"A Kölyök hátrálni kezdett. Most már próbálta megtölteni az egyik pisztolyt, de zsibbadt ujjai elejtették a töltényeket. Hirtelen föladta.

"A Kölyök hátrálni kezdett. Most már próbálta megtölteni az egyik pisztolyt, de zsibbadt ujjai elejtették a töltényeket. Hirtelen föladta. A fegyver kihullott a kezéből, és nagyot koppant az úttesten. Mintha ez lett volna a jeladás, a farkasok megrohanták. A félelem magas, reszketeg sivításával a Kölyök sarkon fordult, és az Austin felé rohant. Futás közben második kifordult kurta tokjából, és pisztolya tovapattogott az úttesten. Halk, reccsenő morgással ugrott a legközelebbi farkas, éppen abban a pillanatban, amikor a Kölyök az Austinba vetette magát, és becsapta az ajtót. Hajszálon múlott. A farkas morogva visszapattant az ajtóról, vörös szeme rémítően forgott. Csatlakoztak hozzá a többiek, és néhány perc múlva a vadak gyűrűbe fogták az Austint. A Kölyök arca kis, fehér teliholdként bámult kifelé. Azután az egyik farkas megindult Szemétláda Ember felé, háromszögletű fejét lehajtotta, a szeme izzott, mint egy viharlámpa."

STEPHEN KING VÉGÍTÉLET ELSŐ KÖTET EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2001

STEPHEN KING: THE STAND COPYRIGHT 1978 BY STEPHEN KING PUBUSHED BY ARRANGEMENT WITH DOUBLEDAY, A DIVISION OF THE DOUBLEDAY BROADWAY PUBUSHING GROUP, A DIVISION OF RANDOM HOUSE, INC. HUNGARIAN TRANSLATION BIHARI GYÖRGY, 2001 EURÓPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST FELELŐS KIADÓ OSZTOVITS LEVENTE IGAZGATÓ A TÖRDELÉS AZ SZBÉ BT. MUNKÁJA NYOMTA A KAPOSVÁRI NYOMDA KFT. 211093 FELELŐS VEZETŐ POGÁNY ZOLTÁN IGAZGATÓ KÉSZÜLT KAPOSVÁROTT, 2001-BEN FELELŐS SZERKESZTŐ PALKÓ KATALIN A KÖTETET SZ. BODNÁR ÉVA TERVEZTE MŰSZAKI VEZETŐ FÁBIÁN ISTVÁN KÉSZÜLT 46,98 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN Ö. ISBN 963 07 7030 X I. ISBN 963 07 7078 4

TABBYNAK küldöm a csodák e sötét szelencéjét

NÉHÁNY SOR A SZERZŐTŐL A Végítélet képzelt történet, ahogy ez a témájából kiviláglik. Számos eseménye olyan valóságos helyeken játszódik, mint a maine-i Ogunquit, a nevadai Las Vegas és a coloradói Boulder, de még ezeket is voltam bátor megváltoztatni, hogy jobban illeszkedjenek történetem menetéhez. Remélem, hogy azokat az olvasókat, akik ezekben a városokban és a regényben előforduló, más létező helyeken laknak, nem bosszantja föl túlságosan "borzalmas szemtelenségem", hogy Dorothy Sayerst idézzem, aki ugyancsak szabadon kezelte az efféle tényeket. Más helyek, mint a texasi Arnette és az arkansasi Shoyo éppen olyan elmeszülemények, mint a cselekmény. Külön köszönetem Russell Dorrnak és dr. Richard Hermannak, a Bridgton Családi Egészségügyi Központ munkatársainak, akik válaszoltak az influenzára vonatkozó kérdéseimre, megmagyarázva a vírus ama különös szokását, hogy nagyjából kétévenként változik, továbbá a castine-i Susan Artz Manningnak, aki ellenőrizte az eredeti kéziratot. Legforróbb hálám Bill Thompsonnak és Betty Prashkernek, akik bábáskodtak e könyv világrajövetelénél. S. K.

ELŐSZÓ KÉT RÉSZBEN ELSŐ RÉSZ: KÉRETIK MÉG A VÁSÁRLÁS ELŐTT ELOLVASNI Jó néhány dolog van, amit előre tudni illik a Végítélet e változatáról, mielőtt Kedves Olvasóm elhagyná vele a könyvesboltot. Éppen ezért remélem, még időben értem utol remélhetőleg az újdonságok polcánál, a K betűnél áll, hóna alatt a többi vásárolt holmijával, a nyitott könyv felett. Más szóval, remélem, akkor értem utol, amikor a pénztárcája még biztonságban lapul a zsebében. Készen van? Rendben, köszönöm, ígérem, rövid leszek. Először is, ez nem egy új regény. Ha téves elképzelései lettek volna, akkor itt és most szabaduljon meg tőlük, még biztos távolságban a kasszától, ahol kiveszik a pénzt az Ön zsebéből, hogy az enyémbe tegyék. A Végítélet-et már tíz évvel ezelőtt kiadták. Másodszor, ez nem egy teljesen friss, gyökeresen különböző változata a regénynek. Hű Olvasóm nem fog régi alakokkal találkozni, akik új módon viselkednek, az elbeszélés menete sem viszi el homlokegyenest ellenkező irányba. A Végítélet e változata az eredeti regény kibővített formája. Amint mondottam, a régi szereplők nem fognak sajátosan újszerű módon viselkedni, de azt azért fölfedezheti, hogy az első változat csaknem valamennyi alakja több dolgot cselekszik, és ha nem gondoltam volna, hogy ezek a dolgok érdekesek talán még tanulságosak is, akkor sohasem kezdek bele ebbe a munkába. Ha nem erre számított, ne vásárolja meg a könyvet. Ha már megvásárolta, remélem, megőrizte a számlát. A boltban kérni fogják, mielőtt visszafizetik a könyv árát. Ha ez a bővített változat megfelel Önnek, akkor meghívom, jöjjön velem egy kicsit tovább Sok mindent el akarok mondani, és azt hiszem, jobban elbeszélgethetünk a sarkon túl. A sötétben. MÁSODIK RÉSZ: A VÁSÁRLÁS UTÁN OLVASANDÓ Ez valójában nem annyira előszó, inkább magyarázat, hogy miért jött létre egyáltalán a Végítéletnek ez az új változata. Mar eredetileg is hosszú volt, és ezt a kibővített változatot egyesek talán sokan csupán egy olyan szerző úri passziójának tekintik majd, akinek munkai elég sikeresek ahhoz, hogy ezt is megengedhesse magának. Remélem, nem így van, de meglehetősen ostoba volnék, ha nem készülnék föl efféle bírálatra Végtére is számos kritikus eleve felpuffasztottnak és túl hosszúnak tartotta a munkát. Hogy ez a könyv már kezdettől túl hosszú volt, vagy ez a kiadás teszi azzá, ennek megítélését az Olvasóra bízom. Ezt a kis helyet itt csupán arra szeretném használni, hogy elmondjam, nem a magam vagy egy bizonyos olvasó szórakoztatására adom ki, újra a Végítélet-et, hanem az olvasótábor kedvéért, amely erre kért. Nem tenném, ha nem lennék meggyőződve róla hogy az első változatból kihagyott részektől gazdagabb lesz a történet, és hazudnék, ha azt állítanám, nem érdekel, milyen lesz a fogadtatás Megkímélem Önt attól, hogy elmeséljem, hogyan írtam meg a Végítélet-et a gondolatok lánca, amely egy regény megírásához vezet, ritkán érdekel mást a regényírójelölteken kívül, ők hajlamosak azt hinni, hogy van valamiféle "titkos képlet", amelynek segítségével üzletileg sikeres regényt lehet írni, pedig nincs. Az embernek van egy ötlete; egy bizonyos ponton beugrik egy másik ötlet, aztán egy vagy egész sor kapcsolatot talál a két ötlet között; fölsejlik néhány alak (eleinte rendszerint alig többek árnyékoknál); fölmerül az író agyában a lehetséges vég (noha amikor eljön, ritkán hasonlít a szerző látomásához); egy bizonyos ponton a regényíró leül egy darab papírral és tollal, vagy írógéppel, vagy szövegdarálóval. Amikor megkérdezik: "Hogyan ír ön?", mindig azt válaszolom: "Egyszerre egy szót", és ezt a választ sohasem fogadják el. Pedig így van. Túl egyszerűnek tűnik ahhoz, hogy igaz legyen, de ha tetszik, nézzék csak meg a kínai Nagy Falat:

