AZ EURÓPAI EGYÜTTMŰKÖDÉS FOLYÓIRATA MEGJELENIK ÉVENTE HEGYSZER HATODIK ÉVFOLYAM-1996.1. ÁRA: 149 Ft

AZ EURÓPAI EGYÜTTMŰKÖDÉS FOLYÓIRATA MEGJELENIK ÉVENTE HEGYSZER HATODIK ÉVFOLYAM-1996.1. ÁRA: 149 Ft MAGYARORSZÁG 2000 - BUDAPEST AZ INTERNETEN VÉLEMÉNYEK EURÓPÁRÓL - RALF DAHRENDORF ÉS HUGO PORTISCH KÉT RÉGIÓ MAI ARCA: KÁRPÁTALJA, SZILÉZIA MAGYAR MŰVÉSZEK EURÓPÁBAN: MÉSZÖLY MIKLÓS, KURTÁG GYÖRGY, KONOK TAMÁS 22

AZ AKADÉMIAI KIADÓ AJÁNLATA MŰVÉSZETEK VILÁGTÖRTÉNETE Ez a gyönyörű művészettörténeti kötet 1991-ben a világ legszebb könyve kitüntető címet nyerte el. Az őskori sziklafestményektől napjaink művészetéig az építészet, a szobrászat és a festészet legfontosabb korszakait mutatja be. Ára 4480,- Ft MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ The Times Atlasz A világhírű Times sorozat negyedik kötete a világtörténelem eddigi legpusztítóbb katonai összecsapásának eseményeit foglalja össze. Megrázó adatokat közöl, és szól a háború egész világot sújtó következményeiről. Ára: 5488,- Ft MAGYAR NAGYLEXIKON 4. kötet A Magyar Nagylexikon a magyar és az egyetemes kultúrkincs legfontosabb adattára és információgyűjteménye. Megjelent a 4. kötete. Ára 4480,- Ft VILÁGIRODALMI LEXIKONSOROZAT A Világirodalmi Lexikon sorozat út a korszerű műveltséghez. A rendkívüli igényességgel írott és szerkesztett mű befejező, 18. kötete immár teljessé teszi a sorozatot. A 18. kötet ára: 1815,- Ft A 18 kötet ára: 30 850,- Ft A könyvek megrendelhetők a Kiadó Kereskedelmi Osztályán: 1519 Budapest, Pf. 245.

TARTALOM MAGYARORSZÁG - 2000 Nagy N. Péter: Magyarok a felsőházban Egy az első kézfogások közül Feljegyzések, kérdések egy konferencia margójára (M. P.) BUDAPEST AZ INTERNETEN Demszky Gábor: Hogy szabadon kommunikálhassunk OTTHON, OTTHONTALANSÁG Grendel Lajos: Schmidték a közép-európai mágneses viharban Balla Zsófia: A darázs fészke K. Lengyel Zsolt: Az emelkedettség szószólója Búcsú Szabó T. Ádámtól Sárközi Mátyás: Változatok egy életre Borbándi Gyula: Otthonok az otthontalanságban VÉLEKEDÉSEK Hugo Portisch: Ausztria Európában Pénzügyi unió és keleti kibővítés Egy óriási dilemma előtt állunk Beszélgetés Ralf Dahrendorffal 2 4 6 7 10 14 19 22 25 27 Módos Péter: Karácsony és újév között, Kárpátalján A Forrástól a Közösségig - Dupka György beszél Antal László: A kora kapitalizmustól a második kora kapitalizmusig Bankrendszer és gazdaság Magyarországon HÁROM PORTRÉ EURÓPÁBÓL Esterházy Péter: Pozitív, egész, öttel osztható nagyok Kurtág Györgyről Román József: Beszélgetés Konok Tamással Juhász Erzsébet: A mészölyi szellemiség nyomvonalai A Kalligram Mészöly-számáról ÜZENET KÖZÉP-EURÓPÁBÓL Sándor Iván: A szigligeti platánok alatt Borowskival Kiss Endre: Privát és nem-privát Közép-Európa Petőfitől Kassákig Roberto Ruspantival beszélget Székács Vera Czigány György: Média és líra - 40 évben 39 42 44 52 53 56 59 62 64 66 TÁJAK, VÁROSOK KÁRPÁTALJAI SZŐTTES TALÁLKOZÁSOK 70 74 Szilézia - késleltetett bomba SZÁMUNK SZERZŐI 77 Beszélgetés Krzysztof Łęcki szociológussal Pomogáts Béla: Látogatás Bécsben Haas György: Császárvárosi hangulatok 29 34 35 SUMMARY Az Európai Utas 17-21. számának repertóriuma 77 79 Az európai együttműködés folyóirata Megjelenik negyedévenként A szerkesztőbizottság elnöke: Pomogáts Béla és Vásárhelyi Miklós Főszerkesztő: Módos Péter Számunk szerkesztésében részt vett: Farkas János László Jovánovics György művészeti vezető Kiss Gy. Csaba Módos Márton Újvári Imréné tervezőszerkesztő Vas János (fotó) Vujicsics Sztoján főmunkatárs A szerkesztőség címe: 1062 Budapest, Bajza u. 18. Telefon/fax: 122-5164, 342-1978 Az Európai utas Alapítvány megbízásából kiadja a Budapress Kft. Felelős kiadó: a Budapress Kft. igazgatója Terjeszti a HIRKER Rt. az NH Rt., a Kiadói Lapterjesztő Kft. a kiadó és alternatív terjesztők. Előfizethető a Budapress Kft.-nél (1462 Budapest, Pf. 779), a hírlapkézbesítő postahivatalokban, a Posta hírlapüzleteiben és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodában (HELIR, Budapest XIII., Lehel út 10/a, 1900) közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a HELIR 215-961 162 pénzforgalmi jelzőszámára Egy szám ára: 149 Ft Előfizetési díj egy évre: 596 Ft Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat H-1398 Budapest, Pf.: 149 Révai Nyomda Kft. 1037 Budapest, Kunigunda útja 68. ISSN: 0866-272X E számunk az Európai utas Alapítvány, a Nemzeti Kulturális Alap és a Soros Alapítvány támogatásával készült Címképünk: Budapest az Interneten 1

Alexander Lámfalussy Nagy N. Péter MAGYAROK A FELSŐHÁZBAN Magyarország - 2000: ennél egyszerűbb. mindenféle két- és többértelműségtől mentes címet aligha kaphatott volna a világ legismertebb magyarjainak februári Budapesten rendezett találkozója. Ám ez a gondosan leegyszerűsített elnevezés idő haladtán különleges tartalmakat vett magára. A rendezvényt a magyar kormány, ezen belül a Modernziációs Programiroda szervezte. Ennek alapján gondolhatnánk, hogy a hangsúly a 2000-es számra került, s a világhíres magyaroktól az ötödik ipari forradalom modernizációs kihívására adandó válaszok megfogalmazásához kértek segítséget meghívóik. Ugyanakkor az is nyilvánvaló volt, hogy a millecentenárium évében, a honfoglalás 1100. évfordulóját ünnepelvén egy ilyen esemény nehezen nélkülözheti az érzelmi intenzitást. De akkor miért nem utal erre az évfordulóra az elnevezés? Ám mégis, mintha célozna rá... A Magyarország - 2000 elnevezés két nagy évforduló közötti időszakot érint, mindkettőre utal. Az idei millecentenáriumi ünnepre utalt az esemény időpontja, a 2000. év pedig az államalapítás ezredik évfordulójára, de e számnak egyszersmind jelentős a modernizációs asszociációs mezője is. A szervezők tehát ezzel a puszta névvel számtalan lehetőséget nyitottak. de finoman érzékeltették preferenciáikat is. S ez volt az az eset. amikor minden úgy történt, ahogy elgondolták. A találkozó nem nélkülözte a szülőfölddel - vagy másoknál: a szülők földjével - való érzelmi azonosulás dimenzióit. ugyanakkor szinte aszketikusan a praktikus kérdésekre koncentrált. A modernizáció, az ország euroatlanti integrációjának problémáira. Aligha akad kényesebb feladat egy ilyesféle rendezvény megszervezésénél. Ha ugyanis egy összejövetel azt állítja alcímében, hogy a világ legismertebb magyarjainak találkozója, akkor valakinek a felelősséget is vállalnia kell azért, hogy eldöntse, ki tartozik ebbe a körbe. Persze, ha ötezer meghívót küldenek, minimálissá válik a tévedés és a sértődés kockázata, de értelmetlenné az összejövetel. Több ezer vendéggel demonstrációt lehet tartani, termékeny eszmecserére azonban csak véletlenül kerülhet sor. Ha ráadásul személyesen maga a miniszterelnök a meghívó, újabb érzékeny dimenzió jelenik meg. A politikai, mely némelyeket arra indíthat, hogy kikényszerítsék a meghívást, másokat arra, hogy elutasítsák. A kormány a magyar külképviseleteket bízta meg azzal, hogy nevezzék meg vonzáskörzetük legsikeresebb hazánkfiait. Első megközelítésre egy mintegy nyolcszáz nevet tartalmazó lista alakult ki. A szűkítés során igazodási pontként szolgált, hogy eredményes találkozót legfeljebb száz emberrel lehet rendezni. Eldöntötték azt is, hogy ezúttal nem a kultúra, a szellem szféráit, hanem a gazdaság, az üzlet, a nagy intézményrendszerek világát kívánják elsősorban megszólítani. Az összejövetel koncepciójának megalkotásakor úgy határoztak a szervezők, hogy ezúttal nem nemzetpolitikai összejövetelt rendeznek, tehát a határon túli magyarság képviseletére nem annak legmarkánsabb politikai képviselőit kérték. Két példával szeretném érzékeltetni, mennyire kényes helyzetben voltak a meghívók. A vendégek első listájáról hiányzott Soros György neve. Találgatások kezdődtek arról, hogy a világ egyik legjelentősebb pénzügyi befektetője, a földkerekség gazdaságilag legsikeresebb magyarja, akinek nem utolsó sorban alapítványán keresztül intenzív a kapcsolata az óhazával, miként és miért hiányozhat egy ilyen összejövetelről. Kovács László külügyminiszter adta meg az egyszerűségében váratlan választ. Soros Györgyöt hívták, nem utasította el az invitációt, de nagyon nehezen halasztható elfoglaltságaira hivatkozva kimentette magát. Utóbb, 2

