Málnai Pál - EGY HADIFOGOLY KALANDJAI

Málnai Pál - EGY HADIFOGOLY KALANDJAI 1 Ott folytatom, ahol az előző részt be fogom fejezni, ha lesz rá időm. Még 1944 karácsonya után kezdődött ez a történet. Az Izbég melletti robbanóanyag raktár őrzésével voltunk megbízva. Már lejárt a szolgálati időnk, de a váltás csak nem akart megérkezni. Felhívtam tehát a szentendrei laktanyát, hogy miért késnek. Legnagyobb meglepetésemre a "Któ tám?"(ki van ott?) szavakat hallottam a telefonban. Ebből tudtuk meg, hogy a laktanyában már oroszok vannak. Először óvatosan lementünk Izbégre, de ott már meg is láttuk az oroszokat. Visszalopakodva összedugtuk a fejünket, hogy most mitévők legyünk? Javaslatomra úgy döntöttünk, hogy felmegyünk a Kőhegyen lévő menedékházba. Ez jó ötletnek bizonyult, mert a gondnok úr néhány civil ruhát is tudott adni nekünk. Én ugyan csak egy vékony munkaruhát kaptam, de ez is eltakarta a katonaruhát. Másnap reggel a fagyos földbe, becsomagolva, elástam a köpenyemet, és egy sziklarepedésbe eldugtam a puskámat is. Mivel a többiek a maradás mellett döntöttek, én fogtam a katonaládámat és elindultam Pomáz felé. Sajnos a nagy ködben eltévedtem és csak annyit tudtam, hogy a meredek lejtőn lefelé kell mennem. Hosszú idő után egy kerítéshez értem. Bemenve a kapun egy épületet találtam, amiről kiderült, hogy a temető hullaházához értem, ahol az egyik sírásóval tudtam szót váltani. Ő mondta, hogy a faluban már bent vannak az oroszok. Továbbindulva oroszokkal futottam össze, akik bevittek egy házba, ahol egy magyarul beszélő orosz tiszt fogadott. Azt mondtam neki, hogy a szentendrei papírgyárban dolgoztam és most hazaindultam Budapestre. Őszerinte ők hamarabb fognak Pestre érni, mint én. Ezután elengedett, de az ajtóból még visszahívott. Elővett a pénztárcájából egy biztosítótűt, azzal, hogy tűzzem össze a galléromat, mert kilátszik a katonaruha. Miután elengedtek, elindultam az országúton a Kevélyek felé. Útközben az úttesten messziről vérnek látszó foltokat láttam, de közelebb menve kiderült, hogy eldobált nyilaskeresztes karszalagok hevertek a földön. Először a Mackóbarlang felé indultam, de rájöttem, hogy jobb lesz, ha a Nagy-Kevélyen keresztül Csillaghegy felé indulok. Már sötét volt, mikor a Róka-hegy oldalában lévő nyomóskúthoz értem. Éppen csak inni kezdtem, mikor két román katona termett mellettem. Megmotoztak, és az egyik kitapogatta, hogy csizma van a lábamon. Azt nem látta, hogy lyukas volt a talpa. Levettette a csizmát és az ő bakancsát adta nekem cserébe. Nekem ez egy kicsit kicsi volt, de a puskák ellen hiába tiltakoztam volna. Ezután a ládámat is megnézték, de nem találtak benne kedvükre valót. Innen már hamar leértem Római-fürdőre, ahol egy volt kolléganőm lakott. Megengedték, hogy náluk maradjak, míg tisztázódik a helyzet. Én az emeleti szobában aludtam, de ők inkább a pincét választották a már hallatszó lövöldözés miatt. Ott tartózkodtak a szomszéd házakban lakók is, mert nekik nem volt pincéjűk. Másnap reggel azzal kezdtem a napot, hogy elástam a katonaruhát, nehogy akár nekem, akár háziaknak kellemetlenségünk származzon miatta. Előbb azonban a bronz tűzkeresztet a mocsarasba hajítottam. A "téli pertli" becenevű téli szalagot egyelőre a zsebembe tettem egy hamis német eltávozási engedéllyel együtt, de később sajnos megfeledkeztem róluk. Este én is lementem a pincébe. Marika. kolléganőm húga lefeküdt és, hogy a beszélgetés ne zavarja. fülére húzta a dunyhát, én pedig az ágy szélére ültem. Nemsokára két géppisztolyos orosz jött be és kiválasztották maguknak a szomszéd kertész lányát. Fegyvert szegezve rájuk, elvitték őt a vőlegényével együtt. Mint később kiderült, a melegházukban megerőszakolták. Ha a Marika nem aludt volna, őt is elvitték volna, és valószínűleg engem is. Reggel korán elmentem a HÉV megálló felé, ahol egy odvas fába dugtam - még karácsony előtt - két kézigránátot. Magamhoz vettem őket és visszaindultam. Útközben végig sikításokat hallottam Csillaghegy felől. 1

2 Visszaérve bedugtam a gránátokat a szalmazsákomba, de nem szóltam róla a háziaknak, nehogy megijesszem őket. (Évek múlva tudtam meg, hogy hosszú ideig rajta aludtak és nagyon megrémültek, mikor rájuk leltek.) Amikor a lányok megtudták, hogy én Pestre akarok menni, csatlakozni akartak hozzám - remélve, hogy ott nagyobb biztonságban lesznek. A kertészlány vőlegénye is velünk akart jönni. Ekkor tudtam meg, hogy ő kémelhárító tiszt és fontos adatok birtokában van. Így aztán készülődni kezdtünk. Rajtam csak az egyszerű munkaruha maradt, de a lábamon lévő, románoktól cserélt bakancsot bebugyoláltam egy zsák darabjaiba, nehogy megint úgy járjak, mint pár nappal ezelőtt. Némi útravalót vettünk magunkhoz és elindultunk. Először a HÉV vonalán gyalogoltunk. Óbuda felé tartottunk. A Köles utcától a Vihar utca és a Vörösvári út kereszteződéséig zavartalanul haladtunk. A Solymár utca sarkán azonban egy német katona holttestére bukkantunk. Tovább már óvatosabban mentünk, de váratlanul két tűz közé kerültünk. A másik fiú lábát találat érte. Behúztuk a szomszéd ház kapuja alá. A háziak nem mertek beljebb engedni minket, de kérésemre elmondták, hogy a harmadik házban lakik egy orvos. Az utcára veszélyes lett volna kimenni, így aztán a kerítéseket átugrálva jutottam el a harmadik házhoz. Az épület falán lévő réseken német katonák céloztak rám. Integetve közeledtem feléjük és próbáltam megértetni velük, hogy egy "spion offizier" megsebesült. Azt mondták, hogy a házat megkerülve menjek be. Ott van egy főhadnagy, akinek elmondhatom, amit akarok. Elindultam tehát a ház sarka felé, de ott már oroszok vártak, akik látták, hogy én a németekkel beszélek. Előszór megmotoztak. A zsebemben megtalálták a téli szalagot. Ez bizonyította, hogy voltam a fronton. Ezután kezükbe került a hamis eltávozási engedély, a horogkeresztes bélyegzővel, amit szintén elfelejtettem kidobni. Végül a zsákot vették le a lábamról és meglátták az új szovjet bakancsot is. Bevittek egy konyhába. Itt leültettek egy hokedlira, hozzákötötték a lábamat, hátrakötötték a kezemet és bekötötték a szememet is. Éreztem, hogy egy hideg vas a tarkómhoz ér. Ekkor valaki bejött a konyhába és kiabálni kezdett. A kiabálásból csak a Csivilló kapitány szavakat értettem. Ezután ajtócsapást hallottam. Levették a kötést a szememről és a többi köteléket is leszedték rólam. A kiabálós ember már nem volt a helyiségben. Kimenve az udvarra egy idősebb katona a kapuhoz kísért. Ott rámutatott a Solymár utca túloldalán lévő kapura és intett, hogy menjek át. Elindultam, de két oldalról is lőttek rám. A másik oldalról visszanézve, kísérőm kérdezte, hogy vannak-e ott oroszok. Nemleges válaszomra visszahívott és a másik kapu felé küldött. Ezt még egy párszor megismételte, Azt hittem, hogy addig fog küldözgetni, míg egy lövedék el nem talál. Már a negyedik kapunál tartottam, mikor intett, hogy bújjak a kapu behajtott szárnya mögé. Arra gondoltam, hogy az ajtószárnyon keresztül akar lelőni, ezért behúzódtam a sarokba. Ott találtam egy szódásüveget. Felvettem és vártam, hogy lőjön. De nem lőtt, hanem beugrott a kapun. Gyorsan letettem az üveget és ártatlan képpel néztem rá. Ketten indultunk tovább, orosz katonákat keresni. Hol a kísérőm ment elől, hol én. Az egyik kerítés átugrásánál őrzőm elejtett egy kukoricagránátot. Én felkaptam, és már húztam volna ki a biztosítékot, mikor észrevettem, hogy messzebbről orosz katonák néznek felénk. Megböktem hát katonám vállát és mutattam neki a gránátot. Nagyon megijedt, de meg is könnyebbült, hogy nem használtam ki az alkalmat. Persze ő nem vette észre az oroszokat, én meg nem szóltam róluk neki, Ettől kezdve egészen megváltozott velem szemben. Most már megbízott bennem. Továbbmenve több házba is benéztünk oroszokat keresve. Volt, ahol karácsonyi maradék nyalánkságokkal kínáltak, de kísérőm nem mert enni, nekem viszont megengedte, hogy elfogadjam, amit kínáltak. Végre megtaláltuk a nevezetes Csivilló kapitányt. Most azonban az idős katona minden jót mondott rólam és a motozásnál sem találtak nálam semmi gyanúsat. Így a kapitány is megbízott bennem. Felvette a közelben heverő, halott német katona puskáját és kiürítve a kezembe nyomta. Csak később jöttem rá, hogy ez az ő részéről milyen jó ötlet volt. Ugyanis ezzel a puskával kellett betörnöm a lakások ajtaját, hogy nincsenek-e németek bennük. De engem sem kellett félteni! Azt ajánlottam neki, hogy jobb, ha nem betörjük az ajtókat, hanem kulccsal kinyitjuk őket. Így azután ettől kezdve én először lementem a pincékbe és felszólítottam a légó parancsnokokat, hogy a 2

