BORSA BROWN. A maffia szívében

BORSA BROWN A maffia szívében

Borsa Brown, 2015 Hungarian edition Álomgyár Kiadó Minden jog fenntartva! A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent: A maffia ágyában, 2013 A maffia ölelésében, 2014 Borítóterv: Barna Gergely Szerkesztette: Helfrich Judit Korrektúra: Hoppé Adrienn Tördelés: NovaBook sro. Felelős kiadó: Nagypál Viktor Álomgyár Kiadó, Budapest, 2015 www.alomgyar.com ISBN 978-615-5252-67-9

Minden most kezdődik el... KOVÁCS ÁKOS Előhang Miért van az, hogy az ember a legboldogabb pillanataiban is retteg attól, hogy elárulják? Hogy mindig jelen van az életünkben a gonosz? Erre sosem fogom megtalálni a választ, pedig lehet, hogy nem is kellene olyan nagyon keresgélnem. Mert mi van, ha a boldogságunk egy a gonoszsággal, és mi van, ha a gonosz maga bújt a szerelem álarca mögé? Mi, Massimóval két ellentétes pólus vagyunk, akik nap mint nap legyőzzük a taszítás erejét, és egymásba fonódva pörgünk a tengelyünk körül. Veszélyes és felemelő játszma, amelyben a játékosok nagy téteket raknak le. Én az egész büszkeségemben fogadtam, ő pedig tartja a tétet... amit most egyszerre növeltünk mindketten... Úgy tettünk fel mindent, hogy az egyik kezünkkel egymásba kapaszkodtunk, a másikkal pedig igyekeztünk távol tartani magunktól a szeretett embert. De én már nem ezt akarom! Én mind a két kezemmel akarom szorítani őt, és csak remélni tudom, hogy ő ugyanolyan hévvel és őszinteséggel szeret engem, ahogyan én őt. Ne a gyermeke anyját lássa bennem, hanem ugyanazt a Suzanne-t, aki voltam... és vagyok.

1.fejezet Kételyek A nap átragyogott a függönyön, a spaletták nem voltak bezárva. Massimo nem okozott csalódást... Vagy igen. Magam sem tudom. Úgy sejtettem, valahol mélyen létezik egy érzelmes énje is, de erre tegnap rácáfolt: az imáját követően távozott a házból, szinte közvetlenül Gilberto után. Abban sem voltam biztos, hogy nem egymással ülnek össze, és vitatják meg a hirtelen előállt helyzetet. Hát igen. Ebben a pillanatban nem is tudtam másnak nevezni ezt az ügyet, csak helyzetnek. Valahogy az egész olyan idegen volt, és nem utolsósorban rettentő is. Mindössze tíz napja késett a menstruációm, mégis biztos voltam a terhességemben. Feszült a mellem, át tudtam volna aludni az egész napot, reggelente rosszul éreztem magam, és folyton bőghetnékem támadt. Bárhol néztem utána a jeleknek, ezeket bizony a másállapot csalhatatlan tüneteinek minősítették. Igazság szerint nem is voltak kétségeim. Terhességi tesztet nem vettem - egy kicsit én is tartottam az eredménytől. És fogalmam sincs, melyiktől féltem jobban. Ha pozitív, az azt jelenti, hogy Massimo és én örökre össze leszünk kötve. Ő az apja lesz ugyanannak a gyermeknek, akinek én az anyja. Eltéphetetlen kötelék. Ha azonban az derül ki, hogy nem vagyok terhes, az csúnya ribilliót von maga után. Az isten sem mossa le rólam, hogy hazudtam. Mindezeket figyelembe véve, bármiben le mertem volna fogadni, hogy a szívem alatt egy kis Borelli fejlődik. Felültem az ágyban, és mintegy megerősítésképpen iszonyú émelygés tört rám. Mintha föntről küldte volna a Mindenható, hogy ne legyen szemernyi kétségem se. Elvettem a szekrényről a vizet, ittam pár kortyot belőle, majd visszazuhantam az ágyba. Kivettem a fejem alól a párnát, és csak bámultam a plafont. Minden olyan idegennek - és ugyanakkor az enyémnek tűnt. Két lehetőség állt előttem.

