VASÁRNAP REGGEL 9 ÓRA

Negyedik fejezet. VASÁRNAP REGGEL 9 ÓRA Kósa ezredes vasárnap is bement dolgozni. Berendelte Karsait, Lajtát és Virágh alhadnagyot. A három nyomozó az irodában várakozott. Kósa aláírt néhány péntek óta várakozó levelet a létszámbővítéssel kapcsolatban. Amikor elkészült, Virághra pillantott. - Egyáltalán nem beszélt a kisöreg? - Nem szólalt meg. Egy szó se jött ki a száján. Az a fajta ember, aki hallgatással akarja bebizonyítani, hogy ártatlan. Meglátja, egy szót se fog szólni! - Hát, ez egy újdonság lenne az életemben. Hozd föl a zárkából, utána menj ki a Vidám Parkba, és szerezd meg az adatait! Amikor az alhadnagy elsietett, az ezredes Lajtához szólt. - Beszéltél Hevesi testvérével? - Bár sose találkoztam volna vele. Nem csodálom, hogy Hevesi elhagyta a családját. Maga még ilyen beképzelt, pökhendi alakot nem látott! Képzelje el, hogy levizsgáztatott az orvostudományból. Szó nélkül ezzel kezdte: tudja maga, hogy hány izom tartja össze az emberi szervezetet? Meg se várta, mit szólok rá, saját maga válaszolt bizonyítva, hogy ő tudja, és azonnal egy másik kérdést tett fel. Még jó, hogy Ádám apánk keresztanyjának a nevét nem kérdezte meg! Nagyszájú, tudálékos, undorító figura. Haha! A fogsorát a belső zsebéből vette elő. Azt hittem, elhányom magam. Néha rá voltam kényszerülve, hogy Toulouse-ról, a Dassaultgyárról, vagy a Concorde-gépről kérdezzem. Minden esetben, mint egy eszelős, rám vetette magát az agresszív

hangjával, hogy az idegen szavakat nem így kell kiejteni, hanem úgy, ahogy ő ejti ki. És ugyanúgy mondta ki őket, ahogy én. Megkérdeztem, milyen idegen nyelvet beszél. Azt mondja, hogy latint tanult. Lehet ekkora nagy marha egy orvos? Ezért mondtam, hogy nem csodálkozom Hevesin. - Alibi? - Amennyit akar! Vendégek voltak náluk. A szomszédok. Tanúskodott a felesége is. - Mit mondanak a szomszédok? - Este nyolctól éjjel kettőig voltak ott. Paprikás csirke volt vacsorára, uborkasalátával. Állítólag keserű volt az uborka. Kósa bejegyzett néhány szót a füzetébe, majd Karsaihoz szólt: - Behoztad a fényképeket? A százados szó nélkül átnyújtotta Hevesi Caroline szekreterjében talált képeket. Kósa megnézett belőlük egy párat, félretette őket, aztán újakat vett a kezébe. Amelyiket megnézte, a többi közé tette. Nem nézett Karsaira, csak megjegyezte: - Hívjál föl valakit a laboránsok közül. Fényképet kellene sokszorosítani. Tudod, amelyiket elvettem Ságitól. Kósa tovább nézegette a fényképeket. Régi, levelezőlap nagyságú, fekete-fehér családi képek sorakoztak a kezében. Mind a Hevesi családról, a régi szép időkről mesélt. Hevesi, néhány kép kivételével, mindenhol egy szép, szőke asszony társaságában volt levéve. Mintha az ikertestvére lett volna, úgy hasonlított Caroline-ra. Az egyiken egy villa teraszán állt az asszony Hevesivel, mellette babakocsi. Mindketten nevetve integettek a fényképezőgép lencséje felé. Egy másikon csecsemőt tart a karján. A csecsemő eltorzult arccal 2

