nem csak ezzel, hanem a szovjetek által 1944. október 12-e és 15-e között elhurcolt mintegy 5000 kolozsvári magyar férfi emlékmûvével

FŐHAJTÁS ZSIDÓMENTŐ MAGYAROK ELŐTT Járosi Andor Erdély Raoul Wallenbergje hangzott el azon a kolozsvári megemlékezésen, amelyet Magyarország Kolozsvári Fõkonzulátusa, a romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház és a kolozsvári Zsidó Hitközség szervezett. A magyar kormány Wallenberg-évvé nyilvánította 2012-t, így tisztelegve a második világháborúban zsidókat mentõ, és ezért életével fizetõ Raoul Wallenberg svéd diplomata emléke elõtt. A kolozsvári megemlékezésen a résztvevõket köszöntõ Szilágyi Mátyás kolozsvári magyar fõkonzul egyebek mellett elmondta: a rendezvénysorozat fõhajtás a holokauszt áldozatai és túlélõi elõtt, és egyben tisztelgés azok elõtt is, akik emberek tudtak maradni az ún. vészkorszak embertelenségében. Németh Zsolt magyar külügyi államtitkár beszédében azt emelte ki, hogy a magyar kormány nagy figyelmet szentel a második világégésben embertársaik mellett kiállók példájának a felmutatására, ezért tizenkét embermentõrõl nevezte el Budapesten a dunai alsó rakpartot. A szónok elmondta: Járosi Andor (1897 1944), a felvidéki Esterházy János (1901 1957), valamint Raoul Wallenberg (1912 1947?) sorsa abban azonos, hogy mindhárman a nácik ellen harcoltak, illetve szembeszálltak az embertelenséggel, de mindhárman a szovjet kommunizmusnak estek áldozatául. Németh Zsolt leszögezte: e három mártír sorsa világosan bizonyítja, hogy a nemzeti szocializmus és a szovjet típusú szocializmus lényege azonos. Az embermentõk sorába tartozik az a néhai Sztehló Gábor (1909 1974) budapesti evangélikus lelkész is, akirõl Prõhle Gergely magyar külügyi helyettes államtitkár beszélt. Elmondta: Sztehló akinek tiszteletére és emlékére a magyarországi evangélikus egyház Sztehló-évvé nyilvánította 2009-et legalább 1600 zsidó gyermeket mentett meg a vészkorszak idején. Járosi Andor (1897 1944) A néhai budavári és nagytarcsai fiatal lelkészt Raffay Sándor püspök bízta meg a gyermekmentés feladatával. Magánházakban, pincékben, rejtett helyeken 32 gyermekmentõ otthont hozott létre, azokban óvta azokat a kicsiket, akiknek a szüleit a náci lágerekbe hurcolták; a szovjet megszállás elsõ szakaszában pedig sok olyan magyar gyermeknek a mentését is vállalta, akiknek a szüleit hadifogságba vagy internáló táborokba hurcolták. Milyen a Gondviselés: egy helyen óvták mindkét diktatúra áldozatainak a gyermekeit, a Sztehló Gábor menhelyein egyformán oltalmat talált náci lágerekbe hurcolt zsidó szülõk gyermeke és szovjet lágerekbe hurcolt magyar ember, például Horthy-tiszt gyermeke is. Tisztességes keresztény ember semmilyen körülmények között nem lehet antiszemita mondta Prõhle Gergely. Hozzátette: a Sztehló által létrehozott Pax otthont 1950-ben a kommunisták államosították, a továbbra is oltalomra szoruló gyermekeket különféle állami otthonokban helyezték el, gyakorlatilag szétszakították a kialakult baráti szálakat. Sztehló Gábor 1974-ben hunyt el Svájcban. A megemlékezésen dokumentumfilm segítségével mutatták be Raoul Wallenberg zsidómentõ munkáját és háború utáni, máig tisztázatlan tragikus sorsát. Ez alkalommal bemutatták az Adalékok a kolozsvári zsidóság múltjához címû kötetet. Ennek kapcsán Szilágyi Júlia irodalomkritikus sérelmezte, hogy Kolozsváron a mai napig nem állítottak köztéri emlékmûvet a holokauszt áldozatainak. A kincses város egyébiránt nem csak ezzel, hanem a szovjetek által 1944. október 12-e és 15-e között elhurcolt mintegy 5000 kolozsvári magyar férfi emlékmûvével is adós. A megemlékezésen Nussbaum László nyugalmazott közgazdász, a tizenöt évesen elhurcolt holokauszt-túlélõ a gettóban, valamint az auschwitzi és buchenwaldi lágerben megélt tapasztalatait osztotta meg a hallgatósággal. Külön kiemelte, hogy nem lehet és nem szabad népeket, hanem a történtek miatt néven nevezhetõ embereket és ideológiákat kell elítélni. Ezt saját tapasztalatával is alátámasztotta, amikor elmondta, hogy tizenévesen még maga is gyûlölte az õt megverõ diáktársakat, ma már nem haragszik rájuk, hiszen nem téveszthetõ szem elõl, hogy a zsidókkal szembeni ellenszenvért mindenekelõtt az akkori ideológusok a felelõsek, nem pedig a kevésbé tájékozott keresztény diáktársak. Elmondta: a buchenwaldi lágerben Otto Hermann német lágerparancsnok úgy mentette meg az életét, hogy az appelplatzon agybafõbe verte, de kiszedte õt egy német katona kezei közül. A parancsnok másnap megkereste, és azt mondta: Azért vertelek meg, hogy vért lássanak, mert ezek vért akarnak látni, így mentettem meg az életedet. Ennem adott, és néhány nap szabadot kaptam, életben maradtam. Ettõl a naptól másképpen látom és értelmezem a világot: egy nemzet nem azonos a gyilkosokkal és a gyilkos ideológiával fogalmazott Nussbaum László, hozzátéve, hogy minden szélsõségesség lényege ugyanaz: a másság megsemmisítése. Erdély Wallenbergjérõl, Járosi 3

Andorról unokája, Antal Margit, valamint Adorjáni Dezsõ Zoltán erdélyi evangélikus-lutheránus püspök értekezett. Az elhangzottak hozzájárulnak a Járosiról alkotott kép kiegészítéséhez, a tragikus sorsú lelkész életének megismeréséhez, ezért a két elõadás szerkesztett változatát teljes terjedelmében közöljük. A megemlékezés záró mozzanataként Adorjáni Dezsõ Zoltán püspök, majd Kallós Miklós kolozsvári fõrabbi, nyugalmazott egyetemi tanár mondott imát a halottak emlékére. BENKÕ LEVENTE Járosi Andor és menyasszonya, Brandt Laura A SZAMOS-PARTI WALLENBERG Megemlékezés Járosi Andorról 4 Szükség van jó viselkedésmintákra, amelyeknek puszta léte harcot jelent az intolerancia és a gonoszság ellen, amelyek reményt és bátorságot öntenek belénk, és egy jobb jövõ eljövetelét jelzik... A zsidókat mentõ Raoul Wallenberg diplomata nemcsak nemzeti hõs, hanem erkölcsi bátorsággal és tettrekészséggel bíró, világszerte elismert humanista... mondta a svéd parlament elnöke, Per Westeberg Budapesten, április 15-én, a holokauszt emléknapján. Arra a sötét világra, és annak áldozataira emlékezni amikor egy tébolyodott korban puskatussal hajtottak halálba milliókat emberi, keresztyéni kötelességünk. Kötelességünk az emlékezés és az emlékeztetés, hogy soha többé ne fordulhasson elõ ilyen és ehhez hasonló pusztítás. Azokra is illik emlékezni, akik igaz emberként nemet mondtak az embertelen diktatúrák életmegsemmisítõ parancsára és kiálltak embertársaikért. Nekünk, erdélyi evangélikusoknak megtisztelõ és felemelõ érzés, hogy Raoul Wallenberg, Serédi hercegprímás, Márton Áron püspök, Salkaházi Sára nõvér, gróf Esterházy János, Sztehló Gábor evangélikus lelkész mellett, ma a kolozsvári evangélikus templom kicsi papjáról, Járosi Andorról emlékezünk meg. Neve a nagyvilágban kevesek számára ismert, mégis méltán és jogosan nevezi õt Lõwy Dániel a Szamos-parti város Wallenbergjének. Bár nem rendelkezik diplomáciai védettséggel, nem áll mögötte egy állam tekintélye vagy nemzetközi szervezetek súlya, mégis hõsként vállalja fel az életmentõk szolgálatát. Járosira is érvényes mindaz, amit Per Westeberg mondott Wallenbergrõl, nevezetesen: nemcsak nemzeti hõs, hanem erkölcsi bátorsággal és tettrekészséggel bíró... humanista. Ezt talán azzal toldanám meg, hogy igaz ember, hiteles keresztyén volt. Mai megemlékezésünkön szóljon Isten iránti hálaadásunk az ilyen nagyszerû helytállókért, akik keresztyén hitük és emberszeretetük által vezérelve, akár életüket is kockáztatva, tették, amit tenniük kellett: a legvadabb vészkorszakban mentették szenvedõ zsidó embertársaikat. Sokan voltak a segítõ igazak, de sajnos nem elegen ahhoz, hogy megállíthatták volna a világtörténelem egyik legaljasabb, legborzasztóbb népirtását, a zsidó holokausztot, a soát. Járosi Andor tette, amit tennie kellett, amire kötelezte humanizmusa, keresztyén hite és a Krisztus iránti szeretete. Mert vallotta, hitte és cselekedte, amit János apostol olyan szépen és találóan megfogalmaz: Isten szeretet, és aki szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is õbenne (1 Jn. 16b). A keresztyénséget a szeretet vallásának mondjuk, a keresztyén élet pedig A minket szeretõ Isten útja naponként hozzánk és a mi utunk a másik emberhez ugyancsak naponként a szeretetben. Jézus ezt a kettõs viszonyulást egyébként a keresztyén lét lényegét így foglalta össze: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedbõl, teljes lelkedbõl, teljes elmédbõl... Szeresd felebarátodat, mint magadat. Ez a kinyilatkoztatás köt össze minket alapvetõen az Ószövetség népével. Ez az a közös gyökér, a közös lelki, szellemi származás, autentikus létünk alapja, amit a Tóra mond, Mózes könyve ír: Halld meg Iz-