egyszerre mindig csak egy követ, apafej. Ez minden. Egyszerre csak egy követ. Mégis azt olvastam arról a kurva falról, hogy távcső nélkül is látható a világűrből. Az érdeklődő olvasókkal tudatom, hogy a történetet már elmondtam a Danse Macabre utolsó fejezetében, amely 1981-ben adott szerteágazó, de felhasználóbarát képet a horror műfajáról. Ez nem annak a könyvnek a reklámja; csupán annyit mondok, hogy ott elolvashatják a történetet, ha tetszik, noha ott nem azért szerepel, mintha önmagában érdekes lenne, csupán egy gyökeresen ellentétes szempont illusztrálására. Ami ezt a könyvet illeti, a lényeg az, hogy megközelítőleg négyszáz kéziratoldalnyi anyagot hagytam ki a végső változatból, mégpedig nem a kiadó miatt; ha ez lett volna a helyzet, megelégszem azzal, hogy a könyv eredeti formája szerint élje a saját életét, és végül természetes halállal múljék ki. A vágások a könyvelés parancsára történtek. Összeadták az előállítás költségeit, összevetették korábbi négy, keménykötésben megjelent művemmel, és úgy döntöttek, hogy egy ilyen könyv ára 12,95$ lehet, a piac ennyit bír el (hasonlítsák össze ezt az árat a mostani könyvével, barátaim és szomszédaim!). Megkérdeztek, hogy magam kurtítom-e meg a könyvet, vagy jobban szeretném, ha a lektorátusról tenné meg valaki. Kelletlenül beleegyeztem, hogy magam hajtom végre a műtétet. Azt hiszem, elég jó munkát végeztem olyan íróhoz képest, akit gyakorta vádolnak azzal, hogy szómenést kap, ha szövegszerkesztőt lát. Csupán egyetlen epizód a Szemétláda utazása Indianától Las Vegasig lett feltűnően sebhelyes az eredeti változathoz képest. Ha az egész történet megmaradt, kérdezheti valaki, akkor minek bajlódtam? Vajon nem a passziózás esete áll fenn mégis? Szívesebben venném, ha nem így lenne, mert ha igen, akkor életem nagy részében csupán pocsékoltam az időt. Úgy vélem, hogy egy igazán jó mesében az egész mindig több, mint a részek összessége. Ha nem így volna, akkor tökéletesen elfogadható lenne a Jancsi és Juliska alábbi változata: Jancsi és Juliska egy rendes apa és egy rendes anya gyermekei voltak. A rendes anya meghalt, a fater pedig feleségül vett egy ribancot. Az meg el akarta takarítani az útból a srácokat, hogy több pénzt költhessen magára. Folyton azon nyaggatta gerinctelen és húgyagyú férjecskéjét, hogy vigye ki Jancsit és Juliskát az erdőbe, és ölje meg őket. Az apa az utolsó pillanatban meghátrált, és életben hagyta a gyerekeket, hogy lassan haljanak éhen az erdőben, ahelyett, hogy késével gyorsan és irgalmasan véget vetett volna az életüknek. Miközben a kölykök a fák között csámborogtak, rátaláltak egy mézeskalács házikóra. A ház egy boszorkáé volt, aki emberevésben utazott. Bezárta őket, és azt mondta nekik, hogy amikor jó kövérre híznak, megeszi mindkettejüket. De a srácok túljártak az eszén. Jancsi a saját kemencéjébe vetette a banyát. Megtalálták a kincseit, és bizonyára leltek egy térképet is, mivel végül hazaértek. Amikor megérkeztek, a fater fenékbe rúgta a ribancot, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. VÉGE. Nem tudom, mit gondolnak erről, de ami engem illet, ezt a változatot pocséknak tartom. Benne van az egész történet, de nem elegáns. Olyan, mint egy Cadillac, amelyikről lepucolták a krómozást, a festéket pedig a tompán csillogó fémig maratták. Ez is elmegy valahova, csak, tudják, nem olyan menő. Nem állítottam helyre mind a négyszáz hiányzó oldalt; bizonyos dolgok, amelyek a vágószoba padlójára hullottak, amikor létrehoztam a kurtított változatot, megérdemelték, hogy oda kerüljenek, és ott is maradtak. Más dolgok, például Frannie összetűzése anyjával, ugyancsak megnövelték a könyv gazdagságát és terjedelmét, amit én olvasóként nagyon élvezek. Egy pillanatra visszatérve a Jancsi és Juliská-ra, emlékezhetnek rá, a gonosz mostoha megköveteli férjétől, hogy hozza el a gyermekek szívét annak bizonyítékaként, miszerint a boldogtalan favágó végrehajtotta a parancsot. A fanyüvő az értelem halvány nyomait mutatja, amikor két nyúl szívét viszi el neki. Vagy vegyük a morzsákból álló híres csapást: Jancsi azért szórja el a morzsákat, hogy ő és a húga visszataláljanak. Firkás fickó! Amikor megkísérli követni a nyomait, rájön, hogy a madarak megették a morzsákat. E részletek nem tartoznak közvetlenül a történethez, mégis ezek alkotják a mesét ezek a

