7/a Niche elmélet alapjai. Kompetíciós modellek

7/a Niche elmélet alapjai. Kompetíciós modellek Minden biocönózisban minden populációra leírhatjuk annak térbeli elhelyezkedését, funkcionális kapcsolatait, a környezeti tényezők hasznosítási módját, annak jellemző értékeit. Mindezek egybevetésével meghatározhatjuk adott populációnak a biocönózis többi populációjához viszonyított helyzetét (ökostátuszát), amelyet legjobban az ökológiai niche-vel jellemezhetünk. A sokdimenziós ökológiai tér azon részét, amelynek ininden pontja mindegyik ökológiai tényezőre nézve életlehetőséget biztosít a populáció számára, fundamentális niche-nek nevezzük. Ez kísérleti úton határozható meg. A generalisták niche-szélessége nagy, a specialistáké kicsi. Más populációk jelenlétében általában nem foglalható el a fundamentális niche egésze, ezért a populáció természetes élőhelyén funkcionálisan elfoglalt területre a realizált niche kifejezést használjuk. Minél nagyobb két faj között az átfedés, annál nagyobb a verseny (kompetíció). A Georgij Fjodorovics Gauze által megfogalmazott kizárólagossági elv kimondja, hogy adott miliőben két vagy több populáció nem foglalhat el tartósan egybevágó niche-t. Ha két populáció igénye és a társulásban betöltött szerepe, teljésen azonos, akkor azok vagy-földrajzilag elkülönülnek, vagy eltérő adottságú biotópokban élnek. A hasonló igényű rokon fajok térben vagy időben felosztják maguk között az élőhelyet. Ha valamely létfeltétel, amelyet a populációk hasonló módon használnak fel korlátozott mértékben áll rendelkezésre, akkor az élőlények e tényezőkért versengenek. Az ilyen kölcsönösen hátrányos kapcsolat a kompetíció. A versengés bármely ökológiai faktorért folyhat. A kompetíciónak jelentős szabályozó szerepe van a társulásokban. Az azonos létfeltételekért való versengésben általában az egyik kpmpetitor versenyképesebbnek bizonyul és megmaradómig a másik vagy elpusztul, kiszorul a társulásból vagy valamilyen alkalmazkodás révén megpróbál beilleszkedni az életközösségbe. Az élővilág fejlődéstörténete során e folyamatok már lejátszódtak. Ha ma egy stabilis biocönózis populációit, a kompetíció szempontjából vizsgálunk azt találjuk, hogy a populációk igényeiket és lehetőségeiket összehangolva osztják fel egymás között a rendelkezésre álló fonásokat. Kompetíció akkor léphet fel, ha egy ilyen stabil életközösségbe új populáció kerül. Napjainkban ilyen bevándorlás általában az ember közvetítésével történik, igen gyakran káros következményekkel. Kompetíciós egyenletek: - 1. faj győz (létszámváltozás - másik faj kihal), - 2. faj győz (ugyanaz fordítva), - bármelyik felülkerekedhet, - egyik sem győz, egymás mellett élnek, 7/b Körös Maros Nemzeti Park A védett terület nagysága: 50 134 hektár, ebből fokozottan védett 6411 hektár. Elhelyezkedés: A nemzeti park tizenhárom különálló területet foglal magában, elhelyezkedésük a részletes ismertetésnél található. A Kárpát-medence központi területe, különösen az Alföld keleti, a pleisztocén óta folyamatosan süllyedő részei, időtlen idők óta vízjárta, nedves, lápos területek voltak. A hűvös, csapadékos Kárpátokból és előhegyeiből induló, majd útjuk során folyóvá duzzadó vízfolyások az Alföld lapos tájaira érve meglassultak, és lerakták a száz kilométereken át összegyűjtött hordalékukat. Az így megemelkedő térszínek között meanderezve, ráérős girbe-gurbán bejárták a tájat, vízzel árasztották és ligetes, mocsaras világgá alakították a keleti részek végeláthatatlan erdős pusztáinak jó részét. Magyarország három alföldi nemzeti parkjának (a Hortobágyi, a Kiskunsági és a Körös Maros) mindegyike komoly hangsúlyt fektet az egykori zsombékos vízi világ maradványainak, tájképi 7-es tétel szerk: Gincsai János oldal 1