3 ylakók kulcsaival nyissa ki az ajtókat. Ezért ott a környéken azt hitték, hogy én az oroszokhoz tarozom. Valószínű, hogy ha most emlékszik vissza valaki arra az időre, akkor most is úgy gondolja. A Zápor utca és a Föld utca sarkára érve pihenőt rendeltek a katonáknak. A földszinten, egy kis szobában Csivilló kapitány lefeküdt egy rózsaszínű ágyra engem meg megbízott, hogy tisztítsam ki a csizmáját. A többi katona közben szerzett egy mosófazekat. Telerakták szalonnával meg krumplival és rengeteg tojást ütöttek rá. Én, végezve a csizmapucolással, lementem hozzájuk az ételt kavargatni. Már csaknem készen volt az étel, mikor riasztották a katonákat. Csivilló kapitány lekiabált a pinceablakon, hogy az otthagyott étel az enyém és ezzel eltűntek. A háziaknak csak most tudtam elmondani a történetemet. Megegyeztem velük, hogy az otthagyott ételt együtt fogyasztjuk el, aztán ők fognak engem eltartani. Mindez újév napján történt. Éjjel én is az óvóhelyen aludtam. Másnap reggel kiosztottunk egy-egy adagot a mosófazékban lévő ételből reggelire. Alig fejeztük be az evést, újabb oroszok jöttek be a házba és az összes férfit kiterelték az utcára. Én próbáltam Csivilló kapitányra hivatkozni, de nem hallgattak rám. Azt mondták, hogy kétórányi kicsi robotra visznek bennünket. Egy hölgy akart nekem egy télikabátot adni, de nem fogadtam el, mondván, hogy két órát így is kibírok. Kis csoportunk egy részével engem is ágyúk húzogatásával bíztak meg. A közeli Kiscelli kastély irányába lövöldöztek. Ennek nyomait még ma is őrzik a kastély falai. A két óra elteltével, amit őrünk többször is ellenőrzött a karján lévő több karórával, visszavittek minket a házunkhoz közeli pékségbe. Itt komoly motozásba kezdtek. Volt, akitől komoly értékeket vettek el, de nálam csak egy zsebkést és egy töltőtollat találtak. Viszont a kéregtelen tenyeremről megállapították, hogy burzsuj vagyok. Közben máshonnan is gyűjtöttek össze férfiakat és átvittek bennünket a mostani egészségház helyén álló épület udvarába, Újabb motozás után lekűldtek minket a pincébe és ránk zárták az ajtót. Reggelre, különböző helyekről ósszegyűlt nagyobb csoport várt bennünket a Bécsi-út sarkán. Velük indultunk tovább és meg sem álltak velünk az óbudai temetőig. Mindnyájan nagyon meg voltunk rémülve, hogy ki fognak végezni bennünket. Először a bejáratnál lévő kis templomba kellett bemennünk, ahol nagyon hideg volt, de mi főként azzal törődtünk, hogy mi lesz velünk. Már sötétedett, mikor átvittek minket a Bécsi-út túloldalán lévő vendéglő borospincéjébe. Itt ugyan jóval melegebb volt, de a kifolyt bor gőze terjengett a levegőben, főként mikor a tömeg kezdte elfogyasztani a levegőt. Többen el is ájultak, én is csak azért voltam jobban, mert egy óriás hordó tetején kaptam helyet, ahol lassabban fogyott el az oxigén. Igaz, hogy itt meg a hőség volt nagyobb. Valahogyan azért reggel lett és kiengedtek bennünket a hideg, szabad levegőre. Innen aztán a Bécsi-úton mentünk tovább. A vasúti kereszteződés után, legnagyobb meglepetésünkre, a környék női vártak bennünket. Köztük volt a Marika és a kertész lánya is. Nem engedték ugyan a közelünkbe őket. Kiabálva mégis pár szót válthattunk velük, de nem sikerült megtudnom, hogy honnan értesültek arról meg, hogy arra fognak terelni bennünket. Innen tovább kísértek minket Pilisvörösvár irányába. Voltak köztünk olyanok, akik nemrég ezen az úton még nyilasok kíséretével haladtak. Még megdöbbentőbb volt számomra, mikor rájöttem, hogy egy nő is van közöttünk, aki nem akart elválni a férjétől. Vörösvár előtt jöttek rá kísérőink, hogy rossz felé megyünk. Visszafordultunk hát és bekanyarodtunk Solymárra. Itt kinéztek egy nagy padlásterű házat és ide szállásoltak be minket éjszakára. A létrát is elvették, így nem volt gondjuk az őrzésünkre sem. Éjjel ugyan leesett valaki, de reggel sem derült ki, hogy mi történt vele. Sorakozó és számolás után indultunk tovább a hegyek között a Páty közelében lévő Vastagh tanyára. Enni indulásunk óta nem kaptunk. Itt is üres gyomorral kellett lefeküdnünk. Éjjel sikoltozásokra ébredtünk. Kiderült, hogy valaki elárulta az oroszoknak, hogy egy nő is van közöttünk. Próbáltuk kideríteni, hogy ki lehetett, de nem sikerült. Pedig nemigen élte volna túl, ha megtudjuk. A következő napon Pátyon és Biatorbágyon át vezetett az utunk. Néhány orosz- lóháton- előre ment, hogy a lakosságtól szerezzen valami ennivalót nekünk. Ők hoztak is mindenfélét, de csak 3

4 messziről dobálhatták be közénk az ételt. Ennek az lett az eredménye, hogy volt, aki sokat kapott, volt, aki semmit. Én az utóbbiak közé tartoztam. Itt valahol sikerült egy fiúnak megszöknie, mégpedig úgy, hogy egy nő kannából vizet kínált. A fiú elkérte tőle a kannát és beküldte nőt a házba. A vizet most már ő osztogatta, majd mikor a csapat elhaladt, bement a házba és nem is jött elő, míg látott minket. Innen már Sóskút felé mentünk tovább. Útközben láttunk egy fa tövében ülő kozák katonát. Úgy nézett ki, mintha megemelt sapkájával minket akarna üdvözölni. Közelebb érve kiderült, hogy a feje tetejét levágta egy sorozat és a sapkájával együtt a feje tetejét is megemelte. Ötvenöt év után találkoztam egy nénivel, aki akkor a sóskúti iskolában lévő korházban dolgozott és emlékezett erre a katonára, akit a helyi orosz temetőben temettek el. Mi akkor még Sóskút előtt megálltunk egy gazdasági épületnél, ahol üres benzineshordó fenekén valakik némi ételmaradékot találtak. Mint utóbb kiderült, előző nap szüntették meg ezt a tábort, mert a budai Dunapart elfoglalásával feleslegessé vált egész Buda megkerülése. Így aztán sem este, sem reggel nem kaptunk enni, ezért még éhesebben indultunk tovább. Érden keresztülmenve dobáltak megint ennivalókat közénk, de nekem most sem jutott egy falat sem. Érdekes módon az éhségérzetem csaknem megszűnt, de nagyon gyengének éreztem magamat. Sajnos a szomjúságunkat csak az út mellett fekvő hó nyalogatása enyhítette. Délután érkeztünk egy tanyára, ahol legnagyobb meglepetésünkre meleg étellel vártak bennünket. Ezt először azoknak osztották, akik valamilyen edénnyel rendelkeztek. Végre sikerült egy rozsdás konzervdobozt szereznem. A leves ugyan elég híg volt, de nagyon jól esett. Ráadásul egy megmentett százpengősömért tudtam egy darab szalonnát vennem. Ennek nagy részét rögtön befaltam, és tele gyomorral lefeküdtem aludni. Az sem zavart, hogy éjjel nem mehettem volna ki, mert olyan mélyen aludtam, hogy azt sem vettem észre, hogy a fejem alól ellopták a maradék szalonnámat. Szerencsére nem sokat hagytam belőle. Reggel megint kaptunk valamit enni és indultunk tovább. Délután Ercsi közelében, megint egy tanyán telepedtünk le. Itt valaki megszemlélt bennünket és észrevette nem kimondottan téli öltözékemet. Kaptam egy rendőrtiszti körgallért, amiben dolgozni nehéz volt, de jól be lehetett takarózni vele. A következő napon egy hídféle mellett mentünk el, mikor egy részeg orosz katona le akart lőni, mert németnek látott a csukaszürke körgallérom miatt. Szerencsére őreink kicsavarták a pisztolyt a kezéből. Még világosban értünk Dunapentellére. Itt egy nagy hodályban helyeztek el bennünket. Éppen arról beszélgettünk, vajon kapunk e enni, mikor egy fiú közbeszólt, hogy őt nem zavarja az éhség, mert ő fakír volt. Mivel én hittem a legkevésbé neki, engem kért meg arra, hogy húzzak ki egy nagy rozsdás szöget a gerendából. Ez elég nehezen sikerült. Miután átadtam neki, az orrába dugta és a kézfejével ütögetni kezdte. Már azt vártuk, hogy a feje búbján jön ki a szög, mikor abbahagyta és szólt, hogy most már kihúzhatom. Majdnem nehezebb munka volt, mint a gerendából való kihúzás. Enni most sem kaptunk, de azzal vigasztaltuk magunkat, hogy tele gyomorral nem egészséges az alvás. A következő napon nem vittek minket tovább, hanem ebéd után kimentünk a Duna partjára, ahol a csónakokkal és kis hajókkal hozott árút kellett nagy sátorraktárakba hordanunk. Egyfolytában dolgoztunk másnap délig. Ekkor a sorakozóhelyre hívtak bennünket. Itt kiderült, hogy a helyzettel ismerősök besorakoztak a visszainduló sorba újból ebédelni, mi pedig kintmaradtunk tovább dolgozni. Nagyon fáradt és éhes voltam. De sötétedés után nagydarab disznóhúsokat kellett cipelnem, így módomban állt a vállamon lévő, fagyos szalonna és zsírrétegekből mégis bepótolnom valamit az elmaradt ebéd helyett. Ezután viszont nagyon nehéz lőszeres ládákat kellett kihordanunk a partra, ráadásul egy keskeny, jeges pallón egyensúlyozva. Egy goromba tiszt hajszolt bennünket. Egyszer csak jött egy alacsonyabb rangú tiszt és veszekedni kezdett a mi tisztünkkel, hogy szélesebb deszkát tettessen a hajóra. Addig veszekedtek, míg a később jött tiszt a másikat be nem lökte a Dunába. Később derült ki, hogy az alacsonyabb rangú politikai tiszt volt. 4

