem: jobb, ha visszafordulsz. Ott mindjárt egy háromesztendős csikót ír a porba az óriás, s jól feltarisznyálja a legényt pénzzel, mindennel, aztán, útnak indítja: 12
- Eredj, fiam, jó utat, hol sár nincs. Megy a legény hetedhét ország ellen, erdőkön-mezőkön keresztül, s amíg az óriás bátyjához ért, úgy megvénült a csikója, hogy minden foga elhullott. Bemegy a legény az óriás bátyjához - aki, hogy szavamat össze ne keverjem, a csúszó-mászó állatok királya volt -, s köszön illendőképpen. Elmondja, hogy mi járatban van, mutatja a buzogányt is. Mondja a király: - Látom, hogy az öcsém küldött, segítenék is rajtad jó szívvel, fiam, de éppen most mentek széjjel az állataim. Bárcsak egy órával elébb jöttél volna! No, hanem reggelre megint összehívom mind. Fölkelnek reggel, a király háromszor sípjába fúj, s hát jönnek a csúszó-mászó állatok mindenfelől, belepik az udvart, s kérdi a király: - Ki hallotta hírét köztetek Feketegyász országának. Feketegyász országában Johara városának? Mind azt válaszolták, hogy ők sok országon-világon keresztül csúsztak-másztak, de Feketegyász országának hírét sem hallották. No, mit tegyen a legény, elmegy az óriás nénjéhez. Föl akarja nyergelni a lovat, hát az megdöglött. Hiszen jól van, írt a porba másik háromesztendős csikót, ott is volt az mindjárt. Felpattan rá, s indult az óriás nénjéhez. Megy a legény hetedhét ország ellen, megtalálja az öregasszonyt, elmondja, hogy mi járatban van, mutatja a buzogányt is, de az öregasszony is azt mondja: - Én, édes fiam, jó szívvel útbaigazítanálak, de hírét sem hallottam Feketegyász országának. Bárcsak egy kicsit elébb jöttél volna, éppen most mentek széjjel a madaraim! No, hanem csak vacsorázz, s feküdj le, majd előszólítom én a madaraimat. Lefekszik a legény, s az öregasszony, mit gondol, mit nem, rátesz egy nagy malomkövet. Akkor elővesz egy aranycsapós ostort, kiáll az udvar közepébe, s rittyent egyet, akkorát, hogy ég-föld megzendült belé, s a szegény legény ijedtében egyarasznyira rúgta fel a malomkövet. Beszólt az öregasszony az ablakon: - Ne félj, fiam, ne félj, még csak kettőt rittyentek! Másodszor is rittyent az öregasszony, s akkor a szegény legény egy singnyire dobta fel a malomkövet. Beszól az öregasszony: - Ne félj, fiam, ne félj, még csak egyet rittyentek. Rittyent harmadszor is, de akkorát, hogy a szegény legény ijedtében a padlóig rúgta fel a malomkövet. Akkor bejött az öregasszony. - No most, fiam, felkelhetsz, többet nem rittyentek. Egyszerre csak jönnek a madarak, nagy erős szárnycsattogtatással, károgtak, fütyöltek, csiripeltek, zúgott a levegő, hogy a szegény legény azt hitte, vége a világnak. Kérdi az öregasszony: - Ki járt közületek Feketegyász országában? - Én nem, én nem, én sem, én sem. Egy sem járt ott, de még hírét sem hallotta Feketegyász országának. - No - mondja a szegény legény -, én most visszamehetek az óriás apámhoz. Föl akarja nyergelni a lovát, hát az is megdöglött. De már maga sem volt ám fiatal legény. Az arca úgy megtöpörödött, mint a szalonnabőr, a háta meggörbült, az ajka 14
lefittyent. Ír a porba egy csikót, mindjárt elejébe is toppan, ráül nagy kínnal-bajjal, búcsúzik az öregasszonytól, s hát abban a szempillantásban repül be nagy fáradtan egy harkály. Rákiált az öregasszony: - Hát te hol voltál eddig, mért jöttél ilyen későn?! Mondja a harkály: - Eltörött a lábam, azért nem jöhettem. - S hát az hol törött el? Mondja a harkály: - Feketegyász országában, Johara városában. - No, éppen jókor jöttél, te kellesz nekünk - mondja az öregasszony. - Vedd hátadra ezt a legényt, s vigyed Johara városába. De így s de úgy, mondja a harkály, nem akarja, hogy a másik lábát is eltörjék, s nem viszi el. Hanem az öregasszony azt mondta: - Indulj, amíg jó dolgod van! Fölül a szegény legény a harkály hátára, repül az vele erdőkön-mezőkön, tengereken keresztül, s egyszerre csak egy olyan magas hegyre vitte föl, hogy annak a teteje éppen az eget verte. - No, most szállj le rólam, mert itt el nem férünk. - Hát te hol mentél keresztül? - kérdi a legény. - Én egy lyukon - mondja a harkály. - No bizony, ha egy lyukon, akkor vigyél keresztül ott engem is. De így s de úgy, fogadkozik megint a harkály, hanem a legény sem vette tréfára, rárikkantott: 16