Vagy itt maradok örökre, és vele élem le az életemet, vagy úgy ki leszek innen hajítva, hogy a lábam sem éri a földet. A gondolattól még inkább összeugrott a gyomrom, és mintha ezt a feszültséget az egész testem átvette volna. Minden száguldozni kezdett az agyamban. A megismerkedésünk, az első pofon, az ölelések, Massimo tekintete és az a bizonyos menj a francba nézése, ami olyan fölényes volt, hogy a végletekig képes volt felbőszíteni vele. Aztán ott volt a mélybarna szeme és borostás álla, amelyek vad keretbe foglalták az arcát. A kezemmel ösztönösen a hasamhoz nyúltam. Ez a férfi lesz a gyermekem apja. Fogalmam sem volt, mi következik ezek után, de egyvalamiben biztos voltam, mert az már előző este kiderült: senki sem lesz olyan velem, mint előtte. Gilberto egyfajta békejobbot nyújtott nekem, azonban magam sem tudtam, hogy ez őszinte volt-e a részéről, vagy csak a megdöbbenésének volt köszönhető. Az ismeretségünk alatt most először tűnt egyenesnek. A tekintetében valami felismerhetetlen érzelem tükröződött, amit talán szeretetnek neveznék. Nem irányomban, hanem az unokája irányában. Furcsa. Ugyanakkor az, hogy ő szereti ezt a még meg sem született gyereket, valahogy közel hozta hozzám az apósomat. Nem mondhattam, hogy másként éreztem ez iránt a marcona ember iránt, ám körbelengett a változás szele. Massimo sokkal megfejthetetlenebb volt. Előző este azt gondoltam, hogy ha kettesben lennénk, másként reagált volna, de a reggeli fényben már egyáltalán nem voltam ebben biztos. Mi van, ha csakis a gyermekemet lesz képes szeretni, és engem nem? Hogyan lett volna képes hazaküldeni, ha valóban érez valamit irántam? Felültem ismét, aztán fel is álltam. Gyorsan magamra kaptam a selyemköntösömet, s elindultam lefelé, az étkezőbe. Imádtam a szicíliai reggeleket. Frissek voltak, és napsütésesek. Már közeledett a nyár vége, de reggelente mindig nyitva volt a teraszajtó, és lengette a szél a függönyt. A medence hangja a tengert idézte, a narancs- és citromfák zöldje magát az életet hirdette. Aztán ott volt Jolanda is. Mindig rendelkezésre állt, amikor szükség volt rá, kifogástalanul végezte a munkáját, mosolygott, és Massimóval kapcsolatban a határokra is jól ráérzett. Legalábbis jobban, mint én. Most is tökéletes Earl Greyt főzött és tett az aszúira, tej kíséretében. A kedves reggeli köszöntése már csak hab volt a tortán.

Odanyúltam a teáért, és azonnal beleszürpöltem. A tejtől irtóztam az utóbbi napokban. Jolanda egy ideig nézte a mozdulataimat, azt hiszem, azon akadt fenn, hogy nem úgy iszom a teát, ahogy általában szoktam. A fekete, térdig érő ruháját igazgatta, és viccesen fintorgott egyet. Odaálltam elé, és magam sem tudom, miért, azonnal a közepébe vágtam: - Jolanda, beszélni szeretnék magával. Bólintott, és türelmesen várt. Nem beszélt túl jól angolul, de azt is tudtam, hogy ezúttal muszáj valahogy megértetnem magam vele. Próbáltam összeszedni azt a kevés olasz szót, amit ismertem, hogy neki minél könnyebb dolga legyen, azonban ő megelőzött: - Mondja nyugodtan, signora! Segítek, amiben tudok. Ösztönösen elmosolyodtam. Úgy látszik, a nők mindig ráéreznek a másik nehézségeire. Jolanda eddig csak nagy ritkán volt hajlandó angolul beszélni, ezúttal mégis megadta magát. - Szükségem lenne valamire... Valamire, amiért nem szeretnék most elmenni, mert nem érzem magam túl jól... de nagyon fontos volna nekem... - Zavartan beszéltem, sejtelmem sem volt, megérti-e. Ő azonban bólintott, ezért folytattam: - Szóval, tesztre lenne szükségem. Terhességi tesztre. Fogalmam sincs, hogy az ember miért kezdi el mustrálni a nők hasát, amikor megtudja, hogy állapotosak, de Jolanda pillantása is odatévedt. Úgy, ahogy Gilbertóé is, és Massimóé is előző este. Már én is majdnem lenéztem a nem létező gömbölyű pocakomra. - Baby? Erre nem is felelhettem volna másképp, csak egy fejbólintassal. Jolanda mosolygós maszkot húzott magára, én meg megilletődöttet. Odalépett hozzám, és olyan szorosan ölelt át, mintha már a szülésen is túl volnék. A teát oldalra kellett nyújtanom, különben leforráztam volna valamelyikünket. - Nem, nem, Jolanda! Félreértett. Még nem biztos, hogy lesz baba. Azt szeretném megtudni, hogy lesz-e? - Lesz, lesz! Én biztos vagyok benne, hogy lesz. Egy csöppség. Gyönyörű, mint maga, Suzanne! Olyan szép, mint maga, signora... Látszott rajta, hogy tiszta szívéből örül, és ettől az önfeledt elragadtatástól engem is melegség járt át. Ott tombolt a tudatomban, hogy még semmi sem biztos, ám ez az ölelés hirtelen mindent