5 Ebből a többiek azért jártak jobban, mert szélesebb pallót kaptak, én pedig azért, mert nekem kellett raknom a tüzet, hogy a másik tiszt száríthassa a ruháját. Ma már óvatosabbak voltunk, mint tegnap. Már dél körül gyülekezni kezdtünk a sorakozóhelyen, így aztán nem maradtunk kint, mint tegnap. Beérve a táborhelyre már várt bennünket a jól megérdemelt ebéd, ami után a tegnapelőtti istállófélében térhettünk nyugovóra. Reggelig nem is zavartak minket, ekkor azonban megint sorba kellett állnunk és rövidesen elindultunk. Estig bandukoltunk, mikor újból egy tanyai épületben szállásoltak el bennünket, ahonnan csak másnap reggel indultunk tovább. Előbb azonban kiderült, hogy ketten hiányoznak közülünk. Addig kutakodtak a szénapadláson, míg meg nem találták őket. Fegyveres őrök a közeli erdőbe mentek velük és hamarosan géppisztolyropogást hallottunk, majd az őrök egyedül tértek vissza. Újabb számolás után indultunk el Dunaföldvár felé. Innen Előszállás irányába indultunk. Útközben egy gabonaraktárszerű épületben leltünk szállásra. Közben a lábam egyre jobban fájt a szűk cipőben. Miután elhelyezkedtük, levettem a bakancsomat és elkeseredésemben a falhoz vágtam. Meglepetésemre egy nagy vattacsomó esett ki belőle. Megnéztem a másikat is és ebben is vattát találtam. Kiderült, hogy az orosz bakancs nagy volt annak a románnak, aki elcserélte a csizmámat. Éjjel váratlanul felkeltettek bennünket. A közelből lövöldözés hallatszott. Kitereltek tehát bennünket, de nekem úgy bedagadt a lábam, hogy csak nagy erőlködéssel bírtam felhúzni a bakancsot. Hiába akartak gyorsabb menetelésre kényszeríteni. Leültem inkább az árokpartra és nem voltam hajlandó tovább menni, pedig veréssel is próbálkoztak. Ekkor odahívtak egy tisztet, aki agyon lövéssel fenyegetet, rám célozva a pisztolyával. Én úgy el voltam keseredve, hogy a homlokomra mutattam, hogy oda lőjön. Ezen nagyon meglepődött és odaszólított négy másik foglyot, hogy vigyenek engem tovább. Ennek az lett az eredménye, hogy most már a kezeim is megfagytak az elszorítás következtében. A németek által felrobbantott dunaföldvári híd romjai felett vittek át Solt határába, ahol a társaság egy része jutott csak fedél alá. Én persze a kintmaradók között voltam, és lehet, hogy ez volt a szerencsém. Ugyanis reggelre a lábam a hidegben összement, igaz, hogy a fagyás nyomait még évekig éreztem, sőt a nagyujjamon egy lyuk is sokáig megmaradt. Egy fiúval beszélgetve tudtam meg, hogy akik fedett helyen voltak, némi ennivalót búzát és kukoricát is találtak. Ő például pár marék mákot falt be. Most már vígabban mentem tovább. Dunapatajon volt a következő szállásunk. Innen másnap reggel indultunk tovább. Az útról egy helyen félretereltek bennünket. Nemsokára egy csengettyűs lovas szánon, teljes papi ornátusban, meg jelent előttünk a kalocsai érsek és szózatot intézett hozzánk. Ennek lényege az volt, hogy nem érdemes szökésre gondolnunk, mert két nap múlva Bajára érünk, ahonnan igazoltatás után hazaengednek bennünket. Nemsokára beértünk Kalocsára, ahol az érseki palota kertjében lévő gazdasági épületben helyeztek el bennünket. Engem mindjárt kiszemeltek vízhordásra. Párosan mentünk egy kannával a kerítésen kívül, a templom mellett még ma is álló, kúthoz. Társammal arról beszélgettünk, hogy milyen könnyű lenne innen megszökni, ha nem tudnánk, hogy így is hazaengednek minket. Másnap délután értünk Bajára. Először is megmotoztak bennünket. Elvették minden iratunkat, amit megtaláltak. Aztán felszólítottak bennünket, hogy jelentkezzen az, aki vérbajos, vagy tüdőbeteg. Nem tolongtak a jelentkezők, pedig, mint kiderült, elengedték őket. Minket, többieket a laktanyában helyeztek el. Itt kaptunk valamit enni a konyhán, aztán lepihenhettünk a folyosó kövére. Ez még mindig jobb volt, mint az eddigi szállásaink. Reggel a vasútállomásra vittek minket dolgozni. Átmenve a városon a központban, az üzletek kirakatai betörve, üresen árválkodtak, csak egy vasüzlet kirakatában talált az egyik társunk egy fehér zománcos bilit, amiért mindnyájan irigyeltük, mert az ő edénye volt a legtisztább edény a mi rozsdás konzervdobozaink mellett. Munka után visszamenve kezdett el rázni a hideg és erős hasmenés kapott el. Mint utólag kiderült, vérhasba estem, ami valószínűleg az útközben víz helyett elnyalogatott szennyezett hótól származott. A betegség azzal járt, hogy karanténba zártak. Ez egy a laktanya területén szögesdróttal körülvett, külön őrzött terület volt. Aznap ötvenketten kerültünk át ide. A gyógyítás abból állt, hogy nem adtak enni és inni is csak keveset. Háromemeletes priccseken feküdtünk, ahonnan a többség 5

6 még dolgát végezni sem szállt le. Én magam is csak négykézláb jutottam el a pöcegödörig, ami a napi több mint harmincszori szaladgálásnál már komoly teljesítménynek számított. Már majdnem lemondtam én is a kimászkálásról, mikor találkoztam volt iskolatársammal, Prokesch Imrével, aki nagyon vallásos ember volt. És ez volt a fő problémája. Ugyanis arcra kimondottan zsidónak nézett ki, ezért a táborunkban lévő ruszin zsidók hitsorsusuknak tartották őt. Mivel ők kaptak enni, tudtak az én barátomnak is juttatni valamit. Ő pedig attól félt, hogy. bár nem mondta, hogy ő zsidó ezzel mégis megtagadta a vallását. Szerencsére sikerült meggyőznöm őt arról, hogy ez nem bűn, és így elfogadta a babgulyást, amiből ő kiszedte a húst, én viszont megkaptam a babot. Később egy orvos szerint ebbe bele is halhattam volna, de hát mégis túléltem. Ezektől a külön falatoktól annyira erőre kaptam, hogy munkára is befogtak. Nekünk kellett az elhalt fogolytársainkat a sebtében megásott tömegsírokba dobálni, és oltatlan mésszel beszórni. Figyelve a fegyveres őröket, rájöttem arra, hogy ők a tábor belterületén lévő karanténra nem is figyelnek. Ezért egyik éjjel a szögesdrótok alatt átkúsztam a tábor konyhájába és sikerült kevés ennivalót lopnom. Ezt másnap is megpróbáltam, de akkor már lőttek rám. A karanténban lévő ruszinok, nyelvtudásuknál fogva, olyan hatalmat élveztek, hogy élet és halál urai lettek. Mivel az oroszok be sem tették a lábukat a karanténba, így ők sem tudták, hogy itt mi folyik. Volt, akit agyonverek, mert nem vallotta be, hogy aranyat rejteget, és ezt megtalálták nála. Az egyik fiúnál találtak egy fényképet, ami őt csendőrruhában ábrázolta, ezért mindennap többször megverték, mert őket is verték a magyar csendőrök Ennek az lett a vége, hogy egyik éjjel felakasztotta magát az ablak kilincsére, és meg is halt, holott többször is elmondta, hogy a sógora volt csendőr és ő csak viccből fényképeztette le magát az ő ruhájában. A sors fintora volt, hogy előzőleg ő próbált meggyőzni minket a kommunizmus előnyeiről. Egyik nap, fertőtlenítés címén, le kellett adni a ruhánkat, és meztelenül kikergettek minket az udvarra. Itt kitettek egy lavór vizet, hogy fürödjünk meg. Ők pedig a derékszíj csatjával vertek bennünket, hogy siessünk. Mostanra már egy kőpadlós terembe költöztettek bennünket, de az ellátásunk nem sokat javult. Néha kaptunk egy kis száraz kenyeret, és egy pár korty teát. A ruszinok közben kitalálták, hogy egy dézsában vizet tettek a folyósóra, és megtiltották, hogy igyunk belőle. Ráadásul nekünk kellett éjjel nappal őrizni a dézsát, nehogy rajtuk kívül más is hozzáférjen. Időnként egy pálcával ellenőrizték a víz magasságát. Egyik reggel az ellenőrzésnél kiderült, hogy emelkedett a víz szintje. Mégpedig azért, mert valaki egy szennyes fehérneműt dobott a dézsába. Ezért felsorakoztattak bennünket, és mindnyájan kaptunk egy hatalmas pofont. Az egyik fiú az ütés következtében meg is halt. Nemsokára komoly változás állt be a karantén életében. Orosz ápolónők kerültek hozzánk. Első ténykedésük kicsit furcsa volt, ugyanis azzal kezdték, hogy szőrtelenítettek bennünket. Mivel a táborban nem tarthattunk szúró és vágó eszközöket, nekik kellett minket megborotválniuk. Mivel állandóan közöttünk tartózkodtak, a ruszinok nem folytathatták üzelmeiket. Ezért aztán lényegesen lecsökkent a halálozások száma. Mégis az én 52 fős csoportomból, tudomásom szerint csak hárman maradtunk életben. Az én volt iskolatársam és én, meg az a fiú, aki a Solton a mákot találta. Úgy gondoltuk, hogy a mák ópiumtartalma csökkenthette a vérhas hatását. Hogy más, ekkoriban a karanténba kerülők közül is sokan haltak meg, azt mutatja az az emlékmű is, amit az itt elhunytak emlékére emeltek, és amelyen 1200 körüli halottról tesznek említést. Sajnos ez még mindig nem végleges szám, mert még ma is találnak sírokat, ha alapot, vagy árkot ásnak ezen a részen. A nővérek megjelenésével az étkezésünk is megjavult, és annyi teát ihattunk, amennyit csak akartunk. Még a rizs is bekerült az ellátásunkba, sőt a Vörös Hadsereg napján, február huszonharmadikán, elvittek minket az egykori tiszti házba, ahol az ünnepségre mi pucoltuk a kacsákat. A nők az egész belsőséget kidobták, és undorodva néztek bennünket, mikor mi a szemétből kivettük a májat, majd egy vaslapon megsütöttük és megettük. Március elején végre kikerültünk a karanténből és pár nap múlva már dolgozni is vittek bennünket a városba. Szerencsénkre az idő is javult napról napra. Mivel még mindig éreztem a lábujja 6

