Gárdonyi Géza: A szegény ember káposztája A határban naphosszat durrogott a puska. A gróféknál vadászatot rendeztek. Száz meg száz hajtó zavarta ki rejtekéből az aranytollú fácánokat, a jámbor nyuszikákat és mindenféle egyéb vadakat, hogy belekergessék a halál torkába. A menekülő vadak útját egy helyen széles folyó állta el. A vízparton egyetlen csónak. A csónakon egy szegény ember és két fej káposzta. A káposzta a szegény ember aznapi ebédje. Az ember éppen indulna át a vízen, mikor fölpillant és meglát a parton egy kétségbeesett nyulat és mellette egy bánatos farkast. Mindkét állat tudta, mi vár rá, ha a hajtók gyűrűje összébb zárul. Szomorúan néztek hát az emberre és egymásra. - Te szegény ember, - szólal meg a nyúl nyöszörgő bánatos hangon, - könyörülj rajtam. Vigyél át engem a csónakodon, szabadíts meg a puskacső villámától. - Engem is vigyél át, - szólal meg a farkas, - az én sorsom se különb a nyúlénál. - Engem vigyél előbb, - könyörög a nyúl, mert ha itt hagysz, a farkas hamarabb fölfal, mint gondolnád. - Jó, jó - válaszol a szegény ember, - de mi lesz a káposztámmal, ami a csónakban van. Azt meg te falod föl. - Vihetsz minket együtt is! - mondja a fogát vicsorítva a farkas, - én nem engedem, hogy a nyúl megegye a káposztádat. - Átvinni átviszlek benneteket, - nyugtatta meg a két állatot a szegény ember, - de láthatjátok, hogy a csónak olyan keskeny és olyan rövid, hogy rajtam kívül legfeljebb ha egyikőtök fér el benne s akkor is ki kellene raknom a káposztámat. - Várunk rád türelemmel, - szólt újból a nyúl, - csak evezz gyorsan át a káposztáddal. A hajtók még legalább száz lépésre vannak. - De te farkas, - aggodalmaskodott a szegény ember, - előbb ígérd meg, hogy a túlsó parton is megkegyelmezel ennek a szerencsétlen nyúlnak. Különben semmi célja a könyörületemnek. - Ígérem! Ígérem! - fogadkozott a farkas. - Nohát akkor várjatok kissé, hadd gondolkozom, miként cselekedjek. Ha átviszem előbb a káposztákat és a farkas marad itt a nyúllal, nem okos. Mert a farkas megeheti a nyulat még mielőtt ideérne a vadászat. Ha a nyúl maradna itt a
káposztával, ez a káposztára volna veszélyes, meg rám nézve is, mert odaveszne az ebédem. Hanem legjobb lesz így: kirakom a káposztát s utána: - Nyuszi! Ülj csak bele gyorsan a csónakomba. A nyuszinak kétszer se kellett mondani, máris ott guggolt a csónak sarkán. A szegény ember pedig gyors kézzel hozzáfogott az evezéshez. A nyúl valóban átkerült a túlsó partra. Ott kiugrott örömében a csónakból és olyan táncot rögtönzött odaát, mintha nyúlbálban volna farsangkor. A csónak visszatért üresen. A szegény ember újra megszólalt a parton: - No, farkas koma, most te csücsülj a csónak végén a nyúl helyére. Megmentem a te életedet is. A farkas fogvacogva telepedett a csónak sarkára és sunyítva nézegetett hátra a vadászok felé s örömmel pillantgatott a túlsó partra, ahol a nyuszi várakozott. A farkas is átért a víz másik oldalára. De most együtt lett volna a farkas a nyúllal. Az ember azonban előrelátó ember volt: nem bízott a farkas ígéretében. Tehát újra odaszólt a nyúlnak: - Gyere csak nyuszikám, ugorj vissza a csónakomba. Visszaviszlek én téged. Így bizonyosan nem történik bajod. A farkasnak nem tetszett ez a beszéd, de mit cselekedhetett. A nyúl gyorsan beugrott a csónakba s így a farkasnak annyi ideje se volt, hogy a nyuszinak a füle hegyét megcsiklandozza. A parton a nyulat újra kitette az ember és berakta most a káposztát. A káposzta átszállítódott a farkashoz. Ekkor az ember újra gyorsan visszaevezett a nyuszikához és hozta vissza magával. Mikor megérkeztek a túlsó parton már hallani lehetett a nagy puskaropogást és kiáltozásokat.