Soros György az újabb szívélyes külügyminiszteri ösztökélésre visszakérdezett, hogy vajon a Magyarország - 2000 a kormány és a meghívottak számára különlegesen fontos eseménynek számít-e. A határozottan igenlő válaszra megígérte, hogy ha csak egy módja lesz rá, jön. S ugyan kicsit később, mint a többi vendég, de a tanácskozás első napjának délutánján valóban megérkezett Budapestre, s hozzászólásában olyan pozitív képet festett a hazai gazdasági folyamatokról, hogy az talán még meghívóit is meglepte. Egyébként is jellemző volt az összejövetelre, hogy a résztvevők egészen más hangnemben beszéltek, mint az Magyarországon szokásos. Alapvetően és radikálisan sikeresnek tartják a hat éve elkezdődött átalakulási folyamatot, s csak ezen belül hívták fel egy-egy továbbfejleszthető mozzanatra a figyelmet. Dr. Habsburg Ottó és fia, György Kovács László egyébként említett egy másik esetet is, amely jellemezte feladatuk különleges mivoltát. Már a meghívandók listájának publikálása után egy fogadáson találkozott egy férfiúval, kit sokra becsül. Az illető kellemetlen szemrehányásokkal illette, amiért elfeledkeztek róla, s nem szerepel a világ legismertebb magyarjainak listáján. A külügyminiszter igencsak meglepődött, ő ugyanis azt nem tudta, hogy a sok-sok éve Magyarországon élő úr nem magyar állampolgár, tehát meghívható lenne, amiként azután el is küldték neki az invitációt. (A szervezők a külföldön élő magyar és nem magyar állampolgárságú magyarokat, valamint a Magyarországon élő, de külföldi állampolgárságú magyarokat hívhatták meg.) A meghívandók listájának összeállítása és a találkozó elnevezésén túl ez esetben olyan döntések sem voltak egyszerűek, amelyek utóbb annak tűnhettek. Például annak, meghatározása, hol tartsák a Magyarország - 2000-et, milyen nyelven beszéljenek, és miként szólítsák a résztvevőket. Nos, méltó helyszínként kézenfekvően kínálkozott a Parlament, de az talán furcsa lett volna, ha a törvényhozás padsoraiban tanácskoznak a meghívottak. Adva volt azonban az egykori felsőház terme, amely tükörmása a mai magyar országgyűlés által a plenáris üléseken használt varázslatos helyiségnek. Hivatalos nyelvként adódott ugyan a magyar, de azért menet közben kiderült, hogy ez az evidencia nehézségeket is rejt. Sokan voltak ugyanis a résztvevők közül, akik külföldön születtek, vagy már negyvenötven éve élnek más nyelvi közegben, s ezért könnyebben fejeznék ki magukat más nyelven, mint a magyar. Mindazonáltal ők is vállalták, hogy időnként mosolyt fakasszanak egyegy fordulatukkal, de akkor is magyarul beszéltek. Végül is a keverés vált az egyik jellemző nyelvhasználati technikává. A szakkifejezéseket, számokat, megnevezéseket szívesen említették a hozzászólók üzleti, illetve munkanyelvükön, amely a legtöbbször az angol volt, mondandójuk felhívó erejű részét azonban mindig színmagyarul fogalmazták meg. A magyar beágyazottságra jellemző és kedves példa volt az, amikor az egyik Amerikából érkezett hozzászóló egy magyar közmondásra hivatkozott, amelyet ugyan életében nem hallott, csak ott, a felsőház folyosóján, de igencsak találónak, idézendőnek gondolt. Ami pedig a megszólítást illeti, ebben hamar közös nevezőre jutottak a résztvevők: a legtöbbször a honfitársaim kifejezet használták. Azt, hogy a találkozón mennyire nem a formális demonstrációkon volt a hangsúly, bizonyítja az a tény is. hogy a plenáris ülések, a nagy átfogó beszédek mindkét napon a megadott időnél jóval kevesebbet vettek igénybe. Inkább a szekciókban folyt érdemi munka. Ezek elnevezései (pénzügyi-befektetési, műszaki fejlesztés és technológiai transzfer, a magyar szellemi tőke hasznosítása) szinte mindent elmondanak az összejövetel karakteréről. A sajtó is csak módjával kapott teret. A kormány láthatóan a bensőséges hangulat megteremtésén, a különféle kapcsolatok szálainak felvételén, erősítésén fáradozott. Mindazonáltal a nyilvánosság sem maradt érdekességek nélkül. A plenáris üléseken s az újságokban is találhatott eredeti megállapításokat, váratlan gondolatokat. Soros György már említett beszédében például kijelentette, hogy szerinte két-három év múlva már az átlag magyar polgár is érezni fogja a gazdasági élénkülés kedvező jeleit. Ezt a közvéleménykutatási adatok szerint a hivatkozott állampolgár nem így gondolja, de bár ne lenne igaza! 3

Andrew Sarlós Charles Gáti Marton Kati Határ Győző Andrew Sarlós kanadai üzletember, akinek pénzügyi szervezésében e hónapokban épül Budapesten egy hatalmas bevásárlóközpont, amelyet majd több másik követ, a NATO-tagság ügyében keveredett vitába a magyar miniszterelnök, illetve külügyminiszter által megfogalmazottakkal. Ő ugyanis úgy gondolja, hogy Lengyelország észak-atlanti tagságába Oroszország semmiképpen sem egyezhet bele, márpedig ha ez nem valósul meg, Magyarországé sem. Ezért szerinte nem érdemes túl nagy energiát pocsékolni erre a koncepcióra, inkább egy közép-európai biztonsági zóna létrehozásán kellene fáradozni. Völgyes Iván, a General Electric magyarországi konzultánsa, kinek cége immár 800 millió dollárt fektetett be az országban, meglepetésének adott hangot, hogy Magyarország maga sincs még tisztában azzal, milyen kiemelkedő a szerepe a volt keleti blokk átalakulásában. Ez az ország ugyanis az átláthatóság, kiszámíthatóság, politikai stabilitás hármas követelményének megfelel, még ha az adójogszabályok kicsit hektikusan változnak is. Szerinte az ország politikai józansága példamutató, hiszen itt a legerősebb szélsőjobboldali párt is csak másfél százaléknyi szavazatot gyűjtött. Sehova nem áramlott ennyi működőtőke, sehol nem ilyen előrehaladott a privatizáció, megvan a társadalmi béke. Jó lenne azonban, ha ilyen találkozókra gyakrabban kerülne sor. EGY AZ ELSŐ KÉZFOGÁSOK KÖZÜL Feljegyzések, kérdések egy konferencia margójára A Parlament VI-os kapujában Fejtő Ferenc. Idős, nem túl elegáns régi télikabátjában. A kormányőrség díszes öltözetű katonája azzal a határozottsággal jelöli ki a helyét a szűk előtérben, amely térségünk egyenruhásait BKV ellenőrtől a rend őreiig egyaránt jellemzi. François - segítem a listát böngészőt. - Párizsból jött. Ballagunk lassan felfelé a lépcsőn. Fejtő arcán ugyanaz a kicsit zavart, de nagyon öntudatos mosoly, amelyet 1992-ben figyeltem meg, amikor két órás késéssel érkezett a francia Nemzetgyűlés dísztermébe, a tiszteletére adott fogadásra, hogy átvegye az év legjobb politikai művéért járó nagydíjat. Fejtő semmit nem érzett az előző kapu alatti herce-hurcából. Lehet, hogy csak az én kelet-európai reflexeim működtek? Kérlek, várj itt majd egy kocsival délután - fordul hozzám -, hogy odataláljak hozzátok a könyvbemutatóra. Késő délután két könyvét mutatjuk be az Írószövetségben, s ott veszi át a Nagy Imre-emlékplaketett is. Itt a katonáknál várj! - pontosítja a kérését. * A magyar miniszterelnök beszéde érzelemmentes, összefogott, tényfeltáró. A fáradtság mögött - érezni - mozgósítható erőtartalékok vannak. (Figyeltem. Végigülte a két napot. Jegyzetelt. Időnként - ritkán - kapott egy-egy komplimentet az éppen felszólalótól. Kicsit ingatta a fejét. Örült? Nem hitte? Nem lehet látni rajta. A második nap minden lényeges politikai kérdést érintő hozzászólásra reagált.) Bokros Lajos (még pénzügyminiszter) szenvedélyes és szakszerű. Árad felé az együttérzés, hisz a legtöbb itt ülő vendég pénzügyi szakember. Madártávlatból - messziről - más az ország. Egy behegedt seb lehet akár esztétikus is. De hol vagyunk mi még ettől? Folyik az operáció, érzéstelenítés 4

