TRADUZIONI FORDÍTÁSOK

Q U A D E R N I L E T T E R A R I Collana Antologia Próza - Prosa Melinda Tamás-Tarr Mario De Bartolomeis TRADUZIONI FORDÍTÁSOK EDIZIONE O.L.F.A. 2002 F E R R A R A 4

«A költészet a zene legközelebbi rokona, hiszen a szavakon kívül belső ritmussal is bír A költészet lecsupaszítja szerzőjét, míg a próza éppen az öltözékét, az otthonát jelenti mindannak, amit elbeszél. A költészet védtelen, az érzelmek, az eszmék, a szellem ártatlan gyümölcse A költők nem boldog emberek, mert túl sokat látnak és többet éreznek másoknál, sőt, mások helyett is éreznek.» (Bruck Edith) ******** «La poesia è parente stretta della musica, perché oltre le parole contiene un ritmo interiore La poesia denuda di più il suo autore, invece la prosa è proprio la veste, l'habitat di ciò che si narra. La poesia è indifesa, innocente frutto dei sentimenti, degli ideali, dello spirito La felicità non è dei poeti perché vedono troppo, sentono più degli altri al posto degli altri» (Edith Bruck) 2

ELŐSZÓ Ez kis vers-, és elbeszélés gyűjtemény az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem által 2002. május 6-11. közötti időszakra megrendezett erdőbényei «Anyanyelvünk - Nyelvében él a nemzet?» témájú Akadémiai Napok konferenciája alkalmából készült. Ebben az irodalmi füzetben a fordításaikkal együtt összegyűjtött irodalmi alkotások leginkább az «Osservatorio Letterario - Ferrara e l'altrove» irodalmi- és kulturális periodikum - melyet 1997. októberében Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda alapított, s ő az igazgató főszerkesztője és kiadója is - legutóbbi három számában, pontosan a «Magyar és Kulturális Galéria» és a «Fordítani-Ferdíteni-Értelmezni- Átadni», rovatokban jelentek meg. E periodikum az adott szerény, anyagi korlátai keretében azt a nemes, nagy és érdek nélküli irodalmi- és kiadói célt tűzte ki maga elé, hogy egy kis hídként szolgáljon e két - olasz és magyar - irodalom és kultúra között, abban a reményben, hogy kedvezően folytathatja e két nemzet kölcsönös megismerését, amely már a történelem során minden szinten gazdag, évszázados, közös kapcsolatokra tekinthet vissza. Manapság sajnos lépten-nyomon körül vagyunk véve az ellenségeskedések, a gyűlölet, az erőszak mindennemű válfajával. Úgy tűnik, hogy egyedül az irodalom lehet a népek között egy közös híd, egy közös nyelv a megértés, a megegyezés, a béke felé. Emellett az irodalomnak óriási szerepe lehet elmélkedésünk mélyebbé tételében és kedvezően befolyásolhatja szellemünket a mások megismerésében, az EMBERISMERE- TÜNKBEN és ezzel együtt önismeretünkben, saját lelkünk, bensőnk megismerésében. Az itt megjelentetett alkotások Bonaniné Tamás-Tarr Melinda és Mario De Bartolomeis fordításai, melyek együttműködésük kölcsönös, aprólékos tanácsadásaik és figyelmes sugalmazásaik eredményei. Megemlítjük, hogy a műfordítás egyrészt nagy és szakszerű hozzáállást követel a fordítótól nemcsak a teljes szövegmegértés szempontjából, hanem a szavak hangzásharmóniája és szóhangulata tekintetében, de különösképpen a szerző személyiségének titkos rejtekei és érzékenysége vonatkozásában is. Magának a fordítónak egy személyben írónak és költőnek is kell lennie, mivel törekednie kell leküzdeni a nyelvkülönbözőségből adódó gátakat - annyira nehezen megoldható akadály, PREMESSA Questa piccola raccolta di poesie e racconti è stata appositamente realizzata in occasione della conferenza sul tema «La nostra madrelingua - Vive la nazione nella propria lingua?» indetta dal 6 all'11 maggio 2002 dalla Libera Università Protestante d'europa nell'ambito delle Giornate Accademiche di Erdőbénye, in Ungheria. Le opere letterarie ungheresi e le relative traduzioni raccolte in questo quaderno sono state pubblicate, per precisione, nelle rubriche «Galleria Letteraria e Culturale Ungherese» e «Tradurre-Tradire- Intrepretare-Tramandare» degli ultimi fascicoli del periodico di cultura «Osservatorio Letterario - Ferrara e l'altrove» fondato nell'ottobre 1997 da Melinda Tamás-Tarr Bonani che ne è anche la direttrice e l'editrice. Tra gli scopi letterari ed editoriali che questo periodico persegue, pur nei limiti imposti dai modesti mezzi materiali di cui dispone, vi è quello nobile, grande e disinteressato di voler essere un piccolo ponte tra le due letterature e culture - l'italiana e l'ungherese - nella speranza di continuare a favorire tra le due nazioni la reciproca conoscenza già ricca di secolari contatti instauratisi a tutti i livelli nel corso della storia. Il quotidiano dei nostri giorni è purtroppo costellato da inimicizie, odio e violenze d'ogni genere. La letteratura sola sembra essere un comune ponte, un comune linguaggio fra i popoli verso la comprensione, la concordia, la pace. La letteratura ha inoltre il grandioso merito di rendere più profonde le nostre riflessioni e favorevolmente predisporre il nostro spirito alla conoscenza degli altri, dell'uomo e quindi di noi stessi, della nostra anima, del nostro intimo. La traduzione delle opere qui riportate, dovuta a Melinda Tamás-Tarr Bonani ed a Mario De Bartolomeis, scaturisce anche da una loro collaborazione fatta di reciproci minuziosi consigli ed attenti suggerimenti. Va ricordato come una traduzione letteraria richieda da parte di chi la affronta grande impegno nella comprensione totale non solo del testo con la sua armonia fatta di suoni di parole e di atmosfere, ma soprattutto delle più nascoste pieghe della personalità e della sensibilità del suo autore. Il traduttore deve egli stesso essere poeta o 4

mint amennyire távoliak maguk a nyelvi struktúrák -, vissza kell adnia ezt az egész nyelvi, stilisztikai és érzelmi gazdagságot mindazoknak, akiket a beszéd nyelvi gátjai távoltartanának a kitűnő költők és fenséges írók hangjától és szellemi sugárzásától. Hacsak a legkisebb mértékben is sikerül a kitűzött célunkhoz közelíteni, már akkor megérte a fáradtságot: bizonyos, hogy nem volt hiábavaló. Ebben a reményben ajánljuk ezt a kis füzetecskét remélve, hogy lapjai forgatásakor kitapinthatóvá válik Önök számára a szerzők érzelmei mellett a fordítók nagy, komoly és teljes odaadása. Ferrara, 2002. április 15. O.L.F.A. KIADÁS OSSERVATORIO LETTERARIO *** Ferrara e l'altrove *** scrittore poiché deve cercare, superando l'ostacolo rappresentato dalle diversità di lingua - ostacolo tanto più arduo quanto più distanti sono le strutture delle lingue stesse - di restituire tutta questa ricchezza a coloro che le barriere della parola terrebbero lontani dalla voce e dalla luce intellettuale di fulgidi poeti e sublimi scrittori. Anche se perciò riuscissimo a raggiungere pur in minima parte il nostro scopo ne sarà valsa sicuramente la pena. Presentando questo quadernetto ci auguriamo quindi che voi possiate cogliere tra sue pagine, oltre al palpito dei sentimenti degli autori, il grande serio impegno profusovi dai traduttori. Ferrara, 15 aprile 2002 EDIZIONE O.L.F.A. OSSERVATORIO LETTERARIO *** Ferrara e l'altrove *** 4

