www.fotomagazin.hu/dfm-online Ez a fájl a Digitális Fotó Magazin elektronikus változata. A fájl csak az elôfizetôt illeti meg egy példányban. Errôl saját célra nyomat készülhet. A fájl digitális formában való terjesztése, vagy több példányban való kinyomtatása a szerzôi jogok megsértésének minôsül. Digitálfotó Kft. 1056, Budapest Szerb u. 17-19 Tel: 485-5057 Az cikkek oldalpárban való megjelenítéséhez válassza az Acrobat Reader megjelenítési beállításai közül a Continuous Facing vagy a Folyamatos Oldalpár opciót!
Megismerkedünk az amerikai pszicho-fotográfia jeles képviselôjével. John Bonath fotói elgondolkodtatnak, és borzongásra késztetnek. Az 55 éves mûvész 1978 óta tanít fotómûvészetet a Coloradói Állami Egyetemen. John Bonath A csontok gyengéd simogatása
Képeim a lehetségeset példázzák a lehetetlen birodalmában. A fotográfia közegében rejlô pszichológiát használom fel, hogy szürreális világot teremtsek ötleteim megvalósítására. Az allegorikus történetek vonalvezetését a képzettársítás, a metafora, a jelkép, az ikon és az archetípus formai felhasználásán keresztül teremtem meg, melyek megtalálhatók a vizuális elemek tulajdonságaiban és összefüggéseiben. Mûveimben a formai struktúra alapvetô szerepet játszik, amikor felkínálok valamit, amit a nézô értelmezhet. A klasszikus szépség esztétikáját használom, hogy olyan helyekre csábítsam a szemlélôt, ahová máskülönben nem jutna el. A számítógép lehetôvé teszi számomra, hogy bármilyen fantáziaképet úgy öntsek anyagba, és bármilyen valóságot úgy alakítsak át, hogy pontosan megfeleljen az én víziómnak. Munkáim formai esztétikája az olyan kortárs mûvészek hagyománya nyomán halad, mint Edward Weston, Irving Penn és Robert Mapplethorpe, egyúttal a mûvészettörténet olyan mestereinek nyomdokaiba lép, mint Albrecht Dürer és Jan van Eyck. Másfelôl a szürrealisták, Salvador Dalí, René Magritte, Giorgio de Chirico és John Heartfield pszichológiai struktúrájának hatása alatt állok. Ihletet merítek az ezoterikus szimbolistáktól (William Blake és Georgia O'Keefe), valamint a mágikus realistákból, mint Frida Kahlo, Gabriel García Márquez és Jorge Luis Borges. Mindig csodáltam a kortárs fotográfiai elbeszélôk munkásságát (Duane Michals, Arthur Tress), és a fényképezés korai történelmében jelentkezô allegorikus mûfajt. Munkáimban utalás található az európai és az egyiptomi mitológiára is. Véleményem szerint mégsem befolyásolja túlságosan a munkásságomat egyetlen mûvész vagy hagyomány sem. Végsô soron nem ismerek az enyémhez hasonló mûveket, és kevés tiszteletet érzek a sekélyes, digitális mûvészet java része iránt. A fotóimban fellelhetô vízió tükrözi a szellememet, humoromat, érzelmeimet, élményeimet és azokat az ideálokat, amelyek felé törekszem. Mindezeket felkínálom képeimben, hogy mások is gondolkozzanak rajta. John Bonath
104 Portfólió John Bonath Optimistának vagy pesszimistának tartja magát? Valójában nagyon optimistának. A mûveimet sem tartom egyáltalán pesszimistának. Véleményem szerint együtt érzôek, minden negatív jelleg nélkül. Ami az én jellememet illeti, barátaim tanúskodhatnak pozitív hozzáállásomról. Éppen most fejeztem be egy öthónapos kemoterápiát rák miatt, és hétrôl hétre igen jó hangulatban sikerült túljutnom rajta. Az ápolónôk még arra is megkértek, hogy beszéljek más rákbetegekkel és segítsek nekik, mert rendkívül depressziósak voltak. Pesszimistaként egyáltalán nem lennék képes túlélni a megpróbáltatásokat. Mûveim gyakran komoly témákról szólnak, a tartalom azonban nem negatív és nem tükröz reménytelenséget. Csak a fotóin látható számtalan csont, koponya és a halál egyéb jelképei miatt kérdezem. A Digitális Fotó Magazinnak küldött képeim közül csak az egyiken vannak csontok. A koponyáknak pedig rendkívül szép, esztétikus formái vannak egy olyan mûvész számára, aki formai síkon dolgozik. Dinamikusan kifejezô és gondolatokat provokáló formák ezek, az emberi test része. A mûvészek számára mi sem természetesebb, mint hogy vonzza ôket a koponya megjelenítése. Ezek a dolgok megtalálhatók a populáris kultúrában is. Ahogy konkrétan én használom a koponyát és a csontokat az lírai, és nem célja rémlátomások felidézése a halálról és a rettegésrôl. Amikor ezeket a tárgyakat használom tartalomként, egyszerûen metaforákról van szó. Az élet ciklikusnak tekinthetô, és a folyamat különbözô fázisai a kör egyes pontjai. A koponyákat ábrázoló képem az AIDS-rôl szól. Az a gondolat, hogy az AIDS az életciklust általában egy olyan ponton zárja le, amelyet az ifjúság vibráló csúcsának tekin-