rael! Az Úr a mi Istenünk, egyedül az Úr! Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedbõl, teljes lelkedbõl és teljes erõdbõl... (5 Móz 6:4-5 Denteronómium). Szeresd felebarátodat, mint magadat! Én vagyok az Úr. (3 Móz 19:18 Leviticus) A keresztyén hit nem egy bonyolult eszmerendszer, valamilyen elvont fogalom, elmélet. Isten lényegesen több mint tárgyiasítható, megismerhetõ igazság. Kirkegaarddal együtt vallom, hogy a keresztyénség nem ismeret, nem tudomány, nem a filozófia folytatása, hanem kapcsolat az élõ Istennel. A felelõsség pedig lényeges mai emlékezésünkre nézve nem elvi, hanem személyes kérdés Isten elõtt. Merjetek hinni írja Kirkegaard, ez nem ismeret, hanem az a meggyõzõdés, hogy sem élet, sem halál nem választhat el Isten szeretetétõl. A keresztyénség szívét, szubsztanciáját nem valamely általános elv fejezi ki, hanem az a konkrét cselekvés, amely az általunk jól ismert jézusi példázatban az irgalmas szamaritánusban fogalmazódik meg. A szamaritánus nem humánus elméleteket gyárt, nem rágódik nagyszerû elveken, nem ideologizál hanem cselekszik! Ez az idegen, a kizárt, a lenézett szamáriai egyszerûen odalép a szenvedõ, bajba jutott emberhez, aki történetesen egy zsidó akit hittestvérei messze kikerülnek és segít! Vallási, kulturális, politikai, etnikai meghatározottságán túl õ az idegen, a lenézett, a mellõzött ebben az út szélén fekvõ félholt zsidóban meglátja az embert, felfedezi a felebarátot, a másikat. Felismeri a testvériség kötelékét, a rokonságot a másik emberrel. A szamaritánust nem az érdek, az érdem, a kíváncsiság vagy valamilyen aljas haszonszerzés vezérli, hanem a szeretet, az a mély felismerés, hogy mi mindnyájan ugyanannak a Mennyei Atyának vagyunk a gyermekei. A kitaszított, bántalmazott zsidó (de lehetne bárki más) úgy jelenik itt meg, mint felismerésre váró epifánia, mint egy hangsúlyos utalás Isten jelenlétére az Isteni szeretetre. Ma, amikor Járosi Andorra emlékezünk, a Szamos-parti Wallenbergre, a mártíromságot vállaló, hiteles és igaz keresztyén emberre, akkor látnunk kell, hogy ennek a megvilágosító isteni szeretetnek a megtapasztalása ad erõt, tisztán látást, józanságot, bátorságot embernek maradni az embertelenségben, kiáltó szóvá lenni a néma cinkosok között. Hiteles keresztyén emberré, aki nem cserélte fel a szeretet krisztusi evangéliumát semmiféle vér és faj mítosszal, gyûlölettel, semmiféle élettagadó ideológiával. Álláspontját pedig nyíltan, szóban és írásban, aktív cselekvésben vállalta. Tudta, hogy kétféle módon lehet Isten ellenségeinek, az elvakult gyûlöletnek segíteni: az aktív részvétellel a gonoszságban vagy passzív jóságban. Õ egyiket sem tette. Ember volt félénk, vívódó, aggódó, írják, hogy bohém és gyerekes, szerény és naiv. Mint sokan mások, õ is félt a rettenetes hatalomtól, de Isten szeretete, hite, embersége kényszeríti, kötelezi õt, hogy hõssé váljon, Irgalmas Szamaritánussá. Az õ élete, szolgálata, hite, mély emberszeretete a legszebb példa arra, hogy az Istentõl kapott szeretet számára nincsenek akadályok. Vele együtt valljuk: Senkinek se tartozzatok semmivel, csak azzal, hogy egymást szeressétek. Groó Gyula írja Erdélyi sorsa készítette elõ a prófétaságra. Járosi sorsa abban is a Wallenbergéhez hasonló, hogy a város elfoglalása után a szovjetek hurcolták el 1944 õszén, pontosan október 13- án. 1944 karácsonyán Magnyitogorszkban hunyt el, ott temették ismeretlen tömegsírba. 1999. június 10-én a Világ Igaza kitüntetésben részesült. Izgalmas és példaértékû életmûvét ne csak egy jelentéktelen, szürke emlékplakett örökítse meg az evangélikus templomban, hanem köztéri szobor vagy egy róla elnevezett utcanév is hirdesse az utókornak elévülhetetlen érdemeit. Emléke legyen áldott! ADORJÁNI DEZSÕ ZOLTÁN Elhangzott 2012. május 11-én, Kolozsváron. REJTVE MŰKÖDŐ Ha röviden akarnám jellemezni, azt mondanám róla: a rejtve mûködõ. Nem én találtam ki rá ezt a jelzõt, én csak legkifejezõbbnek éreztem mindazok közül, melyekkel portréjának elkészítése közben találkoztam. Makkai Sándor nevezte õt rejtve mûködõnek, mondván róla: Járosi Andor, a szellemi ember, egyike volt a legérdekesebb és legértékesebb személyiségeknek. Tudományos, irodalmi és mûvészeti érdeklõdése az akkori erdélyi magyar élet egyik, sokszor rejtve mûködõ, de igen hatásos motorjává tette õt (...) Ezen a téren elsõsorban nem írásaival, hanem személyes beszélgetéseivel végzett áldásos segítõmunkát. Személyiségének varázsát sokan próbálták halála után megfogalmazni. Könnyebb dolga volt annak, azoknak, akik személyesen is ismerhették, akik megtapasztalták a lényébõl áradó jóságot, nehezebb annak, akinek mások visszaemlékezései alapján kell portréját összeállítania. Én magam ez utóbbiak közé tartozom. Saját tapasztalatom: ha bárkit azok közül, akik személyesen ismerték õt, arról vallattam, milyen ember is volt a nagyapám, azt láthattam, mosoly suhant át az emlékezõk arcán, s az elsõ, amelyet mondtak, mindig ez volt: rendkívül jó ember volt. Járosi Andor pásztor volt, és bár sok minden érdekelte, sokat utazgatott, elsõsorban mégis a kolozsvári gyülekezeté volt. Nagy mûveltségû egyetemi tanárokhoz éppolyan közel tudott kerülni, mint a szerényebb tudású kisemberhez. Mindenki a lelkipásztort tisztelte és szerette benne. Pasztorációjának titka abban rejlett, hogy híveit nem felülrõl kezelte. A nyomorult, ha hozzá ment, megérezte, hogy nem földöntúli szenttel van dolga, hanem emberrel, aki 5

6 nem felesleges jócselekedetekbõl, de Isten kegyelmébõl az, ami írta róla Deák Ödön. Lelkesen köszöntötte Illyés Gyula Puszták népének megjelenését. Ennek kapcsán a Pásztortûzbe írt könyvismertetõjében megfogalmazza saját korának legsürgõsebb feladatait is: Azonnal, sürgõsen mentõ szolgálatba állani, ennek a munkának légkört és lehetõséget teremteni, Isten s a közösség igazi igényeit kell keresni, s ne szentnek minõsített alkotmány paragrafusait. Meggyõzõdésem, hogy Isten az egyházközségben nem akar tudni többségrõl és kisebbségrõl. Istentelenség hát az ilyen rendszer. Testvérek egymásért, egymás mellett élhetnek. Szerves elõzménye ez annak a mentõ munkának, amelyet a zsidótörvények bevezetése után végzett. Esperesként tiltakozott a zsidók elhurcolása ellen. Már tiltakozása is kimagasló cselekedetnek számított akkor, amikor a nyilvánosság elõtt egyedül Márton Áron püspök emelte föl szavát. Járosi azonban ennél többet tett: a zsidótörvények bevezetésekor kiállt a sárga csillag viselésére kötelezett barátai mellett, majd egyházi személyiségként és magánemberként egyaránt ellenezte a zsidók elhurcolását, végeláthatatlanul kilincselt a különbözõ hivataloknál, hogy barátai mentesítését kijárja, hamis keresztleveleket bocsátott ki, otthonában több zsidó személyt is bújtatott, majd munkaszolgálatosokat és a gettó kiürítése után halottakat temetett. A zsidótörvények bevezetése után is a Fõtértõl a kávéházakig mindenütt zsidó társaságban mutatkozott. A New York kávéházban például egy asztalnál ült Hexner Bélával, dr. Neumann Jenõvel, Lakatos Imrével, Wettensteinnal (Wettenstein Oszkár, írói nevén Bárd Oszkár) és Dobó Ferenccel. Az újságírók klubjában rendszeresen egy asztalnál ült Lakatos Imrével, Karácsony Benõvel, Krenner Miklóssal (aki Spectator néven volt közismert, és a felsoroltak közül õ volt az egyetlen keresztény származású). Barátai voltak még Kovács László író és felesége: Kádár Iluska (Suli), Kádár Imre színigazgató testvére, dr. Róth Marcell, az Attila úton lakó Gombos család és Kupferék, a dicsõszentmártoni Termata üveggyár egykori igazgatójának családja. Gyakran idézte Tamási Áron megjegyzését, miszerint Magyarországon nem zsidókérdés, hanem kereszténykérdés van. Zsúfolt templomában a Kossuth utca Fõtér felé esõ torkolatában a szilveszteri prédikáció után megrázó imát mondott a fasizmus áldozataiért. Ezt követõen beidézték a hadbíróságra és a szélsõséges lapokban sajtókampányt indítottak ellene. Hittanóráin a fajmítosz tudománytalanságáról beszélt, elítélte az emberiség felosztását alacsonyabbés felsõbbrendû fajokra. E válságos idõkben prédikációinak központi témája a testvériség, az emberek közötti egyenlõség volt és maradt. Meggyõzõdése volt, hogy a fajok között nincsen különbség. Elítélte a háború borzalmait, ártatlan milliók pusztulásáról és a kulturális kincsek megsemmisülésérõl beszélt. Prédikációit számon kérték a jobboldali rendszer hivatalos és nem hivatalos képviselõi, de õ nem tett engedményeket. A katonai városparancsnok is megfenyegette õt, mert igehirdetésében bírálta a zsidótörvényeket és a közéleti gyûlöletet szító jobbratolódást. Egyik aláírója volt annak az 1944. szeptember 9-i Memorandumnak, amely a háború befejezésére szólította fel a kormányzót. Magatartásáért és zsidó kapcsolataiért Pogány ezredes többször is beidézte a magyar kémelhárításhoz, és megfenyegette, hogy el fog tûnni. Õ azonban nem változtatott emberi magatartásán sem az egyházon belül, sem azon kívül. Sokat korholták azért, hogy gyakrabban látogat zsidó családokat, mint gyülekezetének tagjait. Nem miszsziói szándékkal járt zsidó barátaihoz, hanem egyszerûen, mert szerette a nagy mûveltséget, a szabadabb, elõítélet-mentes légkört [...] Filoszemita volt. Gyakran osont fel Kossuth Lajos u. 1. sz. alatti ház elsõ emeletén levõ lelkészi lakásukra Szegõ Júlia énekesnõ, író, ismert zenepedagógus. Órákat, délutánokat töltött náluk, mert egyik családtól a másikig kellett menekülnie. Ilyenkor Járosi Andor kísérte õt el éjszakai szálláshelyére. Mielõtt Kádár Imre családját a Gestapo rabkórházába vitték, akkor tizenöt éves kislányukat, Annát sikerült Járosiék lakására menekíteni. Szobafogságban élt szegény nálunk emlékezik édesanyám, Antal Sándorné Járosi Margit, aki tizennégy éves volt az események idõpontjában. Az [evangélikus] templom, iskola és parókia egy udvaron van, s az iskolában német katonaság lakott, a folyosónk közös volt a német papékkal, oda sem mehetett ki, s még az ablakot is le kellett függönyöznünk, mert a központi szállóban német tisztek laktak, távcsõvel könnyen megláthatták volna Kádár Annát. A szüleit többször meglátogatták a szüleim, s a téglagyárban találkoztak Karácsony Benõvel is. Õ kérte, hogy az utolsó színdarabját, ha jól emlékszem, A rút kiskacsa volt a címe, õrizze meg Édesapa. Sajnos Karácsony Benõt nem sikerült kimentenie. Imre bácsiékat, majd késõbb a leányát is, Apa kijuttatta Budapestre. Ugyanõ juttatta ki Budapestre Kovács László írót és feleségét, Kádár Iluskát. Komlós Gyuláné Kádár Anna közjegyzõileg hitelesített nyilatkozatot tett a Járosi családnál átvészelt idõszakról: Testvérem egy falun élõ rokonunkhoz ment, engem Járosi Andor evangélikus esperes fogadott be lakásába [...]. Õ vállalta, hogy elbújtat, míg szükséges. Leánya, Margit, 14 éves, barátnõm volt. Ezzel igen nagy kockázatot vállalt az egész család, hiszen tudjuk, a németek hogyan torolták meg a zsidók rejtegetését, õk pedig teljesen körül voltak véve németekkel, akiket beszállásoltak a parókia épületébe, s a szomszédjuk is német pap volt. Egy egész hónapot töltöttem náluk úgy, hogy minden csengetéskor be kellett zárkóznom a WC-be, s ott vártam szívszorongva, miért is jöttek. (...) Leírhatatlanul kedves volt hozzám az egész család. Elláttak mindennel, ruhával, étellel (az élelmiszert, kenyeret jegyre adták, s nekem az sem volt!) és lelki támaszt, biztatást kaptam, hiszen sokáig semmit sem tudtam szüleimrõl. Járosi Andor járt utána és tudta meg, hogy élnek és börtönben vannak, aztán késõbb, hogy apámat átszállították a rabkórházba súlyos tüdõgyulladása miatt. Járosi Andorné még azt is megtette, hogy mikor légiriadó volt, nem ment le a többiekkel az óvóhelyre,