O sváth György André Kosztolányi és Paul Lendvai Szelényi Iván nélkül. A régi vicc jut eszembe: A profeszor úr mindig így operál? -..Bocsánat, nem boncolunk? * Alexander Lámfalussy. A kormánytagok után az első vendég, aki szót kap. Csendes beszéd. Kicsi, nem idegen nyelvre valló - tájszólás. Egy egyházi középiskola szelíd, vidéki, tudós tanára. A nagy szavakból semmi sincs a szókészletében. Érzelmi kötődése mégis nyilvánvaló. Ahogy mondja: és akkor látjuk, Magyarország megy a szakadék felé, aztán megáll, tíz lépés hátra, újra elindul... Valakire hivatkozik, s hogy a szakforrás jellegét jobban érzékeltesse, hozzáteszi: ő is bencés diák volt. * Az első igazi szónoklat a doktor úré. Dr. Habsburg Ottóé. Sajátosan ejti az r-hangos szavakat, magyarul - raccsol. Mégis nagy taps tüzes beszéde után. Mit mondott? Hogy ő még csak 84 éves, s egyelőre az egyetlen magyar képviselő az Európa Parlamentben. De abban biztos, meg fogja még érni, hogy többen is legyenek ott magyarok. * Tavaly egy délután Bécsben Georg Táborit hallgattam. Mesélt az életéről (Anglia, az Egyesült Államok, Németország - katona, filmes, színész, rendező). Most a Burgtheater rendezője. Bent a dolgozószobájában a televíziós stáb dolgozott: inzerteket készítettek; szerepek, rendezések, találkozások - egy élet állomásait nyomon követve. Tábori nem a sikereiről mesélt, hanem a honvágy furcsa jelenségeiről s az első hazatérésről, mit is jelentett neki évtizedek után Budapest újra? Ízek, szagok, mondatok, viccek. A házmester ismerős, pedig nagyon megöregedett, mégis, valahogy olyan, amilyennek az emlékezet megőrizte. Tábori nagyon, nagyon lassan beszélt, talán először fogalmazta meg magának is a hazatérés élményét....tudod, mintha az ember egyszer meghalt volna, majd egy félreértés folytán visszaengedik a túlvilágról. Láthatja, hogy megy nélküle is minden... Senkinek sem hiányzik. És az ember boldog. Sírna, ha tudna, ha nem lenne az egész olyan természetesen köznapi. Akik most itt ülnek vendégként - egykori elmenekültek vagy elüldözöttek -, érezhetnek valami ilyesmit. Vagy most. vagy akkor, amikor először visszajöttek. Válogatás szünetbeli kérdéseikből: Miért nincs itt az ellenzék? Miért nincs itt a másik kormánypárt? (Demszky végigülte az első nap több mint a felét.) Miért ilyen kevés az újságíró? Miért olyan visszafogott minden? Miért mondta azt a miniszterelnök, hogy az itt elhangzottak (az újságíró számára) inkább háttérbeszélgetésnek számítanak? * Melléktéma: Az Amerikából érkezett egyik tudósnak üzenem. Igaza van. A két évvel ezelőtti MTK-t és Fradit bemutató írásunkból bizony hiányzik Mándi Gyula neve. Ami a másik kérését illeti - küldeni az iskolába abból a lapszámból, amelyben az egykori alma materről szóló írás megjelent - teljesítettük. Óhaja szerint az ő nevének említése nélkül. * Összegzés helyett: hatodik éve utazom az Európai Utassal konferenciáról konferenciára. Érzékelem, hogy Magyarország egyre közelebb került (kerül) ez idő alatt - mihez is? Mondjuk a világnak ahhoz a részéhez, amelyben az egyenruha láttán az embernek nem olyan asszociációi támadnak, mint nekem a Fejtő-intermezzó után. Még valami. Bár erről nem is esett szó. Itt a Parlamentben két gesztus találkozott. A meghívóé és a látogatóé. Az elmúlt évtizedekből - nyilván - mindkét félnek megvannak a maga emlékei. Valószínűleg az ellentétes oldalakról. Most meg - természetesen - mindketten ugyanannak a csapatnak a szurkolói, segítői, támogatói vagy vezetői. Hogy áll a csapatunk, Hungary, Magyaror- szág a tabellán? Onnan kintről nézve helyzete biztatóbbnak látszik, mint amilyennek mi ítéljük meg innen, belülről. Kíváncsi voltam, a mostani vendégek közül átélte-e valaki azt az élményt, amit Tábori megfogalmazott: mintha visszaengedtek volna odaátról. Volt, aki elmondta, igen, érzett valami hasonlót, de a többség mosolygott - ezen régen túl vagyunk már. Úgy látszik, a pénzemberek, politikusok nem igazán érzelmesek. M. P. 5

BUDAPEST AZ INTERNETEN Demszky Gábor HOGY SZABADON KOMMUNIKÁLHASSUNK Megnyitó szavak egy kiállításhoz Ez a kiállítás már megnyílt - én sok kiállítást megnyitottam már. de nyugodtan mondhatom, soha ennyi érdeklődőt nem láttam, és soha nem vették ennyire birtokba a kiállított eszközöket, mint ma délután itt a Budapest Galériában. Ez azt jelenti, hogy az érdeklődés megvan, és amikor a főváros megcsinálta a saját home page-ét, és a kiállítás mögé állt, akkor egy nagyszerű vállalkozást támogatott. A fővárosi home page bemutatkozására is alkalmas ez a kiállítás - egyébként is nagyon büszkék vagyunk, hogy megcsináltuk, és mi is jelen vagyunk a világméretű elektronikus faliújságon, az Interneten. Magyarországon először a különböző egyetemek és tudományos műhelyek kapcsolódtak be a számítógépes világhálózatba. és nagyon örülök, hogy mellettük egyre inkább jelen vannak az Interneten a művészeti tevékenységet folytató intézmények, például az Artpool alapítvány, amelyet a főváros is támogat, és valamennyi művészeti ág képviselői is megjelentek itt. Tulajdonképpen a művészetek és az Internet kapcsolatáról is szól ez a mai kiállítás. Még egy személyes gondolat: sokkal hamarabb ért volna véget a diktatórikus időszak, nemcsak itt Kelet- Európában, de az egész világon, ha az Internet hamarabb jött volna. Nagy érdeklődéssel figyelem, hogyan omlanak majd le az utolsó falak és tűnnek el az utolsó diktatúrák a földről, helyet adva a nyitott társadalomnak, amelyre az információk szabad áramlása jellemző, és az ellenőrizhetetlen, cenzúrázatlan információk hogyan váltják fel azt az időszakot, amelyet éppen az információ monopóliuma jellemzett. Arra gondolok, hogy ez az eszköz, amelyet most már valamennyiünk közkincsének tudhatunk, bárcsak sokkal hamarabb jelent volna meg, és nem kellett volna nyomdagépekkel. stencilgépekkel bajlódnunk. Mindannyiunk képernyőjén egyszerre jelen lehettünk volna. Abban a reményben nyitom meg ezt a kiállítást, hogy Magyarországon is érvényesül ugyanaz az trend, mint a világban, hogy megsokszorozódnak az Internet felhasználói, és egyre többen kapcsolódnak be a világhálózatba. Azt remélem, hogy ezzel kapcsolatban egyre több jó hírről számolhatunk be, és mindaz, amit ma még jószerivel csak a munkahelyeken használunk, beköltözik a családokhoz, és olyan eszközhöz jutunk általa, amellyel sokkal szabadabban kommunikálhatunk egymással. Köszöntöm Önöket a Főpolgármesteri Hivatal home page-én! A Fővárosi Önkormányzat megalakulása óta nagy jelentőséget tulajdonít annak, hogy tevékenységéről minél hitelesebb, pontosabb és gyorsabb tájékoztatást adjon az erről érdeklődőknek. E célunk szolgálatába mostantól új kommunikációs csatornát állítunk: az Internet világhálózatot. A hálózat lehetőségeinek felhasználása érdekében Budapest home page-et nyit a világvárosok polgármesteri klubja (CLUB OF MEGA CITY MAYORS) és persze minden szörföző számára. Informatikusaink folyamatosan dolgoznak azon, hogy növeljék az elágazások számát, aktualizálják az adatokat és bővítsék a hozzáférés lehetőségeit. Budapest főváros önkormányzata 1996. januárjában csatlakozott a hálózathoz és el is nyerte a világ fővárosainak Internet-központja tisztjét. Büszke vagyok arra, hogy fővárosunk ma már a kibertérben is igazi világváros! A digitális tér lehetővé teszi a polgárok, városaik, önkormányzataik és intézményeik számára, hogy virtuális közösséget hozzanak létre. Ennek alapja a demokrácia, hiszen a hálózaton mindenki egyenlő partnerként vehet részt. Erre alapozva a Fővárosi Önkormányzat összes közérdekű érdeklődésre számot tartó anyagát közzé szeretnénk tenni a jövőben a Budapest Home Page publikációban. Az Internet 1988 óta felhasználóit tekintve százszázalékos évenkénti növekedési rátát mutat. Bízom benne, hogy a hálózaton hozzánk látogatók száma legalább ilyen mértékben növekszik majd és segítségünkkel egyre többen szereznek hasznos ismereteket fővárosunkról. Üdvözlettel: 6

OTTHON, OTTHONTALANSÁG Grendel Lajos SHMIDTÉK A KÖZÉP-EURÓPAI MÁGNESES VIHARBAN Szlovák évfolyamtársam az egyetemen azt találta mondani egyszer, hogy ha ő magyar lenne, kiugorna az ablakon. Kérdésemre, hogy ugyan miért tenne ilyen ostobaságot, előbb hímezett-hámozott. majd a végén azzal rukkolt ki, hogy magyarnak lenni borzalmas dolog lehet. Hirtelen haragom csillapodván beláttam, hogy igaza van. Magyarnak lenni borzalmas dolog, legalább olyan kétségbeejtő állapot, mint csehnek, szlováknak, románnak, németnek, zsidónak, orosznak vagy cigánynak lenni, nem beszélve az észtekről, lettekről, litvánokról, s ekkor a csecsenekről vagy az azerbajdzsáni örmény enklávéról nem is szóltam... Eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha... Mi lenne, ha szlovák lennék? Ha szlovák lennék, nem tudnám megbocsátani a magyaroknak és a cseheknek, hogy a történelem során csupán 1993-ban sikerült először saját államot alapítanom úgy, hogy azt nem egy idegen nagyhatalom kegyéből kaptam. Ha cseh lennék, rettegnék a hárommillió német és leszármazottaik bosszújától, akiket apáim és nagyapáim undorító atrocitások kíséretében elűztek a szülőföldjükről. Ha lengyel lennék, nem tudnám elfelejtem, hogy a két hatalmas szomszéd, az oroszok és a németek többször is felosztották egymás között a hazámat, mint valami ementáli sajtot. Ha zsidó lennék. meg tudnám-e valaha is bocsátani, hogy német vezénylettel elgázosították hozzátartozóim, rokonaim és barátaim nagy részét? Ha cigány lennék, a bőröm színe akkor is elárulná a származásomat, ha minden nap százszor megtagadnám. És folytathatnám a sort a végtelenségig, beszélhetnék arról, amit az angolok műveltek az írekkel, a franciák a saját nem francia ajkú polgáraikkal, és mindkét nemzet a gyarmataikon. Úri társaságban szerencsére ma nem sikk nacionalistának, antiszemitának és fajgyűlölőnek lenni. Ezt Közép-Európában és a Balkánon is egyre többen felismerik, még ha a nemzeti fundamentalizmus szájtépő. ripacskodó szószólóinak sok híve van is errefelé. Lehet. hogy mindez nyugatról barbár, infantilis kis népek eszelős marakodásának tűnik, vagy jobbik esetben vásott kölykök csintalankodásának. A feminin lelkületű őshonos közép-európai polgár viszont nem győz csodálkozni, hogy mennyire nem értik meg őt. Hát persze, hogy nem értik. De csak úgy, ahogy ő sem igazán a Nyugatot, mert nem utazhatott szabadon, mert még a legintimebb érzéseit is államosították, s most azt hiszi, hogy az ő hazája a világ közepe. Pedig tényleg az. Mindig az a világ közepe, ahol éppen vagyok, de azért szeretnék ott lenni, ahonnan a legmesszebbre látni. Ennek ellenére van néhány dolog a világon, amely csak Közép-Európából látható. Ezeket a dolgokat, jelenségeket, tényeket, összefüggéseket csak a közép-európai ember látja, s amit lát, az olykor elveszi az eszét. A kommunista rendszer összeomlása előtt és azóta is tengernyi cikket, tanulmányt, monográfiát írtak Közép-Európáról. Ennek a gazdag irodalomnak, valamint a saját bőrömön tapasztaltaknak köszönhetően, az alábbi tudást szereztem Közép-Európáról: 1. Közép-Európa a kontinensnek az a régiója, amely mind a négy égtáj felől bármikor meghódítható. 2. Közép-Európát a közép-európai ember lakja, de területén igen gyakran állomásoznak idegen hadseregek alakulatai. 3. A közép-európai ember a dolog jelentőségét messze meghaladó mértékben érzékeny a származására és a nemzetiségére. 4. A középeurópai embert rendszeres időközökben, valamilyen történelmi algoritmus szerint meghódítják, de mondhatnám úgy is, folyamatosan megerőszakolják. 5. A közép-európai ember ezért hajlamosabb a szorongásra és a paranoiára, mint a nem közép-európai. 6. Közép- Európa egy ideje kis államokból áll. ezért a közép-európai emberek között több a klausztrofóbiás, mint másutt. 7. Ezek a kis államok szegények. 8. A közép-európai bennszülöttek identitása az elmúlt het- 7