szétzúzott. Jolanda szinte idegen volt nekem, mégis hatalmas támogatást jelentett ebben a pillanatban a reakciója. Elsírtam magam. - No, no, no! Nem sírni! A gyermek öröm! Nagy öröm! Hogy is magyarázhattam volna el ennek a nőnek az egészet? Talán sejthette, hogy milyen a kapcsolatom Massimóval, de honnan ismerhette volna a részleteket? És honnan is tudhatott volna a tegnap lezajlottakról? A gyermek valóban öröm. Főleg, ha útban van. Csakhogy mi van, ha nem vagyok terhes? Kell az a teszt! - Tud nekem hozni olyan tesztet? - Sì, signora! Délutánra itt lesz. Nem erre számítottam. Valamilyen okból kifolyólag azt gondoltam, hogy azonnal a rendelkezésemre áll majd. A pisilést szántszándékkal nem ejtettem még meg, mert tudtam, hogy a reggeli vizelettel kell elvégezni a tesztet. Ha csak délután kapom a kezembe, az azt jelenti, hogy holnapig várnom kell. Azt nem bírom ki. Jolanda már lépett is volna tovább, mire én eszelős módjára belemartam a felsőkarjába. - Akkor kettőt hozzon! - Felhúzta a szemöldökét, ezért hozzátettem a szépítést. - Kérem! Bár bólintott, rá volt írva az arcára, hogy mit gondol. Én azonban nem akartam magyarázkodni. Délután el kellett végeznem a tesztet. Aztán reggel a másikat is. Utóbbit csak megerősítésképpen, mert abban nagyon reménykedtem, hogy pozitív lesz az eredmény. Annak kellett lennie. Nem Massimo miatt, és nem a jövőm miatt, hanem azért, mert akartam ezt a gyereket! Babát akartam! Anya akartam lenni! A gondolattól megint elbőgtem magam. Vagy az is lehet, hogy nem a gondolattól, hanem a hormonjaimtól. Annyira szerettem volna, ha Massimo ebben a pillanatban mellettem áll, és ő ölelt volna át, nem pedig Jolanda. - Tudja, hol van Massimo? - kérdeztem szipogva, mire ő megrázta a fejét. - Rendben, akkor felhívom őt. Újra bólintott, és odébb sétált. Biztosan érezte, hogy valami nem stimmel, de nem kérdezett semmit. És valahogy nekem sem volt erőm Igen, asszonyom (olasz)

kérdezni senkitől semmit. Inkább leültem a medencénél, és vázoltam magamban a lehetőségeimet. * * * Úgy éreztem magam, mint egy cserbenhagyott gyermek. Előző este közöltem Massimóval, hogy a gyermekünket várom, ő pedig egy-két szó és egy ima után lelépett. Azóta se kép, se hang. Olyan volt, mintha büntetésben lennék! És ami a legrosszabb, az is növelte a bizonytalanságomat, hogy nem voltam száz százalékig biztos abban, hogy valóban állapotos vagyok. Jolanda már hívott, mindjárt itt lesz. Most leginkább azért szorítottam, hogy el tudjam végezni a tesztet, míg Massimo haza nem ér. Ha hazajön egyáltalán... Csakis egy pozitív teszttel a birtokomban lennék képes a szemébe nézni. Semmiképpen sem tudhatja meg, hogy blöfföltem. Jolanda belépett a házba, én azonnal felpattantam a fotelból. A lábam hirtelen elgyengült, és forogni kezdett velem a szoba. Saját magamba kapaszkodtam, a trikóm szelét gyűrögettem, es a farmersortomat rángattam lejjebb. A figyelmemet a házvezetőnő kezére irányítottam, amit ő ki is nyújtott. Egy fehér zacskót tartott benne, de nem szólt semmit. Átöleltem őt, s kivettem a kezéből a tasakot. Már indultam is fölfelé, ám utánam kiáltott: - Signora! - ijedten fordultam meg, pedig mosolygott. - Nyugodjon meg! Ott van az a baby! - Aztán kacsintott egyet, olyan igazán szicíliaiasan. A lépcső tetején már szó szerint remegett a lábam. Egyenesen a fürdőszobába mentem, ami az új hálószobánkból nyílt. A szoba ajtaját becsuktam, hogy legyen időm felkészülni egy esetleges váratlan váratlan látogatóra. Pontosabban, Massimóra. Csak tíz percet kértem a Jóistentől, nem többet. Tíz perc, és én is okosabb leszek! Nagyjából sejtettem, hogyan működik az ilyen teszt, de azért átfutottam az angol nyelvű utasítást. Emlékszem, rettenetesen remegett a kezem, és a szívem majdnem kiugrott a helyéről. És az is tisztán megmaradt bennem, hogy ekkor már féltem is. Rettegtem attól, hogy csupán egyetlen vonal fog megjelenni azon a bizonyos teszten.

