LVI. évfolyam, 9 10. szám Világirodalmi folyóirat Alapítva: 1956. október 2011. szeptember október TARTALOM HOMMAGE À CZES AW MI OSZ CZES AW MI OSZ Orpheusz és Eurüdiké (Vörös István fordítása)... 663 CZES AW MI OSZ Az akarat legendája (Mihályi Zsuzsa fordítása)... 666 ANDRZEJ FRANASZEK Mi³osz élete részletek (Pálfalvi Lajos fordítása)... 679 CZES AW MI OSZ Mittelbergheim (Vörös István fordítása)... 700 Ne költsünk belôle mítoszt! Agnieszka Wolny-Hamka³o beszélgetése Andrzej Franaszekkel (Mihályi Zsuzsa fordítása)... 702 CZES AW MI OSZ A feladat (Vörös István fordítása)... 709 KONSTANTY JELEÑSKI Hegyek között, idôm puha fényei (Tempfli Péter fordítása)... 710 CZES AW MI OSZ Európa védelmében (Pálfalvi Lajos fordítása)... 718 Dosztojevszkij a szellem betegségeit vizsgálta Cezary Gawryœ és Józef Majewski beszélgetése Czes³aw Mi³oszsal (Pálfalvi Lajos fordítása)... 725 CZES AW MI OSZ Önmagam szemléletes leírása egy pohár whisky fölött, teszem azt, a minneapolisi reptéren (Vörös István fordítása)... 740
CZES AW MI OSZ Ördögök (Pálfalvi Lajos fordítása)... 741 CZES AW MI OSZ Dosztojevszkij (Pálfalvi Lajos fordítása)... 746 MÛHELY MÓZES HUBA Pohárfelirat... 754 TÁJÉKOZÓDÁS MIKLÓSVÖLGYI ZSOLT Minden tér szûk nekem Beckett klausztrofób tereirôl... 757 TÚRI MÁRTON Az elhagyatottak tanúsága Magány és emlékezet Samuel Beckett Társaság címû mûvében... 763 MAGYAR MIKLÓS André Malraux és a regény... 777 PELLE JÁNOS A posztkommunisták és az új magyar jobboldal, avagy a XX. század elátkozott öröksége (Schmidt Mária: Politikailag inkorrekt)... 783 LYNN FREED Ôrjárat: a dél-afrikai múlt mint elôzmény (Tárnoki Attila fordítása)... 787 S. KIRÁLY BÉLA Francia politikusok írói becsvággyal... 792 KÜLFÖLDI SZERZÔINK... 797 E számunk megjelenését a Lengyel Intézet támogatta. Látogasson el honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu A Nagyvilág támogatója: Nemzeti Kulturális Alap
CZESŁAW MIŁOSZ Orpheusz és Eurüdiké Hádész nagy kapuja elôtt a járdapadkán Orpheusz összehúzódik a heves szélverésben, Mely kabátját cibálja, ködgomolyokat sodor, A fák levelébe hempereg, ôrjöng. Az autók fényeit El-elnyeli a köd, ahogy mindenen átörvénylik. Az üvegezett ajtónál megtorpan, Orpheusz bizonytalan, Hogy lesz-e elég ereje az utolsó megpróbáltatáshoz. Felesége egyszer azt mondta: Te jó ember vagy. Nem nagyon hitt neki. Tudta, a lírai költôknek rendszerint hideg a szívük. Ez majdnemcsak kötelezô. A mûvészi tökély Ilyen fogyaték árán érhetô el. Csak a nô szerelme melegítette át, csinált belôle embert. Amikor vele volt, magáról is másképp gondolkodott. Most, amikor meghalt, nem okozhatott csalódást neki. Belökte az ajtót. Folyosók, liftek labirintusában haladt. A kékes fény nem fény volt, hanem földi félhomály. Elektromos kutyák rohantak el mellette nesztelen. Emeletet emelet után, százat, háromszázat utazott le, csak le. Át is fázott. Tudatában volt annak, hogy a Seholba került. A kihûlt évszázadok ezrei alatt, A szétoszlott nemzedékek sírdombja közt, Úgy tûnt e királyság lefelé végtelen. Árnyak tolongó arcai vették körül. Felismerte némelyiket. Érezte saját vére ritmusát. Szinte tapintotta tulajdon életét, s a bûneit. 663
És félt találkozni velük, akikkel rosszat tett. De ôk már emlékezetképtelenek voltak. Átláttak rajta a közöny szívéig. A lantot, a lantot szorította magához. Föld muzsikáját vitte benne a csendokádó Szakadék ellen, melynek pora a hangokra ülepszik. És eluralkodott rajta a zene. A rabságába került. A zene énekelte ôt, és ô kívülrôl hallgatta magát. A lantja rajta játszott. Végül leért e táj urának székhelyére. Perszephoné kiszáradt körte- s almafák között, Görcsöktôl fekete, csupasz ágak alatt hallgatta. A trónja gyászos ametisztbôl. És ô énekelt a reggeli fényrôl, a zöld folyókról. A rózsaujjú hajnal füstölgô vizérôl. A színekrôl: a cinóber, a kármin, Az égetett siena, az égszínkék volt dalában. Az úszás gyönyörûsége sziklák között. Lakomázás egy balkonon a halászfalu zsivajában. A bor, a só, az olíva, a mustárok, a mandula ízére tért. A fecske, a sólyom röptére, a pelikánraj méltóságteljes repülésére az öbölben. Egy nyaláb esôverte orgona illatáról dalolt. És, hogy saját szavait a halál ellen sorakoztatta fel, Soha, semmilyen eszközzel a semmit nem dicsérte. De nem tudom, kérdezett rá az istennô, tényleg szeretted ôt? Ugyan megmenteni egész idáig eljutottál. Ezért vissza is kaphatod. A feltétel csak az: Egymással tilos szóba állni. És a visszaúton Nem fordulhatsz hátra, meggyôzôdni, hogy ott jön-e. Hermész elôvezette Eurüdikét. Az arca más, nem ô, és szürke teljesen, 664