7 mat a fagyott jobb lábamon, volt, hogy ezt a bakancsomat bent hagytam a lágerben és csak egy rongyba bugyoláltam a lábamat. Ez nem vezetett jóra, mert valaki ellopta a fél pár bakancsomat. Mikor látták, hogy én cipő nélkül járok, kaptam egy román gumiabroncsszerű bocskort, ami nagyon kényelmetlen volt. Egyszer ebédosztásnál is megjártam. A szakács merőkanalára került egy nagy szelet hús, de az én konzervdobozom keskeny volt, és így leesett róla, de csak akkor, mikor a leves már melléömlött, vissza a kondérba. Így aztán megint éhen maradtam. Március végén váratlanul felsorakoztattak bennünket. Most nem csak munkacsoportok szerint, hanem mindenkit kikergettek a laktanyából, még a betegeket is kihozták. Po pjáty kiabálták, ami azt jelentette, hogy ötösével álljunk sorba. Ezt, meg a davaj, azaz gyerünk kifejezést tanulta meg mindenki oroszul, na meg az orosz káromkodást. Amit érdekes módon még azok is használtak, akik magyarul nem szoktak káromkodni. Gyalog mentünk ki a vasútállomásra, ahol marhavagonokba osztottak be bennünket, melyeknek be volt rácsozva az ablaka. Útravalót persze nem kaptunk, de egy vödör vizet adtak fel minden vagonba. Ezután elindult velünk a vonat. Másnap délelőtt értünk Szabadkára, ahol leengedtek minket egy kúthoz, vizet venni. A kútnál sikerült egy férfinek átadnom egy pársoros levelet, a címemmel együtt, de nem tudtam, hogy fel tudja e adni. Ekkor hallottam azt is, hogy a volt főkínzónkat nagyon megverték a vagonban vele együtt utazó társai, lehet, hogy nem is marad életben. Tovább napokon keresztül döcögött a vonat, de legtöbbnyire nem is tudtuk, hogy hol járunk. Azt tudom, hogy Orsova környékén láttam a rácsos ablakon kinézve az Alduna sziklaszurdokát. Ezenkívül Pitesti, Ploesti és Buzau neve rémlik, mielőtt Foksányba érkeztünk volna. Elindulásunk óta most kaptunk először meleg ételt, bár hideggel sem terheltük meg a gyomrunkat. Az éjszakai pihenés után kimentünk egy raktárba dolgozni. Az volt a dolgunk, hogy cipőket kellett párosítanunk. Állítólag németországi lágerekből szállították ide őket. Ekkor még nem tudtuk, hogy ezek milyen lágerek lehettek. Az volt csak fontos, hogy viszonylag meleg helyen voltunk. Este, már a táborban kérdezte meg egyik társam, hogy miért nem cseréltem ki a bocskoromat bakancsra. Őszintén megvallva nekem ilyen galádság eszembe sem jutott, de másnap azért kicseréltem volna. Sajnos reggel nem a raktárba mentünk, hanem újból vagonba szállítottak bennünket, és utaztunk tovább. Hosszas zötykölődés után Kisinyov érintésével érkeztünk egy délelőttön Odesszába, ahol zászlódíszbe öltözött pályaudvar fogadott bennünket. Az utcák is fel voltak lobogózva. Először azt hittük, hogy minket ünnepelnek, de mikor elkezdtek köpködni bennünket, rájöttünk, hogy ez az ünneplés nem nekünk szól. Később tudtuk meg, hogy egy évvel ezelőtt szabadult fel a város a német megszállás alól. Így aztán elég nehéz volt őreinknek távol tartani tőlünk a köpködőket. Végre beérkeztünk egy táborba, ahol nemsokára enni is kaptunk. Elég jó levest kaptunk, amibe apró halak is úszkáltak. Viszont kis helyen rengetegen voltunk összezsúfolva, ezért nem nagyon tudtuk kipihenni az utazás fáradalmait. Pedig ez nagyon ránk fért volna. Másnap reggel először egy csoporttal a kikötőbe kerültem dolgozni. Itt valaki talált egy kibontott hordót, amiben disznózsír volt. Mindenki teleette magát zsírral, de kenyér még a közelünkben sem volt. Elképzelhető, hogy ez milyen eredménnyel járt. Én magam ugyan megúsztam egy gyomorrontással, de a többség nehezen vészelte át. Miután visszamentünk a táborba, felsorakoztattak bennünket, majd külön csoportokat alakítottak belőlünk. Az én elég nagy csoportommal együtt megint a kikötőbe kerültem. Itt egy földszinti helyiségbe tereltek minket, ahol egy hatalmas fapriccsre kellett letelepednünk- Olyan kevés hely jutott egy egy emberre, hogy egyikünknek a feje, másikunknak a lába került belülre. Így kellett eltöltenünk az egész éjszakát. Reggel aztán nagy meglepetésben volt részünk. Egy külön helyiségbe kellett mennünk, ahol először elvették a ruháinkat, aztán megint szőrtelenítettek bennünket, de most már nem a nővérek voltak a segítségünkre. Ezután pedig egy zuhanyozóba mentünk. Fogsásba esésem óta most tisztálkodhattam először rendesen. Még valamennyi szappant is kaptunk. Csodálatos érzés volt! Fürdés után, ha nem is tiszta, de fertőtlenített ruháinkat kaptuk vissza, igaz, hogy az öveink és nadrágszíjaink alaposan összementek a gőzben. A felső ruháink hátára nagy orosz betűkkel a V. P. 7