mesemondás nagyszerű és varázslatos elemei. Ezek teszik az egyébként talán ostoba történetet olyan mesévé, amely száz éve elbűvöli és megrémíti olvasóit. Gyanítom, az én történetemben semmi sincs, ami fölérne Jancsi morzsaösvényével, de azért mindig sajnáltam, hogy rajtam és a Doubleday néhány bennfentes olvasóján kívül senki sem találkozott azzal a dilinyóssal, aki egyszerűen csak Kölyöknek nevezi magát... vagy látta, mi történt vele egy alagút előtt, amely ellenpontja a kontinens másik felén levő alagútnak. Az utóbbi, a New York-i Lincoln alagút, a regény két korábbi alakjának életében kapott szerepet. Így hát, Hű Olvasóm, íme a Végítélet, olyan formában, ahogy a szerző eredetileg elő akarta vezetni. Most érintetlen minden krómdísz, akár jobb így, akár rosszabb. A mostani változat a lehető legegyszerűbb okra vezethető vissza. Noha sohasem tartozott a kedvenc regényeim közé, mégis úgy tűnik, az emberek ezt szeretik a legjobban a könyveim közül. Ha megszólalok (a lehető legritkábban), az emberek mindig a Végítélet-ről akarnak beszélni. Úgy emlegetik a szereplőket, mintha élő emberek volnának, és gyakran kérdezik: "Mi történt ezzel és ezzel?" mintha időnként levelet kapnék tőlük. Elkerülhetetlenül megkérdezik, lesz-e belőle film. A válasz valószínűleg igen. Hogy jó lesz-e? Mind a jó, mind a rossz filmek különös módon csaknem mindig fékezően hatnak a képzeletre (természetesen vannak kivételek; a rögtön bekattanó példa az Óz, a csodák csodája). Társalgás közben az emberek végtelen variációban osztogatják a szerepeket. Én mindig ragyogó Randall Flaggnek képzeltem Robert Duvallt, de hallottam másokat, akik ezt a szerepet Clint Eastwoodnak, Bruce Dernnek vagy Christopher Walkennek adnák. Mindegyik ötlet jónak tűnik, mint ahogy Bruce Springsteenből is érdekes Larry Underwood válna, ha egyszer úgy döntene, hogy megpróbálkozik a filmszereppel (és a videóit nézve úgy vélem, nagyon jól csinálná... noha én személy szerint inkább Marshall Crenshaw-t választanám). Mégis azt hiszem, talán az a legjobb, ha meghagyjuk Stut, Larryt, Glent, Frannie-t, Ralphot, Tom Cullent, Lloydot és azt a sötét fickót az olvasónak, aki olyan életteli és változatos képet fog alkotni róluk fantáziája lencséin át, amelyet a kamera nem képes utánozni. Mert végül is a film nem más, mint a mozgás illúziója, amelyet sok ezer álló fénykép mozgatásával hoznak létre. A képzelet viszont a saját árapálya szerint mozog. A filmek, még a legjobbak is, csak megdermedt fikciók aki látta a Száll a kakukk fészkére című remekművet, azután elolvasta Ken Kesey könyvét, nehéznek, sőt lehetetlennek találja, hogy ne Jack Nicholsonét képzelje Randie Patrick McMurphy arcának helyére. Ez nem szükségszerűen baj... de akkor is korlátoz. A jó mese érdeme, ha korlátlan és gördülékeny; a jó mese mindenkié, a maga sajátos módján. Végső soron két okból írok: hogy örömet szerezzek magamnak és másoknak. Remélem, a Sötét Kereszténység e hosszú meséjében mindkettőt sikerült megvalósítanom. 1989. október 4.

Kint az utca tűzben áll Valcerezik a halál A hús és a képzelet Míg a költő idebent Semmit sem ír félreáll Akár hatot akár vakot És a sűrű éjszakában Kap a pillanat után Próbálkozik becsülettel Összeesik üszkös sebbel Ma éjjel a Dzsungel Földjén Még csak nem is hulla már BRUCE SPRINGSTEEN Világos, hogy nem mehet tovább! Az ajtó nyílt, a szél bejött, A gyertyafény lobbant és eltűnt, Meglebbent a függöny és ő feltűnt, Ne félj, mondta, Gyere, Mary! Ő nem is félt Hozzá rohant, Szállni kezdtek... Kéz a kézben... "Gyere, Mary; Ne féld a Kaszást!" BLUE ÖYSTER CULT MI EZ A BŰBÁJ? MI EZ A BŰBÁJ? MI EZ A BŰBÁJ? COUNTRY JOE AND THE FISH

Segítségre van szükségünk, ismerte el a költő. EDWARD DORN MEGNYÍLIK A KÖR

Sally! Mormolás. Kelj föl, Sally! Hangosabb mormolás: hammáá békét. Erősebben rázta. Kelj föl! Föl kell kelned! Charlie. Charlie hangja. Őt szólongatja. Mióta? Sally fölmerült az álom mélyéből. Először az éjjeliszekrényen álló órára pillantott és látta, hogy hajnali negyed három van. Charlienak nem szabadna itt lennie; szolgálatban van. Ekkor nézte meg alaposabban, és valami felpattant benne, valami gyilkos előérzet. A férje halálsápadt volt. A szeme riadt, és kidülledt. Egyik kezében a kocsi kulcsát tartotta. A másikkal még mindig őt rázta, noha ő már kinyitotta a szemét. Mintha Charlie-nak nem jutna el a tudatáig, hogy a felesége fölébredt. Charlie, mi az? Mi a baj? Charlie mintha nem tudta volna, mit mondjon. Ádámcsutkája görcsösen fel-alá járt, de a kis szolgálati bungalóban csak az óra ketyegése hallatszott. Tűz van? kérdezte ostobán az asszony. Ez volt az egyetlen, amire gondolni tudott, amikor férjét ilyen állapotban látta. Tudta, hogy Charlie szülei lakástűzben vesztek oda. Bizonyos értelemben felelte férje. Más értelemben rosszabb. Öltözz, drágám. Öltöztesd föl La Von babát is. Ki kell jutnunk innen. De miért? kérdezte Sally, miközben kikászálódott az ágyból. Sötét félelem kerítette hatalmába. Semmi sem látszott normálisnak. Mintha álmodna. Hol? A hátsó udvarban? De tudta, nem a hátsó udvarral van baj. Még sohasem látta Charlie-t ilyen rémültnek. Mélyet lélegzett, de nem érzett égésszagot. Sally drágám, ne tegyél föl kérdéseket! El kell mennünk! Messzire! Csak fogd LaVon babát és öltöztesd! Na de hát... van idő a csomagolásra? Ez mintha megállította volna a férfit. Mintha kizökkentette volna. Sally azt hitte, nála már senki sem lehet rémültebb, de láthatóan nem így volt. Amit ő rémületnek nézett a férfiban, az közelebb állt a pőre pánikhoz. Charlie zaklatottan beletúrt a hajába. Nem tudom! Ellenőriznem kell a széljárást. És ezzel a Sally számára érthetetlen, furcsa kijelentéssel faképnél hagyta a feleségét, aki ott állt egy szál baby-dollban a hidegben, rémülten, zavartan, mezítláb. Megőrült Charlie? Mi köze a széljárásnak ahhoz, hogy neki van-e ideje csomagolni? És milyen messzire mennek? Renóba? Vegasba? Salt Lake Citybe? És... A torkához kapott, amikor egy új gondolata támadt. Szökés! Az éjszaka közepén távozni azt jelenti, hogy Charlie meg akar szökni. Bement a kisszobába, LaVon baba birodalmába, egy darabig határozatlanul álldogált, bámulta az alvó gyermeket rózsaszín hálóruhácskájában. Ragaszkodott a halvány reményhez, hogy ez talán mégiscsak egy rendkívül eleven álom. Elmúlik, ő pedig reggel hétkor szokás szerint fölébred, megeteti LaVon babát, maga is megreggelizik, miközben a Ma című kvízműsor első részét bámulja, tojást főz Charlie-nak, aki reggel nyolckor jön, miután lehúzott egy újabb éjszakát a Rezervátum északi tornyában. Két hét múlva ismét nappali szolgálatba kerül, nem lesz ilyen nyűgös, és ha együtt alszanak éjszakánként, Sally se álmodik többé a mostanihoz hasonló bolondságokat és... Siess már! sziszegte a férje, összetörve halvány reményeit. Csak néhány cuccot kapkodhatunk össze... de az isten szerelmére, asszony, ha szereted őt mutatott a kiságyra, akkor máris öltözteted! Szája elé kapta a kezét, idegesen köhögött, aztán holmikat rángatott elő a fiókos szekrényből, és összevissza begyömöszölte két ócska bőröndbe. Sally fölébresztette LaVon babát, csitította, amennyire tudta; a hároméves kislány nyűgösködött, nem értette, miért verik föl éjszaka, és sírni kezdett, miközben Sally ráadta a bugyiját, egy blúzt és