- Indulj, teremtette, úgyis te vitted el annak idején az arany búzakalászt a földünkről! De már erre megijedt a harkály. Úgy keresztülrepítette a lyukon a legényt, mint a parancsolat. Ahogy keresztülérnek a lyukon, hát ott vannak Feketegyász országában, Feketegyász országának Johara városában. Johara városában volt egy gyémántpalota, abban lakott Tündér Erzsébet asszony. Fölmegy a legény a palotába, s hát ott ül Tündér Erzsébet egy aranykanapén, de halljatok csudát, éppen olyan szép volt, éppen olyan fiatal volt, mint annak előtte. Köszön a legény, s kérdi: - Tudod-e, ki vagyok, szép Tündér Erzsébet? - Tudom, ha megmondod. - A te urad vagyok, szép Tündér Erzsébet. Nagyot kacag Tündér Erzsébet, de akkorát, hogy csengett belé a palota. - No bizony, ha te vagy az uram, menj isten hírével, ahonnét eljöttél! Nem kell nekem ilyen rusnya öregember. Megfordul a szegény legény, kiindul az ajtón nagy búsan, de mit gondol, mit nem Tündér Erzsébet, csak utánaszalad, asztalhoz ülteti, s mondja: - Egyél-igyál, aztán visszamehetsz. Eszik-iszik a legény, de nem esett jól sem étele, sem itala. Mondja Tündér Erzsébet: - No, most ettél-ittál, menj a szomszéd szobába, ott van egy aranykád, abban fürödjél meg. Megy a legény, megfürdik az aranykádban, jönnek a szobalányok, aranyfésűvel megfésülik, aranytörlővel megtörülik, adnak reá gúnyát, bíborvöröset, s ím, halljatok csudát, megfiatalodik a szegény legény, hétszerte szebb lett, mint volt annak előtte. Na, csaptak mindjárt nagy vendégséget. Aztán írtak a porba hatlovas hintót, fölkerekedtek, meg sem állottak, míg az óriás házához nem értek. Még ma is élnek, ha meg nem haltak. Holnap legyenek a ti vendégeitek! A béka H ol volt, hol nem volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren egy sánta arasszal túl, hol a bolhát rézpatkóba verték, hogy minden rincbe-ráncba meg ne botorkázzék: volt egyszer egy szolgalegény. Mikor vagy három esztendőt szolgált, hazament az apjához, s azt mondta: - Már én többet, édesapám, nem szolgálok, eleget ettem másnak a kenyerét. Van száz pengő forintom, kezdek vele valamit. - Jól van, fiam, kezdj, csak aztán vigyázz, hogy jól is végezz. A szegény ember nem szólt többet, s azt is lassan mondta. A legény sem, hanem nyakába akasztotta a tarisznyáját, s bement a városba. Gondolta, vesz valamit azon a száz pengő forinton. Elindult az utcán, bekukkantott minden boltba, megnézett elejéről, visszájáról mindent, de semmi sem tetszett neki. 18
Amit csak elé raktak, mindenre azt mondta: ez sem ér száz pengőt, ez sem, ez sem. - Hát kendnek százpengős portéka kéne? - kérdezték egy helyen. - Itt van, ni, ez az ezüstpohár, testvérek közt is megér kétszáz pengőt, de kendnek odaadom kerek száz pengőért. - No, ha ideadja, meg is veszem - mondta a legény, s egy krajcárig leszámlálta a száz pengőt. A poharat szépen a tarisznyába dugta, s meg sem állott hazáig. - Hát fiam, vettél-e valamit? - Vettem bizony, mégpedig ezüstpoharat. Nézze csak kegyelmed, fedele is van! - Ó, te mihaszna! - sopánkodott a szegény ember -, hogy tudtál ezért száz pengőt adni?! Ha benne volna a pénz, akkor is kivágnám! No, ezért sanyaroghattál három keserves esztendeig. - Azért bizony egyet se békétlenkedjék, apámuram! - mondta a legény. - Ki tudja, még mi hasznát vehetem? Fogta a poharat, letette az asztal közepére, azután felnyitotta a fedelét, hadd lám, nincs-e benne valami. Ahol ni, kiperdült belőle egy másik ezüstpohár. Színezüst volt ez is, mint az első. Még jóformán meg sem nézhették, kiperdült a harmadik pohár is, harmadik után a negyedik, az után az ötödik, hatodik, hetedik! - Lássa, kegyelmed, hogy megért ez a pohár száz pengő forintot! Ahogy azt mondta, a hetedik pohárból kiszökött egy csúnya kicsi béka, s nagy kevélységgel leült az asztal közepére. De bezzeg elállott szemük-szájuk, mikor a béka egyszerre csak megszólalt: - Brekeke, adjatok ennem-innom, mert éhes vagyok, szomjas is vagyok! Úgy megijedtek tőle, hogy egyszeribe adtak neki enni-inni. S hát ahogy evett-ivott, mind csak nőtt, nőtt a béka. Egy szempillantásra akkorát nőtt, hogy már alig fért el az asztalon. - Brekeke, adjatok még ennem, mert különben titeket eszlek meg! - szólalt meg ismét a béka. - No, hallod-e, te jó vásárt csináltál! - mondta a szegény ember, s kiment a kamrába, hogy ami ennivaló van ott, összekajtassa. Volt még egy kis zsiradék, egy penészes kenyér, azt behozta, s a béka elé tette. - Amink van, itt van - mondta a szegény ember -, egyebünk nincs az ég világán, te csudabéka. Megette a zsiradékot, és a penészes kenyeret egy szempillantásra. Meg sem kottyant az ördögadta varangyos békájának. Lehuppant a szoba földjére, kimászott az ajtón, hátra a csűrbe, ott lefeküdt s elaludt. De már ekkor akkora volt, mint egy sütőkemence. Mikor felébredt, előjött, s bekiáltott az ablakon: - Isten áldja meg kendteket, én elmegyek, mert látom, hogy szegényebbek a templom egerénél! No, csakhogy elment. A falu végén volt egy nagy, kerek tó, abba belecsobbant, de annyi víz kiloccsant, hogy majd elvitte a falut az árvíz. Búsult a szegény ember, de még a fia is, mert a béka mindenüket megette. 19
