Útinapló a kaposvári Építőipari, Faipari Szakképző Iskola és Kollégium diákjainak kárpátaljai látogatásáról 2012. április 10 az első nap (Kaposvár, Técső) (írta: Tompos Adrián) Hét órakor indultunk a nagy utazásra. Úgy számoltunk, hogy kb. 12 órás út áll előttünk, és ha minden jól megy, akkor este 7 óra körül érünk majd Técsőre. Az első jelentősebb látnivaló Budapest volt. Áthajtva a Rákóczi hídon a Duna parti látványban gyönyörködve újra megállapítottuk, hogy Budapest talán a világ egyik legszebb városa. Az autópálya unalma és a határátkelés után az első megálló Kárpátalján a tiszaújlaki sóház volt, ahol Péter Balázs tanár úr tartott előadást az épület történetéről. Ezután a falu végén lévő turulmadaras obeliszket koszorúztuk meg, ahol a tanár úr folytatta a Rákóczi szabadságharc történetét, és felidézte az első győztes csatának emlékét. Megismertük az emlékmű sorsát is: lerombolását és újraállítását. Ezután már megállása nélkül utaztunk Técsőre. Így is este fél kilenc lett, mire megtaláltuk a Líceumot, ahol már várt bennünket a Líceum igazgatója Ambrus Pali bácsi. A rövid köszöntés és vacsora után elfoglaltuk a szállást, majd egy rövid megbeszélés után nyugovóra tértünk.
2012. április 11. a második nap (Técső, Huszt, Visk) (írta: Kiss Máté) Hét óra felé járt az idő, amikor felkeltünk. Az első nap, fárasztó volt, korán elaludtam. Fél nyolckor reggeliztünk, a reggeli nagyon finom volt. Reggeli után a csapatot négy részre osztották. Három csapat különböző tanórákra ült be ugyanazzal a feladattal: kérdezzék ki a tanulókat az ottani diáknyelv sajátosságairól. Én Marczali Ferenc tanár úrral egy kilencedikes magyar órára kerültem. Össze is szedtünk jó néhány szót, nagyrészt ukrán szavakat, amiket a
gyerekek beépítettek a magyar nyelvbe. A negyedik csapat az emlékoszlop faragásán dolgozott. Az óralátogatás után bejártuk Técsőt. A főtéren megnéztük a református templomot, egy emlékművet, amit az első és a második világháború técsői áldozatainak emlékére állítottak. Mellette az egykori Szovjetunió afganisztáni háborújában elesett técsőiek emlékére állított emlékművet láthattuk. Felkerestük Hollósy Simon festő egykori alkotóházát is. Neki szobrot is állítottak, a református templom melletti téren. A városban tett sétánk során a Kossuth szoborhoz is elmentünk, és egy félig lerombolt hidat is megnéztünk, amit még a németek robbantottak fel a második világháború idején. A híd a Tisza felett áll, a túlsó part pedig már Románia. Több emléktábla, emlékhely is arról tanúskodott, hogy a tiszai árvíz időről időre elönti a városnak egyes részeit. A városnézés után visszaindultunk a szálláshelyre, de nem sokáig maradtunk, ebéd után indultunk Husztra. Útközben megnéztünk két fából készült templomot. A mihálkai templom a 17. a husztsófalkvai a 18. században épült. A huszti várrom egy magas dombon található. Megérte felküzdeni magunkat a szép kilátásért és a vár maradványaiért. Az egykori várat három villámcsapás rombolta le még a l8. század közepén. Miután felfedeztük és bejártuk a dombot és a romokat, elindultunk lefele, ami már sokkal könnyebb volt, mint a felfelé vezető út. Huszton még megnéztünk egy templomot, sajnos csak kívülről. Azt mondták, nagyon szép, magyar szenteket ábrázoló freskókat hagytunk így ki. A következő állomás Visk volt. A viski református templom körül sok-sok faszobrot, emlékművet, fafaragást őrző padot, emléktáblát és a templom lelkészeinek névsorát láthattuk. Visk egész történelme
elevenedett meg, majd magát a templomot is megnézhettük kívülről-belülről. Az aznapi kirándulásunk ezzel véget is ért és elindultunk vissza a szálláshelyre. Vacsora után beszélgetésre várt minket a líceum igazgatója és néhány ott tanító tanár, nevelő. Megismerhettük az intézmény történetét, érdekességeket a városról, a kárpátaljai magyarok helyzetéről, az ukrajnai életről. Lefekvés előtt még bebetonoztuk az emlékoszlop tartókengyelét a református templomnál, mert a betonnak idő kell a megkötéshez. Hazafelé jövet a faragott oszloppal még a rendőr is megállított, azt hitte tolvajok vagyunk, győztük kimagyarázni, hogy ez a saját munkánk, mi faragjuk. Ezzel véget is ért a második napunk Kárpátalján. 