üvölt. A képeken Hevesi a központ, robusztus, kissé előredőlt alakjával, ő foglalja el a kép közepét. Az utolsó öt képet már csak felületesen futotta át, vissza is akarta tenni őket a borítékba, amikor egy csipkés szélű fénykép felkeltette figyelmét. Először szórakozottan nézte a képet néhány másodpercig, fel sem fogta, mit ábrázol, nem ott járt az esze, mert utasítást akart adni Lajtának. Utasítás helyett elkáromkodta magát. - Mi az isten ez? - kérdezte saját magától, és önkéntelenül a szemüvege után keresgélt. Amikor feltette a szemüvegét, a világosság felé tartva, összehúzott szemmel vizsgálta a kezébe került fényképet. A kép nem tartozott a családi felvételek közé. Hatszor kilences formája volt. A sárgulásnak indult felvétel egy katonát ábrázolt. Az arcát nem lehetett jól látni, árnyék borult rá. Pisztolyt tartott a kezében. Célra tartás közben fényképezték le. Karját vízszintesen kinyújtotta, csuklójára derékszíj volt hurkolva. A derékszíjon egy vasaló lógott. Karizmot erősítő gyakorlatot fényképezett le a kép szerzője. A nyomozó iskolán ő is ezzel a kezdetleges szovjet módszerrel tanulta a lövészet technikáját. Kósa a két nyomozó felé fordult. - Nézzétek! Itt van Caroline első üzenete. Gyertek ide! A két nyomozó a töredezett fénykép fölé hajolt. Szótlanul bámulták a felvételt. Orosz típusú egyenruhát viselt a férfi: rövidszárú csizma, combban kiszélesedő nadrág, gallér nélküli fehér ing. Nyáron készült a kép. Fa alatt állt a katona, a lombozat beárnyékolta az arcát, A háttérben, sokkal távolabb, egy laktanyaszerű épület előtt katonák beszélgető csoportja volt látható. 3

Mindhárom nyomozó ugyanarra gondolt: miért tette Caroline ezt a képet a családi képek közé? Valóban üzenetnek szánta volna arra az esetre, ha,,szerencsétlehség" történne vele? Ki ez a katona? És mi közé van Caroline-nak hozzá? Karsai szólalt meg elsőnek. - Főnök! Juliskának szólítsanak egy életen át, ha ez a kép nem Ságit ábrázolja. Nézze! Olyan magas lehet, mint Sági, és szőke a haja. Ha a laboratórium kinagyítja a képet, lefogadom, hogy Sági feje fog előbukkanni az árnyékból. - Sági nem volt katona - mondta Lajta. - Az ötvenes évek elején kitelepítették őket. Ez a felvétel másvalakit ábrázol. Kósa hátradőlt székében, maga elé bámult. Azt már biztosra vette, hogy a képet valamilyen megfontolásból szándékosan rejtette el Caroline a többi között. Virágh lépett be az irodába az atlétatrikós férfival. Kósa fölállt, és az íróasztalával szembeni székre mutatott: - Foglaljon helyet - mondta a férfinak, és intett a nyomozóknak, hogy menjenek ki az irodából. Utánuk ment, az ajtó előtt halkan szólt Lajtához. - Telefonálj a Calypsóba. Hozass föl néhány szendvicset, cigarettát és sört. Utána telefonálj le Szegedre a volt kollégáidnak, hogy nézzenek utána: dolgozott-e a botanikus kertben 1961 és 63 között egy Sági Kornél nevű segédmunkás. Ne vágj arcokat, fiam, tudom, hogy nem lesz könnyű, de én bízom a szegedi nyomozók rátermettségében. Azután menj le a laboratóriumba: amint elkészült Sági képének a sokszorosítása, menj ki a repülőtérre. Mutasd meg mind a két reptéren mindenkinek a képet, és érdeklődj az 4

útlevélkezelőknél: látták-e Ságit csütörtökön este kijönni, illetve pénteken reggel a párizsi géphez bemenni. Karsai felé fordult. - Hívjál föl néhány kollégát. A szállodákat látogassátok végig. Nem hiszem, hogy Sági igénybe vette volna bármelyiket is, de sose lehet tudni. - Te pedig - nézett Virághra -, menj ki a Vidám Parkba. Ha megtudtad az adatokat, azonnal telefonálj. Amikor visszament az irodájába, egyenesen az ablakhoz ment, kinyitotta, közben az előállított férfihoz szólt anélkül, hogy odanézett volna. - Hát maga? Hogyhogy maga még itt van? Miért nem engedték haza tegnap? Megmondtam az alhadnagynak, hogy engedje haza magát. Szeme sarkából a szék szélén kuporgó férfira pillantott. Az atlétatrikója kétszer akkora testre volt szabva: hol az egyik, hol a másik pántja csúszott le a válláról. Ököl nagyságú, sápadt arcából régi méretében megmaradt hegyes orr tolakodott előre. Az öregember felemelte fejét, reménysugár gyúlt ki fáradt arcán. Kósa leült, kihúzta íróasztalának egyik fiókját, és kivette a kilépési engedélyek tömbjét. - Itt a kilépője, és ne is lássam már magát - mondta mintegy saját magának, és az asztal fölé hajolt, hogy kitöltse a kilépőt. - Hányadika van ma? Harmincadika? - kérdezte, szándékosan eltévesztve a dátumot. Véget akart vetni a férfi némaságának. Amaz a helyére tette a lecsúszott vállpántot, félénken felemelte a mutatóujját. - Ne tessék haragudni. Ma, azt hiszem, elseje van. Selypes, gyerekes hangja halk, és szégyenlős volt, mint azoké, akik ritkán folytatnak párbeszédet, s 5