hanem velem maradt a lakásban a bombázás idején is, hogy ne féljek egyedül. Ezekben a hetekben Járosi Andor a feleségével együtt éjjel-nappal szolgált, [...] mentett, bújtatott, vigasztalt, táplált mindenkit, akit csak bírt vallotta Kádár Imre. Mialatt a parókiája udvarára német katonák telepedtek, az én kislányomat többedmagával heteken át rejtegette a lakásán. Menekülésünket is [a rabkórházból] az õ fáradhatatlan leleményüknek köszönhetjük. Vakmerõ bátorsággal kockáztatták életüket is a barátaikért és nem csak barátaikért. A zsidótörvények hatálya alá esõ személyek megsegítésére Járosi Andor számos hamis keresztlevelet is kiállított. Bár az iratok nagy részét Kolozsvár német megszállását követõen 1944. március 23-a után adta ki, az esetleges ellenõrzést megtévesztendõ, az 1942. évbeli prédikációs kötetének utolsó oldalaira jegyezte be. Ezekrõl a személyekrõl lánya azért gondolta, hogy utólagosan megkeresztelkedett zsidók voltak, mert koruk meghaladta a konfirmáció szokásos 13 14. életévét. Édesanyám az alábbi személyeket azonosította: Fábry Aladár VII. gimnáziumi osztályos tanuló, 1944. március 23. csütörtök konfirmáció Istókné, 1944. március 26. keresztelõ Simigh Konrád, Zilah, Szarvas u. 15. sz. Molnár (Málnási?) Gézáné, 1944. április 4. keresztelõ. Mikó Ervin szerint Járosi Andor megkeresztelte Gábor István újságírót, aki a Brassói Lapok vasárnaponként megjelenõ mûvelõdési mellékletét szerkesztette. A bécsi döntés után Gábor István Brassóból hazatért Nagyváradra. Egy ideig sikeresen bujkált kolozsvári ismerõseinél menyasszonyával, Simon Verával. Gábor István azonban végül deportálásban halt meg. Járosi mentesítõ keresztlevele ellenére önként bement a gettóba, hogy asszonyával együtt maradhasson. A deportálásból csak a felesége tért vissza. Más forrás szerint Gábor Istvánt elfogták. Róth Marcell orvosnak és családjának Járosi Andor járta ki a mentesítést, így kerülhettek fel Budapestre. Járosi Andor bement a gettóba, hogy Karácsony Benõt megölelje. Érezhette, hogy utoljára teheti. Talán a leggyakrabban feltett kérdés vele kapcsolatban az, hogy ez a jóságtól és szelídségtõl sugárzó kicsi ember hogyan volt képes erre a szolgálatra, miért nem félt, miért nem féltette saját s családja életét. Nagymamám, Járosi Andorné Brandt Laura Élet? címû önéletrajzi írásából idéznék pár sornyit, ami magyarázat lehet erre: A sárgacsillagos idő Aztán eljött az az idõ, mikor késõ éjszaka s kora hajnalban rémült szemû, sárga csillaggal bélyegzett emberek kopogtattak, kértek bebocsátást, segítségért könyörögtek sírva, néha valósággal õrjöngõ követeléssel kapaszkodva az Andor kezébe. Szinte megállás nélkül csengett a telefon, érkeztek a postára bízni nem mert, legtöbbször gyerekek által kézbesített levelek. Andor egész nap rohant, könyörgött, intézkedni próbált. Prédikációiban, vallásóráin, beszélgetéseiben és írásaiban szembefordult az embertelen üldözéssel. Somkereki Guszti a kémelhárító parancsnokánál, aki barátja volt, nagy nehezen kivédte a két feljelentésnél, de nagyon komolyan figyelmeztette, hogy az életével játszik, hogy minden látogatóját, telefonbeszélgetését megfigyelik, s rajta van a»feketelistán«. És Andor nem volt bátor ember, bizony megreszketett, ha erõsebben döngették meg a kaput, vagy ha az õrjárat a ház elõtt állt meg éjjel, ha újabb fenyegetõ figyelmeztetés érkezett, de hõs volt, aki a maga igaznak látott útján nem hátrált meg. (...) Sógora nagy aggodalommal, sokszor haraggal nézi az Andor mentõ munkáját:»ezt nem folytathatod! Neked családod van!«andor nagyon sápadtan áll elõtte, remegõ szájjal felel:»igaz, családom van. De Istenem is van! És a családom mindenben egyetért velem!«és ez igaz. A közös gyászok, bánatok, szenvedések fájdalmasan szorító kötéssel kapcsolták össze ezt az emberpárt. Laura eddig nem járt Andorral sehova. Idegen volt számára az Andor nagyrészt zsidó és jómódú társasága. (...) most, a segítségért könyörgõ, halálfélelmet mutató szemekbe nézve, nemcsak vissza nem tartotta Andort, de amiben csak tehette, õ is segítségükre sietett a nyomorúságba jutottaknak. Erdélyi sorsa készítette elõ a prófétaságra véli Groó Gyula. Járosi Andor sorsa abban is a Wallenbergéhez hasonló, hogy a város felszabadítása után az oroszok hurcolták el. 1944 õszén a szovjet csapatok Brassóban megtalálták annak a szabadkõmûves páholynak a névsorát, amelynek Járosi Andor is tagja volt, és Kolozsvárra való bevonulásuk után (román segítséggel) több mint 200 embert elvittek. Amikor értesült Járosi eltûnésérõl, Kádár Imre mindent megtett az érdekében, Tamási Áron pedig Petru Grozához fordult, de már késõn. [Benczúr, 1997.] Magnyitogorszkban halt meg 1944 karácsonyán. Emlékét egy, az evangélikus templom szentélyében látható szerény emléktábla õrzi: Pro memoria Járosi Andor esperes lelkész theol[ogiai] m[agán] tanár +1944. december 26. Végezetül idéznék pár évvel halála elõtt megfogalmazott végrendeletébõl: Ha e világból ki kell mennem: Gyülekezetemet, enyéimet Isten atyai irgalmába ajánlom. (...) Neki adok hálát a közösségért, melyet szolgálatomon keresztül e gyülekezetben testvéreim s magammal támasztott.(...) Neki adok hálát a nehéz szolgálat gyönyörûségeiért, Isten-gyermekségemért, minden lélekért, melyet kegyelmébõl szolgálhattam. Vétkeimért, mulasztásaimért Tõle kérek bocsánatot. Isten s a közösség igazi igényeit kell keresni, s ne szentnek minõsített alkotmány paragrafusait. Meggyõzõdésem, hogy Isten az egyházközségben nem akar tudni többségrõl és kisebbségrõl. Istentelenség hát az ilyen rendszer. Testvérek egymásért, egymás mellett élhetnek. Lelkemet Megváltóm érdeméért Istennek ajánlom. A Yad Vashem diplomáját és emlékplakettjét elõször Magyarországra küldték el, ahonnan 2005 tavaszán irányították át Kolozsvárra. Végül június 19-én adták át akkor még élõ leányának a kolozsvári evangélikus templomban megtartott ünnepségen. ANTAL MARGIT 7

Galéria 8 Rajztanárok szalonja Kolozsváron Orbán István: Kutatóárkok 1 9. (vegyes technika) Kolozs megye mûvészpedagógusai, középiskolai rajztanárai immár több mint két évtizede rendszeresen kiállítanak áprilisban. A tavaszi szalonként ismert seregszemlék többnyire nem nagy hírveréssel megrendezett kiállítások voltak, csendben is múltak el. A média eddig nem sok figyelmet szentelt az eseményeknek, elemzõ tanulmány, reflexió nem foglalkozott velük. A gazdag és igényes rendezvényeknek stílusosan mindig is a Romul Ladea Képzõmûvészeti Szakközépiskola galériája adott otthont. A kezdetekkor a kiállító-helyiség még csak egy földszinti, fehérre meszelt terem volt. Mára a galéria Kolozsvár egyik színvonalasan megtervezett, felszerelt, kivilágított, szóval korszerû és igényes, tágas kiállítótérré alakult az iskola manzárdján. Méreteit tekintve 70-80 nagyobb alkotást is be tud fogadni. Egyik hátránya, hogy kissé távolabb esik a városközponttól. Rövid ideig a tavaszi szalon mellett volt egy õszi, októberi szalon is, végül a kettõbõl maradt a megerõsödött áprilisi. Színes plakát hirdeti a kiállításokat, sõt már igényes, színes katalógus is született. A részvétel a kezdeti 10-15 kiállító mûvészrõl az utóbbi években 20-30 alkotó tanárra gyarapodott. Sajnos még vannak különbözõ okokból távol maradottak is. A kiállítók összetétele nagyon vegyes fiatalok, idõsebbek, aktív tanárok, nyugdíjasok, festõk, grafikusok, szobrászok, keramikusok, textilesek, körülbelül fele tagja a Képzõmûvészek Országos Szövetségének, ugyanakkor mindanynyian pedagógusok, rajztanárok, egy-egy tanintézetet képviselve, hiszen a rajz egyszemélyes katedra az iskolák legtöbbjében. A tavaszi szalonok kapcsán ki kell hangsúlyozni még az összefogást, azt a csökönyös, makacs kitartást, melylyel egyre nehezebb körülmények között, évente egyre nagyobb erõfeszítéssel sikerül megszervezni a rendezvényt, hisz tudjuk, hogy kár lenne megszûnnie a több évtizedes hagyománynak. Tekintsük át röviden a tárlat

40 kiállított munkáját és 20 kiállító mûvészét. Az idei tárlat jellemzõje volt a változatos anyagfelhasználás, a stílusbeli sokszínûség, a sokféle mûvészi világ, a gazdagság és igényesség. Kocsis Ildikó, a Brassai Sámuel Gimnázium rajztanára kollázsés olajtechnikát ötvözõ festményén kedvenc témáját dolgozta fel sokadik sikerült variánsban, az univerzum kozmikus tereit és képzõdményeit, spirális, örvénylõ, centrális komponálásban. Rendszeres részvevõje az Erdélyi Magyar Mûvészpedagógusok Egyesülete (EMME) kiállításainak és egyéb tárlatoknak is. Farkas Melinda, a Református Kollégium rajztanára, két, vegyes technikával, közte fotó és számítógépes eljárással készült, kisebb méretû munkával szerepelt. A szinte monokróm, vöröses-barna mikroszkopikus, csipkés, fodros vegetáció szerkezetek gondos összhangban voltak a paszpartuval és a rámával is, így az egész egységes hatást keltett. Farkas Melinda tagja a Képzõmûvészek Országos Szövetségének és részt vett számos itthoni és külföldi tárlaton és több alkotótáborban is. Szintén szövetségi tag, ezúttal a keramikusok csoportjában, Koncz Münich András, a hallássérültek iskolájának rajztanára. Térben megfogalmazott kompozíciós szerkezete, akár hangulatos tenger alatti korall vegetáció benyomását kelti, de ugyanúgy a másik végleten, lebegõ ûrszerkezet is lehet, dagadó körkörös hullámok a térben. Vagy talán hallótölcsérek konglomerátuma, trombita-struktúra? A terrakotta természetes színe váltakozik vöröses, fehéres mázzal. Két érdekes, négyzet alakú, rámát is nélkülözõ olajvászonnal szerepelt Claudia László. Ezek urbánus, építészeti zsúfoltság benyomását keltették. A kékes, majd rózsaszín fényekben úszó, függõleges és vízszintes mértani konstrukciók, szinte egy építész tervrajzával voltak társíthatók. Gheorghe Feneºan triptichonba elhelyezett olajvásznaival remekelt. A Torony I., II., III. címek alatt született kompozíciói monumentális hatást keltenek, szimmetrikusan biztos, tömör szerkezeteikkel, magasba törõ, egyszerû formáikkal. Farkas Melinda: Struktúra I. (vegyes technika) Viorel Mircea: Időszerkezet (fa, fém, 52x20 cm) Mindahány harmonikus, színes szürkék összhangjában. Feneºan kolléga, a festõmûvészek csoportjából szintén szövetségi tag, számos kiállítás részvevõje volt itthon és külföldön, Franciaországban díjat is kapott. Több hazai városban õrzik monumentális freskóit. Neves kiadók bízták meg könyvillusztrálással. Részt vesz híres külföldi alkotótáborokban. Jelenleg a kolozsvári Nicolae Titulescu iskola rajzkatedráját vezeti. Az idõsebb generáció festõnõi közé tartozik Dorina Scridonesi, a nyugállományba vonult egykori rajztanár, a képzõmûvész szövetség tagja. E sorok írója is nála tette le rajztanári fokozati vizsgáit. Négy kiállított olajfestménye egy nagyobb ciklus darabjai. Stilizált, népmûvészeti, fafaragási elemeket idézõ részletei õsi hagyományok, díszítõ motívumok formavilágát vonultatják fel, drámai színekben, egybeszõve az ajtó és az ablak motívum szimbólumával. Munkáit a népies, archaizáló formák nemes egyszerûsége, tömörsége jellemzi. A Bukarestben szerzett muzeológusi végzettségébõl adódóan is, hosszú ideig õ 9

Alin Bâlcu: Tordai látkép (olaj) volt a tavaszi szalonok fõ szervezõje. Rendszeresen jelen van az év végi megyei tárlatokon, de voltak kiállításai Magyarországon, az egykori Szovjetunióban is. Sokáig a nagybányai szövetség tagja volt. Meglepõ újdonsággal rukkolt elõ Felicia Ilie, aki ezúttal egy vegyes technikával készült képet állított ki, szinte dombormû hatását keltve, a vastag, pasztás festékrétegbe ágyazott kagylók, fadarabok és kavicsok térképszerû együttesével, mindez igen gazdag színfoltok kavalkádjában. A realista, impresszionista vonalat is többen képviselték hangulatos erdélyi tájképekkel, virágcsendéletekkel. Ide sorolhatjuk Eliza Coroºa Bohãþel három míves tájképét, Corina Sidonia Rus szénakazlas mezejét, domboldalát és mezeivirág-csendéletét, úgyszintén Mariana Picovici és Alex Picovici olajképeit is. Grafikával jelentkezett Dana Solovãstru, egy líraian megkomponált dombos táj kisméretû tus tollrajzával, mely kitûnõ rajzkészségrõl árulkodik. Szintén tájképpel, de ezúttal Torda város látképével szerepelt Alin Bâlcu festõmûvész, szövetségi tag, a tordai Teodor Murãºanu iskola rajztanára. A neves tordai képzõmûvész munkáit a hazaiak mellett magyar, német, francia, olasz, finn, amerikai, kanadai és japán mûgyûjteményekben is õrzik. Nagyobb méretû olajvászna ezúttal is alapos mesterségbeli tudásáról árulkodik. Szürrealisztikus hangulatot tükröznek a Cristina Marian madarakat ábrázoló vásznai, lendü- Kocsis Ildikó: Galaktika (vegyes technika) Koncz Münich András: Struktúra (kerámia) 10