8 jeleket festették. Ez lett a monogramunk, és a hadifogoly szó rövidítését jelentette. Ilyen tisztán már nem a régi helyünkre, hanem egy nagy, emeleti terembe kerültünk vissza, ahol már kényelmesebb priccseken helyezkedhettünk el. Én egy felső ágyat foglaltam el másodmagammal. Ezután orvosi vizsgálat következett. Ez főként abból állt, hogy fehérköpenyes hölgyek meztelenül körbenézegettek bennünket, és belénk csipkedtek. Akinek a csípésük helye nagyon megmaradt, mert ödémásak voltak, azok O.K. minősítést kaptak. Ez az amerikai okéval szemben nem jót jelentett, hanem azt, hogy az illető, egyelőre, nem alkalmas munkára. Akiken a csípés nem hagyott nyomot, azok dolgozhatnak, akiknek viszont nem volt érezhető semmi a bőrük alatt, azokat könnyebb munkára lehetett beosztani. Bár az én bőröm is elég vékony volt, mégis a dolgozók közé osztottak be. Még maradt egy kis időnk, hogy körbenézzünk a táborban. Dupla szögesdrótkerítéssel volt körülvéve, a sarkokon őrtornyokkal, ahonnan géppisztolyos őrök figyeltek bennünket. A láger egyik oldalán, a szögesdróton kívül hosszú kőfal húzódott, ami állítólag egy régi karantén kerítésének maradványa volt. Miután közben este lett, a konyhánál való sorbaállás volt a következő programunk. Itt egy adag híg levest kaptunk, amiben krumpli helyett inkább a héja volt található. Ezután viszont még kaptunk egy szelet fekete kenyeret, egy kanál kristálycukrot, egy kanál apró olajos halat. Ezek a halacskák olyan finoman voltak fűszerezve, hogy még éhesebbek lettünk tőle. Végül egy kevés mahorkát is adtak, amit rögtön el is cseréltem kenyérre. Éjjel elég jól aludtam, bár a vécére menés eléggé problémás volt, mert viszonylag sötétben kellett az elég messze lévő latrináig eljutni egy hosszú lépcsőn keresztül. Persze a vécépapírnak, vagy egyéb ilyesminek nyoma sem volt, és ezt nehéz volt elfogadni. Reggel először a még este, a konyha közelében felfedezett mosdónál sikerült megmosdanom, és itt még inni is lehetett. Maga a mosdó egy hosszú bádogvályú felett vezetett cső volt, amelyre lyukakat fúrtak és csak a végén volt egy elzárócsap, meg egy lefolyócső. Ez a rész nagy, üres, fedett térség volt, ahol a már régebben odakerült német foglyok főzőcskéztek a szerzeményeikből. Innen reggelizni mentünk. Most még köleskását is kaptunk a leves után, meg egy szelet kenyeret is adtak. A reggelit befejezve csoportokba, azaz brigádokba osztottak be bennünket és már indultunk is dolgozni. A kikötőbe mentünk, ahol az általunk még nem látott óriás hajókról daruval lerakott ládákat kellett egymás tetejére raknunk. Ez nem volt könnyű munka, de azért már jól is esett valami értelmes dologgal foglalkoznunk. Közben felfigyeltünk egy kisgyerekre, alig ötéves lehetett, aki egy felnőtt vattakabátban járkált és nagyon ügyesen lopott. A közelünkben ugyanis hegyekben álltak valamilyen kartondobozok, és ő ezekből lopott ki konzerveket. Ezeket egy kézben fogva rárázta a vattakabát ujját, és így sétált el a fegyveres őrök előtt. Ezt többször is megismételte. Ezek az őrök a rakományokra vigyáztak, és nem is törődtek velünk. Felőlük akár meg is szökhettünk volna. Délután, bevonulva a munkáról a lágerkapuban megmotoztak minket, és bár nálunk nem volt semmi, más brigádoknál azért találtak lopott holmit. Elvették ugyan, amit találtak, de nem csináltak nagy ügyet belőle. Ebédet ugyan nem kaptunk, de az esti leves után mától kezdve a brigád egyben kapta meg a kenyeret és az egyéb ellátmányt. Ez komoly gondot okozott, mert vágóeszközünk nem volt. Ezért először összetörtük a kenyeret és, kupacokba rakva, kisorsoltuk. Ez a módszer nem tartott soká, mert egyrészt csináltunk fűrészlapból késeket, másrészt komoly kis mérlegeket gyártottunk, amelyekkel szét tudtuk mérni a kenyereket. Igaz, hogy ez újabb problémát jelentett. Rájöttünk arra, hogy a kenyér sarka szárazabb, és ezért nagyobb, ráadásul keményebb és így tovább lehet rágni. Azt találtuk ki tehát, hogy minden nap más osztja el a kenyeret, és más kezdi el elvenni a maga részét. Kiderült az is, hogy azért kapjuk brigádonként a kenyeret, mert a csoport teljesítménye után még pótadag is jár. A 100 % ra 60 dekát, azaz 600 grammot kaptunk. Ezen felül kaptuk a prémiumot, ami akár a duplája is lehetett, de ezért nagyon meg kellett dolgoznunk. Később tudtuk meg, hogy a polgári lakosság csak 10 15 deka kenyeret kapott a jegyére. Nem tudom, hogy ők hogy tudtak kijönni ebből a fejadagból, hiszen mi így is midig éhesek voltunk. 8

9 Volt, amikor már reggel megkaptuk a kenyérfejadagot, és a pótlékot este adták. Egy ilyen alkalommal a már említett kisfiú meglátta nálam a kenyeret és mutatta, hogy adjak neki. Úgy megsajnáltam, hogy letörtem egy jó darabot a kenyeremből és odaadtam neki. Elszaladt a szerzeményével, de pár perc múlva visszajött. Egy doboz konzervet hozott a vattakabátja ujjában. Ekkor jöttem rá, hogy konzervet tud szerezni, de kenyeret nem. Ettől kezdve nagyon jó barátok lettünk. Nemsokára, május elsején, nem mentünk dolgozni és az ellátásunk is valamivel jobb volt. Nálunk odahaza ez a nap ezelőtt nem számított ünnepnek, de azért sokan megtartották, és titkos találkozókra jöttek össze. Pár nap múlva újból vérhasba estem, de ez nem volt olyan súlyos, mint az előző, és hamarabb jöttem rendbe, mint a múltkor. Betegségem után délutánosok voltunk. Este váratlanul mindenfelől lövöldözést hallottunk, és hamarosan tűzijáték rakétái is repültek a levegőbe. A nagy éljenzések között tudtuk meg, hogy vojna kaput, Gitler kaput, azaz vége a háborúnak és Hitlernek is vége! Érdekes módon g vel mondták és írták is Hitler nevét. Ezután még nekünk is gratuláltak az oroszok, és mondogatták, hogy szkoró damoj, azaz hamarosan megyünk haza. Ezt eddig is mondták, de most el is hittük nekik. Másnap, 1945. május. 9 én, nem mentünk dolgozni, ez volt a béke első napja. Érdekes volt a németek reagálása. Egyrészt örültek, hogy vége a háborúnak, másrészt fel voltak háborodva azon, hogy vezetőik aláírták a kapitulációt. Azt a hírt meg nem akarták elhinni, hogy Hitler öngyilkos lett. Az ünnep után a városba vittek minket dolgozni. A brigádokat a munkahely neve szerint szólították. Nekünk egy utcanév és egy házszám volt a nevünk. Ide kivonulva egy romos épület falait kellett ledöntenünk. Egy hosszú kötelet erősítettek a falra és addig kellett rángatnunk, míg le nem dőlt. Ez nem volt veszélytelen munka. Futottunk is, mikor dőlni kezdett a fal. Ekkoriban vezették be azt, hogy óránként tíz perc cigarettaszünetet tarthattunk. A szünetben egyikünknek feltűnt, hogy a ledőlt fal egy lyukat ütött a ház alapján. Kíváncsiságból bebújt oda, de nemsokára odahívott engem is. Kiderült, hogy valaki már régebben elrejtett ide egy rekesz vodkát. Ezért aztán egyenként odaszivárogtunk, és mindenki magához vett egy üveggel. Továbbkutatva kiderült, hogy ez a lyuk egy nagy folyosórendszerhez tartozott, ami a város alatt húzódott. A háború alatt a partizánok ezeken a folyosórendszereken keresztül támadták hátba a németeket. Ezek a folyosók eredetileg földalatti kőbányák voltak, ugyanis Odessza nagy része az itt bányászott homokkő téglákból épült. Másnap a nevezetes Patyomkin lépcső közelében dolgoztunk. Itt már egy épülő házhoz hordtuk a homokkő téglákat. Párunkat kivittek a környéken lévő földalatti bányához is, ahonnan teherautókra kellett raknunk a téglákat. Az itt dolgozókat, kopasz fejükről és megjelölt vattakabátjukról, hozzánk hasonló foglyoknak gondoltuk, de közelebbre menve kiderült, hogy nők, méghozzá magyar nők dolgoznak itt a bányában. Lemenve a sötét folyósón, az őrök látóteréből kikerülve beszélgetni is tudtuk velük. Megtudtuk, hogy többnyire sváb falvakból hozták ide őket, nem törődve azzal sem, hogy milyen nemzetiséghez tartoznak. Hatalmas fűrészekkel kellett a homokkőből az építőköveket kifaragniuk. Amennyire le voltak soványodva, nem volt csoda, hogy nem nőknek láttuk őket. Ezután, ha előre tudtuk, hogy kőért megyünk, mindig próbáltunk valami ennivalót eljuttatni hozzájuk, és erre buzdítottuk a többieket is, ha ők mentek követ szállítani. A béke első napja óta midig arra vártunk, hogy most már haza indítanak bennünket. ezért nem csoda, hogy nagyon megviselt minket, amikor a Nagy Péterről elnevezett hajó befutott a kikötőbe. Ezen a hajón ugyanis újabb foglyokat hoztak, Constancán keresztül Magyarországról. A többségük nagyon fiatal volt. Polovitzer Péter például alig múlt 16 éves. Voltak olyan fiúk is, akiket a május elsejei felvonulásról hurcoltak el. Sajnos volt olyan is, aki nem bírta ki a tengeri utat. Az újonnan jövők is először átestek az általunk már megismert fertőtlenítésen, aztán kerültek csak át a mi lágerrészünkbe. Nálunk azóta már eltüntek a tetűk, de a helyükbe előkerültek a poloskák. Az egyik fiúnak, beszélgetés közben a szájába esett egy ilyen bogár, aminek szerinte pisztácia íze volt, de azért mégis kiköpte. Ezután kaptuk meg a nyári öltözetünket. Érdekes módon az én új ruhám melegebb volt, mint az eddig hordott kőhegyi munkaruha. Többségünk orosz inget, azaz gimnasztyorkát kapott, igaz hogy némileg kihordott állapotban. Újdonság volt viszont, hogy most nem a hátunkra volt festve a 9