arculatának megmentésére, a Körösök és a Maros vízrendszere által alkotott táj mégis különleges helyzetben van. A három folyó a Tisza, a Körösök és a Maros által határolt dél-tiszántúli terület értékét a lebilincselő tájképi és történeti adottságokon túl annak köszönheti, hogy a nyugati oldalán a Tisza miatt zárt táj keletre, Erdély felé nyitott. A nyugatra tartó, és a területnek életet adó folyók vize még segíti is ezt a kapcsolatot. Ezért a Körös- és a Maros-völgy, valamint a két folyó által határolt hamisítatlan alföldi táj egyes keleti, erdélyi növény és állatfajok legnyugatibb elterjedési területe, ráadásul az eredeti élőhelyüktől meglehetősen eltérő társulásokban. Így ez a "multikulturális szerveződés" igazi kuriózumnak számít. 1. Dévaványai túzokrezervátum és az Ecsegi-puszták (Területe 13 085 hektár. Fokozottan védett 2630 hektár. A nagyjából Dévaványa, Bucsa, Ecsegfalva és Túrkeve között elterülő védett terület, amely a Nagy- Sárrét tájegységtől nyugatra található, önmaga is nyolc különálló részből áll. A táj jelenlegi arculatát alapvetően befolyásolja, hogy a Nagy- és az ettől délkeletre elterülő Kis-Sárrét egészen a 19. század második feléig a Kárpát-medence legnagyobb egybefüggő mocsárvidéke volt. A lecsapolások után a löszös, agyagos, és kiszáradás után kialakult szolonyeces-szikes talaj jelenleg is meghatározza a puszták növény- és állatvilágát: a védett területek mozaikjainak túlnyomó többségét füves puszta, száraz, szikes gyepek, és néhány, még vízjárta helyen mocsárrétek, nedves szikes gyepek alkotják. Az egykori állapotot legszebben az ecsegpusztai rész, illetve az azon átfolyó Hortobágy-Berettyó mutatja, amelynek ez a védett része valahogy megúszta a folyószabályozás jóindulatú, de igen sokszor hallatlan károkat okozó időszakát. A lassan kanyargó folyó ártere, kanyarulataival közrefogott pusztafoltjai évszázadokkal ezelőtti látványt nyújtanak. Védett vízi növények kolokán, vízitök, sulyom úsznak a vízen, és a tündérfátyol sem ritka. Az ártéri ligeterdők madárvilága rendkívül gazdag: a fákon több fajból álló gémtelep zsivajog, a parti növényzetben kis nádi énekesek költenek, a vízen több récefaj is gyakori. (A folyó gátján a terület bejárható.) A folyótól délre, a puszták egy részét rendszeresen elárasztják, ami több ezer madárnak ad táplálkozási lehetőséget, vonulási időben pedig akár tízezerszám lepik el a táplálkozó madárcsapatok. A szikes, ecsetpázsitos gyepen székicsér, fogoly és túzok él, az erdőfoltokban kékvércse költ. A terület világhírét kétségtelenül a Dévaványa körüli pusztákon élő túzokok, a túzokrezervátum, illetve a túzok mentésére, szaporítására kialakított központ alapozta meg. Európában mintegy tizenötezer túzok él (nagy részük Spanyolországban), és ennek körülbelül egytizede Magyarországon. Ezért a meglévő állomány szigorú védelem alatt áll, a dévaványai puszták látogatása tilos hiszen az itt élő mintegy négyszáz túzok Európa egyik utolsó nagyobb csoportja, a terület pedig a legnagyobb párosodó- (dürgő), és fészkelőhelyük. A világ egyik legnagyobb, repülni képes madarát azonban közelről is megszemlélheti a látogató a Réhelyi központban, ahol félvad túzokok sétálnak a telepen. A kiállítás megismerteti a látogatót a tájegység természeti értékeivel, és az egykor a pusztákat ezrével járó, jellegzetes alföldi madár életmódjával. A védett területek többi kisebb-nagyobb tagja (Kisbucsai legelő, Udvarnoki gyep, Csejtpuszta, Kérsziget stb.) egyaránt változatos tájszerkezetű, szántófölddel, ecsetpázsitos, csenkeszes kaszálóréttel, szikes gyeppel, és szikesekkel tarkított mozaik. Ahogy a kiskunsági és a hortobágyi szikesekre is jellemző, a szárazabb részeken itt is szikpadkák, vakszikfoltok tagolják absztrakt mintákká a szikes gyepet. Az extenzív művelésű rétek-legelők világa pedig a színskála teljes spektrumát bejárja az üde tavaszelőtől a szikkadt nyáron át a lila réti őszi rózsa őszi virágzásáig. A táj védett növényritkaságai között megtalálható még a macskahere, az őszi kikerics, és az erdélyi útifű. A puszták madárvilágát a túzokon kívül olyan ritkaságok jellemzik, mint az ugartyúk, a réti fülesbagoly, a hamvas rétihéja. A halastavakon és környékükön bakcsó, fattyúszerkő, kis- és nagykócsag, szürke 7-es tétel szerk: Gincsai János oldal 2