PRÓZA PROSA 5

KLASSZIKUSOK CLASSICI Móra Ferenc (1879-1934) SZÉPEN SZÓLÓ MUZSIKA Hol volt, hol nem volt, volt a világon egyszer egy körte-muzsika, amelyik arról volt nevezetes, hogy csak akkor szólt, ha jó gyerek fújta. Ezt pedig én onnan tudom, hogy az enyim volt ez a csodálatos körtemuzsika. Ahogy most az életem hajlatáról visszanézek az elejére, egész eddig a körte-muzsikáig látok vissza. Ami előtte volt, az elmosódik előttem, mint hajnali kép a hosszú fasorban. A szépen szóló muzsikát valami játékáruló tót embertől kaptam, amiért telemerítettem a fakupáját friss vízzel a vásárkút vödrében. Nagyot húzott a jó ember a kupából, aztán körülnézett a játékosponyván: - No, kisfiú, hát most már mit adjak én neked, amiért vizet hoztál a Jano bácsinak? No, adok neked egy körte-muzsikát. Szép volt az a körte-muzsika, szép volt, az egyik fele pirosra volt festve, a másik sárgára, de biz én azért mégiscsak jobban szerettem volna valami fütyülős farkú lovat. Mondtam is a Jano bácsinak, hogy van már nekem körte-muzsikám otthon. - Jaj, fiúcska, csakhogy ez nem olyan körte-muzsika ám, mint a többi! - motoszkált a tót fanyelű bicskájával a körte-muzsika sípján. - Ez olyan muzsika, hogy csak addig szól, míg jó gyerek fújja. Nézzem no: jó gyerek vagy-e, meg tudod-e szólaltatni? Belefújtam a muzsikába: hát olyan szépen szólt, hogy örömömben tátva maradt a szám. Nem tudtam, ma sem tudom, mit csinálhatott a sípjával ez az ezermester tót, de egészen úgy tilliózott, mint a sárgarigó. Ferenc Móra (1879-1934) L OCARINA DAL BEL SUONO * Dov era, dove non era, c era una volta un ocarina la cui particolarità era quella di emetter suoni solo se a soffiarvi era un bimbo buono. So questo poiché la meravigliosa ocarina mi appartenne, e come ora torno a guardare per l intero arco della mia vita tutto rivedo sino ad essa: quanto era avvenuto prima mi sfuma davanti agli occhi come veduta mattutina d un lungo viale alberato. L ocarina l avevo avuta da un venditore di giocattoli slovacco per essere andato a riempire d acqua fresca la sua coppa di legno al secchio del pozzo del mercato. Il buon uomo bevve a lungo; poi guardò sul banco dei giocattoli: «Allora ragazzino, cosa ti do per aver portato dell acqua allo zio Jano? Sì, ti do un ocarina.» L ocarina era proprio bella, colorata per metà di rosso e per metà di giallo; a dire però il vero avrei preferito piuttosto un cavalluccio con la coda a fischietto. Glielo dissi anche allo zio Jano che a casa un ocarina l avevo già. «Eh, figliolo, questa però non è come le altre!» lo slovacco armeggiò col suo temperino dal manico di legno nel becco dell ocarina. «Questo è uno strumento che suona solo finché vi soffia un bambino buono. Fammi un po vedere se sei buono e se sai farlo suonare?» Vi detti fiato e suonò così bene che rimasi a bocca aperta per la gioia. Nemmeno ora so spiegarmi cosa poté fare al fischietto quello stregone slovacco, fatto sta che fischiava proprio come un rigogolo. 6

- Csak aztán mindig ilyen szépen szóljon! - tátogatta utánam a tót bácsi a harcsaszáját. De bizony szólt ez még szebben is, mert mire hazaértem, akkorra minden fortélyát kitanultam a körte-muzsikának. Ha csak a számhoz érintettem, halkan kacagott, mint a vadgalamb; ha rövideket fújtam bele, csattogott, mint a fülemüle, tudtam vele süvölteni, mint a pirók, csikorogni, mint a csíz. Még édesanyámnak is fölsütött a mosoly az orcáján a muzsikaszóra. Pedig éjjele-nappala csupa szomorúság volt akkoriban, ahogy a beteg húgocskámat virrasztgatta. De még az is felnyitotta a bágyadt szemét, szegényke, és megvillant benne az öröm, ahogy megszólalt: - Szép mucita! Fúadd méd, bátókám! De még az öreg Titulász doktor is megbiztatott, amikor délután bekocogott hozzánk. Megcirógatta a beteg sápadt kis arcát, aztán megtörölgette a pápaszemét. Mert akkoriban majd mindig harmatos lett a pápaszeme, ha lehajolt a hugicámhoz. - Úgy, úgy, öcsikém - borzolta föl a hajamat a homlokomon -, csak hadd szóljon az a világszép muzsika, ha öröme telik benne ennek a lenge nádszálkisasszonynak. A lenge nádszálkisasszony, szegényke, fáradtan elmosolyodott, én pedig rikoltoztattam a muzsikámat, hogy csak úgy zengett bele a ház. - Elég lesz már, kis muzsikásom - törülgette le anyám a verejtéket a homlokomról, mikor már bekönyökölt az este az ablakon. Az ám, csakhogy édesapám még akkor tért haza a szőlőből, neki is be kellett mutatnom a tudományomat. Meg is csudálta illendően. Azt mondta, egész erdőre való madár van elbújva ebben a csudadudában. Csakhogy azt is hozzátette, hogy ilyenkor már alszik minden jóravaló madár. Borongós volt a homloka az apámnak, lekaptam a számról a körtemuzsikát. De ebben a percben megszólalt a beteg. «Che suoni sempre così bene!» mi gridò dietro la bocca aguzza dello slovacco. Ed in verità suonò anche meglio quando, tornando verso casa, mi impratichii completamente dell ocarina. Al solo sfiorarla con la bocca gorgogliava sommessamente come una tortora; se vi davo un lieve soffio gorgheggiava come un usignolo; riuscivo con essa a sibilare come un ciuffolotto, a scricchiolare come un lucherino. Il suono fece tornare il sorriso persino sul viso di mia madre, benché allora lei fosse giorno e notte tutta triste poiché vegliava la mia sorellina malata. Ed anche questa, poverina, aprì gli occhi spenti che balenarono di gioia quando disse: «Che bella ocalina! Suona ancola, tato!» Ispirò fiducia persino al dottor Titulász quando nel pomeriggio venne trotterellando da noi. Questi carezzò il pallido visino della malata e poi si asciugò gli occhiali perché in quei giorni, chinandosi sulla mia sorellina, gli diventavano immancabilmente umidi di commozione. «Così, così, piccolo» m arruffò i capelli sulla fronte, «suona pure la bellissima ocarina se riempie di gioia quest esile bimba» 1). L esile bimba, poverina, sorrise stancamente. Feci comunque garrire la mia ocarina in modo tale che tutta la casa ne risuonò. «Basta ormai, mio piccolo suonatore» la mamma mi terse il sudore della fronte quando la sera dalla veranda s affacciò dentro la finestra. Avrei smesso sicuramente; solo che proprio in quel momento venne a casa il babbo dalla vigna e bisognava far vedere anche a lui la mia bravura. Per convenienza mostrò anch'egli di meravigliarsi. Disse che in quello strumento meraviglioso erano celati tutti gli uccelli del bosco. Però aggiunse pure che a quell'ora ogni uccellino ammodo dormiva già. La fronte del babbo era corrugata: mi tolsi l ocarina dalla bocca ma in quell istante la malata si fece sentire. 7

