A svéd nyelvű eredeti mű címe: Vandring i mörkret Copyright by Margit Sandemo, 1987 All rights reserved Hungarian translation Kerekes Mariann, 1996 Hungarian edition CESAM HUNGARY, 1996 A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor Felelős kiadó és szerkesztő: Nagy Árpád A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18. ISBN 963-8374-64-0 HU ISSN 1217-0666 Előkészítés: Seszták Sándor Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem Terjeszti a Budapesti Hírlapkereskedelmi Rt., a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Egyesülés és a regionális részvénytársaságok, valamint alternatív lap és könyvterjesztők Ára: 392 Ft Előfizethető a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatóságánál (1846 Budapest), az ügyfélszolgálati irodákban (1. a könyv 239. oldalát), a hírlapkézbesítőknél, a Hírlapelőfizetési Irodában (HELIR, Budapest XIII., Lehel út 10/a; levélcím: 1900 Budapest, telefon: 270-2229), és vidéken a postahivatalokban, valamint a sorozat kiadójánál. (A megrendelőlapok az előfizetéshez a kötet végén találhatók.)
A JÉGHEGYEK NÉPE könyvsorozat harmincötödik kötete. A sorozat Margit Sandemo norvég írónő alkotása Gonosz Tengel leszármazottainak évszázadokon átívelő történetét meséli el. Gonosz Tengel magával az ördöggel kötött szövetséget Vándorlás a sötétben Spanyolország Marismas nevű lápvidékén egy botcsinálta zeneszerző varázserejű dallamot komponál. A mű nem készül el teljesen, de már egy-két hang is elegendő Gonosz Tengelnek az ébredéshez. A Jéghegyek Népéből származó Vetlének azonnal indulnia kell, hogy megsemmisítse a kottát, mielőtt tragédia történnék. Ám Tengel is félelmetes szolgálót küld a szinte még gyermek Vetle ellen
GONOSZ TENGEL régesrégen, többszáz éve kiment a pusztába, hogy eladja lelkét a Sátánnak. Ő lett a Jéghegyek Népének ősapja. Az ördög földi hatalmat ígért neki és utódainak, ha ennek fejében minden nemzedékből legalább egyetlen leszármazottja a Gonosz szolgálatába áll és gaztetteket követ el. Varázserejükről és sárgás fényben égő ragadozószemükről lehet felismerni őket. Egyiküket olyan természetfeletti hatalommal ruházta fel a Sátán, amilyet addig nem látott a világ és ezután sem fog látni. A nemzetségen addig ül az átok, amíg valaki meg nem találja Gonosz Tengel üstjét, s benne azt a varázsfőzetet, amellyel megidézte a Sötétség Fejedelmét. Így szól az ősi legenda. Vagy talán mégsem így történt? Valójában úgy esett, hogy Gonosz Tengel felkereste az élet forrását, és ivott a gonoszság vizéből. Örök életet és az emberiség feletti hatalmat ígértek neki, ha ennek fejében eladja utódai lelkét a Gonosznak. De számára rossz idők jártak akkoriban a földön. Ezért csendes szendergésbe vonult vissza, hogy kivárja, amíg eljön az ő ideje. Az üst, amelyről annyit regéltek, nem is üst, hanem korsó, melyet elásott a gonoszság vizével. Most türelmetlenül vár a jelre, hogy felébressze szendergéséből. Valamikor a XVI. század során született a Jéghegyek Népének egy átokverte tagja, aki megpróbálta jóra fordítani a rosszat, és ezért Jó Tengelnek nevezték az emberek. Ez a történet az ő családjáról szól, legkivált családjának nőtagjaitól. Közülük az egyiknek, Shirának 1742-ben sikerült eljutnia az élet forrásához. Merített tiszta vizéből, amely
feloldja a sötét forrásvíz gonosz hatalmát. De az elásott korsót senki nem találta meg idáig. A nemzetség tagjai attól félnek, hogy Gonosz Tengel idő előtt felébred, még mielőtt megtalálnák. Annyit tudnak csupán, hogy valahol Dél-Európában rejtőzik, és csak egy varázserejű furulya képes felébreszteni. Ezért a Jéghegyek Népe retteg a furulyák szavától.