egy kezeslábast. A gyermek sírása még jobban megijesztette az asszonyt. Más esetek jutottak eszébe, amikor a rendszerint angyalian jó LaVon baba sírt éjszakánként: ha bepállott a popsija a pelenka alatt, fogzott, kruppja volt, vagy ment a hasa. A félelem lassan haraggá változón, amikor látta, hogy Charlie, két markában az ő fehérneműivel, szinte futva megy el az ajtó előtt. Melltartók pántjai úsztak utána, mint szilveszteri duhajokon a szerpentin. Belevágta a fehérneműt az egyik bőröndbe, és becsukta. Sally legjobb kombinéjának a szegélye kilógott, és ő fogadni mert volna, hogy a kombiné elszakadt! Mi az? kiáltotta, és a hangjából áradó indulatosságtól LaVon baba ismét bőgni kezdett, holott már szipogásig lecsillapodott. Megőrültél? Katonákat küldenek utánunk, Charlie! Katonákat! Nem, ma éjjel nem felelte a férfi, és valami iszonyatos bizonyosság csengett a hangjában. Az a helyzet, lépes mézem, hogy amennyiben nem taposunk bele a gázba, akkor sohasem fogjuk elhagyni a bázist. Azt sem tudom, hogy a pokolba jutottam le a toronyból. Valahol valami elromlott. Miért is ne? Minden más halálbiztos dolog is elromlott. És lökött fejhangon felvihogott, amitől Sally úgy megrémült, mint még soha. Felöltöztetted a babát? Jó. Tedd be néhány ruháját a másik bőröndbe. A többit abba a kék bevásárlószatyorba, ami a gardróbban van. Azután elhúzunk innét. Azt hiszem, menni fog. A szél kelet felől fuj. Hála istennek. Ismét eltakarta a száját, mert köhögött. Papa! követelte LaVon baba, és kitárta a karját. Papát akarom! Ja! Lovacskázzunk, papa! Lovacskázzunk! Ja! Most nem lehet felelte Charlie, és eltűnt a konyhában. Egy pillanattal később Sally hallotta az edényzörgést. A férfi a tűpénzét vette ki a legfelső polcon álló kék levesestányérból. Sally olyan harminc-negyven dollárt tett eddig félre egyszerre egy dollárt, néha csak ötven centet. Ez az ő házi pénztára. Akkor hát tényleg baj van. Akármi is az, tényleg baj. LaVon baba, akitől a papa megtagadta a lovacskázást, holott ritkán, sőt mondhatni, sohasem tagadott meg tőle semmit, újból rázendített. Sally fáradságosan ráadta könnyű kabátkáját, azután a gyerekruhák nagyját csak úgy belegyűrte a bevásárlószatyorba. Még hogy a másik bőröndbe tegye, kész nevetség. Szétpukkadna. Rá kellett térdelnie, hogy bezárhassa. Hálát adott Istennek, hogy LaVon baba szobatiszta, nem kell bajlódni a pelenkákkal. Charlie visszatért a hálószobába, és most már csakugyan futott. Még akkor is gyömöszölte khakizubbonyának mellzsebébe a levesestányérból származó gyűrött egyeseket és ötösöket. Sally fölkapta La Von babát. A kislány most már teljesen ébren volt, és jöhetett volna a saját lábán, de Sally a karjaiban akarta tudni. Lehajolt, fölkapta a bevásárlószatyrot is. Hova megyünk, papa? kérdezte LaVon baba. Aluttam. Baba alhat a kocsiban felelte Charlie, és fölmarkolta a két bőröndöt. Sally kombinéjának széle meglebbent. Charlie-nak még mindig olyan merev, fehér volt a szeme. Sallynak új gondolata támadt, amely gyorsan bizonyossággá erősödött. Baleset történt? suttogta. Jézus, Mária, Szent József, ugye az? Baleset! Odakint! Pasziánszoztam felelte a férfi. Fölnéztem és láttam, hogy az óra zöldről vörösre váltott. A képernyő felé fordultam. Sally, mind...nyájan... Elhallgatott, LaVon babát nézte, akinek a nagy szeme még mindig könnyben úszott, de már kíváncsian tekintett az apjára. Mind MEG-BOL-DO-GUL-TAK odalent szótagolta. Egy-két kivételtől eltekintve, akik mostanra már valószínűleg ugyancsak elmentek. Mi az a BOL-DO-GUL-TAK, papa? kérdezte LaVon baba. Semmi érdekes, drágám válaszolta Sally. A hangja mintha egy óriási szakadék mélyéről hallatszott volna. Charlie nyelt egyet. Valami fojtogatta. Mindenütt be kell kattanniuk a mágneses záraknak, ha az óra vörösre vált. Van egy Chubb számítógépük, az mozgatja az egészet, állítólag teljesen üzembiztos. Láttam, mi van a képernyőn, az ajtóhoz ugrottam. Azt hittem, hogy az az átkozott vacak kettévág. Abban a pillanatban be kellett volna záródnia, amikor az óra vörösre váltott, és nem is tudom, hogy mióta volt vörös, amikor felpillantottam és észrevettem a jelzést. De éppen elértem a

