Fordította HUSSAMI PÉTER

Fordította HUSSAMI PÉTER ATHENAEUM

A fordítás alapjául szolgáló mű Cecelia Ahern: Thanks for the Memories (London: HarperCollins, 2008) Copyright Cecelia Ahern, 2008 Hungarian translation Hussami Péter, 2009 Minden jog fenntartva. Kiadta az Athenaeum Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadóik és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja. Felelős kiadó az Athenaeum Kiadó ügyvezetője 1086 Budapest, Dankó u. 4-8. Telefon: 235-50-20 www.athenaeum.hu Szerkesztette: Vincze Orsolya Műszaki vezető: Rácz Julianna Borító és nyomdai előkészítés: 9s Műhely Készült az AduPrint Nyomda Kft-ben, 2009-ben Felelős vezető: Tóth Béláné ISBN 978 963 293 014 5

Hunyd be a szemed, és bámuld a sötétséget. Ezt tanácsolta apám kislánykoromban, valahányszor nem tudtam aludni. Valószínűleg ebben a pillanatban nem ezt tanácsolná, de ezt fogom tenni. Bámulom a szemhéjam mögött elterülő mérhetetlen sötétet. Mozdulatlanul fekszem a földön, mégis úgy érzem, magasan, talán a világ tetején pihenek. Az éjszakai égbolt csillagai után nyúlok, lábam a jéghideg, fekete semmiben kalimpál. Egy búcsúpillantást vetek a fényt markoló kezemre és elengedem. És zuhanok. Zuhanok, lebegek, aztán újra zuhanok. Várom, hogy a talpam végre megérintse az életet jelentő talajt. Tudom, hogy a zárt szemhéj fátyla mögött színes a világ. Már kislány koromban is tudtam. És a színek incselkedve hívnak, azt akarják, nyissam ki a szemem, ne tudjak elaludni. A sötétben vörös és borostyán, sárga és fehér foltok vibrálnak. Én mégsem nyitom ki a szemem. Fellázadok: összeszorítom a szemhéjamat, hogy kiszűrjem a fényt, mert nem hagy elaludni. Pedig a szikrák azt is jelzik, hogy létezik más is, hogy van még remény. Nincs bennem élet. Ott, a lépcső alján fekve nem érzem. A szívem most gyorsabban ver ő az utolsó, magányos harcos, aki még életben akar tartani. Ritmusosan üt, akár egy boxoló. Nem adja fel. A szívem bennem az egyetlen, akinek még mindig fontos vagyok. Az egyetlen, akinek valaha fontos voltam. Szorgalmasan keringeti a vérem, hogy meggyógyítson, hogy pótolja a veszteségem. De hiába dolgozik, mert a vért, amit pumpál, rögtön elveszítem és minden egyes szívdobbanás után még nagyobb a körülöttem elterülő fekete tócsa. Ott fekszem a véremben, úgy, ahogy elestem. Rohanás, rohanás, rohanás. Mindig rohanunk. Erre nincs idő, arra futunk valami után. Öt perce el kellett volna indulnom, ott kellene lennem. Megcsörren a telefon. Érzem a helyzet iróniáját. Most már van elég időm, kényelmesen felvehetném. Most. Az előbb bezzeg nem volt. Annyi időt szánhattam volna arra, hogy óvatosan lejöjjek a lépcsőn, amennyi csak tetszik. De mindig rohanunk. Mindenki rohan, csak a szívem nem, ő most lelassul. Jobb így. A kezem a hasamra teszem. Ha elveszítem a babát és attól tartok, el fogom, akkor inkább én is vele tartok. Hova megyünk? Akárhova. Olyan kicsi még a baba, annyi minden lehetne belőle. Nem baj, akárhova is megyünk, fel fogom nevelni. Ha nem itt, hát ott. Azt mondom majd neki: Ne haragudj, kedvesem. Ne haragudj, hogy tönkretettem a jövődet, a jövőmet, a közös jövőnket. Hunyd be a szemed, és bámuld a sötétséget tégy úgy, mint anyád. Ha együtt vagyunk, megtaláljuk a helyes utat. Zajt hallok. Érzem, hogy van itt valaki.

Istenem, Joyce, Istenem! Hallasz, drágám? Istenem. Istenem. Úristen, kérlek, ne, ne vedd el tőlem Joyce-ot, ne vedd el a lányom. Tarts ki, egyetlenem, itt vagyok. Itt van Apu. Nem akarok kitartani, és azt akarom, hogy ezt ő is tudja. Sikerül kipréselnem valami artikulálatlan hangot, hasonlót egy állat nyüszítéséhez. Megrettenek, ahogy meghallom. El akarom mondani apámnak, hogy tudom, mit csinálok. El kell mennem, mert csak így maradhatok együtt a gyerekkel. Csak így. Apám megfog, nem zuhanok tovább. De még nem értem földet. Apám segít, hogy egyensúlyozzak a semmiben. Még lebegek, de érzem, hogy döntenem kell. Esni akarok, de ő már hívja a mentőket, és közben úgy szorítja a kezem, mintha a saját életéért küzdene. Úgy tesz, mintha rajtam kívül nem lenne senkije és semmije. Kisimítja a hajam az arcomból, közben hangosan sír. Még sosem hallottam sírni, akkor sem, amikor anya meghalt. Vasmarokkal kapaszkodik a kezembe Nem gondoltam volna, hogy öreg testébe ennyi erő szorult. Igen, rajtam kívül tényleg nincs senkije és semmije, és most már nekem sincs rajta kívül. A vérem még mindig lüktetve rohan. Rohan, rohan, rohan. Mindig rohanunk. Talán újra rohanok. Talán nincs még itt az idő, hogy elmenjek. Felismerem apám öreg kezének szorítását, és kinyitom a szemem. Elvakít a fény. Nem akarom többet látni azt az arckifejezést, ami apám arcán ül most. Mindenáron ragaszkodik a gyermekéhez, pedig én már tudom, hogy elvesztettem az enyém. Nem hagyhatom, hogy ő is elveszítse az övét. Döntök, és máris érzem, ahogy elönt a fájdalom. Földet értem, le, a világot jelentő talajra. A szívem rendületlenül ver tovább. Bár összetört, nem adja fel.