A farkas ettől úgy megijedt, hogy rögtön eliszkolt a környékről s még csak annyit sem mondott a szegény embernek: - Köszönöm szépen, hogy megmentettél. Bezzeg a kis nyuszika kezet akart csókolni jótevőjének. De a szegény ember nem hagyta. Zsebbe dugta a kezét. De hogy a zseb lyukas volt, a nyuszi mégis hozzáférkőzött a kisujjához. - Menj, csak menj nyuszikám te is világgá, - mondta neki a szegény ember, - csak vigyázz most már, valaha is össze ne kerülj azzal a hálátlan ordassal. A nyúl el is iramodott volna rögtön, de hogy a szegény ember a káposztafejet hámozta, azt megvárta még. Megeszegette ami a szegény embernek nem kellett, megnézte még azt is, hogyan vagdalja apróra a szegény ember a káposztát. Hogyan rakja fazékba. Hogyan gyújt tüzet alá. S csodálkozott, hogy mennyi mindent elkövetnek az emberek csak azért, hogy azt a jó nyers káposztalevelet elrontsák.
Gárdonyi Géza : A zöld erszény Volt egyszer egy halász. A Balaton partján lakott egy rossz vályogházban, és csak abból élt, amit a vízből foghatott. Hát ő maga meg is élt volna valahogyan, hanem a hogy nyolc gyereket adott neki az isten, az már megnehezítette az életét. Nyolc gyerek, nyolc száj. Ez a nyolc kis száj mindennap azt mondta: Édesapám, éhes vagyok. A halász pedig nem tudott annyi halat fogni, amennyi a gyerekeknek elég lett volna. Egy este, ahogy kihúzza a hálóját, látja, hogy nincs benn több hal, csak egy; az se nagyobb, mint a két ujjam. Uramisten így sóhajtott fel keserűen, vagy több halat adnál, vagy kevesebb gyereket. Ahogy felpillant, látja, hogy egy öreg koldus áll a parton. Nem volt valami különös koldus, csak éppen a szakálla hosszabb, mint a koldusék szokott lenni. Ált a parton, és nézte a halászt. Atyámfia mondotta búsan a halász, tudom, hogy alamizsnát vársz tőlem, de megvert engem az isten. Egész nap halásztam, nem fogtam egyebet, mint ezt a hitvány kis keszeget. Nesze, süsd meg, ha éppen éhezel. Köszönöm felelte az öreg. El is fogadom, mert éhes vagyok. Hanem te is fogadj el tőlem valamit. Mit adhat kend nekem? Csak egy rossz bugyellárist. Azzal odavet a halásznak egy fakó kis bugyellárist. Zöld bőrből volt ez a bugyelláris. Kinyitja a halász. Nézi: mi van benne. Hát egy krajcár van benne. Elnevette magát a halász, és azt mondja: Olyan ez a bugyelláris, mint a Balaton. Miért volna olyan? Nincs hal ebben se. Hát jól mondod, hogy olyan. Mert ha nincs is benne semmi, egy krajcárt mindig találsz benne. Azzal leült a koldus, és tüzet rak. Megijed a halász: néz, hol a bugyellárisra, hol a koldusra, de nem mer neki szólni.