Nem tudom, melyik nő képes otthagyni a tesztet, és tíz perc múlva visszamenni, hogy megnézze, én mindenesetre le sem vettem róla a szemem. Ott álltam fölötte, és azt szajkóztam magamban: Kérlek! Nem kellett tíz percet várnom: szinte azonnal megjelent a vörös csík, mégpedig azon az oldalon, amelyik a terhesség tényét igazolja. A teszt hibátlanságát mutató kontrollcsík lassabban jött elő. Azonban bármilyen sorrendben tűnt is elő az a két vonal, a végeredmény ugyanazt jelentette. Anya leszek! Nem is tudom, mit éreztem. Öröm volt bennem, és talán csúnyán hangzik, de megkönnyebbülés is. Ebből jöttem rá, hogy még mindig félek Massimótól. Vagy talán attól, hogy elveszítem őt...? Mert az azért elég elevenen élt az emlékezetemben, miként akart kidobni nem egészen egy nappal ezelőtt. Aztán hirtelen másfajta érzések is előtörtek belőlem. A férjem házában voltam, akit nem is ismertem igazán, mégis a férjem lett. Ez a sziget talán az új otthonom lesz, azonban jelen pillanatban Angliát tekintem a hazámnak. Egy bejárónő lesz az első, aki megtudja, hogy gyermeket várok, nem pedig a családom. Fogalmam sem volt, hogyan kuszálódhatott ennyire össze az életem. Hirtelen még a New Yorkban maradt barátnőm - Abbie - is hiányozni kezdett. Mivel a gyermekáldás ténye nem volt kérdés többé, máson kezdtem el agyalni. Massimo előző este ment el. Azóta fel sem hívott, senki nem tud róla semmit. Persze, a családja biztosan, de odáig nem alacsonyodnál, le, hogy felhívjam az apjat. A pozitív teszt egyre inkább elvette az eszemet, így eloterbe fura- kodhatott a dühöm. Úgy éreztem, nekem most mindent szaba. Végül is, a gyermekét várom, ő meg csak úgy eltűnik. Mégis, hogy képzeli ezt? Mégsem tettem semmit. Bár előkotortam a telefonomat, nem hívtam őt. Aminek az lett a következménye, hogy pokoli éjszaka éltem meg. Elképzeltem, ahogy az apjával vitatja meg a mi jövőnket sőt, azt is vizualizáltam, ahogy éppen egy másik no karjaiba veti magát. Végül is, Massimo nem az a jeges fajta És az sem volt utolsó szempont, hogy közöttünk semmi sem volt olyan, mint régen. Igaz szerelemmel szerettük egymást, de valami eltört köztünk, bennünk. Én ragasztgattam egyfolytában, ő viszont mindig a legpocsékabb ragasztót adta a kezembe. Nem engedett magahoz közel és erre jó példa volt a mostani

viselkedése is. Tudta hogy állapotos vagyok, mégsem én voltam az első, hanem a saját büszkesége. Ám ekkor az éjszaka csöndjében hirtelen magasztos érzés tört rám. A hasamra tettem a kezemet, és - Massimo miatti fajdalmam ide vagy oda - elmosolyodtam. Te itt vagy nekem! Örökre!

2. fejezet Bizonyosság A reggeli teámat ittam, és közben a medence kékjét néztem. Hűvösebb volt az idő az ilyenkor szokásosnál. Nyári ruhában voltam, de pokrócba csomagoltam magamat. Hallottam az udvarra begördülő autó hangját. Ezer közül is megismerném Massimo Maseratiját. A szívem hevesebb ritmusra váltott, és a gyomrom is elszorult. Reggel is elvégeztem a tesztet. A másodikat. Az szintén pozitív lett, így magabiztosságom a tetőfokára hágott. Újra belekortyoltam a teába, majd letettem a mellettem lévő asztalra. Kikászálódtam a meleg anyag öleléséből, felálltam, és a nappali felé fordultam, majd be is sétáltam az üvegajtón. Massimo abban a pillanatban lépett be; mindketten mozdulatlanná dermedtünk. A látványa mindig ugyanazt hozta ki belőlem. Vágy, düh, gyengeség... Talán ezért is volt olyan szenvedélyes a mi kapcsolatunk. Azok miatt az ellentétes érzelmek miatt, amelyek szétmarcangolták a saját lelkünket is. Oly nehéz ugyanazt az embert szeretni és akarni, akitől félünk is. Az öltözete kifogástalan volt. Inget és egy szűk, sötétbarna vászonnadrágot viselt, de ő még ebben is tökéletes férfinak látszott. Ez ugyanaz a ruha volt, amelyikben elviharzott otthonról, csak a parfümje valahogy túl erőteljesen mászott az orromba. Sóhajtott egyet, majd beljebb lépett. Szemlátomást zavarban volt, el is fordította a fejét rólam. A táskáját maga mellé ejtette, és elkezdte kigombolni az inge nyakát. Mikor már megfelelően meglazította a ruháját, újra rám nézett. Én képtelen voltam közeledni hozzá. Az erő, ami belőle sugárzott, még most is ijesztő volt. - Jó reggelt, Suzanne! - törte meg a csöndet. A hangja lágy volt, de nem vegyült bele semmi szerelem és szeretet. A csalódottságtól, amit éreztem, azonnal odasimítottam a hasamhoz a