ven-nyolcvan évben folyamatosan sérült. 9. A közép-európai ember is szeretne sikeres, gazdag, elismert és boldog ember lenni, de erre éppen otthon nyílik a legkevesebb esélye. Engedjék meg, hogy ezek után sorra vegyem a téziseket, és szemléltető példákkal illusztráljam, miképpen jelennek meg ezek a történelemben és a legmaibb valóságban. Vegyük például az egyik kassai Schmidt családot a sok kassai Schmidt család közül. Amikor 1991-ben az utolsó szovjet katona is elhagyta Csehszlovákia területét, a már nagyon öreg Schmidt bácsi így szólt a már ugyancsak élemedett korú Schmidt nénihez: Kimentek az oroszok. És kik jöttek be? - kérdezte Schmidt néni, aki nem olvasott újságot, és nem nézett tévéhíradót. Senki sem jött be - felelte Schmidt bácsi. Az lehetetlen. Ezt nem hiszem - mondta Schmidt néni kategorikusan. Amikor még nagyon fiatal házasok voltak, és büszkék kassai származásukra, mert Kassa a régi Magyarország egyik legszebb városa volt, egy napon Schmidt néni rémülten újságolta ifjú párjának, Schmidt bácsinak: Képzeld, bejöttek a csehek. Schmidt bácsi fiatal volt, előtte az egész élet, senkitől sem félt még, legkevésbé a csehektől. Ha bejöttek, majd ki is mennek - mondta. A történelem igazat adott neki. Bejöttek a magyarok. A mieink - mondta húsz évvel később, egy borongós őszi napon. Kitört a második világháború, és ahogy közeledett a front a Kárpátokhoz, egy napon bejöttek a németek. A német megszállás fölháborította Schmidtéket, mert az akkori Magyarország a náci birodalom háborús szövetségese volt, s egy szövetséges államot megszállni nagy gyalázat. De a németek még meg sem melegedtek a városban, már menniük is kellett, vissza nyugat felé, ahonnan jöttek. A németek kimentek, az oroszok bejöttek. Aztán az oroszok is kimentek, de csak a hadseregük, s húsz év múlva már jöttek is vissza, hogy még további húsz évig in maradjanak. Schmidték ízig-vérig közép-európai emberek. Hosszú életük során kétszer voltak magyar és kétszer csehszlovák állampolgárok rövidebb-hosszabb ideig, végül szlovák állampolgárokként hunytak el nemrégen. Belekóstoltak a demokráciába, a fasizmusba és a kommunizmusba. Őseik németek voltak, akiket a középkorban telepített le valamelyik Árpád-házi uralkodó. Magyaroknak tartották magukat, de fölöttébb büszkék voltak polgári és német származásukra. Később, a kommunizmus beköszöntével erről is. arról is el kellett feledkezniük. A kommunista Csehszlovákiában német eredetű, polgári származású magyarnak lenni a lehető legrosszabb ajánlólevél volt. Minden tíz évben népszámláló biztosok faggatták a nemzetiségük felől. Schmidt bácsinak egyszer aztán elege lett a macerából. Döntse már el végre, hogy szlovák nemzetiségű-e vagy magyar - sürgette valamelyik türelmetlen biztos.,,egyik sem - mondta dühösen Schmidt bácsi. -..Kassai nemzetiségű vagyok. El is vesztene az állását hamarosan, s még örülhetett, hogy nem csukták börtönbe. A közép-európai embert a huszadik században akármiért meg lehetett erőszakolni. Ha szegény volt, azért, ha gazdag, azért: ha magyar volt. szlovák, cseh vagy lengyel, akkor azért: ha zsidó volt, azért, ha keresztény volt, azért. Hogy kit és miért, az másfél-két évtizedenként változott, de néha sűrűbben. Nem is közép-európai polgár az. akit az életben legalább egyszer valamiért meg ne erőszakoltak volna. Amikor az első világháborút követően megalakult a Csehszlovák Köztársaság, a magyarok által lakott területein földet osztottak. De a földet nem a helybeli magyar nincstelenek kapták, hanem a távoli északról odatelepített szlovákok, hogy gazdálkodjanak és megbontsák a magyarok túlsúlyát azon a vidéken. Az őslakosok nem véletlenül hívták kolonistáknak az újonnan jötteket. Amikor 1938-ban visszajöttek a magyarok, a kolonisták zömét elűzték. 1945-ben a kolonisták visszajöttek, és nagyon sok magyart elűztek a szülőföldjéről. Schmidték előre látták az impériumváltozásokkal járó veszélyeket, és megpróbáltak védekezni ellenük. Schmidt úr a hivatalban, ahol dolgozott, szlováknak vallotta magát. Kereken nyolc órán át. További nyolc órán át, otthon, magyarnak. A maradék nyolc órát alvással töltötte, s arról nincs értesülésünk. hogy ilyenkor milyen nemzetiségű volt. Minden eshetőséggel számolva nagyobbik fiát szlovák, a kisebbiket magyar iskolába járatta. A szlovák iskolákat végzett fiú szlovák, a magyar iskolákban végzett fiú magyar lányt vett feleségül. Nem telt bele sok idő, és a két fiú engesztelhetetlenül gyűlölte egymást. A nagyobbik fiú a második világháború alatt átszökött Szlovákiába, a szlávos hangzású Kovalskýra változtatta meg a nevét, és beállt a partizánok közé, mert úgy gondolta, hogy ha választania kell a fasizmus és a kommunizmus között, akkor még mindig a kommunizmus a kisebbik rossz. A másik fiú otthon maradt, felvette a magyaros hangzású Kovácspataky nevet, s az egyik magyar náci párt tagjainak a sorait gyarapította, mert úgy gondolta, hogy még mindig a fasizmus a kisebbik rossz. A nagyobbik fiú azonkívül még azt is gondolta, hogy bár az oroszok kommunisták, azért mégiscsak szláv szív dobog a mellkasukban. A kisebbik fiú viszont úgy gondolta, nem elég, hogy az oroszok kommunisták, hanem ráadásul még pánszláv imperialisták is. A két testvér csupán abban értett egyet, hogy a demokráciák gyengék, korruptak és erkölcstelenek. Amikor 1945-ben Kassát újra Csehszlovákiához csatolták, a kisebbik fiú családjával 8