gém látványa kápráztatja el az oda látogatót. A túzokrezervátum körül elterülő réteken túzokot is láthat a jó távcsővel felszerelkezett, óvatos látogató, különösen, ha csendben felül egy kunhalom alig pár méterrel a táj fölé emelkedő tetejére, és türelemmel pásztázza a vidéket. 2. Kis-Sárrét, Biharugrai halastavak (Területe 8080 hektár. A halastavak kivételével szabadon látogatható) Ez a terület a 19. század közepéig igazi vadvízország volt, amelyet a Sebes-Körös ágai és a területre vezető számtalan kisebb-nagyobb ér árasztott folyamatosan vízzel. Még a lecsapolási munkálatok után is nagy kiterjedésű zsombékos, lápos részek színezték a legelők által uralt tájat, arról nem is beszélve, hogy múlt század elején Biharugrától délre megkezdték a ma is élő halastavak kialakítását, ami az északi részen ismét életet hozott a kiszáradó vidékre. A védett terület három fő egységre osztható az élőhelyek szempontjából: Biharugra és Kőrösnagyharsány között két nedves, zsombékos, az egykori Sárrét hangulatát őrző rét húzódik: az Ugrai- és a Sző-rét. Egyes részeik állandóan vízzel borítottak, a nedves kaszálókon réti iszalag, pompás és hússzínű ujjaskosbor virít, a szárazabb részeken őszi kikerics él. Égeres, nádas, sásos, gyékényes mozaikja, egy-egy fűz- és nyárcsoporttal szívet melengető látvány. A területen gyakori táplálkozó vagy fészkelő faj a bíbic, a nagy goda, a kanalas és a vörös gém, a nagy kócsag. A két halastó (a Biharugrai és a Begécsi) madárvilága még ennél is gazdagabb, és a Biharugra melletti megfigyelőtoronyból szépen belátható. A terjedő nádasszegélyekben nyári lúd, fekete és vörös nyakú vöcsök, nagy kócsag költ, a vízen vadrécecsapatok, a tavak mellett gulipánok, cankók, nagy godák láthatók. A halastavak gátjaiban hosszú ideje vidrák élnek. A halastavak környékének szikes pusztáin lila ökörfarkkóró, zsálya, sziki kocsord virít, és a pusztákon mintegy húsz pár túzok is él. A védett terület harmadik része, a Geszt és Mezőgyán térségében található erdős rész, amelynek tölgyeseit a Tisza-család telepítette, ezért tájtörténeti szempontból is értékesek. Az erdőkben ritka erdei szikes gyepek találhatók, és madárviláguk is párját ritkító: a darázsölyv, a holló, és a békászó sas kisebb nagyobb gyakorisággal fészkel a területen, de a halastóra járó réti sasok is kedvelik ezeket az erdőket előfordul, hogy akár húsz példány is ott éjszakázik. A kultúrtörténeti értékek közül kiemelkedik a geszti csónak-fejfás temető. 3. Körös-ártér (Területe 7320 hektár, szabadon látogatható) Ez a több, mint száz kilométeres szakasz a Hármas-Körös partján húzódik Gyomaendrődtől Csongrádig, több város és település határát is magába foglalva. Természetesen az élőhelyek minősége, a növény- és állatvilág is erősen különbözik attól függően, hogy a lakott helyektől távol eső, holtágas részekről, vagy éppen egy kedvelt kirándulóhelyről beszélünk hiszen a Körös-part a környéken lakók kedvelt pihenőhelye. A Körös-völgy elsődleges értéke a látvány, a táj. A környék mezőgazdasági területei között a folyó árterét követő ligeterdő-szalag az egykor volt ligetes árterek, szabályozatlan vizek emlékét őrzi. Sajnos az ártéri erdők nagy része mesterségesen telepített, de mára már természetes módon alakul, hiszen jó ideje védelem alatt áll, ezért erdészeti tevékenységet nem végeznek bennük. Rekettyefüzesek, öreg, odvas nyárcsoportok, tölgy-kőris-szil ligetek váltják egymást, a holtágakban sulyom, rucaöröm, tündérrózsa tenyészik. A hullámtéren kis tavacskák, tocsogós területek nyújtanak otthont a csendesebb, és az iszalag, ligeti szőlő által áthatolhatatlanná szőtt területek madarainak: fekete gólya, szürke gém, szalakóta, jégmadár, egerészölyv, héja, vörös vércse, ritkábban réti fülesbagoly, kabasólyom fészkel itt. A legeldugottabb ártéri sűrűben pedig vidra, vadmacska és borz él. 4. Kardoskúti Fehér-tó (Területe 5630 hektár, ebből a tó és közvetlen környéke 492 hektár. Nem látogatható, de a védett terület határában álló megfigyelőtoronyból belátható.) 7-es tétel szerk: Gincsai János oldal 3