Leengedett szemhéj alatt szempillaárny. A lépte, mint egy bábué, vállán Hermész keze. Szerette volna Orpheusz kimondani a nô nevét, Kiszabadítani e mély álomból is. De vissza- Tartotta a saját adott szava. Elindultak. Elöl a férj, aztán, kicsit mögötte Hermész szandálkoppanása s a szûk, Halotti-pólya-szerû ruha alól apró lábak csosszanása. Az ösvény foszforeszkálva vitt fölfelé A sötétben, amely olyan volt, mint egy alagút fala. Megállt és hallgatózott. Csakhogy akkor Megálltak ôk is, és a visszhang elveszett. Ha ment, megint hallhatta a kétféle léptüket, Néha szorosan itt, de néha távolabb. És így hitére ráfutott a kétkedés, Körülfonta ôt, akár egy hideg kúszónövény. A sírni nem tudó, most sírt, hogy elvesztette A halottainkból való föltámadás reményét. Mert egy volt már csak ô a halandók között, A lantja hallgatott, az álma védtelen. Tudta, hogy hinni kell, de nem tudta, hogyan. Szinte belealudt a saját léptei zajába, Miket hiába számolt önfeledten. Nappalodott. A sziklák láthatóvá váltak A mélybôl nyíló kapu felfénylô szemétôl. Az történt meg, amit elôre is tudott. Amikor hátrafordult, Az ösvényen nem volt mögötte senki. A nap. Az ég. A felhôk erre-arra. Csak most csapott ki szájából a szó: Eurüdiké! Hogy tudnék élni nélküled, vigasztalóm! A fû illatában, méhzümmögés között Az álom ott érte utol a földre bukva arccal. (2002. augusztus szeptember) VÖRÖS ISTVÁN fordítása
CZESŁAW MIŁOSZ Az akarat legendája Amikor az emberi tudatban megszületik a sokaságszörny, a sokaságorganizmus legendája, ahol, mint a bálna gyomrában, élni kénytelenek a jelenkori Jónások, megjelenik egy olyan figura, akivel addig nem találkoztunk, de nagy karrier elôtt áll a történelemben. E figura kalandjai egyúttal a kapitalista demokrácia kalandjai is, amikor átlép az ellentétes, rossz oldalra; a megvalósulni készülô antitézisek egyike. Ô az erôs ember, aki az elszenvedett sérelmek miatt elfojtott haragot érez a társadalom iránt, és túlteng benne a hatalom- és a becsvágy, akiben megvan az akarat, hogy mindenáron elégtételt vegyen törvényes és törvénytelen eszközökkel. Áthatja valóját a sértett düh, ez az összetett érzelem, amelyben keveredik a gyûlölet, a harag, a vágy arra, ami számára elérhetetlen, és van benne egyes értékek iránt mesterségesen táplált megvetés is. Ezeket titokban nagyra tartja, de nem tudja megszerezni ôket. Ahhoz, hogy megszülessen ez az alak, olyan körülmények kellenek, amelyek segítenek kifejleszteni a sértett dühöt. Elôször is úgy kell mûködnie a társadalom gépezetének, hogy minden lépésénél leküzdhetetlen akadályokba ütközzön az ember, ha el akarja érni a vágyait, és minduntalan útját állják törekvéseinek. Ahol minden pénzkérdés, ahol a szerelemtôl kezdve a nemesi címig mindent meg lehet kapni pénzért, ott kitûnô táptalaj képzôdik ehhez. A rendszer természetébôl adódóan kevesek elôjoga a pénz birtoklása. A többiek mértékletességre, szegénységre vannak ítélve, amelyet személytelen erô kényszerít rájuk, és van egy pokoli ráadás: nézhetik a maroknyi kiválasztott gondtalan életét. Személytelen az erô, senki sem felelôs érte, ezért ha felébred a harag a mellôzöttekben, akkor nem is a vagyonosok ellen irányul, hanem inkább a kötelezô érvényû törvény és erkölcs a célpontja. 666
De ez még semmi. Ahhoz, hogy kifejlôdjön a sértett düh, az kell, hogy ugyanolyan jónak, ugyanolyan értékesnek érezze magát az ember, mint a gyûlöletes személy, akinek nem azért jutott gazdagság és pozíció, mert jobb, hanem a megmagyarázhatatlan véletlen folytán, vagy éppen ragadozó természetének köszönhetôen. A sértett düh alapja az, ha kihasználatlan erényeinket a világ gazdagjainak sokszor silányabb erényeivel hasonlítjuk össze. A szigorú kasztrendszerben, ahol áthághatatlanok a kasztokat elválasztó határok, ahol mint a középkorban veleszületett tulajdonság az adott kaszt vagy rend, ahol az ember egész életében a kasztján belül marad a sértett düh csak az egyazon rendhez tartozó emberek között fejlôdhet ki, például egy kereskedô esetében a többi kereskedôvel szemben. 1 Ahol viszont az egyenlôség elve uralkodik a legmagasabb hatalommal, a pénz hatalmával szemben ott a társadalom egészére irányul az elfojtott indulat, a törvényeket és a szokásokat veszi célba, ezeket pedig az egyén hajlamos fikciónak, ravasz elképzelésnek tekinteni, amelyet a személytelen sokaság vet be annak érdekében, hogy megfékezze az erôs ember lendületét és vágyait. A névtelen emberiség maffia lesz, amely a vesztemre tör. Ezért jöjjön a harc, játékszabályok nélkül, hiszen nem tartja be ôket a másik oldal sem, vessük be ugyanazokat a visszatetszô módszereket, a színlelt etikát, a hamis jámborságot, legyen porhintés a sokaságért hozott áldozat. És ebben rejlik a paradoxon: az a kor, amely már nem a kinyilatkoztatott vallásban, és nem is a természeti vallásban, hanem a társadalom szervezetében kezdi keresni a morál sarokkövét megteremti ezzel a lázadó típusát is, aki nyomot hagy a történelem lapjain, ha valamikor a kezébe kerül a modern technika fegyvere. Ha ez a lázadó ráébredt arra, hogy mind a vallás, mind az erkölcs csupán emberi agyszülemény, a föld pedig a gonosz földje, feljogosítva érzi magát arra, hogy hadat üzenjen a gyáva és aljas tömegnek, amely maga teremti isteneit, fétiseit, ezekben a fétisekben hisz, és ezt írja elô másoknak is. Nem ugyanolyan, mint egy közönséges bûnözô: a bûnözô nyíltan harcba száll, nem állít föl elméleteket, amelyek igazolhatják a tetteit, nem vonja kétségbe a harc puszta tényével az általánosan tisztelt értékeket, ezek mintha a cselekedetei szféráján kívül léteznének. A sértettséggel teli individualistát sosem szabadítja föl a 1 A sértett dührôl folytatott elmélkedésrôl lásd M. Scheler könyvét: L homme du ressentiment. Gallimard, Párizs, 1933. 667