- Most már elmehetsz megint szolgálatba az ezüstpoharaddal - békétlenkedett a szegény ember. Nem is várta meg, hogy a nap leáldozzék, indult a szolgalegény világgá. Tarisznyába tette a hét ezüstpoharát, s ment hetedhét ország ellen. Hét nap s hét éjjel meg sem állott, s nyolcadik nap virradóra megérkezett a király városába. Gondolta, befordul a király udvarába, hátha felfogadnák. Bemegy az udvarba, s hát a király éppen ott áll a tornácban, s pipázik keményen. Köszön a legény illendőképpen, s a király fogadja. Meg is kérdi mindjárt: - Mi jóba jársz, fiam? - Én bizony szolgálatot keresnék, felséges királyom. - No, akkor jó helyen jársz, mert éppen most csaptam el az első kocsisomat. Egyszeribe megalkudtak, kezet csaptak, s megitták az áldomást. Telt-múlt az idő. Eltelt egy esztendő, kettő, három. A király úgy megszerette a szegény legényt, mintha az édes fia lett volna. De közöttünk legyen mondva, nem volt a királynak sem felesége, sem fia, sem senkije. Bejárt országot-világot, de nem talált kedve szerint való feleséget. Búsult, sokat búsult emiatt a király, éjjel sem tudott aludni, ha arra gondolt, hogy kire marad majd a szép országa. Látta ezt a szegény legény, egyszer aztán nekibátorodott, s megkérdezte: - Felséges királyom, ha meg nem sértem nagy úri személyét, nagy szomorúsága lehet, mert mindig sóhajtozik. - No, ha meg mertél szólítani, fiam - mondta a király -, meg is vigasztalj, máskülönben karóba húzatom a fejedet! Nyisd ki a füledet, te legény! Országot-világot bejártam, de magamnak való feleséget nem találtam. Hallottam egynek a hírét, de azt soha meg nem láthattam. Ez a tündérkirály leánya: Ilona. Még ma elindulsz, s elhozod nekem azt a leányt, nélküle vissza se kerülj! Hej, megszomorodott a szegény legény, majd fölvetette a nagy bánat s szomorúság. Hogy is lehetett olyan világ bolondja, hogy megszólítsa a királyt! De már búslakodhatott, indulni kellett, akár akart, akár nem. Felült a legjobb paripára, azonközben jól feltarisznyálták kenyérrel, kaláccsal, ezüsttel, arannyal, s szervusz, világ! elindult az orra után. Ment, mendegélt a szegény legény hegyeken-völgyeken által, erdőn-mezőn keresztül, hol elé, hol hátra, hol egyenest, hol görbén. Amint egy sűrű rengetegen menne keresztül, hallja, hogy egy kutya keservesen vonyít. Megy a vonyítás felé, s hát ott hentereg, kínlódik egy sárga kopó, kapkod a hátsó lábához. Nézi, ugyan mi baja lehet a szegény állatnak. Hát akkora tövis van a lábában, mint egy bicska. Egyszerre csak megszólal a kopó: - Te legény, húzd ki a tövist a lábamból, s bizony megszolgálom! - Kihúzom én, szegény állat, ha meg sem szolgálod - mondta a legény, s egyszeribe kihúzta a tövist. - No, te legény, jótétel helyébe jót várj. Húzz ki a hátamból három szál szőrt, tedd el jól, s ha bajba kerülsz, csak rázd meg, ott leszek melletted, ha a világ végén jársz is. 21
Gondolta a legény: ebszőr, kutyaszőr, ha nem használ, nem is árt - kihúzott három szálat, s eltette a tarisznyájába. Továbbment a szegény legény, hegyen ki, lejtőn be, hét nap s hét éjjel mindig ment, hol északra, hol délre, hol keletre, hol nyugatra, akivel csak találkozott, megkérdezte: merre van a Tündérország, de senki lélek sem tudta megmondani. Ment, mendegélt nagy búsan, s egyszerre csak egy nagy folyóvíz partjára ért. Gondolta, megy ennek a mentén, hátha éppen Tündérországba jut. Hát amint mendegél, látja, hogy egy nagy csuka ott fickándozik egy tüskebokorban, de semmiképp sem tud kivergődni az ága-boga közül. Megszólítja a szegény legényt:
- Segíts rajtam, s megszolgálom! - Nem várok én tőled semmit - mondta a legény -, de azért kiszabadítalak. Szépen kivette a halat a tüskebokorból, s a vízbe eresztette. De a hal visszaugrott a partra, s adott a legénynek három halpikkelyt. - Tedd el ezt a három pikkelyt, s ha valahol bajba kerülsz, csak zörgesd meg, s én ott leszek segítségedre. - Jól van - mondta a legény -, ha nem használ, nem is árt - s eltette a halpikkelyt is. Aztán ment tovább, búsan, hol keletnek, hol nyugatnak, hol délnek, hol északnak, hegyen fel, lejtőn le, de senki lélek nem tudta megmondani, hogy merre van Tündérország. - Na - búslakodott magában -, nem is találom meg, míg a világ s még két nap. De csak ment tovább, biztatta a lovát: - Elébb, elébb, édes lovam! Hát ahogy egy sűrű rengetegen keresztülhaladnának, látja, hogy két vadgalamb erősen vergődik egy bükkfán, s olyan keservesen búgnak, hogy a szíve elfacsarodott. Nézi, mi baja lehet a galamboknak, s hát lábuk, szárnyuk macskamézbe ragadott. Egyszeribe megállította a lovát, felmászott a fára, s a galambokat megszabadította. - No, te legény - szólalt meg az egyik galamb -, az életünket megmented, jótétel helyébe jót várj! Adtak mind a ketten három-három tollat a szárnyukból, s azt mondták: - Ezt aztán jól eltedd, s ha bajba kerülsz, csak rázd meg, s abban a minutában ott leszünk! - Jól van, jól - mondta a legény -, a tollatokat elteszem, de ugyan bizony mit segíthetnétek rajtam? Nagy bajban vagyok én, azon ti nem segíthettek. - Ha bajban vagy, mondd meg nekünk, mindjárt segítünk rajtad. Szomorú volt a legény, de mégsem tudta megállani, hogy a galambok beszédjén ne nevessen. - Hát jól van, mondjátok meg, merre van Tündérország? No de most a galambok nevettek. - Hiszen éppen odavalók vagyunk - mondták a galambok. - Ülj fel a lovadra, s gyere csak mindenütt utánunk! Hej, örült a legény, de még hogy örült! Felült a lovára, s vágtatott a galambok után a szélnél is sebesebben. Egyszerre csak megállapodtak a galambok, repdestek nagy vígan a legény körül, s mind azt mondták: - Itt van Tündérország, itt, itt, itt! Bezzeg elállott szeme-szája a legénynek. Más ország volt ez, mint amilyeneket eddig látott. Aranyvirágok nyíltak a réten, aranyszőrű paripák legelésztek, amerre csak a szeme ellátott, a fákon aranyalmák, körték, szilvák s mindenféle drága gyümölcsök, s körös-körül, ami hegyet látott, az mind gyémánthegy volt, de olyan ragyogó, hogy a szeme káprázott a nézésétől. - No; ez csakugyan Tündérország - mondta a legény. - Hát most hová vezessünk? - kérdezték a galambok. 23
- Most a Tündér Ilona palotájához - felelt a legény. Repültek a galambok, vágtatott utánuk a legény a szélnél is sebesebben, s hát egyszerre csak megáll a lova, s úgy visszahőköl, hogy szinte lefordult róla. Meghiszem azt: a Tündér Ilona palotája előtt állottak, s ennek a fényes ragyogásától hőkölt a ló vissza. Volt, amilyen volt otthon a király palotája, de aztán ez olyan volt, hogy az egész világon nem volt ennek párja. Csak emelete hét s minden emeleten ezer ablak színarany üvegből. Akkora volt ez a palota, mint egy város, s kakas sarkán forgott az egész. Haj és milyen gyorsan forgott, Uram, Isten, milyen esze nélkül! - No, ide megérkzetem - mondta a legény -, de soha, míg a világ, be nem kerülök a palotába. - Ne búsulj - szólt az egyik galamb -, csak végy elé egy tollat, s érintsd a kakas sarkához, mindjárt megáll a palota, meglátod. Kétszer sem kellett mondani, kihúzott egy tollat, négykézláb a palotához lopakodott, meglegyintette a kakas sarkát, s hát - halljatok csudát! - nagyot zökkent, nyekkent a palota, s úgy megállott, mint a parancsolat. Ahogy megállott a palota, szalad ki nagy lelkendezve egy szépséges tündérkisaszszony, fordul arra, néz mindenfelé, s egyszerre csak megpillantja a szegény legényt. Odaszalad hozzá, s kérdi tőle: - Hát te ki s mi vagy, hogy kerültél ide? Elmondja a legény illendőképpen: - Én bizony, felséges tündér-királykisasszony, a fehér király legénye vagyok, s azért jöttem, hogy magát elvigyem. - Hallottam hírét a fehér királynak - mondta Tündér Ilona -, azt is tudom, hogy mást nem akar feleségül, csak engem. De ide ugyan hiába jövel te, szegény legény, mert a mátkagyűrűmet fürdés közben elvesztettem, s míg az elé nem kerül, nem mehetek férjhez. Hej, megszomorodott a legény, füle, bajusza lekonyult. Hát ő azt a gyűrűt hol keresse meg! Tündér Ilona megmagyarázta neki, hogy a palotától nem messze van egy tó, abban vesztette el a gyűrűt, keresse ott, ha kedve tartja. Ment a legény, egyenest a tó partjára. Tűnődik, búslakodik, készülődik, és ahogy vetkőzik, eszébe jut a csuka, hátha csakugyan tudna rajta segíteni. Megrázza a három halpikkelyt, s ahol ni, csakugyan ott volt mellette a csuka. Kérdi a legénytől: - No, édes gazdám, mi baj? Mondja a legény, hogy mi baj. - Ez bizony nagy baj, de ne búsulj, mert úgy tetszik nekem, mintha hallottam volna, hogy egy békának a hasába került az a gyűrű. Előkerítem én az Óperenciás-tenger fenekéről is azt a békát. Azzal eltűnt nagy hirtelen a csuka, s a legény pedig várt, várt a tó partján: mi lesz, hogy lesz. De akár hiszitek, akár nem, egy félóra sem telt belé, jött a csuka s vele egy akkora béka, mint egy ház. - Ne, te, ne! - rikkantott a legény -, hiszen ez az én békám! Bezzeg, hogy az volt. De még a béka is megismerte a legényt, s ez is mondta: 25