A vérátömlesztés során vért juttatunk az egyik ember szervezetéből a másikéba, vagy valamilyen vérkészítményt a beteg keringési rendszerébe magyarázza dr. Fields a Trinity College egyik előadótermének katedrájáról. Bizonyos esetekben a vérátömlesztés igen célszerű, például ha a páciens nagyon sok vért veszített egy trauma, műtét vagy más komoly sokkhatás miatt, vagy ha a vörösvértest-képződése elégtelen. Nézzük a tényeket. Írországban hetente háromezer egység vérre lenne szükség. A lakosságnak mindössze három százaléka adományoz vért, miközben négymillióan élünk az országban. Minden negyedik ember élete során legalább egyszer vérátömlesztésre szorul. Nézzenek körül a teremben. Ötszáz fej fordul balra, majd jobbra. Innen-onnan feszült vihogás töri meg a csendet. * Dr. Fields felemeli a hangját. A teremben ülők közül legalább százötven embernek vérátömlesztésre lesz szüksége valamikor az élete során. Erre elcsendesedik a hallgatóság. Valaki felemeli a kezét. Igen? Mennyi vérre van szüksége egy betegnek? Hány éves a kapitány? kiált egy kötekedő hang a terem hátsó fertályából, és valaki egy papírgalacsint hajít a kérdést feltevő diák felé. Nagyon jó kérdés. A professzor hunyorogva néz szét a sötétben, de nem sokat lát a projektor erős fényétől. Ki kérdezte? Mr. Dover érkezik a válasz a terem túlvégéből. Biztos vagyok benne, hogy Mr. Dover maga is meg tudja válaszolni a kérdését. Mi a keresztneve? Ben felel a diák kicsit nyomott hangon. Nevetés fut végig a termen. 1 Köszönöm a kérdését, Ben kezdi mély sóhajjal dr. Fields. A többiek kedvéért szeretném elmondani, hogy ostoba kérdés nincs. Pontosan erről szól a Véradás az Életért -hét. Mindenki annyit kérdez, amennyit csak akar. Az a cél, hogy elég információt szerezzenek a vérátömlesztésről, hogy utána jó szívvel adjanak vért ma, holnap, a hét hátralevő részében, és remélhetőleg a jövőben is rendszeresen. 1 A Ben Dover az angol szlengben gúnynév. A bend over kifejezés jelentése: homoríts

Kinyílik az előadóterem ajtaja, erős fény árad be rajta. Justin Hitchcock lép be. A projektor vakító fehér fénye kiemeli az arcvonásait. Látszik, hogy erősen koncentrál. A hóna alatt egy csomó mappát próbál egyensúlyozni. Nem jár sikerrel, a mappák szétcsúsznak, ezért a térdét is beveti. A jobb kezében egy teletömött aktatáskát és egy pohár kávét tart. Komoly erőfeszítésébe kerül, hogy egyensúlyban tartsa a rendszert. Lassan leengedi felemelt bal lábát, mintha tai chizne, és amikor látja, hogy elkerülte a bajt, széles mosoly jelenik meg az arcán. Valaki felnevet, ez megzavarja: egy kicsit újra kibillen az egyensúlyából. Na, Justin, elég, most már ne a poharat bámuld. Nézz körül, mérd fel a helyzetet. Ott egy nő az emelvényen, vele szemben ötszáz gyerek, aki mind téged néz. Mondj valamit. Valami okosat. Kicsit meg vagyok zavarodva szól fennhangon a sötét felé. Nem látja őket, de érzékeli, hogy élő emberek. Felmorajlik a diáksereg, Justin érzi, hogy mindenki őt bámulja. Elindul vissza az ajtó felé megnézni, nem tévesztette-e el a termet. Ki ne öntsd a kávét! Ki ne öntsd azt az istenverte kávét! Kinyitja az ajtót, és újra beenged néhány fénysugarat. Nem is keveset: akire rávilágít a fény, mind a szeméhez kapja a kezét. Zajongjatok csak. Mintha olyan vicces lenne, hogy egy ember eltéved. A kellékei terhe alatt görnyedve kitámasztja az ajtót a lábával. Előbb megnézi, hányas számú terembe tévedt be, majd rápillant a kezében szorongatott lapra, hogy egyezik-e az adat. A lap, mintha érezné fontosságát, lerepül a papírhalomról. Justin utánakap, de a jobb kezével Úgyhogy nemcsak nem kapja el a lapot, de elejti a kávéját is. A francba! Már megint vihorásznak. Hú, de vicces, itt egy ember, aki leejtette az órarendjét és a kávéját. Segíthetek? kérdezi az előadó, és lelép a katedráról. Justin visszalép a terembe, és becsukja az ajtót. A helyiség újra sötétbe borul. Az van a papíron illetve az volt a papíron int fejével a földön fekvő átázott lap felé, hogy itt van órám. A külföldi diákoknak a vizsgateremben van a beiratkozás. De én nem néz vissza Justin rosszallóan. Elnézést lép közelebb a tanár. Az akcentusából azt gondoltam, amerikai. Dr. Fields felemeli a földről a szomorú véget ért kávéspoharat, és a szemetesbe dobja. Ó, ja, igen bocsánat, leesett a poharam. A felsőbbéves diákoknak a szomszéd teremben van órájuk. Suttogva teszi hozzá: Higgye el, jobban teszi, ha nem veszi fel ezt az órát! Justin erre felegyenesedik, a karját az irattartókra szorítja, és megköszörüli a torkát. Nos, én tanítani jöttem. Én tartom a művészet- és építészettörténet órát. Ön előadó? Vendégelőadó. Még akkor is, ha nehéz elhinni. Megpróbálja kifújni az arcából a lelógó tincseit. Fodrász, az isten szerelmére, menj már el fodrászhoz! Na tessék, már megint kuncorásznak. Itt áll előttük árván a tanáruk, kiöntötte a kávéját, elejtette az órarendjét, valószínűleg a többi

papírját is mindjárt elejti, és mellesleg rég el kellett volna mennie fodrászhoz. Ennél aztán tényleg nincs is viccesebb dolog a világon. Mr. Hitchcock? Igen, én vagyok felel Justin. Idegesen érzékeli, hogy a könyökével szorongatott irattömeg lassan, de biztosan kicsúszik a hóna alól. Borzasztóan sajnálom suttogja az előadónő. Nem tudtam Előzékenyen elkapja Justin egyik lecsúszó mappáját. Dr. Sarah Fields vagyok az Országos Vérellátó Szolgálattól. A tanszéken azt mondták, az előadása előtt beszélhetek fél órát a diákjaival. Már amennyiben beleegyezik. Hát, nekem nem szóltak, de no problemo. No problemo? Justin megrázza a fejét, és az ajtó felé indul. Irány vissza a kávézóba! Mr. Hitchcock? Igen? fordul vissza Justin az ajtóból. Van kedve beülni az előadásomra? Abszolút nincs. A kávézóban vár rám a jó meleg capuccino és a fahéjas muffin. Külön nekem sütötték. Nem. Mondd neki, hogy nem. Hát negen. Negen? Azaz igen. Haha, de mulatságos. Elkapták a professzort. Egy csinos fiatal nő, aki állítólag orvos valami ismeretlen szolgálatnál, rávette valamire, amitől nyilvánvalóan borsódzik a háta. Remek! Örvendek. A doktornő visszagyömöszöli a mappákat Justin karja alá, és visszamegy a katedrára, hogy folytassa az előadását. Akkor folytatnám. Ott tartottunk, hogy mennyi vérre van szükség átömlesztésnél. Ha valaki súlyos autóbalesetet szenved, egyes esetekben akár harminc egységnyi vér is kellhet neki. Egy vérző fekély esetén három és harminc egység közötti mennyiségre van szükség. Koszorúérbypassműtétnél minimum egy, maximum öt egységnyit használnak fel. Tehát a válasz röviden: változó. De most már talán önök is értik, miért van ekkora szükségünk donorokra. Justin az első sorban foglal helyet. Elborzad a témától. Van valakinek kérdése? Nem válthatnánk témát? Kap pénzt a donor a véradásért? Nevetés. Sajnos nem. Legalábbis Írországban. Aki a vért kapja, megtudja, kitől származik? A befogadó általában nem tudja, ki volt a donor, de a vérbankban szigorúan nyilvántartjuk, kitől származik a vér, milyen teszteket végeztek el rajta, hogyan tárolták, és persze azt, hogy ki kapja. Bárki adhat vért? Nagyon jó kérdés. Van egy listám, ami részletezi, milyen esetekben nem adhat egy ember vért Kérem, olvassák figyelmesen, esetleg jegyzeteljenek is. Dr. Fields a projektorra teszi a listát. A vetítővásznon felvillanó kép egy sürgős véradásra szoruló pácienst mutat. A hallgatóság felhördül, többen is azt kiáltják: undorító!, gusztustalan!. Justint elfogja a hányinger, ezért inkább elkapja a képről a tekintetét.

