NNCL1153-492v1.0 JAMES HERRIOT Állatorvosi pályám kezdetén Fordította Szász Imre Szerkesztő Baktainé Neu Piroska Lektorok: Borbás Mária, Dr. Benedek Gábor Gondolat Könyvkiadó Budapest 1988 ISBN 963-282-097-5 - 1 -
1. Erről nem beszéltek a könyvek, gondoltam, amikor a hó befújt a nyitott ajtórésen, és ellepte csupasz hátamat. Hason feküdtem a kockaköves padlón, valami meghatározhatatlan trágyalétócsában, karom hónaljig a kínlódó tehénben, s lábammal kaparászva igyekeztem támaszt találni ujjaimnak a kövek között. Derékig meztelen voltam, s a hó elkeveredett a testemet ellepő piszokkal és alvadt vérrel. A farmer füstölgő olajlámpát tartott fölém, pislákoló fénykörén túl nem láttam semmit. Nem, a könyvek nem beszéltek arról, milyen félhomályban köteleket és műszereket keresni; hogyan lehet tisztálkodni fél veder állott vízben; milyen az, amikor a kövek belenyomódnak az ember mellkasába. Sem a karok lassú zsibbadásáról, az izmok fokozódó bénulásáról, mikor az ember ujjai a tehén erőteljes kilökő nyomásai ellen dolgoznak. Nem esett szó a fokozatos kimerülésről, a hiábavalóság érzetéről, a vakrémület távoli halk hangjáról. Visszagondoltam a szülészeti könyv képére. Tehén áll a csillogóan tiszta padlón, s egy elegáns állatorvos makulátlan szülészeti köpenyben tapintatos mélységig beledugja a karját. Könynyed és mosolygó, a farmer és segítői is mosolyognak, még a tehén is mosolyog. Sehol semmi kosz, vér vagy izzadság. Az az ember a képen éppen befejezte kitűnő ebédjét, és átment a szomszédba egy kis borjaztatásra, puszta élvezetből, mintegy desszertként. Nem mászott ki vacogva az ágyából hajnali kettőkor, és nem döcögött a fagyott havon húsz kilométert álmosan előremeredve, míg a magányos farm fel nem bukkant a reflektorok fényében. Nem kapaszkodott nyolcszáz métert a fehér domboldalon az ajtótlan pajtáig, ahol a betege feküdt. Megpróbáltam még néhány centivel beljebb furakodni a tehénbe. A borjú farfekvéses volt, s én keservesen igyekeztem egy vékony kötélhurkot az alsó állkapcsa felé tolni az ujjam hegyével. Közben a karomat összepréselte a borjú és a csontos medence. A tehén minden toló erőfeszítésétől csaknem elviselhetetlenné vált a nyomás, aztán lazított az állat, és én még néhány centivel beljebb toltam a kötelet. Azon tűnődtem, meddig bírom ezt. Ha nem húzom a hurkot hamarosan arra az állkapocsra, soha ki nem szedem a borjút. Felnyögtem, összeszorítottam a fogamat, és megint előrenyúltam. Újabb hópamat zúdult be, s én szinte hallottam a pelyheket sisteregni izzó hátamon. A homlokomat is kiverte a verejték, és belecsepegett a szemembe, ahogy a kötelet toltam. Nehéz ellésnél mindig van egy pillanat, mikor az ember kételkedni kezd, hogy megnyerhetie a csatát. Eljutottam erre a fokra. Különböző beszédecskék villantak át az agyamon. Talán jobb volna levágni ezt a tehenet. A medencéje olyan kicsi és szűk, hogy azon aligha fér ki a borjú. Vagy: Szép hízott állat, kitűnő húsa lehet. Nem volna jövedelmezőbb, ha kihívatná a mészárost? Vagy talán: Ez nagyon rossz fekvés. Egy tágas tehénben könnyű volna megfordítani a fejet, de ebben az esetben csaknem lehetetlen. Persze kiszedhettem volna a borjút embryotomiával: drótot húzok a nyaka köré, és lefűrészelem a fejét. Oly sokszor végződik az ellés úgy, hogy a padló tele van fejjel, lábakkal, belsőrészhalmokkal. Vastag könyvek tanították a borjúfeldarabolás számtalan módozatát. De itt egyik sem ért semmit, mert a borjú élt. A leghosszabb nyújtózkodásommal ujjam elért a szájnyílás sarkáig, s meglepetésemre a kis állat nyelve megmoccant. Nem számítottam rá, mert a borjak ilyen testhelyzetben rendszerint elpusztulnak, megfulladnak a nyak erős hajlásától és az anyaállat erőteljes szülőgörcseitől. De ebben a borjúban még égett az élet egy szikrája, s így egyben kellett előhúzni. Odamentem a most már hideg és véres vízhez, s némán beszappanoztam a kezem. Aztán megint lefeküdtem, a kövek még jobban nyomták a mellkasomat, mint eddig. Megtámasztottam - 2 -
lábujjamat a kövek között, kiráztam szememből az izzadságot, és századszor benyomtam a tehénbe a karomat, amelyet szinte már spagettinek éreztem; végig a borjú száraz kis lábai mellett, amelyek mint a dörzspapír tépték a húsomat, aztán a meghajlított nyakig, onnan a fülig s végül, gyötrelmesen, a pofa mentén az alsó állkapocs felé, amely életem fő céljává vált. Hihetetlennek látszott, hogy már csaknem két órája ezt csinálom: küszködöm fogyó erővel azért, hogy azt a kis hurkot ráhúzzam az állkapocsra. Minden mást megpróbáltam - visszanyomni a lábat, tompa horgot a szemgödrébe akasztva óvatosan húzni, de végül is visszatértem a hurokhoz. Nyomorúságos história volt, elejétől végig. A farmer, Mr. Dinsdale kevés szavú, magas, bánatos férfiú, mintha mindig a legrosszabbra számított volna. Mellette állt magas, szomorú, hallgatag fia, s kettesben egyre mélységesebb búval figyelték erőfeszítéseimet. De a legrosszabb a bácsi volt. Mikor beléptem a domboldali pajtába, meglepetéssel láttam, hogy egy lapos nemezkalapos, csillogó szemű kis öregember kényelmesen leereszkedik egy szalmabálára. A pipáját tömködte, és szemlátomást alig várta a műsort. - Aggy isten, fiatalember - kiáltotta orrhangon West Riding-i tájszólásban. - Én Mr. Dinsdale bátyja vagyok. Odaát Listondale-ben gazdálkodom. Leraktam a szerszámaimat és bólintottam. - Jó reggelt! Engem Herriotnak hívnak. Az öreg átható tekintettel nézett rám: - Az én állatorvosom Mr. Broomfield. Gondolom, hallott róla - azt hiszem, mindenki ismeri. Mr. Broomfield nagyszerű ember, kiváltképp borjazásnál. Tudja, még sose láttam, hogy ne sikerült volna neki... Kiszorítottam egy halvány mosolyt. Bármikor máskor szívesen hallottam volna, milyen jó a kollégám, de most valahogy nem, most nem. Sőt a szavak egy kis lélekharangot kondítottak meg bennem. - Nem, sajnos nem ismerem Mr. Broomfieldet - mondtam, levetve zakómat, és igencsak vonakodva, lehúzva fejemen át az ingemet. - De nem régóta lakom ezen a vidéken. A bácsi elszörnyedt. - Nem ismeri! Hát akkor maga az egyetlen ember, aki nem ismeri. Mondhatom magának, csuda nagyra tartják Listondale-ben. - Megrendülten elhallgatott, s meggyújtotta gyufával a pipáját. Aztán rápillantott libabőrös felsőtestemre. - Az a Mr. Broomfield, az ha levetkőzik, olyan mint egy bokszoló. Én még ilyen izmos embert nem láttam. Tompán elborított a gyengeség hulláma. Hirtelen ólomlábúnak és alkalmatlannak éreztem magam. Mikor kiraktam köteleimet és műszereimet egy tiszta törülközőre, az öregember megint megszólalt: - És, ha szabad kérdeznem, mikor vizsgázott le? - Ó, úgy hét hónapja. - Hét hónapja! - A bácsi elnézően elmosolyodott, lenyomkodta a dohányt, és büdös kék füstfelhőt fújt a levegőbe. - Hát én azt tartom, hogy egy kis tapasztalatnak nincs párja. Mr. Broomfield most már több mint tíz éve dolgozik nálunk, és igazán érti a mesterségit. Nem, a könyvek nem sokat érnek. A tapasztalat, az az igazi. Fertőtlenítőt öntöttem a vödörbe, és gondosan beszappanoztam a karomat. Letérdeltem a tehén mögé. - Mr. Broomfield először mindig valami különleges kenőolajat rak a karjára - mondta a bácsi, elégedetten szippantva a pipájából. - Azt mondja, megfertőződne a méh, ha csak szappant és vizet használna. Megkezdtem a vizsgálatot. Ez az a jelentőségteljes pillanat, amelyet minden állatorvos átél, mikor becsúsztatja a kezét egy tehénbe. Másodperceken belül kiderül, hogy tizenöt perc múlva felvehetem-e a zakómat vagy többórás nehéz munkának nézek elébe. Ez alkalommal nem kísért szerencse; nagyon rossz fekvése volt a borjúnak. A fej hátul és nincs hely: mintha egy fejletlen üszőben tapogatnék, nem egy másodszor borjazó tehénben. És teljesen száraz volt - a víz órákkal ezelőtt elfolyhatott. Kinn legelt a dombokon, és egy héttel az ideje előtt kezdett borjazni: ezért kellett ebbe a félig romos pajtába hozni. Akárhogy is, hosszú ideig nem térhetek vissza az ágyamba. - 3 -