- Enim mucita, én fúok - áradt felém szájacskájából a forró lehelet, s ahogy erőtlen kezeit fölemelte, úgy libegtek azok az alkonyat barnaságában, mint haldokló fehér pillék. Ijedtemben megállt a szívem verése, és magamhoz szorítottam a körtemuzsikát. A kerek világért se adhatom én azt oda senkinek. Ki akartam osonni az ajtón, de édesanyám megfogta a kezemet. - Hát sajnálod tőle, fiacskám? - kérdezte szomorúan. - Hiszen úgyse tudja fújni - nyújtottam oda kelletlenül a muzsikát -, nem értenek ehhez a lányok. Csakugyan nem tudta. A csöpp szájához vitte, de mindjárt visszabágyadt a kezecskéje. - No, mondtam, ugye? - kaptam diadalmasan a muzsika után, de szegénykém odább rántotta a kezét. - Nem adom, enim mucita! - nézett rám haragosan, s bedugta a játékot a vánkoskája alá. Én pedig kisompolyogtam a szobából, és elkeseredve ültem ki az udvarra a ribizlibokrok alá. Már akkor esti imádságukat végezték a fülemülék, de én úgy éreztem, engem csúfolnak. - Tudsz-e te így, híres körte-muzsikás? - mintha csak ezt csattogták volna. Elfakadtam sírva, bementem a házba, s azon ruhástul végigdőltem a vackomon. Ott aztán álomba is ríttam magamat. Nem értek rá velem törődni azon az éjszakán, amelyiknek olyan szomorú lett a hajnala. Mert hajnallott már, mire fölébredtem, és a zsebemhez kaptam. - A körte-muzsikám! - motyogtam ijedten. Mert azzal álmodtam, és úgy rémlett, mintha a zsebembe tettem volna. Ahogy kijózanodtam az álomból, áttapogatództam a tiszta-szobába, ahol a húgocskámnak a nagyágyban vetették meg a betegágyat. Anyámat az asztalra borulva nyomta el a fáradtság, húgocskám lázas «Mia l ocalina, suono io» spirò il suo alito infuocato dalla sua boccuccia verso me, e come levò le mani senza forza esse svolazzarono nel bruno del tramonto come bianche farfalle agonizzanti. Il cuore mi si arrestò per lo sgomento e strinsi a me l ocarina. Per nulla al mondo l avrei data a qualcuno. Feci per infilare l uscio, ma la mamma mi prese per mano. «Ne sei dunque geloso, figliolo?» chiese con voce mesta. «Ma non sa nemmeno soffiarvi» tesi controvoglia l ocarina, «le bambine non s intendono di queste cose.» Ed in effetti non era capace. La portò alle labbra ma immediatamente le sue manine ricaddero senza forza. «L avevo detto, no?» feci per prenderle trionfalmente l ocarina, ma la poverina ritrasse le mani. «No, mia l ocalina!» mi guardò in cagnesco ed infilò il giocattolo sotto il cuscino. Uscii allora di soppiatto dalla stanza e, disperato, andai a sedermi in giardino sotto ai ribes. A quell ora gli usignoli stavano ormai recitando le preghiere della sera; ebbi però la sensazione che mi deridessero, proprio come se gorgheggiassero: «Sai fare così, gran suonatore di ocarina? Scoppiai in lacrime. Rientrai in casa e completamente vestito m infilai nel mio lettuccio piangendo sino ad addormentarmi: non potevano curarsi di me quella notte la cui alba fu così dolorosa. Quando mi svegliai e portai la mano alla tasca ormai albeggiava. «La mia ocarina!» balbettai sgomento, ché l avevo sognata e mi pareva d averla messa in tasca. Riavutomi dal sogno andai a tentoni nella stanza buona ove avevano preparato il letto grande per la mia sorellina malata. La mamma era china sul tavolo vinta dalla stanchezza; alla debole luce del lume da notte il viso febbricitante di mia sorella era d un rosso come 8

arca, mint a rózsa, piroslott az éjjeli mécs gyönge fényében. Odalopództam az ágyhoz, és benyúltam a vánkos alá. - Megvagy! - dobbant nagyot a szívem, ahogy megéreztem a kezemmel a körte-muzsikát. Boldogan suhantam vele kifelé. Mikor az ajtóba értem, nagyot lobbant a mécses. Megrettentem, s ahogy visszafordultam, mintha rám szegezte volna szegény kis testvérkém a nagy fekete szemét. Olyan fényesnek láttam és olyan szomorúnak, hogy ijedtemben kiejtettem a kezemből a játékot. Nagyot koppant a küszöbön, fölriadt rá az édesanyám: - Te jársz itt, fiam? Én már akkorra fölmarkoltam a körte-muzsikát, és szó nélkül kotródtam vissza a vackomba. El is aludtam mindjárt, de előbb bedugtam a kincset a vánkosomba, a lágy pihe közé. Ott ugyan meg nem találja a hugicám, akármilyen okos kislány! Ó, bár megtalálta volna, de nem is kereste soha többet! Mire fölébredtem a nagy csöndességre, akkorra koporsóba is tették a lenge nádszálkisasszonyt. Bordács keresztanyám imádkozgatott mellette, mert apámék a temetés után jártak. Keresztanyám nagyon bele volt feledkezve az imádságoskönyvbe, s nem vette észre, mikor én az asztalra fektetett koporsócska mellé suhantam. Kicsit magas volt nekem a ravatal, lábujjhegyre pipiskedve akartam a testvérkém kezébe lopni a körte-muzsikát, azon pihésen, tollasan, ahogy a vánkosból kihúztam, de vézna ujjacskái már nem tudták megszorítani. - Vidd el, Marika, neked adom - súgtam neki. Virágszagú szél libbent be a nyitott ablakon, kicsit meglebegtette, meg is zizegtette a szemfödélkét. - Nem kell, bátyókám, én még ennél is szebb muzsikát hallgatok ezután - ezt ragyogta vissza testvérkém arca, és nekem hirtelen fájni kezdett a szívem. Akkor éreztem életemben először fájdalmat úgy, hogy senki se bántott. di rosa. M avvicinai furtivamente al letto ed infilai la mano sotto al cuscino. «Eccoti!» Mi batté forte il cuore quando sentii l ocarina. Me la filavo con essa tutto felice quando, giunto sulla porta, il lume ebbe un gran guizzo. Mi spaventai e mi voltai, come se gli occhioni neri della mia sorellina fossero stati puntati su di me. Li vidi così lucidi e tristi che preso dalla paura il giocattolo mi cadde di mano. Battendo sulla porta fece un gran tonfo e la mamma si svegliò di soprassalto: «Ah, sei tu figliolo?» Avevo già raccolto l ocarina e senza aprir bocca me ne tornai a letto. Mi riaddormentai subito, non senza aver però prima nascosto il tesoro nel mio cuscino fra le morbide piume. Lì, per quanto intelligente, mia sorella non l avrebbe certo rinvenuto! L avesse magari trovato; non lo cercò mai più! Quando mi svegliai per il gran silenzio avevano messo l esile bimba nella bara. Accanto a lei la comare Bordács recitava litanie mentre i miei genitori stavano preparando il funerale. La mia madrina era tutta presa dal libro di preghiere e non se ne distrasse quando guizzai verso la piccola bara posta sul tavolo. Il feretro era un po alto per me: sollevandomi in punta di piedi volevo contrabbandare l ocarina lanuginosa ed impiumata come l avevo estratta dal cuscino nelle mani della mia sorellina, ma le sue piccole dita scarne non potevano ormai stringere più. «Prendila Marika, te la do» le sussurrai. Entrando dalla finestra aperta una folata d aria pregna del profumo dei fiori fece un po increspare e poi frusciare la coltre della bara. «Non importa, tato, sento già una musica più bella» rifletté il viso della mia sorellina e provai d un tratto una stretta al cuore. Allora, per la prima volta in vita mia, avvertii un dolore senza che qualcuno mi avesse fatto male. 9