Ejnye, de furcsa mondja csudálkozva. Mesében hallottam én csak ilyet. Belenyúl a bugyellárisba: kiveszi a krajcárt. Megint belenyúl, megint ott a krajcár. Mikor már valami tízet kiszedett, zsebre vágta a bugyellárist, és hazafutott. No, gyerekek kiáltotta nagy örömmel, nem éhezünk többé. Mától fogva nem teszünk egyebet, csak a krajcárokat szedjük. Lesz kenyér mindennap! Azzal kiveszi a bugyellárist a zsebéből és mutatja nekik. A gyerekek szedik a krajcárt, mint, a tyúk a kukoricát. Mikor már egy tarisznyára valót kiszedtek, azt mondja a halász: Szedjetek csak tovább, én addig elmegyek a faluba. Hozok kenyeret meg ruhát meg mindenfélét, ami eddig nem volt. Megyen a halász. Magukra maradnak a gyerekek. Szedik a bugyellárisból a pénzt szorgalmasan. Egyszer csak azt, látják, hogy egy cigány áll az ablaknál. Mit csináltok, gyerekek? kérdezi a cigány. A falu kovácsa volt pedig az a cigány. Ő is a Balatonra szokott járni, horgászni. Pénzt szedünk mondják a gyerekek. Apánk ma olyan bugyellárist kapott, amelyikben pénz terem. Nem lehet igaz. De bizony igaz. Nézi a cigány, nézi egy darabig. Egyszer csak elkiáltja magát: Gyertek ki egy kicsit! Itt dalol egy rigó! Fogjátok meg! Én majd addig szedem a pénzt helyettetek. Kiszaladnak a gyerekek, hát a rigó csakugyan ott dalol az eperfán. Uccu, fel a fára minden gyerek, aztán meg a másik fára. Mindenképpen meg akarják fogni a rigót. De a rigónak is volt esze: nem várta meg, hogy megfogják. Mikor visszatérnek a házba, hát se cigány, se bugyelláris. Jön a halász. Kiáltja már messziről: Nyissatok ajtót, gyerekek. Akkora kenyeret hozok, mint a malomkő, akkora szalonnát, mint az ajtó. Cukor, füge, szentjánoskenyér, minden van a tarisznyámban. Neked, János, írótollat is hoztam; Neked, Péter, szép ábécéskönyvet. Mindegyiknek hoztam valamit. A gyerekek azonban nem futottak eléje. Sírtak. No, mi lelt benneteket? mondja ijedten a halász. Mi történt?
A gyerekek elmondják, hogy a cigány kovács rigót akart velük fogatni, s ezalatt eltűnt a bugyelláris. A halász hallgatta sápadtan. Megvernélek benneteket mondotta aztán leülve, de nem vagytok hibásak, mert nem tudhattátok, hogy a kovács nem becsületes. Hát nem verem meg egyiteket se. Itt van, egyetek, igyatok. A pénz elég lesz egynéhány hétig, azután ismét koplalunk. Másnap megint kimegy a halász a Balatonra. Hát az öreg koldus most is ott van még. Alszik. Ott fekszik a parton, a gyepen. Mellette egy kis rakás hamu. Úgy látszik, tüzet rakott az este, annál sütötte meg a halat. A halász leül, és halászik nagy búsan. Egyszer csak megszólal mögötte a koldus: Miért vagy olyan szomorú, barátom? Hogyne volnék szomorú felelte a halász. Ha maga a királyi korona volna a zsebemben, még az is elolvadna, mielőtt hazaérnék. Nem értem a szavadat. Elég annyi, hogy nem vagyok szerencsés ember. Hát nem szedtél a bugyellárisból? Szedtem valamelyest. Miért nem szedtél többet? Itt a halász egyet fohászkodik, aztán elmondja: mi történt, míg odajárt a faluban. No, ne búsulj szólt az öreg. Én most már odább vándorolok, hanem még adok valamit. Itt ez a bot. Ha ennek a botnak azt mondja valaki : hopp a fejem, hopp a hátam! akkor ez addig veri azt, akinek a kezében volt, míg csak azt nem mondja valaki: Elég az igazságból! Hát aztán mit tegyek én ezzel? Majd kitalálod magad is. Azzal elbúcsúzott az öreg, és eltűnt a fák között. Hazamegy a halász: odateszi a botot az ágya végébe. Hát egyik este megint ott van ám a cigány, és leselkedik be az ablakon. Észreveszi ezt a halász. Előkapja a pénzes zacskót, és csörgeti a sötétben. Mit csinálsz, halász koma? így szól be a cigány. Nagy munkában vagyok feleli a halász. Olyan botot fogtam ki a vízből, hogy minden szavamra egy arany esik ki belőle.
