Németh Zsolt: GYERMEKVÉDELEM MAGYARORSZÁGON - A KRIMINOLÓGIA NÉZŐPONTJÁBÓL Nitzsche szerint, aki asszonyhoz megy, korbácsot vigyen magával. Nekem azt súgja az ösztönöm, hogy aki viszont gyermekhez közeledik, még a zörgő kulcscsomót is hajítsa el, amivel a megszokás szekrényeit nyitogatjuk: lábujjhegyen lépjen, mert alvó lélek ágyához kerül, s még nem tudni, mire van nagyobb szüksége, álmaira vagy az ébredésre. Ne tartsuk magunkat túl bölcsnek, s mindjárt nem leszünk túl ostobák, gyermekeink szemében. Ne felejtsd el: te már nem leszel, s ő még emlékezni fog rád. Gondold meg: túlélheti éveid számát, de a korodat, amiben éltél, mindenesetre túléli - eljön az idő, mikor öregebb és bölcsebb lesz, többet fog tudni nálad, ő lesz a te apád, s emlékeiben úgy fogsz élni, mint a gyermek. Nem olyan nagyon gyermek ő, hozzád képest. S te nem vagy olyan nagyon felnőtt, mint amilyennek hiszed magad. Nyugodtan barátkozhattok egymással. Olyan fiatal az egész fajta - párszázezer éves -, alig van különbség az utódok által örökölhető felgyűlt tapasztalat s egyetlen élet folyamán tapasztalható anyag tartalma között. Mily gyermekes egész tudásunk a sok millió éves fák bölcsességéhez képest - még isteneink is gyermekek! Gyermekként öregszünk, s tíz-húsz év máris elválaszt: hogy mondta a kilencvenesztendős Montefiore? "Oly frissnek érzem magam, mint egy hetvenéves fiatalember". Gyermek és felnőtt. "Kinder, wenn ihr nicht gar so dumm waret" (Gyerekek, csak ne lennétek olyan ostobák - csóválta a fejét az öreg Göethe, a második Faust hatvanéves kritikusai fölött). Gyermek és felnőtt... Gyermeknevelés... Szülők oktatása... Mindketten rászorultunk. Bátran beiratkozhatunk ugyanabba az iskolába. 1 Ez a Karinthy-idézet számunkra jól érzékelteti a mai helyzetet, és azt, hogy még mindig milyen keveset tudunk a gyermekvilágról, és, hogy mennyire felületesen akarjuk kezelni a problémát. Ismert a közhelyszerű tételt, hogy a mai gyermekbűnözés a jövő felnőtti bűnözése. Ha nem is osztjuk ezt a nézetet, mert szerintünk a gyermekek bűnelkövetése életkori specifikum, és legtöbbjüknél a felnőtté válás folyamatában spontánul is elenyészik, a témát magunk is fontosnak tartjuk, abban az aspektusában is, hogy súlyos bajokat idézhet fel a felnőtt társadalom, ha a gyermekek normasértéseire nem adekvát módon, túlságosan szigorúan reagál. Kiváló kriminológus ősünk, a nagy formátumú büntetőjogász Balogh Jenő egy évszázaddal ezelőtt így intette korát: a megbotló, bűntettes gyermekkel szigorúan, következetesen, de az emberség, sőt a szeretet hangján kell beszélni. Ezért fontos, hogy a gyermekek bűnözését, természetét és okait minél sokoldalúbban megismerjük, és legalább ennyire fontos, hogy a jelenséget kezelő intézményrendszer működését visszatérően szemügyre vegyük. Az utóbbi években a gyermek- és fiatalkori bűnözést - komoly szakemberek is - rendkívül súlyosnak, ijesztően romló tendenciájúnak, fokozódó brutalitásúnak írják le. Mások, kevesebben, köztük magunk is, nem tagadva, hogy előfordulnak különösen ijesztő cselekmények, ezeket messzemenően kivételesnek tartják, és azt hangsúlyozzák, hogy a gyermekbűnözés fő szabályként bagatell természetű és epizódszerű, csakúgy, mint a világon mindenütt, a vészjelzések tehát indokolatlanok. 1 Karinthy Frigyes: Változatok a régi húron (A Magyarország "kis csirkefogó" vitájához) Pesti Napló, 1934. augusztus 19. Szavak pergőtüzében, Szépirodalmi kk. Bp.1984. 377. old.