nincsenek hozzászokva, hogy meg is hallgassák őt. Belepirult a néhány kiejtett szóba. - Dehogy van ma elseje. Holnap lesz elseje. A másik elbizonytalanodott, de azért mégiscsak tagadóan ingatta fejét. Kósa belelapozott a naptárba. Csodálkozva nézett a férfi várakozó arcába. - Még ilyent! - kiáltotta el magát. - Magának van igaza! Már elseje van! - Beírta a dátumot a tömb felső lapjára. - Hogy megy az idő. - Onnan tudom - mondta bocsánatkérőn a másik -, mert holnap kellett volna fizetést kapni, de már megkaptuk pénteken, mivelhogy vasárnapra, illetve mára esik elseje. - Akkor pénteken volt dínomdánom, mi? - nevetett egy nagyot Kósa, majd beleolvasott a kilépőpapír sorai közé. - A nevét kell beírnom. Mi a neve? Adja ide az igazolványát. Ijedt tónusba ment át a remegő hang. - Nincs nálam az igazolványom, kérem szépen. Már az a fiatalember is kérte, akivel az előbb idejöttem. Sajnos, nincsen nálam. - Hát, akkor hogyan akar innen kimenni - kérdezte az ezredes. Arca azonnal ellágyult, kacsintott egyet. - Nem számít. Elintézzük, hogy kiengedjék. Én se hordom mindig magamnál az igazolványomat. Mit írjak be? Mi a neve? - Selmeczi, tisztelettel. Selmeczi László. - Ipszilonnal írja a nevét? - Nem, nem - emelte fel tiltakozón a kezét a férfi, mintha valami bűnös dologba akarták volna belevinni. - I-vel tessék írni. - Jól van. Lakcím? - Tényleg haza tetszik engedni? 6

- Hát, mit tegyek itt magával? - pillantott Kósa a férfira. - Vasárnap van. Ma senki se dolgozik a rendőrségen. Mit írjak be lakcímnek? - Tizenharmadik kerület, Szent László út 39. Földszint 3. Kósa beírta a lediktált címet, és aláírta a nevét. Selmeczi László nekibátorodott. Valamivel gyorsabban, de szótagolva beszélt. - Nekem ugyanis ki kell mennem Szadára. Megígértem az egyik jó barátomnak, hogy segítek nekik almát szedni. Ha a 10 órás személyt még el tudom kapni a Nyugatiban, 11-re Veresegyházán tudok lenni. Az állomáson fog várni a barátom. Tetszik tudni... Kicsengett a telefon. A laboratóriumból jelentkezett a technikus. Barátságtalan volt a hangja, ami, vasárnap lévén, érthető volt. Kósa meghallgatta a labós sirámait, aztán így szólt: - A két kép közül a katonát ábrázoló képet kellene először kinagyítani. Hogy az arc felismerhető legyen. - Nem hiszem, hogy sikerülni fog - mondta durcásan a hang a kagylóba. - Szemcsés negatívval készült a kép, puha papírra hívták elő, túl mélyek a tónusok. Az arcot teljesen bezabálja az árnyék. A legjobb tudásom szerint fogom csinálni, de nem hiszem, hogy felismerhető lesz a pasi. - Tegye, ahogy jónak látja. Kopogtak az ajtón. Pincér lépett be tálcával a kezében. Lerakta a szendvicseket a tárgyalóasztalra. Mellé tette a dobozos söröket és a cigarettát. Kósa csodálkozva nézte a szendvicseket. - Nézzen oda! - mondta a fogatlannak. - Egy szendvicset kértem, erre hoztak hatot. Hallott már ilyet? Nem éhes? Nem akar egyet bevágni? Nézze! Van hozzá 7

sör is. Vegyen belőle nyugodtan, különben itt fog megszáradni. Selmeczi megint igazított egyet a trikó pántján, az asztalhoz lépett, közben Kósára pillantott, nem gondoljae meg magát, nem szánta-e a kínálást csak egy rossz viccnek. Remegő kézzel odanyúlt, elvett egy szendvicset, ott azonnal, biztos, ami biztos alapon, leharapott belőle egy nagydarabot, majd elvett egy dobozos sört is, és visszaült a helyére. Amikor lenyelte a hatalmas falatot, mélyen ülő, ráncos szemével ijedten nézett Kósára. - Tényleg elmehetek? Kósa felrántotta a vállát. - Persze, hogy elmehet, de 11-re nem fog kiérni Szadára. Ebben a pillanatban jutott az eszembe, hogy miért hoztuk be magát tegnap. Nem maga volt az, aki betelefonált nekem, hogy ne keressem azt a férfit, akinek az a forradás van az arcán? Merthogy sose fogom megtalálni. És hogy nem ő ölte meg azt az asszonyt. Ugye, jól emlékszem rá? Maga volt az? Selmeczi arca öt évet öregedett. Halkan válaszolt: - Igen, tisztelettel. Én voltam. - A fene egye meg! - csóválta meg a fejét Kósa. - Összetévesztettem magát valakivel. Persze, ez nem jelenti azt, hogy nem mehet el. Csupán magyarázatot kell adnia a telefonbejelentéssel kapcsolatban. Néhány kérdésemre kellene válaszolnia, és már mehet is. Jó? Visszaült a székre, kinyitotta a füzetét, beírta a dátumot. Selmeczire nézett. - Nézze, Selmeczi úr. Ha néhány kérdésemre tisztességes választ ad, leviszem magát Szadára a kocsimmal. Az autópályán lemegyünk Gödöllőig, onnan három vagy négy kilométerre van Szada. Így van? 8