cselekedet, kimeríthetetlen a lelke mélye, mégis olyan fontos számára a társadalmi kötöttség, hogy mindvégig megmarad az ámítás párájában, és úgy érzi, félmegoldásokat alkalmaz. Sôt meg is fordulhat benne az értékrend azon munkálkodik állandóan, hogy feltárja, milyen rugók mozgatnak minden nemes tettet és erényt meggyôzôdése szerint, ezeket a létharc eszközének jelentésére vezeti vissza, és megfosztja önálló értelmüktôl. Ebbôl következik, hogy mérhetetlenül éleslátónak és erôsnek tartja magát: csak ô látja a dolgokat a maguk teljességében, csak ô nem ámítja magát, míg mindenki más az ostoba, merôben konvencionális parancsok és tiltások nyakörvét hordja. Minél sorsszerûbbnek mutatkozik elôtte saját elaljasulása, amiért senki sem hibás, gondolataival és tetteivel öntudatlanul annál inkább hajlik arra, hogy a sorsszerûséget az összeesküvést, a véletlent ellenséges erôk mûködéseként tüntesse föl. Ha az a romantikus elképzelés, hogy a szellem vágyai korlátlanok, eszközei pedig korlátozottak, természetébôl adódóan biztosan többé-kevésbé pesszimista, és egyenes út vezet az abszolút pesszimizmushoz, 2 akkor az is ugyanilyen helyénvaló, ha megfordítjuk, és kijelentjük, hogy az a pesszimizmus, amely saját gyarlóságunk és gyengeségünk érzésébôl fakad, korlátlan vágyakat szül. Ha az enyém lenne ez vagy amaz, akkor megmutatnám, mennyit érek sokszor érvelnek így azok, akiknek nincs alkalmuk rá, hogy a gyakorlatban tegyék próbára a képességeiket. Stendhal a Vörös és fekete címû regényében formálta meg azt az alakot, akirôl szó van. Minden bizonnyal ez az egyik legkövetkezetesebben individualista regény. Egy hôs áll a középpontban, a társadalommal vívott harca, vagy inkább ami lényeges a sértett düh szempontjából a társadalomról alkotott képpel vívott harca tölti ki az egész cselekményt, azzal a képpel küzd, amely sértettséggel teli lelkében tükrözôdik. Julien Sorel parasztfiú. Egy nyugalmazott sebész ôrnagy könyveinek köszönhetôen szerzett némi mûveltséget. A könyvtár könyvei és a plébánosnál vett órák voltak e gyors felfogású, zseniálisan tehetséges elme tudásának egyedüli forrásai. Ez az elsô gubanc, ebbôl képzôdik a sok bonyodalom. A származás feltétele teljesült. Ma már tudjuk, hogy a feltörekvô gyûlölködôk megteremtéséhez a polgárság és a parasztság vagy a polgárság és a proletariátus köztes 2 M. Zdziechowski: Pesymizm, romantyzm a podstawy chrzeœcijañstwa [1. kötet, Krakkó, 1915]. 668
vidéke általánosságban minden társadalmi osztály határterülete a legmegfelelôbb terep. Aki már szakított eredeti osztálya életmódjával, de még nem vette át a másik, magasabb osztály szokásait a kapitalista rendszerben, az nyugtalan, képlékeny elem, és aligha veti alá magát ilyen vagy olyan etika szigorának. Julien Sorelben túlteng az ambíció, az ambíció tölti ki minden más érzés helyét csak olyan érzelmei vannak, amelyek a kielégített vagy gyakrabban a sértett becsvágyból fakadnak. Keresi, hogyan törhet ki a vidéki kisvárosból a nagyvilágba, a hivatali pozíció, a megbecsülés, a tekintély, a hatalom magaslatairól ábrándozik. Két út mutatkozik a leggyorsabb módnak a hozzá hasonló, törekvô nincstelenek elôtt: a hadsereg és a papi reverenda. A katonai pálya bezárult, a Bourbon-restauráció korszakában vagyunk, elmúltak azok az idôk, amikor Napóleon nevének bûvöletében a Sorel-félék tízezrei mentek a harcmezôkre Európa-szerte. A császár megadta nekik azt, amit a társadalom nem akart: hírnevet, hôsi babért, karriert, pénzt. Cserébe csak egy semmiséget kívánt: a vérüket. Ezért imádja Julien határtalanul Napóleont, olyan rajongással, amelyet csak egy plebejus érezhet egy másik plebejus iránt, aki célba ért, ezzel élô, követendô példa lett a társadalom tettekrôl ábrándozó kitaszítottjai elôtt. Julien szemében Napóleon testesíti meg az erôs ember mítoszát, aki gyôzelmet aratott a sokaságszörny fölött. Julien minden súlyos döntése elôtt kivonul a szülôvárosa környékén lévô erdôkbe és hegyekbe. Ahol a hatalmas völgyet, a tiszta teret látja maga elôtt, ahol héják köröznek, ott mereng el a sorsa fölött. Julien szeme gépiesen követte a ragadozót, nyugodt, hatalmas mozdulatai lenyûgözték; irigyelte ezt az erôt, irigyelte ezt a magányosságot. Ilyen volt Napóleon sorsa; az övé is ilyen lesz? 3 Az emberekkel folytatott minden párbeszéd újabb és újabb csata Julien számára, és nem kevesebb energiáját emésztik föl az apró lépések, amelyek utat nyitnak a karrier felé, mint a vezérének, aki államok és népek leigázását tervelte ki. A papi rend (ne felejtsük el, hogy abban a korban játszódik a történet, amikor a klérus uralkodik Franciaországban, a Bourbonok alatt a klérus mindenható, papok kormányozzák az országot, és minden plébános, püspök kinevezése egyúttal politikai aktus is) egy parasztfiúnak ezt jól látja Julien lépcsôfok, amelyen feljebb kapaszkodhat, 3 A Vörös és feketébôl idézett mondatokat Illés Endre fordította. 669