tenek, érdekes ellentmondást jelent, amit a koponyák kifejezô animálásával, a csontok gyengéd simogatásával akartam megmutatni. A csont tartása az egyik kézzel fallikus szimbólumot jelent, az összes többi csont pedig kifelé áramlik a boltozatos térbôl. Számomra nehezen elfogadható valóság az, hogy a halál kapcsolatba kerüljön valakivel élete virágjában, sôt akár el is vegye az életét. Minden fotóm csupán javaslat, egyik sem végsô kinyilatkoztatás. Kérdéseket akarnak feltenni, hogy a nézô eljusson saját következtetéseihez. Ezen a képen mindössze egy lírai helyzetet mutatok be. Nem mondok ki olyan negatív állítást, hogy a halál rossz. Miért olyan fontos a halál, az elmúlás? A halál témájáról biztosan könyvet írhatnék. Az én kultúrámnak az a sajátja, hogy a lehetô legjobban kerüli és rejti ezt a témát. Az emberek életük legnagyobb részében elfutnak a halandóság elôl, és kerülik a gondolatát is. A legtöbb ember csak magában gondolkodik róla, és ezt senkivel sem osztja meg. A történelem elôtti korszak emberének is megvoltak a maga hiedelmei a halálról; az ókori egyiptomiak rendkívül finoman kidolgozták az elképzeléseiket. A vallások az egész történelmen keresztül diktálták az embernek, hogyan kell ehhez a kérdéshez viszonyulni, manapság pedig az emberek e témáról szóló elgondolásai és hiedelmei változatosabbak és különbözôbbek, mint valaha. Ha érdekel bennünket az élet értelmének kérdése, az, hogy kik vagyunk, a halál gondolatával is foglalkoznunk kell, mert a kettô nem választható el egymástól. Amikor egy képbe zárom ezt a metaforát, az leg-
106 Portfólió John Bonath többször a reneszánsz csendéletfestés hagyományát követi, ahol a koponyán kívül más vizuális elemeket is felhasználtak, pl. nyitott könyvet, gyertyát kis füstgomollyal a láng helyett, kottákat, sôt, még a térben lebegô buborékot is. Ezek a szimbólumok nem annyira halálként, mint inkább az élet illékonyságaként vagy a mi halandóságunkként értelmezhetôek. A halandóság arra utal, hogy az idô végtelen vonalán az élet egy korlátozott idôtartamot jelent a születéstôl a halálig. A halál egyszerûen az élet természetes része. Nem tudom figyelmen kívül hagyni az élet végességét. Éppen most vívtam meg csatámat a rákkal, befejeztem egy öthónapos kemoterápiát. Egy 11 éves fiú egyedülálló apja is vagyok. El kellett hát gondolkodnom a halálról, ügyeim állásáról: azokról a dolgokról, amelyek ellen harcolok az életemben, azokról, amiktôl félek. Több mint harminc éve vagyok zen buddhista, és magamhoz kell ölelnem, közel kell kerülnöm a félelmeimhez, hogy átléphessek rajtuk, és pozitívan, konstruktívan haladhassak elôre. Az elmúlás gondolata ott érezhetô minden fotó hátterében, mégis rengeteg élénk színt használ. Mi a színek szerepe a képein? Munkáimban sajátos módon, sokféle dologra használom a színeket. Formai síkon a színt a vizuális elemek közötti kapcsolatok megteremtéséhez alkalmazom. Számos esetben e vizuális elemek jellege érzelmileg ellentétes lehet, vagy olyan kapcsolatokat sugallhat, amelyeket a nézô nem kíván. A szín arra késztethet bennünket, hogy két különbözô részletet összefüggésbe hozzunk egymással. A Suttogó címû képen a férfin levô sárban megvan a kígyón található összes szín. Ez segít abban, hogy szorosabban egymáshoz kössük ôket. Egy másik formai síkon arra használom a színeket, hogy a nézôt ráve-