1. fejezet HALKAN ZÖRRENTEK LÉPTEIK a kaviccsal borított járatban. Óvatosan haladtak előre. A karbidlámpa sistergett. Ha megszólaltak, hangjuk elveszett lent messze a távolban, vagy nekiütközött a láthatatlan falaknak. Kongó visszhang keletkezett. Ekkor már a hatalmas, vagy ötven méter magasan föléjük tornyosuló boltozatok közt folytatták az utat. Ahogy a három fiatalember lassan haladt előre, döbbenetesen szép kép tárult eléjük. Fantasztikus formájú cseppkőoszlopok követték egymást. Az egyik tompa fényű, félig leégett gyertyára hasonlított, a másik akár valami alvó troll. A tetőről fehér, aranyszínű, vagy szinte áttetszően vöröses mészkőnyúlványok meredeztek ragyogva. A barlang talapzatából hasonló oszlopok emelkedtek ki. Itt-ott szédítő magasságokba nyúltak, máshol viszont annyira parányiak voltak, hogy úgy tűnt, bármelyik pillanatban összeroppannak. Pedig így álltak ott már több ezer éve. A három fiatalember figyelmét nemigen kötötték le ezek a kőalakzatok. A hatalmas barlangrendszernek ez a része ekkoriban már a turistáké volt. Untig ismert, feltérképezett járatokban haladtak, más, izgalmasabb részek felé. Egy helybéli vezető kísérte őket, különben nem kaptak volna engedélyt, hogy ebben a végtelen sötétségben kutassanak. A vezető jól ismerte őket,
nem most először vándoroltak együtt lent a sötétben. Jóval előttük járt, a három fiatalember csak a hátát látta a barlang homályában. A vezető jobban hozzá volt szokva a járatok göröngyös talajához. A sziklát az erózió kitartó munkája barázdálta, az ősidők folyója mindent lemosott, kopáran hagyva a barlang köves földjét. Nem szóltak egymáshoz. Csöndben, határozottan mentek végig a már ismert szakaszokon. Ezután egy olyan rész következett, ami még a vezető számára is ismeretlen volt. A HELYSZÍN Adelsberg, Szlovénia. 1914-et írunk. Adelsberg a falu osztrák-magyar neve. 1779-ben itt végezték ki Sölve Lindet, a Jéghegyek Népének sarját, itt siratta sorsát szerencsétlenül járt kicsi fia, Heike. A világon egyedül ő volt képes sajnálatot érezni a Jéghegyek Népéből származott Sölve iránt. A falu szlovén nevén Postojna. Itt fekszik Európa legnagyobb és legszebb cseppkőbarlangja. Már az 1200-as években is ismert volt Öregbarlang néven. Halála pillanatában Sölve tekintetét a barlang bejáratára emelte és minden megvilágosodott előtte. 1818-ban fedezték fel, hogy a barlangrendszer sokkal hosszabb, mint addig hitték. Valamikor a Piuca folyó folyt itt, és addig mosta és mosta a mészkövet, hogy barlangot vájt bele. A Piuca most eltűnik egy vízmosásban, a föld alatti járatok és barlangok hálózata között, a hegy gyom-
rában. 1914-ben, mikor az ifjú kutatók és vezetőjük a sötétben tapogatóztak előre, a barlang nagy része még felfedezetlen volt. A vezető megállt és bevárta őket. Németül szólalt meg: Egy keskeny vájathoz értünk. Még szerencse, hogy maguk mindannyian kicsik és vékonyak. Használnunk kell a kötelet, mert bár a bejáratnál egyenesnek tűnik, hirtelen nagyon meredek lesz, meg aztán egy szakadék is van ott, mielőtt elérnénk a következő szintet. Fogukat összeszorítva bólintottak, és nekikészültek. Hozzászoktak már, hogy ismeretlen részekre ereszkedjenek alá. Egymás után, óvatosan érkeztek le az új járat talajára és követték tovább a vezetőt a megközelíthetetlen járatban, ahol a törmelék léptennyomon elzárta az utat. A vezető megállt. Ezt az ágat idáig ismerjük mondta halkan. Én és még valaki járt már egy kicsit beljebb, de visszafordultunk. Volt ott valami torlasz? Nem járható az út. Többet nem mondott. Erről nem. Viszont hozzátette: Azt mondják, más is járt már itt, vagy huszonöt évvel ezelőtt. Nyilván nekik is vissza kellett fordulniuk. Ugyanazért?
Nemigen tudok mást elképzelni. Közvetlenül az eset után meghaltak, így aztán nem volt alkalmunk megkérdezni tőlük. De mi továbbmegyünk, igaz? szólt bátran a legfiatalabb. Ez természetes válaszolták a többiek meggyőződéssel. A vezető nem szólt semmit. A következő törmeléktorlaszt igen nehéz volt eltávolítani, ahogyan a felborult kőoszlopokat is. Néhol olyannyira beszűkült a járat, hogy úgy kellett magukat átpréselni, máshol meg annak a nyoma látszott, hogy valaki darabokat vésett ki a sziklafalból, hogy átjárót csináljon. Az egyik lámpás kialudt és nem is mutatott semmi hajlandóságot, hogy újra meggyulladjon. Tulajdonosa egészen elveszettnek érezte magát. Mikor aztán nagy nehezen tovább tapogatóztak a sötétben és úgy érezték, mintha a csípőjüket, térdüket, könyöküket már ezer éve horzsolná a szikla, egyszerre csak megálltak. Ez meg mi? kérdezte egyikük elhűlten. Mindnyájan beleszimatoltak a levegőbe. Te jó isten! dünnyögött a másik. Micsoda bűz! szólalt meg a harmadik. Gyerünk tovább! A bűz egyre erősödött. Végül az egyikük megállt. Nem bírom tovább. Rosszul leszek. A többiek köhögtek. Csak eddig jönnek? kérdezte a vezető.