míg el nem éri a héja erejét. Haditervet készít. A legkisebbnél kell kezdeni. Jámborságot és alázatot színlel, így férkôzik az öreg plébános bizalmába. Megtanulja az egész Újtestamentumot latinul, elhiteti, hogy hivatástudat él benne. Nehezebb próbatételek következnek; eldönti, hogy az álszentség maszkját ölti magára, és a legkisebb szóval vagy gesztussal sem árulja el magát senki elôtt. Olyan magányos, amilyen magányos csak lehet az ember, aki egy pillanatra sem felejtheti el, hogy titkot hordoz. Úgy telnek a napjai, mint egy katonának, akit a legszigorúbb fegyelem kötelez, de ezt a fegyelmet ô erôltette magára. Esténként lelkiismeret-vizsgálatot tart. Nem követtem el semmilyen óvatlanságot? Megfelelôen uralkodtam az érzelmeimen? Nem árulta el a valódi érzéseimet az arckifejezésem? Ekkor és ekkor kell mintegy mellékesen megjelenni a templomban, és úgy tenni, mintha elmerült volna az imádkozásban. Ebben és ebben a pillanatban lehunyni a szemét vagy kipréselni egy könnycseppet. Nincs megállás, nincs lazítás. Sorel az akarat titánja. Jaj annak, aki kiemelkedik. Szívünkbe rejteni a gyûlöletet, azt a hitet, hogy mások, magasabb rendûek vagyunk és úgy viselkedni, mint mindenki, de tudatosan, hazudni a legapróbb részletekig ez az ô parancsolata. Rettenetes harc dúl a szívében: küzd a gyengeséggel, annak minden megjelenési formájával. Gyengeség a szerelem, a ragaszkodás, a bizalom, a hit. Gyengeség a gyönyör, az öröm, a mulatság, a vidámság. Julien az akarat aszkétája, szigorú etika: az önmagával szemben vállalt kötelesség etikájának híve. Végül az akarat eléri azt a célt, amelyet szolgált, és maga az akarat lesz a cél, az akarat gyakorlása a legfelsôbb parancs. Julien a polgármester, de Renal úr gyerekeinek nevelôje lesz. A gyerekek anyja, a szép de Renalné beleszeret Julienbe. Julien a politikájához alkalmazkodva megtartja a báj, a vallásosság, a komolyság látszatát miközben gyûlöli az asszonyt, mert gazdag, szép, mert csapda lehet, amelyet az élet állított az állhatatosságának, mert beleszerethetne de Renalnéba, benne kereshetne támaszt. Tapasztalatlan, még sosem volt dolga nôvel. De épp azért, mert félelmet és gyûlöletet érez úgy dönt, hogy megszerzi, így mutathatja meg önmaga elôtt is, hogy kiállja a legkeményebb próbát is. De Renalné elcsábítása csak próbatétel Julien számára, az elsô nagy tett, amelyet végre kell hajtania, hogy meggyôzôdjön arról, alkalmas-e további hôsi tettekre. Egy nyári éjszakán, a hársfák alatt, amikor a körülötte ülô nôk ábrándokba merülnek a padon, Julien hideg és józan 670
marad csak a félelem tombol benne olyan viharral, amelyet nem ismernek a gyengék, akik érzelmi hullámaikat, szeszélyeiket követik, és könnyen lemondanak az elhatározásaikról, ha azok növelhetik a kínjaikat. A belsô küzdelem miatt remegni kezd a hangja, de Renalné ezt az érzelmi felindulás jelének véli. Julien nem tudja elszánni magát. Végül saját gyávaságát gyûlölve azt mondja magában: pontosan abban a pillanatban, amikor tízet üt az óra, végrehajtom, amit elhatároztam, vagy fölmegyek a szobámba, és fôbe lövöm magam. És végrehajtja a tettet: megérini az asszony kezét, megsimogatja, a kéz nem húzódik el. Megtörtént. Amikor belopózik de Renalné szobájába, nincsenek erkölcsi fenntartásai, és nem érez vágyat sem. Fél, hogy kompromittálódik, de a félelemnél erôsebb a parancs: elôre, lesz, ami lesz, meg kell mutatnom magamnak, hogy nem vagyok gyáva. Miután a szerelmes asszony szobájában töltötte az éjszakát, azért érez örömöt, mert teljesítette a maga elôtt vállalt kötelességét. Ilyen az erôs ember viselkedési sémája: bebizonyítja magának, hogy szabad ember, lehetôségei határtalanok. Okok láncolata határozza meg az emberi cselekedeteket. Fölöttem lebeg a társadalmi gépezet súlyos sorsszerûsége, én viszont én szabad vagyok, és szabad azt tennem, amire csak rászánom magam, legyôzve kicsinységemet, félelmemet, érzéseimet. Dosztojevszkij regényében, a Bûn és bûnhôdésben Raszkolnyikov gondolkodik hasonlóan, és hasonlóan vívódik, mielôtt megöli az öreg uzsorásasszonyt. Kirilov azért követ el öngyilkosságot az Ördögökben, hogy bebizonyítsa, csak ô maga tudja elvenni vagy megôrizni az életét, ez nem függ sem az emberektôl, sem Istentôl. Amikor továbbhalad az a folyamat, melynek során a tettek motivációja elszakad a társadalom talajától vagyis amikor önállóan létezô érték lesz az, ami a hatalom megszerzésére felkészítô gyakorlat lett volna, akkor jutunk el Gide regénye, A Vatikán titka hôséhez, Lafcadióhoz. Lafcadio kilök egy ismeretlen öregembert a robogó vonatból ezzel nincs semmilyen célja, nem származik semmiféle haszna ebbôl a bûnbôl. Azért hajtja végre, hogy meggyôzôdjön róla, lehetséges-e az act gratuit, az olyan cselekedet, amely független minden tényezôtôl, ez az ember abszolút szabadságának legmagasabb rendû megerôsítése. Úgy csapódik be egy ilyen cselekedet az egymással összefüggô jelenségek rendszerébe, mint derült égbôl a villámcsapás, nem a fennálló rendbôl következik. Minden ilyen esetben az akarat 671