Azzal megint csörgeti a pénzes zacskót. Hej, égeti a cigányt az irigység. Be is szól egy kis idő múlva az ablakon: Halod-e halász koma: nem adnád ide egy percre azt a csudabotot? Minek ez neked? Csak valami tíz aranyat szeretnék magamnak. Nesze, itt van. Azzal kinyújtja a botot az ablakon. Mit kell vele tenni, hogy pénzt adjon? Csak mondd neki: Hopp a fejem, hopp a hátam! Elkiáltja magát a cigány: Hopp a fejem, hopp a hátam! Hát a következő percben ordít a cigány és ugrál, mint a bolond. Mi lelet? kérdezi a halász. Jaj, ez a bot! Jaj! Jaj! Úgy ver, mint az istennyila. Csak azt veri, aki nem becsületes feleli nevetve a halász. Vedd le rólam kiáltja a cigány. Becsületes leszek ezentúl. Hát visszaadod az erszényemet? A cigány nem felelt. Gondolta: majd megunja a bot a verést. Felszaladt a fára, de a bot ott is verte. Beszaladt a Balatonba. Verte a bot még a víz alatt is. Utoljára is visszafutott a cigány a halászhoz, és bedobta az ablakon a zöld erszényt. Akkor aztán a halász elkiáltotta magát: Elég az igazságból! Hát a bot egyszerre leesett a földre, és meg se mozdult többé. Jaj azt mondja a cigány az izzadtságát törülgetve, még így se táncoltam a lakodalmam óta. Azzal megszégyenkezve hazament. A halász pedig még máig is szedi a krajcárokat a zöld erszényből. Sok krajcár kell neki, mert mind a nyolc gyermeke iskolába jár.
Brekeke és Zsákrágó úr utazása A béka összebarátkozott az egérrel. Eszükbe jutott egyszer, hogy be kéne járni a világot. Tapasztalni, látni, tudni akartak, hogy azután később hasznát vegyék. A béka úszónadrágot és kulacsot vitt az útra, az egér pedig esőköpenyeget és egy tarisznya kenyérmorzsát. Megindító volt a búcsúzás. Az öreg békák és az öreg egerek egymás keblére sírták a könnyeiket. A kiskorú békatestvérek keservesen vartyogtak, az egértestvérek pedig szívre hatóan cincogtak. A falu határán még egyszer visszanéztek. Onnan intettek utolsó búcsút a falujuknak. A nap melegen sütött. Két papsajtlevelet szakítottak le ernyőnek. Hanem a békának ez nem volt elég. Fürödni szeretett volna. Pajtás szólt az egérnek, fürödjünk! Nem vagyok hozzászokva felelte az egér. Nem tudsz úszni? Bizony, hallod, én sohasem jártam úszóiskolába. Nem tesz semmit biztatta a béka az egeret. Az én apám úszómester volt a lencsés tóban, magam is úgy úszom, mint a hal! Az egér végre is hallgatott a szép szóra. A patakhoz ballagtak, ahol a béka letette a kulacsát, az egér pedig az esőköpenyegét. No, ide vigyázz! szólt a béka. Ahogy én csinálom, te is úgy csináld! Mindjárt az első látásra megtanulhatod! Nagyot ugrott a partról a levegőbe, s a hátulsó két lábát hosszan kinyújtva, fejjel a vízbe ugrott. A víz fölcsapott. A béka eltűnt a habok között, de a következő pillanatban már ott fickándozott a víz színén. Szeme csillogott a gyönyörűségtől. Szórta, fújta maga előtt a vízgyöngyöket. Láttad? kérdezte az egértől. Láttam felelte az egér. No, hát, csináld utánam! Ne félj semmit! Nem hideg a víz? kérdezte az egér szepegve. Dehogy hideg! felelte a béka. Olyan meleg, mintha katlanban melegítették volna! és vígan lubickolva csalogatta az egeret. Az egér belenyújtotta az első lábát a vízbe, a víz csakugyan meleg volt. Nekifutott hát ő is a partról, és egy nagy ugrással a vízbe vetette magát.
