BUDAPEST - AZ ÉRZÉS IDEJE.

Átírás

1 BUDAPEST - AZ ÉRZÉS IDEJE. HAJDU ORSOLYA - RAMOCSAI SEBESTYÉN TDK 2012 URBANISZTIKA TANSZÉK MŰVÉSZETI SZEKCIÓ NEM LÁTHATOTT SEMMIT KONZULENSEK VARGA IMRE, URBANISZTIKA TANSZÉK - BELSŐ KONZULENS KÉKESI DONÁT, FOTOGRÁFUS - KÜLSŐ KONZULENS

2

3

4

5

6

7

8

9

10 BUDAPEST - AZ ÉRZÉS IDEJE #1 Erzsébet-híd budai hídfőről BUDAPEST - AZ ÉRZÉS IDEJE #5 Erzsébet híd, Buda BUDAPEST - AZ ÉRZÉS IDEJE #2 Rudas Gyógyfürdő előtt BUDAPEST - AZ ÉRZÉS IDEJE #6 Rudas Gyógyfürdő Friedrich Born rakpart BUDAPEST - AZ ÉRZÉS IDEJE #3 Pesti alsó rakpart, Lánchíd hídfő BUDAPEST - AZ ÉRZÉS IDEJE #7 Gellért tér, rakpart lejáró lépcső BUDAPEST - AZ ÉRZÉS IDEJE #4 Apáczai Csere János utca Szende Pál utca sarok BUDAPEST - AZ ÉRZÉS IDEJE #8 Szabadság-híd

11 GONDOLATOK A BUDAPEST - AZ ÉRZÉS IDEJE. C. FOTOGRÁFIAI SOROZATRÓL Ismétlődés- monotonitás egyszerű tiszta ősi transzcendens van. Az elme levetkőzi a felesleget, a tisztát keresi, a szabályosat, ami lehet szabálytalan. Milyen törvény van a szabályosságra? A geometria tisztasága segít. A szabályosság is egyedi, valós, az egyéné. A mienk. Mindenkié Szándékoltság funkcionalitás. Elemi módon hordozza magában minden alkotás ezt a kettősséget. Létrehozni, vagy megmutatni tetszőt és alkalmasat, egyenlőt jelent a kép megalkotásával, ami a személyesség elkerülhetetlen valóságát indítja el a szemlélőben. Kezdeti, ősi érzetek ezek. látvány mindig volt. A tapasztalás legbelső szintje. Szavak nélküli, gondolati, emberi, és mégis- vagy éppen ezért több, hiszen oly sok minden van belesűrítve egy képbe, elmondani ki tudná? Elmondásával csorbul az egész. Megmutatásával talán kevésbé. Egy kép sem ugyanazt mondja egy szemlélőnek, mint valakinek, aki nem csak szemlélő de a kép valóságának résztvevője is. Az érzés teljesen más, ha régi közös képeket nézegetünk valakivel, vagy valaki más családi képeit lapozgatjuk. Kis kívülállóság mindig van, és ellentmondás is, mert nehezen lépünk be egy világba, amit nem ismerünk, bár pont ezért izgalmas és érdekes. Tud egy fotó nem kívülállóként tekinteni a nézőjére? Talán nem. De mindenki bevonódhat bármilyen fotóba, mert a képek gondolatok és talán a gondolatok is képek, így ez mindenkiben megvan. A fotó sokkal több, mint egy képkivágás a nagy egészből. Nem csak egy pillanatfelvétel. Az idő nem fagy meg benne, állapotként él elevenen. A színek múlandóak, változnak. A fekete és fehér mindig van. Az érzés valami olyasmi, mint az idő. Megfoghatatlan és meghatározó. Van egy keret, melybe belefoglalható, előzménye és hatása van; előtte és utána. A tapasztalás körülöleli, belekarol, megtámasztja, de támaszkodik rá, táptalaját is adja. Idő sincs önmagában, a pillanat, nem lehet önmagában. Tévedés lenne azt hinni, hogy a jelen, bármennyire is tele van felfogható és értékelhető jelentéssel, egyedül, megtörtént és elkövetkezendő nélkül létezhetne. Az idő tapasztalata szorosan összefügg a látvánnyal, annak változásával. A kettő egymás nélkül esendő, megcáfolható, együtt erős. Ha esik az eső, és minden szürke, közelebb van és megfoghatóbb az érzés, a hangulat rányomja markánsan a bélyegét a látványra. Minden olyan ólmosan, fáradtan vizes. Valahogy halk és tompább az élet, mégis ott van az egész szürkeség, mint a köd csak láthatatlanul a levegőben és az emberekben. Mint a csönd. Mai szemmel nézve goromba, régen fel sem tűnt volna. Én: nem értem, de már nem is zavar, másnak fel sem tűnik. Kié az élmény, kié a tapasztalás. Elmondták nekem, vagy átéltem. Láttam hallottam tudom érzem. A tudás és a tapasztalás szintjei: melyik valós. Környezetünk látszólag statikus, valójában nem az, és mégis. Mit veszünk észre, mi mellett haladunk el naponta, anélkül, hogy észrevennénk? Észrevesszük? Nem számít mi számít A célom az együttlátás. Azé, amit nem én látok, látom, de nem azt. Mert sokmindent látok. Mindent nem lehet láttatni. Sokat sem lehet láttatni. A semmit lehet láttatni. Egy pontot, egy vonalat, két vonalat, sok vonalat. A külvilág egy szeletét. Ezt kell nézni, mert ezt lehet látni. Tiszta és egyszerű formákat, szabályosat, természeteset. Csak egy szeletet tudok adni a világból, ami az enyém. Ha látod, a tied, de még akkor is, az enyém is. A monotonitás, kicserélhetőség, átültethetőség valósága nagyon mindennapi. A lépcsők végtelen egyszerűsége és a fokok egyformasága, a hétköznapok egyhangúsága időtlen. A horgásznak drukkoló munkások bárkik lehetnek, kicserélhetőek munkájukban, azonban mégis egyediek és az időben, abban a pillanatban együtt valami olyan volt, ami nem kicserélhető. Az, az idő a mienk volt és nem volt És az összetartozás. A part része a kő, a víz és az uszadék, a madár, de része az ember is.. Ha reggel nézem, ott van, este, hazafele, még mindig. Az ő világa, az ő valósága, amit én nem ismerek, senki nem ismeri, csak ő. Ha ő nem lesz ott holnap, akkor valami változni fog a képen. És mégsem. Jön helyette más. Budapest ez, az emberek teszik ilyenné, akik benne élnek, akiké a város, akik egyenként adják a tömeget, elvesznek benne, mert más lép a helyükbe, vagy rájuk. Személytelen a tömege, nagyon személyes az embere. Ahogy én látom, nem látja más. Ez a kép többször nem készülhet el. Senki nem ismétli meg. De mindenki minden pillanatban létrehozza a saját világ-szeletét. Hogy holnap is ott van-e a horgász, talán észre sem veszem, ha elsodorja a víz a köveket, ugyan mi történhet? Ha nem jön a buszom, majd jön másik, ha eltűnt az Erzsébet-híd, hol megy át a busz?? Mit érzek? Bizonytalanságot. és nyugalmat

12 BUDAPEST - AZ ÉRZÉS IDEJE. HAJDU ORSOLYA - RAMOCSAI SEBESTYÉN 2012