gyék arra, hogy több idôt töltsön a képpel. Az általam használt színek igen gazdagok és finoman rétegzettek, esztétikailag és a színérzék számára gyönyörûek. Minél hosszasabban merül el a nézô a képben, annál többet talál benne, és annál mélyebb élményekkel távozik. Amikor képet készítek, arra szánom, hogy nyomatként nézzék. Számomra igen fontos a mesterségbeli tudás, hogy az általam teremtett valóság a lehetô legjobban jusson el a nézôhöz. A szemlélô gyakran arra csábul, hogy jobban elmélyedjen a képben, még ha olyan tartalommal kerül is szembe, amellyel nem akar foglalkozni. A szín döntô tényezô lehet a pszichológiai kiélezettség megteremtésében. Stílusom jellege és a képen belüli valóság egyfajta térillúziótól függ. Megvalósítottam a háromdimenziós tér kétdimenziós ábrázolását: egy olyan illúziót, amelyet térként olvasunk le. A szín nagyon fontos a kép térformálásához. A színt használom a képen belüli dominancia és alárendeltség megteremtéséhez is. Alkalmazásával bármit tudok hangsúlyozni vagy hangsúlyától megfosztani. Ami pedig a tiszta érzékelés és értelmezés tartalmi síkján a legfontosabb, a színt a mûveimben egy teljesen szürreális valóság megalkotásához használom. Még azoknál a képeknél is, amelyek csak egyszerû fényképeknek látszanak, olyan érzésünk van, hogy a valóság körül valami nagyobb, elevenebb, másutt létezô van, valami, amirôl nem tudhatunk, és ami miatt úgy érezzük, hogy a képi valóság szürreális. Mit tudhatunk az Angyalok sorozatról, ahol egy idôs hölgy az erotikus fotóknál használt pózokban látható?
108 Portfólió John Bonath Az Angyalok sorozat mindig két elemet állít szembe egymással (a pillangó és az idôs nôi test). Nagyon alapértelmezésben a sorozat a test és a lélek közötti kapcsolatról szól, amikor végighaladunk az életen, és kilépünk belôle egy ismeretlen szellemi birodalomba. A pillangó gyönyörû, tökéletes elemét megpróbálom a nôi test olyan állapotával együtt használni, amelyet nem szoktak ábrázolni. Ez természetesen az öregedési folyamat végén van, amikor az ember már nem sokáig képes fenntartani az életet. A test nem az ideális formáját ölti, és az áttetszô, megereszkedett bôr, a testszôrzet, a ráncok részletei elég taszítóak. A pillangók formája és szépsége ideális. Formai szempontból a képek nagyon csábítóak, de amikor a nézô elmélyed bennük, az érzés biztosan nem kellemes. A legtöbb ember ezeket a fényképeket nem találná erotikusnak, az idôs nô csupán meztelen, ami egy teljesen természetes állapot. Fizikailag nincs abban a korban, amikor a legtöbb ember véleménye szerint szexuálisan aktív lehet. Úgy gondolom, a képeket a báj, a szépség jellemzi, és a fotók tisztelettel készültek. Érzékinek, de nem különösebben erotikusnak szántam ôket. A nôknek sajátos problémái vannak testük öregedésével, és úgy gondolom, e képek különösen alkalmasak arra, hogy nôk nézzék. A fotók nem halott emberrôl, vagy a halálról mint végrôl, hanem a halandóságról szólnak, a test végpontjáról és a szellem útjának folytatásáról. A pillangók a szellemet jelképezik, és egy olyan szellemi birodalom megjelenítésére használom ôket, amely különbözô módokon kommunikál a test világával. A pillangók által keltett érzések a különbözô képekben mások és mások. Néha nagyon barátságosak és megnyugtatóak, máskor fenyegetôek, megint
máskor pedig a kérlelhetetlen kaszás vagy a test életenergiáját kiszívó vámpír, parazita benyomását keltik. Mindegyik képen olyan hírvivôkként szerepelnek, akik kapcsolatba lépnek a szellemmel, és kifelé csalogatják a testbôl. Mit gondol, az emberek szeretik nézegetni ezeket a képeket? Szívesen akasztják fel ôket a falra? A legtöbb képem olyan sztori, amelyet a nézônek el kell olvasnia. A szimbólumok: egyfajta nyelv. Az emberek szeretnek értelmet találni a képekben, és minél többet belelátnak, annál jobban tetszik nekik. A közönség szívesen szemléli mûveimet, és reagál is rájuk. Ezt igazolja a sok elismerés, és a képekre reflektáló nézôk visszajelzései. Az emberek élvezni tudják a mûalkotás által adott élményt, és még az is lehetséges, hogy emiatt megváltoztatják az életüket. Ez azonban nem azt