tenyerem. Csak az a csöppség volt közel a lelkemhez. Úgy éreztem, egyedül ő van nekem. Massimo a szemével követte a mozdulataimat, majd újra elfordult. Úgy tűnt, körülnéz, hogy kettesben vagyunk-e. A kezem a hasamon pihent, és valami melegség járt át. Aztán elindult felém, azonban még úgy állt meg, hogy elérhetetlen legyen. Erős lettem. Nem akartam, hogy gyengének lásson, ezért elengedtem a hasamat, és kihúztam magam. - Kipihented magad? - kérdezte, pedig biztos voltam benne, hogy nem érdekli a válasz. - Igen. Bár elég nehezen megy az alvás, amikor az ember a gondolataival harcol. Hangosan és gúnyosan felkacagott, majd rávetette magát a kanapéra. A fehér huzat kiemelte sötét nadrágját és kreol bőrét, ami virítóan elütött kék, halvány csíkos ingétől. Elvette az asztalról az odakészített újságot, majd azonnal vissza is hajította, miközben hátradőlt a kanapé puhán párnázott háttámlájára. A cipőit úgy rúgta le, hogy azonnal megértettem, dühös valamiért. Ismertem ezeket a mozdulatokat. Egy tárgy kapja a nem túl finom gesztusokat, nem pedig az, akire valóban neheztelünk. Nyeltem egyet, s azalatt elhatároztam, hogy nem súlyosbítom a helyzetet. Lágyan kérdeztem: - Mi a baj? Érzem, hogy haragszol valamiért! - Hát, azt meglehetősen jól érzed! Újra nyelnem kellett. Utálom ezeket a pillanatokat, amikor fogalmam sincs, már megint mi a francot követtem el! - Megosztanád velem, hogy mi a probléma? Felállt, és odalépett hozzám, végigsimította az arcomat. Úgy, ahogy a szülők szokták a gyereküknek. A keze külső felével. - Miért így mondtad el? - Mit? - Suzanne! Azt, hogy gyereket vársz! - Akkor és ott adódott a lehetőség... - Vagy nem is voltál benne biztos! Igaz? - vágott közbe. Öntudatos nő vagyok, de Massimo az a fajta ember, aki mindenki lába alól ki tudja húzni a talajt. Leszaladt róla a tekintetem védekezésképpen, és megállapodott a szőnyegen. Ő az őszinteség

nagykövete. Minden fenyegetését, szerelmét, véleményét képes volt a szemembe mondani úgy, hogy attól az erőm legkisebb szikrája is kialudjon. - Elismerem, nem voltam teljesen biztos benne - folytattam újra ránézve. Közben belül azt kérdeztem magamtól: Miért érzed magad hülyén, Suzanne? - De ez nem változtat a helyzeten. Állapotos vagyok. Gyerekünk fog születni. És bárhogyan nézem a dolgokat, nagyon úgy tűnik, hogy ez neked inkább gondot okoz, mint örömöt. Felszaladt a szemöldöke, és ki is húzta magát. Láttam rajta, hogy dühös a reakcióm miatt, csakhogy ez már nem érdekelt. - Szóval már biztos vagy benne? - Szeretnéd látni a teszteket? Ugyanis kettőt is elvégeztem. Biztos, ami biztos. És képzeld... pozitívak lettek! Elmosolyodott, valódi érzelemmel. Megnyugtató volt ezt a mosolyt látnom. Abban a pillanatban a mindent jelentette. Bizonyítékot a szerelmére és a saját döntéseim megerősítésére. A számat nézte, de láttam, hogy a gondolatai magukkal ragadták. Voltak mindig is a kapcsolatunkban olyan percek, amikor nem lehetett tőle semmit sem kérdezni. Ez is ilyen volt. Egy idő után aztán megadta magát. - Valóban úgy érzed, hogy gondot jelent nekem ez a gyerek? Én örülök neki. Hidd el, Suzanne, te feleannyira sem akarod ezt a babát, mint én. - Ez nem igaz! Magához rántott, mire én azonnal elhallgattam. Nem a félelemtől, hanem attól, hogy befogta a számat. A saját ajkaival. Vad volt, egészen a szám legmélyéig hatolt, s közben erősen tartott. A szívem azonnal zakatolni kezdett, és a kezem is útjára indult. Hátranyúltam a tarkójához, csimpaszkodtam belé, mint egy védtelen gyermek. A szája lejjebb siklott a nyakamhoz, és ő is simogatni kezdett. A csókja talán csak a szerelme bizonyítéka volt, de az azt követő mozdulatokat már az ösztön diktálta. Éreztem a keménységét, ám ebben a pillanatban nem esett jól. Úgy gondoltam, most egészen másfajta érzelmeknek kellene dominálniuk. Hátrább toltam, ő pedig a két kezével átfogta az arcomat. Szerelmes és vággyal ittas pillanat volt. - Suzanne! Neked fogalmad sincs, mennyire boldog vagyok... Lehet, hogy nem úgy mutatom ki, ahogy elvárható tőlem, de tudnod kell, hogy