Selmeczi nem válaszolt. Mérhetetlen csalódással az arcán, sértődött tekintettel nézett Kósára. Szégyellte magát, hogy így besétált a későn észlelt csapdába. - Válaszoljon - szólt rá Kósa. - Akarja, hogy levigyem Szadára? Selmeczi nem válaszolt. Mozdulatlanul ült a helyén, némán nézte Kósát. Az ilyen némaságra az egyetlen gyógyír, amit a rendőrség ismer, az a zárkába zárás. Egy, két, ha kell, több napon keresztül nem szólnak a konokhoz, és máris megered a nyelve: onnan feljőve az igazi néma is csacsogóvá válik. Kósa ilyen időveszteséget most nem engedhetett meg magának. Nem veszítette el a türelmét. Tapasztalatainak fegyvertárából egymás után vette elő, mindig jónak bizonyult érveit. - Figyeljen rám, Selmeczi úr. Nekem van időm. Napok, hetek, sőt hónapok állnak a rendelkezésemre. Érti? Tudok várni, amíg maga a fogdában rászánja magát a válaszadásra. Most már látta a fogdát, megbarátkozhatott vele, könnyű lesz elviselni benne egy-két napot vagy hetet, akár étlen, szomjan is. De egy pillanatra se felejtse el: a rendőrségen van. A gyilkossági csoport egyik ezredesével ül szemben. És vigyázzon! Gyilkossággal gyanúsított személynek kelt a védelmére. Jó lenne, ha válaszolna a kérdéseimre, mert ellenkező esetben komoly problémáknak nézhet elébe. Okos, rendes embernek nézem magát. Biztos vagyok benne, hogy semmi törvénybeütközőt nem követett el. Válaszoljon néhány kérdésemre, a további beszélgetést Szada felé menve az autóban folytatjuk. Végre megszólalt a soványka férfi. Siránkozó hangon panaszolta: - Be tetszett csapni. 9

10 - Dehogy csaptam be! Összetévesztettem magát valakivel! Tudja, hogy hány embert hoznak ide be naponta? Vagy nem hiszi el, hogy kiviszem Szadára? - Nem. - A barátjának van telefonja? - A szomszédjuknak van. Hosszú percekig tartott, amíg a veresegyházi telefonközpont kapcsolta a szadai számot. Kósa üzenetet adott át: a szomszédék ne várják Selmeczi Lászlót az állomáson, mert autóval fogják levinni a megbeszélt almaszüretre. Először ártatlan, érdektelen kérdéseket tett fel. - Az első kérdésem: honnan telefonált tegnap reggel? A Széchenyi fürdővel szemben van egy söröző. Onnan? - Igen - mondta Selmeczi olyan halkan, hogy szinte nem is lehetett hallani, mit mond. A szájmozgásából kellett leolvasni a választ. - Mióta dolgozik a Vidám Parkban? - Nyolcvan óta. - Télen hol dolgozik? - Nincs állandó munkám. - Ismét felemelte a mutatóujját. - Mindig találok magamnak tisztességes elfoglaltságot. - Biztos vagyok benne. Hány éves, Selmeczi úr? - Hatvankettő. - Van családja? - Nincsen senkim. - Szülei? Selmeczi nem válaszolt. - Meghaltak? - lehelte a kérdést Kósa, a töpörödött férfi felé. Selmeczi némán bólintott. - Mikor?