Nem, nem, egyáltalán nem! Mi lehet ez? Megpróbálták megállapítani, honnan eredhet ez a hányingert keltő bűz. Még hasonlót sem éreztem soha mormolta az egyik férfi. Miféle vegyület lehet? Nem hinném, hogy döglött állat, bár eléggé rothadásszagú. Ha nem tudnánk, hogy nincsenek sárkányok, azt hihetnénk, hogy sárkány barlangjába jöttünk. Visszafordulunk mondta a másik. Menjünk még egy pár métert könyörgött a harmadik. Én nem megyek közölte a vezető. Oda egyedül mennek. Rövid tanácskozást tartottak. A legfiatalabb tett néhány lépést előre, és maga elé világított. Nem megyünk tovább mondta tompa hangon. A többiek felé fordultak. Lámpása fényénél látták, hogy a lábánál egy sűrű sötétségbe vesző gödör szája tátong. Innen áradt a bűz. Később, mikor már újra kint voltak a friss levegőn, meg mertek volna esküdni, hogy valami porszerű pára szállt fel a mélyből. Soha többé nem mentek oda. Mások sem. A vezető már ott elbarikádozta a járatot, ahová a kötélen érkeztek. Felállított egy táblát és a következőket írta rá: Átkutatva. Életveszély. Értéktelen zóna Furcsa módon egyiküknek sem volt kedve arról beszélni, mit is éltek át odabent. Nem is igen tehették. Egyiküket valami titokza-
tos kór támadta meg, gyulladásos hólyagok keletkeztek a testén, a nyirokmirigy-működése legyengült. A betegség rövid időn belül elvitte. A másik szédülékeny lett, egy barlangmászás alkalmával elveszítette az egyensúlyát, lezuhant és halálra zúzta magát. A harmadikat annyira megviselte az a bűz ő mocsárgáznak hívta hogy a tüdeje teljesen tönkrement. Ugyanez történt a vezetővel is. Így aztán nem maradt tanúja az eseményeknek. A NAGY SPANYOL FOLYÓ a torkolatánál az évezredek alatt olyan hatalmas deltát, végeláthatatlanul nagy lápvidéket alakított ki, hogy át sem lehet látni az egyik oldalról a másikra, A lápvidéket itt-ott domborulatok tarkítják. Magas, fűvel benőtt dombocskák, vagy kopár sziklák. Az egyik ilyen dombon egy kastély állt. Kicsiny, kipusztulóban lévő erdős területre építették, amely olyan mocsaras, ingoványos volt, hogy alig lehetett rajta szilárd talajra bukkanni. Az erdő ma már nincsen meg, a kastélynak jóformán csak a romjai látszanak, a lápos területet árkokkal vették körül és lecsapolták. De 1914-ben még minden a régi volt. A kastély a spanyolországi mór uralom nyomait viselte magán. Kívülről elhanyagoltnak tűnt, a vakolat lemállott és belepotyogott a mocsárba. Belül viszont minden ugyanolyan szép volt, mint azelőtt. Az inasok az önző várúr és családja minden kívánságát teljesítették. Sevilla nem esett túlságosan messze, így aztán a
várúr, aki zenekedvelő, muzikális lélek volt, gyakran látogatott el a városba hangversenyre. Ő maga is játszott furulyán. Sőt még zeneszerzéssel is próbálkozott, bár nem bizonyult túl tehetségesnek. Rettentően érdekelte viszont az új hangzásvilág, és ezen kedvtelésének szívesen hódolt. Képes volt a csúszásszerű átmeneteket a furulyáján órákig gyakorolni, rengeteg kottapapírt elhasznált, soha nem dobott el semmit. Hiszen minden, amit írt, természetesen nagyon értékes volt! Néha tudott is valami használhatót papírra vetni, de többnyire minden stílust és szépséget mellőző, üres ütemek sikeredtek csak. A kastélyt körülvevő mocsár valóban ijesztő volt. Az embernek nagyon kellett ismernie ahhoz, hogy odamerészkedjen. Csupán egyetlenegy út vezetett a lápon át a dombhoz, amelyen a kastély állt, ott pedig, ahol az út kezdődött, a kapus háza, hatalmas, mérges kutyákkal. A kastély tökéletesen védett volt, így felelt meg a várúrnak, don Miguelnek, ennek a nagyon önző embernek, aki azt képzelte magáról, hogy ő a világ közepe, kitéve mások irigységének és gyilkos szándékának. Válogatott, hűséges szolgálói voltak, kitűnő fegyverviselők, semmibe nem ütötték bele az orrukat. Don Miguel az évszázad zsenijének tartotta magát. Ki a csuda az a Schönberg, vagy Sztravinszkij? Ugyan! Don Miguel kottáit senki nem kaparinthatta meg, de nem is hallhatta senki a zenéjét! Senki nem méltó arra, hogy dicsérhesse az ő munkáját!