jelenti, hogy meg akarják venni a mûvet. Amikor az emberek valamilyen alkotást vásárolnak, a galéria élményén kívül más tényezôket is figyelembe vesznek. Ha egy mû valamilyen módon felkavaró, a legtöbben nem akarnak azzal együtt élni. Egyeseket nagyon megindíthat egy nô fotója, akinek mûtétileg eltávolították a mellét, de kevesen akarnak ilyen képet az ágyuk fölé. A legtöbb mû amelyet eladtam, vagy dekoratív jellegû, amely jó közérzetet kelt, esetleg megnevettet vagy gyönyörû és erotikus. Más szavakkal: a kép a környezet része, olyan módon inspirálja a tulajdonosát, hogy jó érzéseket kelt benne. Mi a pszichológia szerepe az Ön fotográfiáiban? A képben mindig rejlik egy gondolat. A gondolatok
110 Portfólió John Bonath a pszichológia birodalmába tartoznak. Ezek néha allegóriák (vizuális mesék), néha pedig a nézônek szóló, megfontolásra méltó javaslatok. A vizuális elemeknek pszichológiai jelentésük van abban az értelemben, hogy valami mást jelentenek, mint amik. Ez gyakran metaforaként vagy szimbólumként jelentkezik. A kép struktúrája valamilyen értelmezési irányba vezérli a nézôt. A kép olvasása mindig pszichológiai értelmezést jelent. Képeimnek az a céljuk, hogy olyan kérdéseket vessenek fel, amelyek lélektani folyamatot indítanak el a nézôben. A válaszok lezárják a nézô és a kép közötti interaktív folyamatot, és nem részei a képi struktúrának. Fotóim az emberi tapasztalatról és értelmezésrôl szólnak. Ezeket csak egy pszichológiai folyamat útján lehet megközelíteni. Állandóan igyekszem tudatosítani magamban, hogy mindaz, amit egy fényképpel csinálok, hogyan hat a nézô érzékelésére és értelmére. Azt akarom, hogy a képeimet provokálónak és elgondolkodtatónak tartsák. Már a digitális korszak elôtt is készített több részletbôl összeállított fotókat, hasonlóan ahhoz, amit ma digitális mûvészetnek neveznek. Milyen a viszonya a számítógéppel? A digitális korszak elôtt csaknem minden fellelhetô, ezüst nélküli eljárással dolgoztam és tanítottam is ezeket. Sokat dolgoztam szintetikus festékkel (olyan színes képeknél, amelyek fekete-fehér felvételbôl indulnak ki), selyemszita-nyomtatással, gyorsnyomtatással, fénymásolóval és platina-nyomtatással. Ezen eljárások között sok olyan van, melyekben a képet szét kell szedni és újra összerakni. A tónusértékeket szétválasztjuk, színekkel helyettesítjük, és maszkok készülnek a képek beállításához valamint összeállításához. A kép végleges megalkotása nagyon összetetté válhat, és olyan komplex gondolkodásmódot igényel, amely hasonlít ahhoz, mint amikor a kirakójátékot szétszedjük, és másféleképpen rakjuk össze. Amikor a Photoshoppal kezdtem dolgozni, a szoftver mûködésének logiká-
ja sok tekintetben nagyon hasonlított ehhez, és igen természetes volt számomra. A legnagyobb különbség az, hogy a Photoshoppal ugyanazt sokkal könnyebben és gyorsabban meg lehet tenni, és nincs határa a lehetôségeknek. A legtöbb mû, amit számítógépen készítettem, egy 10x12 cm-es színes diáról szkennelt képpel kezdôdött. Minél többet használtam a számítógépet, annál többet dolgoztam színesben, és annál kevesebbet fekete-fehérben. A munkáimban szereplô színek is a teljesen szintetikustól egy természetesebb színpaletta felé fejlôdtek, és bár természetes színekbôl indulok ki, egyetlen pixel sem marad beavatkozás nélkül mire a kép elkészül. Össze lehet foglalni, mit tart a legfontosabbnak a fotók által elmondott tartalmak közül? A munkáim a tudatom és a képzeletem bizonyos pontjáról valók. Ez egy szürreális pont, ahol a valóság szélei elmosódnak. Van egy olyan hely, amelyben a képeim léteznek, amely összeköti ôket, és stílust ad nekik. Minél több képet lát valaki tôlem, annál jobban elmélyül ebben a világban, a benne lévô történetekkel együtt. Ez John Bonath világa, én pedig üdvözlöm Önt ebben a világban, hogy egy pillanatig benne éljen. Talán amikor visszatér a sajátjába, egy kicsit magával visz az enyémbôl, egy kissé élményekben gazdagabban. Varga Miklós John Bonath az interneten: www.johnbonath.com