parkolót, amikor hallottam mögülem a tompa puffanást. Ha csak harminc másodperccel később nézek föl, még most is be lennék zárva abba a toronyba, mint bogár az üvegbe. Mi ez? Mi a... Nem tom. Nem akarom tudni. Csak annyit tudok, hogy egykettőre megö... LIK-VI-DÁL-TA őket. Ha engem akarnak, el kell hogy kapjanak. Magas a fizetésem a kockázat miatt, de nincs az a pénz, amiért tovább lógnék itt. A szél nyugatnak fuj. Kelet felé indulunk. Most pedig gyerünk. Az asszony, aki félig-meddig még mindig valamilyen rémálom szereplőjének vélte magát, követte a férfit a felhajtóra, ahol tizenöt éves Chevyjük állt, csöndesen rozsdállva a kaliforniai sivatagi éjszaka illatos sötétjében. Charlie bedobta a bőröndöket a csomagtartóba, a bevásárlószatyrot pedig a hátsó ülésre. Sally egy pillanatig csak állt az anyósülés ajtajában a kicsivel a karjában, és a bungalót nézte, amelyben az utóbbi négy évet töltötték. Amikor beköltöztek, gondolta, LaVon baba még a testében növekedett, még előtte álltak a lovacskázások. Gyere! szólt rá a férje. Szállj be, asszony! Engedelmeskedett. A férfi tolatott, a Chevy fényszórói egy pillanatra végigsöpörtek a házon. Tükörképük olyan volt az ablaküvegen, akár egy űzött állat két szeme. A férfi feszülten gunnyasztott a volán mögött, az arca nyúzottnak látszott a műszerfal lámpáinak halvány fényében. Ha a bázis kapuja zárva van, akkor át kell törnöm. És ezt komolyan gondolta. Sally látta rajta. A térde hirtelen elernyedt. De nem volt szükség ilyen kétségbeesett lépésre. A támaszpont kapuja tárva-nyitva állt. Az egyik őr egy magazin fölött bóbiskolt. A másikat nem látta Sally. Talán az őrszobában tartózkodott. Ez már a bázis külső része volt, közönséges járműraktár. Az, hogy a támaszpont mélyén mi zajlott, ezeket a fickókat nem érdekelte. Fölnéztem és láttam, hogy az óra zöldről vörösre váltott. Sally megborzongott, és megfogta a férfi lábát. LaVon baba ismét elaludt. Charlie kurtán megveregette a felesége kezét, és azt mondta: Nem lesz semmi baj, drágám. Hajnalra Nevadában robogtak kelet felé, és Charlie egyfolytában köhögött.

Feltelefonáltam a doktort Mondom neki, doktor, kérem, doktor, Van egy érzésem, imbolygok, és forgok, Mondja meg, mi lehet? Új nyavalyába esek? SYLVERS EGYÜTTES Bébi, komálod az emberedet? Igen fasza gyerek, Bébi, komálod az emberedet? LARRY UNDERWOOD GIKSZER KAPITÁNY 1990. JÚNIUS 16. JÚLIUS 4.

I. KÖNYV

1. FEJEZET HAPSCOMB TEXACÓJA a 93-as út mellett kuporgott, közvetlenül északra Arnette-től, egy nyavalyás négyutcányi kisvárostól, amely Houstontól száztíz mérföldre található. Ma este itt voltak a törzsvendégek, a kassza mellett ücsörögve itták a sört, mélán beszélgettek, figyelték a nagy, kivilágított cégtáblának csapódó bogarakat. A benzinkút Bill Hapscomb tulajdona volt, így a többiek mindent ráhagytak, bár Hapscomb sült bolond volt. Ugyanezt az engedékenységet várták volna el, ha a saját boltjukban verődnek össze. Ha bármelyiküknek is lett volna üzlete. De Arnette-re nehéz idők jártak. 1980-ban a városnak két üzeme volt, amelyek papírtermékeket (elsősorban piknikhez és pecsenyesütéshez szükséges holmit), illetve elektromos számológépeket gyártottak. Mostanra a papírgyár bezárt, a számológépüzem betegeskedett, mert mint kiderült, Tajvan sokkal olcsóbban gyártja ezeket a kütyüket, akárcsak a hordozható tévéket és a tranzisztoros rádiókat. Norman Bruett és Tommy Wannamaker, akik a papírgyárban dolgoztak, most közsegélyből éltek, mivel egy ideje lejárt a munkanélküli-segélyük. Henry Carmichael és Stu Redman, akiket viszont a számológépüzem alkalmazott, ritkán dolgoztak többet heti harminc óránál. A nyugdíjas Victor Palfrey házilag sodort büdös cigarettákat szívott, mivel ennyit engedhetett meg magának. Én aszondom szólalt meg Hap, és a térdére támaszkodva előrehajolt, hogy ez csak duma, ez a szaros infláció. Meg ez a szaros nemzeti adósság. Van nyomdánk, van papírunk. Ki kell nyomatni ötvenmillió ezerdolláros bankót, és forgalomba kell hozni, a szentségit. Csupán Palfreyban, aki szerszámgéplakatos volt 1984-ig, volt annyi önérzet, hogy rámutasson Hap legnyilvánvalóbb hülyeségére. Sodort magának egy újabb förtelmesen büdös cigarettát, és azt mondta: Az sehova se vezetne. Ha megtennék, az ugyanolyan lenne, mint Richmondban a polgárháború utolsó két évében. Akkoriban, ha kedved támadt egy darab mézeskalácsra, és adtál egy konföderációs dollárt a péknek, a pék rátette a mézeskalácsra, és egy ugyanakkora darabot vágott le belőle. A pénz, az csak papír, tudod. Ismerek pár embert, aki nem értene veled egyet morogta savanyúan Hap, és fölvett egy zsíros, vörös, műanyag újságtartót az asztaláról. Én pedig tartozom ezeknek az embereknek, akik mán kezdenek nagyon izgágáskodni miatta. Stuart Redman, talán a legcsöndesebb ember Arnette-ben, az egyik repedezett műanyag Woolco széken ült, kezében egy doboz Pabsttal, és kinézett a benzinkút nagy kirakatablakán a 93-as útra. Stu ismerte a szegénységet, abban nőtt fel; fogorvos apja meghalt, amikor ő hétéves volt, Stun kívül még két gyermeket hagyva a feleségére. Az anyja az arnette-i Vörös Golyó kamionparkolóban kapott munkát ahol most ül, onnan akár láthatná is, ha 1979-ben nem ég le. Keresett annyit, hogy mind a négyüknek meglegyen a napi betevőjük, de ez volt minden. Amikor kilencéves lett, Stu munkába állt, először Rog Tuckernél, a Vörös Golyó tulajdonosánál: iskola után óránként harmincöt centért segített kirakni a teherautókat, majd a szomszédos Braintree nevű városka vágóhídján, ahol hazudott a koráról, hogy heti húsz órában robotolhasson minimálbérért inaszakadtáig. Most, miközben Hap és Vic Palfrey vitáját hallgatta a pénzről és a rejtelmes utakról, amelyeken elcsorog, arra gondolt, hogy vérzett kezdetben a keze a targoncától, amellyel megállás nélkül kellett vonszolnia a bőrt és a zsigereket. Igyekezett eltitkolni az anyja elől, de az észrevette, alig egy héttel azután, hogy Stu elkezdett dolgozni. Kicsit sírdogált, pedig nem az az asszony volt, akinél könnyen eltörik a mécses. Mégsem kérte meg a fiát, hogy hagyja abba a munkát. Tudta, milyen helyzetben vannak. Realista volt. Stu csendjének egy része abból táplálkozott, hogy sohasem volt barátja, vagy ideje a barátkozásra. Tanulni és dolgozni kellett. Kisebbik öccse, Dev egy évvel azután halt meg tüdőgyulladásban, hogy ő fölvette a munkát a vágóhídon, és Stu ezen sohasem tudta magát túltenni.