- Ne, te, ne, hiszen ez az én volt gazdám! - Ó, édes varangyos békám - szólt a legény -, ha nálad van a Tündér Ilona gyűrűje, add vissza! Ha tudom, még meghálálom! - Én szívesen, fiam - mondta a béka -, csak a hasamban legyen, de, Isten, Jézus Krisztus úgy segéljen, nem tudom bizonyosan: ott van-e, nincs-e. No, mindjárt megtudjuk. Azzal kidülleszkedett a tó partjára, s elkezdett hányni. Hát egyszer csak kikarikázik a száján egy ragyogó gyémántgyűrű. Szalad a legény, hogy felvegye, de abban a minutában előszökik egy nyúl, felkapja a gyűrűt, s - uzsgyi neki, vesd el magad! - szalad vele árkon-bokron keresztül. Megijed a legény, akar a nyúl után szaladni, de eszébe jut, hogy az után ugyan hiába szalad, jobb lesz, ha idehívja a kopót. Megrázza a három szál szőrt, s egyszeribe eléje toppan a kopó. - Mit parancsolsz, édes gazdám? - Azt parancsolom, hogy fogd el azt a nyulat. Ahol szalad, ni, egy gyémántgyűrűvel. Még ki sem mondta jóformán, szaladt is a kopó, mint a sebes szél, s egy szempillantásra elfogta a nyulat, s úgy földhöz teremtette, hogy csak kiperdült szájából a gyémántgyűrű. Aztán fölkapta, s vitte a legénynek. Ment a szegény legény nagy örvendezve a palotába, messziről mutatta a gyűrűt Tündér Ilonának. Az volt az első szava: - De már most velem jössz, szépséges tündér-királykisasszony! Azt mondta erre Tündér Ilona: - Még most sem mehetek, te szegény legény, míg nem hozol nekem egy-egy korsócskával az élet s a halál vizéből. Búsult a legény, majd felvetette a nagy búbánat s szomorúság. - Azt sem tudom, hol s merre van a forrása - mondta a legény. - Majd megtudod, ha keresed. Nesze, adok két aranykorsót, eredj, amerre a szemed lát. Kiment a legény a palotából, ment, mendegélt ide-oda, de nem talált senki lelket, akitől megkérdezze, hol van az élet s halál vizének a forrása. Gondolja magában, előszólítja a galambokat, hátha azok tudják. Kivette tarisznyájából a tollakat, megrázta, s egyszeribe eléje röppentek a galambok. - Mi bajod van, édes gazdám? - kérdezte az egyik galamb. - Látom, hogy erősen szomorkodsz. - Hogyne szomorkodnám, mikor Tündér Ilona azt kívánja, hogy vigyek neki az élet s a halál vizéből egy-egy korsóval. - No bizony, ha azt kívánja, add csak ide mind a két korsót, hozunk mi egyszeribe! De jól vigyázz, előre megmondjuk, mert ha csak egyetlen csepp is reád cseppen a halál vizéből, halál fia vagy. Erre a galambok elröpültek messze, messze, egy gyémánthegynek a tetejére. Ott bugyogott egymás mellett az élet s a halál forrása. Megmerítették mind a két korsót, jól bedugták, s visszaröpültek a legényhez. Szaladt a legény föl a palotába, vitte az élet s a halál vizét. 27
Bezzeg ámult-bámult Tündér Ilona! No, ezt ő sohasem hitte volna, hogy ezt a kívánságát is teljesíteni tudja. - No, ha nem hitted volna, akkor velem is jössz mostan, Tündér Ilona! - Veled megyek, veled - mondta Tündér Ilona -, még csak a palotámat akarom összegombolyítani. Gyere csak ki az udvar közepére! Ahogy kimentek az udvarra, elővette Tündér Ilona az aranyvesszejét, megsuhintotta vele a palotát erről-arról, mindenfelől, s hát a palota csak húzódik összébb, összébb, s egyszerre úgy gurult a földön, mint egy labda. - Nesze, szegény legény, tedd a tarisznyádba! Beletette a tarisznyába, azután kiválasztottak a ménesből két aranyszőrű paripát, a legjobbat, felültek rá, s - hipp-hopp! ott leszek, hol akarok - repültek, mint a szél, a szélnél is sebesebben, még a sebes gondolatnál is sebesebben. Reggel indultak, délben már a fehér király udvarában voltak. Örült a király, nem találta helyét nagy örömében. Mindjárt papot hívatott, hogy összeeskesse Tündér Ilonával. De míg a pap előkerült volna, asztalhoz ültek, ettek-ittak, diskuráltak. Hogy, hogy nem, az asztalra került a két aranykorsó is, s Tündér Ilona úgy találta kézbe venni, hogy egy csepp rácseppent a szegény legényre. Abban a minutában szörnyethalt a szegény legény. Na, volt ijedtség, szomorúság. A király a haját tépte bánatában. Sajnálta szíve gyökeréből azt a drága, kedves szolgáját. Azt mondja Tündér Ilona: - No, ha úgy sajnálja kelmed, akkor egyet se búsuljon, mert én mindjárt feltámasztom. Vette a másik korsót, amelyikben az élet vize