Lemerült. A víz felvetette. Fuldokolva kapkodott jobbra-balra. Bizony bele is fulladt volna, ha a béka el nem kapja hirtelen a nyakánál. Látod szólt az egér, majd belefulladtam. Nem való nekem az efféle mulatság, mert én szárazföldi életre születtem. Nem is ugrott többé a vízbe, csak a parton ülve nézte, micsoda figurákat csinál a béka a vízben. Másnap egy lyukhoz értek. A lyukból egy öreg szürke egér pislogott kifelé. Adjon Isten jó napot! köszöntötte a vándor egér az öreget. Fogadj Isten, mi járatban vagytok? felelte amaz vissza. Vándorúton vagyunk, tapasztalatot szerzünk. Mi a nevetek? Az enyém Zsákrágó, a barátomé meg Brekeke. Én Lyukszögi vagyok szólt az öreg egér. Apád jó cimborám volt, egy tarisznyában ismerkedtem meg vele. Hát, szívesen látlak mind a kettőtöket. Forduljatok beljebb! Jaj, pajtás súgta a béka nem szoktam én efféle egérúton járni. Hajós vagyok, tudod, veszedelem nekem a szárazföld Csak gyere utánam súgta az egér, ne félj semmitől! Sokáig másztak a hosszú és szűk lyukban. Elöl az öreg Lyukszögi ment, s egy szentjánosbogárral világított a vendégeknek. Egyszer aztán kiértek a lyukból. Egy sötét kis kamrába léptek, ami tele volt mindenféle ennivalóval. Legyetek vendégeim! szólt Lyukszögi. Van itt karalábé, hagyma, töpörtő, sajt, lekvár, kenyér és még sok mindenféle. Egyetek. Nem sajnálom tőletek. Volt ott egy drótból készített gömbölyű kis ház is. A közepén szalonna illatozott. Te Zsákrágó szólt a béka barátjának, de szeretnék én egy ilyen kis házban lakni! Éppen jó lenne a lencsés tó partjára, különösen, mikor a gyerekek kövekkel hajigálnak. Vigyázzatok, bele ne menjetek! szólt az öreg Lyukszögi. Rossz ajtaja van annak a háznak. Ha egyszer becsapódik, nem lehet kinyitni. Szegény megboldogult feleségem is abban a házban veszett el. Zsákrágó hallgatott is az öreg szavára, de a béka nem nyugodott, beugrott a házba, beugrott éppen a ház közepére. Abban a pillanatban becsapódott az ajtó. A béka fogva volt. A két egér megrémült. A béka kétségbeesetten ugrált jobbrabalra, úgy hogy a fejét véresre verte a drótokon. Hiába, nem nyílt ki többet az ajtó.
Az egerek megkísérelték szétrágni a házat. Nem lehetett. Hát csak sírtak ott mind a hárman, az egerek kívül, a béka meg belül. Egyszer csak kinyílik a kamra ajtaja, belépett egy asszony. A két egér elsurrant. Mikor az asszony meglátta a békát, felsikoltott: Jaj, hogy kerül ide ez a rusnya béka kiáltotta, soha hírét sem hallottam, hogy a béka szalonnát evett volna! A kiáltásra befutottak többen is, és egy bátrabb fiú kinyitotta az egérfogó ajtaját. A béka pedig egy óriási ugrással elmenekült a saláták közé. Meg kell fogni! kiabálták a gyerekek. De a béka szerencséjére megtalálta az egérlyukat, amelyikből ide tévedtek, és eszeveszetten menekült. Most már otthon vannak mind a ketten. A béka feje be van kötözve mentalevelekkel. Éjjel a holdvilágnál hosszan beszélik a kalandjaikat. Magam is tőlük hallottam.