2012. április 12. a harmadik nap (Nagyszőlős, Csetfalva, Beregszász) (írta: Ziegenheim Miklós) Reggel az első két órát újra a tanteremben töltöttük. Folytattuk az előző napon megkezdett óralátogatásokat, a diáknyelvi szavak gyűjtését. Tanárunk azt kérte, hogy ne csak a szavakat jegyezzük le, de azt is, ahogy a beszéd során használják, tehát mondatokba illesztve. Én abba a csoportba kerültem, akik a számítástechnika teremben megnézték azokat a táblázatokat, amelyeket az ukrán KRESZ magyarra fordítása során készítettek. Érdekes beszélgetés alakult ki a két ország közlekedési szabályainak összehasonlítá sáról. Délelőtt először Nagyszőlősre kirándultunk. Először az egykori megyeházát tekintettük meg, amelyben ma magyar iskola működik. Megtudtuk, hogy Nagyszőlős lakossága kb. 30 ezer fő, a magyarok aránya kb. 20%. Ehhez a
városhoz kapcsolódi k Bartók Béla neve, aki gyerekkorá ban több évet töltött el itt a nagyszülő knél. Az egykori megyeházá n adta a gyermek Bartók első nyilvános koncertjét is. Megnéztük a katolikus templomot és az egykori ferences kolostort. A város leghíresebb épülete a Perényi-kastély. Ez a család Magyarország híres főúri családjai közé tartozik, részt vettek a Bocskaifelkelésben, a Rákóczi-szabadságharcban is. Az 1848/49-es-es szabadságharc egyik vértanúja volt Perényi Zsigmond, aki Ugocsa vármegye főispánjaként aláírta a függetlenségi nyilatkozatot, amiért a Habsburgok kivégezték. A kastélyban ma tanügyi hivatal működik, sajnos belülről nem lehet megnézni. Nagyszőlősön megnéztünk egy ortodox templomot is, nagyon érdekes volt, sokan most jártunk ilyen templomban először. Csetfalván egy 15. században épült templomot tekintettünk meg. Előtte egy négy fiatornyos harangláb. A templom fő érdekessége a festett fakazettás mennyezete. Ebben a faluban született Móricz Zsigmond író édesanyja, itt volt református lelkész Móricz nagyapja. A fatemplommal átellenben épült egy új római katolikus templom, amelyet ortodox templomként is használhatnak. Ezt egy elhúzható ikonosztáz-paravánnal oldják meg. Beregszász járási központ, Kárpátalja negyedik legnagyobb városa. Lakóinak száma kb. 30 ezer fő. Száz évvel ezelőtt még a lakosság 96 %-a magyar volt, mára ez az arány 50% alá csökkent, de még mindig a legnagyobb létszámú nemzetiség a városban. A legérdekesebb látványosság az 1629-ben épült Bethlen-Rákóczi kastélyban található Bereg vidéki Múzeum. A kiállításon a múzeum igazgatója személyesen kalauzolt végig. Érdekes és tanulságos volt megismerkedni ezzel az emberrel, akinek a gyűjtőszenvedélye példamutató lehet mindannyiunk számára. Utána megnéztük a katolikus templomot, majd a városközpontban az egykori úri kaszinót, ami ma Arany Páva étteremként működik. Ezután a volt vármegyeházát ejtettük útba. Mellette található az Illyés Gyula Magyar Színház épülete, mely egykor fogadó volt. Megtudtuk azt is, hogy a színház társulatának zöme Debrecenben játszik.
A minket kísérő técsői tanár úr megmutatta azt a tanárképző főiskolát, ahol néhány évvel ezelőtt történelem-földrajz szakon végzett. A főiskola az egykori törvényszék épületében kapott helyet. A hazaérkezés után este a Líceumban birtokba vettük a tornatermet, és nagy teremfoci csatát rendeztünk a técsői diákokkal közösen. 2012. április 13. a negyedik nap (Munkács) (írta: Balogh Gyula) Reggel kilenckor, a közös óralátogatások után indultunk a técsői kollégiumból. Hosszú utazásnak néztünk elébe, hiszen az úti cél Munkács volt. Megérkezve rögtön a munkácsi várnál kezdtük sétánkat. A várba felérve, a már rutinosan elkészített csoportképek után, Péter Balázs tanár úr rögtön információosztásba kezdett. Sok érdekességet hallottunk a vár történelméről, történelmi jelentőségéről. Először Anonymust idézte a név eredetéről, majd elmondta, hogy a vár egy vulkáni kúpon épült, a környék a Latorca folyó árterülete. Megtudtuk többek között azt is, hogy a napóleoni háborúk alatt idehozták a Szentkoronát, mert végül ez maradt a legerőseb b magyar vár. A Habsburg ok sokáig börtönkén t is használtá k. Itt raboskod ott többek között Kazinczy Ferenc, a magyar nyelvújítá s vezetője is.