együtt Magyarországra menekült. Ott hamarosan választania kellett, vagy felelősségre vonják fasiszta múltja miatt, vagy együttműködik a kommunista titkosrendőrséggel. Az utóbbit választotta. Az 1956-os forradalom leverése után belépett a kommunista pártba, s a hetvenes évek elejére nagy tekintélyű reformközgazdász lett. Múltjára fátylat borítottak, de amikor a reformokat befagyasztották, őt is félreállították. Szívrohamban halt meg, önmagával meghasonlottan, aránylag fiatalon. A nagyobik fiú Csehszlovákiában maradt, karrierje egy darabig felfelé ívelt, aztán az ötvenes évek elején koholt vádak alapján kizárták a kommunista pártból, és bebörtönözték. Tíz évvel később visszavették a pártba, bocsánatot kértek tőle, s ő újra hitt a kommunizmus eszméjében. 1968-ban Dubček híve volt, és tiltakozott az orosz megszállás ellen. Megint kizárták a pártból, állását elveszítette, gyerekeit nem vették föl az egyetemre. Kigyógyult a kommunizmusból és a nacionalizmusból is. Feleségével és gyerekeivel szlovákul, idős szüleivel magyarul beszélt. Az 1989-es fordulatot nem érte meg, ő is idő előtt halt meg, akár az öccse. A két testvér gyerekei Schmidt bácsi temetésén találkoztak először. Megállapították, hogy szüleik gyönge jellemű, erkölcstelen emberek voltak. Szánalmas alakok. Ők mindent másképpen tettek volna. Mindezt tolmács útján közölték egymással, mert egyik sem beszélt a másik anyanyelvén, s idegen nyelveken sem tanultak meg folyékonyan beszélni. Középeurópai mivoltukra nem voltak büszkék, inkább szégyellték, hogy olyan országban élnek, ahol a sok megszállás után nem maradt se pénz, se posztó. Még korábban a budapesti unoka zsidó lányt vett feleségül. Amikor ennek híre eljutott Schmidt nénihez, az idős hölgy majdnem elájult, mert az ő családjukban mindenki luteránus volt, egészen a XVI. századig visszamenően.,,nem baj - vigasztalta őt Schmidt bácsi. - Lehet, hogy egyszer még ez is jó lesz valamire. Inkább örüljünk, hogy végre szabadok vagyunk.,,most már minek? - replikázott Schmidt néni. - Nemsokára úgyis meghalunk. Amikor az egyik unoka először repülte át az Atlanti-óceánt, megrendülve tért vissza Amerikából. Kint döbbent rá, hogy Közép-Európa a földkerekség egyik legjelentéktelenebb peremvidéke. Sok kicsiny, önmagában életképtelen országocska, természeti kincsek alig-alig, a felének tengere sincs. Amelyiknek a partjait mégis mossa tengervíz, az sem megy vele sokra, mert ezek a tengerek elférnek egy méretesebb fürdőkádban. Kedvezőtlen geográfiai fekvésük megfosztotta őket attól, hogy kirabolják az Európán kívüli kontinensek természeti kincseit. Nem állhatott módjukban gyarmatosítani távoli országokat, kiirtani az indiánokat, s a maradékot rezervátumokba terelni, nem hurcolhattak be fekete rabszolgákat, akiket majd fölszabadíthatnak, az expanzió gyönyöreiben sosem volt részük. Legföljebb egyik-másik szomszédjuk rovására voltak rövidebb-hosszabb ideig erősebbek. Schmidt bácsi unokája élt a gyanúperrel, hogy a szomszéd népek nem azért utálják az ő népét, mert az egy időben elnyomta őket, s az ilyesmi igazságtalanság és gyalázat, hanem azért, mert nem nekik, a szomszédoknak adatott meg az elnyomó szerepe. Eszébe ötlött, hogy talán az húzhatná ki mindnyájukat a kátyúból, ha elfelejtenék az anyanyelvüket, s ezentúl Közép-Európában mindenki angolul beszélne. Egyrészt mert az angol világnyelv, másrészt se nem német, se nem orosz. Vagy pedig egyáltalán nem beszélnének sehogyan sem. Közép-Európában úgyis egyre kevesebbet beszélgetnek az emberek, és úgysem hallgatja meg senki sem a másikat. Egymás értésének talán éppen a SCHMIDTÉK A KÖZÉP-EURÓPAI MÁGNESES VIHARBAN beszéd az akadálya. S így legalább a szavaikba akkumulált agresszió is értelmét és irányát veszítené. Természetesen Közép-Európában nemcsak Schmidtékkel találkozhatunk. Élnek itt szép számban magyar származású magyarok, szlovák származású szlovákok, cseh származású csehek, lengyel származású lengyelek is. Nekik sem volt könnyebb egy fikarcnyival sem. Én is kiugornék az ablakon, ha szlovák lennék, mondtam annak idején a kollégámnak. Akkor ugorjunk együtt, mondta, de ne innen, a tizenegyedik emeletről, hanem talán a földszintről. Onnan meg minek? Most pedig, huszonöt évvel később, amikor már minden megszálló megunt bennünket, nem találjuk a helyünket se az ablakon belül, se kívül. Mára vagy teljesen elvesztettük az identitásunkat, vagy többféle identitásunk is van, ami megint csak nem normális állapot. Ha valaki nem találja a helyét. akkor vagy ő nincs ottan, vagy a hely nincs többé. Musil, Kafka, Gombrowicz. Danilo Kiš és mások jól ismerték ezt a bizarr közép-európai létérzést, s a középeurópai író nehezen tud szabadulni tőle. Mi mindig mindenről elkésünk, / Mi biztosan messziről jövünk - írta Ady Endre a század elején. Egy másik versében pedig ezt: A Duna-táj bús villámhárító. / Fél-emberek, fél-nemzetecskék / Számára készült szégyen-kaloda. / Ahol a szárnyakat lenyesték / S ahol halottasak az esték. /»Sohse lesz ez másként, így rendeltetett«, / Mormolta a vén Duna habja. / S boldogtalan kis országok között / Kinyújtózott a vén mihaszna / És elrohant tőlem kacagva. Írhatta volna akár ma is. 9

Balla Zsófia A DARÁZS FÉSZKE Vonódsz két folt, két hely között, végigver rajtad ág, bozót, fújtatsz hasmánt a húrokon, esküszöl hegre-földre. (Ottvágy) sem vagyok hódítóan fiatal. Lakom, nézem, főzöm. szeretem. írom. Néha fölkerekedek, és elutazom Kolozsvárra, néhány hétre, néhány hónapга. Aztán vissza. Egy Budapesten élő kolozsvári. Mint az órainga. Valaki üt-ver, rombolódik belül, mutatja a helyét és az időt is. Halálugrásnak érzem az otthontól való elrugaszkodást. így utólag és még а levegőben; biza- Szívet cseréljen, aki hazát cserél - egyre inkább belátom a költő igazát. ha most arra a kérdésre kell válaszolnom. milyen két város, két haza közön ingázni. A hely. ahonnan kilendültem, háromnevű: Kolozsvár. Cluj. Klausenburg. Az egy kor gazdag, ma hányaton sorsú Kincses Kolozsvár főként szellemiekben, történelemben és nevekben bővelkedő. Az országrész, melynek fővárosa, szintén több nevet visel: Erdély, Transylvania. Ardeal, Siebenbürgen.* Nékem egyszerre volt többféle kultúrával, hagyománnyal és hitfelekezettel kibélelt fészek és egysorsú, monolit szocialista betonból öntött cella. A hely, ahova leszállni igyekeztem, s ahol többnyire élek, az Budapest. Egy szép, zárkózott, középkorú férfi. Kissé enervált, látja, deresedik a halántéka. Okos, művelt, picit feslett és katonás. Nem taszít el és nem ölel magához. Azt mondja, rajtam múlik minden. Ez a nehéz: én Kolozsvár * Százötven évig, 1711-ig önálló fejedelemség. - Kolozsvár, Mátyás királynak és Bolyai Jánosnak, a matematikusnak a szülővárosa, két és fél évszázadig a fejedelmek, polgárok, mesteremberek és egyetemek városa. S bár az elmúlt évtizedek otromba népesedéspolitikája következtében ma ipari központ, százezres peremkerületekkel - ma is tizenegy egyeteme. főiskolája, két operaháza van... 10

gyok bűntudattal? Aki - többé-kevésbé - elment vagy el akar menni, ehhez a lépéshez keresi az érveket, a magamentést. Aki nem megy, pozíciójához keres erősítést, talán maga is hajlana a változtatásra, és nagy vehemenciával, az elmenők iránti agresszivitással vezeti le a sanyarúnak érzett élet fölötti bánatát. Otthon mintha a kudarcaira és kifosztottságára is büszke lenne az ember. S ha már nem lehet nyugodt polgár, akkor próféta lesz. De a prófétaság egyirányú, abból nincs visszaút. kodván, hogy elérem a biztonsági hálót vagy a túlpartot. Különösen akkor igaz ez, ha valaki ennyire megátalkodottan lokálpatrióta, mint én, Kolozsváron. Azt mondják, egy hely tesz azzá, aki vagyok. A kolozsvári, a kisebbségi nyelv más nyelv, másképpen alakul, mások a nehézkedései. Valami ellenében is él. Évtizedekig azt gondoltam, hogy Kolozsvárból vagyok; tőle ilyen a gondolkodásom és az, amit írok. Hogy kívüle van ugyan számomra hely (sőt! kívül tágasabb!...), de kívüle nem kerülnek helyükre a dolgok; hogy a gondolkodásom és értékrendem alapjait jelentik a tornyok, a barátaim, a tanáraim, ami itt velünk történt, a szerel- Otthon, Kolozsváron A legmagasabb ház a Malomárok fölött, a miénk meim, az erdők, a lakásunk, a bútoraink, a magnószalagjaim, a képek. És akkor most, hogy onnan nagyjából eljöttem - most elveszítem magam? El? Nem? Ez most nékem az igazi kérdés. Megváltozik-e a beszédem, a nyelvem Budapesten? Az eszem járása?...hol néhány telefonszám köröz majd ön-feledten. (Amikor majd az Új Világban) Azt hittem, kitaláltam valami nagyszerű dolgot. Két színhely, és én: hol itt, hol ott. Azt hittem, hogy diktatúra múltán nem kell mindent fölszámolni, otthagyni és kivándorolni ahhoz, hogy itt is lehessek. Van virág, melynek a földben is, de léggyökere is nő. Kolozsvár a megtartó föld, és Budapest az éltető levegő. Az e kettős életre vonatkozó szerkesztői kérdés mintha darázsfészekbe nyúlt volna. Szokatlanul nehezemre esik erről beszélni. Megfigyeltem, ez mindig élvezhetetlenül aktuális, fájdalmas, maró, behegedni nem tudó téma, bármilyen módon essék róla szó. Bizonyára tele va- Megérkezni haza a Királyhágónál szoktam. A megnyíló völgyek, erdők, boglyák hosszan, mint egy ölelés. Fáj, fáj. A falvak szegényen, mint mindig, és kivilágítatlanul, csakhogy már Cola-reklámosan. És a Város: sötét és ismerős. Féltékenyen nézem, hogy élet van benne, akkor is, ha nem vagyok itt... Boldogító és lesújtó érzés. Az emberek mennek valahova, haza, látogatóba, színházba. A vendéglőkből kihallatszik a zene. Nem étterem, hanem vendéglő. Ahogy hazaérek, másképpen beszélek... Még járnak a trolik, a Kálváriánál zörögve fordul ki az útra egy piros-fehérre marlborózott villamos. Kapunk előtt újabb darab hiányzik a járdából: most látom, milyen mocskos és elhasznált a lépcsőház; az udvaron betöredezett alagsori ablakszemek, Hodorék lakása most üresen áll... A lépcsőfeljáró elején ott a postaládánk, rajta a nevünk, bedugom az ujjam, van-e levél, nincs, honnan lenne; poros. B. néni lefeküdt, a többiek tévéznek, villog a kék fény, tőszomszédunknál zubog a kazán. A kulcsom fordul, az ajtóról mállik a festék, jól látszik a zárnál a 82-es karistolás. Az előszobában ott az amaryllis, a pálma, a folyóiratok, a Hetvenhét magyar népmese, aputól kaptam 1958-ban, meg a brosúrák, ami nem fért a szoba polcaira, mintegy négyezer könyv itthon. Pakolok az előszobai ládára, benne most is kompótok (nem befőtt), be a szobába, végigfutok, milyen sötét van itt, a tálaló fiókjából előkapok két körtét, így is ólmos a fény, gyenge az áram. elszoktam tőle. A fürdőben tele a kád. azt jelenti, csak éjjel folyik rendesen a víz. Az íróasztalban ott az olló,a 11