volt, ráloccsintotta, s hát csakugyan egyszeribe fölébredt a legény, s sokkal szebb, fiatalabb volt, mint annak előtte. Látja ezt a király, s gondolja: bizony nekem is jó volna, ha egy kicsit megfiatalodnám, fogja a korsót, s magára önti, mind egy cseppig, ami víz benne volt. Na, ha magára öntötte, szörnyet is halt, mert a halál vizét loccsintotta ki. A másik korsóban pedig egy csepp nem sok, annyi sem volt, mert azt Tündér Ilona mind kiöntötte a szegény legényre. - No, ez meghalt! - mondta Tündér Ilona. - Ez bizony meg - mondta a szegény legény is. Mit csináljanak? Ha meghalt, hát eltemetik. El is temették nagy parádéval. A szegény legényt pedig mindjárt a temetés után megválasztották királynak. Nem akadt az egész országban más, királynak való ember. Tündér Ilona pedig azt mondta: - Hallod-e, én úgyis csak a te kedvedért hagytam el a hazámat, te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket. A legény azt mondta, hogy ő bizony nem bánja. Az aranylabdát egyszeribe kigurították az udvar közepére, ott Tündér Ilona megsuhintotta az aranyvesszővel, s egy percre, kettőre, olyan palota kerekedett oda, hogy az egész világ idejött csodálni. No, aki idejött, meg sem bánta, mert a lakodalom hét hétig tartott. Tál, tányér elég volt, étel-ital kevés volt, aki hozott, ehetett, aki nem, az mehetett, egyszer csak a fiatal pár is fölkerekedett, dióhéjba telepedett, a Tiszán leereszkedett... Holnap legyenek a ti vendégeitek! 29
Tündérszép Ilona és Árgyélus V olt egyszer egy király és annak három fia. Volt a királynak egy almafája, amelyen aranyalmák termettek. Olyan különös fa volt az, hogy éjjel virágzott, s meg is ért rajta az alma minden éjjel. Így a király gazdagsága napról napra annyira szaporodott, hogy oly gazdag király nem volt az egész világon. Egyszer azonban a király, amikor szokása szerint korán reggel kiment sétálgatni gyönyörűséges kertjébe, az aranyalmáknak csak a hűlt helyét lelte. Így történt ez másnap is, harmadnap is. Összehívta a király erre az egész udvart, s kihirdette, hogy ha olyan emberrel találkozik, aki az aranyalmákat megőrzi, fele vagyonát neki adja. Az őröknek sem kellett egyéb, odaállottak az almafához. De hiába volt minden, mert éjféltájban mély álom ereszkedett reájuk, és alig múlt el negyedóra, mire felébredtek, az aranyalmák mind eltűntek. Egyszer azután a tanácskozásban felszólalt a három királyfiú, és megjelentették, hogy ők fogják őrizni az almafát. Legelőször is a legidősebb ment őrködni. De vele is csak ugyanaz történt, ami a többivel. A középső sem járt jobban. Végre a legkisebb vállalkozott, Árgyélus királyfi. Legelőször is dohánnyal jól megtömött aranyszelencét dugott a zsebébe, így ült le az almafa alá. A holdvilág szépen világított Árgyélus királyfi arcára, már érezni kezdte, hogy az álom össze akarja a szemét húzni, szippantott hát egy kis dohányt, jól megdörzsölte a szemét, nagyokat prüsszentett. Aztán másodszor is nagyot szippantott a dohányból, még egyszer megdörzsölte a szemét. Egyszer csak halk suttogást hallott. Feltekintett, hát a feje felett tizenkét hollót látott repülni. Egyenest az almafához tartottak; a tizenharmadik holló, mint vezér, elöl repült. Árgyélus megkapta a tizenharmadik hollónak a lábát, s felkiáltott: Megvagy, tolvaj! De midőn rátekintett, hát látja, hogy karja közt gyönyörű szép lány fekszik, arany fürtjei eltakarják szép fehér vállát. Ki vagy te, szép tolvaj? kérdi a királyfi. Soha többé el nem eresztelek! Én Tündérszép Ilona vagyok mondta a szép lány, ezek a hollók pedig a lánypajtásaim. Mulatságból minden este iderepülünk, hogy a sok aranyalmákat leszedjük. De nálad nem maradhatok, pedig megvallom, hogy te vagy, akit soha felejtenem nem lehet, mert csak téged szeretlek! Maradj nálam kérte Árgyélus. Nem maradhatok felelte Tündérszép Ilona, de megígérem, hogy ezentúl mindennap el fogok jönni, de az almákat többé el nem viszem. Légy mindig itt, ha látni akarsz! Ezzel nagy robajjal elrepült a tizenhárom holló. 31