Sétánk során végigjárjuk a várban található múzeumokat, ahol a Petőfi-terem tetszett a legjobban. Itt érdekes Petőfi-kéziratokat, idézeteket láttunk, végigkísérhettük a költő életét. A Petőfi mellszobornál emlékszalagot helyezünk el. Itt, a belső téren található még egy 85 méter mély kút és a vár első tulajdonosának, Korjatovics Tódornak a sok tisztelettételtől kifényesedett ujjú szobra. A legfelső emeleten kitömött állatok, korabeli mezőgazdasági eszközök, jószágok voltak. Itt különösen nagy szenzációnak bizonyult kiránduló csapatunk körében a kétfejű bárány. (Csernobil) Kinn az egyik bástyán Zrínyi Ilonának és fiának közös szobrát láthattuk, Matl Péter alkotását. Vitathatatlanul a legnagyobb hatású látnivaló a hatalmas Turul-emlékmű, ami a várról tekint a Vereckei-hágó felé. A várból kifelé apró emléktárgyakat vásároltunk. Legnagyobb sajnálatomra a magyar szöveggel ellátott tárgyak száma eltörpül a cirill betűsök mellett, aminek okát nem is igazán értem. Munkács belvárosába leérve első állomásunk az 1904-ben átadott városháza épülete volt, szecessziós stílus jellemzi. Száz évvel ezelőtt magyar, német, zsidó nemzetiségek tették ki a város lakosságát, szinte egyenlő arányban. Ez az időszak volt Munkács aranykora. Kirándulásunk témájához nem kapcsolódik, mert nincs magyar vonatkozása, de nekem meglepetés volt a sétáló utcán, Munkácsy szülőháza mellett, a cirill ábécé kidolgozóinak, Cirillnek és Metódnak szobra. 1667-ben épült a Rákóczi-kastély, ami szintén a belvárosban található, ma művészeti iskolaként működik. A kastély udvarán a sztálini terror kárpátaljai magyar áldozatainak emléktáblája és emlékszobra emlékeztet a szovjet-korszak szörnyűségeire. A sétány végére érve Munkácsy Mihály szobrával találkoztunk. Érdekes volt a tanár úr összefoglalója, hogy a haza legnagyobbjai közül milyen sokan születtek és éltek olyan területen, ami ma politikailag nem magyar föld. A már szokásos vacsora utáni focimeccs után este felkészülve a másnapi vereckei kirándulásra, levetítettek nekünk egy filmet a Feszty-körképről.
2012. április 14. az ötödik nap (Szolyva, Vereckei hágó) (írta: Peiker Tamás) Szombat reggel a szokottnál korábban keltünk, hogy időben elindulhassunk legtávolabbi úti célunk, a Vereckei hágó felé. Az elmúlt napokhoz hasonlóan ebédre hideg élelmet kaptunk. Szolyva előtt megálltunk egy honfoglalás-kori emlékműnél. Itt egy olyan honfoglalás kori sírt fedeztek fel, amelybe a harcost együtt temették el a lovával. Szolyván megnéztük a málenkij robotra, háromnapos munkára hurcolt magyarok emlékművét. Itt azoknak a magyaroknak állítottak emléket, akiket a szovjetek hurcoltak el. Egyetlen bűnük volt, hogy magyarok voltak. Itt Szolyván gyűjtőtábor volt. Innen vitték tovább a foglyokat szovjet munkatáborokba. Sokan sohasem tértek vissza. Akik visszatértek, azokat megfenyegették, hogy soha, sehol, senkinek nem beszélhetnek arról, ami velük történt, különben visszakerülnek a fogságba. Szinte nem volt olyan kárpátaljai magyar család, akit a szovjet megtorlás ne érintett volna. Mintegy 23 ezer magyar áldozata volt a málenkij robotnak. Megnéztük még a kis magyar kápolnát is, amelynek a falán a foglyok által írt dokumentumok, levelek, visszaemlékezések, versek
másolatai voltak elhelyezve. Marczali Ferenc tanár úr egy ilyen bekeretezett szöveget leakasztott a falról és elkezdte nekünk hangosan olvasni, de aztán elcsuklott a hangja. Itt Szolyván megtudtuk azt is, hogy az egyik técsői diák, Ernyei Tibor nemrég interjút készített egy técsői túlélővel, aki megjárta a szolyvai tábort is. Ezután következett az egész kirándulás leginkább várt állomása, a Vereckei-hágó. Ez egy olyan hely, ahová minden magyarnak, legalább is, aki annak tartja magát, illik elmenni. Az utolsó néhány kilométer a szerpentinen felfelé kanyarogva felejthetetlen volt. Szólt a Honfoglalás című dal, háromszornégyszer egymás után, és csak ültünk némán, az ablaküveghez tapadva, s bámultuk a tájat, körbe-körbe. A buszról leszállva kicsit tanácstalanul álltunk. Egy kis cirill betűs emlékoszlopot láttunk, amit - mint a técsői kísérőinktől megtudtuk - a második világháború idején a Kárpátaljára bevonuló magyar katonák által megölt ukrán gárdisták emlékére emeltek. Kiderült azonban az is, hogy az emlékmű is csak egyike a történelemhamísítási kísérleteknek. Eredetileg itt állt egészen 1945-ig az a honfoglalási emlékmű, amit még 1896-ban állítottak. Eléggé ízléstelen dolog ennek a helyére ukrán emlékművet tenni. Az igazi meglepetés még csak ezután ért minket. Rövid séta után odaértünk Matl Péter alkotásához, amit azért állítottak beljebb, az eredetitől távolabb, hogy ne sértse az ukránok érzékenység ét. Az emlékmű ukrán nemzeti színekben pompázott, kékkel, sárgával fújták le, és cirill betűs szöveget is ráírtak. Técsői kísérő tanárunk ezt meg is írta a Kárpáti Igaz Szó című újságba, amelynek internetes kiadását mi is olvashattuk.