tollak, a papírok, a kisfiókban az igazolványok, gyorsan előkapom: most ez vagyok. Megjöttünk. A hatvanas évek végén mennyi kamaszdühvei és önérzettel figyeltem rokonaim kivándorlását! Az átmeneti politikai nyitással sok jó könyv, folyóirat bejött Romániába, remek előadások, lehetett utazni. Figyeltünk, habzsoltunk, készültünk zenésznek, írónak, néprajzkutatónak, színésznek, rendezőnek, filozófusnak, mérnöknek, papnak ki-ki. A kultúra az egyetlen esélyünk - ez egzisztenciális tapasztalat. Aztán, a többi tapasztalattal (az ország másik sarkába való kötelező kihelyezéssel, büntetésszerű katonai szolgálattal, titkosszolgálati le- és kihallgatásokkal, különféle megaláztatásokkal, letiltásokkal) gazdagabban, mintegy másfél évtized múltán e készülődők közül sokan elhagyták szülővárosukat, országukat, a Dacia Felixet, a Boldog Dáciát... Minden harang megkondulna a lélek vélem harangozna (Retro-ballada) Sohasem mondtam a barátaimnak, hogy ne menjenek el; rettenetesek voltak a történeteik. Pedig iszonyú szenvedés volt minden effajta bejelentés, homályos várakozás, 1993. június 6. Könyvhét Budapesten minden búcsúbuli, minden szétszedett lakás, minden állomásra kikísérés. a nehezen jövő-menő, gyérülő levelek, az otthoni, egyre súlyosabb terhek. Mintha egy nagy fagerendát vinnénk, minden egyes kiállóval egyre nehezebb azoknak, akik még nem, és egyre inkább érezhettük, nem lehet ezt bírni... S ami elől a többiek menekültek, a hazugság és a félelem szövevénye, mintha őket igazolná, egyre kuszább lett, egyre fojtogatóbb. Mintha folyton temetnénk - ez volt a nyolcvanas években Erdélyben, Szatmárban, Bukarestben. Temettünk is, igaz, sokan öngyilkosok lettek, alkoholisták, belehaltak, vagy a titkosszolgálat vitte őket halálba. Az elmentek nevét nem volt szabad sajtóban leírni, csak minket kihallgatva emlegették őket nyilvánosan a tisztek és a pártelvtársak... Megbiztattam magam a maradás és az ellenszegülés verseivel, hogy: Mégis! Mindennek ellenére élni fogunk. Sirattam az elmenőket, attól féltem, hogy majd semmire sem emlékszel. Írtam magam megkövesedett fának, reméltem, hogy valaki véle élni. ó, népem / e világra meghív. Biztattam magam, hogy ahogyan élek, az a hazám. Tudtam, hogy bőrömön örökre ott a heg, mindegyikünk bőrén, bármi következzék. Amíg a diktatúra tartott, nem bírtam otthagyni a többieket, különösen a keserű végjátékban nem - de senkitől nem fogadtam volna el ezt föladatként. Magamnak mondtam - mert csak magának szabhat meg valamit az ember -, hogy ha elmegyünk mind egy szálig, / hogy éljünk, legalább a halálig, / nem lesz kik föltámadjanak. Így írtam 1989. november 9-én. Nem sejthettem, hogy másfél hónap múlva negyvenhat tüntetőt lőnek le szülővárosomban. A város most él, tele van fiatalokkal. Sok tehetséges ifjú író könyve jelent meg. Van föltámadás, staféta. Amikor végül partot érsz, hullámrágottan, de élsz, (Levél) akkor egy igazi, világhíres és jóltáplált orvosprofesszor Budapesten tíz perc ismeretség után azt kérdezte, hogy nem érzem-e magam hazaárulónak. Mert mi lesz az erdélyi magyarsággal, ha mindenki - félig is - elhagyja Erdélyt? - Nem, nem érzem magam annak. De ha gondolja - ajánlottam föl -, szívesen átengedem öt-hat évre kolozsvári lakásomat annak, aki ott akar vitézkedni, cserében 12

nekem sem kell Pesten 23 négyzetméteren, romházban lakoznom, hanem itt, Budán... Erdélyinek lenni - az talán mégsem életre szóló büntetés, és Kolozsvár sem Kharon ladikja. Negyvenkét évig éltem a nemzetiségi paradicsomban - ha gondolja a professzor úr, cserélhetünk. A szakmájának élő doktor felfogásában ugyanis erdélyinek lenni missió. Valami elvont eszme vagy politikai elgondolás nevében tartani kell ott a frontot, minden áron. Mondjuk, az én életem árán is. Ő igazán értette volna, ha elmondom neki, hogy 1975-ben a legjobb kolozsvári klinikán, amikor majdnem ottmaradtam egy műtétben, a gyermekem meghalt, és soha többé nem is lehetett gyerekről szó, nos, akkoriban kettesével feküdtünk az ágyban, fejtől-lábtól... De a város másik nagy szülészetén még 1993-ban is csak egy hidegvizes csapnál lehetett mosdani, derékig, a kórteremben. Nem volt egyetlen zuhany sem mintegy hatvan asszony számára, aki bírt, elment a kazánházba, hogy ott valahogy deréktól lefele is... Miért kell minden szenvedést, minden történetet felmondani, miért kell magyarázkodni, hogy mibe fárad bele valaki, miből lesz egyszer csak elege? Aki a végvárba született, az dögöljön meg a vártán, nem érdekes, szeretne-e inkább mással foglalkozni, nem fontos, hogy fázik-e, éhezik-e, kap-e útlevelet, beutazást, hozzájut-e könyvhöz, folyóirathoz vagy sem? Ha belepusztul - akkor nem állta meg a helyét? És ha lenne ilyen össznemzeti érdek - miért nincs váltás?... Miért nincs pihent lakosság?... Az utóbbi ötven évben hol a békeharc, hol az osztályharc, hol a többségi nemzeti állameszme nevében követeltek mifelénk az egyes embertől lemondást, áldozatot. Ebben a fölfogásban nincs egyéni élet, nincs individuum, nincs senki, csupán a nagy, kollektív apparátus. S most egy újabb, ezúttal nemzetiségi ideológiáért kellene az egyéni életnek szünetelnie? A legnehezebb éveket otthon töltöttem, saját elhatározásomból. És azt gondolom, most már civil lehetek, magánszemély, és azzal kívánok foglalkozni - miképpen a professzor úr is -, amit a legjobban szeretek. Nem azt válaszoltam a híres embernek, hogy egy jómódban élő. Az 1994-es könyvhéten - balról jobbra: Várady Szabolcs. Orbán Ottó, Zelki János. Ferencz Győző, Balla Zsófia. Bodor Béla, Parti Nagy Lajos szükséget nem szenvedő ember ne utasítson mást arra, hogy nélkülözésben, állandó nemzetiségi fenyegetettségben, viszonylagos elzártságban éljen. Egy okos barátom válaszolt akkor este néki: a legtöbb ember ott szeret élni, ahol született. És ha elhagyja szülőhelyét, minden bizonnyal alapos oka van rá. Amikor minden elveszett, s pont Így van minden egyben... (Levél) Változatlan a kolozsvári piac a figyelő, kék skarabeusszemben. (Pater Noster) A tárgyak. Ahogy forgok Kolozsváron, most mit is vigyek. Néhány fénykép, egy-egy edény, csésze. A téli csizma. Ez a kétkötetes összkiadás jön. az első kiadásúak maradnak, itt több a hely, és kell, amikor itthon leszek... Kell a szótár itt is. ott is. egy ilyen életmódhoz sok pénz kellene, dupla könyvtár, ez nagyon hiányzik, a könyveim. Kéne Apu képe a falról. De ezt a lakást sem akarom megbontani: kell egy hely, ahova hazajöhetek ebben a városban, megvan az ágyam, az író- 13