Kissé különös gondolkodásmóddal áldotta meg a sors. Egy napon épp egy témát gyakorolt furulyáján. Egy izgalmas témát. Nyilvánvaló volt, hogy az alapötlet, az atonalitás Schönbergtől származik, bár maga a hangsor don Miguel sajátja volt. Nem játszott túl sokáig, nem is volt türelme az ötlet kidolgozásához. Csak néhány fura, megfoghatatlan taktust játszott le. A két rövid ütem hangjegyei papírra kívánkoztak, így még egyszer eljátszotta Leírt még egy-két hangjegyet Lejátszani már nem tudta őket, ugyanis bejött az egyik szolga és emlékeztette rá, hogy a városba készült. A kocsi kint várta. Don Miguel a maga nemtörődöm módján bedobta a kottapapírt egy csomó másik közé egy szépen faragott ládikába és el is feledkezett róla. De azt a két taktust már lejátszotta MESSZE, valahol messze innen Visszhangot hoz a szél? Egy dallam. Régesrégóta várt dallam. Évszázadok, korok múltak el. Végre! Nyugvóhelyén Gonosz Tengel résnyire nyitotta keskeny, sárgás-szürke szemét. Hallgatta a visszhangot, amely még mindig ott vibrált a postojnai barlangok legmélyebb árkában. Gonosz Tengel zaklatott lett. Ez biztosan csak a
kezdet. Folytasd hát! Játssz tovább! De a zene abbamaradt. Már csak a visszhang rezgett a levegőben. Folytasd! Ennyi még nem elég! Tovább, tovább, különben nem tudok De nem volt folytatás. A kezdet Épp a megfelelő kezdet! Aztán semmi több. Gonosz Tengel sokáig várt, várt iszonytató, dühödt türelmetlenséggel. Várt csak várt Mikor már elég hosszú idő telt el, be kellett látnia, hogy csak felpiszkálták. Valaki, aki meg tudta tenni. Kicsoda? Hol? Ezt most nem tudta végiggondolni. Azt kellett felmérnie, hogy a dallamnak ez a pár hangja milyen változást bír véghezvinni elátkozott testén. Az utóbbi évtizedekben gyakran volt ébren. Megmozdulni viszont soha nem volt képes. Nagyon zavarta a kiválasztott hegységében mostanában érzékelhető nyugtalanság. Az emberek csapatostul nyüzsögtek búvóhelye közelében, amelyre még az 1200-as években bukkant. Akkor bezzeg még nyugalom uralta ezt a vidéket. Nyugalom, az már nincs többé. Néha szinte bemerészkedtek az ő vermébe. Nem volt nehéz átkot szórni rájuk, hogy soha ne beszélhessenek a barlangról, de azért, az igazat megvallva, mindez zavarta Gonosz Tengelt. Mint ezek a mostaniak is az idén. Olyan átkozottul közel jöttek, hogy szinte érezte őket ott fenn, a lyuk pereménél. Már mindegy, meghaltak, nincsenek többé. De jöhetnek még mások
Gonosz Tengel fel akart kelni és ki akart jutni. Olyan rettentően elege volt már az örökös mozdulatlanságból. Elérkezett az idő, hogy cselekedjen, hogy uralkodjon végre, szétárassza a világon a gonoszságot. A saját gonoszságát, hogy minden rosszat, ami az emberben van, ő irányítson, az úgynevezett jókat pedig rabszolgává tegye. Vagy egyszerűen megsemmisítse őket. Sokan voltak, akik alig várták, hogy szolgálhassák, ha elérkezik az idő. Most Talán most sikerülni fog? Nem, hogyan is sikerülhetne? Attól a szánalmas kis dallamtól? Lassan, nagyon lassan mély lélegzetet vett. Meg merjen mozdulni? Mi lesz, ha nem sikerül? Fel kellene emelnie a kezét? Óvatosan kiszabadította az egyik mutatóujját, és megpróbálta megmozdítani. Az iszonytatóan hoszszú, karommá vastagodott körme akadályozta ugyan, de sikerült! Mozgatni tudta az ujját! Persze úgy érezte, mintha valami rozsdás vasalatot mozgatna, de sikerült! Még egy ujját kipróbálja Gonosz Tengel egyre csak hadakozott saját ellenálló testével. A másik ujja is megmozdult. És az egész keze? Igen! Igen, sikerült, mozgott, az egész kezét fel tudta emelni!