imádatáról van szó, és minden esetben a szükségszerûség rögeszméje bújik meg a mélyben. A társadalomszörny belsejében élve szüntelenül érzem a helyem szükségszerûségét, egyfolytában más emberekhez tartozom, egymáshoz súrlódunk, úgy csiszolódom, mint egy kô a patakban. A szükségszerûség ellen tör ki az elfojtott düh lázadása, ez legalább a szabadság illúzióját keresi. Nem a harc puszta ténye lényeges az ilyen alakok számára, hanem az a harc, amely a hasznosságával jellemezhetô értelmét veszti menet közben. Tulajdon képzeletének démonaival vívott harc lesz belôle, saját jellemében lát olyan elemeket a küzdô, amelyeket el kell fojtania, mert ezek a társadalomszörny cinkosai, az elôôrs, amelyet a közösségi érzékelési mód küldött, hogy belülrôl mardossa az erôlködôt. Veszélyes narkotikumnak látja az emberi érzéseket, az irgalmat, az együttérzést, a jóságot. Stendhal és az olvasó minden rokonszenve a fôhôsé. Hiszen magasabb rendû, összetettebb, tökéletesebb típust képvisel. Nincs olyan emberi tapasztalat, amely idegen lenne tôle. Képes hevesen és ôszintén szeretni, sírni az irgalomtól és sírni a bûnözô iránti gyûlölettôl, ha egy rab énekét hallja. Tud imádkozni, megbánja a bûneit, pedig a vallás számára nem más, mint bölcseleti formulák gyûjteménye, a sok-sok ember alkotta hazugság közé tartozik. De egyezzünk meg, ez csupa olyan állapot, amelynek nem nagyobb a jelentôsége, mint a fiziológiai állapotoknak. Ô uralja ôket, az állapotok váltakoznak, ô változatlan marad. Alany, amely különbözô tulajdonságokat vesz fel sorban, de ô maga független tôlük, változatlan marad. Nem keríti hatalmába semmilyen hit, semmilyen gondolat abban a tudatban él, hogy mind a vallások, mind a gondolatok átáramlanak rajta, úgy figyeli ôket, ahogy a pulzusunkat, a szívverésünket hallgatjuk. Kívül áll jón és rosszon, igazságon és hazugságon. Egyvalami lehet méltó és fontos: ha világosan látjuk magunkat és másokat, nem táplálunk illúziókat. De itt is a természet, testünk felépítése, pillanatnyi reflexeink uralkodnak fölöttünk. Amikor a halálra ítélt Julien keserûen szónokol börtöncellájában, és azt hajtogatja, hogy nincs más természeti törvény, mint az oroszlán ereje vagy az éhezô, fázó lény szükséglete, nincs semmi a szükségleten kívül Stendhal nem mulasztja el ironikusan megjegyezni: Ez a gondolatsor helyes lehetett, de a halál vágya fakadt ki belôle. Vagyis nem olyan egyenes, mint gondolnánk. Nem azt jelenti az értékrend felborulása, hogy az addig jónak tekintett dolgokat rossznak 672
nevezzük, a rosszakat pedig jónak. Itt maga az életerô áll szemben minden erkölcsi értékkel, amelyek másodlagosak, kevésbé fontosak lesznek. Élni, egyre erôsebbnek lenni ez a jelmondat kerül a megsemmisített tízparancsolatok helyére. Élni, egyre erôsebbnek lenni vagyis magunkba fogadni a földi lét egész nagyszerûségét és minden megaláztatását, mindennek ellenére megôrizni magunkat és alkotni. Hiszen Stendhal filozófiája nem komor és reménytelen filozófia, mint egyesek feltételezhetnék. Ellenkezôleg, a szenvedélyért lelkesedik, abban a hiszemben, hogy az ember boldog lehet, és boldognak kell lennie, ha kielégíti a szenvedélyeit. A pármai kolostor szerzôje a közösségre hárít minden bûnt, amely megbéklyózza az egyént. Maga az ember olyan ártatlan, amilyen ártatlan az állat. Cselekedeteit a boldogságkeresés irányítja, a boldogságnak pedig annyiféle fajtája van, ahány pszichofizikai szervezôdés létezik. Megengedni az embereknek, hogy kivívják a saját boldogságukat ez nem más, mint olyan körülmények közé vezetni ôket, ahol a bûnt és a jóságot is büntetlenül megengedhetik maguknak; manapság viszont mondhatná Stendhal egyik is, másik is veszélyes luxus, a nemzeteket pedig álszent félbûnök és félerények irányítják. Ezért rajong Stendhal a gomolygó, viharos, tobzódó korszakokért amikor nem kötötte semmilyen kötelék, semmilyen fék a nagyszerû, dionüszoszi egyéniséget. Rajongott a reneszánsz Itáliáért, a XVI. századi Franciaországért, Napóleonért. Nietzsche, aki bálványozta Stendhalt, halott barátjának nevezte, hasonlóképpen a múltban kereste saját romlott korának ellensúlyát. Abból, hogy Cesare Borgiát magasabb rendû hôstípusnak tartotta, mint Parsifalt 4 világosan kiderül, milyen irányba mutattak történelmi fantáziaképei. Itt jutottunk el egy érdekes ponthoz, amely az erôs emberre jellemzô: elítéli a jelenkori civilizációt a régi civilizációk nevében, amelyek állítólag több boldogságot adtak az embereknek, és állítólag az emberi természethez közelebb álló elveken nyugodtak. Ezt vallja a német gondolkodók körében általános katasztrofizmus is, amely az 1914 1918-as háború után terjedt el, a vissza a középkorba jelszó pedig mindenekelôtt az olyan emberek tiltakozásaként hangzik, akik tagadják a fejlôdô civilizáció lehetôségeit. Bár a vissza a középkorba sokszor egész más nyelvet jelent, mint amilyet az erôs ember használ, és inkább pont az olyan értékek ápolására irányul, amelyekre 4 Ch. Andler: Les précurseurs de Nietzsche. Párizs, 1920. 673