Elnézést, rossz dia szól dr. Fields pimasz mosollyal, és kicseréli a lapot. Justin izgatottan olvassa végig a feltételeket. Abban reménykedik, hogy ha valakinek tű- vagy vérfóbiája van, az kizáró ok. De nem talál ilyet. Persze ő is tudja, hogy nagyjából ugyanannyi az esélye annak, hogy vért fog adni, mint annak, hogy továbbfejleszti a relativitáselméletet. Ez nem jött össze, Dover a terem végéből újból papírgalacsint vágnak Ben fejéhez. Homokosok nem adhatnak vért Ben válaszként hűvös nyugalommal feltartja a középső ujját. Ez diszkrimináció szólal fel egy lány. Egy másik alkalommal majd ezt is megbeszéljük válaszol dr. Fields, és folytatja az előadást. Nos, testünk a véradás során elvesztett anyag folyadékrészét huszonnégy órán belül pótolja. Véradásnál nagyjából fél liter vért vesznek le, az átlagembernek pedig négy-hat liter vére van, úgyhogy legtöbben könnyedén, gond nélkül elmehetnek vért adni. Elszórt nevetés hallatszik innen-onnan. Kérem csapja össze a tenyerét dr. Fields, abban reménykedve, hogy legalább erre odafigyel majd a hallgatóság. A Véradás az Életért - hétnek nemcsak az lényege, hogy vért gyűjtsenek, hanem az is, hogy tájékoztassanak és elmondják mindenkinek, miről szól ez az egész. Az nagyon jó, hogy mit itt elviccelődünk és elnevetgélünk, de ne felejtsék el, hogy lehet, hogy van egy ember legyen az nő, férfi vagy gyerek, akinek ezekben a pillanatokban az élete múlhat önökön. Milyen gyorsan el tud némulni egy terem! Még Justin is megszakítja a társalgást önmagával. Mr. Hitchcock! szólítja meg dr. Fields Justint, aki az ötperces szünet alatt épp a jegyzeteit rendezgeti a katedrán állva. Kérem, hívjon Justinnak. Én pedig kérem, hogy hívjon Sarah-nak nyújtja a kezét a nő. Örvendek, Sarah. De még mennyire! Csak azt szeretném mondani, hogy remélem, később még találkozunk. Később? Igen, később. Mármint az előadása után mosolyog Sarah. Most flörtöl velem? Olyan rég történt velem ilyen, talán meg sem tudnám állapítani. Szólalj meg, Justin, szólalj meg! Nagyszerű. Igen, randizzunk, az jó. A nő alig tudja elnyomni mosolyát. Jó, akkor találkozzunk hatkor a főbejáratnál. Én magam fogom elvinni. Elvinni? Hova? A véradóállomásra. A rögbipálya mellett van, de ettől függetlenül szeretném személyesen odakísérni. A véradóállomásra Justint elönti a rettegés. Hát, nem hinném, hogy

Esetleg utána megihatnánk valamit Tudja, mi a gond? Nemrég influenzás voltam, még épp gyógyulok. Úgyhogy nem hiszem, hogy adhatok vért tárja szét a kezét Justin. Szed antibiotikumot? Nem, de jó ötlet! Igen, Sarah, lehet, hogy szednem kellene köszörüli meg a torkát. Ugyan, szerintem enélkül is felépül mosolyog válaszként Sarah. Nem, nem, igazából úgy mondanám, hogy a közelmúltban elég sok fertőző betegségnek voltam kitéve. Malária, feketehimlő meg minden. Nagyon-nagyon trópusi környéken voltam. Próbálja felidézni a véradást kizáró okokat. És a bátyám, Al Nos, ő leprás. Hú, ez milyen gyenge! Igazán? húzza fel a nő a szemöldökét. Justin, hiába küzd ellene, elmosolyodik. Mennyi ideje jött el az Államokból? kérdi Sarah. Gondolkozz, lehet, hogy beugratós a kérdés. Három hónapja költöztem Londonba böki ki végül Justin az igazat Szerencsés ember! Ha csak két hónapja jött volna, nem adhatna vért. Várjon, hadd számoljak utána Justin az állát simogatva gondolkodik, közben az év néhány hónapjának a nevét mormolja. Végül is lehet, hogy mégis csak két hónap volt. Ha az érkezésemtől megyek visszafelé nem fejezi be, csak erősen koncentráló arckifejezéssel bámul a végtelenbe, és közben az ujjain számol. Hitchcock professzor, ön fél? kérdezi mosolyogva Sarah. Hogy félni? Ugyan! hátraveti a fejét, és felnevet. Mondtam már, hogy maláriás vagyok? Ahogy látja, hogy a nő nem veszi komolyan az érveit, elsóhajtja magát. Jól van, nincs több ötletem. Akkor hatkor a főbejáratnál. És ne felejtsen el enni előtte! Természetesen, biztos farkasétvágyam lesz, ha pár perccel később randizok a gyilkos tűvel! mormogja, ahogy Sarah elmegy. A diákok a szünet végeztével kezdenek visszaszállingózni a terembe. Justin nem repes az örömtől, mégis alig bírja leplezi a mosolyát. Most az ő órája következik. Na, kis vihorászó barátaim, most megkapjátok a magatokét. Sok diák még le sem ült, de ő már elkezdi az előadást. A művészet szólal meg fennhangon, és közben hallgatja, ahogy a diákok sietve kapják elő a ceruzájukat és füzetüket. A táskák cipzárjai hangosan zümmögnek, csörög a sok fém tolltartó. Évkezdés van, mindenki csupa új felszerelést hozott. Minden érintetlen és patyolattiszta. Kár, hogy a diákokról már nem lehet ugyanezt elmondani. Az emberi kreativitás nem lassít, nem akarja hagyni, hogy a diákok kövessék az előadást. Szórakozni akar. Belegyorsít. gyönyörű vagy nagy jelentőségű dolgokat hoz létre lépked a katedrán. Némelyik diák még mindig a táskája cipzárjával vagy a tolltartójával babrál. Elnézést, meg tudná isméte Nem állítja le Justin. Mérnöki tervezés folytatja, a tudomány gyakorlati alkalmazása az iparban vagy a kereskedelemben. Teljes csend honol a teremben. Kreativitás és gyakorlati alkalmazás. Az építészet a kettő találkozási pontjában áll.