Mindannyian megdöbbentünk a látványon. Sehol sem volt egy teremtett lélek, csak a magányosan álló emlékjel. Borzalmasan nézett ki. Szinte teljes egészében kék és sárga festékkel fújták le. Ugyancsak ukrán nemzeti színekkel a következő feliratot írták: Ez itt Ukrajna jegyezd meg, idegen! Egyébként is már eléggé szét van verve. A koszorúk szétdobálva, a földön pezsgősüvegek. Nyilván valakik valamit ünnepeltek. Nem nyúltunk semmihez, hogy más is lássa. Például a rendőrség. Mészáros Györgyi técsői tanárnő elmondása szerint Verecke szelleme még meggyalázva is magával ragadta a kaposvári diákokat, akik a könnyeiket morzsolgatták. A kaposváriak szerint a történtek gyenge elméjűek cselekedete, hiszen a történelmi tények akkor is tények maradnak, ha átfestünk egy emlékművet, s a kő egyébként sem bánt senkit. Azért idéztem az újság szövegét, mert nagyon pontosan visszaadja azokat az érzéseket, amelyek akkor, ott bennünk támadtak. Az egész kirándulásnak számomra az volt a legemlékezetesebb pillanata, amikor az emlékművet megkoszorúztuk, és elénekeltük együtt a Himnuszt. A kollégiumba visszaérve még várt egy meglepetés. A técsői tanárok és néhány diák vetélkedőt szerveztek a számunkra Kárpátalja általunk is felkeresett nevezetességeiről. A vetélkedő végül egy érdekes beszélgetésbe torkollott magyarságról, hazafiságról. 2012.április 15. a hatodik nap (Técső, Csaroda, Tákos, Kaposvár) (írta: Szabó Richárd) Az utolsó nap reggelén kirándulásunk befejező eseményeként ünnepélyesen felállítottuk az otthon már előkészített és itt befejezett emlékoszlopot. Az avatón felszólalt Ambrus Pál igazgató úr, elbúcsúztatta a csoportot, és megdicsérte csapatunk magatartását az elmúlt hat napban. A técsői református tiszteletes is beszédet mondott. Beszédében egy ószövetségi példázatból indult ki, amely az emlékkövek, emlékjelek fontosságáról szólt, és kiemelte: a magyaroknak joguk van Kárpátalján magyarként boldogulni. Az ünnepség része volt még egy szavalat is. Pusztai Zsolt egy Wass Albert verset olvasott fel.
A z avatás után elbúcsúz tunk, és elindultu nk a beregsur ányi határ felé. A határon most is másfél órát kellett állni, de végül csak átjutottunk. Innen nem messze Csarodán megálltunk, és egy Árpád-kori templomot néztünk meg. Szintén szép középkori freskókat találtak a restauráláskor. Megálltunk még Tákoson is, ahol a csetfalvai templom testvérét, a csak paraszt Notre Dame -ként emlegetett fakazettás mennyezetű tákosi templomban gyönyörködtünk. Érdekessége, hogy ugyanaz a mester festette a tákosi és a csetfalvai kazettákat. A tanáraink felhívták a figyelmünket: Hiába jöttünk át egy országhatáron, a kultúra közös, oszthatatlan és magyar maradt.
Hazáig már csak kényszerpihen őket tartottunk. Így is este fél kilenc lett, mire az OBI épülete elé kanyarodott buszunk.