Az Orosházától délkeletre található szikes terület igazi kuriózum. A tó az Ős-Maros egyik holocénkori mellékágából alakult ki, és eredetileg stabil, ligeterdőkkel körülvett élőhely volt. Ezt az ún. Körös-kultúra újkőkori földműves-erdőégető civilizációja alakította át füves pusztasággá, mára pedig a vízrendezések folytán instabil, nyáron teljesen kiszáradó szikes tóvá alakult. A terület másik földtani érdekessége, hogy az Ős-Maros felszín alatti mederrendszere mind a mai napig aktív, és nehezen kiismerhető vízmozgásokat eredményez. A tó is ennek köszönheti, hogy bár se be- se kivezető vízfolyással nem rendelkezik, mind a mai napig él (gyakori, hogy a föld alól, a sziket megemelve tör fel a víz, gyakran emberveszejtő mocsaras foltot kialakítva). A földtani furcsaságoknak köszönhetően a tó környékén a szikesek majd valamennyi típusa fellelhető, a sós környezet a tengerpartokat és az ázsiai szikeseket idézi. A vakszikkel pettyezett szoloncsákos, máshol szolonyeces sziki réten a szikes puszták jellegzetes növényei élnek: bárányparéj, sóballa, és sóvirág. Kissé távolabb, az időleges vízborítású részeken száraz pusztagyepek, és ecsetpázsitos szikes kaszálók találhatók. A puszta legértékesebb növényfaja a Magyarországon nagyon ritka vetővirág. A tómeder nyárra vakító fehérré váló szikese és a környékbeli pusztaság rendkívül értékes madárvilágnak ad otthont: széki lile, széki csér, ugartyúk, gólyatöcs, nagy goda, túzok él a területen, ahol mintegy nyolcvan fészkelő fajt számláltak eddig. Ami azonban a terület legnagyobb, nemzetközi jelentőségű értéke, hogy az Alföld keleti oldalán annak a pusztasornak a legjelentősebb tagja, amely a madárvonulás egyik főútvonalába esik. Ősszel és tavasszal a mai napig darvak, lilikék, vetési ludak tízezrei szállják meg a tavat és környékét, és a vonulók között mindig akad valódi ritkaság. Több alkalommal is láttak már itt batlát, vörösnyakú ásóludat, reznek túzokot, pusztai sast. Kardoskút környékének kulturális öröksége is gazdag. Az említett újkőkori leleltek az orosházi és a hódmezővásárhelyi múzeumban találhatók, de hasonlóképp értékes a 12. századi Csomorkányi templomrom, amely pusztatemplomként nagy terület embereinek szolgált szellemi lakhelyül. 5. Szabadkígyósi-puszta (Területe 5150 hektár, ebből szigorúan védett 867 hektár. A kastélypark az ott működő iskola engedélyével, a szigorúan védett részek kísérővel, a többi terület szabadon látogatható.) A Szabadkígyós és Kétegyháza között elterülő védett puszta mezőgazdasági területek, ősgyepek, erdőspuszta-foltok és időszakosan víz borította nedves rétek mozaikja, bár az utóbbi évek szárazsága miatt a terület mindinkább szolonyeces szikes puszta jellegűvé válik. A terület nem asztal simaságú, mert a pleisztocénban itt kanyarogtak a Maros mellékágai, és máig felismerhetők hordalékkúpjai, illetve a medrek mélyebb részei. A területen elsősorban a déli részeken majd negyven kurgán vagy kunhalom található, amelyek az egykori pusztai lovasnépek temetkező és őrhelyei voltak. Kulturális és történelmi értékeik mellett a kunhalmok növénytani szempontból is védendők, mert értékes löszpusztai gyeptársulások élnek rajtuk. A terület északi részén található a kígyósi Nagylegelő vagy "Nagy-gyöp". A természetvédelmi szakemberek tavasszal hosszabb ideig elárasztják, ezért a pusztai és a vízimadarak paradicsomává válik, mi több, megjelent a tarajos és a pettyes gőte is. A védett rész nyugati oldalán húzódik a Nagyerdő, értékes erdőspusztai társulásokkal, gazdag madárvilággal. Délebbre, a szikesedő pusztán a sziki világ minden jellegzetessége megtalálható, ám olyan ritkaságok társaságában, mint az erdélyi útifű, a vetővirág vagy a tavaszi hérics, madárvonulás idején pedig az egész terület egyetlen gyönyörű madár-kakofónia. A védett terület másik része a Szabadkígyós határában található Wenckheim-kastély, ami az 1870-es években Ybl Miklós tervei alapján és irányításával épült. A kastély körül hatalmas kastélypark, melynek kisebb része a francia parképítés szabályai szerint, nagyobb része angol tájképi stílusban épült. A gazdag gyűjtemény alapját az őshonos tölgyek alkotják, de a család a közeli arborétumokon 7-es tétel szerk: Gincsai János oldal 4