Szükségesnek tartom tehát leszögezni, hogy a gyermekkori kriminalitásban napjaink Magyarországán semmiféle súlyos helyzet nincs. Azt a bűnözést produkálják a gyermekeink, ami a társadalmunkhoz, a mai kultúránkhoz hozzátartozik, nincs semmi drámai rendellenesség, inadekváció. Természetesen az ifjú emberekre is hat az a félelmetes iramú, és mélységű társadalmi és technikai fejlődés, az információrobbanás többek között, amelyben sok felnőtt is elveszíti a tájékozódási pontjait, ezért nagyon is helyénvaló a megannyi állami és civil erőfeszítés a veszélyek ellensúlyozására, de nagyon pesszimista beállítottság kell ahhoz, hogy mindezeket ne vegyük észre és a kétségkívül aggasztó jelekből torz, megalapozatlan következtetésre jussunk és valóságos társadalmi pánikot keltsünk, amely aztán lehetetlenné tesz bármiféle józan kriminálpolitikát.. A gyermekek többségében alacsony kárértékű csekély jelentőségű bűncselekményt követnek el, zömében a kortársaik, ismerősök, vagy a szülők sérelmére. Vannak kivételes súlyú, borzalmas, nagy ügyek, de ezek igenis nagyon ritkán fordulnak elő, semmiképpen nem szabad ezek nyomán általánosítani: például a taxis gyilkos kislányok szörnyű tette nyomán, az egész ifjúkori bűnözést, pláne az egész magyar fiatalságot elparentálni óriási tévedés, sőt hiba. A gyermekkori deviációkat, beleértve a bűnelkövetést vagy a drogfogyasztást is mindenekelőtt tünetnek érdemes felfognunk. Az érintett gyermek sorsának valamilyen zökkenőjére utal, távolról sem oka annak, hanem velejárója egy más vonatkozásokban már megdöccent vagy kisiklott kis életnek. Éppen az feladat, hogy a normasértést észlelve megtaláljuk a módját, hogy a gyermek a szükséges segítséget megkapja. Mindezt igazolja többek között Csemáné Váradi Erika asszonynak a témában írt Ph. D értekezése is. Szerinte is a fiatalkori bűnözés jellemzői: a bagatell természet, az epizódszerűség, az ubikvitás (vagyis, hogy társadalmi berendezkedéstől és az egyén társadalmi helyzetétől függetlenül előfordul a világon mindenütt), valamint, hogy a felnőtt kor felé érve kriminális késztetések főszabályként elenyésznek. Ebből az következik, hogy kezelésük a büntető út helyett, annak diverziója legyen, hogy elkerüljük a stigmatizációt, a gyermek számára nyomasztó élményt. Sajnos a közvéleményben az ellenkező, a nagyon torz kép él, miszerint a gyermekkori kriminalitás fő jellemzője erőszakos, garázda megvalósulás. Sokkal fontosabb körülmény, hogy deviancia összefonódik a társadalmi peremhelyzettel regionálisan, és a kilépési mobilitásra alig van esély. Mindebben ráadásul nincsen semmi új. Kriminológus eleink száz évvel ezelőtt hasonlóképpen látták a helyzetet: "a kassai fogházban a fiatalkorúaknál a leggyakrabban azt tapasztaltuk, hogy a legtöbbször nincsenek szüleik, vagy ha vannak is, azok nem jól élnek, elhanyagolták gyermeküket. Kevésnél tapasztalhattuk, hogy a rossz gazdasági helyzet, szegénység okozta volna a bűnbeesést." Már akkor felismerték, hogy "a fiatalkorú és kezdő bűnösöket nagyobb szeretettel, neveléssel és pártfogással kell a bűntől visszatartani. Az eljárás fő vezérelvei, hogy annak során a nevelés, megmentés, védelem eszméi jussanak érvényre, ne pedig a megtorlás. 2 Az ifjúkori bűnözés minőségéről szólva tehát sajátos ellentmondás figyelhető meg: futólag elhangzik ugyan, hogy mint az összbűnözésben az erőszakos cselekmények 4-5 % részarányt képviselnek, úgy a fiatalok kriminalitása is négyötödében vagyon elleni, mégis a kivételes, valóban megdöbbentő módon végrehajtott személy elleni erőszakos cselekményeket részletezik és felületesen odavetett, többnyire homályos tartalmú kifejezésekkel övezik, amiből az információt fogyasztóban az a kép rögzül, hogy ezek a cselekmények jellemzik, nemhogy a bűntetteseket, de magát az egész ifjúságot is. Az ítélkező bíró a fenyegető jeleket 2 Gerőcz Kálmán: A büntetőjogi új irányok hatása hazánkban, Bp. 1912. 2