Stendhal és Nietzsche is célzott a háttér mégis hasonló marad. Akár a középkori rend képét nézzük Bergyajevnél, akár a VI. Sándor pápa korabeli bûnös, romlott Róma ábrázolását Stendhalnál, akár Nietzsche dionüszoszi Görögországát mindenhol ugyanazt a törekvést látjuk, hogy tisztán legendának tekintsék a történelmet, megteremtsék a szellem elveszített hazájának legendáját, összeírják maguknak a tiszteletre méltó leszármazást, legalább részben azzal a céllal, hogy ellensúlyozza az ostoba és alávaló tömegek közt leélt életet. Ezzel gyôzködik magukat arról, hogy követeléseink nem alaptalanok, mert egyszer már, valamikor kielégítették ôket, hiszen ezekre támaszkodva sikerült építkezni. Stendhal megjósolta, hogy a halála után fél évszázaddal fogják megérteni, mintha tudta volna, hogy alakjai lelépnek a regények lapjairól, és az élôk között indulnak vándorútra. Tudta, hogy nemcsak a saját koráról ad képet, hanem ô az elsô, aki másképp tekint az emberre nem ámította magát úgy, mint Balzac, aki külön beillesztett részekben dicsérte a jót. Ez a kutatói, kvázitudományos, kvázipártatlan szemlélet Stendhal halála után fél évszázaddal terjedt el általánosan, ma már széles körben alkalmazzuk, tekintet nélkül arra, hogy csak egy a sok lehetséges módszer közül. Stendhal kivételes nézôpontja és Nietzschére tett hatása épp azért volt döntô, mert torzította a pártatlanságot, eltúlozta az egyén és a sokaság között fellépô konfliktust. Azzal, hogy mindenféle zseniális képességgel ruházta föl a hôseit, szépnek, vonzónak, érzékenynek ábrázolta ôket és ezzel együtt alsóbbrendûnek mutatta a környezetüket, olyan eljárást alkalmazott, amelyen túlságosan jól érezhetô a harag és a sértett düh. Egy másodvonalbeli francia kritikus didaktikai-morális szempontból értékelte Balzacot, Stendhalt, Flaubert-t, és arra a következtetésre jutott, hogy rossz tanítók. Ez lapos és naiv vélemény, mert azt kívánni, hogy a belsô felindulások okozta földrengésekbôl létrejövô irodalom engesztelô, építô jellegû legyen olyan, mintha azt várná el, hogy a forró üstbôl a nagy nyomású gôz sziszegése helyett angyali zeneszó törjön elô. A középszerû, szürke ítészek véleménye viszont akiket annyira megvetett a kiváló író gyakran elevenére tapint a maga bántó tömörségével. Stendhal mondja a kritikus a saját énjét helyezte a világ középpontjába. Megalomániája a gyûlöletben öltött testet, mert az emberek természetesen nem nôttek föl ahhoz, hogy az írót a maga 674
mércéjével mérjék. Magasabb rendû lény volt a saját szemében, aki épp ezzel a magasabbrendûséggel botránkoztatta meg és háborította föl a környezetét. És mindezt gyûlölködéssel, megvetéssel tetézte. Tegyük hozzá, hogy valóban magasabb rendû ember volt. Rendkívül éleslátóan ítélt, sosem hódolt be az irodalmi divatoknak, viszolygott kortársai, a romantikusok sarlatánságától, hûvös, analitikus elme volt ezek semmiképp sem jó tulajdonságok olyasvalaki számára, aki tudja, hogy mindemellett hatalmas tehetség is. Stendhal nemzeti normaszegésének ügye lélekben milánóinak tartotta magát, nem franciának a bizonyíték arra, milyen energiát fektetett abba, hogy kivonja magát a közvélemény hatóköre alól, milyen gondosan választotta ki a maga kitüntetett helyét: a kívülállást. Idegen a hazájában, emellett idegen a választott hazájában is ez azt jelenti, hogy bármely pillanatban elmondhatja, hogy az itteni közvélemény ítélete nem vonatkozik rá, formális kibúvó segítségével vágja ki magát, nem mondja bírái szemébe, hogy túlságosan kisszerûnek és ostobának találja ôket. De térjünk vissza Julien Sorel furcsa és elragadó személyéhez. Julien elesik a társadalommal vívott harcban, mert nem tudja végigjátszani a hûvös és számító játékos szerepét. Olyan a természete, amelyhez a széles gesztusok illenek, féktelen szenvedély uralja. Ha Balzacnál a hideg számító Rastignac és a hideg számító Vautrin eljut a legmagasabb pozíciókba, ez annak köszönhetô, hogy Balzac nem áll teljes mértékben a hôsei mellett, míg Julien Sorel Stendhal alteregója, és olyan erények birtokosa, amelyek döntô fotosságúak voltak a szerzô sikertelen életében. Ezeknek a tulajdonságoknak nincs helyük a törpék szenteskedô gyülekezetében. Az eleve kudarcra ítélt küzdelem miatt tragikus mû a Vörös és fekete. A regény elején szerepel az a jelenet, ahol Julien a templomban térdelve észreveszi egy újságlap darabját a földön. Ez olvasható rajta: Részletek Louis Jenrel kivégzésérôl és utolsó pillanatairól. Kivégeztetett Besançonban... A hátoldalán egy cím elsô szavai: Az elsô lépés. Ki tehette ide? tûnôdött Julien. A szerencsétlen! sóhajtott azután. Neve úgy végzôdik, mint az enyém... És összegyûrte a papírt. Amikor a templomból kifelé indult, azt hitte, vért lát a szenteltvíztartó alatt, de csak kiloccsantott víz volt; az ablakot eltakaró piros szövet festette vérszínûvé. Julien szégyellte magát, hogy megijedt.»gyáva volnék? kérdezte önmagától. Fegyverbe!«Nem használt ez a titokzatos figyelmeztetés, amelyet a sorstól kapott. Julien 675