Úgy vélte, a bűntudat miatt van. Devet szerette a legjobban... de öccse elmúlása azt is jelentette, hogy kevesebb szájat kell etetni. A gimnáziumban fölfedezte a futballt, és ez olyasmi volt, amit az anyja is helyeselt, noha emiatt megrövidültek a munkás órák. Játsszál csak! mondta. Ha van jegy, amellyel kijuthatsz innen, akkor az a futball, Stuart. Játssz! Jusson eszedbe Eddie Warfield! Eddie Warfield a helyi hős volt. Még a Stuarténál is szegényebb családból származott, de fényes dicsőségre tett szert a helyi gimnázium csapatának hátvédjeként, sportösztöndíjjal jutott be a texasi egyetemre, és évekig játszott a Green Bay Packersben, legtöbbször tartalék hátvédként, de számos emlékezetes pillanata volt kezdőként is. Eddie most egy gyorsétkezde-lánc tulajdonosa volt Nyugaton és Délnyugaton, Arnette-ben pedig mitikus alakká nőtt. Ha Arnette-ben azt mondták: "siker", akkor Eddie Warfieldre gondoltak. Stu nem volt sem hátvéd, sem Eddie Warfield. De amikor elkezdte a gimnázium harmadik osztályát, úgy tűnt, van esélye, hogy elcsípjen egy kis sportösztöndíjat... azután ott voltak a munka melletti tanulási programok, és az iskola nevelési tanácsadója megemlítette a diákkölcsön lehetőségét is. Ekkor azonban megbetegedett az anyja, és többé nem tudott dolgozni. Rákja volt. Két hónappal Stu érettségije előtt halt meg, így a fiúra maradt, hogy eltartsa öccsét, Bryce-t. Stu lemondott a sportösztöndíjról, és beállt dolgozni a számológépüzembe. Végül is a nála három évvel fiatalabb Bryce-nak sikerült kitörnie. Most Minnesotában élt, az IBM rendszerelemzője volt. Nem túl sűrűn írt, Stu akkor látta utoljára, amikor a feleségét temették ugyanaz a fajta rák végzett vele, mint az anyjával. Arra gondolt, hogy talán Bryce-nak is hurcolnia kell a maga bűntudatát... és talán egy kicsit restelli, hogy a testvéréből is csak egy aranyos öregfiú lett egy haldokló texasi városkában, aki nappal egy számológépüzemben robotol, esténként pedig Hapnél vagy az Indiánfejben nyakalja a Magányos Csillag sört. A házasság volt életének legjobb szakasza, de mindössze tizennyolc hónapig tartott. Fiatal feleségének méhe csupán egyetlen sötét, rosszindulatú gyermeket hordott ki. Ennek már négy éve. Azóta fontolgatta, hogy elhagyja Arnette-et, valami jobb helyet keres magának, de visszatartotta a kisvárosi tehetetlenség az ismerős helyek, az ismerős arcok szirénhangja. Arnette-ben nagyon kedvelték, és Vic Palfrey egy alkalommal a bókok netovábbjával tisztelte meg, miszerint Stu még a "régi tökös legényekhez" tartozik. Miközben Vic és Hap egymást gyaktatták, az égen még maradt egy kevés alkonypír, de a földre már leszállt a sötét. Nem sok autó járt mostanság a 93-ason, ez volt az oka Hap számos kifizetetlen számlájának. De Stu mégis úgy látta, hogy egy autó közeledik. Még vagy negyed mérföldre volt, a nappal kihunyó fényében porosan csillámlott az, ami a krómozásból megmaradt. Stu az éles szemével fölismerte, hogy nagyon öreg Chevrolet, talán '75- ös. Nem égtek a lámpái, és talán ha tizenöt mérfölddel csalinkázott ide-oda az úttesten. Rajta kívül senki sem vette észre. Mondjuk, hogy jelzálogkölcsön van ezen a benzinkúton mondta Vic, és mondjuk, havi ötven dollárt fizetsz rá. Annál jóval többet. Jó, most csak a vita kedvéért maradjunk az ötvennél. Tegyük föl, hogy a szövetségiek nekiálltak és nyomtattak neked egy szekérderék pénzt. Akkor az a bank fogja magát, és százötven dollárt akar. Te meg ugyanolyan szegény maradsz, mint voltál. Így is van! erősítette meg Henry Carmichael. Hap ingerülten nézett rá. Véletlenül tudta, hogy Hank rendszeresen kivesz egy-egy kólát az automatából, anélkül hogy kifizetné, továbbá, hogy Hank tudja, hogy ő tudja, következésképpen az ő oldalára kellett volna állnia. Nem szükségszerű, hogy így legyen mondta kilencosztályos iskolázottsága teljes nyomatékával, és nekilátott elmagyarázni, hogy miért. Stu, aki csak annyit tudott, hogy csúnya kutyaszorítóban vannak, értelmetlen zümmögéssé halkította Hap hangját, és a Chevyt figyelte, amint az úttesten imbolyog. A haladásából ítélve nem jut messzire. Keresztülvágott a záróvonalon, első kerekei porfellegeket vertek föl a bal oldali útpadkán. Majd visszafordult, a saját sávjában haladt, közben majdnem belehajtott az árokba. Azután, mintha a vezető a Texaco nagy fényreklámját szúrta volna ki világítótoronynak, feléje