Monica Popoviciu: Kompozíció I. (olaj) Dorina Scridonesi: Ablak (olaj) letes ecsetkezeléssel, a helyenként spatulával felkent vastagabb festékrétegekkel, visszafogott színvilágukkal. A textil szakot végzett Monica Popoviciu, a kolozsvári George Coºbuc kollégium rajztanára, szintén szövetségi tag, igen gazdag mûvészi tevékenységgel is dicsekedhet a pedagógia mellett. Textilkreációival, ruhakollekcióival a franciaországi Nantes-ban is szerepelt nemzetközi vásáron, a kolozsvári Operabálon, majd a Transilvania fashion mode-on nagydíjat nyert. A tavaszi szalonon nagyobb méretû vászonnal, akril képpel szerepelt, mely biztos kompozíciós szerkezetével, színeinek zeneiségével, csöndes meditációra késztette a nézõt. Ludmila Frãtescu nagyobb méretû munkája a dekorativitásra építkezõ, montírozott kompozíció, modern vonalú textil kollázs, míves faliszõnyeg. Dan Cicios két elegáns, kecsesen megformált, matt üvegedényével hívta fel magára a figyelmet. A tárlaton szereplõ másik keramikus, Elena Amariei, színesen dekorált, multifunkcionális porcelán és fajansz szervizeket mutatott be. Õ is szövetségi tag, aki 1992-tõl kezdve a hazai kiállítások mellett számos külföldi rendezvényen is bemutatkozott. Az aranyosgyéresi Viorel Mircea szobrászmûvész két szobrát hozta el, az egyik kõbe faragva, a másik fa és fém kombinációjából készült. Kisebb méretûk ellenére is monumentális hatást váltottak ki. Õ is szövetségi tag, több alkotótábor részvevõje, számos kiállítása volt itthon és külföldön. Végül, e sorok írója, a Báthory István Gimnázium rajztanára, két, vegyes technikával készült nagyobb méretû grafikát állított ki. Ezek kilenc kisebb alapegységbõl voltak montírozva, címük Oszlopsor és Kutatóárkok. Ritmikusan ismétlõdõ modulegységek, a legváltozatosabb szerkezetekkel, faktúrákkal. Egység és sokféleség ötvözetei. Alulírott is szövetségi tag, több mint 150 egyéni és közös tárlattal, számos alkotótábor résztvevõje, több kötete és szakírása jelent meg. 2012- ben a Magyar Pedagógusok Országos Szövetsége emlékérmével és oklevéllel tüntette ki pedagógusi munkásságát és megmaradásunkért, a közösség érdekében kifejtett tevékenységét. Az idei szalont Margareta Catrinu, ismert festõmûvész, a Romul Ladea Képzõmûvészeti Szakközépiskola nyugalmazott igazgatója nyitotta meg, hozzáértõ mûelemzésével. A kiállítást két hétig lehetett megtekinteni. Hadd említsem meg azt is, hogy rajztanárok szalonján elõször 1976-ban szerepeltem Szatmárnémetiben, mint frissen kihelyezett fiatal tanár. Az év végi megyei tárlat mellett rangsorban a szalon következett, a fõúton elhelyezkedõ mûvészeti galéria termeiben rendezték meg, népes tárlatmegnyitókkal, alapos mûkritikákkal a megyei lapokban. Ma is birtokomban vannak az akkor évente kiadott színes katalógusok, plakátok, újságkivágások és Petkes József festõmûvész, szatmári rajztanfelügyelõ felhívásai, körlevelei. Sajnos ez a kolozsvári hasonló rendezvényekrõl már nem mondható el. A megnyitók sablonossá váltak, többen lemondtak a részvételrõl, a média megfeledkezik róluk. Nincs információm arról, hogy hasonló rendezvények mûködnek-e más megyékben. Végezetül említenem kell a kolozsvári Apáczai Galériában rendezett és az EMME által patronált tárlatokat is. Ezeket évente többször is megrendezik, s vitathatatlan, hogy népes, kitûnõen megszervezett kiállítások. Erdély egész területérõl küldenek munkákat, sõt az utóbbi idõben számos magyarországi, szerbiai mûvész is kiállít itt, de képzõmûvészeti egyetemisták és nem aktív tanárok is, ahol általában a kiállított munkák egy-egy elõre meghirdetett téma köré csoportosulnak. Reménykedjünk, hogy a rendszeres rajztanári kiállítások továbbra is gazdagítani fogják kulturális rendezvényeink palettáját, s ezentúl több figyelmet is kapnak. ORBÁN ISTVÁN 11

Enciklopédia EGY ELFELEJTETT ERDÉLYI ÍRÓ 12 Írói pályája derékba tört, a háború utáni években nem jelenhetett meg írása. Mert volt egy nagy bûne: pap volt. És volt egy másik bûne is: nyakas székely volt! Nagyapó mindig írt. Akkor is írt, ha tudva tudhatta: írásai az íróasztal fiókjában maradnak, elkallódnak majd valami istenverte helyen; tûzgyújtóként lobbannak érdemtelen kályhák szájában; vagy egerek s más állatok rágdogálják szét mindjét valahol egy dohos pincében Nagyapám segédlelkészként Berettyószéplakon kezdte, utána Vadasd, Nyárádmagyarós, Harasztkerék következett (ott nagyon szerették), utána ismét Berettyószéplak, azért ment viszsza, fájó szívvel ott hagyván Harasztkereket, mert Széplakhoz ifjúkori emlékek fûzték, még segédlelkész korából. Onnan is vonult hivatalosan nyugalomba De mint nyugdíjas lelkészt esperese kinevezte helyettes papnak Havadtõre. Onnan a nagyapám Székelykocsárdra kérte magát. Ebbõl a kis gyülekezetbõl búcsúzott ki végül. Nyárádszentsimonba (Havad község) költöztek, ahol ugyancsak lelkész édesapám, ifjabb Donáth László szolgált. Nagyapám ott töltötte élete utolsó szakaszát. Azt tudtam, hogy Etédrõl származik, és hogy nagyon szegények voltak, de hogy éppen ennyire? És még mennyi mindent meg kellett volna írnia; de minek, ha nem tudta kiadni a könyveit? Egy ideig a saját költségén próbálkozott Írt szakadatlanul, pedig az írásai csak porosodni tudtak egy fiókban... Sárgultak a lapok a pincelejárónál, itt-ott megsemmisültek, de mégsem írt eleget! Hát bûn az, ha valaki pap? Hisz az édesanyja akarata volt, minden álma, hogy a fia pap legyen! Ki volt Donáth László? A Romániai magyar irodalmi lexikon (RMIL) elsõ kötetében ezt olvashatjuk róla: Donáth László (Etéd, 1883. ápr. 5. 1967. dec. 2., Nyárádszentsimon) novellaíró. Falusi kovácsmester fia, az alsó gimnáziumot Székelyudvarhelyen, a felsõt Marosvásárhelyen végezte. A ref. teológián tanult egy évig Kolozsvárt, majd Debrecenben. Lelkész volt Vadasdon, Nyárádmagyaróson, Harasztkeréken, Berettyószéplakon, mint nyugdíjas tovább szolgált Havadtõn és Székelyföldváron. A Kemény Zsigmond Társaság tagja. Elsõ novellái a Zord Idõben jelentek meg, s a Pásztortûznek is munkatársa volt. 1927-ben a Temesvári Hírlap novellapályázatán I. díjat nyert. Anekdotikus hangvételû írásaiból kicseng a szociális igazság érvényesítésének követelése. Egy cikke a Keleti Újság 1929. szept. 19-i számában (Üzen a sírdomb és beszél a fejfa ) indította el a dicsõszentmártoni Sipos Domokos-síremlék felállításának irodalmi mozgalmát. Megjelent munkái: Humoros esetek (novellák, Kv. 1928); Jairus fia (novellák, Mv. 1929); Szegény bolond (elbeszélések, Kv. 1931); Cserefa Gyuri (regény, Bp. 1932); Tövig égõ gyertya (novellák, Nv. 1934); Az utolsó falat kenyér (színjáték, Nv. 1939). Irodalmi hagyatékában hat színdarab és hat kisregény maradt kéziratban, ezek közül mint korrajz kiemelkedik Kényszerszünet c. önéletrajzi regénye. Irodalom: Szentimrei Jenõ: Valaki vall is, vállal is. Erdélyi Helikon 1929/10. Gaál Gábor: Erdélyi notesz. Korunk Donáth László (1983 1967) 1929/12; újraközölve Válogatott írások, I. 330 33. Kováts József: Jairus fia. Pásztortûz 1930/1. (Ligeti Ernõ): Az utolsó falat kenyér. Keleti Újság 1939. dec. 11. Csendben! Nagyapó ír! Az unoka emlékei Nagy Donáth Katalin Marosvásárhelyen él. Így emlékezik: Nagyobbacska koromból kezdett összeállni a kép nagyapóról. Igen, mert messzébb laktunk egymástól, én pedig nem mozdultam el az édesanyám szoknyája mellõl. Akkoriban az utazgatás sem volt olyan könnyû, mint most. 1962 tavaszán Nyárádszentsimonba költöztünk, így már közelebb volt Székelykocsárd, ahol nagyapó nyugdíjasként, a nyolcvan felé közeledve, még szolgált. Egyik alkalommal, amikor nagyanyó nálunk volt, kedvet kaptam rá, hogy vele menjek. Szipogás, könnyhullatás közepette búcsúztam el otthon, de kitartottam a vágyaim mellett, hogy én is nyaraljak a nagyszüleimnél, és felültünk a vonatra. Nagy izgalom volt az utazás. Nagyapó örömmel fogadott, hogy végre a kicsi unokája (a szülei nélkül) érkezik nyaralni. De én bizony

sokat sírtam! Hiányzott az édesanyám. Játszótársak nem nagyon voltak, mert ott kevés volt a magyar, én pedig románul nem beszéltem, így nem is barátkoztam. Talán a parókián még ott lakott a tanítócsalád, de azok a gyerekek nagyobbak voltak nálam. Ha nem kint tartózkodtunk az udvaron nagyanyóval, bent a parókián nem nagyon szerettem, mert állandóan csendben kellett ülni. Pszt! Csendben, mert nagyapó ír!... Valóban. Õ mindig az íróasztal mellett ült és írt. Amikor a nõk a konyhában dolgoztak, mindig sietni kellett, mert pontban 12 órakor, akkor is, ha még nem készült el az étel, ha nem is volt megterítve nagyapó odaült az asztal mellé, és várta az ebédet. Este pontban 7-kor vacsora! Utána még egy ideig kint üldögélt a tornácon nagyapó is, és az ott lakó tanítógyerekek hancúrozását kémlelte mosolyogva. Így ment ez nap mint nap. Ha át kellett haladnunk a szobán, ahol õ írt, mindig lábujjhegyen suhantunk, és Pszt, cseend!... De mi lehetett neki annyi írni valója? Emlékszem, amikor vasárnap elindultak a templomba istentiszteletet tartani, olyan méltóságos volt. Az volt ott az egész élet! Most, az ötödik X után ébredtem rá, hogy sosem gyötörtem azzal, hogy állandóan rajta csüngök, az ölébe kapaszkodom, majd leugrom, visszamászok az ölébe, és eligazítom a haját. Nem cibálgattam a bajuszát, nem simogattam az arcát alulról felfele nagy ügyetlenül, nem hallgattam tátott szájjal a meséit: Nagyapó, még mesélj! Mégis nagyon szerettem õt is, de persze nagyanyót imádtam! Aztán telt az idõ, és egyszer hallom, hogy a felnõttek azt beszélik, hogy nagyapóék oda költöznek hozzánk, a faluba. Hû, ez nagy öröm volt! Odaköltöztek Szentsimonba. Sokszor aludtam náluk. Esténként itt is a gyerekek játékát nézte, aztán a lefekvésnél a tükör elé állva gondosan, sokáig fésülte dús haját. Olyan melengetõ érzés volt ott ébredni náluk. A konyhából behallatszott egyegy apró nesz, ahogy nagyanyó készíti a reggelit, felpattan a szemem, és látom, ahogy nagyapó az íróasztalnál ül, rám mosolyog, és ír tovább. Most már nem kellett csendre intsenek, mert már nagyobbacska lettem! Egy napon elutazott! Valami titokzatos feszültség volt ebben az egészben! Az emlékeimben most utólag visszagondolva, valami olyasmi figyelmeztetésszerûség villan fel, hogy: emlékezz még erre a napra! Fog még ez eszedbe jutni! Nem maradt távol sokáig! A felnõtteknek mesélt valamiket Nem értettem, mirõl. Ezután nagyapó hosszabban üldögélt a ház elõtt, ritkábban az íróasztalánál! Örvendezve vette tudomásul, hogy kis unokája segít vizet vinni, behordja a felaprított tûzifát. Bizony, telik az idõ mondta néhányszor. Kihúzott sorok (Isten neve kitiltva) Akkoriban, 1964 65 táján, Szentsimonban még megtartották a szõlõbeli szüretet. Nagy ünnep volt! Hazajött a faluba az elszármazott rokonság, mindenki kint volt a szõlõben. Estére szüreti bált rendezett az ifjúság. Korondról fogadták a zenészeket. Egyik szüreti mulatság alkalmával, amikorra a fiatalság nagyobb része már városra került, az elemi iskolásoknak tanított be a tanító néni valami mûsort. Nekem jutott a konferáló szerepe. Megkértem nagyapót, hogy írjon valami szép köszöntõt! (A tanító néni sugalmazta volna, esetleg a szüleimmel beszélték a nagyapó íróságát?) Olyan büszke voltam, amikor a társaim elcsodálkoztak, hogy az milyen szép! Mintha egy író volna, pont olyan szép! Olyan csodálatos öröm járt át, olyan büszke voltam, hogy ez az én nagyapám! Azért két sort mégiscsak kihúzott a tanító néni: Ad majd nekünk a jó Isten máskor is, / Megáldja a mi hegyünket százszor is. Nagy Donáth Katalin Katalin sorsa dióhéjban 1955. május 30-án születtem Székelykeresztúron. Óvodába nagyon szerettem járni, akkor Siménfalván laktunk. Az elemi négy osztályát már Nyárádszentsimonban jártam, osztatlan osztályban, összesen voltunk 17-en. Például az elsõ osztályban hárman pásztorgyerekek: disznópásztor-, juhpásztor- és lelkipásztorgyerek. A lányaim sokszor kacagják, de akkor is ez volt az igaz. A negyedik osztály elvégzése után vártam egy évet, így aztán indulhatott az V. osztály, Rigmányban, mert addigra kigyûlt az osztályra való létszám. Középiskolát Nyárádszeredában végeztem 1975-ben. Utána nem mentem tanulni, mert az édesapám nagyon féltett, nehogy a Regátban kössek ki. Persze akkor sem volt könnyû munkát találni. A cél mindenképpen Marosvásárhely volt, nyugdíjas éveikre készülõ szülõk, letelepedés a megyeszékhelyen... Így kezdtem dolgozni 1976-ban az akkori Tricotex vegytisztító és mosoda részlegén. Sajnos, édesapám csak a temetõbe érkezett meg, és tíz év után követte õt az édesanyám is. Három évtizeden át ugyanazon a munkahelyen tisztességgel dolgozni, nem semmi. Ízigvérig tisztítós lettem. Aztán 30 év után betegnyugdíjaztak. Legnagyobb elégtétel számomra az volt, amikor kilépésem után még két évvel is, megállítottak egykori ügyfeleim, hogy most hol dolgozom, megkeresnének, hiszen ami most itt van!? 1979-tõl családom van, most már két felnõtt lányom. Erõt ebbõl a munkás múltamból merítek! 13