Szomorúan csúsztattam a zsebembe a körte-muzsikát, és három napig nem is volt kedvem elővenni. Hanem akkor egyszerre gondoltam egyet, amitől kedvre derültem. - Muzsikálok a sírja fölött, hátha szebbet álmodik tőle - szaladtam ki a temetőbe. Az isten kertje csak egy futamodásnyira volt a házunktól, hamar odaértem, és átöleltem a fejfát, amelyen már hervadozott a körömkevirág koszorú. - Ide hallgass, testvérkém! Azzal belefújtam a körte-muzsikába, és eljajdítottam magam. Akárhogy erőlködtem, a körte-muzsika nem szólalt meg. Hiszen az csak addig szólt, míg jó gyerek fújta! Szívszakadva értettem meg, hogy már nem vagyok jó gyerek. Mesto mi feci scivolare in tasca l ocarina e non pensai di tirarla fuori per tre giorni, sin quando cioè un idea improvvisa me ne fece tornar voglia. «Suonerò sulla sua tomba per renderle il sonno più bello» pensai, e corsi al cimitero. Il camposanto distava da casa nostra solo una corsetta. Presto lo raggiunsi ed abbracciai il cippo di legno su cui ormai appassiva la ghirlanda di fiori spinosi. «Senti qua, sorellina!» Detti così fiato all ocarina e soffocai un grido di dolore. Per quanto facessi, non suonava. Aveva allora proprio suonato finché vi aveva soffiato un bambino buono! Compresi col cuore a pezzi di non esserlo ormai più. Traduzione di/fordította Mario De Bartolomeis (*) Questa novella è tratta dal classico della letteratura ungherese per ragazzi «Kincskeresõ kisködmön» («Un gabbanino cercatesori») in cui Móra Ferenc (1879-1934) narra con accenti liricamente fiabeschi la sua semplice e povera infanzia contadina. (N.d.T.) 1) La traduzione della tipica e complessa espressione delle favole ungheresi «lenge nádszálkisasszony», qui resa con «esile bimba», sarebbe in realtà «gracile signorina dal corpo esile come una canna» e starebbe ad indicare quella fragile ed inerme bellezza per vasta tradizione attribuita a fiabesche e per lo più sventurate principesse. Qui l autore ricorre a tale locuzione per accentuare il tono da favola che intende dare alla rievocazione della sua infanzia. ( N.d.T.) 10

Örkény István (1912-1979) István Örkény (1912-1979) ITÁLIA ITALIA Az olasz karmester, miután végigvezényelte az Álarcosbál-t, nekivágott a pesti éjszakának. Hajnaltájban egy hölgyet invitált asztalukhoz, akivel már több ízben táncolt. A vendég művész - a tolmács közbenjárásával - egy ideig udvarolgatott, aztán zsebébe nyúlt, elővette pénztárcáját, és rátenyerelve, várakozásteljesen nézett a tolmácsra. Emez néhány szót váltott a hölggyel. - Cinquecento - mondta aztán a karmesternek. - Trecento - mondta a vendég, mert sokallotta az összeget. - Quattrocento - ajánlotta végül a tolmács. Ebben megegyeztek. Il direttore d'orchestra italiano, portata a termine l'esecuzione de «Il ballo in maschera», si immerse nella notte di Pest. Verso l'alba invitò al proprio tavolo una donna con cui aveva ballato a più riprese. L'artista ospite - tramite l'interprete - la corteggiò per un po' poi mise la mano in tasca, estrasse il portafogli e, coprendolo con la mano, guardò l'interprete rimanendo in attesa. «Cinquecento» riferì quindi al direttore d'orchestra. «Trecento» ribatté l'ospite cui la cifra era sembrata alta. «Quattrocento» propose alla fine l'interprete. Qui l'accordo fu raggiunto. MINDIG VAN REMÉNY - Egy kripta különben sem olcsó - közölte a tisztviselő. - A legkevésbé a főútvonalon. - Nem kell neki a főútvonalon lenni - mondta az érdeklődő. - Az a fontos, hogy betonozva legyen. - Betonozva? - hökkent meg a tisztviselő. - Szokatlan, kérem. De azért lehet. Félretette a gépelt árjegyzéket. Egy blokklapon gyors számvetést csinált; a betonozott kriptának, sírkő nélkül, a mellékútvonalon is elég borsos volt az ára. Az érdeklődő azonban kijelentette, hogy nem baj. C'È SEMPRE SPERANZA «Una cripta non è certo a buon mercato» informò l'impiegato. «Meno che mai sul viale principale.» «Non occorre che sia sul viale principale» disse l'interessato. «L'importante è che sia di calcestruzzo.» «Di calcestruzzo?» disse perplesso l'impiegato. «È inconsueto, prego. Però è fattibile.» Mise da parte il listino prezzi. Fece un calcolo veloce su un foglio del blocco note; la cripta di calcestruzzo, senza lapide, aveva un costo alquanto elevato anche sul viale secondario. L'interessato aveva comunque dichiarato che non sarebbe stato quello il guaio. 11

Rágta a körmét. Gondolkozott. - Továbbá - mondta -, kell bele egy cső. - Miféle cső? - kérdezte a fekete ruhás tisztviselő. - Magam sem tudom. Mint egy kémény. Mint egy kürtő. Mint a hajókon. Vagy amilyen a boros-pincékben van. A mérnök, akit a tisztviselő odahívott, elég lassú észjárású volt. Kétszer is elmagyaráztatta magának a dolgot, s még utána is csak hümmögött. - Ha meg szabad kérdezni - kérdezte -, miből legyen az a cső? - Azt már önöknek kellene tudni - mondta kissé türelmét vesztve az érdeklődő. - Palából jó lesz? - kérdezte a mérnök. - Vagy inkább kitéglázzuk? Vagy legyen egyszerűen valamilyen fém? - Ön mit ajánl? - kérdezte az érdeklődő. - Én semmit sem értek az egészből - mondta a mérnök. - De a legkézenfekvőbb volna a pala. - Legyen pala - mondta az érdeklődő, és mélázva nézte a nehéz felfogású mérnököt. - Továbbá - mondta aztán -, be kellene vezetni a villanyt. - A villanyt? - bámultak rá mind a ketten. - Minek oda villany? - Jó kérdés - mondta bosszúsan az érdeklődő. - Hogy ne legyen sötét. Questi si mordicchiò le unghie. Rifletté per un istante. «Poi» disse «ci vuole dentro anche un tubo.» «Un tubo per cosa?» chiese l'impiegato vestito di nero. «Non so neanch'io. Tipo una ciminiera. Tipo un camino. Come sulle navi. O come quelli che si trovano nelle cantine vinicole.» L'ingegnere chiamato sul posto dall'impiegato fu alquanto lento nel comprendere. Si fece spiegare la questione per ben due volte ed anche dopo si limitò ad un borbottio. «Se mi è permesso chiederlo» domandò «di che materiale dovrebbe essere questo tubo?» «Questo lo dovrebbe sapere lei» disse l'interessato perdendo un po' la pazienza. «Va bene d'ardesia?» chiese l'ingegnere «O piuttosto di mattoni? O più semplicemente di metallo?» «Lei cosa consiglia?» chiese l'interessato. «Non m'intendo proprio di tutto» disse l'ingegnere «Ma la più adatta sarebbe l'ardesia.» «Vada per l'ardesia.» rispose l'interessato e guardò pensoso l'ingegnere lento di comprendonio. «Poi» continuò «bisognerebbe portarvi dentro la luce elettrica.» «La luce elettrica?» lo guardarono entrambi sorpresi. «A che serve là dentro la luce elettrica?» «Che domanda!» disse seccato l'interessato. «Ma perché non sia buio.» Traduzioni di/fordította Melinda Tamás-Tarr Dal vol. Örkény István. Négyeskönyv/Egyperces novellák (Quattro libri/novelle da un minuto), Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1987 12