abban látja, hogy a fiatalkorúak 2/3-a bűntett miatt, abból is nagy részük több cselekmény miatt, aztán közrend és személy elleni deliktummal vádolva kerül a bíróság elé vagy, hogy az elitélt rablók 1/3-a fiatalkorú. Ezek valóban tények, ám csak részletekről tudósítanak, mivel a fiatalkorú elkövetőknek csak mintegy fele kerül a bíróság elő (a jogerős elitéltek száma évi 7 ezer körül van, ami éppen a fele az évi 14 ezer fiatalkorú elkövetőnek!) és nyilván éppen az a fele, amelyik a súlyosabb jogsértésekkel terhelt. Az a tény, hogy gyermekek több mint fele csoportosan lett elkövető, valamint, hogy veszélyes sorozat-elkövetések is kialakulnak, mellesleg felvet egy valódi felnőtti felelősséget. A fiatalkorúak többsége nem nehéz ellenfele a bűnüldözőnek, nem túlságosan konspirálnak, életük többnyire a felnőttek szeme előtt zajlik. Hogyan történhet meg, hogy huzamosabb ideig nagyobb létszámban, tehát hangosan és jól láthatóan, bűncselekményeket kövessenek el. A legfőbb ok minden bizonnyal az, hogy nincs a rendőrségen tudatos, tervszerű felderítés a fiatalok között, nincs rendőrségi ifjúságvédelem. A rendőrségnek nem csupán arra nincs kapacitása, hogy maga felderítse a fiatalok bűnös társulásait, az erre vonatkozó lakossági bejelentéseket sem fogadják, vagy ha igen nincs érdemi intézkedés. Egyébként, ami a bűnelkövetés olyan sokat emlegetett eldurvulását illeti, nem tagadható, hogy az erre vonatkozó jelek is szaporodnak szerte a világban és hazánkban is. Ennek okául Murányi Kovács Endréné három évtizeddel ezelőtti vizsgálatai eredményeiben foglaltakat ma is érvényesnek tartom, így tehát a legsúlyosabb pszichszociális károsító tényezők: a korai gyermekkorban hiányzó vagy eltorzult szülő-gyermek kapcsolat, szeretetlen, rideg vagy brutális bánásmód, felbomlott (nem pusztán elvált!) család, ennek következtében gyakori környezetváltás akut vagy a múltban átérzett erős pszichikai trauma. Mindezek következtében erősen ambvivalens érzelmek a szülő iránt, amelyekhez még járulnak a nevelő intézmények (iskola, nevelőotthon) meg nem értő, el nem fogadó, bürokratikus, túlfegyelmező, rideg, megszégyenítő bánásmódja, és ez az egyébként is rosszul alkalmazkodó gyermeket tovább löki. Egyébként utánzása sincs a szülői deviációnak (nemcsak az öröklést tagadjuk) hisz hiányzik az alapul szolgáló érzelmi kapcsolat, az alkoholista, a prostituált, a bűnöző csak a legritkább esetben szeretetteljes, mert nem is képes rá, a gyermekéhez fűződő kapcsolatra jellemző az érzelmi sivárság, inkább közönyösek, ridegek, durvák, gyakoriak a szélsőséges érzelmek (kényeztetés-brutális bánásmód váltakozik követhetetlen módón). Az ilyen körülményeket átélt gyermek: nem képes tartós, teherbíró kapcsolatokra, nem tud beilleszkedni bizalmatlan, követelőző, mások érdekeit semmibe veszi ugyanakkor nem bírja a magányosságot, az elszigeteltséget, így keres feltételt nem támasztó "havert", cinkost (a feltételt azért nem tűri, mert nem tud viszonozni) az erkölcsi normákat nem érti (főként tartalmilag: "miért legyek jó? - hisz nem ismeri a jutalmul, elismerésül kapott szülői szeretet, baráti viszonzást) nincs öröme, vágyai nem elégülnek ki egyre csak gyülemlik benne a keserűség, a kitaszítottság érzése, a gyűlölet, az agresszió, indulatai kezelhetetlenül feltorlódnak, levezetési technikákat nem ismer. Az oly sokat emlegetett motiválatlan erőszak mindezek után azonnal érthetővé válik! Mindazonáltal nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a bűnelkövető gyermekek többsége nem 3
ilyen helyzetben létezik és szocializálódik, a normasértés náluk kifejezetten mint életkori specifikum azonosítható. A gyermek- és fiatalkori bűnözés súlyát közvetett módon jól reflektálja, hogyan reagálnak a különböző államok ezekre a jogsértésekre: jellemző tendencia, hogy a büntetőjogi eszközök háttérbe szorulnak. Az ENSZ-nek a gyermekekkel kapcsolatos vonatkozó deklarációi is markánsan jelzik ezt a vonulatot, utalok itt a fiatalkorúak büntető igazságszolgáltatására vonatkozó minimum követelményekre, a Pekingi szabályokra, vagy a gyermekekkel kapcsolatos bűnmegelőzés Rijadi-irányelveire. Mindezekhez a koncepcionális alapvetések a caracasi ENSZ konferencián kristályosodtak ki: a büntető igazságszolgáltatás nemcsak az ellenőrzés és elrettentés és a büntetés eszköze legyen, hanem a méltányosabb társadalmi fejlődés és belső béke eszköze is, a bűnözés megelőzése, a méltánytalanságok megszüntetése és az alapvető emberi jogok alkalmazása útján. A büntető igazságszolgáltatásban működő