11 - Édesapám hatvanötben. Börtönben. Édesanyám tavaly halt meg. Kósa pillantása Selmeczi nikotintól megbarnult ujjára esett. - Van cigarettája? - Nincs. Tegnap este elvették tőlem. - Ott van az asztalon egy doboz Sopianae. Gyújtson rá. A remegő ujjak kibontották a papírt, félig kihúztak belőle néhány cigarettát, és kínálásra nyújtották az ezredes felé. - Köszönöm, nem dohányzom - hárította el a kínálatot az ezredes. Két könyökével föltámaszkodott az asztal lapjára, megvárta, amíg meggyújtja Selmeczi a cigarettát, és mohón leszív néhány hosszú slukkot. - Selmeczi úr! A tegnapi telefonnal elárulta, hogy ismeri a forradásos arcú férfit. Ha nem így van, akkor a rendőrséget akarta félrevezetni, amit a törvény szigorúan büntet. Válaszoljon. Ismeri azt a férfit, vagy nem? Selmeczi két ujja között gurigázta a cigarettát. Nézte a meglágyult fehér rudacska tekergő füstkígyóját. Hosszú gondolkodás után válaszolt. - Ismerem. - Ki ez a férfi? A testvére? Selmeczi rimánkodva nézett az ezredesre. - Nem... nem akarok róla beszélni. - Kezét imára kulcsolta. - Könyörgöm... ne kérdezzen semmit... nekem ez nagyon nehéz most... megszakad a szívem... ha most róla kell beszélnem... Kósa nem tudta elképzelni, miért ez a hirtelenjött drámai hangvétel. Majdhogynem elsírta magát Selmeczi. - Mondja meg legalább a keresztnevét. Ne kelljen állandóan forradásos arcúnak neveznem.

12 Selmeczi félrehajtotta a fejét, szipákolva nézett az ezredesre. Nem válaszolt. - Mondhat akármilyen nevet. Úgysem tudom leellenőrizni, hogy jó nevet mondott-e. - Attilának hívják - mondta sírással küszködve Selmeczi. - Régen ismeri őt? - Igen. - Mióta? - Kisgyerekek voltunk. Azóta. - Azóta jó barátok? A férfi könnyein keresztül nézett Kósa szemébe. - Igen. A főnyomozó értetlenül nézte a vergődő férfit. Ugyan mi válthatta ki belőle ezt az elérzékenyülést? Lassan, majdnem szótagolva mondta: - Selmeczi úr. Soha, egy pillanatig nem gondoltam arra, hogy a barátja, Attila gyilkolta meg Sági Kornélnét. Soha! Viszont gyakran látták őt várakozni a Halom utcai villa előtt. Maga is olvassa az újságokat, tudja, miről beszélek. Valamilyen fontos, előttünk még ismereten szerepet játszik ebben az ügyben. Nemcsak Ságinét, hanem még néhány más személyt is megfigyelés alatt tart egy idő óta. Sőt! Ságinét egyszer pisztollyal még is félemlítette. Válaszoljon. Van fegyvere Attilának? Selmeczi mozdulatlanul nézte az ezredest. A hallgatásból Kósa megértette, hogy a forradásos arcú férfinál fegyver van. - Milyen fegyvere van? Selmeczi lesütötte a szemét. Néma maradt. - Válaszoljon, Selmeczi úr. Milyen pisztolya van? 7.65-ös? Selmeczi bólintott, aztán, mint egy fuldokló, levegő után kapkodott, hogy mihamarabb kimondhassa:

13 - Nem ő ölte még azt az asszonyt! Megesküszöm bármire! Nem ő ölte meg! - Jól van - mondta Kósa, mintha kisgyerekkel beszélt volna. - Elhiszem magának, és megköszönöm a segítségét. Tovább megyek. Nem tudjuk, miért figyeli Attila azt a néhány személyt. Most jól figyeljen rám! Ha jó a feltevésem, akkor a barátját komoly veszély fenyegeti. Érti, mit mondok? Könnyen megtörténhet, hogy Attila lesz a következő áldozat. Ugyanaz a személy fogja megölni, aki agyonlőtte Ságinét. Ha nem segít, meg fogják ölni Attilát. Olyan titkos nyomozási adatokat mondok el magának, amikből egyetlenegy következtetést vonhat csak le: teljes mértékben megbízom magában. Olyannyira megbízom, hogy a segítségét kérem: segítsen megtalálni a barátját, különben meg fog halni! Selmeczi beharapta alsó ajkát, gyermeteg ijedtséggel nézett Kósára. Mondani akart valamit, ehelyett csak nyelt egy nagyot. Hosszan megszívta a cigarettát. - Tudja, hol van Attila? - kérdezte még egyszer Kósa. Selmeczi bólintott. - Meg akarja menteni? - kérdezte Kósa, éles pillantást vetve a megrettent férfi szeme közé. Selmeczi megint bólintott. Szeméből elindult a könnyfolyam. Hagyta, hogy arcának ráncaiban lefolyjon a könnye, aztán két öklével megtörölte arcát. Maga elé suttogta: -Tudom, hogy veszélyben van! Tudom, hogy meg akarják ölni. Meg akarom menteni Attilát! - Meg fogjuk menteni - mondta Kósa. - Tudja, hogy hol tartózkodik most? - Igen.