Másnap az egész udvar nagy csodálkozására az aranyalmák mind meg voltak. A király homlokon csókolta a fiát. Árgyélus csak azt kérte az apjától, engedje meg, hogy tovább is őrizhesse az almafát. Ki is ment minden éjjel Árgyélus királyfi őrködni, hogy láthassa Tündérszép Ilonát. De volt a király udvarában egy Vénbanya, aki Árgyélus királyfit nagyon szemmel tartotta. A király is kezdett kíváncsi lenni, mi lehet az oka, hogy Árgyélus annyira szeret az almafánál őrködni. Magához szólította hát a vén banyát, és így szólt hozzá: Látom, hogy Árgyélus királyfit te szemmel tartod. Vigyázd meg egyszer, mikor az almafánál őrködik! A Vénbanya úgy tett. Mikor Árgyélus az almafához ment őrködni a banya a bokrok mögé bújt. Másnap korán reggel már jelentette a királynak: Meglestem Árgyélus királyfit. Gyönyörűséges aranyhajú lánnyal láttam az almafa alatt ülni; holló képében jött az almafára, úgy lett belőle aranyhajú lány. Hazudsz, Vénbanya! mondta a király. Nem igaz! De úgy van az, felséges uram. Ha kell, holnap jelet is hozok arról, hogy igazam van. Másnap este Árgyélus és Tündérszép Ilona megint egymással mulattak. Maguk sem tudták, hogyan történt, mélyen elaludtak mind a ketten. Ekkor előcsúszott a Vénbanya, és egy aranyfürtöt levágott Tündérszép Ilona hajából, azután lassan elment. Felébredt tündérszép Ilona, sírni, jajgatni kezdett, felébredt erre Árgyélus is. Mi bajod van, kedvesem? Jaj, Árgyélus, élj boldogul, én téged soha többé nem láthatlak, nálad nem maradhatok; a házadban tolvajok laknak, nézd, aranyfürtjeimből egyet levágtak. Ezzel megölelte Árgyélust, ujjáról egy gyűrűt vett le, és Árgyéluséra húzta. Neked adom mondta, erről akárhol megismerlek. Ezzel összecsapta kezét, hollóvá változott és elrepült. Másnap reggel a Vénbanya megmutatta az aranyfürtöt a királynak. Nagyon csodálkozott a király, és tüstént magához hívatta Árgyélus királyfit. Édes fiam, testvéreidet már mind kiházasítottam, megjött az idő, hogy téged is megházasítsalak; gazdag királylányt kerestem számodra, azt hiszem, nem lesz ellenvetésed. Kedves atyám, én meg fogok házasodni, de csak úgy, ha én választok magamnak feleséget. Már találtam is. Tündérszép Ilona lesz a feleségem! A királynak nem tetszett a felelet, de bármint akarta is lebeszélni Árgyélust a kívánságáról, az nem engedett. Kardot kötött az oldalára, és elment, hogy Tündérszép Ilonát megkeresse. Az egész udvar gyászba borult utána. Már majdnem az egész világot összejárta Árgyélus, de Tündérszép Ilonának még a nyomára sem talált. Egyszer egy kis házhoz jutott, a házban egy vén anyóra talált. Illendően köszöntötte. A vén anyó széken ült, csodálkozva kérdezte Árgyélust: Hol jársz erre, ahol a madár se jár? Öreganyám mondta Árgyélus, nem tudná nekem megmondani merre lakik Tündérszép Ilona? Nem biz én, édes fiam, de talán ha hazajön az uram, a Nap, az mindenüvé odasüt, az talán meg tudja mondani. De bújj el, mert meglát, felfal! 33
Erre elbújt Árgyélus. Hazajött a Nap, belép a szobába, mindjárt kezdte: Pfű, pfű, anyó, emberhús, büdös! Erre kimászott az ágy alól Árgyélus, s köszöntötte a Napot. Szerencséd, hogy szépen köszöntöttél mondta a Nap, másként felfaltalak volna! Tündérszép Ilonáról nem tudok semmit, de talán Hold bátyám tud felőle valamit. Elment hát Árgyélus oda is. Ott is úgy járt, mint a Napnál. Az a Szélhez utasította. Oda is eljutott, szépen beköszöntött, és a Széltől is megkérdezte, hogy nem tud-e valamit Tündérszép Ilona felől. Én mondta a Szél nem tudok semmit, de nem messze tőlem abban az erdőben lakik az Állatkirály, az talán tud valamit. Ment, mendegélt újra Árgyélus, már egészen beesteledett, úgy, hogy majdnem semmit sem látott, felmászott egy fára, szétnézett, nem lát-e valahol világot. Csakugyan messze távolban észrevett egy kis világocskát, egy szép kastélyból szüremlett. Bekopogott, kinyílott az ajtó, és egy óriás jött elébe, akinek a szeme a homlokán volt. Jó estét, felséges király köszönt Árgyélus, nem tudnál te nekem Tündérszép Ilonáról valamit mondani, hol lakhat? Szerencséd, hogy úgy köszöntöttél, mint illik, másként halálfia lettél volna! Én az Állatkirály vagyok. Tündérszép Ilonáról nem tudok semmit, de talán az állataim közül valamelyik tud felőle valamit. Ezzel egyet füttyentett, és az egész palota azonnal tele lett mindenféle állattal. Megtette a király a kérdést, de az állatok közül sem tudott senki semmit. Végre is előkullogott egy sánta farkas: Én mondta a sánta farkas tudok Tündérszép Ilona felől valamit. - A Feketetengeren túl lakik, ott törték el a lábamat. Nahát, akkor vezesd oda ezt a szegény királyfit mondta a király. A sánta farkas azonnal odaállt, hogy Árgyélus üljön rá. Így mentek száz meg száz esztendeig. Egyszer csak letette a farkas Árgyélust. Már én tovább nem vihetlek, oda most már magad is eltalálsz, hisz nincs már messzire, csak száz esztendőt kell még menni! ezzel elbúcsúzott tőle, és elsántikált. Ment, mendegélt Árgyélus tovább, egyszer csak egy völgyet lát mely három heggyel volt körülvéve.