KORTÁRSAK CONTEMPORANEI Jókai Anna (1932-) Anna Jókai (1932-) REIMSI ANGYAL L'ANGELO DI REIMS Ott áll a kapubélésben, szárnya még feszül az utazástól. - Itt vagyok - szól a mellette álló csonka férfiszobornak. S mosolyog hozzá, kis kacér fintorral, mint aki hosszú bújócska után fölfedi magát. A férfi sértődött. Homlokán három mély ránc, az angyalra rá sem tekint. Nem is hallja talán. Előrenéz, a földre, dagadt szemhéját leereszti, csupa kétségbeesés. - Nem bírom tovább - mondja. Pedig szent. Fölöttük tébolyultan nyúlik a gótika. Elvékonyodó ujjak a távozó értelmet keresik. Már ősz van, hidegebb a száraz csipkék csontsárgasága. Odahúzódnak a hippik, zörög a konzervdoboz, legurul a lépcsőn, üresen, a paradicsomos hal végigfröcsköli a köveket. Jean-Baptiste előveszi a pipáját, a füst fölszáll az angyal arcába. Louise nevet. Jean-Baptiste-nak tetszik: - Kifüstöljük innen - mondja. Odakeni maszatos ujját az angyal lábához. Mint a vér, ragyog a paradicsom. - Hol voltunk tegnap? - kérdezi Louise, fekete virágos trikóját bokájáig nyújtja, beletakarózik. - Nem mindegy? - Jean-Baptiste visszaül melléje, saruját lerúgja, meztelen talpát dörzsöli a kőlépcső élihez. Sta là nell'angolo stretto del portone con le ali ancora tese dal viaggio. «Eccomi» - dice alla statua dell'uomo mutilata lì accanto. E sorride civettando col musetto come se si facesse scoprire dopo un lungo gioco a nascondino. L'uomo è offeso. Sulla sua fronte si notano tre rughe profonde e non guarda neanche l'angelo. Forse non lo sente neppure. Guarda avanti, sulla terra, socchiude le palpebre gonfie, disperato. «Non ne posso più» - dice nonostante che sia un santo. La nicchia gotica si estende sopra di loro. Le dita affilate cercano la ragione che si sta allontanando. È già l'autunno ma le trine di color giallo son ancor più freddo. Si rifugiano qua gli hippy; una scatola vuota di conserva rumoreggia mentre sta rotolando giù dagli scalini; il pesce al pomodoro schizza le pietre. Jean-Baptiste tira fuori la sua pipa, il fumo s'imbatte nel viso dell'angelo. Louise ride. Piace a Jean-Baptiste: «Lo affumichiamo da qui.» Strofina le dita sporche nel piede dell'angelo. Il pomodoro brilla come sangue. «Dov'eravamo ieri?» - chiede Louise e si copre con la maglietta decorata coi fiori neri tirandola fino alle caviglie. «Non è indifferente?» Jean-Baptiste si risiede accanto, toglie le calze e strofina i piedi nudi contro gli spigoli della scala. 13

- És innen hova megyünk? - Ne kérdezz - feleli a fiú -, aki kérdez, annak hazudnak. A lány vállat vont, hanyatt fekszik a lépcsőn, fordítva, a feje lóg. - Ez a mi angyalunk - mondja hirtelen. - Nézd csak a haját. Valóban. A homlokán meg a fülénél lágyan bekunkorodik. Jean-Baptiste rojtozza a nadrágja szélét. - Nekünk nincs angyalunk. - Én egyszer sírtam - mondja Louise, látszólag logikátlanul. A fiú kotorászik a foszlott zsákban. Kiveszi a narancsszín, csatos üveget. Iszik. Nyújtja a lánynak, kortyol az is. Reggel van, Jean-Baptiste odavizel az angyal lábához, a patak lefolyik. - Mi is megdöglünk - mondja Louise. - Észre sem vesszük majd. - Jean-Baptiste korbácsba fonja a haját. - Mi nem termelünk fájdalmakat. A semmi örül a semminek. Érted te ezt? Kocsi, csukott, koromsötét Mercedes húz el a templom előtt, eltűnik balra. - Ki az okos - kérdezi Louise -, aki vállalja a céltalanságot, vagy aki letagadja és kitalálja a pléhdobozt, négy kerékkel? - Disznók. - Jean-Baptiste köp. - De te ne kérdezz. A koromsötét, csukott kocsi jobbról visszakanyarodik, fékez a lépcsőnél. Nyílik a rejtett ajtó, a családfő kilép. Szőke, ápolt szakálla elnyeli a száját. Kisegíti feleségét, a feleség haja is szőke, hosszú, egyenletesen hosszú, minden hajszál milliméternyi pontossággal ér véget a háta. A gyerekek is szőkék, két kislány. Fejükön fehér, hajtott szélű vászonkalap, szalag tartja össze az álluk alatt. Foguk egy kissé előreáll, ettől kíváncsinak látszanak. - Mégis ez az - mondja Klaus. Elindul fölfelé, az asszony és a gye- «E dove andremo da qui?» «Non domandarmi - risponde il ragazzo - a chi domanda la gente gli risponde delle bugie». La ragazza alza le spalle e si stende sulla scala al rovescio, con la testa in giù. «Questo è il nostro angelo - dice improvvisamente -, guarda i capelli». È vero, sulla fronte e dalle orecchie le ciocche morbidamente cadono. Jean- Baptiste sta facendo le frange sull'orlo dei pantaloni. «Noi non abbiamo l'angelo.» «Io ho una volta pianto» - dice Louise apparentemente in modo illogico. Il ragazzo cerca qualcosa nel sacco rotto. Prende la bottiglia arancione a fibbia. L'offre alla ragazza, beve un sorso. È mattina, Jean-Baptiste fa la pipì dai piedi dell'angelo che come un ruscello scorre in giù. «Anche noi creperemo» - dice Louise. «Non ce ne accorgeremo.» Jean-Baptiste intreccia i capelli.. «Noi non produciamo dei dolori. Il nulla è contento di nulla. Tu lo capisci?» Una macchina chiusa, una Mercedes passa davanti alla chiesa poi scompare a sinistra. «Chi è intelligente? - chiede Louise - colui che assume un atteggiamento senza scopo o chi nega ed inventa la scatola di latta a quattro ruote?» «Porci - Jean-Baptiste sputa -, ma tu non domandare.» La macchina blu profondo ritorna dal lato destro e frena davanti alla scalinata. La porta segreta s'apre ed il capo famiglia scende. La bionda barba curata inghiottisce le labbra. Aiuta la moglie nel scendere. Anche i capelli della moglie sono biondi, lineari, tagliati con precisione, tutte le ciocche di capelli hanno la stessa lunghezza ed arrivano fino alla metà della schiena. Anche le figlie sono bionde: due bambine. Indossano un cappello bianco di cotone fissato con un nastro blu sotto il mento. I loro denti sporgono un po' avanti, questo le dà un aspetto curioso. 14