- Nos, mit talált, fiatalember? - vágta szét a bácsi metsző hangja a csendet. - A feje hátra van, mi? Akkor könnyű dolga lesz. Láttam, mit csinál ilyenkor Mr. Broomfield - körbeforgatja a borjút, és a hátsó lábánál fogva kihúzza. Hallottam már ezt az ostobaságot. A rövid praxis megtanított rá, hogy minden farmer szakértő, ha a másik farmer állatairól van szó. Ha a saját jószágukkal van baj, többnyire rohannak telefonálni az állatorvosnak, de a szomszédaiknál magabiztosak és hozzáértők, teli bölcs tanáccsal. És azt is megfigyeltem, hogy tanácsukat rendszerint értékesebbnek tartják, mint az állatorvosét. Mint most is, például: a bácsi nyilvánvalóan elismert bölcs volt, s a Dinsdale-ek alázatosan hallgatták minden megnyilatkozását. - A másik módja ilyen esetben - folytatta bácsi -, hogy az ember összeszed egypár erős legényt, és kötéllel kihúzza a jószágot, akárhogy hátra van is a feje. Felsóhajtottam, miközben ujjaimmal tapogatóztam. - Sajnos ilyen szűk helyen lehetetlen a borjút megfordítani. Ha pedig anélkül húznánk ki, hogy a fejét megfordítjuk, biztosan eltörnénk az anyaállat medencecsontját. A Dinsdale-ek összehúzták a szemüket. Nyilván azt gondolták, hogy kibúvókat keresek a bácsi magasabb rendű tudásával szembesülve. És most, két órával később, közeledett a vereség. Már-már teljesen kimerültem. Ott henteregtem s feküdtem megalázva a szennyes köveken, miközben a Dinsdale-ek mogorva csendben figyeltek, és a bácsiból szünet nélkül áradt a kísérőszöveg. A bácsi vörös képe lángolt a gyönyörűségtől, apró szeme szikrázott: évek óta nem volt része ilyen élvezetes éjszakában. Százszorosan megérte a hosszú kapaszkodás fel a domboldalon. Élénksége egy pillanatra sem csökkent; minden percet kiélvezett. Ahogy ott feküdtem, csukott szemmel, kosztól merev arccal, elnyílt szájjal, a bácsi kezébe vette a pipáját, és előrehajolt a szalmabálán. - Ebbe beletört a bicskája, fiatalember -, mondta mély megelégedettséggel. - Mr. Broomfieldnek soha semmibe nem tört bele a bicskája, de hát neki nagy tapasztalata van. Aztán meg erős ember, igen erős ember. Azt az embert nem lehet kifárasztani. A düh úgy áradt el bennem, mint egy korty erős ital. A helyes persze az lett volna, ha felkelek, ráöntöm a bácsi fejére a vödör véres vizet, lerohanok a dombról és elhajtok; el Yorkshire-ból, el a bácsitól, a Dinsdale-ektől, el ettől a tehéntől. Ehelyett összeszorítottam a fogam, megfeszítettem a lábam, és minden erőmet beleadva nyomtam be a karom; és a hitetlenség megdöbbenésével éreztem, hogy a hurok átcsúszik az éles kis metszőfogak felett, be a borjú szájába. Óvatosan, imát mormolva, bal kézzel meghúztam a vékony kötelet, s éreztem, hogy a csúszócsomó megfeszül. Hurokba fogtam azt az alsó állkapcsot. Végre csinálhattam valamit. - Fogja ezt a kötelet, Mr. Dinsdale, és tartsa kicsit feszesen. Visszanyomom a borjút, és ha maga közben egyenletesen húzza, erre kell fordulnia a fejének. - És ha lejön a hurok? - kérdezte a bácsi reménykedve. Nem feleltem. Nekinyomtam a kezemet a borjú lapockájának, és tolni kezdtem a tehén izomösszehúzódásai ellen. Éreztem, hogy a kis test tőlem elfelé elmozdult. - Most húzza egyenletesen, Mr. Dinsdale, de ne rángassa. - Magamban pedig: Ó, Istenem, ne engedd, hogy lecsússzon. A fej felénk fordult. Éreztem, ahogy a nyak kiegyenesedik a karom mellett, s az egyik fül hozzáér a könyökömhöz. Elengedtem a lapockát, és megragadtam a kis orrot. Elrekesztve kezemmel a fogakat a vaginális faltól, addig vezettem a fejet, amíg oda nem került, ahol lennie kellett: a mellső lábakra. Gyorsan kitágítottam a hurkot, míg a fülek mögé nem ért. - Most húzza a fejét, mikor a tehén nyom. - Nem, most a lábait kell húzni! - kiáltott a bácsi. - Húzzák azt a kurva fejkötelet, ha mondom! - üvöltöttem teljes hangerővel, s mindjárt jobban éreztem magam, amint a bácsi sértődötten visszatért a bálájára. A húzásra kijött a fej, s a test többi része könnyen követte. A kis állat mozdulatlanul feküdt a kövön, üveges, nem látó szemmel, a nyelve kék volt, s nagyon megdagadt. - 4 -
- Nem él. Hát hogy is élne - dörmögte a bácsi újra harcba szállva. Megtisztítottam a szájat a nyálkától, erősen belefújtam a torkába, és mesterséges légzést alkalmaztam. Miután néhányat nyomtam a bordákon, a borjú levegőért kapott, és a szemhéja megremegett. Aztán lélegzeni kezdett, és egyik lába megrándult. A bácsi levette a kalapját, és hitetlenkedve a fejét vakarta. - A mindenit, él. Aszittem, biztos belepusztult abba, amennyit elvacakolt vele. - A tűz nagy része elszállt belőle, s pipája üresen lógott a szájában. - Tudom, mi kell ennek a kis jószágnak - mondtam. Megragadtam első lábainál fogva a borjút, és odahúztam az anyja fejéhez. A tehén az oldalán feküdt, fejét fáradtan a durva padlóra hajtotta. Bordái fel-alá jártak, szemét csaknem becsukva tartotta, mint aki már nem törődik semmivel. Aztán megérezte pofája mellett a borjú testét, és átalakult: tágra nyílt a szeme, és orra szaglászva vizsgálgatta az új dolgot. Minden szimatolással növekedett az érdeklődése, nagy keservesen mellére fordult, és orrával bökögette, tapogatta a borjút, miközben mélyen a mellkasából dörmögő hangok törtek elő. Aztán módszeresen nyalogatni kezdte a borjút. A természet ilyen alkalomra tökéletes élénkítő masszázst kínál, s a kis jószág felpúposította a hátát, amikor a nyelv durva ízlelőbimbói végighúzódtak a bőrén. Egy percen belül már a fejét rázta, és megpróbált felülni. Elvigyorodtam. Ez volt az, amit szerettem. A kis csoda. Úgy éreztem, ez sohasem szürkül el, akárhányszor látom is. Amennyire tudtam, letisztítottam magamról az alvadt vért és a piszkot, de nagyobb része úgy rászáradt a bőrömre, hogy a körmömmel sem tudtam eltávolítani. Majd otthon, a forró fürdő. Fejen át felhúztam az ingemet, s közben úgy éreztem, mintha hosszasan vertek volna egy vastag bottal. Minden izmom fájt. A szájam kiszáradt, szinte összeragadt az ajkam. Egy hosszú, szomorú alak kóválygott felém. - Nem inna valamit? - kérdezte Mr. Dinsdale. Éreztem, hogy mocskos arcom hitetlenkedő mosolyra feszül. Whiskyvel jól felöntött forró tea látomása úszott elém. - Nagyon kedves, Mr. Dinsdale, szívesen innék valamit. Nehéz két óra volt. - Nem - mondta Mr. Dinsdale, s állhatatosan nézett -, úgy gondolom, a tehén. Hadarni kezdtem: - Igen, persze, hogyne, csakis, adjon neki inni. Biztos nagyon szomjas. Jót fog tenni neki. Persze, persze, adjon neki inni. Összeszedtem a holmimat, és kibotorkáltam a pajtából. Kinn még mindig sötét volt, és erős szél csapta csípősen szemembe a havat. Ahogy lefelé gázoltam a lejtőn, a bácsi éles és határozott hangja utoljára ütötte meg a fülemet. - Mr. Broomfield nem enged inni adni borjazás után. Azt mondja, kihűl tőle a gyomor. 2. Meleg volt a rozoga kis buszban, s ráadásul a rossz oldalon ültem, ahol a júliusi nap égetett az ablakokon át. Kényelmetlenül mocorogtam a legjobb öltönyömben, és ujjammal tágítottam szűk fehér galléromat. Ostobaság volt így öltözni ebben a melegben, de néhány kilométernyire jövendő munkaadóm várt, s jó benyomást kellett keltenem. Sok függött ettől a beszélgetéstől. Frissen vizsgázott állatorvos lévén az Úrnak ebben az 1937-es esztendejében, mintha egyenesen a munkanélküli-segélyért várók sorába váltottam volna bérletet. A mezőgazdaság visszaesett az egy évtizedes kormányzati nemtörődömség folytán, az igásló, a szakma fő támasza eltűnőben volt. A vészterhes próféciák igazolódtak: az egyetemről ötévi kemény gürcölés után kikerülő ifjú emberek szembetalálták magukat a lelkesedésük és duzzadó tudásuk iránt közönyös világgal, A Record hetente csak két-három álláshirdetést hozott, s általában nyolcvanan pályáztak egyre-egyre. Nem akartam hinni a szememnek, mikor a levél megérkezett Darrowbyból, a yorkshire-i Völgységből. Mr. Siegfried Farnon, az állatorvostudomány doktora szívesen lát péntek délután; jöjjek délutáni teára, s ha megegyezünk, ott maradhatok segédorvosnak. Hitetlenkedve markoltam meg a mentőövet; oly sok velem végzett barátom volt munka nélkül, vagy dolgozott boltokban, vagy segédmunkásként hajógyárakban, hogy nem reméltem magamnak sem más jövőt. - 5 -
A sofőr megint megrecsegtette a sebváltót, ahogy befordult egy újabb éles kanyarba. Az utolsó mintegy huszonnégy kilométert egyenletesen kapaszkodva tettük meg, mind közelebb jutva a Pennine-hegység távoli kék domborulatához. Sohasem jártam még Yorkshire-ban, de a név olyan megye képzetét keltette, amely éppoly nehéz és romantikátlan, mint a róla elnevezett palacsintafelfújt-körítés; szilárd értékrendre, unalomra és a vonzerő teljes hiányára számítottam. De ahogy a busz mind följebb zihált, kétségeim támadtak. Az alaktalan magaslatok magas, füves dombokká és tágas völgyekké formálódtak. A völgyfenéken patakok kanyarogtak a fák között, és tömör bazalt farmerházak emelkedtek a művelt földek foltjain, amelyek zöld félszigetként nyúltak fel a hegyoldalakon, a csúcsokról lezúduló hanga sötét hullámai közé. Láttam, hogy a kerítések és sövények helyét száraz kőfalak foglalják el, végig szegélyezik az utakat, körülfogják a földeket, és véget nem érően kapaszkodnak a környező dombokra. Mindenütt ott voltak ezek a falak, megszámlálhatatlan mérföldeken át, s magasra felnyúlva tagolták a zöld fennsíkokat. De célomhoz közeledve újra emlékezetembe tolakodtak a rémtörténetek; azok, amelyeket a néhány hónapos gyakorlatban megedződött és megkeseredett veteránok hoztak vissza az egyetemre. A segédorvost annyiba veszik, mint a kapcarongyot, és halálra éheztetik és dolgoztatják a főnökeik, akik egytől egyig szívtelenek és gonoszak. Dave Stevens, miközben remegő kézzel cigarettára gyújtott: Soha egy szabad este vagy fél nap. Velem mosatta a kocsiját, ásatta fel a kertjét, nyíratta a füvet, végeztette el a családi bevásárlást. De amikor azt mondta, hogy tisztítsam ki a kéményt, otthagytam. Vagy Willie Johnstone: Az első munkám az volt, hogy gyomorszondát nyomjak egy lóba. A légcsőbe nyomtam a nyelőcső helyett. Néhány gyors pumpálás, és a ló nagy robajjal eldőlt, mint egy darab fa, holtan. Akkor kezdett őszülni a hajam. Vagy az a szörnyű történet, amit Fred Pringle-ről meséltek. Fred megcsapolt egy felfújódott tehenet, és a farmer annyira elámult a bendőből kisistergő gáz láttán, hogy Fred nekivadult, és odanyomta az öngyújtóját a csőhöz. Süvöltő lángnyelv csapott a szalmabálák közé, és az istálló porig égett. Fred utána azonnal elfogadott egy gyarmati állást - az Antillákon, ha igaz. A fenébe is, ez az utolsó nem lehet igaz. Átkoztam