lódult az aszfalton, mint egy lövedék, amely már csaknem teljesen elveszítette a lendületét. Stu most már a vénhedt motor zúgását, a haldokló karburátor zihálását és a kilazult szelepek kattogását is hallotta. A Chevy elvétette a bejáratot, átugratott a járdán. Portól szennyes szélvédője izzott a kutak fölötti neoncsövek fluoreszkáló fényében, így nehéz volt megállapítani, mi van odabent, de Stu látta a vezető homályos alakját, ahogy lomhán rázkódik a zökkenőnél. A kocsi rendületlenül tartotta a tizenöt mérföldes sebességet. Mán most azt mondom, ha több pénz kerülne forgalomba, akkor te... Hap, jobb lenne, ha kikapcsolnád a szivattyúkat mondta halkan Stu. Mi? A szivattyúkat? Norm Bruett odafordult, kinézett a kirakati üvegen. Krisztus a keresztfán! kiáltott fel. Stu fölállt, áthajolt Tommy Wannamaker és Hank Carmichael fölött, és egyetlen mozdulattal kikapcsolta mind a nyolc szivattyút, a két kezével egyszerre négyet-négyet. Így ő volt az egyetlen, aki nem látta a Chevyt, amikor eltalálta a felső sor kútjait, és leborotválta őket. A lassúságban, amellyel végigszántott rajtuk, volt valami kérlelhetetlen, már-már impozáns. Tommy Wannamaker másnap az Indiánfejben megesküdött, hogy a hátsó lámpák egyszer sem villantak meg. A Chevy csak közeledett egyenletes tizenöt mérföldes sebességgel, mintha a Rózsák Viadalának felvonulásán jönne. Az alváz csikorogva súrolta a betonaljzatot, és amikor a kerekek nekiütődtek, Stu kivételével mindnyájan látták, hogy a vezető feje ernyedten előrebillen, nekicsapódik a szélvédőnek, és csillag alakban megrepeszti az üveget. A kocsi ugrott egyet, mint az Öreg kutya, amelyikbe belerúgtak, és belegázolt a szuperbenzin kútjába. Az kidőlt és elgurult, néhány benzincseppet fröccsentve. A pumpa kiakadt, és villogva hevert a neonfényben. Mindnyájan látták, hogy a Chevy kipufogója szikrákat szór, miközben végigkarcolja a cementet, és Hap, aki Mexikóban már látott felrobbanó benzinkutat, ösztönösen eltakarta a szemét, várva a tűzgolyót. De a Chevy csak megfarolt, hátsó része lecsúszott a benzinkút felőli betonaljzatról, eleje az ólommentesnek csapódott, és üres kongassál azt is kidöntötte. A Chevrolet már-már tudatosan teljes kört írt le, ismét nekiütközött a kútsor betonaljának, de ez alkalommal az oldalával. A hátsó fele újra felugrott az aljzatra, és ezúttal a normál kutat döntötte ki. Itt állt meg a rozsdás kipufogócsövét maga után vonszoló Chevy, miután az országúthoz közelebbi betonaljzat mindhárom kútját szétrombolta. A motor néhány pillanatig még harákolt, azután elhallgatott. Olyan csend támadt, hogy az már ijesztő volt. Mi a szent szar! hebegte Tommy Wannamaker. Felrobban, Hap? Ha felrobbant vóna, az mán megtörtént vóna állt föl Hap. Válla nekiütődött a térképes polcnak, szerteszét szórva Texas, Új-Mexikó, és Arizona autóútjait. Óvatos diadalérzet öntötte el. A kutak biztosítva voltak, a biztosítást kifizetik. Marynek a biztosítás volt a mániája. Ez a fickó ugyancsak bekáfolhatott jegyezte meg Norm. Láttam a hátsó lámpákat mondta Tommy, az izgalomtól elvékonyodó hangon. Eccer se villantak. Az istenfáját! Ha hatvannal megy, mostanra mind hóttak lennénk. Kisiettek az irodából, elöl Hap, Stu zárta a sort. Hap, Tommy és Norm egyszerre érték el az autót. Érezték a benzinszagot, és hallották a Chevy hűlő motorjának halk, percegő kattanásait. Hap kinyitotta a vezetőülés felőli ajtót, és a volánnál ülő férfi úgy fordult ki az ülésből, mint egy ócska mosodai zsák. Az istenfáját! kiáltotta csaknem sikoltotta Norm Bruett. Elfordult, potrohára szorította a kezét, és öklendezett. Nem a kocsiból kiforduló férfi okozta (Hap rendesen elkapta, mielőtt a kövezetre zuhant volna), hanem a szag, amely a kocsiból áradt, a vérből, ürülékből, hányásból és emberi bomlásból elegyedett, émelyítő bűz. Hátborzongatóan erős, gyomorforgató halálszag volt. Hap a következő pillanatban elfordult, és a hónaljánál fogva kihúzta a vezetőt a kocsiból. Tommy sietve fölkapta a földet szántó lábakat, és Happel bevitte a férfit az irodába. Arcuk sárgásra színeződött és eltorzult a mennyezeti neoncsövek fényében. Hap megfeledkezett a biztosításról.