rekek mögéje sorakoznak, Klaus szakálla elöl lobog, mint a pajzs. Kikerülik Jean-Baptiste-ot és Louise-t, a köpést, a mártást és a vizelettócsát, egyenként kerülik ki, s közben sunyin odalesnek. - Szomorú. Hej, de szomorú - mondja Hilde, s megigazítja a fehér kalapocskákat. Jean-Baptiste tövig kinyújtja a nyelvét, Louise is, bégetnek. - Ezt miért csinálják? - kérdi Hilde. - Ezzel fejezik ki állati lényüket - mondja Klaus - és megvetésüket minden iránt, ami az emberi szellem nagyságát dicséri. A székesegyház, melynek lépcsőjén haladunk, a tiszta gótika pregnáns esete... A kisebbik fehér kalapos visszabámészkodik Jean-Baptiste-ra és Louise-ra. Megbotlik az utolsó lépcsőn. Az apja észreveszi, és figyelmeztetően, indulat nélkül belenyomja hüvelykujját a lányka bordái közé. - Jaj! - sikoltja a gyermek, de csak ennyit, és fegyelmezetten belép a sötétbe. - Kiirtjuk őket? Ezeket mind? - kérdezi Louise. Szórja a zsákból a ragacsos papírokat. - Ostoba. Röhögj rajtuk. Látod - Jean-Baptiste fölmutat -, ez is röhög az egészen. Fél kézzel eléri az angyal térdét, körbetapogatja, aztán fogják a zsákot, húzzák maguk után, és eltűnnek a porban. Klaus hunyorog a hirtelen fényre, becsukja az útikalauzt. - Az oldalhajó gazdagsága vetekszik a kereszthajóéval - mondja. - Siessünk, Hilde. Még három hátravan. - Klaus - az asszony megáll a lépcső alján, a két gyerek mellette, s ő könnyedén rájuk támaszkodik -, kell, hogy legyen itt egy angyal. Valami angyal... - folytatja bizonytalanul a csöndben -, úgy írják a könyvek. - Konvencionális megállapítás. Hemzsegnek az angyalok. A «È pure questo» - dice Klaus. S'incammina, la signora e le figlie si mettono in coda dietro di lui. La barba di Klaus si sbandiera come uno scudo. Evitano Jean-Baptiste e Luoise, pure gli sputi, la salsa e lo stagno della pipì mentre di nascosto gettano uno sguardo verso loro. «È triste. Ehi, che triste» - dice Hilde e sistema il suo cappellino bianco. Jean-Baptiste e Louise fanno la linguaccia al massimo della lunghezza, ed emettono dei suoni da pecora. «Perché hanno fatto così?» - chiede Hilde. «Così esprimono il loro essere animalesco - dice Klaus - e tutto il loro disdegno per ogni cosa che elogia la grandezza dell'intelletto umano La scalinata della cattedrale su cui camminiamo è un esempio pregnante del puro gotico» La bimba più piccola con cappello bianco guarda Jean-Baptiste e Louise di nuovo con meraviglia. S'inciampa nell'ultimo gradino della scalinata. Il padre se ne accorge e per avvertirla, senza collera preme il pollice tra le costole della bambina. «Ahi! - grida di dolore un attimo la ragazzina ed entra disciplinata nel buio. «Li sterminiamo? Tutti questi?» - chiede Luoise. Sta lanciando delle carte piccicose dal sacco. «Sciocca. Deridili. Lo vedi - indica verso l'alto - anche quello ride di tutto». Con una mano raggiunge il ginocchio dell'angelo, lo palpeggia intorno poi prendono il sacco, se lo trascinano dietro sé perdendosi nella polvere. Klaus guarda con gli occhi socchiusi nella luce, chiude il libro di guida. «La ricchezza della navata laterale gareggia con quella della trasversale. - dice - Sbrighiamoci, Hilde. Ce ne sono ancora altre tre.» «Klaus - la signora si ferma al fondo della scalinata, le due figliole le sono accanto e leggermente si appoggia a loro - qui ci dovrebbe essere un angelo. Un angelo qualunque - continua insicura nel silenzio - così dicono i libri.» «È un'affermazione tradizionale. Si abbondano di angeli. È la caratteristica della chiesa medioevale» - risponde con tono professorale. 15

középkori templom jellegzetessége - mondja Klaus oktatóan. - De ez egy más angyal... különleges... - mondja Hilde, s kapaszkodik a vékony nyakacskákba. Klaus ránéz, szigorúan. - Az angyalok egyformák. Lapos díszítőelem. Nem értelek, Hilde. Hilde még egyszer megpróbálja, visszalép egyet a lépcsőn, a gyerekek nem követik, megállnak, Klaus lent a kocsinál, ijesztő ez a bomlás, a négyszög megcsuszamlása. - Megyek, Klaus - mondja. Simított szoknyával ül a kocsiba. - Hova megyünk most, tudod? - Nem értelek, Hilde - ismétli a férfi. Lyukacsos kesztyűt húz, begyújtja a motort. - Metzből jöttünk, s megyünk Párizson át egyenesen Chartres-ba. Világos? A kislányok megerősítik álluk alatt a szalagot. Hilde bólint, s ahogy a kocsi előredöccen, ráhull haja az arcára. - Elkéstem - lihegi Madame Chouchou, s ötöt kopog a kövön botjával. - Pedig ezek adtak volna. Érzem. Itt szokott állni az oldalkapunál. A külföldiek azt képzelik, a templom nevében tartja az ezüst skatulyát. - Drága jó Szűzanyám, segíts - mondja az angyalnak. - Micsoda nap, drága Szűzanyám. Hiszen te mindent el tudsz intézni. Most hova szaladjak? Inkább a mozihoz? Drága Szűzanyám - mondja az angyalnak konokul. - Két hét derült időt kérek tőled, hogy legyen kedvük jönni... És azokat hozd ide, akiknek van, és adnak. Mi az neked? Látod, én hiszek benned, te viszont elintézed cserébe... Híveidet segítsd, ne az ellenségeidet, légy rendes, légy okos, drága Szűzanyám... - Csókot lehel csokorba fogott ujjára, fölteszi a csókot az angyal ruhájának redőibe. - A mosolygás nem elég - mondja gyöngéd megrovással. - Ezt beláthatod. Áll a botra támaszkodva, kémleli a főutcát, a nap szembeéri, az «Ma questo è un altro angelo è particolare» - dice Hilde e si regge al sottile collo delle bambine. Klaus la guarda severamente. «Tutti gli angeli sono uguali. È un ornamento banale. Non ti capisco, Hilde.» Hilde ritenta, fa un passo indietro sulla scalinata. Le bambine non la seguono, si fermano. Klaus è già dalla macchina. È spaventosa questa disgregazione, la sbrecciatura dello spigolo. «Vengo, Klaus» dice e si siede nella macchina con la gonna sistemata liscia. «Dove andiamo ora, lo sai?» «Non ti capisco, Hilde» - ripete l'uomo. Infila le mani nei guanti traforati, accende il motore. «Siamo arrivati da Metz ed andiamo attraverso Parigi direttamente a Chartres. È chiaro?» Le bambine stringono il nastro sotto il mento. Hilde fa un cenno col capo, i suoi capelli le cadono sul viso mentre la vettura balza un po' in avanti. «Sono in ritardo» - ansima la signora Chouchou e col bastone picchia il lastricato cinque volte. «Sento che qui mi daranno qualcosa. Lo sento» Suole stare sempre presso il portone laterale. Gli stranieri pensano che tenga la scatola d'argento in nome della chiesa. «Cara Madonna mia, aiutami!» - dice all'angelo. «Che giornata, cara Madonna mia! Tu riesci a sistemare tutto. Adesso dove corro? Piuttosto al cinema? Cara Madonna mia - dice all'angelo con caparbietà - ti chiedo soltanto due settimane di tempo sereno, così avranno voglia di venire Porta coloro che hanno e danno! Per te questo è niente. Vedi, io credo in te, in cambio tu mi sistemi Aiuta i tuoi fedeli e non i nemici, sii carina, sii intelligente cara Madonna mia!» alita un bacio sulla mano incrociata in preghiera e lo passa sulle pieghe del vestito dell'angelo. «Il sorriso non basta - dice con un leggero rimprovero - questo lo puoi ammettere.» Si appoggia sul bastone, osserva la via principale; il sole le raggiunge gli 16