szakemberek, úgy tűnik, ma már egyetértenek abban, hogy a büntetőjog még végső eszközként bevetve is inkább további károkat okoz mintsem segítenie rendezni az érintett gyermekek sorsát. Igen sokat mondó, hogy a pedagógus társadalom viszont milyen sokat várna el a büntető szankciók alkalmazásától. Tagadhatatlan, hogy az okosan alkalmazott büntetésnek van szerepe a nevelésben, ám az ifjúságvédelemre külön nem képzett és egyébként is túlterhelt, továbbá rendkívüli módón teljesítmény orientált rendőrök nem képesek okosan működtetni az erőszakszervezetet. A sokszor értelmetlennek tűnő és nagyon kegyetlen ifjúi agresszió egyik okát valószínűleg itt kellene keresni: a félresöpört gyermeki jogok, a hatalmaskodó felnőttek körül. Arról van szó, hogy meg kell követelni a gyermekek ügyében eljáró hivatalok és hatóságok munkatársaitól az aggályosan törvényes és tisztességes eljárást. A felnőttekkel ily módon szembe kerülő gyermek érezze azt, hogy jogait komolyan veszik és biztosítják. Csak így remélhetünk törvénytisztelő és mások létét, jogait elfogadó embereket nevelni. A kriminológia nézőpontjából például az iskolának az volna a hivatása, hogy a gyermekek közösségeit - mindenekelőtt az iskolában és az ahhoz kapcsolódó színtereken - úgy formálja tudatosan, hogy megértsék: a deviációk természetét és törvényszerűségeit, kezelésük (gyógyításuk - büntetésük) lehetőségeit és korlátait, hogy a beilleszkedni nem tudó társaik segítségre szorulnak, mert egyéni és közösségi károk keletkeznek, amelynek terheit az őket létrehozó ("kitermelő") közösség nem háríthatja senkire, hogy ez a segítség nem lehet a cinkos megfigyelő álláspont, hogy a közösség szabályaival és normáival szembeszegülő társuk is inkább lenne együttműködő, ha körülményei ezt lehetővé tennék, hogy egyedül a kortársi közösség befogadó, integráló viselkedése lehet a megoldás, mert egyedül ez, ami ésszerű és praktikus, ugyanakkor emberhez méltó. Mindehhez pedig elsősorban a pedagógusképzésen kell változtatni, hogy olyan tudás és képességek birtokában legyen a tanerő, hogy ne mondjuk: a nevelő, amely alkalmassá teszi a gyermekközösség formálására a tanítási folyamat során és azon kívül is. 4
Ugyanakkor az iskolakerülést mint tünetet komolyan kellene venni. Egyetlen órát sem szabad várni: legyen kidolgozva modell az eljárásra. Kinek, milyen szerepe, kötelessége és feladatai vannak (iskola, egészségügy, rendőrség, önkormányzat, szülő stb.), hogyan kell együttműködni, ki hangolja össze a műveleteket. Ugyanilyen fontos, hogy a gyermek előkerülése után szakemberek és kizárólag segítő célzattal (nem gyermeket büntetni, szülőt vagy bárkit megszégyeníteni) feltárják az illegalitásba vonulás okát és az okokat semlegesíteni kell. (Nyugaton erre jó példák vannak!) Egy mindenki számára nyilvánvalóan kriminalizáló jelenségről társadalmi vitát és egyezséget kellene megkísérelni: a gyermekek éjszaka meddig maradjanak otthonuktól távol. Egyetértés van abban, hogy a hajnalig tartó kimaradás a gyermek számára biológiailag és mentálisan káros, minden vonatkozásban veszélyes, ám a legtöbb érintett felnőtt tehetetlen a nagyon erős kortársi nyomással szemben. A helyi közösség (a közbiztonságért is felelős önkormányzata révén) teremtsen megfelelő szórakozási alkalmakat és színtereket a gyermekei számára: ha üzleti alapon ez nem lehetséges, áldozzanak erre a közösség pénzéből. A megoldás kereséséből semmiképpen nem szabad kihagyni teljes jogú felelős partnerként magukat a fiatalokat. Volentics Anna és munkatársai az iskoláról nyugtalanító képet adtak egy átfogó kutatásuk eredményeképpen: mindenekelőtt azt találták, hogy az iskolai kudarcok feltűnően gyakran megtalálhatók a devianciák hátterében. Már 2. osztályos kortól kezdve szaporodnak a sikertelenségek, az elméleti valamint a készséget kíván tárgyaknál egyaránt. Miért? Mert a mai iskola nem képes alkalmazkodni ezekhez a (pszichotikus?) gyerekekhez, teljesen elhanyagolja őket, rendszerint és szívesen átengedik őket magántanulónak. Intézményeink el vannak kényeztetve, kilökhetik ezeket a gyermekeket a rendszerükből, mert a közoktatásunk nagy szégyenére a gyógypedagógiai hálózat befogadja őket, így a közoktatási rendszer soha nem