minden cselekedetében szabad volt, mindig a saját vágyai után ment, azért, hogy bezáruljon a kör, hogy éppen egy templomban kövesse el a bûnt, és az újságok olyan közleményekben emlékezzenek meg róla, amelyet az ismeretlen kéztôl eldobott papírdarabkán olvasott. Az embereket ugyanis egyfajta sorsszerûség irányítja. Minél szabadabb az ember, annál inkább hû magához, és minduntalan újrakezdi ugyanazt az életet. 5 A görög Ananké, a Gondviselés, a véletlen, a szerencse? Egy mindig vészterhes erô tönkreteszi az emberi erôfeszítést, méghozzá éppen akkor, amikor már úgy tûnt, hogy közel a végsô gyôzelem. Hasonló dolgot fogalmaz meg Balzac Vautrin szájába adva: amikor a játékos a legszebb kártyákat tartja a kezében, a kvintet, a tizennégyest, s övé az elsô ütés joga: fölborul a gyertya, a kártyák elégnek, vagy pedig a játékost megüti a guta! 6 Tiéd a választás szabadsága mintha ezt mondaná vigyorogva a sors, de jegyezd meg, hogy akármelyik utat választod, mindig velem kerülsz szembe. Tehát a szabadság bája talán nem a végkifejletben rejlik. Maga a küzdés öröme, a szárnyak kifeszítése, a végtelen kékség megfelelô jutalom az erôseknek. A szabadság a boldogság egy formája. A mámor, amelyet Nietzsche dicsôített, a puszta harc, az élet adta mámor, amelyhez hozzátartozik a kudarc is. Tagadhatatlan, hogy Nietzschének szerepe volt a totalitarizmus európai kialakulásában. Mégis oktalanság lenne szellemi elôfutárait keresni, kölcs önhatásokat kimutatni, és Balzacot, Stendhalt vagy Carlyle-t idézve levonni a következtetéseket abból, hogyan szállt egyik nemzedékrôl a másikra az örökség. Az emberfölötti ember akkor született, amikor a lyoni takácsmûhelyekben zakatolni kezdtek a gépek, amikor füstölni kezdett Manchester, a párizsi tôzsdén jegyzett értékpapírok száma pedig néhány év alatt hétrôl kétszázra ugrott. Az irodalom barométerében, amelyen híres neveket jeleztek a beosztás vonalai, hirtelen megremegett és följebb kúszott a higanyszál. Végigkövethetjük, milyen alakokban jelent meg egymás után az erôs ember, megmérhetnénk a szavak mércéjével, amelyeket az írói képzelet mondatott ki a megteremtett lényekkel. Összekuszálódik, megkettôzôdik a sorsa, új típusok, új változatok születnek. Milyen partok felé tart? Mikor veti le válláról a gyûlölet terhét, és ül le mosolyogva az emberek közé, egyenlô félként, aki már nem borong az egyenlôség megteremtése 5 Lásd Alain [Émile Auguste Chartier]: Stendhal. Éditions Rieder. Párizs, 1935. 6 Lányi Viktor fordítása. 676
miatt? Sokáig kell még bolyongania, azt pedig nem tudjuk, hogyan végzôdnek a kalandjai. A Pereat veritas, fiat vita vesszen az igazság, legyen élet jelszóval Nietzsche olyan varázsigét mondott, amely megmagyarázza az utóbbi évszázad szinte teljes szellemi erjedését. Az olyan mondatok közé tartozik ez a varázsige, amelyek reflektorként világítnak a szellemi fordulatok labirintusában. Elérkezett az a korszak, amikor eszköz lett az igazság, amelynek rabszolgaként kellett szolgálnia a legmagasabb istenséget, mert az lett a tett, amikor hozzábilincselték az igazságot a tett nehéz páncéltömegéhez. Akkor igazságnak neveztek mindent, ami hasznos, ami ostorral ösztökéli az embert, harcra buzdít, egyesíti és megsokszorozza az erôt. Természetesen nem érdeme és nem is bûne a vidám tudomány naiv váteszének, hogy eljött ez a korszak, és akadtak országok, amelyek a maguk módján akarták megoldani a Nietzsche mondatában rejlô dilemmát. Ô lázadó volt, de agyonnyomta korának gonoszsága. Hadakozott a kereszténység ellen, azt állította, hogy a keresztény vallás a haragból származik, és a rabszolgák vallása. A keresztény erényekrôl úgy tartotta, olyan tulajdonságok miatt soroljuk ôket az érdemekhez, amelyeket kényszerûségbôl mondhatott magáénak a rab és megalázott zsidó nép. Az alázat, az átélt sérelmek megbocsátása, a felebaráti szeretet, a rossz jóval viszonzása csupa olyan tulajdonság, amelyet földöntúli ragyogásban vettek föl a keresztények. A gyöngéknek, a törékenyeknek, akiknek középszerû az eszük és a szívük, megvolt az a reményük, hogy haláluk után égi jutalmat kapnak lassúságukért, ügyefogyottságukért és a harcban való elbukásukért. Semmi sem leplezi le olyan jól a harcost, mint az, ha megfelelô ellenséget teremt saját használatra. Ezzel írta tele élete történetének legfontosabb fejezetét Don Quijote, aki óriásoknak nézte a szélmalmokat. Nietzsche a kereszténységet ostorozta, mert úgy gondolta, hogy a kereszténység a felelôs a dolgok állásáért, ahol a névtelen tömeg lemond az örömrôl és az erôrôl, és az erôs, értékes egyénnek is azt parancsolja, hogy mondjon le ezekrôl. Nem vette észre, hogy már a tömeg is ugyanolyan meggyötört és gyûlölködô emberfölötti emberekbôl áll, mint ô, és a kereszténység úgy húzódott vissza, mint az apály a tengeren, amely a homokban hagyja a pánikszerûen kapálózó tarisznya- 677