lázas képzelőerőmet, s igyekeztem elűzni a pokolbeli tűzvész ropogását, a rémült marhák bőgését, ahogy mentik ki őket. Nem, ez nem lehetett ilyen szörnyű; beletöröltem izzadó tenyeremet a térdembe, s igyekeztem arra az emberre gondolni, akivel találkozni fogok. Siegfried Farnon. Furcsa név egy állatorvosnak, a yorkshire-i Völgységből. Talán német, aki Angliában tanult, s úgy döntött, hogy itt praktizál. És eredetileg nem Farnon lehetett, hanem talán Farrenen. Igen, Siegfried Farrenen. Kezdett előttem kialakulni: alacsony, kövérkés, kerekded emberke, a szeme vidám, bugyborékol belőle a nevetés. De közben elém tolakodott egy termetes, hidegszemű, kefehajú teuton képe, amely jobban illett az állatorvos főnök közkeletű elképzeléséhez. Ráébredtem, hogy az autóbusz keskeny utcán csörömpöl végig egy térre, s ott megáll. Egy szerény fűszerüzlet kirakata felett ezt olvastam: Szövetkezeti Társulás, Darrowby. Megérkeztünk. Kiszálltam, s letéve ütött-kopott bőröndömet, körülnéztem. Valami szokatlant éreztem, de először nem tudtam mi az. Aztán rájöttem: a csend. A többi utas szétszéledt, a vezető leállította a motort, sehol egy hang, egy mozdulat. Az élet egyetlen látható jele öregembereknek az a csoportja volt, amely a tér közepén, az óratorony körül ült, de őket meg mintha kőből faragták volna. Darrowbynak nem sok teret szentelnek az útikalauzok. Ha egyáltalán megemlítik, a Darrowfolyó mentén fekvő szürke kisvárosnak írják le, amelynek csupán kockaköves piactere és két régi hídja érdemel említést, más nem nagyon. De ha az ember a saját szemével látja, a fekvése nagyon szép a kavicsos folyó mentén, ahol a házak sűrűn csoportosulnak és szeszélyesen felnyomakodnak a Herne-domb alsóbb lejtőire. Darrowbyban mindenünnen, az utcákról, a házak ablakából láthatja az ember a dombot, amely nyugodt zöld tömegével több mint hatszáz méterrel a sűrűn csoportosuló háztetők fölé emelkedik. A levegő áttetsző volt, a tágasság és levegősség érzete mintha azt sugallta volna, hogy valamit magam mögött hagytam a síkságon, harminc kilométerrel korábban. A nagyváros bezártságát, piszkát, füsttét - mintha mindez máris lehámlott volna rólam. A Trengate a térről kiágazó csendes utca volt, s innen pillantottam meg a Skeldale House-t. Tudtam, hogy ez az, mielőtt még elég közel jutottam volna hozzá, hogy elolvashassam a régimódi - 6 -
réz névtáblán, amely kissé ferdén lógott a vaskorláton: S. Farnon, állatorvos. Felismertem a halvány téglán egészen a felső ablakokig rendetlenül felkapaszkodó borostyánról. Az volt, aminek a levél írta - az egyetlen borostyán befutotta ház, s lehet, hogy itt dolgozom majd, életemben először, mint állatorvos. Most, hogy a küszöbéhez értem, kapkodtam a levegőért, mintha futottam volna. Ha megkapom a munkát, itt kell szembesülnöm önmagammal. Sok mindent kell bizonyítanom. De tetszett a régi ház. György-korabeli volt, szép, fehérre festett ajtajú. Az ablakok is fehérek voltak szélesek és kecsesek a földszinten és az első emeleten, de kicsik és négyszögletesek odafenn, ahol a rájuk boruló tetőcserepek alól kikukucskáltak. A festés hámlott, a malter hulladozott a téglák közül, mégis valamilyen maradandó elegancia jellemezte. Előkert nem volt, csak a vasrács választotta el pár lépéssel az utcát a háztól. Megnyomtam a csengőt, s abban a pillanatban a délutáni békét távoli, a farkasfalkáéra emlékeztető üvöltés verte fel. Az ajtó felső része üveg volt, s ahogy bekukkantottam, láttam, hogy egy kutyafolyam ömlik elő a hosszú folyosó sarka körül, és őrjöngő csaholással zúdul az ajtó felé. Ha nem ismerem az állatokat, megfordultam és lélekszakadva elrohantam volna. Így is óvatosan hátrább léptem, s figyeltem a néha kettesével felbukkanó, szökellő, villogó szemű, habzó szájú kutyákat. Egy-két perc múlva már meg tudtam különböztetni őket, s rájöttem, hogy első becslésem, a tizennégy kutya némiképp túlzottnak bizonyult. Valójában csupán öten voltak: egy nagy őzbarna agár, akit legtöbbet láttam, mert nem kellett olyan magasra ugrania, mint a többieknek, egy spaniel, egy skót terrier, egy whippet és egy apró rövid lábú vadászterrier. Az utóbbi kutyát ritkán pillanthattam meg, mert az üveg túl magasan volt, de ha felbukkant, még őrjöngőbb hangon ugatott, mint a többi, mielőtt újra eltűnt volna. Tűnődtem, ne csengessek-e újból, mikor egy testes nőszemélyt pillantottam meg a folyosón. Egyetlen éles szóval, mintegy varázsütésre véget vetett az ugatásnak. Mikor kinyitotta az ajtót, az őrjöngő falka hízelkedően kúszott a lába körül, mutogatták a szemük fehérjét, behúzott farkukat csóválták. Soha nem láttam még ilyen szolgai bandát. - Jó napot kívánok! - mondtam a legnyájasabb mosolyommal. - A nevem Herriot. A nő a nyitott ajtóban még nagyobbnak látszott. Úgy hatvanéves lehetett, de a homlokából szorosan hátrafésült, koromfekete hajában alig volt ősz szál. Bólintott, és zord jóindulattal végigmért, de mintha további tájékoztatásra várt volna. A név nyilván nem jelentett neki semmit. - Mr. Farnon vár rám. Azt írta, hogy ma jelentkezzem. - Mr. Herriot? - mondta tűnődve. - Rendelés hattól hétig. Ha a kutyájával van baj, akkor kellene idehoznia. - Nem, nem - mondtam kimerevítve a mosolyomat. - A segédorvosi állás miatt jöttem. Mr. Farnon azt mondta, jöjjek a délutáni tea idején. - Segédorvos? Nagyon jó. - Arcvonásai némileg felengedtek. - A nevem Mrs. Hall. Én vagyok Mr. Farnon házvezetőnője. Tudja, agglegény. Nem szólt magáról, de annyi baj, jöjjön, és igyon meg egy csésze teát: Biztos hamarosan hazaér. Meszelt falak között mentem utána, cipőm kopogott a mozaikpadlón. A folyosó végén jobbra fordultunk egy másik folyosóra, s már csodálkozni kezdtem, milyen messzire nyúlik hátra a ház, mikor bevezetett egy napsütötte szobába. Nagystílűen épített szoba volt, magas mennyezetű, levegős, a vaskos kandalló két oldalán egy-egy fülke volt. A szoba egyik végén franciaablak, amely egy hosszú, magas fallal körülvett kertre nyílt. Rendetlen gyepet, sziklakertet és sok gyümölcsfát láttam. Nagy ágyás pünkösdi rózsa égett a napfényben, s a kert túlsó végén varjak károgtak egy csoport magas szilfa ágai között. Fentebb s távolabb zöld dombok emelkedői látszottak. Köznapi bútorzat állt a nagyon kopott szőnyegen. Vadászmetszetek lógtak a falon s könyvek hevertek szanaszét, némelyek polcokon a fülkében, mások a sarokban felbástolva. A kandallópárkány egyik szembetűnő végét egy félliteres ónserleg foglalta el. Érdekes serleg volt. Teletömték csekkel és bankjegyekkel annyira, hogy kidagadtak a tetején, és lefolytak a kandallóra. Ámulattal nézegettem, mikor Mrs. Hall tálcán behozta a teát. - Gondolom, Mr. Farnont beteghez hívták - mondtam. - 7 -
- Nem, átment Brawtonba, hogy meglátogassa az anyját. Nem tudom, mikor jön vissza. - Azzal otthagyott a teámmal. A kutyák békésen elhelyezkedtek a szobában, csak a skót terrier és a spaniel folytatott rövid vitát egy fotel tulajdonjoga körül - más nyoma nem mutatkozott korábbi vad viselkedésüknek. Barátságos unalommal figyeltek, s közben reménytelen csatát vívtak az álmosság ellen. Hamarosan lelankadt az utolsó bólogató fej is, és mély szuszogás kórusa töltötte meg a szobát. De én nem tudtam velük együtt elengedni magam. A csalódottság érzése fogott el. Felkészültem egy kihallgatásra, s most csak lógtam a levegőben. Nagyon furcsa volt az egész. Miért ír valaki egy leendő segédorvosnak, miért jelöli ki a találkozás idejét, hogy aztán elmenjen az anyjához látogatóba? Még valami, ha alkalmaznak, ebben a házban lakom, de a házvezetőnő nem kapott utasítást, hogy nyisson nekem egy szobát. Mi több, sohasem hallott rólam. Töprengésemet félbeszakította az ajtócsengő, s a kutyák, mintha áramütés érte volna őket, üvöltve felugrottak, és egy tömegben kizúdultak az ajtón. Örültem volna, ha nem veszik kötelességüket ilyen komolyan. Mrs. Hall nem mutatkozott, így hát odamentem a bejárati ajtóhoz, ahol a kutyák minden dühüket beleadták a műsorba. - Kuss! - kiáltottam, és a zaj abbamaradt. Az öt kutya alázatosan sunyított a lábam körül; szinte a könyökén járva. Leghatásosabb a nagy agár volt, mentegetőző vigyorral húzta fel ajkát a fogairól. Kinyitottam az ajtót, s egy kerek, lelkes arcba bámultam. Tulajdonosa, egy gumicsizmás zömök férfiú, magabiztosan támaszkodott a kerítésnek. - Aggy isten jó napot, itthol van Mr. Farnon? - E pillanatban nincs. Segíthetek valamiben? - Egen, aggyon át neki egy üzenetet, ha hazagyün. Mongya meg neki, hogy Bert Sharpe-nak, a Barrow dombrul, van egy tehene, akit föl köll fúrni. - Fel kell fúrni? - Úgy is van, mer csak három hengere jár. - Három hengere? - Egen, azt ha nem csinálunk valamit, elromlik az acskó, igaz? - Valószínűleg. - Csöcsvészt meg nem akarunk, igaz? - Nem bizony. - No jó, hát mongya meg neki. Viszlát. Elgondolkodva mentem vissza a nappaliba. Bármilyen zavarba ejtő is volt, életem első esetleírását hallottam, s nem értettem belőle egy szót sem. Alig ültem le, máris újra szólt a csengő. Ez alkalommal olyan rémisztő üvöltést hallattam, hogy a kutyák ugrás közben megdermedtek; meg is értették, és alázatosan visszatértek a székükbe. Most egy ünnepélyes úr jött, gondosan a fülére passzított szövetsapkában, az ádámcsutkáján akkurátusan megkötött sálban, a szája legközepéből kimeredő pipával. Kivette a pipát, és váratlanul ízes tájszólással szólalt meg. - Engem Mulligannak hínak, és szeretném, ha a doktor úr kikavarculna valami orvosságot a kutyámnak. - Mi a baja a kutyának, Mr. Mulligan? Kérdően felhúzta a szemöldökét, és egyik kezét a füléhez tette. Megpróbáltam teli torokból üvölteni. - Mi a baj? Egy pillanatig bizonytalanul nézett rám. - Ukádik, uram. Csúnyán ukádik. Egyszeriben szilárd talajon éreztem magam, s agyamban forrni kezdtek a különböző kórmegállapítások. - Az étkezés után mennyivel okádik? A kéz megint a fülhöz emelkedett: - Hogy mongya? Közel hajoltam oldalt a fejéhez, teleszívtam a tüdőmet, és bömböltem: - 8 -