14 - Mondja meg, hol van? - Nem mondhatom meg. Vidéken van. Biztos helyen. - Miért nem mondja meg? Azt mondta, segíteni akar rajta. - Most még nem mondhatom meg - válaszolta remegő hangon Selmeczi. - Majd később... most... olyan gyorsan jött minden... Kósa jobbnak látta nem erőltetni a dolgot. Biztos volt benne, rövidesen Attila is itt fog ülni vele szemben s rövidesen ráteheti a kezét Caroline gyilkosára. Szent meggyőződése volt, hogy a forradásos arcú tartja kezében a megoldás kulcsát. Más se járt a fejében: mihamarabb el kell fogni Attilát! Felkelt a székéről, a tárgyalóasztalhoz ment. Felrakott az egyik kartontányérra néhány szendvicset meg sört, és letette Selmeczi elé. Magának is elvett egy sonkás szendvicset, és jó nagyot beleharapott. Tele szájjal invitálta Selmeczit. - Egyen. Amint megettük a szendvicseket, indulunk Szadára. Selmeczi megkezdett egy májpástétomos szendvicset. Kipattintotta a sörös doboz tetejét, lehunyt szemmel, mohón ivott a hideg sörből. Kósa visszaült a helyére, elgondolkozva rágta a szendvicset, közben Selmeczit nézte. Egy idő után felszólította: - Meséljen néhány szót a barátjáról. Hol gyerekeskedtek? Hova jártak iskolába? Selmeczi csalódottan nézett a főnyomozóra. - Ugye, nem tetszik kivinni Szadára? Kósa felugrott a székéből. Tettetett dühvel rákiáltott Selmeczire: - Kezd az idegeimre menni a gyerekeskedésével, meg a bizalmatlanságával. Jöjjön! Menjünk! Látszik,

15 hogy nem tudja, milyen súlya van egy rendőrtiszt szavának. Sebtében összerakta íróasztalán a szétszórt leveleket, bezárta a fiókokat, becsukta az ablakokat, aztán elővette autókulcsát a zsebéből. - Jöjjön! - kiáltott rá az ijedt emberkére. - Indulunk! Selmeczi kérdő tekintetet vetett a Sopianaéra. - Tegye el! - mondta mérgesen Kósa, és megindult a felvonók felé. Az autó felé menet Kósa megértette Selmeczivel, hogy csakis őszinteséggel segíthet a barátján. Mindent el kell mondani róla, amit tud. Amint elindult az autó az Andrássy úton, Selmeczi László magatartása megváltozott. Mintha szövetségesére talált volna Kósa ezredesben, egyszerre kitárulkozott. Eddig nem hallott nyugalommal kezdett beszélni: - A harmincas évek elején költöztünk be Veresegyházáról Budapestre, a Szent László útra. Itt, ebben a proli házban laktak Attiláék. Négyévesek voltunk, amikor szomszédok lettünk, amikor megismertük egymást. Jobban szerettük egymást, mintha testvérek lettünk volna. Elválaszthatatlanok voltunk. Együtt jártunk focizni a Tatai úti pályára, együtt barangoltuk be Angyalföld kis utcáit. Felfedeztük a Rákos-rendezői pályaudvart, a ló rakodókat, ahonnan később a magyar katonákat indították útnak a keleti frontra. Helyükre rakta a vállpántokat, s kis híján belepirult, amikor kibökte: - Egy lánnyal, akibe mindketten szerelmesek voltunk, együtt szívtuk el az első kukoricalevélből készített cigarettánkat egy fűzfa ágai között... Az a fa még ma is megvan... Néha arra sétálok...