rákokat? Egyszer sem támadt föl benne a gyanú, hogy maga is a düh áldozata lett? Talán csak nem akart tudomást venni róla. Pereat veritas, fiat vita. Attól függ a mondat teljes értelme, milyen jelentést adunk a vita szónak. A szarkasztikus Stendhalnál az élet szó a boldogság szóval egyenlô. Nitzschénél a hirtelen, vak erô képében jelenik meg. A hívôknél egyszer a szkepszishez és a hedonizmushoz közelít, másszor forró hittel ég, gyûlöletben tör ki. Nietzschének nincs szkeptikus vonása ezt André Gide vette észre. Nietzschét csak az olyan elmék értik meg, akikben éppen a szkepszis kelti a legnagyobb ellenszenvet, vagy akikben a hit minden hevességével ég a szkepszis, és mint egy új alakot öltô hit, gyûlöletté változtatja a szeretetet. Lehet, hogy az élet tisztelôinek ez a fajtája bizonyult a legveszedelmesebbnek a Nyugat szemében. Ôk azok, akiknél alkotó energiával és romboló dühvel párosul az igazság megvetése, a világgal szembefordulva ôk állnak bosszút Julien Sorelért. MIHÁLYI ZSUZSA fordítása
ANDRZEJ FRANASZEK Mi³osz élete (Részletek) A MÉLYPONT Ki kell használnom az idôt, mert másodszor már úgysem engednek be az amerikaiak. Czes³aw Mi³osz levele Tadeusz Brezának (1948) Legyenek békések a Te hajnalaid, és ne rémítsen az odalent dühöngô ôrült ordítása. Ne zavarja a Te estédet ajtócsapkodásával a dühöngô. Azt szeretném kívánni, hogy ne csak az irántam érzett undort ôrizd meg. Mondd ki, hogy egy kicsit mégiscsak szeretett minket, bármilyen lehetetlenül is viselkedett. (...) Elektromos Júnóm, ez a kérésem, ebben pedig benne van minden, amit éreztem és gondoltam ez alatt az egy év alatt mert hát éreztem és gondoltam is valamit a szarkazmus, a dühroham és az egoizmus védôburka mögött. Mert éreztem, és gondoltam is mindannyiótokra, azt láttam, hogy becsülettel és a legnagyobb jóakarattal viselitek azt, amit Isten rendelt nektek. Czes³aw Mi³osz levele Zofia Hertznek (1952) Kedves Zygmunt, csak most értettem meg, mennyire szerettelek. Czes³aw Mi³osz távirata Zygmunt Hertz halála után (1979) Az ördög a hazugság Fejedelme, és Mi³osz párizsi döntésében azt kell látnunk, hogy végleg felbontja az ördöggel kötött szerzôdést, az igazságot választja egyébként maga a költô mondja késôbb: [az volt a döntô, hogy] találnom kellett egy helyet a földön, ahol az arcomat viselhetem, nem kell maszk. A Kultura háza lett ez a hely, ahol Mi³osz felfogta, mennyi démon költözött belé. Érdekes, milyen bámulatosan átlátta a helyzetét Andrzej Bobkowski, aki olyan távol állt minden ideológiai csípéstôl : átállni erre az oldalra egy olyasfajta embernek, mint Mi³osz, nagyon közel lehet a megtéréshez, (...) még maga sem tudja el- 679
hinni, hogy már nem hisz. Mi³osz kezdettôl fogva a baloldali ösvényen járt, az egész szellemi alkata mindmáig marxista volt. Ez pedig ma már vallás ugyanolyan, mint mindegyik más. (...) Szörnyû pillanat az ember életében, amikor elveszti a hitét. A rabul ejtett értelem szerzôjérôl írt életrajzokban eddig valójában figyelmen kívül hagyták azt a két hetet 1951 januárjában, amelyet akkor töltött el, amikor már elutazott Varsóból, de még nem érkezett meg Maisons-Laffitte-ba. Pedig akkor már nyilvánvalóan konspirációt folytatott (alighanem Miciñska játszotta az összekötô szerepét), tartotta a kapcsolatot Giedroyctyal, Czapskival és a barátjukkal, James Burnham amerikai politológussal, aki egyben a CIA tanácsadója is volt. Burnhamnek kellett volna garantálnia, hogy a költô gyorsan kijut az Egyesült Államokba, és amikor a taxiban ült Mi³osz, amellyel elhagyta a rue Dumont d Urville-t, aligha számított arra, hogy csak harminc hónap múlva látja viszont a családját. Két bôrönddel érkezett az avenue Corneille 1.-be, a Kultura szerkesztôségébe, volt nála százötvenezer régi frank és pár karton cigaretta, de ijesztô tempóban apadt a készlet. És diplomatastátusa is volt, a nagykövetség pedig megvádolhatta volna azzal az avenue Corneille lakóit, hogy megszöktették az emberüket. Ezért Giedroyc és Czapski is kapcsolatba lép a francia Belügyminisztériummal, engedélyt kapnak arra, hogy Mi³osz Maisons-Laffitte-ban maradhasson, a helyi parancsnokság diszkrét védelmére is számíthattak. Hamarosan megjelenik a Kultura székházában a BM két hivatalnoka, és kihallgatják Mi³oszt. A költô kérésére Jerzy Giedroyc is jelen van. Attól tartott, megpróbálnak kiszedni belôle valamiféle szenzációs leleplezéseket, információkat, amire egyébként nem került sor emlékszik vissza a szerkesztô. Csak az általánosságok szintjén beszélgettek arról, hogy milyen a helyzet a Lengyel Népköztársaságban, milyen tevékenységet folytat a nagykövetség, de nem volt rendôri nyomásgyakorlás. Mi³osz nyilván e találkozón kért hivatalosan politikai menedékjogot Franciaországban. Azokban az években az a lehetôség sem volt képtelenség, hogy esetleg elrabolják, ezért rejtegették az írót. Ha figyelmen kívül hagyjuk a Jankával váltott leveleit, csak a házigazdákkal tart kapcsolatot: Giedroyctyal, Czapskival és a nôvérével, Maria Czapskával, a Hertz házaspárral, Zofiával és Zygmunttal. Ôk alkották a Kultura konfliktusoktól korántsem mentes családját, a falansztert, a szinte szerzetesi 680