Kritikus ponthoz ért. Gonosz Tengel egyre kitartóbban kapaszkodott mindkét kezével, hogy fel tudjon állni. Lassan, mintha éledező múmia lenne ami nem is állt olyan távol az igazságtól, felemelte a fejét majd ezeréves vackából. Egyszerre rothadó, bűzös felhő tört elő belőle. Nem nagyon zavarta. Évszázadok óta együtt élt vele, megszokta már. Még azt is alig vette észre, hogy a sziklás talaj szinte szétlövellt körülötte, az apró kövek végigcsörögtek az egész barlangrendszeren, a bűz felcsapott az üregbe, majd onnan tovább, keresztül a járatokon. A barlang járható részében tartózkodó turisták rémülten menekültek vissza a napvilágra. De Gonosz Tengel méltóságán alulinak tartotta, hogy ezzel foglalkozzon. Felült! 1295 óta, amikor idemenekült, először. Különös érzés volt. Csak úgy fortyogott benne a gonoszság, végtelenül erősnek érezte magát! Most elérkezett az ő ideje! És ez az idő sokáig fog tartani. Vagy talán nem ígértek neki örök életet? Most majd megmutatja a világnak, mire képes Gonosz Tengel! Jaj, de minden annyira lassan ment! Alig bírt mozogni, és a gondolkodás is olyan kínkeservesnek tűnt. Mindegy, nem számít, most abból a forrásból kell erőt merítenie, ami mindezek ellenére a birtokában maradt. Most vagy soha! Keservesen próbált feltápászkodni.
Az egész olyan volt, mintha egy hatalmas oszlopot agyagtalapzatra kellene helyezni. Egyetlen porcikája sem engedelmeskedett, minden egyes apró mozdulat megerőltető volt a számára, és még így is hosszú pihenőket kellett tartania. Átoksújtotta Jéghegyek Népe! Az ő utódai! Most majd megfizetnek! Pedig ők voltak azok, akiben a legjobban bízott. Aztán felbukkant az a névrokona is egyszer, aki mindenkit ellene fordított! Igen, azelőtt a Jó Tengel előtt (a jó szóra megrándult az arca) még voltak böcsületes gonoszok. Nem sokan, de ők Őrjöngő düh fojtogatta. Nem volt szabad az erejét fölösleges dolgokra fecsérelnie. Most milyenek a Jéghegyek Népének tagjai, mivel kell megküzdenie? Van-e vajon köztük valaki, aki veszélyes lehet a számára? Az az átkozott Benedikte. Még mindig él. De a következő generációban nem volt egyetlen elátkozott sem. Egy fiút, aki az ő vére volt, megöltek az egyik fjordnál. Vagyis, nem ölték meg, meghalt. Kár! A nemzedék többi, még élő tagjával nem foglalkozott. Az csak selejt. Ó, ő aztán mindent tudott az utódokról. Kivéve Kivéve egyet? Azt, amelyik rejtőzködött. Ki lehet az? Az, amelyik néha-néha olyan ügyesen ellene dolgozik, az, akit nem tud elkapni? Nem valamelyik ős, hanem egy az élők közül! Átkozott alak, hol bujkálsz?