Gyorsabban, Justin, gyorsabban! Az-építészet-definíciója:-ötletek-átültetése-a-fizikai-valóságba. Egygondolat- bonyolult-és-gondosan-megtervezett-szerkezete-elsősorbanegy-adott-történelmi- kor-keretein-belül. Ahhoz-hogy-megértsük-azépítészet-lényegét-meg-kell- vizsgálnunk-milyen-viszonyban-vanegymással-a-technológia-a-tudomány-és-a- társadalom. Professzor úr, nem lehetne? Nem válaszol, de lassít egy kicsit. Meg kell néznünk, hogy az évszázadok során a társadalom hogyan formálta az építészetet, illetve hogyan formálja ma is. És azt is meg kell vizsgálnunk, hogy formálja az építészet a társadalmat. Szünetet tart, végigméri a felé forduló tekinteteket. Sok fiatal arc, csupa üres lap, amelyek arra várnak, hogy teleírják. Annyit kell tanulniuk ez alatt a kevés idő alatt, és annyira hiányzik belőlük az elhivatottság arra, hogy mélyen, részletesen megértsék mindazt, amit hallanak! Justinnak az lenne a dolga, hogy felkeltse az érdeklődésüket. Hogy megossza velük, amit az utazásai során látott, és amit a több évszázados műremekekről tud. Ő az egész csoportot átvarázsolhatná a fülledt teremből a Louvre-ba Segíthetne nekik elképzelni, hogyan visszhangzanak a lépéseik, amikor végigsétálnak a Saint-Denis-i bazilikában, a Saint- Germain-des-Prés apátságban, vagy a Saint-Pierre de Montmartre- templomban. Nemcsak az adatokat és a statisztikákat tanítaná meg nekik, hanem azt is, milyen illata van Picasso festményeinek, milyen a barokk márvány tapintása, milyen a Notre-Dame katedrális harangjának a muzsikája. Igen, mindezt át fogják élni, méghozzá ebben a tanteremben. Mert ő idehozza nekik ezt a világot. Minden szem rád figyel, Justin. Mondj valamit. Megköszörüli a torkát. A félév során meg fogják tanulni, hogyan elemezzék a műalkotásokat, és milyen szempontok szerint értelmezzék a történelmi jelentőségüket. Ezáltal egyrészt érzékenyebben észlelik majd a művészetek hatását a környezetükben, másrészt pedig nyitottabbá és fogékonyabbá válnak más nemzetek kultúrájára és gondolataira. Igen széles témakört fogunk tárgyalni: a festészet, szobrászat és építészet történetét az ókori görögöktől a modern időkig. Korai ír művészet, az olasz reneszánsz festők, Európa nagy gótikus katedrálisai, a György korabeli építészet remekei és a huszadik század kiemelkedő műalkotásai. Hatásszünetet tart: élvezi a csendet. Vajon máris megbánták, mit vállaltak be életük következő négy évére? Vagy ellenkezőleg: olyan izgatottan ver az ő szívük is, mint az övé, amikor végiggondolja, milyen csodálatos anyagot fognak tanulmányozni? Justin még ennyi év után is ugyanolyan lelkesen érdeklődött a világ ezerféle festménye, szobra és épülete iránt. Sokszor olyan izgatott, hogy kifullad előadás közben; külön emlékeztetnie kell magát, hogy lassabban adjon elő, ne próbáljon meg mindent egyszerre elmondani. Pedig ő mindig azt akarta, hogy a hallgatók is tudjanak mindent, amit ő. Mégpedig azonnal! Újra szétnéz az arcokon, és megérti: meghódítottad őket. Isszák a szavaidat, remegve várják, hogy folytasd. Sikerült, a kezedben vannak! Valaki elfingja magát. A diákok hangos nevetésben törnek ki.

Hát ennyi. Csalódottan sóhajt egyet, és visszafojtott hangon folytatja: A nevem Justin Hitchcock. Rendszeres vendégelőadó leszek ezen az órán. Az európai festészetről fogok bevezető szintű előadásokat tartani, többek között az olasz reneszánszról és a francia impresszionizmusról. Eléggé körül fogjuk járni a témát, tanulunk arról, hogyan vessük kritikai elemzés alá a festményeket, beszélünk az ikonográfia jelentőségéről, és megtárgyaljuk, milyen módszerekkel dolgoztak a művészek a Book of Kellstől kezdve egészen a mai napig. Kitérünk az európai építészetre is. Görög templomoktól a mai korig satöbbi, satöbbi. Kérném, hogy két önkéntes ossza ki ezeket a lapokat. Szóval még egy év. De most nem otthon van, Chicagóban eljött egészen Londonig az exfelesége és a lánya után, illetve időnként, ahogy a vendégelőadások megkívánták, London és Dublin között ingázott. Lehet, hogy most másik országban kötött ki, de az osztály teljesen ugyanaz. A félév, illetve sokaknak talán az egyetemi évek első hete, senki sem veszi komolyan. Megint egy csomó éretlen gyerek, akit nem fog lángra gyújtani az ő szenvedélyes érdeklődése a tárgy iránt. Mint mindig, most is olyan fiatalok ülnek itt, akik szántszándékkal fordítanak hátat még a lehetőségének is, hogy tanuljanak valamit. Lehetőség? Nem, bizonyosság. Teljesen nyilvánvaló, hogy gyönyörű és nagyszerű dolgokat tanulnának, ha akarnának. Öregem, innentől mondhatsz, amit akarsz. Ezek már csak a fingra fognak emlékezni. Bea 2, miért röhög az ember a fingós vicceken? Ah, szia, apa. Ez meg milyen köszönés? Ó, na, bocs, szia, apa, olyan jó, hogy felhívsz, már legalább, mittudomén, három órája nem telefonáltál. Jól van na, nem kell azonnal így nekem esni. A drágalátos anyád végzett már új élete napi teendőivel? Igen, itthon van. És ott van vele a drágalátos Laurence is? Utálja a saját szarkasztikus megjegyzéseit, mégsem tudja őket visszatartani. És mivel bocsánatot kérni nem tud, a kimondott szavakat pedig nem akarja visszavonni, most is azt teszi, mint mindig: előremenekül. Ettől a helyzet általában csak rosszabbra fordul. Laurence mondja vontatottan. Szarábiai Laurence. Olyan pancser vagy! Mikor állsz már le vele, hogy pisi-kaki vicceket találj ki a nevéről? sóhajt a lány unottan. Justin lerúgja magáról olcsó dublini szállása szúrós kincstári takaróját. Figyelj, Bea, most komolyan, nézd meg te magad, milyen béna az a csávó, amikor legközelebb találkoztok. Egy akkora nadrágban, mint az 2 Bea kiejtése nem egyezik meg a magyar Bea névével. Ejtsd: Bi.