túl Amerikából és Afrikából is hozatott fákat. A hatalmas platánokon és vadgesztenyéken túl páfrányfenyők, mocsári ciprusok (Taxodium distichum) díszlenek a kert több, mint százötven fásszárú faja között. 6. Cserebökényi-puszták (Területe 4530 hektár, szabadon látogatható.) Ez a terület szó szerint a Cserebökénytől délkeletre elterülő pusztákat jelöli, de gyakorlatilag a Szentes és Szarvas között található, északon inkább nedves, délen száraz, szikes pusztákat értik alatta a helyiek. Ez a terület egykor a Körös és a Maros torkolatának vidéke volt, az északi mocsaras, nedves kaszálókkal tarkított rész máig őrzi ezt a hangulatot. A pusztán vékony vízerek szállítják a nyár felé mind kevesebb vizet, a mélyedésekben ideiglenes kis tavacskák húzódnak meg, a tájat nyáras erdőfoltok, fűzcsoportok díszítik. Egy-egy nagyobb érben olyan ritkaságok tenyésznek, mint a buglyos boglárka. Délebbre már a szárazabb, szikes gyepek uralják a területet, szikes, ecsetpázsitos gyepen a szikes puszta jellegzetes növényei díszlenek. A puszta madárvilága rendkívül gazdag. Elég csak a következő névsoron végigtekinteni (és ezek mindegyike fészkelő a Cserebökényi pusztákon!): fekete gólya, ugartyúk, bölömbika, guvat, gulipán, gólytöcs, haris, szalakóta, réti fülesbagoly, kék vércse. A vonulási időszak madár tízezreinek látványa pedig akárcsak a nemzeti park többi területén felejthetetlen élmény. Kulturális szempontból hasonló csoda a 15. században épült ecseri pusztatemplom maradványa is Fábiánsebestyén mellett. 7. Csanádi- vagy Pitvarosi-puszták (Területe 4124 hektár, kísérővel látogatható.) A Tiszántúl déli részét a jégkorszak hullópora, és az akkori folyók által szállított hordalék keveréke töltötte fel a földtörténeti újkor végén, így alakult ki az a nagyon termékeny löszpusztai talaj (a csernozjom), amelynek nagy részét már régen feltörték és művelésbe vonták. A Makót Mezőhegyessel összekötő műút két oldalán fekvő védett terület északi része, az ún. Montágpuszta, ennek a löszpusztának, és a löszpusztai ősgyepnek az egyik utolsó nagy, egybefüggő maradványa. Ez a társulás valaha Ázsiától egészen az Alföldig hatalmas területeket fogott át, ma a montág-pusztai ősgyep ennek legnyugatibb hírmondója, olyan értékes, reliktum fajokkal, mint a vetővirág, vajszínű here, macskahere, kígyófarkfű, kék atracél. Az út déli oldalán elterülő Blaskovics-puszta szintén kuriózum. Szikesei nem a lecsapolás során keletkeztek, hanem jóval régebben, a jégkorszak után alakultak ki, ezért élőviláguk ősibb és sokkal gazdagabb. A terület szikes pusztái és nedves kaszálói féltett növényritkaságok élőhelyei: sziki rózsa, endemikus erdélyi útifű, lápi pitypang talál itt utolsó menedékre. A szikeseken nyár végén milliószámra nyílik a védett, és máshol ritka őszi csillagvirág. A Királyhegyesi rész szikes Liliomosmocsarában pedig buglyos boglárka, kisfészkű aszat és pompás kosbor virágzik. A terület madárvilága tán már hangsúlyozni sem kell a nemzeti park más területeihez hasonlóan párját ritkítóan gazdag, fajösszetétele hasonló a Kardoskúti Fehértóhoz. Madárvonulás alkalmával pedig madarak paradicsomi kavalkádja ünnepel a zavartalan pusztán. A Csanádi-pusztákon még viszonylag nagy számban él Magyarország egyik fokozottan védett emlőse, a földikutya is. 8. Mágor-puszta (Területe 947 hektár, a puszta szabadon látogatható, a történelmi emlékhely belépődíjas.) Mágor-puszta Vésztőtől keletre, a Kis-Sárrét nyugati határán fekszik, egykor, a folyószabályzás előtt ez a vidék a Sebes-Körös birodalma volt, a felszíni formák és a növénytársulások azóta is emlékeznek erre: a löszgyepek és a víz hiányában szikké aszott föld mellett holtágmedrek, nedves rétek, ligeterdők foltjai élnek az alig ezerhektáros kis területen. A növényfajok listája szintén az elmúlt évszázadok jobbára már ember okozta változásait tükrözi: a holtágban sulyom él, a szikes gyepen erdélyi útifű, 7-es tétel szerk: Gincsai János oldal 5