kényszerült komolyan szembenézni a problémával, sőt az alternatív iskolák belépése is hozzájárul a kényeztetéshez. Vizsgálataik szerint a pedagógusok speciális felkészültsége több, mint hiányos, csak a következő jelenségekkel nem tudnak mit kezdeni: az agresszivitás, a konfliktuskezelés, önfegyelem hiánya szabályok betartására való képtelenség, korlátozott ítélőképesség, neveléssel szembeni ellenérzés, munkavégzéssel szembeni ellenérzés. Ráadásul nem ismerik el/fel az agresszió természetes mivoltát, hogy nem az agresszióval van baj, hanem annak kezelésével. A közoktatási és a gyermekvédelmi rendszer nem érintkezik érdemben, nem kapcsolódik össze az azonos (kezelendő) gyermekanyag bázisán sem. A pedagógusok nem ismerik szinte sehogysem: a fogyatékosokról szóló törvényt a családjogi törvényt és a gyermekvédelmi törvényt legtöbbet a közoktatási törvényről tudnak. A pedagógus társadalom meglehetősen zárt, külső intézményekhez nem szívesen fordulnak a problémákkal, más szakembert nemigen ismernek el és eben félelmetes módon hasonlítanak a rendőrséghez! Mindezek következtében is, növekszik a pszichotikus (és drogos, alkoholos előzményű) gyermekek száma, belőlük nagy valószínűséggel pszichopata lesz, miközben fokozódni és terjedni látszik a családon belüli erőszak. mindezek következtében az utca és más informális színterek jelentősebb hatást gyakorolnak a szocializációban mint a család vagy az iskola. 5
Györffy Zsuzsanna az Országgyűlési Biztosok Hivatalának munkatársa megvizsgálta a gyermekvédelmi intézmények alkotmányos működését, kiemelten a gyermekjóléti szolgálatokét, amelyekre a gyermekvédelmi törvény igen sok feladatot telepített. Kiderült, hogy a gyermekvédelmi intézmények, noha korábban vehemenesen hiányolták az együttműködés kereteit (Kacziba Antal pl. visszatérően a gyermekvédelem igazgatási gazdátlanságáról értekezett), most, hogy 1997. évi XXXI. Törvény mindezt nyújtja: sok helyen a vizsgálat során ültek le először egymással, kiderült, hogy gondjaik vannak és nincs kivel megbeszélni, a lakóközösségek, a szomszédok ritkán adnak jelzést, a védőnők is félnek jelezni a gyermek rossz helyzetét a családban, az orvosok sem sokkal aktívabbak, a rendőrséggel igen ritkán van kapcsolat (meg kellett állapítani, hogy a rendőrség sem teljesíti jelzőrendszerbeli kötelezettségét), a családgondozás sokszor csak formális, az átmeneti (befogadó) otthonok sivárak, nincs bennük semmi otthonosság, szinte természetesnek kell venni, hogy magas a szökések száma, ráadásul nem a legjobb pedagógusok keresnek ezeken a helyeken munkát, de tényleg nehéz is a helyzetük, ugyanakkor (végre valami jó is!) a lakásotthonokban jól érzik magukat a gyermekek, alig van szökés, nincs rongálás, otthonuknak érzik a helyet, viszont az adott települések iskoláiban/óvodáiban nehezen fogadják be őket. Végül néhány szó az ifjúkori bűnözésre adott társadalmi válasz egyik intézményéről, a rendőrségről. Úttörő szerepet vállalva, 1989-ben a rendőrség kiépítette a bűnmegelőzés szervezetét. Fő területéül a család, gyermek- és ifjúságvédelmet jelölte meg, mint ahol átütő eredmény várható. Az időpont részben kedvező volt, mert a rendszerváltással egybeesett; a jogállamiság kritériumai sürgetően kívánatossá váltak. Megismertük és alkotó módon adaptáltuk az ENSZ, valamint az Európa Tanács bűnmegelőzésére vonatkozó határozatait, amelyek a gyermekek bűntető eljárásában elkülönült szervezetű, különleges felkészültségű bíróságot, ügyészséget és rendőrséget ajánlanak. Ezek az ideák Magyarországon már évtizedek óta hatottak, egyik megtestesült intézményük a méltán híres Ifjúságvédelmi Osztály volt a Budapesti Rendőrfőkapitányságon, a budai Rómer Flóris utcában, előbb Szmetana József, majd Mészáros József vezette kiváló kollektíva. A rendszerváltáshoz azonban - nem közvetlen okozati összefüggéssel ugyan - a bűnügyi helyzet látványos és drámai romlása kapcsolódott. Az ezúttal is felületes közvélekedés azonban itt is hibás, ugyanis a bűnözés néhány év alatti sokszorozódása azokra a társadalmi folyamatokra vezethető vissza, amelyek a rendszerváltást is kikényszerítették. Ez sajnos azzal jár, hogy a bűnmegelőzés modern, európai gondolatát a rendőrségi túlterhelés