övé, egyszerűen nem fér el, amit a lába között hord. Erre külön szót kellene. Valami-itisz. Heregolyitisz. Ezen a sártanyán összvissz négy tévécsatorna van, ebből az egyik olyan nyelven, amit nem értek. Olyan a hangzása, mintha anyád borzasztó boros csirkéje után öklendeznénk. Tudod, a gyönyörű chicagói lakásomban több mint kétszáz csatorna volt. Faszítisz. Faszfejitisz. Ha! Amelyekből néztél lássuk csak egészen pontosan nullát! Így van, de ott legalább eldönthetted, hogy a háztartási tippeket vagy a zenére táncoló meztelen nőket nem akartad nézni. Nézd, apa, értem, hogy most komoly felfordulás van az életedben. Biztos, hogy a helyzet traumatikus neked, mint majdnem felnőtt férfinak. Én persze teljesen a saját akaratomból mentem át tizenhat évesen azon, hogy a szüleim elválnak, és Chicagóból Londonba költözöm. Ez szóra sem érdemes, mi? Két otthonod van, és több ajándékot kapsz, mi a probléma? morog a férfi. Különben is, a te ötleted volt. Én csak azt mondtam, hogy szeretnék Londonban járni balettiskolába, nem azt, hogy váljatok el! Ja, hogy balettiskola. Azt hittem, azt mondod: Válj már el, apa!. Lehet, hogy én vagyok a hibás. Na, akkor mit szólnál, ha együtt visszaköltöznénk Chicagóba? Nem-nem. Hallja, hogy a lány mosolyog. Tehát minden rendben. Csak nem azt gondoltad, hogy én majd ott maradok Chicagóban, míg te itt vagy a világ túlsó végén? Hogyhogy? Még csak nem is vagyunk ugyanabban az országban, mármint épp most nevet a lány. Írországba csak a munka miatt jövök. Néhány nap múlva újra Londonban leszek. Komolyan, Bea, ha van egyetlen hely a világon, ahol most lenni szeretnék, az London. Mondjuk, egy Four Seasons hotel sem lenne utolsó. Lehet, hogy összeköltözünk Peterrel mondja a lány túlságosan is könnyed hanglejtéssel. Szóval, miért röhög az ember a fingós vicceken? kérdezi újból Justin, oda sem figyelve a lány megjegyzésére. Szerinted mi olyan különleges a kipréselt levegő hangjában, hogy az emberek, amint meghallják, képtelenek bármi másra figyelni, még a leglenyűgözőbb műalkotásokra sem? Tehát inkább ne beszéljünk arról, hogy összeköltözöm Peterrel? Még gyerek vagy. Te meg Peter beköltözhettek a babaházba, az még mindig megvan. Kirakom a nappaliba, tök jó lesz. Tizennyolc éves vagyok, nem vagyok gyerek. Már két éve egyedül élek, nem otthon. Egy éve. Anyád a második évben engem hagyott ott. Utánad jött, nem így van? Amikor anyával találkoztatok, annyi idősek voltatok, mint most én. És nem is éltünk boldogan, amíg meg nem haltunk. Most már nincs rá szükséged, hogy bennünket utánozz. Írd meg a saját kis mesédet!

Én megírnám, ha az agyonpátyolgató apukám végre nem a saját verziójával traktálna sóhajt Bea, és biztonságosabb terepre tereli a beszélgetést. Tényleg, miért nevetnek a diákjaid a fingós vicceken? Azt hittem, az órád kimondottan olyan posztgraduális diákoknak szántad, akik a saját akaratukból vették fel ezt az igen unalmas tárgyat. Persze nem fér a fejembe, hogy miért venné fel egy értelmes ember Már az is éppen elég unalmas, amikor Peterről tartasz nekem kiselőadást, pedig őt szeretem. Szereti?! Tegyél úgy, mintha nem hallottad volna, akkor elfelejti. Ha figyelnél, amikor hozzád beszélek, akkor könnyen a fejedbe férne. Felkértek, hogy a posztgraduális tárgyak mellett elsőéveseknek is tartsak órát, a tanév során többször is. Lehet, hogy meg fogom bánni, hogy belementem, de most már mindegy. Ami a rendes munkámat illeti, különben is, ez sokkal fontosabb, akarok csinálni egy kiállítást a galériában a tizenhetedik századi holland festészetről. Eljöhetnél megnézni. Inkább kihagyom, köszi. Jó, lehet, hogy az új posztgraduális diákjaim jobban fogják értékelni a tudásomat. Tudod lehet, hogy a diákjaid röhögtek a fingáson, de fogadok, hogy legalább a negyedük elment vért adni. Csak azért, mert megmondták, hogy kapnak utána egy Kit-Katot méltatlankodik Justin. Közben a szegényesen berendezett minibár italai között kutat. Haragszol rám, mert nem adtam vért? Szerintem seggfej voltál, hogy vitatkozni kezdtél a nővel. Ne használd a seggfej szót, Bea. Különben is, ki mondta, hogy vitatkoztam vele? Al bácsi. Nos, Al bácsi a seggfej. Apa! Tudod, mit, cicám? Tudod, mit mondott ma a kedves doktornő a véradásról? Közben egy chipseszacskóval küzd. Na, mit? ásít Bea. Azt, hogy aki vért kap, nem tudja, kitől kapta. Hallod? Nem tudja. Miért akarnád megmenteni valakinek az életét, ha még azt sem fogja tudni, hogy te mentetted meg őt? Apa! Tessék? Mondd csak ki, Bea. Hazudj, mondd, hogy nem akarnál legalább egy csokor virágot kapni azért, mert megmented az életét. Bea tiltakozik, de Justin folytatja. Vagy egy kosár hogyishívjákos muffint, amit szeretsz, kókuszos Fahéjas adja be a derekát a lány nevetve. Szóval, a bejárati ajtó előtt egy kosár fahéjas muffin, a kosárban egy üzenet: Bea, köszönöm, hogy megmentetted az életem. Örök hálával tartozom neked. Ha bármikor bármire szükséged van, mondjuk, el kell hoznod a ruháidat a patyolatból, vagy ha azt akarod, hogy minden reggel házhoz jöjjön az újság és a kávé, vagy hogy legyen egy külön sofőröd, vagy hogy az opera első sorába kapj jegyet és a többi, ki tudja, még mi mást