Vagy lehet, hogy többen vannak? Gonosz Tengel sokáig ült ott vadul gyűlölködve, és ez rengeteg erőt kiszívott belőle. Förtelmes ábrázata felragyogott. Már amennyire ilyen esetekben ragyogásról beszélhetünk. Van még valakije. Egy szolga, egy hűséges bérenc! Valaki, akiről nem tud a Jéghegyek Népe. Persze volt még egy sor hasonló alattvalója, akikre gondosan odafigyelt, de őket még nem akarta mozgósítani, őket arra az időre tartogatta, amikor majd a világot kell meghódítania. Nem, eggyel is kitűnően fog boldogulni. A kicsi, förtelmes, az időtől és a gonoszságtól szürkészölddé vált lény felnézett és megpróbálta felmérni erejét. Az eredmény nem volt valami bíztató, ezt el kellett ismernie. Segítségül hívhatja-e vajon agyának különleges képességét? Ezt a képességet a gonoszság fekete forrásánál szerezte. A sötétség, az éjszaka ereje volt ez. Leguggolt, majd ugrott egyet. Ha most nem sikerül, minden elveszett. Ez volt az egyetlen lehetőség. Gonosz Tengel, mint valami felemelkedni készülő varjú, lassan és nehézkesen kapaszkodott a tetőn lévő nyílás felé. A valamikor fekete, poros-szürke köpeny ott lobogott körülötte, ahogy kinyújtotta karomra emlékeztető kézben végződő karját, hogy nagyobb lendületet vegyen. A borzalmas, bűzös por az egész barlangot megtöltötte, de Tengelnek sikerült feljutnia. Vékony, ráncos nyakát hihetetlen akarattal nyúj-
togatta, hogy elérje a nyílást és egyszer csak ott volt. Diadalmasan, bosszút szomjazva ért a felső járatba, ahol legutóbb az a négy ember megállt. Bárcsak kicsit fürgébb lenne a lába! De végtagjai nem akartak engedelmeskedni; türelmetlenül és felbőszülten vonszolta magát keresztül a járatokon. Végül ahhoz a nyíláshoz ért, amelyet a vezető egy táblával elbarikádozott. Gonosz Tengel egy dühödt mozdulattal mindent félresöpört az útjából, majd megállt, hogy kifújja magát, mivel a mozdulat megterhelő volt alig éledő erejéhez mérten. Káromkodott, amiért minden olyan nehézkesen megy. Átkozott legyen az a semmirekellő, aki nem játszotta végig azt a dallamot. Neki kell először meghalnia, mámorító érzés lesz megsemmisíteni azt az alakot! Persze először kénytelen lesz végigjátszani a strófát. Tengel összeszedte magát. Tovább tudott menni. Szeme a sötétséget kutatta, orra az éjszaka levegőjét szimatolta, az utat Az utat akarta megtalálni! Mi történt ezzel a heggyel? Mi ez az egész? Mindenütt emberi beavatkozás nyomai. Mindegy, minek foglalkozzon most a barlanggal? Ki akar jutni, már csak egy lépés választja el a szabadságtól Így! Végre, miután keservesen, merev léptekkel előrejutott, gyenge fényt pillantott meg maga előtt. Az utolsó szakaszon már csak vonszolta magát.
Ha tényleg kijut innen, el kell rejtőznie, valami varázslat mögé kell bújnia, hogy senki ne fedezhesse fel az ottlétét. Senki! Ez nagyon fontos. Most pedig most pedig itt van! Az égbolt. Csillagok. Hatszáztizenkilenc év elteltével Gonosz Tengel kint volt a világban, amit maga alá fog tiporni. Már most az övé. Az emberiség feletti hatalom volt az egyik ígéret, amit a gonoszság forrásánál kapott. A másik pedig az örök élet.
2. fejezet BELGRÁDBÓL JÖTTEK, Szarajevó felé tartottak. Egy csapat felkelő diák, és más szerbek. A titkos nacionalista szervezet tagjai csapást akartak mérni az Osztrák-Magyar Monarchiára és annak országuk fölötti uralmára. A saját szakállára dolgozó kis terrorista csoport a Fekete kéz nevet viselte. Volt köztük egy Gavrilo Princip nevezetű húszéves bosnyák diák. Ő beírta nevét a történelembe. A világban hosszú idő óta nőttön-nőtt a feszültség. Az események Európának ezen a felén gyorsan követték egymást. Az Osztrák-Magyar Monarchia 1908-ban magához csatolta a többségében szerbek lakta Boszniát és Hercegovinát. Ezenközben a németek Törökország védelmezőinek kiáltották ki magukat. Az oroszok egyre növekvő nyugtalansággal figyelték a németek törekvéseit; az angolok féltették a Szuezi csatornát, ezenkívül India meghódításával voltak elfoglalva. Bécsben attól tartottak, hogy a szerbek az oroszok támogatásával túl nagy erőre tesznek szert. Szerbiában, Boszniában és Hercegovinában rengeteg délszláv keresett menedéket. Feszült volt a hangulat. A Fekete Kéz nevű kis csoport Bosznia szerb határhoz közel fekvő fővárosa, Szarajevó felé tartott. Azért indultak oda, hogy tanúi lehessenek az osztrák-magyar trónörökös pár pompázatos látoga-