16 Kósa szántszándékkal lassan hajtott. Az Opera előtti piros lámpa megállította, s attól kezdve, legnagyobb örömére, minden lámpánál meg kellett állnia. Minél később akart megérkezni Szadára. Hadd beszélje ki magát Selmeczi. - A Kapisztrán vízi cserkészekhez hat éves korunkban iratkoztunk be, ahol a mindennapos jócselekedetek versenyében mindig egyforma pontszámmal voltunk az elsők. Minket az iskolában is, otthon is csak a jóra tanítottak. Szüleim nagyon szerették egymást, soha veszekedést, káromkodást nem hallottam a szájukból. Ilyenek voltak Attila szülei is. Nagy barátság alakult ki közöttük is. A két család együtt ment minden vasárnap szentmisére a Béke téri, vagy a Kassai téri Szentlélek templomba. Délután a ligetbe mentünk sétálni. Nyáron a tavon csónakázókat, télen a korcsolyázókat néztük a hídról. Nagy néha kaptunk egyegy perecet. Nagyon jól vissza tudok emlékezni, ezekre az időkre. Amikor szomorú vagyok, mindig a gyerekkoromban találom meg a lelki megnyugvást. Kósára nézett, mosoly suhant át töredezett arcvonásain. - Nagyon szegények voltunk, de csodálatosan szép gyerekkorra emlékszem vissza. Pedig ez a kerület, magának nem kell mondani, akkor is a város leghírhedtebb része volt. - Megigazgatta a lyukas trikó vállpántját. Üres tekintettel nézte a forgalmat, amiből talán, semmit se látott. Gondolatait rendezgette. - A Huba utcai Salvátor Intézetbe jártunk elemibe. Már akkor elhatároztuk, hogy misszionáriusok leszünk. Afrikába, vagy a Csendes-óceán szigeteire szerettünk volna menni, Isten igéit hirdetni. Szüleinknek elmondtuk elhatározásunkat. Örültek neki. Egyetlen vágyunk volt, hogy az elemi után továbbra is felekezeti iskolába járhassunk, hogy minden pillanatban Isten közelében

17 élhessünk. Hosszas utánjárás után mindkettőnket felvettek a nyergesújfalui Szalézi Szent Ferenc Intézetbe bentlakónak. Sajnos, a háború kitörése s főleg elvesztése megváltoztatta az életünket. Negyvennégy őszén a Szalézi kollégium kapuit sajnos, örökre bezárták. - A háború után hogyan alakult a sorsuk? - kérdezte Kósa. Szerette volna felgyorsítani a gyerekkor felidézését. Selmeczi szomorúan bámulta az autópálya szürke sávját. Többször is nekirugaszkodott, hogy elkezdje mondókáját, de mindig meggondolta magát. - Kell erről beszélnem? Ezekről nehéz lesz beszélni. Ezekre az időkre, nem akarok visszaemlékezni. Annyiszor megfogadtam már, hogy ki fogom kergetni a fejemből azt a rettenetes kort. - Zsebéből előhúzta a cigarettás dobozt, kérdőn nézett Kósára. Rágyújtott. Kicsit lehúzta az ablakot, a befütyülő szél miatt hangosabban folytatta: - Negyvenhatban a Rigó utcai bencés gimnáziumba kerültünk. Itt is érettségiztünk le, negyvenkilencben. Az érettségit követő héten mindketten kaptunk a szüleinktől ötven-ötven forintot és engedélyt, hogy elmenjünk kettesben megünnepelni a középiskola sikeres befejezését. Elhallgatott. Nagyot sóhajtott, megint hosszan rázta a fejét, nem akarta folytatni. - Mi a probléma? - kérdezte Kósa. - Beszéljen. Mi történt, amikor elmentek vacsorázni? Selmeczi akadozva folytatta. - Hogy mi történt, nem lehet elfelejteni. Június 18- a volt. Szombat. Még soha azelőtt nem láttunk éttermet belülről. Úgy határoztunk Attilával, hogy vacsorázni megyünk Óbudára, valamelyik kiskocsmába. Gyalogosan indultunk el a Róbert Károly körúton a Duna felé. Jókedvűen, beszélgetve érkeztünk meg, a Fő

18 térre. A,,Régi Postakocsi" éttermet választottuk ki. Korán volt még, csak egyetlenegy asztalnál ült négy fiatal. Halat, és vörösbort rendeltünk. Azelőtt sose ittunk alkoholt, engem ki is rázott a hideg, amikor az első kortyot lenyeltem. Jókedvünk kerekedett. Akkor már játszott a cigányzenekar. Attila odahívta a zenészeket az asztalunkhoz, és elmondta nekik, hogy most érettségiztünk, játsszanak nekünk néhány magyar nótát, van pénzünk, adunk majd borravalót. A zenekar játszani kezdett, mi pedig tovább beszélgettünk. Selmeczi egyre nagyobb szüneteket tartott, egyre inkább kereste a szavakat, halkabban beszélt. Kósa észrevette, hogy a férfi szeme tele van könnyel. Szipogva folytatta: - Egyszer csak, Attila intett a prímásnak, hogy hagyja abba a számot, amit éppen játszott, és kérte, játssza azt, amit ő fog énekelni. És Attila halkan elkezdte: Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország, Gyönyörűbb, mint a nagyvilág. - A zenészek nem akarták játszani a dalt: azt mondták, ez egy tiltott nóta, nem szabad ilyet játszani. Attila kikelt magából! Hogyhogy tiltott nóta, ki tilthatja meg a hazafiasságot, és Magyarország dicsőítését. Szó szót követett, mire a zenekar otthagyott bennünket, és visszament a dobogóra. Nem törődtünk velük. Elkezdtük halkan énekelni, hogy, szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország. - Az ének feléhez sem értünk, amikor a másik asztaltól odajött az egyik fiatalember. Magas, vállas, szőke fiú volt. Valamivel idősebb lehetett, mint mi. Azt mondta, hogy igazoljuk magunkat. Attila megkérdezte, milyen jogon igazoltat, és hogy mutassa meg ő, az igazolványát. Erre elővett egy igazolványt a férfi: ÁVH-s főhadnagy volt. Attila azt mondta neki, hogy üljön