őszi rózsa. A terület igazi értéke azonban a Mágor-pusztai Régészeti Feltáróhely. A táj fölé alig emelkedő dombocska nemzetközileg is párját ritkító leleteket rejt. Az egyikben egy megnyitott kunhalom gyomrában (!) ötezer éves újkőkori leletek közé léphetünk: kőkorszaki szentély, koporsó, szent tálkák és edénytöredékek veszik körül a látogatót döbbenetes élmény. A mellette álló dombon pedig a pogány Vata nemzetsége, a Csolt épített templomot a 11. században, amelyet a kereszténység felvétele körüli harcokban leromboltak. A 12. században már bencés pusztatemplom állt a helyén. A teljes történet nyomon követhető a dombok alján berendezett kiállítóteremben. 9. Bélmegyeri Fáspuszta (Területe 644 hektár, ebből szigorúan védett 82 hektár. Csak kísérővel látogatható.) A Bélmegyertől északra található Fáspuszta a középkorban még lakott település volt, ma pedig a nemzeti park egyik legféltettebb kincse. De nem a hajdan volt település, hanem a környékén a csodával határos módon fennmaradt, és az évezredekkel ezelőtti erdős sztyeppeket idéző erdőspuszta miatt. Az ezredéveken át lakott területen az erdőket felhasználta az ember, fűtött velük, csónakot és házat épített belőlük. Ez a több száz éves sziki tölgyes szomszédságában a fává cseperedő vadkörte és galagonya, és a tisztások sziki erdőspusztai gyepei valahogy megúszták. Felejthetetlen élmény. Az erdőben megbúvó növényritkaságok között sziki kocsord, sziki nőszirom, és sziki lórom is él. Az erdő madárvilága igen gazdag: szalakóta, barna kánya, gyurgyalag, holló költ itt, és az erdő a vegyes gémteleptől hangos. 10. Maros-ártér, Makó-Landori erdők (Területe 2852 hektár, szabadon látogatható.) A Maros Erdély és Magyarország talán legmisztikusabb, hihetetlen történetek tucatjait éltető folyója. Vigyázni kell vele, minden évben áldozatot követel, ha nem tisztelettel közelednek hozzá. Persze a magyarországi szakasz éppen csak az utolsó pár kilométerét foglalja magába, de még itt is helyüket változtató, esetenként emberláb nem járta szigeteket, nehezen járható, buja, kemény- és puhafás ligeterdőket éltet a folyó. A nemzeti park a tápéi rév után kezdődik és Makóig tart, de érdemes a folyót a gáton, az úton Nagylakig követni. Árterén nálunk ritkaságnak számító növények élnek (széleslevelű nőszőfű, medvehagyma, szártalan kankalin). A ligeterdők madárvilága is az érintetlen természetet jelzi: a holló, a kabasólyom, a fekete gólya és a két gémtelep lakói egyaránt otthon érzik magukat. 11. Kistompa-pusztai löszpusztarét (Területe 21 hektár, a terület az átvezető dűlőutakon bejárható.) Ez a nagyon érzékeny, parányi terület Magyarország legnagyobb egybefüggő löszpusztai ősgyepe. A kis ékszert, amely egy határtalan nagynak tűnő régvolt világot éltet, körös-körül művelt területek veszik körül. Kis területe a mellette húzódó műútról és a rajta keresztül vezető földutakról tökéletesen bejárható, de "gyepre lépni tilos", mert igen értékes társulása a legkisebb rongálásra elgyomosodhat. A puszta pillanatról pillanatra változtatja arcát, a fényviszonyok legkisebb változására is reagál. Jellemző növényfajai átfogják a teljes színskálát: kunkorgó árvalányhaj, réti iszalag, csuklyás ibolya, koloncos legyezőfű, pusztai meténg stb. virít a kis területen. A föld alatt pedig egy kicsi, de stabil földikutya-közösség éli mindennapjait. 12. Csorvási löszgyep (Területe 2 hektár, nem látogatható.) A széltében-hosszában alig pár lépésnyi terület egyetlen növény, a volgai és a tavaszi hérics természetes kereszteződéséből kialakult erdélyi hérics legnagyobb magyarországi populációját hivatott megvédeni. Máig nem tisztázott, hogy a Csorvás mellett, a vasúti töltésoldalban és egy földút mellett 7-es tétel szerk: Gincsai János oldal 6

elterülő erdélyi hérics hogyan került oda. Egy biztos, mesterségesen a növény nem szaporítható, ezért az ezen kívül mindössze három helyről előkerült növény csorvási lelőhelyét szigorúan őrzik. 13. Tatársánci ősgyep (Területe 0,6 hektár, nem látogatható.) Magyarország legkisebb Orosházától délre található, szigorúan védett, kerítéssel körbevett területének története nagyjából az időszámítás előtti hatodik században kezdődik. Ekkor az itt élő törzsek a szkíták támadásai ellen az Ős-Maros egyik mellékága köré három kilométer hosszú, kettős földsáncot emeltek. Mintegy három évszázadon át használták a védművet, majd felhagyták. Azonban a magasabb földsánc legmeredekebb oldalát azóta sem művelték, ezért az ott fennmaradt pár négyzetméteres löszpusztai ősgyep-társulás minimum 2500 éves! Legjellemzőbb fajai a csuklyás ibolya, a macskahere, az ebfojtó müge, a jakabnapi aggófű, a csattogó szamóca és a közönséges borkóró. 