elsöpörte, legalábbis a háttérbe szorította (napjainkban ez a folyamat tovább romlik). A felderítési kötelezettség minden áron való teljesítése vezetett oda, hogy az említett, a megtévedt gyermekekkel foglalkozó rendőri egységet felszámolták. A melléfogást felismerve néhány éves szünet után Budapesten ismét felállt az ifjúságvédelmi rendőrség, ám korábbi viszonylatait nem építette ki, egészen más feladatokat lát el. A rendőrség ifjúságvédelmi szolgálata országosan is csak papíron létezik, a tevékenységre vonatkozó belső utasításait egyáltalán nem tartja be, ma már a bűnmegelőzésre sincs érvényes szabályozás a rendőrségen. De érzékelhető, hogy hasonló nehézségekkel küzd a gyámügy, az intézményes, valamint az iskolai gyermekvédelem is. Látnivaló tehát, hogy az állam erőfeszítései törékenyek, gyakran hiábavalónak is tűnnek: talán a civil társadalomnak kellene felemelnie a szavát és az általa tartott intézmények működése felett ellenőrzést, nagyobb beleszólást kellene magának kikövetelnie. 6
A gyermek- és ifjúságvédelmi intézményrendszer egyik fontos eleme a rendőrség szakirányú tevékenysége. A korszerű rendőrség felfogása holisztikus, vagyis rendszerszemléletű, tehát tevékenységét a rendszer többi eleméhez igazítja és fő értéknek az együttműködést tekinti. Ezzel szemben Magyarországon a bűnüldözési cél mindenek fölé helyeződött, ezért a rendőrség tevékenysége számtalan mozzanatában diszfunkcionálissá vált, de még gyakoribb, hogy ez a speciális működés, ti. gyermekvédelmi tevékenység a rendőrségen, egyszerűen hiányzik. A gyermekvédelmi feladatok sorában a közbiztonságra is közvetlen befolyást gyakorló jelenség, a veszélyeztetettség megelőzésének fontos helyen kellene állnia. Valójában ez volna a rendőrségi gyermekvédelem leglényegesebb tartalmi eleme. Erről a gyermekvédelmi törvény egyik végrehajtási utasítása is részletesen szól. Eszerint a települési önkormányzat a gyermekjóléti szolgáltatás alapfeladatain túl speciális szolgáltatásokat is nyújthat. Ilyen speciális szolgáltatás különösen a gyermekek utcai szociális gondozása, a lakótelepi gyermekek szociális gondozása illetve az ifjúsági lelkisegélytelefonvonal működtetése. Részükre szükség esetén átmeneti gondozást vagy gyermekvédelmi gondoskodást biztosítanak. Ehhez kellene elgondolni a rendőrségi munka lehetőségeit és eszközeit, mert nyilvánvaló, hogy a rendőrségi gyermekvédelemnek ezeket a tevékenységet kellene mintegy kiszolgálnia. A lakótelepi szociális munka célja ugyanis elsősorban a felügyelet nélkül maradó, illetve az iskolából kimaradt és elfoglaltsággal nem rendelkező, a közterületen csoportosan csellengő gyermekek és fiatalok gondozása. A gyermekjóléti szolgálat az észlelő- és jelzőrendszer jelzéseit (annak részeként a rendőrségét is) fogadja és a probléma jellegéhez, a veszélyeztetettség mértékéhez valamint a kérdéses gyermekek családi szükségleteihez igazodó intézkedést tesz. A gyermekvédelmi rendszer összehangolt működését többek között az esetmegbeszélések szolgálják. A gyermekjóléti szolgálat szükség szerint, de legalább havi rendszerességgel esetmegbeszélést tart. Ennek célja a szolgáltatásra rászorult gyermekeket és családokat érintő információk cseréje, azok rögzítése és a feladatok maghatározása illetve elosztása a résztvevő szakemberek és egyéb meghívottak között. Az esetmegbeszélés állandó meghívottja az illetékes védőnő, a bölcsőde, az óvoda és az iskola munkatársa, az iskolai gyermek- és ifjúságvédelmi felelős, a családsegítő szolgálat és a nevelési tanácsadó munkatársa. Évente legalább egy alkalommal - ugyancsak a gyermekjóléti szolgálat által szervezett tanácskozáson - át kell tekinteni a település gyermekvédelmi rendszerének működését, és javaslatokat kell kidolgozni annak lehetőség szerinti javítására. A kialakult helyzet jellemzője és egyúttal fontos meghatározója, hogy a rendőrség az 1997. évi XXXI. törvényt a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról még mindig csak vázlatosan ismeri, ennek megfelelően egyáltalán nem alakította ahhoz a rendőrség ifjúságvédelmi "szolgálatának" munkáját, belső szabályzatát. Az ifjúságvédelmi tevékenység amúgy is jelentős törést szenvedett, amióta (1989) a szakvonalat a bűnügyi területről az