Gárdonyi Géza: Vendégségben Van nekem egy unokaöcsém. Vidéken plébános. Szép időben néha átkocsizok hozzá. Tihanyi Pista szeret kocsin járni. Elvittem hát egyszer magammal őt is. A plébános ott tartott bennünket ebédre. Éhesek voltunk. Maradtunk. A papbácsi odaültette Tihanyi Pistát maga mellé. Hozzák a levest. Én éppen Pistának meritenék, de a papbácsi rám szól: - Micsoda? Ilyen nagy legénynek is merni kellene még? Merit ő maga is. Tihanyi Pista csakugyan nagy legény volt már. A tizedik esztendőbe lépett. Hát belenyugodtam. Veszek hát levest magamnak. Aztán a papbácsit látom, odatolja a tálat Pistának. A tálban bableves van. Pista szereti a bablevest. És már alig várta, hogy ehessen. Hát csak merit és merit a világon mindenről megfeledkezve. Ahányszor merít, végigcsordul a leves a fehér terítőn. Aztán úgy teleszedi a tányérját, hogy mihelyt a kanalával belenyúl, a leves onnan is kicsordul. Jaj de szégyeltem. Hanem Pista bezzeg nem szégyelte. Ahogy a kanala a szájához ér, észreveszi, hogy a leves forró. Lecsapja a kanalat az asztalra és uccu, elkezdi a fujtatást. Mint a kovács fujtatója úgy fujtat. Erre azt mondtam neki, hogy észrevegye illetlenségét: -Vigyázz, le ne fujd a tálat is az asztalról! De rá se hederített, hogy mit mondok. Otthon bizonyára megtanították arra, hogy a levest fujni nem illik. Pista azonban alighanem azt hitte, hogy ez a tanítás csak otthonra való, nem mikor vendégségben járunk. Hát Pista csak fujt tele pofával, mint valami trombitás. Mikor aztán félig lehült a leves, Pista televette a kanalát és zsupsz, beöntötte úgy, hogy a szája két szélén folyt lefelé. Csámcsogott, mint a malac a moslékban és oly dühös sietéssel evett, mintha otthon sohse evett volna eleget. Nem tudta, hogy a kanalat csak félig illő megmeríteni. És akármilyen éhes is valaki, lassan egyék. Én majd elsülyedtem szégyenletemben. Következett a marhahús. Marhahús és zsemlyemártás. A zsemlyemártást nagyon szerette Pista. Megfogta hát a mártásos csészét, s úgy kifordította a tartalmát, hogy a papbácsinak semmi se maradt. Utána kikeresett a tálból egy nagy darab csontos húst s olyan hirtelen rádobta a villáról a mártásra, hogy a mártás szertefröcskölt. - A papbácsi csupa kiméletből nem mutatta, hogy megbotránkozik Pista viselkedésén. Inkább tréfára fogta a dolgot és azt mondta: - Ejnye kis legény, de jó az étvágyad! - Meghiszem azt! - felelte Pista teli szájjal.
Beszélhetett Pistának. Nem értett az semmi célzást. Gondoltam, talán a következő ételnél már nem tesz csúffá, akkorra jól lakik. Hozzák a rántott csirkét. Most már nem engedtem, hogy Pista vegyen, hanem azt mondtam a papbácsinak: - Pista azt a részt kapja, amit én adok ki. Tudom, hogy az ilyen gyerekek mit szeretnek. A papbácsi nem szólt ellene semmit. Odaadom Pistának a szárnyát. A papbácsi kiveszi a máját. Pista összehuzgálja a szemöldökét és sírásra fakad. - No mi a bajod? - A papbácsi, - mondja sírva, - a papbácsi megeszi a májam!!! És az én szégyenletemre így folyt tovább az ebéd. Ebéd végén Pista hintázni kezdett a széken. Én csak integettem: - Pista ne hintázz. Nem illik. De hiába. A vége az lett a mulatságnak, hogy a szék hátrabillent. Pista ijedtében belekapott a terítőbe és lerántotta magával az egészet. Pohár, tányér, üveg, minden összetörött. - No, Pista, - mondottam mikor megindult velünk a kocsi hazafelé, - ha akkor ennél megint, mikor én viszlek valahova vendégségbe, tudod-e mikor ennél? - Mikor? - Soha többé ebben az életben!