14 Életemben kökényt szüreteltem Író lett volna nagyapó? Hát az nem lehet, mert az írók a könyvekben vannak! Valahogy úgy képzeltem el, hogy az írók nem közöttünk élnek. Mi minden belefér egy gyermeki észbe, fõleg, ha már annyit kellett csendben ülni, mert nagyapó ír! * Aztán egy napon csak megállt a mentõkocsi a kapu elõtt, és nagyapót hordágyon hazahozták. Felvitték a házba, letették a sezlonra Üveges szemeivel rám nézett belém hasított a rémület. Úgy megijedtem, hogy attól kezdve csak tisztes távolságból kémleltem az eseményeket. Hiába szólított, hiába érdeklõdött: Katica hol van? Ott lapítottam a szoba másik sarkában, jaj, de nem mentem volna oda hozzá a világ minden kincséért sem! Kökényszüret címû önéletírásának befejezéséhez közeledve keserûen fakad ki: Bizony, bizony kökényt szüreteltem! Majd ezzel zárja: Itt pontot tehetek. Életem regénye befejezéséhez közeledik. Valaki tán feljegyzi, ami még itt hátra van? Utolsó évei Nyárádszentsimonban teltek, az egyetlen fia és családja közelségében. Mindenki szerette és tisztelte, õ pedig boldog volt közöttünk! 85 évesen, ágyban fekvõ betegként még öt hétig vívta harcát a halállal. Türelemmel és kitartással, nagy szeretettel ápolta nagyanyó és édesanyám. Betegágyát gyakran vette körül a népes rokonság, a sógorok és sógornõk, és nagy álmélkodással vették tudomásul, hogy az utolsó héten, amikor már vizet sem tudott inni, akkor is E-egyszer, ma-ajd az ííráásaaiiim.! suttogja alig-alig érthetõen. A rokonok csodálkozva állapították meg: Bizony, ez a Laci még most is ír! 1967. december 2-án szép csendesen megpihent. Elment, mert hívta az Úr! A marosvásárhelyi református temetõben helyezték örök nyugalomra. Sokszor tépelõdtem azon, hogy ha akkor bátorságot veszek, és odamegyek a betegágyához, amit sajnos nem tettem meg, mert féltem, holott nagyon gyakran szólongatott, talán valamit hagyatkozott volna? Vajon megérezte, hogy egyszer majd én leszek az, aki hozzásegíthetem az olvasókat ahhoz, hogy a kökényt százhúsz év teltén végül mégis megkóstolhassák? És hogy az lesz majd az igazi szüret! Úgy érzem, hogy azok a nyilak, amikkel édesanyámat illette tudatos és tudatalatti állapotában a haláltusája idején, mintha azok a nyílhegyek bennem sajdulnának meg! Mert meg volt gyõzõdve, hogy az írásai egyszer majd híressé teszik a családot, és mintha fájt is volna neki, hogy nem tudta megérni, hogy az írásait egybegyûjtött sorozatban lássa. Az író ébresztgetése Térült-fordult az élet, felnõtt lettem, dolgoztam, neveltem a lányaimat. 1998 nyarán fedeztük fel a helyi lap apróhirdetés rovatában, hogy Donáth László jogutódját keresik. Meglepetés, döbbenet, félelem, minden volt abban a néhány pillanatban, amikor eljutott a tudatomig, hogy én vagyok az, akit keresnek. Újra meg újra elolvastam a hirdetést. Semmi kétség, a nagyapámról volt szó, az unokája pedig én vagyok! Akkor még nem fogtam fel, milyen óriási pillanat ez az életemben. A szürke kis életemben milyen világraszóló dolgokat kellene megoldanom. Mi lesz velem: drága szeretteim mindketten elmentek, kinek tehetek fel kérdéseket? Jóformán semmit sem tudok nagyapóról! Mások is felfedezték Donáth Lászlót. A budapesti Pillot Stúdió kérte a Szegény bolond címû novella megfilmesítési jogát. Innen már sodort az ár magával, kezdtem ráérezni a teendõkre. Szépen sorjában jött minden. Törvényesíteni kellett a szerzõi jogutódlást. Születési iratokat kerestem a szülõfalujában. Kezdtem öszszeszedni a gondolataimat. Nagy meglepetésemre, nemcsak születési adatot találtam. Örömmel vettem az értesítést, miszerint Etéden, a református egyháznál a könyvtárban õrzik a kéziratokat, melyeket a halála elõtti évben helyezett ott letétbe. Amikor Menyhárt Tünde tanárnõvel elmentem a parókiára, Mike Miklós tiszteletes ünnepélyesen felolvasott egy mondatot a Kökényszüret címû emlékiratából: Ötvenhat esztendõt szolgáltam az egyházamnak, vezetõ ember nem akartam lenni soha, mert elvont volna az írástól, nekem pedig az volt legnagyobb szenvedélyem, és átadta a sárgult lapokat; ekkor mint a villám, úgy jött elõ az a gyermekkori kép, amikor nagyapó valami fontos útról hazaérkezett, olyan furcsa érzés ivódott belém! Akkor alig fogtam fel, hogy milyen lényegi pillanata ez az életemnek, és fõleg hogy mekkora feladatot vettem át a kéziratokkal. Az elsõ öröm az volt, amikor az Erdélyi novellafüzér címû tévéfilm-sorozatban ott volt a Szegény bolond megfilmesítve. Kézi nagyító segítségével próbáltam átmásolni a Kökényszüretet. Nagyon nehéz, fárasztó munka volt, de nagy örömömre szolgált. A másolással töltött idõ nagyapó kedves társaságában telt. Óriási a döbbenetem, hogy mennyire nem ismertem. Gyerekkori kérdéseimre szép lassan s rendre választ kaptam. Most már láttam, hogy miért kellett annyit csendben ülni, hogy mi volt az a sok írnivalója!, miért nem vett az ölébe, és miért nem mesélt? Mert a koponyája mindig tele volt a gondolatokkal, nem volt szabad zavarni! Azt tudtam, hogy Etédrõl származik, és hogy nagyon szegények voltak, de hogy éppen ennyire? Lassan összeáll a kép Apja Donáth János volt, a makfalvi Donáth Samu és a szörcsei Kovács Jolán gyermeke. Anyja Somodi Zsuzsa, Somodi István és a küsmõdi Antalfi Zsuzsa gyermeke. Amíg másoltam a kéziratot, sok ismerõs történettel találkoztam, amelyeket még gyermek-

ként hallottam, ezeket el szokta mesélni egy-egy kedves rokonnak, barátnak. Felleltároztam a megjelent könyveit, az irodalmi lexikonban találkoztam egy-egy szép méltatással. Beugrott az a bizonyos gyermekkori felismerés, pont mint egy író. Örömmel vettem tudomásul, hogy bizony, író is volt, nemcsak pap! Tudtam, erkölcsi kötelességem mindent megtenni, hogy a könyveket eljuttassam az olvasóhoz, annak meg az elsõdleges módja, hogy önálló Donáth László-kötetet lássak. Irodalmi pályázatokra küldtem el írásait: a stockholmi székhelyû Erdélyi Könyvegylet pályázatára, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány kisregény pályázatára. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma határon túli szerzõk számára hirdetett pályázatot. Akadályt nem ismertem, nem érdekelt, ha nevetségessé is válnék. Mi az, hogy jeligés pályázat? Honnan tudhatnám? Könyvkiadóknál próbálkoztam. Részemrõl mindent megtettem. Eltelt néhány év, nem történt semmi. Már-már kezdtem belefeledkezni... a sok semmi eredmény után... Egyszer végül megmozdult a felszín, mintha alulról valami nem hagyná nyugodni... Jelentkezett a szegedi Lazi Kiadó, két novellát kért az Erdélyi Elbeszélõk sorozatához. Kevéske volt az álmaimhoz, de a kevésnek is örvendtem. 2007-ig viszont az ötödik novella is megjelent, de önálló kötetet a kiadó: nem óhajt! Újabb csend következett. Próbáltam logikusan vigasztalni magam, annyi információ, annyi könyv, mit akarok én ezekkel a sárgult lapokkal? Mikor még a csapon is olvasnivaló folyik, kit érdekel az a sok szöveg... Aztán 2010-ben elhatároztam, hogy nem adom fel! Hiába telt el a nagyapó halála óta több mint negyven év. Volt egy belsõ erõ, ami hajtott. Nem hagytak nyugodni a haláltusáján elsuttogott szavak! H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója válaszolt: felvállalják az elfelejtett erdélyi író, Donáth Lészló irodalmi hagyaték feldolgozását! Drága nagyapó szüreteljük a kökényt! Kapkodjuk a legszebb szemeket! Hisz már a legszebb szemet bedobták az író-barátaid, akik szívükön viselték a sorsodat, akik az 1984-ben megjelent Egyszer mindenkit szólítanak címû romániai magyar elbeszélõk antológiába bedobták a legszebb szemet, a Szegény bolond címû novelládat! Kijátszották a kommunizmust, és csak annyi volt, hogy elfelejtették odaírni a lelkész szót. Nagy Gábort, a Pillot Stúdió producerét megkérdeztem, hogy miért éppen a Szegény bolondot választotta? Azt mondta: mert ez volt az egyetlen Donáth-novella, amivel találkozott! Sokszor megfogalmaztam a kérdést, vajon ha akkor, amikor a haláltusádat vívtad és szólítottál, és én a világ minden kincséért sem mentem volna az ágyadhoz... most, gyermekké válva mégis odamegyek? Mondanál valamit, amivel drága lelked épülésére tudnék szolgálni? Dorina Scridonesi: A domb (olaj) Nemcsak az unoka vágya ez! 2013. április 5-én lesz 130. évfordulója Donáth László erdélyi író születésének. Szülõfaluja alig ismerheti. Etéd és közvetlen környéke számos jelentõs személyiségre lehet büszke, de köztük õ az egyetlen, aki ott született. Nagy Donáth Katalin arról álmodozik, hogy majd 2013-ban kötetbemutató lesz Etéden: Milyen egyszerûnek tûnik most... Mégis, mennyire melengeti a lelkem! Kapkodjuk a legszebb kökényszemeket! Elindítja a két unoka. Az egyik unoka éppen akkor ír, és pont annak az unokának, aki nem más, mint H. Szabó Gyula, Szentimrei Jenõ költõ, író unokája aki történetesen a nagyapáink levelezését olvassa. Véletlenek az biztos, hogy nincsenek! Még egy adalék: Duna World. Donáth László: Szegény bolond. Szereplõk: Csergõffy László, Györffy András, Henn János, Márton Gyöngyi, Mózes Erzsébet, Nagy István, Tatai Sándor. Rendezte, a forgatókönyvet írta: Szõnyi G. Sándor, operatõr: Becsy Zoltán. Idõtartam: 24 perc. Idõpont: 2006. június 3., szombat. A Kökényszüretrõl életrajzi regény, tulajdonképpen korrajz: nem volt érdektelen kor, amiben éltem. Az 1800-as utolsó évekkel indul; a félárva kisfiút elindítják a tanfelügyelõk Etédrõl, szolgadiákként, a székelyudvarhelyi kollégiumba. (...) Pályaválasztási harca az anyjával, aki nem engedi, hogy a fia színész legyen: inkább koporsóban lássalak, mint tekergõnek! Édesanyja idõközben meghal. Õ nehezen, de teljesíti az anyja kívánságát. Kolozsvári teológia, végül a debreceni teológia. A szegénység állandó motívum, és az ebbõl adódó események. A lelkészi élet nehézségei és sikerei, kudarcaival elvezeti az olvasót a háború (menekülések) utáni évekbe, és a rendszerváltó szocializmusról is ad ízelítõt. BÖLÖNI DOMOKOS NAGY DONÁTH KATALIN 15