újonnan alakult bűnmegelőzési szolgálathoz helyezték át. Azóta érdemi ifjúságvédelmi munka a rendőrségen nincs, csak kampányszerű propaganda tevékenység és esetenként a sürgősségi feladatok rendszerint szakszerűtlen - legalábbis a gyermek mindenekfelett való érdeke szempontjából kétségkívül szakszerűtlen - végrehajtása. Mi a baj tehát a rendőrségi gyermekvédelemmel? A rendőrség az évtizedekkel korábban - egészen a rendszerváltásig - működtetett ifjúság (gyermek) védelmi rendszere leépült, noha a rendőrség vezetői nyilatkozataikban annak fontosságát egy pillanatig nem tagadják, a gyakorlatban semmiféle lépést nem tesznek a tényleges működés felélesztésére. A legtöbb rendőri szervnél a vonatkozó szabályzatokat meg sem találják, a rendőrség tagjai - a 7
tájékoztató és propaganda mozzanatokon kívül - egyáltalán nem tudják, hogy mit kellene vagy lehetne tenni. Hasonló a tájékozatlanság a partnerek oldalán: nem tudnak arról, hogy a rendőrségnek - már csak a saját belső normatívái szerint is - kötelező feladatai volnának a családok, a gyermekek, az ifjúság védelmében. Az sem merült fel a lehetséges együttműködőkben, hogy a rendőri működést igényelni, mi több követelni lehetne. Rendszerint nem találnak partnereket a helyi rendőri szerveknél. Az országos és a megyei központokban a bűnmegelőzési egységeknél találunk ugyan ifjúságvédelmi vonalvezetőket, azonban tevékenységük kimerül a propaganda munkában. Semmivel nem magyarázható helyzet, hogy a rendszerváltás után lassan két évtizeddel sem az önkormányzat, sem a gyermekekért felelős más szervek, a polgárok és különféle közösségeik nem képesek gyakorolni a rendőrség civil kontrollját, nem merik megkérdezni, hogy mit és miért csinálnak illetve nem csinálnak az állami szervek sorában. Jellemző módon egy, a szakvonal 2000. évi munkáját értékelő terjedelmes jelentésnek 3 - ellentétben a címével - alig a negyede foglalkozik a szervezet munkájával, helyette a gyermektársadalom szociológiai leírását adja, valamint az általuk illetve a sérelmükre megvalósuló bűncselekményeket elemzi. A szó szoros értelmében vett ifjúságvédelmi tevékenységgel foglalkozó pár oldal a különböző szervekkel kialakult kapcsolatokról tudósít. A jelentés mellékleteként szereplő ismertetetés a megyei főkapitányságok ifjúságvédelmi működéséről szól, amely pedig kimerült a DADA program teljesítésében, és egyéb propaganda módszerek, főleg vetélkedők és nyári táborok szervezésében. A jelentés azonban önkritikus. Megállapítja, hogy a rendőrkapitányságokon nem ismerik megfelelően az ifjú korosztályok bűnözési és áldozattá válási jellemzőit, elsősorban a szervezeti struktúrából következően. Az első fokú rendőrkapitányságokon nincsenek ifjúságvédő munkatársak, sőt a helyzet odáig fejlődött, hogy több helyen is úgy látják: nincs is annyi tennivaló, amely önálló előadó munkáját kitöltené. Az értékelő jelentős meglehetősen önleleplező: nem ejt szót sem a rendőri gyermekvédelmi szabályozók, sem a gyermekvédelmi törvény létéről, így aztán a tartalma, a tényleges gyermekvédelem, szóba sem kerül. Egy másik, az előzőnél frissebb dokumentum a szóban forgó területről hasonló leírást ad. 4 Megállapítja, hogy mivel nincs bűnügyi felderítés a fiatalok között, a bűnügyi helyzet részletei nem tárulnak fel, így a bűnmegelőzési intézkedések pontatlanná válhatnak, cél téveszthetnek. Leszögezi, hogy amint a bíróságon és az ügyészségen találunk a fiatalkorúakra szakosodott résztvevőket, a rendőrségen ismét meg kell teremteni a szakvonal önállóságát. 5 A rendőrkapitányságok mai gyakorlata 6 is pontosan ilyen. A helyi szervek, tehát, ahol a lakosság a legszélesebb felületen találkozik a rendőrséggel, hasonló képet mutatnak, mint a rendőrség központja. A gyermekvédelmi tevékenység megragadására szolgáló jellemző szavak a következők: kiadványkészítés (bűnmegelőzési tanácsokkal), nyári tábor, showműsor, vetélkedő, szabadidős programok gyermekek számára. Mindenhol megemlítik, hogy - "kiváló, jó, folyamatos, kölcsönös és naprakész" - kapcsolatban állnak az önkormányzataikkal, más gyermekvédőkkel, azonban tartalmi jegyeket sehol nem közölnek, így - ismerve a kapcsolat-tartottak véleményét is - attól tartunk, hogy ez a kapcsolat valójában 3 Az Országos Rendőrfőkapitányság Bűnmegelőzési Osztályának 2000. évi, a rendőrség ifjúságvédelmi munkájáról szóló jelentése. 4 Jelentés a rendőrségi bűnmegelőzés helyzetéről, 2001. V. ORFK Bűnmegelőzési Osztály 5 Erről beszélt a Magyar Kriminológiai Társaság 2001. II. 3-i ülésén Bogár Péter fővárosi fiatalkorúak ügyésze is. 6 A Szent István Egyetem (Gödöllő) hallgatóinak felmérése nyomán. Magyarországon 152 rendőrkapitányság létezik, ennek 20 %-áról érkezett jelentés. (A kiválasztás véletlenszerű volt, azonban semmilyen vonatkozásban nem reprezentatív). 8