immár te és a születendő gyermekünk vagytok számomra a legfontosabbak. Nem a szavaitól, hanem a hangsúlytól pityeregtem el magam Még sosem éreztem, hogy Massimo hálás volna a szerelmemért, a kitartásomért, azért, hogy elviseltem a harcainkat, és hogy minden baj ellenére gyermeket szülök neki... Nemcsak hogy visszajöttem hozzá, hanem leteszem a közös életünk alapjait. Azt hiszem, talán ekkor gondolhatta először, hogy elfogadom őt olyannak, amilyen. Valóban így volt: már minden másodlagossá vált. Akármi történt is a múltban, a jövőnk közös, ezért csakis az a megoldás létezhetett, hogy átlépünk a fájdalmainkon. Valóban képes voltam rá. Hogy a gyermek miatt-e, vagy azért, mert annyira szerelmes voltam, az ebben a pillanatban nem is tűnt fontosnak. Ugyanazt éreztük: tisztaságot, valami újat. - Nagyon szeretlek, Massimo! - Én is téged, Suzanne! Mindig is nagyon szerettelek, éreztem, hogy te leszel a végzetem. Már akkor nyilvánvaló volt, hogy hurrikánként fogsz mindent feldönteni az életemben, de sosem érdekelt. Akkor is akartalak, amikor bántottalak. Akkor is, amikor elhagytál... El sem tudom képzelni nélküled az életem. Azt hittem, nem kaphatok annál szenvedélyesebb és érzelmesebb szerelmi vallomást, mint amikor dühből ordította felém, hogy mennyire szeret. Tévedtem. Az önző Massimo hirtelen semmivé foszlott, és helyette egy igazán szerelmes férfi állt előttem. Én pedig terhes nőként nem is vágyhattam volna több gyengédségre. Úgy sírtam, ahogy csak ritkán sír az ember, öröm és fájdalom keveredett a könnyeimben. Múlt, jelen és jövő találkozott ebben a közös pillanatban. A keze a lábam alá siklott, és úgy kapott fel, mint egy vőlegény a menyasszonyát. Erősen belekaroltam a nyakába, hogy csökkentsem a súlyomat, de nem volt rá szükség. Massimo magabiztos lépésekkel indult el velem a lépcsőhöz. Az ajkaink egymásra tapadtak éreztem a számba tévedő könnycseppjeim sós izét. A lépcső alján letett, és egyetlen mozdulattal lerántotta rólam a lenge ruhát. Ösztönösen emeltem magasba a kezem. A szeme azonnal a hasamra tévedt, és oda is nyúlt, majd megsimogatott. - Annyira szép vagy! Te vagy a legszebb, amore mio! A legszebb! Te vagy a legszebb, szerelmem! (olasz)

Kigomboltam az inge felső részén a legfelső alatt még három gombot, miközben ő kilazította a mandzsettáit. Aztán nem bíbelődött tovább. Úgy bújt ki az ingéből, mint egy pulóverből. A mozdulatai meleg szellőt löktek arcomba. A fuvallat pedig elgyengített. Közel hozta őt hozzám. Olyan érzésem volt, mintha csakis mi ketten léteznénk. Ha egyikünk megszűnik, akkor a másik is köddé válik vele együtt. Följebb léptem a lépcsőn, ő lent maradt. Egymagassá váltam vele. A homlokomat nekitámasztottam a homlokának, mire ő felsóhajtott. - Tényleg el akartál küldeni? - Soha! Soha! A szemembe nézett, és őszintén felelt, de tudtam, hogy ez hazugság volt. A duplán kimondott soha igent jelentett. Elküldött volna, ezt jól tudtam. Az egyetlen, ami miatt maradhattam, a gyermek volt. Nem nehezteltem rá. A megbánása kézzelfogható volt, és szégyellte is magát, ami nem sűrűn fordult elő. Sőt, szinte soha. Újra csókolt, és közben lejjebb tolta a bugyimat, én azonban megragadtam a kezét. - Itt megláthatnak minket, Massimo! El sem távolodott a számtól. Sosem érdekelte őt, hogy ki látja, amit éppen csinál. Ha rosszat tett, ha szenvedélyeset, ha érzelmeset, ha erőszakosat, akkor sem foglalkozott a külvilággal. Most is úgy ténykedett tovább, mintha meg sem szólaltam volna. Mikor másodszor is belemarkoltam a tenyerébe, megállásra kényszerítve, akkor nézett csak a szemembe. - Senki sem lát semmit. Csak mi vagyunk itt, Suzanne. Ha bejön valaki, majd kimegy. Ilyen egyszerű. Mindig olyan könnyedén pattintotta le magáról ezeket a dolgokat. Én sem mondhatom magamat szemérmesnek, ám a tény, hogy a házvezetőnő besétálhat a nappaliba, és ott találhat minket anyaszült meztelenül, kissé zavart. Kibontakoztam az öleléséből, és gyorsan visszahúztam a bugyimat a helyére. Elindultam fölfelé, azonban éreztem, hogy nem jön utánam, ezért a harmadik-negyedik lépcsőfok után visszafordultam. Ott állt lent, és a tekintete pontosan akkor siklott az én arcomra. Addig a fenekemet bámulta, ez nem volt kérdés. Vicces is lehetett volna a szituáció, de nem volt az. Massimo ekkor már olyan volt, mint egy szenvedéllyel telt oroszlán. És amikor ő olyan volt, abban nem volt semmi nevetésre ingerlő. Nem mentem tovább. Teljes testemmel szembefordultam vele, s