ezüstös skatulya visszaveri a fényt, morzejel vibrál a levegőben. - Mit? - mondja az öregasszony. - Menjek át a koronaékszerekhez? - Izgatott lesz. - Megtehetem. De ha megint becsaptál, nagyon fogok haragudni. Mielőtt lelép, megüti a bottal a lépcsőfokokat. Az égre óriási felhő ragad, s órákon keresztül esik az eső. Olyan erősen esik, mint tavasszal, átlósan esik, a templomőr behajtja a kaput. Marcello a rajzmappával felszalad az útról, lapul a falhoz, az angyal alá. Az eső itt is eléri, s a talapzaton összegyűlt tócsa széles kalapjára csurog. Futna tovább, a mappát dugdossa pepita köpenyébe, az égre néz, és az angyalt látja meg helyette, váratlanul, egészen közel. Meglepődik. Az angyal arcát vékony fonálban befolyja a víz, szemüregéből a nyújtott szájszögleten át kis megszakításokkal peregnek sovány mellkasára a csöppek. - Szép - gondolja Marcello, és bűvölten figyeli -, szüntelen mosolygás a szüntelen könnyek alatt. - Nem felejtem el - ígéri önmagának. Viszi a mappát, a hasára szorítva, a hűlő fasorban. Aztán nem esik többé. De a nap nem tér vissza, csak átdereng a szürkeségen. Bálna alakú busz érkezik, egyetlen, icipici ajtó az elején. Az icipici ajtócska kinyílik, a vezető kiszáll. Int. S kiszállnak mindannyian libasorban, a vezető ajka mozog. Hozzácsapja a sofőrt is a menethez. Kulcsot vesz elő, gondosan lezárja a busz ajtaját. A többiek várnak, amíg a kulcsot aktatáskája mélyén elhelyezi. - Lehet egy kicsit beljebb menni - mondja a vezető, s ők beljebb mennek. Egy fejkendős néni, súlyos hajkoszorúval, tétovázik a küszöbön. A jobb kezét már emelné a homlokához. A vezető gyorsan melléje áll, megfogja ezt a jobb kezet könyéknél, s udvariasan átsegíti a küszöbön. occhi, la scatola d'argento lo riflette, suoni di Morse vibrano nell'aria. «Cosa? - dice la vecchia - Devo andare dove sono esposti i gioielli d'incoronazione?» Diventa più agitata. «Potrò farlo. Ma se di nuovo mi mentirai sarò arrabbiatissima» Prima di scendere col bastone dà un colpo ai gradini della scalinata. Nel cielo nuvole giganti s'accumulano e piove per molte ore. Piove tanto forte come in primavera, cadono le gocce diagonalmente, il guardiano della chiesa chiude il portone. Dalla strada, con la cartella dei disegni, Marcello corre su, sotto l'angelo e si appoggia al muro. La pioggia lo raggiunge anche lì, l'acqua accumulata sulla pietra della statua raggiunge l'orlo del suo cappello. Correrebbe via, cercando di proteggere la cartella dalla pioggia sotto il grembiule a quadretti; guarda il cielo, ma invece di esso vede l'angelo, improvvisamente vicinissimo. Si meraviglia. Il viso dell'angelo è coperto dai sottili raggi d'acqua della pioggia, dalla cavità delle orbite e dall'angolo delle labbra le gocce cadono continuamente sul magro petto. «È bello - pensa Marcello e lo guarda incantato - sorriso eterno sotto le lacrime eterne. Non lo dimenticherò» - promette a se stesso. Porta la cartella strettamente sulla pancia mentre sta camminando sul viale alberato raffreddato. Poi non piove più. Ma il sole non torna, traspare leggermente dal grigio. Arriva un pullman a forma di balena, davanti con una piccola ed unica porta davanti. La porticina si apre, la guida scende. Fa un cenno con la mano. Tutti scendono in fila indiana, le labbra della guida si muovono. Intima anche al conducente a raggiungere la coda. Prende la chiave e chiude la porta con cura. Gli altri aspettano mentre egli sistema la chiave nel fondo della sua cartella. «Si può andare più dentro» dice la guida e gli obbediscono. Una donna col fazzoletto sul capo, con una pesante corona di capelli è titubante sulla soglia dell'entrata. Vorrebbe appoggiare la mano destra sulla fronte. La guida subito si ferma accanto a lei, prende la sua mano destra dal gomito e la aiuta cortesemente ad oltrepassare la soglia. 17