asztalom, kis fiókjában a címkéim a kolozsvári postacímmel, fiókjaiban a levelek, a szülők kitüntetései, az elemi iskolai emlékkönyv a rajzokkal meg a rokonok képei, érettségi kártyák, a kottatár! Bent a zongora egyre lehangoltabb. Eljátszom egy zsoltárt, az ujjaim is rozsdásak. Fölhívom Sz. J.-t. Hallom a hangján, hogy örül, másnap elsírja magát: úgy hiányzol. Nekem is sírnom kell, ahogy átölelem, vonulunk be a könyvekkel, szőttesekkel zsúfolt lakásba, a szobájában hopp, ez az én helyem - karosszékem! Minden megvan, és mégis, minden elveszett. Elveszett a gyermekkorom óta ablakból látott kép: a régi tetők fölé most egy beton bankház és egy gigászi betonkereszt magasodik. Lassan kifordul a díszlet magából, szülővárosom képe átalakul, de nem a csinosodás. hanem a mocsok, a romlás. a betonfedők és az újgazdag kérkedés irányába. És egyre falusiasabb ez az egykor nagyvilági város. Mire elindulok, haza. Budapestre. már néhány nap. hét. hónap otthonlakás van mögöttem. behúzom a 82-ben összekaristolt ajtót. 89-ben derült ki, hogy akkor (82-ben) szerelt be lehallgató készüléket a biztonsági szolgálat. Indulásig megnéztem már a színház előadásait, fölkerestem és elköszöntem (hányadszor?) a barátaimtól, bejártam a boltokat, elintéztem néhány dolgot a még mindig szocialista jellegű adminisztrációval. A kocsi megfordul a téren, minden ház, utca, fa, híd egy-egy történet, nem is értem, miért megyek most el, mikor itt lakom; a múltját, a kincsét nem hagyja el az ember; boldog, akinél az adott és a választott egybeeshet. Próbálok kétfele élni. Azt írommondom, ami vélem-bennem Kolozsváron, e városból, e város által történt. De csak itt, Budapesten, a házsorok közt megnyíló égdarabra pillantva tudom zaklatottság és szorongás nélkül elgondolni. A megidézéstől minden erős és pontos, fölfokozottan érzékletessé válik. Az emlékezet körbenyaldossa tárgyait, forog, keres. Egy papírdarabkára jegyezgetem, mit kell legközelebb elhozni, megnézni, miben... Ha Budapestnek válla lenne, szőrös melle, odafúrnám a fejem: hja. de jó itt lenni, - suttognám. Budapest) Egy harmadik életforma ez. boldogan, ahol épp vagyok, a másik város többé-kevésbé sajgó hiányával elegyesen. Veszítés meg ígeret. A Délvidékről Budapestre jött barátaimmal tudunk nevetgélni ilyenformán némely pesti sirámokon. Meg csodálkozni, hogy lehet úgy élni. hogy valaki nem ért se szerbül, se románul... Elmenetelkor nézem a gótikus fenesi templomot, a hazakat Kőrösfőn. a paniti hágó mögötti tájat, a gyerőmonostori kitérőt, a Körös-völgyét és a Király-hágóig sírok, rejtegetem a barátaimtól is a torkomra csurgó könnyeket. Azoktól, akik egy-egy ilyen útra Budapestről velem jönnek..azok közül valók többnyire. akikkel, akikén Budapesten lennem, élnem érdemes. Egy, a hanyatlásában is gyönyörű nagyváros, egy lélegző, gazdag irodalom és a barátaim - ez az! kedvesek, okosak, csipkelődők, fáradtak, gürcölők, zseniálisak. Ők vagyunk. Két szárnyam van. két kezem, két városom, két fülem, van jobbik eszem. Harmadikul az egyensúlyi részek: a szájam. a szívem, s amit még Isten a boldogulásomra adott. Megérkezni Ártándra szoktam. Az ideúton még az egyre szegényesebbnek tűnő keleti országrészeket nézem: milyen gondozottak... az út is érezhetően jobb... A határon baj nélkül jöttünk volt át, de a gyomorgörcs soha nem fog elhagyni. Hihetetlenül civilizáltnak tűnik ideát minden. Az országjelzés láttán mélységes, dobbanó megkönnyebbülést érzek, mintha a megmenekülését. Hogy megint kikerültem onnan, ahol semminek sincs ismerhető kimenetele, csak a terep jó ismeretében lehet hozzávetőlegesen megsaccolni - és ügyeskedni, vég nélkül, fáradhatatlanul. Kikerülni abból, hogy más mondja meg, mi vagyok: magyar anyanyelvű román, erdélyi magyar, magyar zsidó, a hitközségnek hitehagyott, a szabadgondolkodónak hívő, ezen kívül: elvált, gyermektelen, asszony, liberális, értelmiségi... Jövök. Megyek. Hogy ezek mindegyike lehessek. És még több is. A darázs fészkében lakom. K. Lengyel Zsolt AZ EME Búcsú Szabó T. Ádámtól»Kaszálómba van egy nyírfa, s az alatt van három árva, Három árva talpig gyászba, három árva talpig gyászba.«(moldvai csángó népballada, Kallós Zoltán gyűjtése Lészpeden, 1970) Palástolatlan szégyenünk, hogy azt hittük: életbevágó dolgokkal bajlódunk. midőn egyidejűleg pályatársunkat elragadja a halál. E sorok írója ezentúl mindig szemlesütve idézi fel magában 1995. december 7-ét, amely napon Szabó T. Ádám nyelvész és művelődéstörténész Budapesten, közös anyanyelvünk fővárosában kegyetlen hirtelenséggel és koraisággal eltávozott az élők sorából, a megváltoztathatatlan megszokására kényszerítve szeretteit és híveit. elsősorban feleségét és három kisiskolás gyermekét, lányát meg két fiát. 1946. március 12-én született Kolozsvárott. Nyelvészeti tanulmányait 1964-ben szülővárosában, közös gyökereink városában kezdte meg, emigrálását követően 1969 és 1978 között Hamburgban és Helsinkiben folytatta, végül 1979-től 1981-ig Groningenben fejezte be. A hanzavárosbeli és a holland egyetemen óraadóként, illetve docensként is működött. A nyolcvanas évek legelején második házassága révén letelepedett Budapesten, ahol 1981-től az Eötvös Loránd Tudományegyetem Magyar Nyelvtörténeti és Dialektológiai Tanszékén tudományos munkatársként dolgozott. Közben Szabó T. Ádám és édesapja, Szabó T. Attila 1986-ban (Kiss Gábor felvétele) 14

LKEDETTSÉG SZÓSZÓLÓJA 15

Kolozsvár vendég-előadói megbízatásokat vállalt a finnországi Joensuuban és a Heidelberg mellett székelő Arbeitskreis für Siebenbürgische Landeskunde évi konferenciáin. Tanári képességeivel a közelmúltban megismerkedhettek a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem nyelvtörténet szakos növendékei is. Amilyen változatosan alakult élete, olyan sokrétű és sokszínű volt munkássága. Az első és mindvégig döntő, mindenkor nyíltan és hálásan emlegetett lökést pályaválasztásához édesapjától kapta, Szabó T. Attilától (1906-1987), az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár kolozsvári megalkotójától, a XX. századi magyar nyelvészet kimagasló alakjától. Megfelelőképpen alakult kutatási területe, amelynek központjában a korai magyar irodalmi nyelv, a magyar nyelvjárások szerkezete és irodalmi értéke, valamint az erdélyi történeti hely- és személynevek vizsgálata állott. Décsy Gyulánál, hamburgi professzoránál elkészített, 1977-en a wiesbadeni Harrassowitz kiadónál megjelentetett disszertációjában feldolgozta az 1466-os Müncheni Kódex szókincsét; e munka újabb változatát 1985-ben közzétette a budapesti Európa Kiadó Müncheni Kódex (1466). A négy evangélium szövege és szótára című kiadványában, amelyet maga rendezett sajtó alá. Még Groningenben látott hozzá, de Budapesten fejezte be és adta közre 1981-ben az ELTE Névkutató Munkaközössége megbízásából Kolozsvár és környéke helyneveinek történeti-etimológiai vizsgálata 1. A-E című, adattárral ellátott kis várostörténetét, két évre rá pedig az EL- TE Magyar Személynévi Adattárak sorozatában egy ismeretlen levéltári forrást ismertetett Kolozsvár és Felek adóösszeírása 1750-ből címen. A filológiai alapkutatások, vagyis a szorosan vett szakmai teendői mellett időt s erőt áldozott magyar szépirodalmi és népköltészeti értékek külföldi megismertetésére; többnyelvű lévén - beszélt, írt, értekezett még finnül, németül és románul is - személyes tapasztalatok győzték meg e közvetítésmód értelméről. 1982-ben a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató Csoportjának önálló kiadványává szerkesztette (Czegei Wass Albertné) Siemers Éva német fordításait a Moldvai csángó és erdélyi népballadák tárházából, leközölve a darabok magyar eredetijét is; a Simon Curtis, Alan Dixon és Neville Masterman fordítói hozzájárulásával ugyanabban az évben létrejött Transylvanian Folk Ballads kötetet Kabdebó Tamással együtt gondozta a manchesteri Albion kiadó fejléce alatt. Másik hasonló jellegű, nyomtatásban olvasható munkája, az Ady Endre tizenhárom verse magyar- 16