10 hadifogolyjelzés, hanem a bal karunkon volt kivágva egy rész és ebbe varrtak bele egy megjelzett vászonlapot. A bocskoromat is kicserélték, Mindnyájan nagyon kényelmetlen, de új, vászon felsőrészű, fatalpú, magas szárú cipőt kaptunk. Állítólag ezt is a németországi lágerekből hozták. Miután az újonnan érkezettek is közénk kerültek, átszervezték a brigádokat is. Egy Kárpáti nevű tiszt lett a magyarok parancsnoka. Az én brigádvezetőm Dudás Lajos lett. A brigádokat most is úgy állították össze, hogy a létszámuk az ötös szám többszöröse legyen. Sorakozónál ötösével állva könnyebb volt az ellenőrzés. Úgy látszott, hogy nem is tudtak másképp számolni, csak ötösével. Bár ennek ellentmondani látszott, hogy a mi iskolás golyós számológépünkhöz hasonló eszközzel, boszorkányos gyorsasággal ide oda lökdösve a golyókat, tudtak számolni. Az egyik létszámellenőrzés után derült ki, hogy hárman valahogy megszöktek közülünk. Ettől kezdve naponta többször is megszámoltak bennünket. Többségében most is kikötő területén dolgoztunk, felváltva különböző helyeken. Egyik nap egy kövezőmester mellé osztottak be. Ritkán láttam ilyen lelkiismeretesen dolgozó embert. Én a kátrányt hordtam neki, ő meg rakta le a kockaköveket. Élvezet volt nézni, hogy milyen pontosan dolgozott. Nekem is magyarázta, hogy csak minőségi munkát érdemes végezni. Megmutatta a vakolókanalát, amelynek a nyelébe mélyedve belekoptak az ujjai nyomai is. Ugyanezt a szerszámot már évtizedek óta használta. Ha már a kátrányról került szó, ide kívánkozik az is, hogy ezeknél a munkáknál nem sikerült mellékes ellátásra szert tennünk, ezért mindent kitaláltunk, hogy az éhségünket csillapítsuk. Így jött rá valaki arra, hogy ha a kátrányt rágjuk, azt hisszük, hogy valami ennivaló van a szájunkban. Pocsék íze volt ugyan, mégis megpróbálkoztunk vele. Mikor valakinek sikerült melaszt szereznie, akkor azt ettük. Máskor olajpogácsát találtunk, akkor viszont ezt rágtuk, amíg volt belőle. Ennek én ittam meg a levét, mert a kemény pogácsába beletört a fogam, ki is kellett húzni. Mivel korábban már a fronton is kihúzták egy fogamat, méltán dicsekedtem azzal, hogy én a fronton is, és a fogságban is otthagytam a fogamat, mégis élve kerültem haza. Érdekes volt különben az, hogy a fogorvosnő a lágeren kívül rendelt, ezért egy őr kísért oda. Mikor végeztünk, a doktornő adott egy igazolást, hogy vissza kell járnom kezelésre. Ezután elengedtek a munkából, és egy párszor kísérő nélkül mehettem a fogászhoz. A kihúzott fogamon ugyan nem volt mit kezelni, de a doktornő, érthetetlen módon, tőlem akart németül tanulni, holott én az iskolában is megbuktam ebből a nyelvből. Még ma sem értem, hogy miért nem egy született németet szemelt ki erre a célra. Sajnos az ellátásunk egyre romlott. A lágerparancsnokság azt találta ki, hogy az egészen gyengéket kiküldték egy teherautóval a környékre, ahol csalánt kellett szedniük. Ebből aztán levest főztek nekünk Bár, mint hivatalos helyről megtudtuk, a csalán vitamindús étel, akár a krumpli héja, mi mégis éhesek maradtunk. Ebben az időben történt meg az, hogy a parancsnokságnak sikerült egy vemhes tehenet szereznie. A tehenet este levágták, de éjjel valaki kiszedte belőle a kisborjút. Hiába hirdették ki azt, hogy az elfogyasztása ártalmas lehet az egészségre, többé nem került elő. Nem sokkal ezután a németek húspogácsát kezdtek árulni, de a nyomozás kiderítette, hogy nem a borjút dolgozták fel, hanem valami kóbor kutyák húsát etették meg velünk. Egyik nap észrevettem, hogy a terem egyik sarkában a tisztjeink egy tábla előtt ültek és egy idősebb fogoly beszélt hozzájuk. Közelebb menve megtudtam, hogy az idős úr már az első világháborúban is hadifogoly volt, és oroszul tanította a tiszteket. Mikor befejezte az előadást, oda szemtelenkedtem és megkérdeztem tőle, hogy én is részt vehetnék e a tanfolyamon. Ő nagyon örült a jelentkezésemnek, mert mint mondta, a tisztek nagy része csak kényszerből hallgatja őt, tanulni pedig csak érdeklődéssel lehet. Én magam is örültem a lehetőségnek, mivel a tanulás némileg elterelte a figyelmemet az éhségről, ami a többieket azért is inkább foglalkoztatta, mert állandóan arról beszélgettek, hogy otthon milyen finomakat főzött a feleségük, vagy a mamájuk. Másnap éppen kapóra jött, hogy betont kevertünk, mert a cementes zsákokból csinos füzeteket fűztem össze a tanuláshoz. Egyébként ez a munkahely volt a legpocsékabb, ugyanis a németek 10

11 által felrobbantott hullámtörők egy részének rendbe hozása volt a feladatunk. Ezért a nap nagy részét a vízben kellett töltenünk, ami a hűvös idő miatt különösen kellemetlen volt. Ezen a munkahelyen az is rossz volt, hogy egy kifeszített kötélen kellett magunkat, egy csónakba ülve, behúzni a helyszínre, ahonnan aztán csak a munka befejeztével mehettünk vissza ugyanígy. Itt aztán semmi lehetőség nem volt valami pótélelemhez jutni. Beérve a lágerbe elkezdődött a tanulásom. Igaz, hogy elég fáradt voltam a megerőltető munka miatt, de érdekes volt az előadás. Megtudtam, hogy legtöbben az orosz ábécétől félnek, holott az a pár betű nem jelenthet gondot. Ez annyira igaz volt, hogy este már orosz betűkkel próbáltam egyelőre magyar szöveget írni. A következő napon megint a kikötőbe mentünk dolgozni. Ez egy különleges nap volt. Már régebben megismertem egy szabót, aki kenyérért varrást vállalt. Láttam egy általa készített esőkabátot, ami nagyon tetszett nekem, de ehhez anyagot kellett volna szereznem, mert a szabó csak hozott anyagból vállalt munkát és ez a nap adott lehetőséget az anyagbeszerzésre. A kikötőben volt két hatalmas úszódaru, amit a Ganz műveknél gyártottak. Mai feladatuk egészen rendkívüli volt. A bekerített németek ugyanis igyekeztek mindent használhatatlanná tenni, ezért a kikötőben maradt mozdonyokat belelökték a tengerbe. Ezeket a mozdonyokat kellett a két daru összehangolt munkájával kiemelni a tengerből. Félő volt, hogy ha nem dolgoznak elég jól öszsze, akkor nemcsak a mozdonyok maradnak a vízben, hanem a daruk is a tengerbe vesznek. Ezt a lélektani pillanatot használtam én ki. Mikor mindenki a darukra figyelt én akkor láttam munkához. Az egyik beborított ládahegy oldalánál úgy nyiszáltam le egy darabot a ponyvából, hogy a tetején álló géppisztolyos őr sem vette észre. A nap sikereihez, a mozdony kiemelésen kívül még az is hozzájárult, hogy a szárazra került mozdony oldalait belepték a csigák. Gyorsan vödröket kerítettünk, és tüzet rakva vizet forraltunk és beledobáltuk a csigákat. Szegény csigák a forró vízben kibújtak a házukból, és nekünk csak meg kellett sóznunk őket, hogy az étvágyunkat csillapítsuk. A váratlan lehetőséget megragadták kis kikötői barátom és társai is. Mondanom sem kell, hogy a lágerbe szintén rengeteg csigát vittünk, és így a csalánleves nem volt kelendő. Nemsokára jó hírt is hallottunk. Útba indították hazafelé az első csoportot. Igaz ugyan, hogy ezek a Kárpátalján élő foglyok voltak, akik eredetileg oroszoknak vallották magukat, de ez mégis reményt keltőnek látszott. Időközben szépen haladtam az orosz tanulással, és néha már használni is kezdtem a tanultakat, mivel a hazamenő oroszul beszélők helyett kellett valaki, aki meg tudja értetni magát. Volt ugyan a táborban egy délvidéki fiú, aki jól beszélt szerbül, de a mi brigádunknak én lettem a tolmácsa. Hamarosan szükség is lett rám. Egy épületben dolgozunk, és az egyik fiú lopott egy konzervet, amit a vödrébe tett és homokot dobott rá. Igen ám, de nem vette észre, hogy ahogy vitte a vödröt, a homok összerázódott és kilátszott belőle a konzerv. Ezt aztán észrevette az őr, és galibát csinált az ügyből. Tolmácsért küldött tehát, és engem hívtak. Mikor megtudtam, hogy mi történt, úgy álltam az őr mellé, hogy felém kellett fordulnia és a háta mögé került a vödör. Ekkor elkezdtem kiabálni, mintha a fiúval veszekednék, de azt kiabáltam, hogy hozzanak gyorsan egy másik vödröt és tegyenek bele egy üres konzerves dobozt, majd cseréljék ki a kettőt. Eztán mondtam a fiúnak, hogy mondjon egy pár szót, majd elmagyaráztam, hogy ez a fiú csak csajkának hozta el az üres dobozt. Erre az őr megemelte a konzervet, és az tényleg csak üres doboz volt. A közeli napokban történt egy másik hasonló eset is. Valamilyen új raktárt alapoztunk, ahol én irányítottam a betont szállító billenő teherautókat, a brigád más tagjai pedig egyéb anyagokat szállítottak malteros ládákban. Közben az egyik ládahegy aljából kiemeltek két rekesz konzervet, és most azt tették a malterhordóba, de nem vették észre, hogy a ládahegy tetején álló őr meglátta őket. Nem tudtam hamarjában mást kitalálni, bele borítattam a két rekeszt a megásott alapba, és rá borítattam az autóval éppen érkező betont Mire az őr leérkezett a ládahegy tetejéről a konzerv már be volt betonozva, és ott van még most is, ha nem ástak az óta új alapot. Mostanában a kikötő különböző részein dolgoztunk, általában építésnél, vagy bontásnál. Ekkoriban tört ki rajtunk a játékszenvedély. Főként a barkochba foglalkoztatott bennünket. Ebben leg 11