- Mikor ukádik - mármint okádik? Mr. Mulligan arcát lassan elborította a megértés fénye. Enyhén elmosolyodott. - Igen, ukádik. Csúnyán ukádik, uram. Nem éreztem magamban erőt további kísérletezésre, így hát azt mondtam, majd elintézem, jöjjön vissza később. Alighanem az ajkamról tudott olvasni, mert elégedettnek látszott, és elment. Visszatérve a nappaliba, leereszkedtem egy székbe, és öntöttem magamnak egy csésze teát. Egy kortyot ittam, mikor megint megszólalt a csengő. Most már egyetlen vad pillantásomtól visszakushadtak a kutyák a székükbe; megkönnyebbültem, hogy ilyen gyorsan tanulnak. Az ajtóban egy csinos, vörös hajú lány állt. Nagyon fehér fogsorát villogtatva mosolygott. - Jó napot! - mondta. Csengő, műveltségre valló hangon. - Diana Brompton vagyok. Mr. Farnon meghívott teára. Nyeltem egyet, és a kilincset szorongattam. - Meghívta magát teára? A mosoly megmerevedett. - Igen, úgy van - mondta, gondosan tagolva a szavakat. - Meghívott engem teára. - Sajnos, Mr. Farnon nincs itthon. Nem tudom, mikor jön meg. A mosoly eltűnt. - Ó, - mondta, és mély értelmet adott e hangnak. - De azért talán bemehetnék. - Ó, hogyne, jöjjön be, bocsánat dadogtam, mert hirtelen ráébredtem, hogy tátott szájjal bámulom. Kinyitottam az ajtót, s ő szó nélkül elsuhant mellettem. Ismerte a járást, mert amikorra az első fordulóhoz értem, már eltűnt a szobában. Lábujjhegyen ellopakodtam az ajtó előtt, és vágtatva végigloholtam a vagy harmincméteres kanyargó folyosón egy hatalmas, kőpadlós konyhába. Mrs. Hall ott tevékenykedett, s én odarohantam hozzá. - Egy ifjú hölgy van itt; bizonyos Miss Brompton. Ő is teára jött. - Le kellett gyűrnöm azt a vágyat, hogy meghúzkodjam a ruhaujját. Mrs. Hall arca kifejezéstelen maradt. Azt gondoltam, elkezd majd a karjával hadonászni, de még csak meglepettnek sem látszott. - Menjen vissza, és beszélgessen vele, én meg viszek be még süteményt - mondta. - De mi a csudáról beszélgessek vele? Mikor jön meg Mr. Farnon? - Ó, csevegjen vele egy kicsit. Azt hiszem, Mr. Farnon hamarosan megjön - mondta nyugodtan. Lassan visszamentem a nappaliba, s amikor benyitottam, a lány újabb széles mosolyra készen megfordult. Nem is próbálta titkolni rosszkedvét, mikor látta, hogy csak én vagyok. - Mrs. Hall azt hiszi, hamarosan megjön. Talán addig megiszik velem egy csésze teát. Gyors pillantással végigmért borzas hajamtól trottyos cipőmig. Hirtelen ráébredtem, milyen piszkos és izzadt vagyok a hosszú utazástól. A lány vállat vont, és elfordult. A kutyák apatikusan nézték. Nehéz csend ereszkedett a szobára. Teát töltöttem, és feléje nyújtottam. Nem vett róla tudomást, cigarettára gyújtott. Nehéz ügy lesz, gondoltam, de próbálkoznom kell. Megköszörültem a torkom, és könnyedén azt mondtam: - Most érkeztem ide. Azt remélem, hogy én leszek az új segédorvos. Ez alkalommal még annyi fáradságot sem vett magának, hogy felém nézzen. Csak annyit mondott, ó, s e magánhangzónak most is átütő ereje volt. - Nagyon szép vidék ez - mondtam, újabb támadásba fogva. - Igen. - Még sosem jártam Yorkshire-ban, de amit eddig láttam, nagyon tetszett. - Ó. - Régóta ismeri Mr. Farnont? - Igen. - Úgy hiszem, elég fiatal - úgy harminc lehet. - Igen. - Csodaszép az idő. - Igen. - 9 -
Bátran és szívósan igyekeztem még vagy öt percig valami eredetit és szellemeset találni, de végül Miss Brompton felelet helyett kivette a cigarettát a szájából, felém fordult, és hosszan, kifejezéstelenül rám meredt. Tudtam, hogy itt a vég, és elhallgattam. Ezután csak ült, nézett kifelé a franciaablakon, nagyokat szívott a cigarettáján, s összehúzta a szemét, ahogy a füst előbodorodott ajkain. Mintha ott sem lettem volna. Kedvemre nézegethettem, és érdekesnek találtam. Még sohasem volt szerencsém a társasági lapok eleven illusztrációjával találkozni. Hűvös vászonruha, szemlátomást drága kardigán, elegáns lábak és vállra omló, pompás vörös haj. De érdekes gondolat támadt bennem. Itt ül ez a lány, és szemlátomást sóvárog egy kis kövér német állatorvos után. Kell valaminek lenni ebben a Farnonban. Az életkép végül összetört, amikor Miss Brompton felpattant. Vadul a kandallóba hajította a cigarettáját, és kivonult a szobából. Fáradtan felálltam a székemből. Fájni kezdett a fejem, kicsoszogtam a franciaablakon át a kertbe. Leroskadtam a térdig érő fűben, és nekitámasztottam a hátam egy magas akácfának. Hol a ménkűben van Farnon? Csakugyan várt, vagy valaki egy szörnyű viccet csinált velem? Hirtelen megborzongtam. Az utolsó néhány fontomat költöttem az utazásra, s ha valami tévedés történt, akkor bajban vagyok. De körülnéztem, s jobban éreztem magam. A napfény visszaverődött a magas régi falakról, méhek zümmögtek a tarka virágok tömegében. Lágy szellő mozgatta a háznak csaknem az egész hátsó falát befutó pompás lilaakác hervadt virágait. Itt béke volt. Hátradöntöttem fejem a fatörzsnek, és lehunytam a szemem. Láttam Herr Farrenent, aki éppen olyan volt, amilyennek elképzeltem, fölém magasodva. Arcán megdöbbent kifejezés. - Maka mit csinálta? - pöfögte, és kövér pofazacskói remegtek a dühtől. - Hamis ürüggyel idejötte házamba, meksért Fráulein Brompton, issza teámat, eszi ételemet. Mit csinált még, hein? Talán lopta el kanalaimat. Maga peszél segédorvosról, de nekem nem kell segédorvos. Legjobb lesz nekem telefonálni rendőrségnek. Herr Farrenen felemelte húsos kezével a telefont. Még álmomban is csodálkoztam, hogy beszélhet ilyen rémes kiejtéssel. Hallottam, mikor a kásás hang azt mondja: Halló, halló. Kinyitottam a szemem. Valaki azt mondta, hogy halló, de nem Herr Farrenen. Magas, vékony férfi támaszkodott a falnak, zsebre dugott kézzel. Valami mintha mulattatta volna. Miközben talpra kecmeregtem, ellökte magát a faltól, és kezet nyújtott: - Sajnálom, hogy megvárakoztattam. Siegfried Farnon vagyok. Ennyire jellegzetes angolt talán még életemben sem láttam. Hosszú, humoros, széles állú arc. Kicsi, nyírt bajusz, kócos, homokszőke haj. Régi tweedzakót és formátlan flanellnadrágot viselt. Foszlott gallérú kockás ing, hanyagul megkötött nyakkendő. Olyan ember, aki nem időzik hosszan a tükör előtt. Ahogy így elnéztem, máris jobban éreztem magam, annak ellenére, hogy fájt a nyakam, ahol nekitámasztottam a fának. Megráztam a fejem, hogy teljesen kinyíljon a szemem, és fűcsomók hullottak ki a hajamból. - Bizonyos Miss Brompton járt itt - nyögtem ki. - Teára jött. Mondtam neki, hogy önnek el kellett mennie. Farnon eltöprengett, de nem látszott zaklatottnak. Lassan megdörzsölte az állát. - Hm, igen - annyi baj legyen. De elnézését kérem, hogy nem voltam itthon, mikor megérkezett. Rémes memóriám van, s egyszerűen elfeledkeztem róla. Farnon hosszan, vizsgálódva végigmért, aztán elmosolyodott. - Menjünk be. Körülvezetem a házon. 3. A hosszú hátsó traktus a ház mögött a cselédek szálláshelyéül szolgált egy fényesebb korban. Itt minden sötét és keskeny és silány volt, mintegy a homlokzati rész szándékos ellentéteként. Farnon egy sor ajtó közül a legelsőhöz vezetett, amely étertől és karboltól nehéz levegőjű átjáróra nyílt. - 10 -
- Ez - mondta rejtett csillogással a szemében, mintha Aladdin barlangjának titkait készülne feltárni - a gyógyszerszoba. A gyógyszerszoba a penicillin és szulfonamidok időszaka előtt fontos hely volt. Csillogó kétliteres üvegek sorai takarták a falat földtől a mennyezetig. Ízlelgettem az ismerős neveket: Édesnitrát-szesz, Kámfortinktúra, Klorodin, Formalin, Szalmiáksó, Hexamin, Ólom-acetát, Linimentum album, Higany-perklorid (szublimát), Vörös hólyaghúzó. A címkék sora biztató volt. Beavatottként léptem be régi barátok közé. Kemény munkával begyűjtöttem tudományukat, kitanultam titkaikat évek hosszú során át. Ismertem eredetüket, hatásukat és hasznukat és őrjítően változatos adagolásukat. A vizsgáztató hangja: És milyen dózist ad a lónak? A tehénnek? A birkának? - disznónak-kutyának-macskának? Ezeken a polcokon állt az állatorvos teljes fegyverzete a betegségek ellen, s az ablak alatti padon felfedeztem a keverésükre szolgáló eszközöket; a mértékbeosztású tálakat és kancsókat, a mozsarakat és mozsártörőket. S alattuk, egy nyitott szekrényben, orvosságosüvegeket, különböző nagyságú dugók halmát, tablettásdobozokat, porokhoz való papírtasakokat. Ahogy körbejártunk, Farnon modora egyre lelkesebbé vált. Szeme csillogott, gyorsan beszélt. Gyakran kinyúlt és megsimogatott egy-egy kétliteres üveget a polcon, vagy kiemelt dobozából egy lónak való nagy pirulát, barátságosan megsimogatta, és gyengéden visszarakta. - Nézze ezt, Herriot - kiáltott fel váratlanul. - Adrevan! Ez a legkiválóbb orvossága a lovak vörösférgességének. No, persze, nem olcsó - tíz shilling egy levél. És ezek az enciánkék, méhbe való gyógypálcák. Ha feltol egy ilyet a tehén méhébe egy csúf magzatburok-visszatartás után, nagyon szép színt ad a váladéknak. Olyan, mintha csakugyan hatna is. És ismeri ezt a trükköt? Néhány jódkristályt helyezett egy üvegtálkába, és egy csepp terpentint öntött hozzá. Egy pillanatig nem történt semmi, aztán sűrű lila füst gomolygott fel nehézkesen a mennyezet felé. Harsogva belenevetett elképedt arcomba. - Boszorkánymesterség, igaz? Lovak lábsebeire használom. A kémiai reakció mélyen belenyomja a jódot a szövetekbe. - Igazán? - Hát nem tudom, de az elmélet szerint igen, és meg kell hagyni, csodálatosnak látszik. Lenyűgözi a legzordabb ügyfelet is. Némelyik a polcon álló üvegek közül nem ütötte meg azt az etikai mércét, amit az egyetemen tanultam. Például a Kólikatisztító feliratú, amelynek címkéjén egy harsány színekkel ábrázolt ló hempergett gyötrelmében. A ló pofája a néző felé fordult, és nagyon emberi kín látszott rajta. A másikon igen cifra betűkkel ez a felírás állt: Általános marhaorvosság - kiváló gyógyszer köhögés, megfázás, hasmenés, tüdőgyulladás, tejláz, tőgygyulladás és mindenféle emésztési zavarok ellen. A címke alján, szembeszökő fekete nagybetűkkel, ott állt a biztatás: Mindig enyhít a bajon. Farnon a legtöbb orvosságról mondott valamit. Mindegyiknek megvolt a maga helye ötéves praxisának tapasztalatai között; mindegyiknek megvolt a vonzereje, az egyéni titka. Sok szép formájú, nehéz üvegdugós palackot láttam, az orvosság latin nevét mélyen belemetszették oldalukba; az orvosok számára évszázadok óta ismerős neveket, amelyekhez legendák fűződtek az évek hosszú során. Ott álltunk kettesben a csillogó polcokat bámulva, s fogalmunk sem volt róla, hogy itt csaknem minden haszontalan, s a régi orvosságok ideje már-már lejárt. Hamarosan feledésbe taszítja majd őket az új felfedezések erőteljes rohama, és soha többé nem térnek vissza. - Itt tartom a műszereket - vezetett be Farnon egy másik kis szobába. A kisállat-műszerek zöld posztóval borított polcokon feküdtek takaros rendben, imponálóan tisztán. Fecskendők, fialófogók, fogmérők, szondák, kutaszok, és előkelő helyen egy szemtükör. Farnon szeretettel emelte ki dobozából. - A legutolsó szerzeményem - dörmögte a műszer sima szárát simogatva. - Csudálatos szerszám. Nézze meg vele a retinámat. Bekapcsoltam az izzót, és érdeklődéssel néztem a szeme mélyének csillogó, színes szőnyegét. - Nagyon szép: Adhatok róla egészségi bizonyítványt. - 11 -
Nevetett, és a vállamra vert. - Jó, örömmel hallom. Mindig úgy képzeltem, hogy az egyiken van egy kezdődő szürkehályog. Ezután a nagyállat-műszereket mutatta meg: horgokról lógtak a falon. Kurtító- és égetővasak, vértelen herélők, miskárolók, dobóhurkok és béklyók, elletőkötelek és -horgok. A díszhelyen egy új, ezüstös magzatdaraboló lógott, de sok műszer, éppúgy, mint a gyógyszerek egy része, múzeumi darab volt. Kiváltképp az érvágó, a középkor ereklyéje, amelyet azonban még mindig használtak, hogy bő vért eresszenek egy vödörbe. - Lesántulásra még mindig nincs ennél jobb - jelentette ki Farnon komolyan. A műtőben fejeztük be a körutat: csupasz, fehér falak, magas asztal, oxigén és éter, altatókészülék és egy kis sterilizátor. - A kisállatok kevés munkát adnak ebben a körzetben - simította végig Farnon az asztalt a tenyerével. - De én megpróbálom kifejleszteni. Mennyivel kellemesebb, mint hason feküdni egy tehénistállóban. Csak hát jól kell csinálni. A régi ricinusolaj- és hidrogén-cianid-doktrína nem ér semmit. Talán tudja, hogy sok öreg állatorvos rá se nézne egy kutyára vagy macskára, de a szakmának meg kell változtatnia a gondolkodásmódját. A sarokban álló szekrényhez ment, és kinyitotta az ajtaját. Üvegpolcokon néhány szikét, érfogót, sebvarró tűt és alkoholosüvegekben ázó bélhúrt láttam. Elővette a zsebkendőjét, és meglegyintett vele egy fültükröt, mielőtt gondosan becsukta volna az ajtót. - Nos, mi a véleménye? kérdezte, mikor kiértünk a folyosóra. - Nagyszerű - mondtam. - Szinte mindene megvan, amire szüksége lehet. Nagyon tetszik. Szemlátomást dagadt a büszkeségtől. Sovány arca elpirult. Előbb magában dudorászott, majd reszkető bariton hangon hangosan énekelni kezdett lépéseink ütemére. A nappaliban beszámoltam neki Bert Sharpe-ról. - Valami olyasmit mondott, hogy fel kell fúrni egy tehenet, mert csak három hengere működik. Acskóról és csöcsvészről beszélt - nem értettem egészen. Farnon nevetett. - Azt hiszem, le tudom fordítani. Hudson-operációt kíván az egyik eldugult csecsen. Acskó a tőgy, csöcsvész a mastitis helyi neve. - Köszönöm. Aztán jött egy süket ír, bizonyos Mr. Mulligan... - Álljon meg - emelte fel Farnon a kezét. - Hadd találjam ki... ukádik? - Úgy ám, csúful ukádik, uram. - Helyes, készítek neki megint egy fél liter bizmutkarbont. Ennél a kutyánál a távkezelést pártolom. Olyan, mint egy airdale, de akkora, mint egy szamár és barátságtalan természetű. Párszor már Joe Mulligant is leterítette - csak lerántja és cibálja, mikor nincs jobb dolga. De Joe imádja. - És az ukádás? - Nincs jelentősége. Természetes következménye annak, hogy megeszik minden útjába kerülő szemetet. No, ideje, hogy kimenjünk Sharpe-hoz. Aztán van még egy-két egyéb vizit is - nincs kedve velem jönni? Megmutatnám egy kicsit a körzetet. Odakünn Farnon egy ütött-kopott Hillman felé irányított. Amikor az utasülés felől kerültem, riadt pillantást vetettem a lekopott gumikra, a rozsdás karosszériára, a repedések finom hálójától csaknem áttetszővé szürkült szélvédőre. Nem vettem észre, hogy az utasülés nincs rögzítve a padlón, hanem szabadon mozog szánkótalpszerű lábán. Beletottyantam, és rögtön hanyatt dőltem, fejem a hátsó ülésnek ütődött, lábam a tetőnek. Farnon felsegített, nagyon kedvesen mentegetőzött, és elindultunk. Amint elhagytuk a piacteret, az út hirtelen lejtőssé vált, az esti napsütésben magunk előtt láthattuk az egész Völgységet. A nagy hegyek körvonalait meglágyította a puha fény, s egy töredezett ezüstcsíkot: a Darrow-folyót láttam odalenn a völgyfenéken. Farnon nagyon egyéni stílusú sofőr volt. Nyilván a táj bűvöletében lassan vezetett le a dombon, könyökét a kormányra támasztva, állát a tenyerébe fogva. Lenn a völgyben felocsúdott álmodozásából, és felgyorsult óránként 110 kilométerre. Az öreg kocsi eszeveszetten zötyögött végig a keskeny úton, s az én rögzítetlen ülésem jobbra-balra csúszkált, miközben nekifeszítettem lábam a padlólemeznek. - 12 -
Aztán rátaposott a fékre, néhány kitűnő vérvonalú shorthornt (rövid szarvú marhát) mutatott egy mezőn, s megint továbbrobogott. Sose nézte előttünk az utat, figyelmét a mellettünk és mögöttünk elterülő vidékre összpontosította. Ez utóbbi aggasztott a legjobban, mert sokszor vezetett nagy sebességgel, miközben a válla felett hátranézett. Végre elhagytuk az utat, és felkapaszkodtunk egy kapuval elzárt dűlőn. Nyári gyakorlataim megtanítottak rá, hogy ügyesen ki- és beugorjak a kocsiba, mivel az egyetemistákat elsősorban kapunyitogató gépeknek tekintették. Farnon azonban ünnepélyesen megköszönte minden alkalommal, s amint magamhoz tértem az ámulatból, nagyon kellemesnek találtam ezt a szokását. Megérkeztünk egy farmudvarba. - Egy sánta ló van itt - mondta Farnon. Kihoztak egy erőteljes Clydesdale-heréltet, s mi ketten figyelmesen néztük, ahogy a farmer fel-alá futtatta. - Mit gondol, melyik lába? - kérdezte a kollégám. - Az innenső mellső? Igen, én is azt hiszem. Van kedve megvizsgálni? Megfogtam a lábat, s éreztem, mennyivel melegebb a másiknál. Kalapácsot kértem, és megkopogtattam a pata falát. A ló összerándult, felemelte a lábát, s néhány pillanatig remegve a magasba tartotta, mielőtt visszatette volna a földre. - Úgy gondolom, gennyes a lába. - Biztosra veszem, hogy igaza van - mondta Farnon. - Mellesleg errefelé úgy mondják: meggyűlt. Mit gondol, mit csináljunk vele? Milyen kezelést javasol? - Felnyitni a talpánál, és kiüríteni a gennyet. - Helyes. - Felém nyújtott egy patakést. - Megfigyelem a technikáját. Azzal a kényelmetlen érzéssel, hogy vizsgázom, átvettem a kést, felemeltem a ló lábát, és két térdem közé szorítottam. Tudtam, mit kell tennem - megkeresem a sötét foltot a talpon, ahol behatolt a fertőzés, és követem, míg el nem jutok a gennyig. Lekapartam a rászáradt sarat, és nem egy, hanem több foltot találtam. Tovább kocogtattam az érzékeny területet, s végül kiválasztva egy valószínű pontot, vágni kezdtem. A szaru olyan kemény volt, mint a márvány, s egy-egy késhúzásra csak vékonyka forgács vált le róla. A ló is mintha méltányolta volna, hogy fájós lábát felemelték a földről, és hálásan teljes súlyával nekitámaszkodott a hátamnak. Ilyen kényelemben nem volt része egész nap. Felnyögtem, és megnyomtam a bordái között a könyökömmel, s bár ettől testtartást változtatott egy pillanatra, hamarosan megint nekem dőlt. A folt halványodott, s egy utolsó késvágás után teljesen eltűnt. Halkan káromkodtam, és másik foltot választottam. A hátam majd megszakadt, szemembe csorgott az izzadság, s tudtam, ha ez a folt is eltűnik, el kell engednem a lábat és pihennem. Ezt pedig nem szerettem volna Farnon fürkésző tekintete előtt megtenni. Gyötrelmesen farigcsáltam, s ahogy a lyuk mélyült, a térdem csillapíthatatlanul remegni kezdett. A ló boldogan pihent, hét és fél mázsáját tartotta ez a figyelmes emberi lény. Már azon tűnődtem, milyen látvány lesz majd, ha végül hasra esek, mikor a késpenge nyomán vékony gennysugárt pillantottam meg, amelyet folyamatos csepegés követett. - Ott jön - dörmögte a farmer. - Most majd megkönnyebbül. Kitágítottam a csapolólyukat, és elengedtem a lábat. Hosszú időbe telt, míg fel tudtam egyenesedni, s amikor hátraléptem, éreztem, hogy ingem a hátamhoz tapad. - Jó munka volt, Herriot. - Farnon átvette tőlem a kést, és a zsebébe csúsztatta. - Nem öröm, ha a szaru ilyen kemény. Tetanuszinjekciót adott a lónak, aztán a farmerhez fordult: - Felemelné a lábát, míg az üreget fertőtlenítem? A vaskos kis ember térde közé fogta a ló lábát, és érdeklődéssel figyelte, ahogy Farnon megtölti a lyukat jódkristállyal és terpentint önt hozzá. Aztán eltűnt a gomolygó lila függöny mögött. Lenyűgözve figyeltem az emelkedő s szétterülő vastag palástot. A kis ember hollétét csak a valahonnan középtájról hallatszó harákolás árulta el. Amikor már vékonyodott a füst, két döbbent kerek szem bukkant elő. - 13 -