A pap tehene 16 Azt mondják, hogy a pap marhája adékkal él; meglátszott ez a magyarósi pap tehenein is, mert a csípõcsontjukra a kalapját bátran felakaszthatta volna. Hogy milyen takarmány az adék? Teszem fel, kérdi a pap: Te János, adtál-e a marháknak? Adék mondja János könyv nélkül; s a pap is elhiszi, pedig ha megnézné, üresen kapná a jászolt. Az öreg pap eleget törte a fejét, de élete fogytáig se találta volna ki, hogy mitõl olyan soványak a marhái, ha a János apja bölcsen meg nem magyarázza: Madárhúsú, istálom, tiszta madárhúsú; az ilyen fajtán nem fog az étel. Lám, az enyimnek csupa éhenhalásból adogatok, mert jóformán nincs is mit, mégis olyan mind a kettõ, mint a retek Hm, madárhúsú? Az istálom, az. Az öreg pap megnyugodott a magyarázaton. Ki tehet róla, ha egyszer madárhúsú? Lám, a Bojtos nála is tûrhetõ állapotban van, pedig fejõs. Könnyû volt a Bojtosnak, mert azt a papné liszttel dédelgette, de ezt a pap éppen úgy nem tudta, mint azt, hogy a jó száraz lucerna hogy következik át éjjelenkint a János apja tehenei elé? Hanem az a liszttel becézett Bojtos is hálátlan portéka volt a világon. A biza! Nem átallta a papné kezébõl kirúgni a tele sajtárt Ma is megtette ezt a csúfságot, s a héten még mindennap. Ezért mondta ki a papné nagy mérgesen: El kell adni a rusnyát! De rögtön s rögtön! El hát hagyta rá a pap, mert ellentmondásnak nemigen volt helye. János te, úgy megtakarítsd reggel a Bojtost, hogy csillogjon a szõre. Elhajtjuk Szeredába s adjuk, ahogy veszik Értem, istálom felelt János; csak természetes hát, hogy a tehén másnap még piszkosabb volt, mint máskor. Így hajtották a vásárra, mégis került gazdája, mert a székely jobban kap az ilyenen, mint sok fényesen; legalább elmondhatja késõbb: milyen vala, mikor vevém, s milyen leve az én konyhámon! Az alku hamar ment, az atyafi árát ígérte, a pap se nagyon tartotta; hatvanöt pengõért fogta meg az új gazda a tehén kötelét. A pap örömében kétszeresen fizette az áldomást, csakhogy megszabadulhatott a rusnyától Hanem venni is kéne, gondolta, de már arra jobban vigyáz; olyan vásárt csinál, hogy a gyermeke is emlegesse meg. Kövér legyen, mint a János apjáé, szép, mint ez a rusnya Bojtos, de ne döfjön, ne rúgjon, mert tehénnek nem való a ló tempója. Járta hát a vásárt szaporán, ügyelgetett, nézdelõdött, de kedvére valót nem kapott. Sebaj no, vigasztalta magát, holnap is áll a vásár. Másnap hát újra bement. A papné a lelkére kötötte, hogy tehén nélkül haza ne menjen, de szép legyen, amit megvesz s jámbor, mint a bárány. Kereste is becsületesen, jött-ment rogyásig, de dél jól elmúlt s tehén még nem volt; már azon volt, hogy mégis tehén nélkül megy haza, mikor a szeme hirtelen megcsillan. No, ez az enyém lesz, gondolja s szép lassan odakerül; sokáig nézeget másfelé, míg megkérdi az árát. Kilencven mondja az atyafi. Vizsgálgatja, tapogatja a szokott részeket, aztán hetvenet ígér. A tehén állja, nem döf, nem rúg, s még a nézése is igen barátságos. A papnak tetszik, ígér s alkuszik, de a székely nemigen enged; hiszen van szeme s látja, hogy tetszik a portéka. Aztán nem is az övé, a komája bízta rá, míg egyet fordul a vásárban; hát nem lehet, s nem. A pap sem hagyja magát, egy-két pengõre nem tekint, s így lassacskán összeférnek; nyolcvanhetet ad érte, de nem sajnálja. Csak azt várja, hogy a cédulát átírják, aztán indul, hogy idejében otthon legyen. Jó házi tehén lehet gondolja, a cédulája is tiszta új, látszik, hogy csak ide hajtották be, s nem kínozták vásárról vásárra. Szegény ember a gyermekei szájától húzhatta el a tejet, hogy három pengõt is olyan nehezen engedett, de baja lehet s a tehénbõl kell kivágni, hogy igazíthassa. Sok baj van a világon, s mindenkinek jut belõle. Hanem ezt a becsületes eladót még valamivel megembereli, ha valaha találkoznak Aztán a tehént mustrálgatta, amint hajtogatta. Szerette a járását, fejtartását, a szép villás szarvát. Szép is volt no, úgy ment, mint egy kapitány; s a szõre is fénylett, mint a bársony. Ennek bizonyosan megörül a papné; szeretni fogja, kevesebbet zsimbelõdik s csendesség lesz a háznál Késõbb útitársak is kerültek; bomlott a vásár s többen utolérték. Egymás marháit limitálták, az árakat találgatták; a papét mindenki dicsérte s nem is drágállta senki. A seprõdi fogadóban áldomást vett, azután hát még jobban dicsérték, csak Minya bá sunyított néha, aki a juhokkal is megtette volt az öreget. A tehén pedig mendegélt a többi között, az irányt tartotta s jobbadán elöl járt, csak akkor maradt el, ha az út árkában kaszálatlan sarjút kapott; okvetlen jól akart lakni, mert úgy falta, mintha tegnap sem evett volna. No, étkös fajta mondja egyik székely. Nem lesz madárhúsú sunyít Minya bá. Ha eszik, tejet is ad, mert a tarisznyája is jól áll hangzott az általános vélemény. Ilyenforma beszélgetés közt jócskán haladtak, alig melegedtek bele, már otthon is voltak.

János az udvarról meglátja, hogy a pap tehenet hajt, szaporán nyitja a kaput, az új tehén pedig, mintha érezné, hogy neki nyitják, ügyesen befordul. No, húz a házhoz gondolja a pap, s aztán õ is bemegy, hogy a papnénak elmondja a vásár sorát: Nyolcvanhét pengõ, de hetet már az megér, hogy a kapun magától jött be, így csak nyolcvan a számos Hát a Bojtos helyére milyen akkurátosan oda állott?! kiáltja János az udvarról, mert a beszédet õ is füleli. A már tizenöt pengõt futva megér örvendez a pap, így csak annyiban van, mint az a rusnya Bojtos; de már járásra, nézésre, erkölcsre kettõt ér olyant, mert e se nem döfõs, se nem rúgós. János még napvilág elkúrálja, megitatja; a papné is odalopja a marok lisztet neki, s aztán fejegeti Jól adja, szinte csordultig már a sajtár. No anyjok, van-e még panaszod? kérdi a pap az istálló ajtóból. Olyan tehén, mint a bazsarózsa! A papné éppen felelni akar, de csak megszöki magát a jámbor tehén, s úgy kirúgja kezébõl a tele sajtárt, hogy megkondul a falon, s a papné megfürdik a habos tejben De elé a cseberrudat; s úgy ellátja a jámbor állatot, hogy a csontja is ropog. Anyjok, anyjok az új tehén! Ez? Ez a rusnya Bojtos? Jó vásárt csináltál, mondhatom! De mit csináljon, aki az eszét megiszsza, s amit egyik nap elad, másnap jó drágán megveszi? Mondott egyebet is eleget, s csak az ige tartotta, hogy a cseberrudat megúszta az öreg Pedig hogy részeg lett volna, az ellensége se mondhatja; életében sem esett meg vele Hanem az új tehén csakugyan a Bojtos volt Minya bá még a seprõdi fogadónál megismerte, de csak sunyított a huncut, s még örült, hogy a papot más is megtette. DONÁTH LÁSZLÓ Nyírő József fürdővize Mielõtt valaki ismét el akarná hitetni velem, hogy magam is horthysta-fasiszta-revizionista-irredenta-antiszemita-ésmégkitudjamiminden vagyok, mint majd negyven esztendeje a mindentudó faggató tisztnek az Árpád úti intézményben, sietek kijelenteni: eddigi életemben sokat, de nem mindent sikerült megtudnom Nyírõ József életérõl és munkásságáról. Méltatlanul kevés szó esett róla, írásait a mindenható párt átok alá helyezte, újrakiadását nem engedélyezte sem a nagyobbik, sem a kisebbik hazában, az irodalmi kánon nem vett róla tudomást. Kutatóként még rektori engedéllyel sem engedtek hozzáférni például az 1940 44 közötti korszak magyar nyelvû sajtójához a kolozsvári egyetemi könyvtárban, az irodalmihoz sem, nemcsak a német megszállás alatti idõszak szélsõjobboldali anyagához. Annál veszélyesebbnek már csak az illegális pártsajtót tartották, ami meglepõ módon nem éppen igazolta viszszamenõleg a hivatalosan hirdetett eszméket. Az erõsen politikai jellegû vihar, amit az újra-nemtemetése körül a közelmúltban megtapasztaltunk viszont mindenképpen jó szolgálatot tett Nyírõnek, az írónak, mert olyan emberek is kézbe vették, akik amúgy legfennebb a kiskegyedekben mélyülnek el, vagy megrekedtek a szocreálnál, esetleg a posztmodern egyedül üdvözítõ voltában hisznek. A mindentudó politikusok és az örök megmondó-bölcsködõ véleménykedõk egy-két publicisztikájának ismeretében, jószerével filhallás után húzták rá a vizes lepedõt. Szinte szégyenkeznünk illett volna, ha novelláit, elbeszéléseit szívesen olvassuk, ha regényeiben is értékes részleteket találunk? Ha különválasztjuk a tévútra sodródott politikus nyilatkozatait az írói életmûtõl? Ha nem sikerül elítélni csak hasonlóképpen a szélsõjobbra tévedteket az utánuk ötödfél évtizedig és tovább garázdálkodó és kártékony szélsõbalosoktól? Ugyan már mitõl lennének rokonszenvesebbek a vörös tébolyodottak fekete, barna, zöld vagy fehér fajtestvéreiknél? Gyöngébbek kedvéért: az utóbbi az anarchistákat jelképezi. Nyírõnél is kár lenne a gyermeket is kiönteni a fürdõvízzel. Nagy ígérete volt õ a külön útra kényszerült romániai magyar irodalomnak, aktívan részt vett a két háború közötti korszak kolozsvári irodalmi életében, az elsõ évek intézményteremtésében: a Kaláka, a Haladás, az Erdélyi Szépmíves Céh alapításában, az irodalmi jobb és bal oldal rövid ideig tartó egysége jegyében a Pásztortûz fõszerkesztõje is volt egy évig, 1923-ban. Jelentõs hatással volt a pályakezdõ Tamási Áronra, hogy aztán alkotói válságba kerüljön a mester, amibõl a kiutat részben a politikai szereplésben kereste. Elfelejtett publicisztikái közül a kolozsvári Vasárnapi Újság 1923. III. évfolyam 15. számából a Kós Károly címlapjával újraindult irodalmi revü, a Napkelet folytatásaként elképzelt Pásztortûz fõszerkesztõi beköszöntõjét közöljük újra, életének utolsó szakaszáról pedig kedves munkatársunk, az egykori Szabad Európa Rádió munkatárs, Skultéty Csaba közöl rövid visszaemlékezést. SZABÓ ZSOLT 17