német-finn nyelven és finn magyarázatokkal Joensuuban látott napvilágot 1979-ben, Siemers Éva és Anna-Lüsa Alanko segítségével. Könyvalakú művein kívül számtalan tanulmányt, közleményt, könyvismertetést közölt, zömmel magyarországi szakfolyóiratokban, kulturális lapokban és újságokban, de rendszeresen külhoni magyar és más nyelvű időszaki kiadványokban, tanulmánygyűjteményekben is. Egykor az Új Látóhatárnak is munkatársa volt, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem pedig az ő érdemi közbenjárására és nyelvi útmutatókat tartalmazó előszavával adta ki 1988-ban Lakatos Demeter 1911-1974) Csángú strófák posztumusz versgyűjteményét. Amikor 1987 májusában az EPMSZ svájci konferenciáján, például egy emlékezetes hajókiránduláson a luganói tavon, Ádámmal tervezni kezdtük az Új Erdélyi Múzeum első számait, az érdekelt jelenlévők és távollévők közül senki sem láthatta előre a két és fél évvel későbbi romániai változásokat. Sőt: akkoriban éreztük magunkat talán a legtehetetlenebbnek a román diktatúrával szemben. Ádám a Bukarestből irányított világnézeti és nemzeti elnyomás kísérőjelenségei közül a tudomány elnémítását különösen fájlalta, hiszen szülőföldje honismeretével foglalkozó bölcsészként béklyót érzett a maga kezén is, azonfelül féltette a roppant jelentőségű családi hagyaték sorsát. Édesapja azon év márciusában hunyt el, minekutána őrá hárult a feladat, hogy sajtó alá rendezze az elhunyt válogatott tanulmányainak és cikkeinek hetedik, Nyelv és település témakörű kötetét, amely egy éven belül meg is jelent az Európa Kiadónál. Ebben az időszakban tökélte el Ádám, hogy hosszabb távon is emléket állít legfőbb szellemi irányítójának, mégpedig az 1814 és 1818, majd 1874 és 1947 között két folyamot megélt kolozsvári Erdélyi Múzeum felélesztésével. amelynek utolsó. LII (1947) 1-4. füzete a romániai kommunista hatalomátvétel kezdetén Szabó T. Attila felelős szerkesztősége alan küldetett zúzdába. Ádámhoz a sors kegyes volt, meg nem is: különböző érzékenységeket legjobb belátása szerint kiegyenlítő, példaszerűen kitartó toborzása eredményeképpen 1990-ben napvilágot látott az ELTE Bölcsészettudományi Kara és a budapesti Magyarságkutató Intézet kiadásában az Új Erdélyi Múzeum első évfolyamának 1-2. füzete. Ekkorra azonban végre Kolozsvárott is lehetőség nyílott az Erdélyi Múzeum-Egyesület és egykori közlönyének feltámasztására. Így az elkésett lapindítók olvasóikat köszöntve egyben el is búcsúztak tőlük: a budapesti kettős szám már ki volt szedve, amikor Romániában a forradalom elsöpörte a Ceauşescu-rendszert. A szerkesztőség úgy határozott, hogy ezt a kötetet közreadja, emlékeztetőül arra az időszakra, amikor a nagy múltú folyóiratot Romániában nem lehetett megjelentetni. A folytatás azonban a megváltozott helyzetben ismét az Erdélyben élő magyar értelmiség feladata. Ehhez a munkához viszont már most felajánljuk segítségünket. Ádám V. ÉVFOLYAM 1-4. FÜZET Az Új Erdélyi Múzeum folytatása AZ AKADÉMIAI KIADÓ ÉS A KÖZÉP-EURÓPAI MÚZEUM ALAPÍTVÁNY KIADÁSA BUDAPEST 1995 végül is mégsem került közelebbi kapcsolatba a Kolozsvárott 1991-től újra megjelenő Erdélyi Múzeummal. Ezért új lapot hívott életre, a Magyar Múzeumot, amelynek 1991- től 1993-ig általa szerkesztett három évfolyamán meglátszik, hogy körülötte megritkult a tetterősen támogató társak sora. Túl erős volt a határon inneni és túli rendszerváltozás értelmiségi köröket megbolydító, a hajdan együvétartozókat szétválasztó hatása. Az Új Erdélyi Múzeum beindításakor és megszűnésekor szembeszökően nyilvánult meg Szabó T. Ádám egyik legjellegzetesebb tulajdonsága: gyakorlatias szabadelvűsége. A liberalizmus tanát nem hirdette agyon, mint az elmúlt fél évtized magyar szellemi-politikai életében annyian tették bőszájú fondorlattal. Ő úgy terjesztette, hogy átültette nyilvános ténykedésébe. Nem kérte számon másoktól, hanem követte. Leírt, megíratott, begyűjtött, megfejtett, megszerkesztett szóval szólt mindennemű kizárólagosság ellen. A maga körében átérzett és megélt türelmet, nyitottságot és egyeztetői készséget sugárzott ki. Innen eredt népszerűsége hívei, tanítványai körében, s talán innen egyes céhbeliek iránta táplált féltékenysége és rosszindulata is. Bár ritkán és csak szőrmentén beszélt róluk, érezhettük, hogy bensőleg nehezen viselte budapesti akadályoztatásait, például azt, hogy az illetékes minősítő testület a rendszerváltás előtt nem volt hajlandó elismerni Hamburgban szerzett tudományos fokozatát, és általában azt, hogy környezetében voltak nem is kevesen, akik családi indíttatását alig leplezett agyarkodással szakmai hiteltelenítésére iparkodtak felhasználni. De hát ha a filológia, sőt a hungarológia és a magyar humán értelmiség egyöntetűen legjobbjai között tisztelte Szabó T. Attilát, miért kellett volna éppen őneki elhallgatnia hivatásának forrás- 17

vidékét? Viszonya édesapjához a nagy apák nehéz örökségének dicséretesen öntudatos vállalását példázta. Igaz, némelykor átvitt értelmű cselekedettel igyekezett megtalálni és megvédeni helyét a magyarországi tudományos életben, de ez - minden személyes hajlamon túl - válasz volt sokszor szintúgy rejtjeles mellőztetéseire és kirekesztéseire, ugyanakkor természetes hozadékként benne rejlett különleges életútjában, abban az igencsak ritka körülményben, hogy előbb Erdélyből Nyugatra disszidált, majd visszatért a pártállami Magyarországra. Aki nem ismerte közelebbről, könnyen gyanút foghatott e vargabetű láttán. Valójában azonban épp külföldi évei és későbbi rendszeres nyugati utazásai során szerzett, mindig nagyviláginak tetsző ismeretei és tapasztalatai révén emelkedett a közép- és kisszerűségek fölé. Kifinomult modorára illett volna számosabban és - úgymond - magasabb döntéshozatali szinten felfigyelni. Szabó T. Ádám szakmai teljesítményeinek egyik titka, hogy alapvetően kitekintő szemléletmódban fogantak. Ez az emlékezés egy integráló személyiség emlékét kívánja megörökíteni - így, ezzel a kevésbé magyaros, de mai magyar szövegben elkerülhetetlen kifejezéssel, amelyet Ádám biztosan elnézne, ha olvashatná. Hiszen tanári, kutatói, szerkesztői megnyilvánulásaiból teljességgel hiányzott a dogmatizmus. Szélsőségektől mentes mivoltára jellemző, ahogyan anyanyelvével és a magyar nemzeti sorskérdésekkel bánt. Édesapja nyomdokain járva őrködött a magyar nyelv tisztasága fölött, de mértéktartóan és mérlegelve, tisztelve az egyéni stílust és az adott szövegkörnyezetet; nem irtotta purista hévvel az idegen szavakat, amennyiben ezeket közhasználatúnak és a magyar szavak hangrendszerébe jól beilleszkedőnek vélhette. Éppúgy nem esett nehezére elfogadni és minden adandó alkalommal kimondani, hogy a magyar nyelv sokfajta érintkezések menetében alakult ki, mintegy annak bizonyságául, hogy kultúrák egybefonódva is megőrizhetik eredetiségüket. Ádám az apai műhelyből - mint írta egyszer - útravalóul hozta magával azt a módszertani javallatot, hogy a nyelv búvárlata során ne csak azt vizsgálja, ami törzsökösen magyar, hiszen anyanyelvünk története az állandóság és a megújulás története. Egy ember lexikont írt című. a budapesti Háttér 1986-1987/1-es számában megjelent beszámolója az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár munkálatainak akkori állásáról így folytatódik: Csodálatos nyelvünk állandósága a változatosságban, türelmessége az ellenséggel szemben is, hiszen a Habsburgokkal való hadakozásunk, a szlávokkal, a törökkel és más népekkel való ellenségeskedéseink közben is százával vettünk át baráttól és ellenségtől kölcsönszavakat. Megtanultuk nyelvét, megismertük gondolkodásmódját, de nem váltunk sem germánná, sem szlávvá, sem románná. A megmaradáshoz megértő türelem kell, hiszen a türelmetlen embert, nyelvet, kultúrát környezete kiveti, s előbb-utóbb maga ássa meg önnön vermét. E felfogás jegyében viszonyult Ádám ama sorskérdésekhez is: rendszerint szembesítette őket más etnikai és vallási közösségek elvárásaival, gondjaival. A türelmesség..egy csoport, egy kisebbség, akár egyetlen személy(iség) számára nem pusztán fontos, hanem létkérdés, fogalmazott 1985-ben Múlt - hagyománnyal. Hozzászólás egy hozzászóláshoz című, müncheni baráti felkérésre írott, máig kiadatlan kisesszéjében. Csupán az egészséges toleranciával és némi - szintén egészséges - önvédelmi képességgel rendelkező ember, csoport, nemzet életképes. Az egymásra figyelő türelmesség elvétől hajtva vált Ádám emelkedetté, a részérdekekben is kapcsolódási pontokat, felületeket fürkésző értelmiségivé, a magyar-román, magyar-szász, magyar-finn és magyar-zsidó kapcsolatok tudós és ismeretterjesztő elemzőjévé. Korántsem véletlen, hogy egyik utolsó közlésre tervezett anyagában Szigyártó Sándor színházi rendezővel beszélget a Kolozsvári Zsidó Színház tevékenységéről a második bécsi döntéstől Magyarország 1944. március 19-i német megszállásáig, amely négy év alatt ezt az intézményt a kor kérdezett tanúja szerint a háború sújtotta európai náci hatalmi övezetben egyedülállóan sikerült fönntartani és magas művészi követelmények szerint működtetni. Ádám fennebb idézett, baráti és munkatársi viszonyunk első időszakából származó Hozzászólásával vallotta és vállalta, hogy a mindenkori másik fél iránti tisztelet is véget érhet, mégpedig akkor, ha visszaélnek vele. Türelmetlenül türelmes vagyok, írta önmaga sebezhetőségének tudatában, ezért senkit meggyőződéséért meg nem vetek, de a meggyőződése ellen prédikálóval legszívesebben nem ülök le egy asztalhoz se falatozni, se beszélgetni - másodszor. Mert hát előbb meg kell ismernünk az ideológiai szélkakasokat. Visszaemlékezve az immár befejezett múlttá vált, tizenkét évet átfogó kapcsolatunkra, valamint 1995. áprilisi utolsó személyes találkozásunkra az Országos Széchényi Könyvtár kettőnknek legutoljára is eszmegerjesztő légkört biztosító társalgójában, képtelen vagyok szabadulni attól a benyomásomtól, hogy Ádám túl sok szélkakast ismert meg életében, ideológiait is, tudományost is, vagy éppen csak mindennapit. Világa így bonyolódott, s benne jómaga is néha. A másodszor, esetleg sokadszor tartalmas és értelmes eszmecserére alkalmas beszélgetőtárs keresése közben minduntalan határokba ütközött - ő, aki vérbeli európai utasként határok fölötti jelenségek szintjén gondolkodott és munkálkodott. Legutóbb mintha már csak határon túlról várta volna az együttgondolkodás ösztönző hatását. A Bloomingtonban hetvenedik életévét betöltő, őt egykor doktorrá avató hamburgi tanárának köszöntését a Honismeret 1995. számában imígyen zárta: Bízunk benne, hogy Décsy Gyula rövidesen huzamosabb időre visszatér Budapestre, mert akkor - bármely vezetése is van az országnak - nyugodtabban alhatunk, s dolgozhatunk. Most már sohasem tudjuk meg, hogy továbbdolgozva s talán több ráfigyelés közepette megtalálta-e volna nyugalmát? Úgy ment el, mint aki nemcsak megírt, hanem megíratlan műveit is ránk akarta volna hagyni, összes meg nem hallott és el nem hangzott intését a korlátoltság és türelmetlenség leküzdésére. 18