nem mondtam semmit. Egy ideig csak futtatta rajtam a pillantását fel-le. Úgy gondoltam, neheztel rám az eltávolodásom miatt, de szertefoszlott ez a gyanúm, amint megszólalt. Parancsolóan és fegyelmezetten beszélt. - Fordulj vissza, nekem háttal! Majdnem kiszaladt a számon egy miért?, aztán meggondoltam magam. Izgalmassá vált a helyzet, és amiért a legjobban csodáltam ezt a férfit, hogy egyetlen pillantásával és mondatával élvhajhász nővé tudott tenni. Megfordultam, hogy ismét háttal legyek neki. A fenekemet szinte égette a tekintete. - Told le a bugyidat! Nyújtott lábbal! Úgy, hogy előrehajolsz! Sértő is volt az utasítása - és izgató is. A szívem majdnem kiugrott a helyéről. Olyan volt, mintha egy vadidegen állna pár méterrel mögöttem, és az parancsolna nekem. Nagyon lassan letoltam az alsóneműmet, úgy, ahogy ő kívánta. Aztán kiléptem belőle, és az egyik lábammal magam mellé toltam. Egy kicsit bántam, hogy nem tűsarkú cipőben vagyok, de - tekintettel a helyzetre - ez nem akadályozott meg minket a játékban. Ott álltam mozdulatlanul, és vártam. Ő pedig pár másodperc múlva ismét megszólalt. - Tedd egy kicsit szét a lábad, és újra dőlj előre! Támaszkodj meg a következő lépcsőfokon! Ezt már kifejezetten megalázónak találtam, bár csináltam, amit kért. Egészen mélyre hajoltam, majd kissé visszább emelkedtem, és megtámaszkodtam a hárommal fölöttem lévő lépcsőfokon. Hallottam, amint fúj egyet. Képtelen voltam tovább visszafogni magam. A vállam fölött hátrafordultam hozzá. Ő válaszul elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. Ezekkel a mozdulataival minden megalázó mondatát semmivé oszlatta. Szerelem tombolt az arcán, és sóvárgás, nem pedig puszta kéjvágy. - És most? - Most egy darabig néznélek. Elmosolyodtam. - Olyan messziről? Nem válaszolt, de fél szemmel láttam, hogy megindul. Éreztem a fenekemen a tenyerét, amely felszaladt a hátamon, aztán vissza. - Imádom, hogy ilyen engedelmes feleség vagy! - Gyengéden közeledett, s végigsimította a csípőmet. - Ha mindig ilyen engedelmes

leszel, én leszek a legboldogabb férfi a világon! - A hasam alá nyúlt, és kissé felnyomott, hogy felálljak. Tettem, amit kért. - Indulj fel! Elindultam, ő pedig szorította a tenyeremet, és jött utánam. A lépcső végén aztán megállt, visszahúzott, és odanyomott a korláthoz. - Hogy a francba tudod így elvenni az eszemet? - Ahogy te az enyémet! Nem várta meg, míg oldani kezdem az övét. Kilazította magának, aztán nagyon komolyan megfogta az arcomat, úgy beszélt. - Nagyon vigyázni akarok rád! Nem szeretnék bevadulni, úgyhogy fogd vissza magad, Suzanne! Már így is alig bírom magamat tartóztatni. - Nem is kell! Csak állapotos vagyok, nem szűz! Elnevette magát, és megdörzsölte az arcát. - Ha tudnád, hogy ez mit jelent nekem! - Tudom, Massimo. De azt is tudom, hogy most mit akarok. Nő akarok lenni! - Nő? - Igen, nő! Szemérmetlen, igéző, akaratos! Újra fújt egyet, aztán vadul belemart a tarkómba, és hátrahúzta a hajamat. A fejem felfelé biccent, belemerültem a tekintetébe. Ezt az egyetlen durva mozdulatot engedte meg magának, utána megint lágy hangon beszélt. Megőrjített a kettőssége! - Pedig most nem megduglak! Most szeretkezni fogok veled! Óvatosan. Gyengéden. Szerelmesen. Anyám! A lábával széttolta az én lábaimat, és leereszkedett. Ott térdelt előttem, és a szeme az én intim részemet vizslatta. Massimóval sok szexuálisan túlfűtött pillanatot megéltem már, de ebben a pillanatban valahogy szégyelltem magam. Mindig meg akartam neki felelni, és ez igaz volt a külsőségekre is. Elsüllyedtem volna szégyenemben, ha nem tettem volna meg mindent annak érdekében, hogy szépnek találhasson. A kezét is használni kezdte. Szétnyitotta a nagyajkaimat, és alaposan szemügyre vette minden porcikám. A fülemig pirultam a napsütötte térben. Még a legapróbb dolgok is jól látszódnak ebben a fényben, ezt tudtam. Ösztönösen összezártam volna a combom, de ő ráérzett erre a mozdulataimból. Tenyere a combom belső felének feszült, kényszerítve széttárta a lábaimat. - Azt mondtad, nő akarsz lenni!