AZ ÚJ KÜSZÖBÖN 18 A Pásztortûz átalakulását, helyesebben megnövekedését nagy, a magyar kultúra vitális érdekei tették halaszthatatlanul szükségessé. A magyarság sóvár életvágyakozásának, népjövõért, emberi és nemzeti szabadságküzdelmének egységes szellemi és lelki gyémántpillérét kell felépítenie, hogy a súlyos történelmi teherpróba alatt össze ne roskadjon. Ezt ma mindenki látja, aki a mai beteg világhelyzet mellére dûlve, különösen a kisebbségi népek kihagyó szívverését figyeli. Mert beteg a nép szíve, amíg a benne összesírt fájdalom, vágy, érzések össze nem forradhatnak dallá, mûvészetté; míg a leszorított ajkak mögött a nemzet lelke fulladozni kényszerül és a szellemi gutaütés pillanatai lebegnek felette. Alkotó erõnk elernyedt, nótamondó, képíró kedvünk, sziklavésõ, gondolatrögzítõ aranystílusunk kezünkbõl hullófélben van. Egymástól idegenkedünk, ostorunkkal sebesre vertük egymás emberi arcát és az egymás fején kobzot-tördelés hosszú ideje alatt hátunk mögé vetettük a kultúránk gondját. A gazdasági éhséghintán szédülten a kenyér után kapkodó nép, gyermekei reménytelen jövõjének lidércnyomása alatt kétségbeesetten eldobta magától a szellemi megerõsödésnek, belsõ lénye felújításának nélkülözhetetlen eszközét: irodalmát és mûvészetét. Az anyanyelv közéletünk minden fórumán haldoklik, de haldoklik a gyermek száján is, amely olyan, mint a feselni készülõ virágbimbó. Mert a bimbónak is vannak belsõ kínjai, az összezsugorodó sziromlevelek feszülnek, a színek míg beleégnek finom szövetébe, míg az életfolytató, gyenge porzók, bibe, hímpor kifejtheti hivatottságát és belekapcsolódhatik fennséges természeti hivatottságába; mindaddig fojtott kínok lappanganak benne, és a szó szoros értelmében könnyet sír minden virágbimbó teteje. Az analógia pontosan találó. Ma Európa négy államában elosztva kiáltoz életéért a magyar szó, és sehol sem bírja múltjához és hivatottságához méltóan kifejezésre juttatni önmagát. Öt esztendei kínos vergõdés alatt több kísérlet történt arra nézve, hogy a kultúránk életképes fóruma megalakuljon. A szegénységünktõl elszakított gazdasági erõk kimúltak, folyóirataink, mint lõtt galambok, lehullottak, a magyar könyv nem képes megszületni, az író mesterembernek kényszerült, a mûvész éhezik, a tudós napszámosnak állott, a költõ nem impressziót, hanem szárazágat kapar össze a kincsek között. Vigasztalan madáchi perspektíva ez, mely valósággá lett. A három utódállam területén mindössze a Pásztortûz az egyetlen irodalmi és mûvészeti folyóirat. Az írók, adósságok árán, önmaguk adják ki könyveiket, annak is nagy része a nyakukon marad. A gazdasági helyzet legutóbb is úgy alakult, hogy semmi reménység nem biztat, hogy belátható idõn belül magyar könyv születhessék. Az anyagdrágaság, munkabérek, a közönség minimális könyvfelvevõ képessége, az irodalmi ízlés lesüllyedése és részvétlenség miatt leküzdhetetlen gátul állanak a magyar kultúra munkatársainak útjában. A magárahagyatottság öt esztendeje pedig a magyarság életének szellemi bensejében megtette kötelességét. Tehetségek szép száma született. Írók, mûvészek és a kultúra egyéb hivatottjai az éhezések, nélkülözések mellett is nevet vágtak bele a kultúra kemény táblájába népünknek és maguknak. Az érintett súlyos viszonyok között azután keresik elhelyezkedésüket. Közel négymillió kisebbségi magyar feje felett repkednek ezek a tragikus madarak, kik pedig a népek igaz történelmét írják és nincs hová leszálljanak. Ilyen elõzmények után találtak egymásra Erdélyben az emberek, Nyírő József (1889 1953) Nagy Imre rajza és így alakult meg az írók egységes frontja a közös cél érdekében. Világnézeti, faji, vagy egyéb elválasztó különbségtevések nélkül, kizárólag az igaz értékek világrahozata, a nemzetünk iránti történelmi felelõsség és kötelesség etikai magaslatán megtörtént az egyesülés, és kezdetét vette a munka, amelyben mindnyájan, kivétel nélkül egyek. A nép pedig megértette õket. Megindult a gazdasági megalapozás, és aránylag rövid idõn belül együtt volt az a minimális tõke, amellyel az irodalmi élet megindulhatott Haladás név alatt. Elsõnek a Vasárnapi Újság indult útjára. Az új alakulás kiadásában megjelenõ Pásztortûz pedig az egyetlen meglevõ irodalmi folyóirat megtartotta egyelõre régi formáját, míg az eredeti tervnek megfelelõen a reprezentatív, minden magyar értéket egyesítõ revüvé való átalakulás elõmunkálatai bevégzõdnek. Ezen a ponton nekem jutott a kötelesség, hogy a Pásztortûz félhavonkint megjelenõ új formájában a szellemi vezetést átvéve, megtegyem az elõkészületeket. Súlyos és terhes tiszt, melynek mégis sikerülni fog megfelelnem nem egyéni hivatottságom és erõm alapján, hanem írótársaimnak teljes megértéssel és lelkesedéssel megígért segítsége, kivételt nem ismerõ teljes támogatása miatt. Ehhez a magasabb szempontokból vett munkakö-

zösséghez már eddig is negyvenen csatlakoztak, azok, akik ma a romániai magyarságban a kultúra terén valóban értéket jelentenek. Az elindulás céljának igazsága és ereje azonban örvendetes visszhangot váltott ki az utódállamok magyarságában is, és úgy Csehszlovákia, Ruszinszkó, mint Jugoszlávia magyar népe a Pásztortüzet saját lapjává is akarja tenni. Az erre vonatkozó módozatok kielégítõ megoldása jóformán befejezettnek tekinthetõ. Az adott helyzet és körülmények gondos figyelembe vétele a Pásztortûz átalakulásának egészen új, kissé szokatlan, de minden körülmények között értékes megoldási formáját tette szükségessé. A négy íven (64 oldalon) félhavonként megjelenõ folyóirat belsõ beosztásánál az a cél vezet, hogy a magyar szellemi termelésnek legértékesebb és legkifejezõbb alkotásai úgy kerüljenek bemutatásra, hogy a revü-alak egységes megõrzése mellett a négy ívét félévenkint vagy egy év után mindenki könyv alakjában is megõrizhesse. A lap ugyanis ívek szerint négy részre esik szét és azonos anyagberendezése szerint egységes és önálló könyvvé válik. A közönség így nemcsak olvasásra és okulásra szánt folyóiratot, hanem az irodalmi termelés legjavát magában foglaló magyar könyvet is megkapja. Ami a folyóirat változó, aktuális része, a legkiválóbb szakemberek megírásában jön, és kultúrtörténeti jelentõségénél fogva nélkülözhetetlen. Az írókra nézve az új forma mintegy állandó irodalmi olimpiász, ahol kellõ tér és a kifejezõdés méltó lehetõsége nyílik írásaik legjava számára. Egyben fennáll annak a lehetõsége is, hogy a mindinkább lehetetlennek mutatkozó könyvkiadási nehézségek miatt, a nemzet kultúráját méltán viszszatükrözõ és súlyt adó könyveik kitermelése könnyen és olcsón lehetõvé legyen. Ilyen körülmények között sem programra, sem biztosítékokra szükség nincsen, a Pásztortûz így önmagát biztosítja és meg tud felelni annak a kötelezettségének is, hogy minden valóságos és mellékszempont nélküli kritikával kevert írást megbecsülve az irodalmi szukreszcencia ügyét is szolgálhassa. Az értékek pedig mindig lényegükben hordják az irodalmi etikának összes kellékeit, hogy sem a mûvészet, sem a nemzeti kultúra kifogást ne emelhessen ellene. Az írók és én, szerény testvérük valljuk, hogy a magyar nemzet éppen úgy megérti és sietve segíti a belõle eredt fiait, mint ahogy õk felismerték a nép történelmi élete iránti kötelességüket. (1923) NYÍRÕ JÓZSEF Látogatás Nyírő Józsefnél Escorialban Az erdélyi szellemi élet egyik vezetõ egyénisége spanyol emigrációban töltötte élete utolsó éveit. Escorial Hispánia történelme fénykorának egyik máig kisugárzó jelképe. A latin-amerikai gyarmati birodalom kiépítésének tetõfokán II. Fülöp itt építtette palotáját, amely elõdjének, V. Károly császárnak nyugvóhelyévé is vált. Körülötte egy alig tízezer lelket számláló kisváros. Itt látogattam meg fiatal újságíróként 1952 szeptemberében Nyírõ Józsefet. Utam elõzménye az akkor diszszidálásnak nevezett és ideiglenesnek szánt négy párizsi évem, innen, minden lehetõséget-alkalmat kihasználva utazgattam a szomszédos országokba. Hõ vágyam azonban az okokat sorolhatnám Spanyolország maradt. Így Münchenbõl, ahová a Szabad Európa Rádióhoz kerültem, elsõ szabadságom útja oda vezetett. Franco tábornok Spanyolországa volt ez, a háború után elszigetelten, ahová külföldi alig juthatott be. Rákosi Magyarországán az onnan érkezett postát nem kézbesítették, az a papírkosárba került. Kalandos úton Barcelonába érkezve magához a pályaudvar fõnökéhez kellett mennem, hogy párizsi menekült-útlevelem felmutatásával, barátságosan, úti célom iránt érdeklõdve jegyet adjon az éjszakai zaragozai vonatra (amely aztán félig üres volt). Zaragozában a város futballcsapatának, amelyben egy Sárosi III. is szerepelt, az edzõje is magyar volt. Csak végig kellett mennem velük a korzón, hogy megéljem helyi tekintélyüket. Barcelonai esetemet hallva egyikük tréfából megkérdezte, nem akarok-e különvonaton tovább utazni, mert õk el tudják intézni. A madridi rádió akkor még magyar adást is sugárzott. Máig megmosolyogtató, ahogyan Muráti Lili, a kor neves színésznõje a színiakadémiáról hozott drámai beleéléssel olvasta a híreket. 1952 õszén, a halála elõtt egy évvel két napot töltöttem nála. Párizsból Münchenbe kerülve, harmincévesen, elsõ szabadságomat Spanyolországban akartam tölteni. Hispánia már régóta foglalkoztatta a fantáziámat. Egy ilyen út akkoriban még igazi kalandszámba ment, amire nem sokan vállalkoztak. Madridban mûködött akkor egy magyar diákotthon. Annak egyik lakójától, aki készséggel kalauzolt a városban, megtudtam Nyírõ József címét és azt is, hogy mint ritkaságszámba menõ magyar látogatót, biztosan szívesen fogad. Be is jelentettek neki. Egy reggel kiutaztam hozzá. Mint felvidékinek, Nyírõ József gimnazista koromtól fogalom volt számomra: lévén családunk öntudatosan magyar 19

20 Nyírő József 1994-ben felavatott mellszobra Székelyzsomboron és irodalomkedvelõ, az Erdélyi Szépmíves Céh halinakötéses sorozata ott díszelgett a könyvszekrényünkben. Késõbb Pesten egyetemistaként megnéztem a háborús évek alatt országosan ünnepelt író egy darabját a Nemzeti Színházban, a Madéfalvi veszedelem színpadi változata volt. A Madridtól egy ugrásra lévõ Escorial akkoriban még csendes városka volt. A királyi palota és a kolostor rideg kõtömegét csak kevés idegen látogatta. Az oda vezetõ csaknem falusias utcák egyikében, családi házban lakott a feleségével Nyírõ József. Az akkor hatvanhárom éves Nyírõ derûs, de betegséggel küzdõ, testileg és talán szellemileg is életkoránál jóval idõsebb ember benyomását keltette. Úgy fogadtak, mint hajdan a magyar vidéken a váratlanul jött kedves vendéget. A közös hangot hamar megtaláltuk: a tapasztalt erdélyi írónak és a Felvidékrõl elszármazott kezdõ újságírónak bõven volt egymás számára mondanivalója. Az elsõ órákban szóba került egy párizsi magyar lapban megjelent kis cikk, amelyet Nyírõ megütközéssel olvasott és egy nem tudom, hol kiadott magyar lapban, mint a hagyományos felfogásnak ellentmondó és nagyon haladónak tekintett nézetet megtámadott. Jóska bácsi mert nyomban így kellett szólítanom nagyon meglepõdött, amikor közöltem vele, hogy az a kis írás tõlem származik. Ha hamarosan tisztázódott is, mit állítottam valójában és mit nem, és megtaláltuk az összekötõ hidat, nyilvánvaló lett elõttem, hogy Nyírõ József mint politikus egy letûnt és fel nem támasztható korszak képviselõi közé tartozik. Érdekes volt hallanom, menynyire jól érzik magukat Escorialban és általában Spanyolországban. Nyírõ a példák sorával ecsetelte, milyen sok a hasonlóság Székelyföld és Kasztília népe között: gondolkodásuk, tisztességtudásuk, mély emberségük. Jóska bácsi mesélte Nyírõ mosolygó, csupa kedvességet sugárzó felesége legutóbb rosszul lett. Õ végigvirrasztotta mellette az éjszakát, orvost csak reggel mert hívni. A szomszédban egy csendõrõrmester lakott a családjával: mélyen meg voltak bántva, hogy nem költötte fel õket. Sétánk során nem egyszer láttam, hogy a helybeliek Don Josét (így szólították) tisztelettudóan köszöntötték. Nyírõék rámutattak, hogy az itteniek és az otthoniak között még szokásaikban, népviseletükben is több rokonság van. Náluk töltött második napom valamilyen, más országokban már régóta meg nem tartott, de náluk, a kasztíliaiaknál mély hagyományokkal összefonódott katolikus ünnepre esett. Mindenki az utcán volt: a környék apraja-nagyja, a karon ülõ gyerek is, népviseletben. Jóska bácsi és felesége lelkesen hívták fel a figyelmem: mennyi ízlés, a táncolók mozdulataiban mennyi finomság! Az ember otthon érzi magát, mint Erdélyben! Úgy késõ délután Nyírõvel kettesben kimentünk egy kicsit a városból, a közeli dombok felé. Kabát volt rajta: a fennsíkon napnyugtakor már szeptember közepén is hûvös lehet. Egy-egy emelkedésnél meg-megállt, lélegzetet véve, mintha egy kicsit fuldokolna. Hazaérve felesége félrehívott: hogy bírta Jóska bácsi a sétát, nem jött-e rá közben egy kis rosszullét? kérdezte. Beszélgetéseink központi témája a határon kívül rekedt magyarság, benne fõleg Erdély volt. Hiába jött a béke, egyre sûrûsödtek a fekete felhõk. Nyírõ döbbenten figyelte, hogy szemben a Magyarországon meghirdetett internacionalizmussal szomszédainknál hogyan kapcsolódik össze a kommunizmus és a szélsõséges nacionalizmus. Szavaiból keserûség sugárzott, a gyûlöletet semmilyen irányban sem ismerte. Fõ gondja az Én népem, a székely magyarság jövõje volt. Élénk érdeklõdéssel hallgatta beszámolóimat nyugati útjaimról és tapasztalataimról. Én Párizsban és Párizsból, az immár emigrációs magyar kereszténydemokrata politikusok bizalmából a jövendõ egyesült Európát keresõ áramlatban képviseltem a magyar szemléletet. Jóska bácsi ezt nagy egyetértéssel fogadta. Szavai bölcsek és kiegyenlítõek voltak, öntudatos magyar és székely volt, de a gyûlöletet nem ismerte. Inkább csalódással, mint indulattal fogadta helyzetismertetésemet, hogy a határainkon kívüli magyarság ügyérõl egy-egy csehvel még lehetett szót érteni, szlovákkal és románnal azonban nem. Az az idõszak volt, amikor a román politikai emigráció Párizsban franciául megjelenõ lapja ehhez nagyon értettek a Még-Magyarország elfojtására létesített csehszlovák román jugoszláv Kisantantot egy korai federációs gondolatként, mint a jövendõ egyesült Európa mintáját és elõfutárát hirdette. Hogy ebben az idõben írt-e valamit, nem tudom, a két napot teljesen nekem szentelték. Szeretettel búcsúztattak: ki tudja, hátha megint erre vezet egyszer az utam. Alig több mint egy évvel késõbb, 1953. október 16-án Nyírõ halott volt. Késõbb értesültem, hogy özvegye hazament Erdélybe, gyerekeihez és unokáihoz. SKULTÉTY CSABA