A chipseszacskó erősebb nála. Vagy mégsem? Kipukkantja egy dúgóhúzóval. Úgy kellene csinálni, ahogy a kínaiaknál: tudod, ha megmentesz valakit a haláltól, utána életed végéig a lekötelezetted marad. Milyen jó lenne, ha lenne egy ember, aki mindenhova utánad megy, és ha látja, hogy, mondjuk, kiesett egy zongora az ablakon, akkor elkapja, még mielőtt a fejedre zuhan. Bea-nek erőbe telik lenyugtatni magát. Ugye, csak viccelsz? Persze, hogy viccelek mondja Justin vigyorogva. A zongora biztos kilapítaná szegényt, és az nem lenne valami fair. Végre kibontja a zacskót, és messzire hajítja a dugóhúzót. Telibe találja, és darabokra zúzza a minibár tetején ülő egyik poharat. Ez mi volt? Takarítok hazudja Justin. Szerinted önző vagyok? Apa, gyökerestől felforgattad az életed, otthagytál egy szuper munkahelyet, egy szép lakást, és elköltöztél sok ezer kilométerre, csak hogy közel legyél hozzám. Abszolút nem gondolom, hogy önző vagy. Justin elmosolyodik, és egy chipset dob a szájába. De ha a kosár muffint komolyan gondolod, akkor önző vagy. És ha az én iskolámban lett volna Véradás az Életért -hét, én biztosan elmentem volna vért adni. Nem baj, még jóváteheted annál a nőnél. Csak az a baj, hogy úgy érzem, erőszakkal kényszerítenek bele ebbe a helyzetbe. Holnap fodrászhoz akartam menni, nem egy olyan helyre, ahol mindenféle tűket döfködnek a vénámba. Jó, ha nem akarsz, ne adj vért, engem nem zavar. De tudod, hogyha mégis adnál, egy kicsike tűszúrásba nem fogsz belehalni. Sőt, lehet, hogy épp az ellenkezője fog megtörténni, és lehet, hogy igenis megmented valaki életét. És most nem tudhatod, de lehet, hogy az a valaki ott lesz a hátad mögött, amíg élsz, és követ mindenhová, sok kosár muffint hagy az ajtód előtt, meg elkapja a feléd repülő zongorákat. Nem örülnél neki? Helyszín: a Trinity College rögbipályája mellett felállított rögtönzött véradóállomás. Ahogy Justin átnyújtja a frissen kitöltött papírokat, alig bírja leplezni Sarah előtt, mennyire remeg a keze. Aláírta, hogy beleegyezik a vérvételbe, kitöltött egy egészség és életmód kérdőívet ez utóbbi tele volt olyan intim részletekkel, amelyeket valószínűleg nem osztott volna meg a partnerével egy sima randin. A nő bátorítóan mosolyog, és folyamatosan könnyed hangon beszél Justinnal Mintha a világ legnormálisabb dolga lenne, hogy az ember vért ad. Még fel kell tennem néhány kérdést. Elolvasta, megértette és kitöltötte az egészség és életmód kérdőívet? Justin bólint. Nincs ereje megszólalni.

És az ön által megadott információk a legjobb tudomása szerint igazak és pontosak? Miért? kérdi Justin rekedt hangon. Nem úgy tűnik? Mert ha nem, elmegyek, megcsináljuk máskor. Sarah válaszul olyan arckifejezéssel mosolyog rá, mint az anyja esténként, lefekvéskor. Oké, kész is vagyunk. Csinálok egy gyors hemoglobintesztet magyarázza Sarah. Az betegségeket is szűr? Justin idegesen fürkészi a helyiségben található eszközöket. Csak nehogy találjon valami betegséget. Iszonyú zavaró lenne. Persze, biztos nincs semmi bajod. Tulajdonképpen mikor is voltál utoljára nővel? Nem, ez a teszt a vér vasszintjét méri. Sarah egy apró tűvel megszúrja a férfi ujját, felszippantja a kibuggyanó vércseppet. A vérvizsgálatot később csináljuk. Ott persze megnézzük, van-e valami baja, nemi betegsége. Biztos jól jön, hogy le tudja ellenőrizni, egészséges-e a fiúja viccel a férfi. Az arcán patakokban folyó izzadság már az ajkát csiklandozza. Ő közben az ujját tanulmányozza. A nő csendben koncentrál a tesztre. Justin hanyatt dől egy párnázott lócán, és kinyújtja a bal karját. Sarah rácsatolja a vérnyomásmérő mandzsettáját, ettől kicsit előugranak a férfi vénái. A nő ezután fertőtlenítő vattával végigtörli Justin karhajlatát. Ne nézz a tűre! Ne nézz a tűre! Ránéz a tűre fordul vele egyet a világ. Elszorul a torka. Nem fog fájni? nyel nagyot Justin. Az inge olyan nedves, mintha most rántotta volna ki a mosógépből. Csak egy icipici szúrás lesz mondja Sarah mosolyogva, hatalmas tűvel a kezében. Justint megcsapja a nő édes parfümillata, és ettől egy pár pillanatra elfeledkezik a helyzetéről. Ahogy Sarah fölé hajol, a férfi belát a dekoltázsán. Fekete, csipkés melltartó. Kérem, fogja meg ezt, és nyomkodja. Micsoda? nevet fel idegesen Justin. A labdát mosolyog a nő. Ja, ezt! veszi Justin a kezébe az apró labdát. Ez meg mire jó? kérdi megremegő hangon. Felgyorsítja a folyamatot. Justin teljes erejéből pumpál. Sarah elneveti magát. Még nem kell. Különben is, Justin, ne olyan gyorsan. Egy újabb izzadságpatak fut le a férfi hátán. A haja hozzátapad a homlokához. Inkább fodrászhoz mentél volna, Justin! Micsoda hülye ötlet volt ez Aú! Ugye, hogy nem is volt olyan vészes? kérdi a nő lágyan, olyan hangon, mintha gyerekkel beszélgetne. Justin szívverése a fülében zakatol. Elkezdi pumpálni a labdát, pontosan a pulzusa ritmusára. Elképzeli, hogy a szíve is így pumpál, és a vére minden szívverés után szökken egy nagyot. Látja maga előtt, ahogy a vér eléri a tűt, felmegy rajta, át a csövön. Várja, mikor ájul el. De egyáltalán

nem érez rosszullétet: csak nézi, ahogy a vére kifolyik a csövön, le az ágy alatt fekvő gyűjtőzsákba. Sarah okosan tette, hogy elrejtette a zsákot a szeme elől. Kapok utána KitKatot? Sarah elneveti magát. Természetesen. És utána elmegyünk néhány italra, vagy csak a testem kellett magának? Ihatunk valamit, de figyelmeztetem, ma ne csináljon semmi megterhelőt. A testének idő kell, hogy pótolja a veszteséget. Justin újra megpillantja a csipkés melltartót. Idő, hát persze. Negyedórával később Justin már büszkén nézi az imént lecsapolt fél liter vért. Nézi, és arra gondol, nem akarja, hogy egy idegennek adják. Szinte arra vágyik legjobban, hogy ő maga vihesse be a kórházba, hogy személyesen válassza ki, kié legyen. Olyan embernek szeretné adni, aki fontos neki, aki különleges hiszen hosszú ideje ez az első dolog, amit tényleg szívből adott. Lassan kinyitom a szemem. Erős fehér fény vakít el. Aztán halványulni kezd, és én egyre élesebben látom a tárgyak körvonalait. Most narancs-rózsaszín. Körülnézek. Kórházban vagyok. A falon, magasan egy televízió, zöld képernyővel. Próbálom kivenni, mi az. Lovak. Lóverseny és lóugratás. Apa biztos itt van valahol a szobában. Körülnézek igen, ott ül a fotelban, háttal nekem. Az ökleivel finoman masszírozza a fotel karfáját. A gyapjúsapkája ütemesen eltűnik, majd újra előbukkan az ülés háttámlája mögül. A fotel nyikorgó rugói minden mozdulatot élőben közvetítenek. A lóverseny nagyon csendes. Apa is. Mintha egy élő némafilmet látnék. Figyelem őt. Nem tudom, csak a füleim tréfálnak-e meg, és azért nem hallom apát. Most olyan lendülettel ugrik fel a fotelből, amilyet tőle már rég láttam, és az ökölbe szorított kezét a tévé felé rázva próbálja meg nagyobb tempóra ösztökélni valamelyik lovat. Elsötétül a tévé képernyője. Apa kinyitja az öklét, és tehetetlenül emeli a levegőbe a kezét. A plafonra néz, kéri az Istent, csináljon valamit. Aztán a zsebébe nyúl körbetapogatja, majd kifordítja mindkettőt. Barna nadrágja zsebeit közszemlére teszi a világnak. Megtapogatja a mellzsebét is, hátha talál valami pénzt.