12 inkább Jánosi barátunk jeleskedett. Én magam volt, hogy két napot spekuláltam, mikor például Hitler bajuszát kellett kitalálnom. A tengerparton dolgoztunk, mikor ünnepélyes körülmények között kikötött egy francia személyhajó. Katonazenekar és egyenruhás gyerekek küldöttsége várta őket. A hajóról orosz katonák szálltak le, és szónokok is szóltak hozzájuk. Megtudtuk, hogy olyan katonák tértek haza, akik német hadifogságban voltak és a nyugati hadseregek szabadították fel őket. Reméltük, hogy mi is így fogunk hazatérni. Miután javult az idő, volt hogy pihenőnapon kivittek bennünket a tengerpart egyik homokos részére, ahol fürdeni és úszni is lehetett. Nekem feltűnt, hogy messzebb a tengerben volt valami lehorgonyzott szerkezet, ahova időnként a halászok csónakkal mentek ki, és hozták be a halakat. Megpróbáltam beúszni oda, és sikerült is egy kisebb lepényhalat elkapnom. Igyekeztem mozgásképtelenné tenni, de nem tudom, hogy beledöglött e, vagy csak elájult. Magamhoz ölelve szegény fejét, csak lábbal úszva igyekeztem a part felé. Már egész közel voltam, mikor egy német fiú úszott velem szemben kifelé. Egyszer csak elkezdett fuldokolni. Nem tudtam mást tenni, elengedtem a halat, és kihúztam a fuldokló fiút. A parton már a minket kísérő orvosnő és nővér vette őt pártfogásba. Másnap az egyik magyar brigád tagjai a hullámtörőnél viharba kerültek, és visszaútban a kötélen kapaszkodók közül egy fiút elkapott a hullám. Nem sikerült őt kihúzni, de a tegnapi esetre emlékezve, társai biztosak voltak abban, hogy én meg tudtam volna menteni. A következő pihenőnapunkon éppen a valahonnan szerzett krumplimat főztem, mikor sorakozóra hívtak bennünket. A kapun egy kétlovas, szénát szállító kocsi érkezett és meg állt előttünk. Hamarosan ledobálták a szénát. Kiderült, hogy a kocsin a múltkoriban megszökött Pál őrmesternek és két társának a holttestét hozták vissza. Kihirdették, hogy így jár mindenki, aki szökni próbál. Ez az eset eléggé megrázott mindenkit. Más szomorú eset is történt ezekben a napokban. A láger közelében dolgoztunk egy raktárban, ahova teherautók hozták az elrakni való árút. A kapunál Gál István barátom irányította a bejárat közelébe az autókat. Neki valami robbanás következtébe megsérült a hangszála és ezért csak halkan tudott beszélni, és ebből lett a baj. Az egyik teherautó tolatás közben rosszul kanyarodott és a sofőr nem vette észre, hogy Pista a kocsi mögött van, ő viszont csak halkan tudott kiabálni, és a kocsi a kinyitott kapuhoz nyomta. Sajnos már nem lehetett rajta segíteni. Nem sokkal később a német táborparancsnok a lágert ölelő két kerítés közül akarta kitépkedni a gazt, és az egyik őr az őrtoronyból agyonlőtte, mert azt hitte, hogy szökni akar. Emiatt az orosz parancsnokság elnézést kért tőlünk. Ettől kezdve az eddigi magyar rész parancsnoka lett az egész tábor vezetője a foglyok oldaláról. Én viszont, nyelvtanulásom következtében, megismerkedtem a tábor orosz parancsnokával, aki nagyon tisztességes embernek bizonyult. Beszélgetés közben megtudta, hogy az én nevem a málnával kapcsolatos. Ezért elnevezett Malinovszkijnak, sőt Pável Ádámovicsnak szólított, ami náluk már némi barátságot is jelentett. Érdekes volt különben, hogy ahányszor valamilyen névsort kellett készíteni, nem érdekelte őket az anyai név, csak az apa keresztneve alapján különböztették meg a különben egynevűeket is. Érdekes volt számunkra, hogy az oroszoknak, akár tisztek, akár rang nélküliek voltak, le kellett adni a fegyvereiket, ha valamiért be kellett jönniük a táborba. Nem azért kellett így tenniük, mert féltek, hogy visszaélnek vele, hanem azért, hogy mi nehogy fegyverhez jussunk tőlük. Ezt is a parancsnok úrtól, azaz elvtárstól, tudtam meg. Közben megismerkedtem a németekkel is. Érdekes módon még Malajziából is kerültek ide közéjük holland tisztek. Ők viszont fellázadtak, mert szerintük a tiszteket külön táborban kell tartani, és dolgoztatni sem szabad őket. Erre nemzetközi egyezmény is van. Ezzel ugyan egyelőre nem sokat értek el, mert Sztálin szerint: aki nem dolgozik, ne is egyék. Így aztán addig nem kaptak enni, míg nem kezdtek el, legalább látszólag, dolgozni. Az előbbi idézetet mi úgy emlegettük, hogy aki dolgozik, az se egyék. Az, hogy ki mennyit, és mit eszik, sokban függött attól is, hogy ki hol dolgozott. A hullámtörőn dolgozók például nem juthattak semmi külön ennivalóhoz. Másoknak viszont hol csurrant, hol cseppent valami. 12

13 Mi többnyire a hajók körül dolgoztunk. Volt, hogy konzerveket pakoltunk, volt, hogy cementet raktunk le. Én egyszer még darukezelőként is dolgoztam, mert csak nekem tudták oroszul elmagyarázni, hogy hogyan kell kezelni ezt a szerkezetet. Nem tudom mi történt a hajó darusával, de sürgős volt a munka és nekem kedvem is volt hozzá. Érdekesen működött ez a daruféle, amit ők libikókának hívtak. Tulajdonképpen két hosszú rúd volt csigákkal és kötelekkel felszerelve. Az egyik rúd a rakodótér felett volt, a másik pedig. a rakpart fölé lógott ki. A megrakott hálót kiemelte az egyik kötél a hajóból. Innen egy másik kötél áthúzta a part fölé, ott pedig egy harmadik engedte le a partra a csigákon keresztül. Nem tudom milyen nyelven irányítottak, csak azt tudom, hogy majnát, vagy virrát kiabáltak, aszerint, hogy fel, vagy le kellett mozgatni az árút. Megesett, hogy ennivalót pakoltunk, amiből mi is leszedtük a vámot. Volt, hogy rádiócsöveket zsákmányoltunk, amit a fertőtlenítőben dolgozók vittek ki értékesítésre a városba. Nem tudom, hogyan, de mindenre találtak vevőt. Más alkalommal bálás ruhaneműt rakodtunk, amit könnyen tudtunk értékesíteni, de leginkább a női, aztán a gyermek, végül a férfiruhákat. Ekkor is nyelvtudás volt a segítségemre. Ugyanis, még gyerekkoromban a kezembe került a Tanuljunk könnyen, gyorsan angolul című könyv, és mivel más olvasnivaló nem akadt a kezembe, ezt a könyvet forgattam. Nem tanultam ugyan sem könnyen, sem gyorsan de azért egy pár kifejezés megmaradt a fejemben a kiejtés tudása nélkül, úgy hogy beszélni nem tudtam, de megértettem egyes szavakat. Így aztán az érkező ruhásbálákról, már a daru kötelén lebegve, el tudtam dönteni, hogy mi van benne, és hogy üzleti szempontból melyiket érdemes megdézsmálnom. Ennek a csodálatos nyelvtudásomnak köszönhettem egy másik élményemet is. Úgy alakult, hogy az egyik toronydaruba én hordtam kannával a hűtővizet. Éppen a daru irányítófülkéjében voltam, mikor megláttuk, hogy az alattunk lévő amerikai hajón a mentőcsónak élelmiszerkészletét újították fel. Hosszú, hasáb alakú dobozokat raktak bele. A csinos darukezelőnő lekiabált a matrózoknak, hogy dobjanak fel neki is egyet. Nekem sikerült elkapni a dobozt, és rögtön láttam, hogy ivóvíz van benne. Odaadtam a hölgynek, aki miután felbontotta, az üres dobozt hozzávágta a matrózokhoz. Azok nevettek és feldobtak egy másik dobozt, amit a darusnő vissza akart dobni. Én a felírásból láttam, hogy ebben már nem víz van, ezért megkértem a lányt, adja nekem a dobozt, hogy a fogolytársaimat becsapjam vele. Lemászva a daruról, néztem meg jobban a fémdobozt. K racion volt ráírva, ami magyarul egésznapi ellátást jelent. Kibontva a dobozt, derült ki, hogy ez mennyire igaz. Három csomag volt benne: reggeli, ebéd és vacsora. Volt ebben minden, kétszersült és felvágott, babfőzelék hússal, kávépor, tejpor és tojáspor, de volt a különböző élelmiszereken kívül, cigaretta és gyufa, vécépapír és fogpiszkáló is. Még vízfertőtlenítő tabletta is volt. Ezen kívül kiderült, hogy a csomagolóanyagok elégetésével, meg lehet melegíteni a szükséges élelmiszereket. Más alkalommal egy kisebb hajón dolgoztunk. Raklapokra raktunk konzerves rekeszeket. Nagyon piszkálta a csőrünket, hogy hogyan lehetne a partra varázsolni egy ilyen csomagot. Sajnos ilyenkor a hajót elhagyva, meg szoktak motozni bennünket, így más módszerre kellett gondolnunk. Azt találtam ki, hogy a hajó tenger felöli oldalán egy ládával beugrottam a vízbe és, alatta átúszva, a fagerendás kikötőpad alá úsztam vele. Itt aztán később elosztottuk a zsákmányt. Kis fennakadást okozott, mikor megszámolták a hajóról lejövőket, és egy fő hiányzott közülük, De megnyugodtak mikor odalent az újabb számoláskor egyezett a létszám. Persze ott már én is közéjük settenkedtem. Ekkoriban csodáltam meg kis csavargó barátom újabb módszerét. Ő most egész karton konzervre pályázott. Azt találta ki, hogy egy üres dobozzal a vállán sétafikált egész nap. Persze az őrök mindig megállították, de aztán beleuntak. Ő akkor viszont egy tele dobozt vett a vállára és azzal sétált el az őrök előtt a búvóhelyűkre. Ezzel a búvóhellyel nemsokára furcsa kalandom akadt. Kitalálta az orosz táborparancsnok, hogy társadalmi munkában kicseréljük poloskás faágyainkat fémvázasokra. Ezért néha kevés szabadidőnkben kivittek minket a kikötő másik részébe, ahol egy, a németek által felrobbantott hűtőház romjai voltak. Ennek a csőrendszerét vagdostuk darabokra, amiből aztán a táborban hegesztettek össze ágyakat. Az itt is betartott cigarettaszünetekben én inkább a tengerben fürdést választottam. Egy ilyen alkalommal láttam, hogy az egyik nagyobb csavargó fiú beugrott a tengerbe, de hosszabb ideig nem 13