- A mindenit, Mr. Farnon, egy pillanatig nem tudtam, mi a csuda történt - mondta köhögve a farmer. Megint lenézett a patában tátongó fekete lyukra, és tiszteletteljesen hozzátette: - Csudálatos, mire képes manapság a tudomány. Még két helyre mentünk, közte egy borjúhoz, amelynek felhasított lábát összevarrtam, lekezeltem és bekötöztem, aztán az elzáródott csöcsű tehénhez. Mr. Sharpe még mindig lelkesen várt bennünket. Bevezetett az istállóba, s Farnon a tehén felé intett: - Nézze meg, mi a baj. Leguggoltam, végigtapogattam a tőgyet; félúton felfelé kitapintottam a megvastagodott szövet tömegét. Hudson-műszerrel kellett felnyitni, hát elkezdtem feltolni a vékony fémspirált a csecsen. Egy másodperccel később levegőért kapkodva ültem a trágyacsatornában, ingem elején, éppen a gyomorszáj felett egy hasított pata világos lenyomatával. Kínos volt, de nem tehettem semmit, ott ültem levegőért kapkodva, a szájam tátogott, mint a partra vetett halé. Mr. Sharpe eltakarta a száját a kezével: a veleszületett udvariasság küszködött a pórul járt állatorvos ihlette természetes vidámsággal. - Bocsánat, fiatalember, de meg kőt vóna mondanom, hogy ez itten egy igen baráccságos tehén. Szeret kezet fogni. Aztán, saját szellemességétől elragadtatva nekitámasztotta a homlokát a tehén hátának, és hosszú, hangtalan nevetőgörcsbe esett. Idővel magamhoz tértem, és méltóságteljesen felálltam a trágyacsatornából. Mr. Sharpe fogta a tehén orrát; Farnon pedig felemelte a tehén farkát, s így sikerült a műszert túljuttatnom a rostos tömegen, s néhányszor lefelé rántva eltávolítottam az akadályt. Bár az elővigyázatossági rendszabályok némileg hátráltatták a tehenet képességei kifejtésében, így is elhelyezett néhány számottevő rúgást a karomon és a lábamon. Mikor végeztünk, a farmer megragadta a csecset, melyből hosszú, habzó fehér folyadéksugár lövellt a földre. - Nagyszerű. Most már működik a négy henger. 4. - Másfelé megyünk haza. - Farnon ráhajolt a kormányra, és kabátujjával megtörölte a repedezett szélvédőt. - A Bernkstone-hágón át, le Sildale-be. Nem sokkal hosszabb az út, és szeretném, ha azt is látná. Erősen emelkedő, kanyargós úton mentünk, egyre magasabbra és magasabbra kapaszkodva a hegyoldalon, amely meredeken zuhant le egy sötét szakadékba; a lenti sziklákon egy hegyi patak rohant a nyájasabb vidék felé. A csúcson kiszálltunk a kocsiból. A nyári szürkületben meredek hegyoldalak és csúcsok hullámai követték egymást és tűntek el a nyugati égbolt bíbor és aranyszalagjai között. Keletre egy fekete hegy magasodott fölénk fenyegető csupasz tömegével. Hatalmas, szögletesre tört szikladarabok hevertek elszórtan az alsóbb lejtőkön. Körülnéztem, s halkan elfüttyentettem magam. Ez más volt, mint az a barátságos dombvidék, amelyet Darrowbyhoz közeledvén láttam. Farnon felém fordult. - Igen, egész Anglia egyik legvadabb tájéka. Télen félelmetes. Megesett, hogy ez a hágó hetekig járhatatlan volt. Mélyen tüdőmbe szívtam a tiszta levegőt. Semmi sem mozdult a roppant tágasságban, csak egy póling sírt fel messziről, s a zuhatag távoli morajlása háromszáz méterrel alattunk éppen hogy eljutott a fülemig. Már besötétedett, mikor visszaültünk a kocsiba s elindultunk a hosszú lejtőn Sildale felé. A völgy alaktalan foltnak látszott, de itt-ott fényeket láttunk, a hegyoldalban megbúvó farmokét. Egy néma faluba érkeztünk, s Farnon keményen rálépett a fékre. Könnyedén előreszánkóztam mozgó ülésemen, és nekiütköztem a szélvédőnek. Fejem hangosat csattant az üvegen, de Farnon nem látszott észrevenni. - Remek kis kocsma van itt. Menjünk be, és igyunk meg egy pofa sört. - 14 -
Ez a kocsma újdonság volt számomra. Egyetlen nagy, kőpadlós konyhából állt. Egy roppant kandalló és régi fekete tűzhely foglalta el az egyik végét. A kandalló tetején vízmelegítő, alatta egyetlen hatalmas fahasáb sistergett és ropogott, gyantás illattal töltve meg a levegőt. Vagy egy tucat ember ült a magas támlájú padokon a falak mentén. Előttük félliteres korsók sorakoztak a kortól megvetemedett, repedezett tölgyfa asztalokon. Csend fogadott, mikor beléptünk. Aztán valaki azt mondta: - Aggyisten, Mr. Farnon - nem lelkesen, de udvariasan, s a társaság barátságos dörmögéssel, bólogatással csatlakozott hozzá. Nagyobbrészt farmerek vagy béresek voltak, mindennémű hűhó s izgalom nélkül szórakozván. Legtöbbjüket vörösre égette a nap, a fiatalok közül néhányan nem hordtak nyakkendőt, izmos nyakuk és mellkasuk kilátszott a nyitott ingből. Halk motyorgás és koppanások hallatszottak a sarokból, ahol békésen dominóztak. Farnon egy ülőhelyhez vezetett, két sört rendelt, s felém fordult: - A magáé az állás, ha akarja. Négy font hetente és teljes ellátás. Rendben? Oly váratlanul ért, hogy nem tudtam megszólalni. Felfogadtak. És heti négy font! Eszembe jutottak a Record szánalomkeltő hirdetései: Gyakorlott állatorvos munkát vállal ellátásért. A Brit Állatorvosszövetségnek közbe kellett lépnie, hogy a szerkesztő ne közölje le ezeket a segélykiáltásokat. Rossz benyomást kelt, ha a szakma tagjai ingyen ajánlják fel szolgálataikat. Heti négy font valóságos vagyon volt. - Köszönöm -, mondtam, s igyekeztem nem diadalmasnak látszani. - Elfogadom. - Helyes. - Farnon sietősen ivott egy korty sört. - Hadd írjam le a praxist. Egy évvel ezelőtt vettem meg egy nyolcvanéves öregembertől. Még praktizált, bizony, szívós öregúr volt. De már nem akart az éjszaka közepén felkelni, ami nem meglepő. És persze, más módon is hagyta szétesni a dolgokat - ragaszkodott a régi elképzelésekhez. Azoknak az ősi műszereknek egy része a rendelőben tőle való. Így vagy úgy, a praxisból alig maradt valami, s most igyekszem megint felépíteni. Most még nagyon kevés hasznot hajt, de bízom benne, hogyha néhány évig kitartunk, jól fog jövedelmezni. A farmerek szívesen látják, hogy fiatalabb ember lépett be, és örülnek az új kezelési módoknak és operációknak. De ki kell nevelnem belőlük a három és fél pennys vizitdíjat, mert ennyit számított fel az öregfiú, s ez bizony kemény küzdelem. Ezek a völgységiek csudálatos emberek, meg fogja szeretni őket, de nem szívesen válnak meg a pénzüktől, ha nem bizonyosodnak meg róla, hogy kapnak is érte valamit. Lelkesen beszélt jövendő terveiről, a sörök egymás után jöttek, és a kocsma légköre mindinkább felengedett. Lassan megtelt a terem a beözönlő helybeliekkel, fokozódott a zaj és a meleg, és záróra felé elszakadva társamtól egy nevető csoport közepén álltam, melynek tagjait mintha évek óta ismertem volna. De volt egy furcsa figura, aki ismételten feltűnt a látómezőmben. Egy öregecske kis ember, koszos fehér panamakalapban, amely öreg csizmához hasonlatosan barna, sima, időkoptatta arca felett terpeszkedett. A csoport szélén kóválygott és kacsintott, integetett. Láttam, hogy valamit akar mondani, így hát kiléptem, s hagytam magam egy üléshez vezetni a sarokban. Az öreg szemben ült velem, kezét és állát a sétabotján nyugtatta, és leereszkedő szemhéjai alól figyelt. - No, fiatalember, vóna valami mondanivalóm néked. Egész életemben jószágok közt vótam, oszt arrul mondanék én valamit. A hajam szála kezdett az égnek állni. Már estem így csapdába. Egyetemi pályafutásom kezdetén felfedeztem, hogy a mezőgazdasági világ valamennyi idősebb lakója úgy véli, hogy van valami megfizethetetlen értékű közölnivalója. És a közlés rendszerint hosszúra nyúlik. Riadtan körülnéztem, de nem volt menekvés. Az öreg közelebb húzta a székét, és bizalmasan suttogva beszélni kezdett. Sörös leheletrohamok csaptak az arcomba tizenöt centiméter távolságról. A történetében nem volt semmi új - a szokásos felsorolása csodálatos gyógyításainak, csalhatatlanul ható gyógyszereknek, amelyeket csupán ő ismer, és sok kis tanmese arról, hogyan igyekeztek lelkiismeretlen emberek kiszedni belőle a titkait, sikertelenül. Csak akkor hagyta félbe, mikor nagy szakértelemmel egyet-egyet kortyintott a korsójából; apró teste meglepően sok sört volt képes befogadni. - 15 -