még formálisan sem létezik. Szinte minden megyében folyik a DADA program, amelynek hatásáról, értékeiről meglehetősen vegyes véleményeket kapunk. Rendszeresen felemlítik, hogy sok a csellengő gyermek, azonban intézkedésről nem tudósítanak, jelzést pedig senkinek nem adnak a problémáról. A pártfogó felügyeletet alatt álló fiatalról értesítést kapnak a rendőrkapitányságok, azonban az egyetlen tevékenység velük kapcsolatban, hogy beidézik őket, esetleg kiadják a személyi igazolványt és nyilvántartásba is veszik a fiatalt (nem tudni milyen célból). Tényszerűen megállapítják, hogy a rendőrség a veszélyeztetettség tüneteit észlelve passzív marad, akkor lép működésbe, amikor már súlyos a gyermek a helyzete és a represszió nem kerülhető el. Semmiféle együttműködésről nem tudnak kifelé, gyakran még a rendőri szerven belül sem megfelelő a kommunikáció. A rendőrkapitányság illetékességi területén általában nem ismerik a civil szervezeteket, tehát nem is támaszkodnak rájuk, hogy így azok segítése is elmarad. A rendőrök általában nem tudják, hogy létezik az állami gyermekvédelemre, különösen a veszélyeztetettség kezelésére valamiféle szakmai előírás. A rendőrségnek a gyermek- és ifjúságvédelemben tehát konkrét feladatai vannak, részint a saját szabályai értelmében, részint más magasabb szintű jogforrásokból következően. A gyermekvédelem állami rendszerének szereplői a rendőrségi aktivitást a területükön hiányolják, a rendőrség különféle posztjain működő szakemberek pedig nemcsak fontosnak tartják ezt a fajta működést, de a hiányának következményeit a bűnügyi felderítés, valamint a bűnmegelőzés területein egyaránt érzékelik is. A helyzet holtpontról való kimozdítása végett a következőket tartom megvalósítandónak: A rendőrségnek el kell készítenie a gyermekvédelmi törvénnyel összhangban lévő saját belső szabályzatát. Ennek legyenek olyan részei, amelyek a végrehajtás végső pontjain tevékenykedő egyes rendőr (nyomozó, ügyeletes tiszt, körzeti megbízott, járőr) számára a konkrét gyermekvédelmi helyzetekben konkrét teendőket, együttműködési kötelezettségeket (szakmai standardokat) írnak elő. A rendőrségi szervezetben a gyermekvédelmi szakvonal legyen hivatalosan elismert: külön szabályzattal, munkaköri leírással, képesítési követelménnyel. A rendőrség gyermekvédelemi szakszolgálatában résztvevő munkatársak képzése rendszerszemléletű legyen: tisztában kell lenniük azzal, hogy a veszélyeztetettmegbotlott gyermek sorsának rendezésében a rendőri intézkedésnek illeszkednie kell egy rendszerbe, és, hogy elsősorban támogatniuk kell a többi szereplő munkáját, akár a bűnüldözési érdek rovására is. Az együttműködés hasznának és értelmének megértetéséhez a legjobb módszer a gyermekvédelem más hivatásainak gyakorlóival szervezett közös továbbképzés. Gyermekek eltűnési ügyeinek szakszerű intézésére kiemelt parancsnoki ellenőrzési kötelezettséget, a végrehajtáshoz pedig feltételeket kell biztosítani. Eltűnési ügyek speciális eseteként szabályozni kell az iskolakerülés esetén bevezetendő intézkedéseket, a pedagógusokkal és más felelősökkel együttműködés modelljének kidolgozásával. A rendőrség ösztönözzön és támogasson az ifjúkori bűnözésre valamint azok hatósági kezelésére irányuló kutatásokat, mert e nélkül nem juthatunk valóságos ismeretekhez. Meg kell követelni a gyermekek ügyében eljáró hivatalok és hatóságok munkatársaitól az aggályosan törvényes és tisztességes eljárást. A felnőttekkel ily módon szembe kerülő gyermek érezze azt, hogy jogait komolyan veszik és biztosítják. Csak így remélhetünk törvénytisztelő és mások létét, jogait elfogadó embereket és közösségeiket megérni. 9