tásának. Hogy gyűlölködhessenek és hogy végre tegyenek már valamit. Az volt a céljuk, hogy a szerbeket nemzetállamban egyesítsék. Ferenc Ferdinánd Habsburg főhercegnek merőben más elképzelései voltak. Ő mindenkit a Monarchiában szeretett volna tudni. Egy szerb vezérkari tiszt a csoportot rendesen ellátta fegyverekkel: több bombát vittek magukkal, puskát és pisztolyokat, mert a terrorcsoport eszméit titokban Szerbia és Bosznia magas pozícióban lévő emberei is magukénak vallották. Persze erről senki nem beszélt. A csoport tagjai inkább fanatikusok voltak, mint józanul gondolkodó emberek. A gyűlöleten és azon kívül, hogy tenni kéne már valamit, semmiféle terv nem fogalmazódott meg bennük. Egyelőre még nem. A gyűlölködésben kiválóak voltak, a királyi látogatás körülményeiről viszont semmit sem tudtak. Éppen ideje volt, hogy végre valami tervet kovácsoljanak maguknak. GONOSZ TENGEL ráncos madárfejét lassan forgatta egyik oldalról a másikra. Hallgatózott, valamire felfigyelt és megértette. Most nem tudott a Jéghegyek Népével foglalkozni. Most valami más kötötte le a figyelmét. Az, aki félbehagyta a dallamot. Hol van, hol bujkálhat az a csúszómászó? A förtelmes száj iszonyatos, gyűlölködő fintorra húzódott. A szörny borzalmas, sárga szemrésében a
kegyelemnek nyoma sem látszott, csak valami végtelen bosszú- és rombolási vágy izzott benne. Feje, dögkeselyűére emlékeztető ráncos, foltos, tömzsi nyakán, most nyugat felé fordult. Ez az arról jött a dallam, ebben egészen biztos volt. Valahonnan nagyon messziről. Ennek nem örült. Olyan iszonytatóan lassan mozgott, hogy egy örökkévalóságig tartana odaérni. De hát mire valók az ő képességei? Összeszedte hihetetlen koncentrálóerejét, hogy leképezze azt az embert, aki a zenét játszotta, meg akart tudni róla valamit. Egy lápvidék. Hatalmas mocsaras területet látott, amelyet benőtt a gaz, kicsavarodott fák és vízimadarak ezrei jelentek meg előtte. Látta a mocsárból kiemelkedő dombokat és magas sziklaszirteket. Az egyiken pedig a kastélyt. Ez az! Gonosz Tengel a kastélyon belül folytatta a keresést. A kastély pazar volt, fényűző épület, boltíves ajtókkal, folyosókkal, és telis-tele mór díszítésekkel. Gonosz Tengel távolban kutató pillantása rábukkant a kastély urára. Egy díszesen faragott oszlopokkal és súlyos selyem függönnyel körülvett hatalmas baldachinos ágyban feküdt. Tengelnek birtokában volt az erő, hogy megsemmisítse ezt az embert. De hogyan csinálja? Elképzelni sem tudta, miért épp ez a féreg játszotta az ő jelét és hogy hol lehet a furulyája? De még életben kell hagynia, hogy újra játszhasson. Utána aztán megölheti a nyomorultat. Amiért
olyan elvetemült volt, hogy szórakozni merészelt vele, és csak egy rövid strófát játszott! Tengel nem tudta megérteni, mi köze lehetett ennek az embernek az ő jeléhez. Az nyilvánvaló volt, hogy nem a Jéghegyek Népének leszármazottja. Akkor viszont kicsoda? És hogyan lehetne rávenni, hogy folytassa a dallamot? A gonosz teremtmény Szlovénia éjjeli csendjében újra elfordította a fejét. Volt valami, ami megzavarta, nem tudott a távoli kastélyra koncentrálni. Gonoszság érződött a levegőben. A halál gondolata. A gaztett csodálatos érzete. Ez volt az ő világa. Az érzés teljesen magával ragadta. Olyan volt ez neki, mint egy vámpírnak, ha vért ihat: erőt adó, megfiatalító, kéjes gyönyör! Gonosz Tengel kicsit felemelkedett. Vagy fél méterre lehetett a lába a talajtól, de ebben a helyzetben szédítő sebességgel tudott haladni. A lábát nem is mozdította, csak úgy csúszott, ahová akarta. Ez az! Így már jobb. Nem felejtette el még a régi tudományt, újra ő volt a Hatalmas. A kicsi, ördögien gonosz szemű, szörnyszerű figura, megpróbált tovább haladni célja felé, a bűn, a gyász és a halál csalogató jelzéseit követve. Lehet, hogy ő maga még nem volt elég erős, de számíthatott másokra. Valamit tennie kell, hogy a gonoszságuk határtalan legyen. Gonosz Tengel élvezte az eseményeket. Végre történik valami! Végre lehet gyűlöletet kelteni és tragédiát okozni!