A völgyben épp három ördög verekedett. Odament hozzájuk, és kérdezte tőlük, miért verekednek. Az atyánk meghalt, s maga után ezt a köpönyeget, ostort és a bocskort hagyta. Ez a köpönyeg olyan köpönyeg, hogyha magadra veszed, és aztán a bocskort a lábadra húzod, és ezzel az ostorral egyet csattantasz, és azt mondod: Hipp-hopp! Ott legyek, ahol akarok ott vagy azonnal; ezen nem tudunk mi megegyezni. Nem tudjuk, kire mi jusson. No mondta Árgyélus, ha csak az a baj, majd elosztom én köztetek; hanem egyik hágjon fel erre a hegyre, a másik arra, a harmadik meg amarra! Az ördögök felmentek a hegyre. Árgyélus pedig felvette magára a köpönyeget és a bocskort, az ostorral egyet csattintott, és azt mondta: Hipp-hopp! Ott legyek, ahol akarok, legyek azonnal Tündérszép Ilonánál! Azonnal egy kristálytiszta palota előtt termett. Árgyélus bekopogott az ajtón. Egy öregasszony jött ajtót nyitni. Nagy csodálkozással nézett Árgyélusra. Aztán a csodálkozása nagy örömmé változott. Jaj, de jó, hogy itt vagy, Árgyélus, legalább megszabadítod a királykisasszonyunkat! Most nem lehetsz vele, csak éjféltájban, mert csak akkor járhat szabadon. Akkor, ha te háromszor megcsókolod, a Varázslónak nem lesz többé hatalma rajta. Most éppen jókor jöttél, mert nincs itthon, másként halálfia lennél. Nem félek én tőle sem mondta Árgyélus, megvívok én vele! Az öregasszony behívta Árgyélust, selyemágyat vetett neki, pompás vacsorát készített számára, aztán azt mondta: Minden éjjel eljön ide Tündérszép Ilona, ne aludj el! De az öregasszony gonosz boszorkány volt. Volt egy sípja, melyet ha megfújt, akit akart, elaltatott vele. Most is kihúzta a sípot, elfordult és sípolt, és attól Árgyélus úgy elaludt, hogy azt sem tudta, hogy a világon volt-e valaha. Éjféltájban eljött Tündérszép Ilona, meglátta a kedvesét, és felkiáltott: Ébredj fel, kedvesem! Ha háromszor megcsókolsz, megszabadulok a varázslattól. De Árgyélus nem ébredt fel. Reggel azt mondja a Vénbanya: Itt volt Tündérszép Ilona, de te aludtál, mint a bunda. Másnap is úgy történt, harmadnap is. De egyszer, amint a Vénboszorkány elbóbiskolt, Árgyélus meglátta a nyakán a sípot. Leoldotta, és kíváncsiságból belefújt. Hát látja ám, hogy az egész cselédség elaludt tőle. Ekkor tért észre, hogy azért aludt ő is olyan mélyen, mikor a Vénbanya sípolt. Most a maga nyakára akasztotta a sípot, és valahányszor a Boszorkány fel akart ébredni, ő mindannyiszor sípolt egyet. Így volt éjfélig. Ekkor jött Tündérszép Ilona. Árgyélus háromszor megcsókolta, és azonnal az egész vár kivilágosodott, minden ajtó felnyílt, a Vénboszorkány elsüllyedt. Ekkor Árgyélus karjába vette Tündérszép Ilonát, felhúzta a köpönyegét és bocskorát, ostorával egyet csattantott. - Hipp-hopp! Ott legyek, ahol én akarok, legyek az apám várában! Azonnal odarepültek egy szempillantás alatt. Árgyélus hatalmas király lett, Tündérszép Ilona hatalmas tündér; ha meg nem haltak, most is élnek. 37
Sárga kicsi kígyó V olt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek ügyes szép felesége volt, de gyermeke csak akkora sem, mint egy ütés tapló. Imádkoztak este, reggel, lefektükben, fölkeltükben: - Uram, Istenem, csak akkora gyermeket adj, mint egy ütés tapló. De az Úristen nem hallgatta meg az imádságukat. No, telik-múlik az idő. Megébred egy reggel az asszony, s azt mondja az urának: - Hallá-é! Milyen bolond álmot láttam én az éjen. - Mit, ugyan bizony? - Hát a házunkba jött egy ősz öregember, s azt mondja: - Tudom én, mi a bajotok, neked s az uradnak. Ha gyermekre van szükségetek, menjetek ki ma reggel a kapu elejébe, ott álljatok meg, s akármiféle lelkes vagy lelketlen állat jő arrafelé, fogjátok meg, vigyétek be, az lesz a ti gyermeketek. - No, hallod-e, asszony, elég bolond álom, de próbáljuk meg! Mindjárt felöltöznek, kimennek a kapu elejébe, s ott álldogálnak jó darab ideig. Hát egyszer csak arra fut egy sárga kicsi kígyó. Hé, ördög adta varasgyíkja! - neki a sárga kicsi kígyónak, megfogják, az asszony a kebelibe dugja, beviszik a házba, s ott jól tartják tejbe mártott kenyérrel. Telnek-múlnak a napok, egyszer csak megszólal a sárga kicsi kígyó, s azt mondja a szegény embernek: - Édesapám, menjen el a királyhoz, s kérje meg nekem a leánya kezét! - Mit beszélsz, te szerencsétlen teremtés, hiszen a király mindjárt a fejemet véteti! - Csak menjen, ne féljen semmitől, a többi az én dolgom lesz. Addig s addig, hogy a szegény ember felkászolódik s elmegy a királyhoz. Egy jó puskalövésre volt a király palotája. Bemegy az udvarba, s hát a király éppen akkor sétál a katonái előtt, s vizitálódik. Odamegy a szegény ember, köszön illendőképpen, s azt mondja: - Felséges királyom, életem-halálom a kezedbe ajánlom, az én fiam, a sárga kicsi kígyó, azért küldött ide, hogy megkérjem neki a leányod kezét. Nagyot kacag a király, hogy a könnye is kicsordult belé. - Jól van, te szegény ember, én nem bánom, hanem elébb három dolgot adok fel a fiadnak, s ha azt meg nem teszi, karóba húzatom a fejét. Az első feltétel az lesz, hogy hozzon három aranyalmát a Tündér Ilona kertjéből. Hej, megszontyolodott a szegény ember! Most már kifogy ebből az egy fiából is. Hogy is tudta ilyen bolond dologra adni a fejét. Csak hogy föl nem veté a nagy búbánat. Hazamegy, s mondja a fiának a király üzenetét. Azt mondja a sárga kicsi kígyó: - Azért bizony egyet se búslakodjék, édesapám, még ma elhozom a három aranyalmát. Azzal kiment az ajtón, s meg sem állott a Tündér Ilona kertjéig. Ott bebújt a kert hasadékán, felfutott a legelső fára, s lenyisszentett egy almát. 39