19 vissza az asztalához, és hagyjon minket békében. A tiszt nem mozdult. Attila megismételte az előbbi kérését. Erre a főhadnagy azt mondta, hogy,,a kurva anyádnak pofázz, öcsi..." Erre Attila fölállt, majdnem egyforma magasak voltak, és kisportolt alakjával a fickó felé lépett. Felszólította, hogy vonja vissza, amit mondott, mert ha nem, pofon vágja. Így mondta. Erre a főhadnagy pisztolyt vett elő valamelyik zsebéből, felhúzta, és ráfogta Attilára. Nagyon megijedtünk. A felszólításra, Attila visszaült a helyére. Azt mondta a főhadnagy, hogy meg ne mozduljunk, amíg ő engedélyt nem ad rá. A telefon ott volt a közeli pulton. Odament, és utasítást adott valakinek. Nem tellett bele tíz perc, és bent ültünk egy rácsos ablakú autóban, amivel bevittek minket az Andrássy út hatvanba. Az autók egymás után hagyták le a lassan haladó Ladát. Kósa újabb cukorkát csúsztatott a szájába. Selmeczi újabb cigarettára gyújtott. - Három napig senki se nézett felém. Azt hittem, megbolondulok abban a teljesen sötét, vizes zárkában. Állandóan édesanyámra, édesapámra gondoltam: vajon tudják-e, mi történt velünk? Hol keresnek bennünket? Intéznek-e valamit, hogy kikerüljünk a börtönből. Minden zörejre felugrottam, azt hittem, értem jönnek, hogy szabadon engedjenek, hiszen az égvilágon semmi rosszat nem tettem. Szerdán reggel felvezettek egy irodába, ahol öt ávós néhány perc alatt félholtra vert. Akkor is ilyen kicsi, gyenge fizikumú voltam. Tudja, ezredes úr, engem soha senki nem ütött meg azelőtt. A szüleim gyengéd emberek voltak, nagyon vigyáztak rám, mert sokat betegeskedtem gyerekkoromban. Az valami borzalom volt, ahogy engem összerugdostak, összevertek. Akkor mindjárt négy fogamat kiverték, egy csomó vérrel együtt kihánytam őket. A verés után szó

20 nélkül visszakísértek a zárkába. Attól kezdve egy héten keresztül mindennap négyszer-ötször felkísértek ezekre, a borzalmas verésekre. Sem állni, sem ülni, sem feküdni nem tudtam. Cafatokban lógott a hús az arcomból, a lábamból és mindenhonnan. Attiláról semmit sem tudtam, de elképzeltem, mit művelhettek vele is. Tíz napi fogság után, megint felvittek az egyik irodába, ahol szemben találtam magam azzal a nyikhajjal, aki az étteremben igazoltatni akart bennünket. Rám mosolygott. Hellyel kínált: - Ülj le, ürge! Percekig tartott, amíg, a székig elvánszorogtam. Azt mondta, nincsen megelégedve a fiúk munkájával, mert a másik ürgéhez képest egyáltalán nem vagyok kimaszkírozva. Majd gondoskodni fog róla, hogy szigorúbban bánjanak velem. Megértettem, hogy Attila a másik ürge. Elmondta, hogy a nyomozati anyagból kiderült, hogy szoros kapcsolatot tartunk fönn a klerikális reakcióval. Napok kérdése, és bebizonyítják, hogy az imperializmus zászlaja alá szegődtünk, a munkáshatalom megdöntése céljából. Ez pedig halálbüntetéssel jár. Részletesen elmesélte, hogyan kínoztatta meg édesanyámat, és édesapámat. Azt mondta, ha segíteni akarok rajtuk, akkor valljak be mindent, amit a dolgozó magyar nép ellen elkövettem. Hiába tagadtam, hogy sose mesterkedtem azon, hogy megdöntsem a munkáshatalmat, odaállt mellém, és amikor kedve tartotta, ököllel nagyokat belevágott az arcomba, vagy a hasamba rugdosott. - Egy ilyen vadállati őrjöngés során döbbentem rá, hogy ez az ember nem normális. Olyan hihetetlen élvezete telt abban, hogy védtelen embert verhet, hogy a kéj teljesen elváltoztatta az arcát. Lihegett, de a lihegését