Megnézi barna kardigánja szűk kis zsebét is. Morog valamit. Aha, akkor mégsem a fülem volt. Amikor megfordul, hogy a mellettem heverő kabátját is áttúrja, gyorsan becsukom a szemem. Még nem akarom. Amíg nem mondják ki egyértelműen, hogy történt valami, addig semmi sem történt. Amíg nem mondják azt, hogy minden úgy volt, ahogy emlékszem, addig én csak egy rémálomnak tudom felfogni az egészet. Minél tovább marad csukva a szemem, annál tovább marad meg nekem a világ a tegnapi állapotában. Ó, de jó tudatlannak lenni! Hallom, ahogy apám a kabátzsebeiben kutat. Aztán aprópénz csörgése üti meg a fülem. Hallom, hogy apa bedobja az aprót a televízióba. Kockáztatok, és újra kinyitom a szemem. És lám, minden a régiben: ott ül a fotelban, izgő-mozgó sapkával, öklével csapkodja a levegőt. Tőlem jobbra be van húzva a függöny, de észlelem, hogy mások is vannak a teremben. Nem tudom, hányan lehetnek. Csend van. Alig van oxigén, állott izzadságszag tölti be a helyiséget. Tőlem balra hatalmas ablak, az egész falat betölti de zárva. Olyan erős a fény, hogy nem látok ki rajta. Várok még egy kicsit, amíg a szemem megszokja. Igen, most már látok. Az út túloldalán buszmegálló. A megállóban egy nő várakozik, a lábánál szatyrok, kisbaba ül a csípőjén. A baba duci lábai összevissza kalimpálnak a nyárt idéző napsütésben. Elkapom a tekintetem. Apa engem figyel. Egészen kicsavart nyakkal hajol hátrafelé a fotelből. Ahogy egy gyerek próbál kinézni a kiságyából. Szia, kicsim! Szia! Úgy érzem, ezer éve nem szólaltam meg, ezért azt várom, rekedt lesz a hangom. De nem: tiszta, a szavak úgy folynak ki a számon, mint a méz. Mintha semmi sem történt volna. Mert semmi sem történt. Még nem. Amíg nem mondanak mást, addig nem. Apám a fotel két karfájába kapaszkodva lassan felhúzza magát. Libikókázó mozdulatokkal odatámolyog az ágyam mellé. Fel-le, Fel-le. Az lábai születése óta nem egyformák, a jobb centikkel hosszabb, mint a bal. Hiába van ma már különleges gyógycipője, még most is inogva jár gyerekként így tanulta meg. Utálja azt a cipőt, és hiába a hátfájása, hiába részünkről minden figyelmeztetés, mindent inkább úgy szeret csinálni, ahogy régen megtanulta. Mára teljesen hozzászoktam a látványhoz: a teste minden lépésnél felemelkedik és lesüllyed, fel és le, le és fel. Emlékszem, amikor gyerekkoromban elmentem vele sétálni, ha fogta a kezem, a karom teljesen átvette a ringása ritmusát. Felhúzott, amikor a jobb lábára lépett, és lenyomott, amikor a balra. Mindig olyan erős volt. Annyi mindent meg tudott oldani. Egyfolytában szerelt. Mindent fel tudott emelni, mindent meg tudott javítani. Mindig csavarhúzó volt a kezében, szétszedte és összerakta, amit kellett. Távirányítót, rádiót, csörgőórát, elektromos dugókat. Ő volt az egész utca ezermestere. Lehet, hogy a lábai egyenetlenek voltak, de a keze mindigmindig sziklaszilárd. Ahogy közelebb ér, leveszi a sapkáját, két kézzel markolászni kezdi, és forgatja, mint egy kormánykereket, miközben aggodalmas tekintettel néz

rám. Rálép a bal lábára, és lesüllyed. Behajlítja a jobb térdét. Ez a pihenő pozíciója. Tudod khm azt mondták ő Megköszörüli a torkát: Azt mondták, mondjam Nagyot nyel, és úgy összehúzza vastag, borzas szemöldökét, hogy szinte teljesen eltűnik mögötte a szeme. Elment elment a gyerek Megremeg az alsó ajkam. Elcsukló hangon folytatja. Rengeteg vért vesztettél, Joyce. Már csak egy kézzel szorítja a sapkát, a másik keze behajlított mutatóujjával köröző mozdulatokat tesz. Próbálja felidézni A vért átömlesztették, vagy mi úgyhogy a véred most már teljesen rendben. Az alsó ajkam még mindig remeg. A kezemmel automatikusan a hasam felé nyúlok: még nem nőtt meg annyira sem, hogy látsszon a takaró alatt. Reménykedve nézek apámra. Csak most döbbenek rá, mennyire próbálok kapaszkodni, milyen mélyen meggyőztem magam, hogy a szülőszobában történt borzalom csak rémálom volt. Lehet, hogy csak képzeltem, hogy a szobát a kisbabám hangtalansága töltötte be. Lehet, hogy felsírt, csak én nem hallottam. És persze az is lehet, hogy ekkorra már nagyon kevés energiám volt, és kezdtem elveszteni az eszméletem, és csak ezért nem láthattam, amikor megtörténik a csoda, és a gyerek először levegőt vesz. Talán csak én maradtam ki belőle, mindenki más látta. Apám szomorúan megrázza a fejét. Nem, azok a borzalmas sikolyok az enyéim voltak. Az ajkam most már erősebben remeg. Fel-le jár, de nem tudom megállítani. Minden ízemben remegek, és ezt sem tudom leállítani. Már ömlenének a könnyeim, de valahogy visszatartom őket. Ha most sírni kezdek, tudom, hogy soha nem fogom abbahagyni. Valami zajt adok ki magamból. Olyat, amilyet még soha nem hallottam. Nyögés és morgás. A kettő egyszerre. Apa erősen fogja a kezem. A bőre érintése előhozza a múlt éjszaka emlékét, amikor ott feküdtem a lépcső alján. Apa nem szól egy szót sem. De mit is mondhatna? Fogalmam sincs. Jelen is vagyok, meg nem is. Egy éberebb pillanatban beugrik, hogy beszéltem egy orvossal, bár talán csak álom volt. Elment a kisbabája, Joyce. Mindent megtettünk, ami tőlünk telt Vérátömlesztés Ki akar ilyenre emlékezni? Senki. Én biztos nem. Amikor újra felébredek, az ágyam melletti elválasztó függöny el van húzva. Három kisgyerek futkározik a szobában. Az ágy körül kergetőznek. Apjuk, ha jól sejtem, valami számomra teljesen idegen nyelven próbálja őket leállítani. Az anyjuk lehet a nő, ha jól sejtem, aki ágyban fekszik. Fáradtnak tűnik. Elkapjuk egymás tekintetét, összemosolygunk. Tudom, mit érez mondja a nő szomorú szeme. Tudom, mit érez. Most mihez kezdünk? kérdez vissza a mosolyom. Nem tudom válaszol a szem. Nem tudom. Minden rendben lesz? A nő elfordítja a fejét. Már nem mosolyog. Apa megszólítja őket. Önök honnan jöttek? Tessék? kérdezi a férj.