Csodálatos lesz, csodálatos. A CSOPORT MINDEN TAGJA ébren volt. Túlságosan zaklatottak voltak ahhoz, hogy el tudjanak aludni. Körben ültek a száraz füvön a hegyoldalban, és izgatottan beszélgettek. Így aztán egyikük sem látta, amint egy fura teremtmény, ami lehetett ember is, állat is, leszáll a domboldalban a fejük felett. Nagyon ügyelt rá, hogy égre vetődő árnyéka észrevétlen maradjon. Szerencsére a háttér ugyanolyan áthatolhatatlanul sötét volt, mint ő maga. Szemeit félig lecsukta, nehogy a benne szikrázó sárga fény elárulja. A szörny a csoport beszélgetését hallgatta. Nem, ezt nem tehetjük meg, mondta az egyik türelmetlenül. Nem mutatkozhatunk és nem használhatunk jelszót. Egyszerűen csak érzékeltetjük a jelenlétünket. De hogyan? Nekem tetszett a javaslat szólt egy másik. Csak dobjunk le egy bombát vagy egy füstbombát a lovak elé, az lenne csak az igazi! A lovak megbokrosodnának, sőt, ha szerencsénk van, a trónörökös pár ki is eshet a kocsiból. Nem szabad észrevenniük, mondtam! Nem szabad a szervezetet leleplezni. Fúj, mi ez a bűz? Valami rohadt hal? A többiek is beleszimatoltak a levegőbe és undorodó képet vágtak. Nem, nem tudom, mi lehet ez a szag. Ilyet még soha nem éreztem. Néhányan összerázkódtak, mintha valami fenyegető, vészjósló dolog került volna közéjük.
Biztosan a szél hozta magával. Tehát, az épületben kell valaminek történni? Nem, nem. Csakis kint az utcán. Gonosz Tengel mindegyiküket jól megfigyelte. A beszédjüket is megértette, hiszen a föld összes nyelvét ismerte. Berozsdásodott agyával kétségbeesetten próbált áthatolni a ködön, amely elnehezítette a gondolatait. Azok ott lent olyan puhányak, a bennük izzó erős gyűlölet valós ugyan, de nem képesek igazán kegyetlen tervet szőni. Te! suttogta végül magában Tengel és karmaival egy igen fiatal fiúra mutatott. Te gondolj rá, te akarjad, te eléggé megszállottnak tűnsz. Csak még nem mered kimondani. Mondjad. Most mondjad?' Én megteszem szólt Gavrilo Princip. Mit? kérdezték a többiek Kaptunk pisztolyokat, nem? Gavrilo! Ez képtelenség! Gondolj bele; a nyílt utcán?! Fogd be a szád!' gondolta Tengel, és gyilkos pillantást vetett az akadékoskodóra. A férfi elhallgatott. Egy másik talpra ugrott. Valami ragadozó szeme villant fel ott fent az előbb, aztán megint eltűnt! Tengel teljesen összeszorította a szemét. Szerencsétlenségére túl kíváncsi volt és nagyon elővigyázatlan. Akkor biztos az ilyen szörnyen büdös dörmögte valamelyikük. Gyújtsunk tüzet. Egy jó darabig a tűzrakással foglalatoskodtak.
Ezenközben Tengel gondolatai működésbe léptek. Félelmetes lassúsággal, erőlködve, de a hatás nem maradt el. Mikor a csoport tagjai elhelyezkedtek a tűz körül, már mindannyiukban ott munkálkodott Gonosz Tengel akarata. Hogyan akarod véghezvinni, Gavrilo? Gavrilo, Gonosz Tengel gondolataitól vezérelve, magyarázni kezdte. Nem túl bölcs elgondolás vetette oda egyikük, miután barátja ecsetelte a tervet. Nem fogsz tudni elmenekülni. Dehogynem. Elvegyülök a tömegben. Tengel halkan, hörögve nevetett magában. Tényleg így gondolod? Bár a te sorsod nem érdekel engem. Én csak annyit akarok, hogy útjára indíts valami végzetes szörnyűséget. Katasztrófát akarok! Ez az egyetlen célom! Gyászolók tömegét akarom látni! Világégést akarok! Te meg csak az eszköz vagy ehhez. Lent a tűz kellemetlen fényénél most mindanynyian egyetértettek. Előszedték a fegyvereket, tanulmányozták őket, kézbe fogták, méricskélték, céloztak velük. Gavrilo Princip nyugtalan volt, felajzottságában alig tudott várni. Saját halálának lehetősége most teljesen jelentéktelennek tűnt számára. Gonosz Tengel nem örült a tűznek, nem akart tovább ott maradni. Felállt, karját fenyegetően nyújtotta a csoport felé. Tudat alatt megérezték, Tengel látta, hogy riadtan közelebb húzódnak egymáshoz, de azt nem tudták megmondani, mi okozta hirtelen riadalmukat.