A többiek benéztek a kocsiba, és ekkor Hank fordult el; egyik kezét a szája elé kapta, a kisujja elállt, mint aki éppen most emeli a poharát, hogy köszöntőt mondjon. A benzinkút északi sarkába iramodott, és visszaadta a vacsoráját. Vic és Stu egy darabig a kocsi belsejét bámulták, aztán egymást, majd ismét a kocsit. Az anyósülésen fiatal nő ült, akinek a combján felcsúszott a ruha. Három év körüli kisfiú vagy kislány támaszkodott neki. Mindketten halottak voltak. A nyakuk tömlővé püffedt, a hús lilásfeketére színeződött, mint a véraláfutás. A szemük alatt is földagadt a bőr. Vic később azt mondta, hogy olyanok voltak, mint a baseballjátékosok, akik lámpakorommal festenek foltot a szemük alá, hogy csökkentsék a csillogást. A szemük vakon dagadt ki üregéből. Az asszony a gyermek kezét fogta. Orrukra rászáradt a sűrű váladék. Legyek döngték körül őket, megültek a nyálkán, ki-be mászkáltak a holtak nyitott szájában. Stu volt a háborúban, de még sohasem találkozott ilyen borzasztóan siralmas látvánnyal. Nem tudta levenni a szemét a két összekulcsolódott kézről. Együtt hátráltak el a kocsitól, és üres tekintettel meredtek egymásra. Azután a benzinkút felé fordultak. Látták, hogy Hap eszelős sietséggel hadar a nyilvános telefonba. Mögöttük Norm tartott az iroda felé, mindegyre hátrasandítva a rombolásra. A Chevy sofőrülés felőli ajtaja szomorúan tátongott. A visszapillantó tükörről egy pár babacipő csüngött. Hank megállt az ajtóban, piszkos zsebkendőjével megtörölte a száját. Jézusom, Stu mondta boldogtalanul. Stu bólintott. Hap a telefonon lógott. A Chevy vezetője a földön feküdt. Tíz percen belül itt lesz a mentő. Láttátok, hogy azok...? Ujjával a Chevy felé bökött. Ja, halottak bólintott Vic. Ráncos arca sárgásra sápadt, és szerteszét szórta a dohányt, miközben próbált sodorni egy förtelmesen bűzlő cigarettát. A leghalottabbak, akiket valaha láttam. Stura nézett, aki kezét a zsebébe dugva bólintott. Ideges volt. A földön fekvő férfi kásásan felnyögött. Ránéztek. Egy pillanat múlva, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a férfi beszél, vagy legalábbis nagyon erőlködik, hogy beszéljen, Hap melléje térdelt. Végül is ez az ő benzinkútja volt. Akármi baja volt a kocsiban levő asszonynak és a gyereknek, ugyanaz a baja volt a férfinak is. Orra csapként folyt, lélegzésének volt valami mélytengeri zöngéje, mintha a testében szörcsögne valami. A szeme alatt megduzzadt a bőr, noha még nem volt fekete, csak lilás, mint egy véraláfutás. A nyaka túl vastagnak tűnt, a megdagadt hús dupla tokává gyűrődött az álla alatt. Magas láza lehetett; olyan volt a közelében lenni, mint egy nyitott pecsenyesütő tűzhely mellett guggolni, amelyet megraktak jófajta szénnel. A kutya motyogta. Kinyírtátok? Uram! szólt hozzá Hap, és gyengéden megrázta. Kihívtam a mentőt. Nem lesz semmi baj. Az óra vörösre váltott nyöszörögte a férfi, azután köhögni kezdett, húzó, ugatós rohamokban, hosszú pászmákban fröcskölve magából a nyúlós nyálkát. Hap hátrahőkölt, kétségbeesetten fintorgott. Jobb lesz megfordítni javasolta Vic. Még megfullad itt nekünk. De mielőtt megtehették volna, a köhögés kapkodó fujtatássá tompult. A férfi ólmosan pislogott, és végignézett a fölötte csoportosuló embereken. Hol... vagyok? Arnette-ben felelt Hap. Bill Hapscomb Texaco-kútjánál. Összetörte egynéhány szivattyúmat. Sietve hozzátette: Nem érdekes. Biztosítva voltak. A földön fekvő férfi igyekezett felülni, de nem bírt. Be kellett érnie azzal, hogy megfogta Hap karját. A feleségem... a kislányom... Jól vannak válaszolt Hap, és vigyorgott, akár a fakutya. Úgy rémlik, iszonyú beteg vagyok mondta a férfi. A levegő sűrű, kásás rotyogással jött-ment a tüdejében. Ők is megbetegedtek. Két napja. Salt Lake City... Remegő szemhéja lassan leereszkedett. Beteg... asszem, mégse jöttünk el elég gyorsan... A távolban fölvisított az arnette-i önkéntes mentők közeledő autójának szirénája. Apám suttogta Tommy Wannamaker. Ó, apám.

A beteg férfi szemhéja ismét fölpattant. Ezúttal rémült szorongás tükröződött a pillantásában. Megpróbált felülni. Izzadság patakzott az arcán. Megmarkolta Hap karját. Sally és LaVon baba jól van? kérdezte. Nyál fröcsögött a szájából, és Hap érezte a testéből áradó, perzselő forróságot. Ez az ember beteg volt, félőrült és bűzlött. Olyasmi szaga volt, mint ami az öreg kutyatakaróból árad néhanap. Jól vannak! ismételte némileg riadtan. Maga csak... feküdjön, ne törődjön semmivel, rendben? A férfi visszahanyatlott. A lélegzete most még reszelősebb lett. Hap és Hank az oldalára fordították, és ettől mintha egy árnyalatnyival könnyebben lélegzett volna. Tegnap estig egész jól éreztem magam mondta. Köhögtem, de ez minden. Éjszaka vertem föl őket. Nem pattantunk meg elég fürgén. LaVon baba jól van? Ez az utolsó kérdés érthetetlen mormolásba fulladt. A mentő szirénája egyre közelebbről jajongott. Stu a kirakathoz ment, figyelni. A többiek továbbra is körülvették a földön heverő embert. Van valami elképzelésed, Vic, hogy mi baja lehet? kérdezte Hap. Vic csak a fejét rázta. Nem tom. Talán ehettek valamit vélte Norm Bruett. A kocsinak kaliforniai rendszáma van. Nyilván sokat kajálhattak az út menti lóbüfékben. Talán ételmérgezést kaptak valami hamburgertől. Megesik. A mentő bekanyarodott, farolt egyet az összetört Chevy mellett, majd megállt a roncs és az ajtó között. A tetején a vörös fény őrült iramban forgott. Most már teljesen besötétedett. Add a kezed, kihúzlak innét! kiáltotta hirtelen a földön fekvő férfi, azután elhallgatott. Ételmérgezés mondta Vic. Igen, az lehet. Remélem, mert... Mert mi? kérdezte Hank. Mert máskülönben valami fertőző is lehet. Vic gondterhelten nézett rájuk. 1958-ban láttam kolerát odale Nogalesben, az épp így festett. Három ember lépett be egy hordággyal. Hap szólalt meg az egyikük. Tartsd szerencsédnek, hogy nem robbantották át a göthös seggedet a mennyeknek országába. Ez az a fickó? Szétváltak, hogy beengedjék őket Billy Vereckeert, Monty Sullivant, Carlos Ortegát, akiket valamennyien ismertek. Ketten vannak a kocsiban vonta félre Hap Montyt. Egy asszony és egy kislány. Mindketten halottak. Szent ég! Biztos vagy benne? Ja. A hapsi nem tudja. Braintree-be viszitek? Asszem. Monty zavartan nézett rájuk. És mit csináljak azzal a kettővel, aki a kocsiban van? Nem tudom, mit kezdjek velük, Hap. Stu kihívhatja az állami rendőrséget. Baj, ha veletek megyek? Fenét. Fölrakták a férfit a hordágyra, és miközben kiügettek vele, Hap odament Stuhoz. Bemegyek Braintree-be ezzel a fickóval. Kihivnád az állami rendőrséget? Persze. Meg Marynek is szólj. Hívd föl, mondd el, mi történt. Rendben. Hap kiloholt a mentőautóhoz, és beszállt. Billy Verecker becsukta mögötte az ajtót, azután szólt a másik kettőnek, akik rémült bűvöletben bámulták a Chevy roncsait. Néhány pillanattal később a mentő kikanyarodott, a sziréna jajongani kezdett, a végzet vörös fénye lüktető vérszín árnyékokat festett a benzinkút aszfaltjára. Stu a telefonhoz ment, és bedobott egy negyeddollárost. A CHEVY VEZETŐJE a kórháztól húsz mérföldre meghalt. Vett egy utolsó, bugyborékoló lélegzetet, kiengedte, aprót csuklott, és vége volt. Hap kivette a zsebéből a levéltárcáját, és belenézett. Tizenhét dollár volt benne készpénzben. Egy kaliforniai jogosítvány tanúsította, hogy tulajdonosa Charles D. Campion. Volt még egy