Azt kérdezem, honnan jöttek? ismétli meg apa. Ha jól látom, nem a környékről. Apa hangja vidáman, kellemesen cseng. Nincs benne bántó szándék. Soha nincs benne bántó szándék. Nigériából jöttünk válaszol a férfi. Nigériából ismétli apa. Az meg hol van? Afrikában. A férfi is kedves hangon beszél. Látja, hogy csak egy emberi szóra éhes öregemberrel áll szemben. Á, Afrikában. Sosem jártam ott. Meleg van arrafelé? Az ember azt gondolná, igen. Biztos melegebb, mint itt. Az ember ott jól lebarnul, nem? Nem mintha szükségük lenne rá. Nevet. Itt nem fáznak? Hogy nem fázunk-e? Igen. Tudja mondja apám, és összefonja a kezét, úgy tesz, mintha reszketne a hidegtől, fázni. Persze nevet a férfi. Néha fázom. Gondoltam. Én is fázom, pedig idevalósi vagyok magyaráz apám. Egész a csontomig hatol a fagy. Mondjuk, a meleget sem nagyon csípem. Az ember bőre kivörösödik. Nem barnul, csak leég. Joyce, a lányom, na, ő barnul. Ő az, ott mutat felém. Gyorsan behunyom a szemem. Igazán elbűvölő a lánya válaszol a férfi udvariasan. De még mennyire! Szünet. Gondolom, engem néznek. Pár hónapja elment valamelyik spanyol szigetre, és szénfeketén jött vissza. Komolyan. Jó, nem volt olyan fekete, mint ön, de jó emberesen lebarnult. Mondjuk, hámlott is. Ön, gondolom, nem hámlik. A férfi udvariasan nevet. Ilyen apa. Soha nem akar senkit meg bántani, de egész életében nem járt külföldön, és ez meglátszik. Azért nem ment, mert fél a repüléstől. Legalábbis ezt mondja. Akárhogy is, remélem, a kedves felesége rövidesen felépül. Borzasztó dolog, ha az ember vakációzás közben betegszik meg. Erre kinyitom a szemem. Áh, szia, kedvesem. Épp a szomszédainkkal beszélgettem. Nagyon kedves emberek. Imbolyogva odajön hozzám, kezében a sapkájával. Végül megállapodik a bal lábán, és behajlítja a jobbat. Tudod, szerintem az egész kórházban csak mi vagyunk írek. Pár perce itt volt egy nővér, ő meg Szingaszongából vagy honnan jött. Szingapúrból, apa mosolygok. Az, az, az volt! Felhúzza a szemöldökét. Már találkoztál vele, vagy mi? De mind tud angolul, már ezek a külföldiek. Hát nem sokkal jobb, mint amikor az ember külföldön nyaral, és folyton kézzel-lábbal kell hadonásznia, hogy megértsék? Leteszi a sapkáját az ágyra, és az ujjait gyűrögeti. Apa mosolygok, sohasem jártál külföldön. És talán nem hallottam elég sztorit a fiúktól a hétfői klubban? Frank is ott volt, múlt héten, na, hogy is hívják azt a helyet. Behunyja a szemét, koncentrál. Tudod, ott csinálják a csokoládét. Svájc. Nem. Belgium.

Nem. Most már ideges a hangja. Azokat a kis golyókat, belül ropogós. Most már van fehér is, de én sokkal jobban szeretem az eredetit, a sötétet. Malteser! nevetek. Fáj, ezért inkább abbahagyom. Az az! Ott volt, Malteseren. Apa, a hely neve: Málta. Igen, az lesz az. Máltán volt Szünetet tart. És ott csinálják a Maltesert! Fogalmam sincs. Lehet. Szóval, mi történt Frankkel Máltán? Erősen összeszorítja a szemét. Gondolkodik. Nem tudom, mit akartam mondani. Csend. Utálja, ha nem emlékszik. Régen mindenre emlékezett. Nyertél a lovakon? kérdem. Pár petákot. Elég lesz pár körre ma este a hétfői klubban. Ma kedd van. Igen, ezen a héten a munkaszüneti nap miatt kedden tartjuk magyarázza, közben átimbolyog az ágy másik felére, hogy leüljön. Nem nevetek. Egyrészt fájna, másrészt, úgy tűnik, a gyermekemmel együtt a humorom is elveszítettem. Nem baj, ha elmegyek a klubba, Joyce? Persze, ha akarod, maradok. Tényleg, szívesen, nem fontos, hogy menjek. Hogyne lenne fontos! Húsz éve nem hagytál ki egyetlen hétfő estét sem. Kivéve a munkaszüneti napokat! Felemeli a behajlított ujját, a szeme táncol. Kivéve a munkaszüneti napokat felelek mosolyogva, és megmarkolom az ujját. Tudod fogja meg a kezem, fontosabb vagy, mint néhány sör meg egy kis dalolás. Mit csinálnék, ha te nem lennél? A szemem újra megtelik könnyel. Teljesen jól meglennél. Különben is néz rám gyanakvóan, ott van neked Conor. Elengedem a kezét, félrenézek. Mi van, ha már nem akarok semmit Conortól? Tegnap este megpróbáltam elérni a maroktelefonján, de nem vette fel. Persze, lehet, hogy csak félretárcsáztam teszi hozzá sietve. A maroktelefonszámoknak sokkal több számjegye van. Mobiltelefon, apa mondom szórakozottan. Ja igen, mobiltelefon. Folyton akkor hív, amikor alszol. Az első szabad géppel jön haza. Nagyon aggódik. Kedves tőle. Akkor mehet tovább a biznisz: azzal töltjük a házasságunk következő tíz évét, hogy próbálunk gyereket csinálni. Biznisz. Jó kis szó. Ez legalább ad valami tartalmat a kapcsolatunknak. Ugyan, kedvesem Ez a hátralévő életem első napja, és, őszintén szólva, nem egyértelmű, hogy szívesen veszek részt benne. Tudom, hogy valakinek meg kellene köszönnöm, hogy itt maradhattam, de nem érzek hálát. Inkább azt kívánom, bár hagytak volna elmenni.