7/c Populáció és fajvédelem, kis populációk problémái Kis populációk problémái: Mindegyik populáció természetes sorsa hogy előbb vagy utóbb kipusztul vagy elvándorol. Kérdés csak az, hogy mikor, miért, és más populációi fennmaradnak-e a fajnak. Napjainkban a fajkihalások sebessége ezerszer gyorsabb a természetesnél, és sokkal gyorsabb a fajkeletkezéseknél. Mivel sok veszélyeztetett fajnak nagyon kevés, esetenként csak egyetlen populációja maradt fenn, ezért a populációk megmentése e fajok védelme. A megfelelő természetvédelmi program kidolgozásakor a cél az, hogy a lehető legtöbb egyedet őrizzünk meg a lehető legnagyobb területen. 1. Legkisebb életképes populáció: Shaffer vezette be a lehető legkisebb populáció fogalmát (MVP).Azt a legkisebb populációméretet jelenti, amely még elég nagy eséllyel fennmarad a belátható jövőben. kvanitatív becslést kell adni ahhoz, hogy a tetszőlegesen megállapítható keretek (fennmaradás esélye %-ban, fennmaradás éve) közötti életképességhez hány egyed szükséges. Figyelemmel kell lenni a populációt sújtó extrém veszélyekre. Szükséges a faj demográfiai jellemzőinek és ökológiai igényeinek minél pontosabb ismerete. MVP megbecsülése után az érintett faj lakókörzetének mérete alapján meg kell határozni az MVP fennmaradásához a megfelelő élőhelyből minimálisan szükséges terület (MDA) nagyságát is. A kis populációméret nem minden esetben végzetes. Kivételek ellenére azonban általában igaz, hogy a tartós fennmaradáshoz elegendően nagy populációméret szükséges. A kis populációk gyors fogyásnak és végül kipusztulásnak vannak kitéve, a következő három fő ok miatt: a. A genetikai változatosság elvesztése, és az ezzel együtt járó beltenyésztéses leromlás és genetikai sodródás, b. A születési és a halálozási ráták, a nemek arányának random fluktuációjából adódó demográfiai szélsőségek, c. A biotikus és abiotikus környezet" változékonysága. 2. A genetikai változatosság csökkenése: a változó környezeti feltételekhez való alkalmazkodás alapja a genetikai variáció, vagyis a poliform gének jelenléte a populáción belül. Ivarosan szaporodó élőlények esetében az adaptációs képesség fontos jellemzője a heterozigótaság. Egy-egy allél lehet gyakori, vagy akár nagyon ritka is populáción belül. Új allélok keletkezhetnek mutációval, de bekerülhetnek migráció útján is. A kis populációkban jelentős lehet a genetikai sodródás, vagyis az allélgyakoriságok véletlenszerű megváltozása. A kis gyakoriságú allélok nagy valószínűséggel tűnnek el a kis populációkból. A természetes populációkban a migráció és a mutáció általában ellensúlyozza a genetikai sodródás hatását. A mutáció csak kellően nagy populációkban képes hatékonyan pótolni a genetikai sodródás miatt csökkenő változatosságot, a 100 egyednél kisebb populációkban már nem. A kisebb effektív populációméret az allélok gyorsabb elvesztéséhez vezet. 7-es tétel szerk: Gincsai János oldal 7

Beltenyésztéses leromlás: A természetes populációkban számos mechanizmus gátolja a közeli rokonok közötti párosodást. (pl.illatanyagok). Bizonyos esetekben, különösen kis populációkban, ahol hiány van a párból, ezek a mechanizmusok legyengülhetnek, előfordulhat önmegtermékenyítés, illetve közeli rokonok közötti megtermékenyítés. Ennek eredményeként beszélhetünk beltenyésztéses leromlásról, ami az ilyen utódok nagyobb halálozási, kisebb szaporodási rátájában, gyakran kisebb életképességű, esetleg steril utódokban nyilvánul meg. Kisebb populációból származó magok rosszabb csírázó képességűek, a környezeti szélsőségekre érzékenyebbek, mint a nagyobb populációkból származó magok. A káros mutációk véletlenszerű felhalmozódása: Ez a kisméretű populációkat veszélyeztető sztochasztikus genetikai folyamat a beltenyésztéses leromláshoz hasonló hatást eredményező sodródás, ami a mutációval keletkező káros gének véletlenszerű fixációját eredményezi. Az ily módon rögzült káros gének tovább csökkentik a populáció méretét, ami tovább növeli az újabb káros gének fixálódásának esélyét. Ez az öngerjesztő folyamat végül a populáció kihalásához vezethet. Hibridizációs leromlás: A természetben viszonylag ritkán párosodnak egymással a más fajokhoz tartozó egyedek. De ha egy faj ritka, vagy élőhelye erősen leromlott, előfordulhat, hogy megfelelő pár híján egyes egyedek más közeli rokon faj egyedeivel párosodnak. Az így keletkezett utódok gyakran sterilek vagy csökkent életképességűek. Ezt a hatást nevezik hibridizációs leromlásnak. Felhígul az eredeti ritka faj génállománya, elvész a faj. Az evolúciós flexibilitás csökkenése: A kisméretű populációkat jellemző kisebb genetikai diverzitás csökkenti a megváltozott környezethez való alkalmazkodás képességét. 