Sokáig maradnak bent. Egy napszemüveges fiatal nő sokszorosított nyomtatványból olvas, időnként körülnéz, keres, s mikor a kettő - papír és tárgy - egyezik, diadalmasan fölkiált. Majdnem elhaladnak, visszafelé, az angyal előtt. A vezető fejét csóválja, súg valamit a napszemüveges nőnek, rábök az aktatáska csücskével a lista utolsó pontjára. A nő szégyenkezve tereli vissza a csoportot. Dallamos alt hangján elmeséli, amit a szoborról tudni illik. Ketten jegyzetelnek. A vezető előresiet, kinyitja a bálnabusz ajtaját. Ott áll, amíg egyenként beszállnak, a szája megint mozog. A sofőrt vidáman feltaszítja a kocsiba, utánaugrik ő is, ruganyosan, azután valamennyien kiintenek a törhetetlen ablakon, integetnek az üres térnek. Alkonyodik, de ezt csak sejteni, csupán a szürke lesz szürkébb, ahogy mögüle a fény kivonja magát. Hriszto két tömött bőröndöt cipel, viaszosvászon batyu a hátán. - Csak ezt a templomot elérjem - fohászkodik -, ezt a nyomorult ócska templomot. Leülök a lépcsőre, az archaikus pofákhoz, kifújom magam, aztán irány a vasút. Huppan a csomag a kövön. Hriszto előveszi zsebkendőjét, leteríti, ráereszkedik, térdét összezárja. Nyálazza szíjas tenyerét. Nyugtalan lesz. Kibontja a viaszosvásznat, keres valamit. Megnyugszik, sóhajt. Elintéztem a dolgaimat - gondolja elégedetten. - Már-már azt hittem, kifutok az időből. De mégis sikerült. Mária lassan sétál fel a lépcsőn. Zöld muszlinsál lebeg utána, őszülő kontyát körülkötötte. Szétnyílik alatta a plisszészoknya, mint egy néma harmonika. Fázik, kezét a nyakára borítja, keresztben, olyan ez, mintha bal kézzel meg akarná fojtani magát, de a jobb keze nem engedi még. Az ember mindent magával cipel - gondolja, pedig nincs nála más, csak az apró gyöngyház tasak, nikkelezett csattal. - Mindig, mindent, mindenhova. Restano dentro a lungo. Una donna con gli occhiali da sole legge uno stampato fotocopiato, ogni tanto scruta intorno, cerca qualcosa e quando i due - la carta e l'oggetto - concordano emette un urlo di vittoria. Tornando dietro passano quasi davanti all'angelo. La guida fa cenno col capo, sussurra qualcosa alla donna con gli occhiali ed indica con l'angolo della cartella l'ultimo punto della lista. La donna vergognandosi conduce il gruppo indietro. Con una voce piacevole da contralto ripete tutto quello che si deve conoscere della statua. Due persone prendono degli appunti. La guida va avanti in fretta ed apre la porticina del pullman a forma di balena. Sta lì finché tutti salgono uno dopo l'altro, le labbra si muovono di nuovo. Allegramente trascina il conduttore sul pullman, salta su anche lui con un movimento elastico, poi tutti salutano con la mano la piazza vuota. Sta arrivando il tramonto e già si percepisce che il grigio diventerà più grigio mentre la luce si ritira. Hriszto trascina due piene valige e sulla schiena porta uno zaino di telo. «Magari arrivassi soltanto fino alla chiesa - sta pregando - fino a quel misero tempio in rovina. Mi siedo sulle scale tra i musoni arcaici, mi riprendo un po', poi via, andrò alla stazione.» Il pacco cade con un tonfo sulla piastra del pavimento. Hriszto prende il fazzoletto, lo stende vi si siede sopra, chiude le ginocchia. Inumidisce con la saliva il palmo della mano duro come la cinghia. Diventa agitato. Apre il telo ceroso, cerca qualcosa. Si calma, sospira. «Ho sistemato le mie cose - pensa soddisfatto - ogni tanto penso che esco dal tempo. Ciò nonostante ci sono riuscito.» Maria lentamente sale sulla scalinata. Una verde foulard di mussola vola dietro le spalle avvolge la crocchia di capelli incanutiti. Sotto s'apre la gonna a pieghe come una fisarmonica muta. Ha freddo, con le mani incrociate copre il collo, sembra come se con la mano sinistra volesse strangolarsi, ma la mano destra volesse impedirselo. «La gente porta con sé tutto - pensa, ma lei non ha nient'altro che un sacchettino perlato con la chiusura nichelata - sempre tutto in tutti i luoghi». 18

Az angyal beleolvad a falba, az asszony tétován odanéz, de csak a homorú sötétet látja. Hriszto fiatalabbnak hiszi Máriát. Megtéveszti a zöld muszlin és a gyöngyház tasak. Közelebb húzódik, kirakja kincseit a lépcsőre. - Technika - mondja dicsekedve. - Rádió. Sechs tranzisztor. Verstehen? Six. Eljöttem otthonról - gondolja Mária -, otthon a lányom festi a műhaját. A lányom lánya kihányja a tápszereket. A lányom apja tévét néz, és sört iszik. - Magnetofon - mondja Hriszto, és lázasan pakol. - Made in Japan. First class... - Piciny, cérnavékony elemlámpákat gyújtogat, hadonászik, vihog. Mária szórakozottan bólint. Kár volt - gondolja -, hiszen most már végleges: nem a világot csukták be. Az én ablakom lett tejüveg. Hriszto hatalmas ollót mutat, csattogtatja. - Príma... prrríma... - ropog az r hang, pattogva ugrál a kövön. Mária már emelkedne, amikor meggyújtják az oldalreflektorokat. A férfi szemből látja az asszony arcát, gyorsan szedelőzködik. Fölfénylik az angyal, mosolya ömlik az árnyék alól. - Angyal - mondja Mária döbbenten -, az angyal. - Ein Angel - legyint Hriszto -, nur ein Angel. - A kétezer wattos fényszóróra mutat: - Technika... Ja. Technika ja. Aber Angel... - sajnálkozva ingatja a fejét. Siet. Huszonegy húszkor indul a vonat, átszállással, haza. Az asszony marad még. Megpróbál a szobor mögé nézni. Aztán ágaskodik, rángatja a csonka lábujjakat. Ravasz fény ez. Alulról halad fölfelé. L'angelo si confonde col muro, la donna lo guarda incerta, ma vede soltanto il buio concavo. Hriszto pensa che Maria sia più giovane. La sciarpa di mussola ed il sacchettino perlato traggono in inganno. S'avvicina e posa i suoi tesori sul gradino della scalinata. «La tecnica - dice con orgoglio -, la radio. Sech Transitor. Verstehen? Six.» «Son venuta da casa - pensa Maria -; mia figlia a casa tinge i suoi capelli finti. La figlia di mia figlia rigetta i cibi nutrienti. Il padre di mia figlia guarda la tivù e beve la birra.» «Magnetofono - dice Hriszto e sistema le cose in modo febbrile -, Made in Japan. Frist Class» Accende le piccole, sottili torce, s'agita con le mani, ridacchia. Maria distratta fa cenno col capo. «Peccato - pensa - ora è già definitivo: non hanno chiuso il mondo. La mia finestra è diventata opaca.» Hriszto mostra un paio di forbici giganti schioccandole. «Perfetto perrrfetto» arrota la r, salta balzando sulle lastre di pietra. Maria vorrebbe alzarsi quando accendono i riflettori laterali. L'uomo vede il viso della donna da fronte, raccoglie le sue cose frettolosamente. L'angelo risplende ed il suo sorriso si stende dall'ombra. «L'angelo - dice Maria sgomentando - l'angelo.» «Ein Engel - Hriszto fa cenno con le mani - nur ein Engel.» Indica il riflettore da duemila Watt: «La tecnica Ja La tecnica, ja Aber Engel» - muove la testa dispiaciuto. Ha fretta. Alle ventuno e venti il treno parte, prende la coincidenza, a casa. La donna resta ancora. Prova a guardare dietro la statua. Poi si allunga, stira le dita dei piedi mutilate. Questa luce è furba. Avanza dal basso verso l'alto. 19

- Mit tudsz te? - kérdezi az angyaltól. Ingerli ez a rendíthetetlen mosolygás. «Che cosa sai tu?» - chiede all'angelo. La provoca quel suo ininterrotto sorriso. 1972 (1972) («A reimsi angyal», válogatott novellák), Szépirodalmi Kiadó, Budapest 1975.) Traduzione dall'ungherese di Melinda Tamás-Tarr Da «A reimsi angyal» (válogatott novellák), Szépirodalmi Kiadó, Budapest 1975. 20