Erre képtelen voltam felelni. Megadtam magam. Behunytam a szemem, hogy ne lássam a kíváncsi tekintetét, és megadtam magam minden mozdulatának. A fejemet hátradöntöttem, csak ekkor nyitottam ki a szemem. A gyönyörű csillár ott lógott a plafonról a mélybe, olyan érzés volt, mintha lebegnék. Nem értettem, hirtelen miért is olyan kínos ez az egész. Massimo a férjem, és nem először lát meztelenül. Az pedig, hogy állapotos vagyok, még nem látszott. A szemem nyitva tartva biccentettem lefelé a fejem. Ő abban a pillanatban nézett fel rám. Mosolygott. - Na látod, Suzanne! Megy ez! A tekintetemet keresve kóstolt belém. Ott, alul. Összerándultam válaszul, de nem a fizikai érintéstől, hanem a pillantásától. Annyira férfias volt, erős és határozott. És ez a férfi az enyém! Másodpercek alatt pörgettem be magam a gondolataimmal. Massimo mozdulatait figyeltem, miközben élveztem simogató nyelvét és mélyre csúszó ujját. Őrjítő vágyat éreztem. El sem tudtam képzelni, hogy ez az egész egy lágy ölelésben teljesüljön ki. Vadul kívántam. Azt akartam, hogy erőszakos legyen, parancsoló és fájdalmas. A férfias jegyeit ezekkel az általa megtapasztalt élményekkel azonosítottam. Ő azonban úgy tett, ahogy ígérte. Mikor már látta, hogy képtelen vagyok türtőztetni magamat, felállt, és újra csókolt. Képes volt rá, hogy ezzel visszarángasson a romantika színpadára. Már magam sem tudtam, mit fog kihozni belőlem. - Nem akarom, hogy kímélj! - Suzanne, ne csináld ezt! Hagyd, hogy szeresselek! - Tudsz te szeretni másképp is. Kérlek! Erre van szükségem. Alám nyúlt, és becipelt a hálószobába. A csókjai jelezték, hogy nem az lesz, amit én szeretnék. Mikor berúgta az ajtót, rádöntött az ágyra. Ott feküdtem előtte kiterülve, ő pedig megszabadult a maradék ruhadarabjaitól. Aztán fölém mászott, és megtámaszkodott a fejem mellett. Ösztönösen rántottam magamra, azonban tartotta magát. Az egyik kezével felhúzta a csípőjére a lábaimat, és behelyezkedett közéjük. - Mélyen! - szaladt ki a számon az utasítás, amire ő válaszként felvonta a szemöldökét. - Amore mio! Te parancsolgatsz nekem! Vigyáznom kell, mert a végén még két vállra fektetsz engem!

- Nem bírod, ha nem te vagy a főnök, igaz? Belém hatolt. Mélyen, de óvatosan. A hüvelyem azonnal reagált egy erős rászorítással, amire ő válaszul fújt egyet. Fészkelődtem, ám nem mozdult. - Pedig én vagyok a főnök, Suzanne! Ezt jobb, ha megjegyzed! Az arca a szokásos sejtelmességet sugározta. Azt a fajtát, amikor érzi az ember, hogy a mondat nemcsak a pillanatról szól, hanem valami sokkal mélyebb dologról. Lehet, én magyaráztam bele ezekbe a kifejezésekbe a gondolataimat, de úgy éreztem, már megint a kapcsolatunkról és a jövőnkről beszél. Rengeteg feltételt szabott az együtt maradásunkkal kapcsolatban, amelyek mind újra felötlöttek bennem. Tisztelnem kell őt, a család valódi értelmében kell helytállnom támogató feleségként és anyaként, az üzleti ügyektől pedig el kell határolódnom... Tudtam, hogy most ezekre is utalt, nem csak a játékunkra. Minden pillanatban képes volt rá, hogy felhívja a figyelmemet a fölöttes szerepére, és ezt utáltam benne. Meg persze imádtam is. - Oké. Te vagy a főnök! - adtam meg magam. - Nem akarom, hogy fájjon! Kezdtem elveszíteni a türelmemet. - Massimo, ne szórakozz már! Ugyanaz vagyok, aki voltam. Ki a fene mondta neked, hogy a terhes nők nem szexelhetnek egy igazit? Azt hiszem, pontosan erre várt. Az arca megkönnyebbülten lazult el. Engedett a vágyainak, bár hazudnék, ha azt állítanám, hogy erőteljes volt. Inkább határozottnak lehetne nevezni. Mélyen jött belém minden egyes mozdulattal, de óvatosan. A lábamat tartotta, és magára feszített. Őrjítő volt a látvány, ami fölöttem tornyosult. Az izmos karja, a mellizmai feszülése, a nyakán lüktető erek, a pillantása, az olasz szavai, amelyeket mindig a legváratlanabb pillanatban súgott a fülembe. Nekem legalább annyira megerőltető volt a visszafogott tempó, mint neki. De becsültem őt ezért. Elérzékenyített a hozzáállása. Eddigi kapcsolatunk folyamán már rájöttem, hogy a szex neki erős kielégülés: no nem testileg, hanem a lelke kerül egyensúlyba egy együttlét után. Az emberek többsége, gondolom, ugyanígy van vele, de Massimo túlzottan akaratos fajta volt mindig is. Sosem tűrt ellenvetést, és sosem rejtette véka alá a vágyait. Most pedig nem úgy engedett a feltörő érzéseinek, ahogy a teste akarta. Azt tette, amit a lelke diktált. És mindezt miattam. A legszebb ölelést adta.