De élvezte a helyzetet, s én hagytam, hadd folyjon belőle a szó. Még bátorítottam is, mert meglepetéssel és csodálattal nyugtáztam hőstetteit. Ilyen hallgatója még nem került a kis embernek. Nyugalomba vonult kisparaszt volt, s évek óta senki sem tanúsított iránta olyan érdeklődést, amilyent megérdemelt volna. Arcára ferde vigyor ült, s könnyben úszó szeme fénylett a baráti érzéstől. De hirtelen komollyá vált, és felegyenesedett. - No, mielőtt elmégy innejd, fiatalember, mondok én valamit, amit senki se tud, csak magam. Sok pízt kereshettem vóna vele. Vótak, akik évekig zargattak, hogy mongyam el, de biz én nem mondtam. Jó néhány ujjnyival csökkentette a folyadékszintet poharában, azután keskeny csíkká húzta össze a szemét. - A lovak csüdsömörgyinek és ekcémájának orvosságát. Felemelkedtem a székemen, mintha a mennyezet készülne rám szakadni. - Nem mondhatja komolyan - lihegtem. - A csüdsömörét meg az ekcémáét?! Az öreg nagyon önelégültnek látszott. - Bizony azt. Csak rá kék kenni ezt az én kenőcsömet, és a lu egészségesen mehet. Még jobb is lesz tüle! - Hangja vékony kiáltásig emelkedett, s karjának vad mozdulatával csaknem lelökte üres poharát a földre. Hosszú, hitetlenkedő füttyöt hallattam, és további korsókat rendeltem. - És igazán megmondja a nevét ennek a kenőcsnek? - suttogtam. - Meg én, fiatalember, de egy föltétellel. Nem mondhatod el senki emberfiának. Titokban köll tartanod, akkor csak te fogod tunni meg én. - Könnyedén leöntött fél korsóval a torkán. - Csakis te meg én, fiam. - Rendben van, megígérem. Egy léleknek sem mondom el. Hát mi az a csudálatos szer? Az öregember lopva szétnézett a zsúfolt teremben. Aztán mély lélegzetet vett, vállamra tette a kezét, s ajkát csaknem a fülemhez szorította. Egyet csuklott, ünnepélyesen, aztán reszelős hangon suttogta: - Fehérmályvakenőcs. Megragadtam a kezét, és némán ráztam. Az öregember, mély meghatottságában a megmaradt negyed liter sör nagy részét az állára folyatta. De Farnon már integetett az ajtóból. Ideje volt indulnunk. Kitódultunk új barátainkkal az ajtón, fény és lárma kis szigetét formázva a csendes falusi utcán. Egy tejfelhajú ingujjas fiatalember veleszületett udvariassággal kinyitotta a kocsiajtót, s én búcsút integetve, bezuhantam. Az ülés ez alkalommal a szokásosnál gyorsabban borult fel, s én hátravágódtam, fejem néhány gumicsizma közé bukott, térdem beszorult az állam alá. Csodálkozó arcok sora bámult rám a hátsó ablakon át, de segítőkész kezek hamarosan feltámogattak, s a csalárd ülést megint felemelték szánkótalpaira. Eltűnődtem, mióta lehet az ülés ilyen állapotban, s gondolt-e munkaadóm valaha is arra, hogy megcsináltassa. Eldübörögtünk a sötétben, s én visszanéztem az integető csoportra. Láttam a kis embert, panamakalapja, mintha új lett volna, fénylett az ajtón át kieső fényben. Ujját az ajkára szorította. 5. Az elmúlt öt év egyetlen pillanat felé vezetett, de az a pillanat még nem érkezett el. Már huszonnégy órája voltam Darrowbyban, s még mindig nem mentem ki egymagam beteghez. Még egy napot töltöttem Farnonnal utazgatva. Bármily különös, gondatlannak, feledékenynek és még sok minden másnak látszó ember létére Farnon kétségbeejtően óvatosan bocsájtotta szárnyára új segédjét. Ma Lidderdale-ben voltunk, s további ügyfelekkel találkoztam - barátságos, udvarias farmerekkel, akik nyájasan fogadtak, és sok sikert kívántak. De Farnon felügyelete alatt dolgozni olyan volt, mintha visszakerültem volna az egyetemre, s a professzor kísérne szemmel. Nagyon határozottan úgy éreztem, hogy szakmai pályafutásom nem kezdődik el, míg én, James Herriot ki nem megyek egy beteg állatot ellátni, segítség és ellenőrzés nélkül. Ez az idő azonban már nem lehetett messze. Farnon megint elment Brawtonba az anyját meglátogatni. Milyen odaadó fiú, gondoltam eltűnődve. S mivel azt mondta, későn jön vissza, az - 16 -
öreg hölgy aligha nem szokatlanul későn tér nyugovóra. De annyi baj legyen - az a fontos, hogy most én vagyok szolgálatban. Foszlott védőhuzatú karosszékben ültem, s a franciaablakon át néztem az árnyakat, amelyeket az alkonyi nap vetett a bozontos gyepre. Úgy éreztem, hogy sokszor fogom még ezt csinálni. Lustán tűnődtem, hogy milyen lesz az első betegem. Alighanem kevéssé drámai, a várakozás hosszú évei után. Egy kehes borjú vagy egy szorulásos disznó. S talán nem is volna rossz olyasmivel kezdeni, amivel könnyen megbirkózom. Javában elfoglaltam magam e kellemes töprengésekkel, mikor kinn a folyosón felharsant a telefon. Az állhatatos zaj természetellenesen hangosnak tetszett az üres házban. Felemeltem a hallgatót. - Mr. Farnon? - Mély, kissé nyers hang volt. Nem a helyi tájszólást beszélte, talán némi délnyugatiasság érződött rajta. - Nem, kérem, nincs itt. A segédorvos vagyok. - Mikor jön vissza? - Sajnos, csak későn. Segíthetek valamiben? - Nem tudom, hogy segíthet-e vagy sem. - A hang fölényessé vált. - Mr. Soames vagyok, Lord Hulton intézője. Egy értékes vadászlovunknak kólikája van. Tud valamit a kólikáról? Hátamon felágaskodott a szőr. - Állatorvos vagyok, tehát úgy vélem, illik tudnom róla valamit. Hosszú szünet következett, aztán megint felkaffogott a hang: - Hát, úgy látszik, meg kell elégednem magával. Különben is tudom, milyen injekció kell a lónak. Hozzon magával arecolint. Mr. Farnon azt használja. S az isten szerelmére, ne menjen rá a fél éjszaka, míg ideér. Mikor jön? - Máris indulok. - Helyes. Hallottam, hogy a hallgatót lecsapják a helyére. Égett az arcom, mikor elléptem a telefontól. Az első esetem nem lesz merő formaság. A kólika komplikált ügy, s ráadásnak ott van a nyakamban egy Soames nevű erőszakos mindentudó. A 13 kilométeres úton emlékezetből újraolvastam a nagy klasszikust, Caulton Reeks A ló közönséges kólikája című munkáját. Utolsó évemben olyan sokszor átvettem, hogy egyes részeit fel tudtam volna mondani, mint a verseket. Az agyonolvasott lapok vezetés közben ott lebegtek előttem fantom módra. Valószínűleg enyhe lefolyású lesz, esetleg kisebb görcs. Talán étrendi változás vagy túl sok jó fű okozta. Igen, ez lesz; a legtöbb kólika ilyen. Egy gyors arecolininjekció s talán némi klorodin, hogy a rossz közérzetet enyhítse, s minden rendbe jön. Gondolatban felidéztem a gyakorlatokon látott eseteket. A ló nyugodtan állt, csak időnként emelte fel egyik hátsó lábát vagy nézett vissza az oldalára. Igazán nem nagy ügy. Ezen kellemes képet részleteztem magamban, mikor megérkeztem. Makulátlan kavicsos udvarra jutottam be, amelyet három oldalról jókora lóistállók vettek körül. Egy ember állt az udvaron, széles vállú, zömök alak, nagyon elegáns kockás sapkában és kabátban, jól szabott lovaglónadrágban, fényes lábszárvédőben. A kocsi tőle mintegy harminc méterre állt meg, s amikor kiszálltam, az ember lassan és szándékosan hátat fordított nekem. Átvágtam az udvaron kényelmesen, s vártam, hogy az a másik megforduljon, de ő mozdulatlanul, zsebre tett kézzel az ellenkező irányba nézett. Néhány lépésre tőle megálltam, de még mindig nem fordult meg. Hosszú idő telt el, végül eluntam nézni a hátát, és megszólaltam. - Mr. Soames? Először nem mozdult, aztán nagyon lassan megfordult. Vastag, vörös nyaka volt, vörös képe és apró, égő szeme. Nem felelt, csak végigmért alaposan tetőtől talpig, felmérte a kopott esőkabátot, a fiatalságomat, tapasztalatlanságra valló magatartásomat. Mikor vizsgálódásait befejezte, megint másfelé nézett. - Igen, én vagyok Mr. Soames. - A Mr.-t úgy hangsúlyozta, mint ami nagyon fontos neki. - Jó barátja vagyok Mr. Farnonnak. - A nevem Herriot. - 17 -
Soames mintha nem hallotta volna. - Igen, Mr. Farnon ügyes ember. Jó barátok vagyunk. - Úgy tudom, van egy kólikás lova. - Azt kívántam, bár ne csengene a hangom olyan vékonyan és bizonytalanul. Soames még mindig valahová az égre nézett. Egy kis dalt fütyörészett halkan magában, mielőtt válaszolt volna. - Ott benn - mondta fejével biccentve az egyik istálló felé. - Egyike őlordsága legjobb vadászlovainak. Úgy vélem, szüksége van hozzáértő kezelésre. - A hozzáértőt kicsit megnyomta. Kinyitottam az ajtót, és bementem. És megtorpantam, mintha falba ütődtem volna. Nagyon nagy, vastag tőzegmohával almozott boksz volt. Egy pej ló tántorgott körbe-körbe a szélén, már mély csapást taposott a tőzegben. Habos volt a verejtéktől az orrától a farkáig, orrlyuka kitágult, szeme üresen nézett előre. Feje minden lépésnél imbolygott, és összeszorított foga közül habcsomók hullottak a földre. Csípős gőz párolgott a testéből, mintha vágtázott volna. Kiszáradt a szám. Nehezemre esett megszólalni, s amikor végre sikerült; szinte suttogtam: - Mióta van ilyen állapotban? - Ó, egy kis hasfájása volt ma reggel. Egész nap adtam neki hashajtót, vagyis ez a fickó adott. Nem volnék meglepve, ha összekutyulta volna az egészet, hiszen mindent összekutyul. Ekkor láttam, hogy valaki áll a sarokban az árnyékban, egy nagy, kövér ember, kezében kötőfékkel. - Ó, belenyomtam én rendesen a hashajtót, Mr. Soames, de nem segített rajta. - A nagydarab emberből félelem sugárzott. - Maga lóápolónak hiszi magát - mondta Soames -, de nekem kellett volna ezt a nyavalyás munkát elvégezni. Akkor