A Barabási-modell Barabási Albert-László erdélyi születésû fizikus. Életpályájának térképén olyan állomások szerepelnek, mint Bukarest, Budapest, Boston (USA). Jelenleg a bostoni Northeastern és a Harvard Egyetem kutatója illetve a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) külsõ tagja. Nemzetközi ismertségét a komplex hálózatok területén elért kutatási eredményeinek köszönheti. Tanulmányai, hivatkozásai számos, nemzetközi rangú folyóiratban megjelentek, például a Nature-ben, hogy csak a legrangosabbat említsem, a Mindentudás Egyetemében is szerepelt. Nyomtatásban megjelent Behálózva és Villanások címû köteteit a világ számos nyelvére lefordították. A Barabási-modell tudományos-fizikai háttérismeret nélkül is érthetõ, érdekfeszítõ témát boncolgat. Természettudósként kommunikációs területeket vizsgálva, a kutató áthidalja az egzakt (reál) és a humán tudományok közötti távolságot. Újszerû perspektívából értelmezi mindennapjainkat, és az emberi dinamikát, mozgást az egyén viselkedése alapjául tünteti fel. Miközben elfogadjuk, hogy egy bolygó pályáját pontosan, az idõjárást pedig egyre jobban elõre tudjuk jelezni, azt gondoljuk, hogy az embernél kiszámíthatatlanabb vizsgálandó alany nincs. ( ), nyilatkozta Barabási, aki az emberi létértelmezést is új megvilágításba helyezi: álmodó robotok -ként láttatja az egyént, akit automatavezérlésre kapcsoltak. A komplex hálózatok kutatása az ember látszólag kiszámíthatatlan, kaotikus mozgásában, egy entrópia-mezõben szabályokat, rendszert, törvényszerûségeket keres. Mivel csak hozzávetõleges matematikai számítások álltak eddig rendelkezésre - valószínûleg az adathiány korlátai miatt - az egyén mozgását, idõbeosztását illetõen, megoldásnak a technika látszik, hiszen a távközlési eszközök által nyújtott információk rendszerezésével az emberi dinamika és mobilitás korábban elképzelhetetlen szintû feltérképezésére nyílik lehetõség. A technológiai forradalmak által fémjelzett társadalomban mégis valami általánosat, minden egyénre jellemzõt kell találni ahhoz, hogy törvényszerûségeket állítsunk fel. Kézenfekvõnek látszik a mobiltelefon, amely manapság már nélkülözhetetlen tartozéka életünknek. A módszer lényege tehát: a mobiltelefonról rögzített adatok feldolgozása. (Korábban megjelölt bankjegyeken keresztül kísérték az adott egyének útját.) Egyszerû, törvényesen is hozzáférhetõ adatokról van szó, amelyek minden alkalommal begyûjthetõek az egyénrõl, amikor az telefonján beszél, SMS-t küld vagy fogad. Két méréssorozatban elemezték a jeleket az egyén helyváltoztatására vonatkozóan, és érdekes eredményekre bukkantak. Az emberi mozgás ugyanis korántsem olyan véletlenszerû, mint azt gondolnánk. A felmérések kimutatták az elõfeltevést, miszerint az egyén mozgásában szabályosság, törvényszerûségek érvényesülnek. Barabási László szerint minden ember mozgása egy kört ír le, és minden egyénhez hozzárendelhetünk egy tipikus távolságot. Ez természetszerûen egyénenként változik: elõfordul, hogy egy-egy ember száz kilométeres távolságot utazik egy nap, legjellemzõbb mégis az egy-két kilométeres távon belüli mozgás, amely általában az otthonmunkahely közötti lavírozás. A kutató értelmezésében az emberi mozgás sem idõben, sem térben nem véletlenszerû. A cselekvések egyrészt ismétlõdve, lökésszerûen követik egymást, az aktivitások sorrendjét fontosságuk, de a rendelkezésünkre álló idõ is meghatározza. Másrészt, a térbeli helyváltoztatásunk sem véletlen bolyongás, ahogy azt a korábbi, diffúziós modellek ábrázolták. Az úgynevezett random walk (véletlen bolyongás) helyett a Lévy flight nevû modell felel meg a mozgás reális feltérképezésére. Eszerint ritkán egy-egy nagyobb mozgás szakítja meg a kisebb elmozdulásokat, és mindez egy meghatározott pont körül történik. Természettudományos szemszögbõl az atommag körül keringõ elektronokként is jellemezhetnénk magunkat, hiszen egy meghatározott helytõl (rendszerint az otthon) jellemezhetõ távolságokra távolodunk el. Barabási László felfedezésének több triviális értelemben - is hasznosítható módozatát látja: a tömegközlekedés szervezése, a várostervezés is optimalizálható. Az innovatív szemlélet megcélzott jelensége mégis inkább az elõrejelzés. Az idõjáráselõrejelzés angliai hagyományaiból asszociálva eljuthatunk a betegségek elõrejelzéséig. A kutatási eredmények hatékonyabb járványmodellek felállítására is alkalmazhatók. Az emberi mozgás nyomon követése - fõleg azoké, akik a vírus potenciális hordozójaként nagyobb távolságokat tesznek meg - egy teljesebb képet formálhat a járvány terjedésével kapcsolatban. A fizikus jövõre vonatkozó tervei közt szerepel az elméleti modell mobiltelefonra való alkalmazása: a mobiltelefon-vírusok várható térhódításának és veszélyeinek feltérképezésére irányulnak, a cél pedig a legyõzésükre alkalmas stratégiai módszerek kidolgozása. A modell legfõbb erénye talán éppen újszerûsége. Egy karnyújtásnyira lennénk az emberi természet és viselkedés mérhetõségétõl, kiszámíthatóságától? Ezzel enyhén szólva vitatkozni lehet. Az elmélet ficama talán, hogy a magyarázat az ismétlõdésekre szûkül, míg az egyén életében váratlan események is történnek. Az elõrejelzés is tehát csak a visszatérõ motívumokra korlátozódik. Ezen a ponton az elmélet megkérdõjelezhetõ, mégis leszögezhetjük, jelentõs újításnak, eredménynek számít a hálózatok kutatásában a Barabási-modell. KOZMA ÁGNES 21

Vadrózsa A sztánai üdülőtelep (3.) 22 12. Balázs János kolozsvári szövetkezeti tisztviselõ a korábbi Kós-telekbõl 1962-ben Boldizsártól vissza nem vásárolt, majd utóbbi örökös nélküli elhalálozásával az államra maradt s a néptanácstól bérelt hely alsó felén 1975-ben kõfalú, manzárdos nyaralót építtetett. Szabadsága idején és hétvégeken családjával vagy barátokkal, esetleg egyedül rendszeresen kijár. Megengedtem neki a hozzá közel esõ kutunk használatát, ami csak javítja a víz minõségét is. 13. Vartic Constantin kolozsvári egyetemi gazdasági igazgató és Rigó János belügyminisztériumi alkalmazott a fent említett egykori Kós-telek felsõ felén 1975-ben kis emeletes nyaralót építtettek, a szomszédos Szentimrei-féle egyetemi háztól vezetett villannyal, vízvezetékkel és központi fûtéssel. A 80-as években különösen Rigóék tartózkodnak itt huzamosan, egy ismerõse pedig a kis telekrészen méhészetet állított be. 1984 õszén Rigóék is kedvet kaptak tõlem az erdõtõl Térvázlat: 1. Éjszaky-villa; 1a. Mátyás; 2. Gyergyay Boros; 3. Kiss Mór Pócsy Dan; 4. Nemes pályafelügyelő Ghibu Onisifor; 5. 1905 Pisztory Kaufmann Ferenczy Gy. Johan; 6. Gégenbauer Gutfried Bene Iskola Suciu; 7. Bene István Ferenczy Gy.; 8. Demartini (Török András, Ládai) Cernătescu, Bene István; 9. Veress Elemér Pártos dr. Csergőffy, Román József; 10. Mikó Kós; 11. Kós 1910, Boldizsár János Basa 1950 1962 Kós; 12. Balázs János; 13. Vartic Rigó János; 14. Szentimrei 1925, Képzőművészeti Intézet 1949, Babeş Bolyai Egyetem 1978; 15. Boboş Ghiţa; 16. Kós-tanya 1934; 17. Imre bányafelügyelő; 18. Bonczi István; 18a. Éjszaky (Indig) ; 19. Hadrian (csordás) ; 20. Apolzan felügyelő, posta (1936 40); 21. Reich Loránd; 22. Benkő J. állomásfőnök, Mátyás, Anuţa; 22a. Régi állomás; 23. Állomás 1932-től; 23a. Állomásfőnök 1981-től; 23b Raktár. származó száraz levelek összegereblyézésére, de olyan ügyetlenül gyújtották meg a csomókat, hogy a tûz már az erdõ felé harapódzott, és én meg Béla fiam akadályoztuk meg vízzel és taposással oltva az erdõtüzet. 14. Szentimrei Jenõ (1891 1959), hivatalos nevén Kovács Jenõ (a Szentimrei nevet anyai elõdeitõl vette föl írói névként) ny. százados. 1917-ben súlyos sebesülése után szakított hivatásos katonai pályájával s ezután avantgardista költõ és újságíró lett. Apósa, Ferenczy Gyula bankvezér pénzén, apám terve alapján 1924-ben lányai számára villát építtetett a Kós-telektõl Nádas felé szomszédos telken, amelyet sztánai földmûvestõl vásárolt. A telek az út két oldalán, az erdõ és a csermely közt helyezkedett el. Szentimreiné Ferenczy Zsizsi a 20-as években énekesnõként is fellépett irodalmi estélyeken, nagyobbik lányuk, a folklorista Ágnes Budapestre ment férjhez Lengyel Dénes íróhoz, a textiliparmûvész Judit pedig Kolozsvárra Szabó Gyula tanárhoz. A család 1936-ig a vakációkat töltötte itt. Ezt követõen 1944 õszéig állandó itteni lakosok voltak s ezért a házat megtoldották s a csermely árkában fürdõmedencét is létesítettek, akárcsak Éjszakyék, Kósék és Ghibuék a patak mellett. Mi a Szentimrei családdal jó és szoros kapcsolatot tartottunk. A 20-as évek elején apám Szentimreivel indította az elsõ erdélyi hetilapokat (Napkelet, Vasárnap) és lapkiadót is terveztek-szerveztek (Kaláka, Haladás). Apám fõleg a grafikai és nyomdai vonatkozásokkal foglalkozott, míg a pénztõkét Szentimrei apósa teremtette elõ. Szentimrei frappáns rigmusaival nyomtattuk Sztánán az apám linómetszeteivel készült 1925-ös Kaláka Kalendáriumot. Rendszeres volt, hogy ha valaki íróféle jött hozzánk, Szentimreiéket is áthívtuk. Egy alkalommal (1935