3,Effektív; populációméret. Hány egyed szükséges egy olyan populáció fenntartásához, amely életképes és képes megőrizni a genetikai diverzitást? A populáció ténylegesen szaporodó egyedeinek a száma, vagyis az effektív populációméret jóval kisebb lehet, mint az összegyedszám. Mivel a genetikai változatosság csökkenésének a mértéke az effektív populációmérettől függ, ezért a genetikai leromlás nagy összegyedszámú populációkban is lehet súlyos probléma. A kis effektív populációméret kialakulásáért felelős lehet az egyenlőtlen ivarmegoszlás (hímek és a nőstények aránya eltérő lehet a populáción belül), az egyedek eltérő szaporasága (a szaporább egyedek aránytalanul nagy részben örökítik genetikai anyagaikat a következő generációba), populációméret fluktuációjával kapcsolatos palacknyak-hatás (Sok fajra jellemző, hogy az egyes generációk között e populációméret drasztikusan változik. Ezekre az esetekre az effektív populációméret a legnagyobb és legkisebb egyedszám között adható meg, az alábbi összefüggés szerint: Ahol N = effektív populációméret, N =az 1., a 2., a t.-ik generáció egyedszáma. A genetikai változatosság fenntartása szempontjából tehát a legkisebb létszámú évek a döntőek, mert egy ilyen évben sok ritka allél elveszhet. Ezt a hatást hívjuk populációs palacknyaknak.) A fentiekből jól látható, hogy az effektív populációméret sokkal kisebb lehet a teljes létszámnál, csupán a nagy populációméret fenntartása nem zárja ki feltétlenül a genetikai romlást. 4. Demográfiai változások: Ideális esetben, stabil környezetben a populáció mérete a környezet eltartóképességének megfelelő, K egyedszámig növekszik. Ekkorra az egy főre jutó születési ráta kiegyenlíti az átlagos halálozási rátát. Ha egy évben a populáció mérete az átlagosnál kisebb születések és az átlagosnál nagyobb halandóság miatt nagyon lecsökken, akkor a következő évben még jobban ki lesz téve a demográfiai jellemzők véletlen fluktuációjának. Ez azt jelenti, hogy akár az élőhelypusztulás, akár bármilyen más ok miatt csökkent a populáció mérete, kipusztulásának, valószínűsége pusztán a demográfiai sztochaszticitás miatt is nő. Ez a fajta demográfiai sztochaszticitás, főleg az amúgy is szélsőségesen fluktuáló populációméretű fajok (egyéves növények, rövid életű rovarok) kis populációit veszélyezteti. Sok állatfaj esetében e kis populációk azér t is instabilak, mert a megszokott szociális struktúrák nem képesek kialakulni (pl. legelő állatok nem tudják megvédeni magukat).ezt a hatást nevezzük Allé-hatásnak. 7-es tétel szerk: Gincsai János oldal 8

5. Környezeti változások és katasztrófák: A kis populációk sorsára a biotikus és abiotikus környezet változásaiból adódó környezeti sztochaszticitás is jelentős hatással van, ami minden egyedére hatással van. (pl. egy védett nyúlfaj létszámát befolyásolja a hasonló táplálékot fogyasztó szarvas, az őt fogyasztó róka, stb.) 6. Kis populációk veszélyeztetettsége: A természetvédelmi biológusoknak az MVP becslésénél mind a genetikai, mind a demográfiai, mid a környezeti hatásokra figyelemmel kell lenni. A populációk méretének csökkenése azért jelent nagy veszélyt, mert minél kisebb egy populáció, annál sérülékenyebb, veszélyeztetettebb az eddig tárgyalt hatások miatt. Egy kritikus méret alatt ezek a folyamatok egymást erősítik, ezért kihalási örvényekről, beszélhetünk. A kihalási örvényekbe kerülő, egyszer már vészesen megfogyatkozott populáció nagy valószínűséggel egyre gyorsabban, s megállíthatatlanul rohan a kipusztulás felé. A környezeti sztochaszticitás, a demográfiai sztochaszticitás és a genetikai elszegényedés öngerjesztő összjátékából adódik e kihalási örvények léte. 7-es tétel szerk: Gincsai János oldal 9