biztosan jobban volna már. - Nem elég ennek a hashajtó - mondtam. - Nem közönséges kólikája van. - Hát akkor mi a franc a baja? - Nem tudom megmondani, amíg meg nem vizsgáltam, de az ilyen erős, állandó fájdalom bélcsavarodásra utalhat. - Egy fenét bélcsavarodás! Fáj egy kicsit a hasa, ennyi az egész. Nem ürített egész nap, valamivel meg kell indítani. Hozott arecolint? - Ha bélcsavarodása van, arecolin volna a lehető legrosszabb. Most is kínlódik, de attól megőrülne. Az arecolin összehúzza a bélizmokat. - A szentségit - horkant fel Soames -, ne kezdjen el itt nekem előadásokat tartani! Csinál valamit a lóval, vagy sem? A sarokban álló nagydarab ember felé fordultam: - Tegye fel rá azt a kötőféket. Megvizsgálom. A kötőfék megállította a lovat. Ott állt reszketve, nyögve, s én bedugtam kezem a bordái és a könyöke közé, hogy kitapintsam a szívverését. A lehető legrosszabb volt, rohanó, kihagyó ritmus. Felemeltem ujjammal a szemhéját, a kötőhártya sötét téglavörös volt. A hőmérő harminckilenc fokot mutatott. Átnéztem a boksz túlsó sarkában álló Soamesra. - Kaphatok egy vödör meleg vizet, szappant és törülközőt? - Mi a nyavalyának? Még nem csinált semmit, és máris mosakodni akar? - Végbélvizsgálatot akarok csinálni. Megkaphatom a vizet? - A mindenségit, én még ilyet nem láttam. - Soames elgyötörten végighúzta tenyerét az arcán, aztán a nagy emberhez fordult. - Gyerünk, ne ácsorogjon itt. Hozzon neki vizet, hátha végre csinál is valamit. Megérkezett a víz, leszappanoztam a karomat, és óvatosan bedugtam az állat végbélnyílásán. Határozottan éreztem, hogy a vékonybél baloldalt elmozdult a helyéről, és éreztem egy feszes, dobszerű tömeget is, amelynek ott semmi keresnivalója nem volt. Amikor hozzáértem, a ló megremegett, s megint felnyögött. Dobogó szívvel mostam és töröltem meg a kezemet. Mit csináljak? Mit mondjak? Soames ki-be dübörgött a bokszból, magában motyogva, miközben a fájdalom gyötörte állat vergődött és vonaglott. - 18 -
- Fogja meg jól azt a francot! - ordított a lovászra, aki a kötőféket markolta. - Mi a nyavalyát vacakol vele? A nagy ember nem szólt. Semmi hibát nem követett el, de csak nézett vissza bambán Soamesra. Mély lélegzetet vettem: - Minden ugyanarra mutat. Meggyőződésem szerint a lónak bélcsavarodása van. - Jó, jó, legyen magának igaza. Bélcsavarodása van. Csak az isten szerelmére csináljon már valamit végre. Itt fogunk ácsorogni egész éjszaka? - Itt nincs segítség. Ezt nem lehet meggyógyítani. Az a fontos, hogy megszabadítsuk a szenvedéstől, amilyen gyorsan csak lehet. Soames arca eltorzult. - Nem lehet meggyógyítani?! Megszabadítani a szenvedéstől?! Milyen hülyeségeket beszél?! Mire akar kilyukadni? Összeszedtem magam. - Kérem, engedje meg, hogy rögtön végezzek vele. - Mit beszél? - Soames szája tátva maradt. - Azt, hogy le kell lőnöm, most rögtön. Van a kocsiban taglópisztoly. Soames mintha minden pillanatban felrobbanhatott volna: - Lelőni! Maga tisztára meg van bolondulva! Tudja maga, mennyit ér ez a ló? - Az nem számít, hogy mennyit ér, Mr. Soames. Egész nap iszonyatosan szenvedett, s most már végét járja. Már régen ki kellett volna hívnia. Még elélhet egypár órát, de a kimenetel ugyanaz. És szörnyű, állandó fájdalma van. Soames a kezébe temette az arcát. - Istenem; miért kellett ennek velem megtörténnie. Őlordsága nyaral, másképp ide hívnám, hogy észre térítse magát. Én mondom, ha a főnöke itt volna, adott volna neki egy injekciót, és félóra alatt rendbe jönne. Ide figyeljen, nem várhatnánk, míg Mr. Farnon visszajön, és ő is megvizsgálja? Valami bennem boldogan kapott az ötleten. Adok neki egy morfiuminjekciót, és kimászom az ügyből. Másra hagyom a felelősséget. Olyan könnyű volna. Megint a lóra pillantottam. Folytatta vak körözését a bokszban, körbe-körbe botorkálva kétségbeesett igyekezetében, hogy maga mögött hagyja a gyötrelmét. Miközben figyeltem, felemelte imbolygó fejét, és halkan felnyihogott. Magányos, kétségbeesett, értetlen hang volt, s bennem mindent eldöntött. Kimentem a kocsihoz, és behoztam a pisztolyt. - Tartsa mozdulatlanul a fejét - mondtam a nagy embernek, s a csövet az üveges szemek közé nyomtam. Éles csattanás, s a ló lába megroggyant. Aztán ledobbant a tőzegre, és mozdulatlanul elfeküdt. Soameshoz fordultam, aki hitetlenkedve bámulta a tetemet. - Mr. Farnon kijön holnap, és felboncolja. Szeretném, ha Lord Hulton megkapná a diagnózisom megerősítését. Felvettem a zakómat, és kimentem a kocsihoz. Mikor beindítottam a motort, Soames kinyitotta az ajtót, és bedugta a fejét. Halkan beszélt, de hangjából áradt a düh. - Tájékoztatni fogom őlordságát a ma este történtekről. És Mr. Farnont is. Elmondom neki, milyen segédorvost vett a nyakába. És jól figyeljen. Ha holnap a boncolásnál kiderül, hogy maga tévedett, beperlem. - Bevágta az ajtót, és elment. Visszaérkezve a rendelőbe úgy döntöttem, hogy megvárom a főnökömet. Ott ültem, s igyekeztem elhessegetni azt az érzést, hogy zátonyra vittem a pályafutásomat, mielőtt még elkezdődött volna. De visszagondolva, tudtam, hogy nem cselekedhettem másképp. Akárhányszor gondoltam is végig az egészet, a végeredmény ugyanaz volt. Éjfél után egy óra volt, mire Farnon hazaért. Az anyjával töltött este nagyon feldobta. Sovány arca kipirult, kellemes ginszagot árasztott. Meglepődve láttam, hogy kiöltözködött; bár a szmoking régies szabású, és csontos alakján kicsit lötyögött, mégis úgy nézett ki, mint egy nagykövet. Szótlanul végighallgatta, míg beszámoltam neki a lóról. Már éppen mondott volna valamit, amikor megszólalt a telefon. - 19 -
- Kései hívás - suttogta, aztán: - Ó, maga az, Mr. Soames. - Bólintott felém, és elhelyezkedett a székében. Sokáig csak annyit mondott, hogy igen, meg nem, meg értem, aztán határozottan felegyenesedett, és beszélni kezdett: - Köszönöm, hogy felhívott, Mr. Soames, és úgy vélem, hogy Mr. Herriot az adott körülmények között az egyetlen lehetséges megoldást választotta. Nem, ebben nem értünk egyet. Kegyetlenség lett volna életben hagyni. Kötelességeink egyike, hogy a szenvedést megszüntessük. Nagyon sajnálom, hogy így vélekedik, de én Mr. Herriotot kitűnő állatorvosnak tartom. Ha én vagyok ott, kétségkívül ugyanazt tettem volna. Jó éjszakát, Mr. Soames. Holnap találkozunk. Annyira megkönnyebbültem, hogy csaknem kivágtam egy kis hálaszónoklatot, de a végén csak annyit mondtam: - Köszönöm. Farnon felnyúlt a kandalló fölötti üveges szekrénybe, és elővett egy whiskysüveget. Nagyvonalúan töltött egy fél vizespohárnyit, s felém tolta. Magának is hasonló mennyiséget juttatott, aztán hanyatt dőlt a karosszékben. Húzott egy jókora kortyot, néhány másodpercig belebámult a borostyánszín italba, aztán mosolyogva felnézett: - No, fiam, ma aztán igazán a mély vízbe dobták. Az első esete. És éppen Soames! - Jól ismeri? - Ó, mindent tudok róla. Ronda fráter, mindenkit kihoz a sodrából. Higgye el, nem barátom. Mi több, a szóbeszéd szerint tisztességtelen ember. Már régóta őlordsága költségére szedi meg magát. Gondolom, egyszer majd csak elcsúszik egy banánhéjon. A whisky tüzes utat égetve szivárgott le a gyomromig, de úgy éreztem, szükségem van rá. - Nem szeretném, ha sok olyan esetem lenne, mint a mai, de nem hinném, hogy az állatorvosi praxis csak ilyenekből áll. - Nem, nem egészen - felelte Farnon -, de az ember sose tudja, mire számítson. Furcsa szakma a miénk. Páratlan lehetőséget kínál, hogy az ember hülyét csináljon magából. - De gondolom, sok függ az ember képességétől. - Bizonyos mértékig. Persze, jó ha az ember érti a mesterségét, de még ha zseni is, akkor is ott leselkedik rá pár lépésre a megaláztatás és a nevetségesség. Egyszer kihívtam egy kiváló lóspecialistát, hogy operáljon meg egy félig herélt mént, és a ló lélegzése műtét közben megállt. Mikor láttam, hogyan ugrál az az ember eszeveszetten a páciense bordáin, rájöttem egy nagy igazságra - hogy én is épp oly bolondnak látszom majd meglehetősen szabályos időközönként pályafutásom során. Nevettem. - Akkor hát legjobb, ha mindjárt a kezdet kezdetén belenyugszom. - Erről van szó. Az állatok kiszámíthatatlanok, tehát a mi életünk is kiszámíthatatlan. Kis diadalok és bukások hosszú sorozata, s az embernek igazán szeretnie kell, hogy ne adja fel. Ma este Soames volt, máskor valami más lesz. De az igaz, hogy az ember sohasem unatkozik. Igyon még egy kis whiskyt. Ittam s azután megint ittam, s közben beszélgettünk. Szinte észre sem vettem az idő múlását, s egyszerre az akácfa sötét tömege kezdett kirajzolódni a szürke fényben a franciaablak mögött, egy feketerigó köszörülgette a torkát, és Farnon bánatosan rázta ki az utolsó cseppeket az üvegből a pohárba. Ásított, megoldotta a csokornyakkendőjét és az órájára nézett. - Öt óra. Ki hitte volna? De örülök, hogy ittunk egyet - illő megünnepelnünk az első esetét. Jó próba volt, ugye? 6. A két és fél órás alvás szűkre szabott áldás volt, de eltökéltem, hogy hét harminckor felkelek, és nyolcra lecsutakolva és megberetválva lenn leszek. Mégis egyedül reggeliztem. Mrs. Hall, közönyösen elém rakva a rántottát, közölte velem: munkaadóm már korábban elment, hogy felboncolja Lord Hulton lovát. Szerettem volna tudni, vajon érdemesnek tartotta-e egyáltalán lefeküdni. - 20 -