14 került elő. Nekem vissza kellett mennem dolgozni, de a következő szünetben megint úszni indultam. Ekkor megláttam a parton a fiú otthagyott holmiját. Most már biztosra vettem, hogy belefulladt a vízbe, sajnáltam is szegény fejét. Még vetkőztem, mikor a fiú váratlanul felbukkant. Felvett valamit a holmijánál és visszaugrott a tengerbe. Engem nem vett észre. Én nagyon kíváncsi lettem és utána ugrottam. Még vízi cserkész koromban megtanultam, nyitott szemmel úszni a víz alatt, így nem volt nehéz követnem a fiút, aki egy, a betonfalon lévő nyílásba úszott be. Én követtem, és nemsokára derengést láttam a nyílás végén. Alig bukkantam fel, valaki rám lőtt, de nem talált el. Ezután már megismertek, de nem örültek nekem. Megígértem nekik, hogy nem beszélek a titkukról. Ettől kicsit megnyugodtak. Egy féllábú ember volt a vezérük, akit ugyan láttam már, de nem tudtam, hogy közük van egymáshoz. Megtudtam tőlük, hogy véletlenül fedezték fel ezt a rejtekhelyet. Ugyanis mikor a németek felrobbantották a hűtőházat a pincében lévő robbanóanyaggal, a robbanás a tenger felé is nyitott egy rést. Így ezt a barlangfélét a víz felől is meg lehetett közelíteni és a csöveken keresztül még levegőt is kaptak. Valami más bejáratot is nyitottak, de azt nekem sem mutatták meg. Visszaérve a többiekhez, ők már a teherautókra rakták a csöveket és bevittük a lágerbe, ahol hamarosan elkészültek az új ágyaink. Ezek négyszemélyes, kétemeletes ágyak voltak. Én az emeleten kaptam helyet. Ágytársam Gurin György lett. Ezután kidobáltuk a régi fa szerkezetet, és hatalmas fertőtlenítés következett. Valami gezarol oldattal permetezték be az egész tábort, persze mi sem kerültük el a soron kívüli féregtelenítést, amit nem is bántunk, mert a párnapos büdösség után, tényleg jobban éreztük magunkat. Új szalmazsákokat is kaptunk. Furcsa alakja volt ezeknek a zsákoknak. Igazából ezek vászonból összevarrt hengerek voltak és kitömve kétoldalt gurultunk le róluk. Nagyon kényelmetlen volt aludni rajta, és nehezen szoktuk meg. Én ebből is próbáltam valami hasznot húzni. Az orosz katonáknál láttam egyszerű hátizsákot. A szalmazsák egy darabjából kisebb zsákot varrtam, majd két alsó sarkát egy hosszabb kötéllel megkötöttem és a zsák felső részére hurkoltam a kötél közepét. Egyik este átmentem valamiért a németek körletébe, és meglepődve láttam, hogy színielőadást tartanak. Engedélyt kértem az orosz parancsnoktól, és nemsokára mi is elkezdtük a kultúrát terjeszteni. Először régebbi emlékeimből előkotort tábortűzi jeleneteket adtunk elő néhány társammal. Emlékszem egy jelentünkre, ahol én falusi férfit játszottam és a Polovitzer Peti volt a fiam, volt egy tehenünk is akit két, pokróccal letakart fiú alakított és egy gumikesztyűből még tőgyét is készítettünk neki. Sőt! Tejporból még tejet is varázsoltunk a tőgyébe, amit aztán vödörbe fejtünk. Persze a végén meg is ittuk. A nézőközönség vastapssal jutalmazott bennünket. Kritikusaink külön kiemelték, hogy én, pesti létemre, milyen ízes falusi kiejtéssel beszéltem. Egyik társunk, egy tanító, két emberből összerakott törpével, taglejtésekkel kísérve adta elő a Falu végén kurta kocsma kezdetű művet, melyhez a két szereplő nagyon összehangolt mozgására volt szükség. Később kiderült, hogy néhány, a színházhoz jobban értő ember is akad közöttünk. Ettől kezdve ők vették át a kultúra irányítását. Egyre nagyobb lett a sikerünk és nemsokára, parancsnokunk javaslatára, már vendégszereplést is tarthattunk a környéken lévő lágerekben. Ekkor én már nem szerepeltem, csak kísérőként vettem részt. Legnagyobb sikerünk egy rémdráma volt, ahol is a Drezdai Egészségügyi Múzeumból idekerült koponyával adtunk elő egy jelenetet, amiben az orvos egy gyilkos agyát ültette át egy másik ember koponyájába. A jelenetnek az lett a vége, hogy az átültetett agyú gyilkos az orvost gyilkolja meg. Egyébként kiderült, hogy zenészek is vannak közöttünk. Főként egy világot járt, a rádióban is rendszeresen fellépő szaxofonos tűnt ki közülük. Táborparancsnokunk valahogyan szerzett számára egy ilyen hangszert, és ettől kezdve már operetteket is adtunk elő, ami parancsnokunknak és családjának is nagy élmény volt, hiszen köztudomású, hogy az oroszok nagy kedvelői a magyar szerzők operettjeinek, és még az sem zavarta őket túlságosan, hogy a női szerepeket is férfiak játszották. 14

15 Vezetőnknek egyszer volt csak komoly kritikája, mikor egy betyárokról szóló darabot játszottunk, aminek az lett a vége, hogy a betyárt felakasztották. A további előadásokon ezt már másképp kellett előadnunk. Vendégszerepléseink alkalmával tudtuk meg, hogy a többi táborban mennyivel rosszabb körülmények között élnek, mint mi a kikötőben. Mindegyik táborban éheztek és parancsnokaik is sokkal szigorúbbak voltak, mint a miénk. És, bár továbbra is a hazamenésről álmodoztunk, jobban megbecsültük a mi táborunkat. Nemsokára megint lelkesedni kezdtünk, mert a román foglyokat is hazaindították és közöttük voltak olyan magyarok is, akiknek Dél Erdély volt a hazájuk. A hazaindulók között volt olyan besszarábiai fiú is, aki odesszai volt, de a román hadseregben szolgált. Ő viszonylag szabadon mozoghatott eddig, hiszen otthon volt, de most a többi románnal el kellett mennie Romániába. Később egypárunkat kivittek a pályaudvarra, ahol marhavagonokat kellett emberi szállításra alkalmassá tennünk. Ekkor megint reménykedni kezdtünk, de kiderült, hogy csak a teljesen legyengült magyarok mehettek haza. Engem is kivittek a búcsúztatásukra. Parancsnokunk még köpött is egyet, mikor a szerelvény elindult, mondván, hogy ő nem ezt ígérte nekünk. A betegek elmenése olyan szempontból volt jó nekünk, hogy velük próbáltunk meg haza üzenni, hogy élünk, mert másképp eddig nem adhattunk életjelt magunkról. Más alkalommal, magyar matrózokkal és magyar futballistákkal sikerült egy egy névsort küldenünk, ami aztán beolvastak a rádióba is. A következő napokban kaptunk egy orosz nacsalnikot, azaz főnököt, aki tulajdonképpen kikötői mérnök volt. Nem tudom, hogy ő választott e ki minket, vagy az orosz parancsnokunk ajánlott e neki, de ettől kezdve az ő irányítása alatt dolgoztunk. Első nap egy kubai hajóról kellett kristálycukrot szállítanunk a raktárba. Olyan jó erőben voltunk, hogy a százkilós zsákokat nemcsak vittük, hanem játszottunk is velük. Például letettünk a földre egy létrát és a fokain lépkedve, táncoltunk velük. Minden forduló végén a raktárban bekaptunk egy marék cukrot. Egyik alkalommal Kormos barátunk, aki cigány volt, két zsákot vett egyszerre a vállára. Ezt meglátva az egyik fő főnök, gratulálni akarván neki, a kezét nyújtotta. Igen ám, de a maréknyi elcsent cukor éppen a kezében volt. A fiú nem jött zavarba, hanem bekapta a cukrot, és aztán nyújtotta a kezét. Persze volt nagy nevetés. Más alkalommal brazil hajóról zöld kávét szállítottunk, nyolcvankilós zsákokban. Most viszont Béres nevű fogolytársunk javította meg a rekordot. Ő három zsákot, azaz 240 kilót vitt egyszerre. Ez a kávé némi bonyodalmat is okozott. Szokásunk szerint, ebből is zsákmányoltunk és a táborban, egy félreeső helyen megpörköltük. A legtöbben marékszám bekapkodták, mások összetörve megfőzték, aztán egész éjjel nem tudtak aludni. Nekem szerencsére nem volt problémám vele. A következő napokban úgynevezett UNRRA csomagokat pakolásztunk, amiket egy világraszóló segélyszervezett küldött az oroszoknak. Egy jó pár nap után mikor elkapott minket egy nagyobb eső, főnökünk, jutalomképpen kitalálta, hogy egy fedett raktárban a csomagok kiegészítésével foglalkozzunk. Ugyanis akik ezeknek a szeretetcsomagoknak a közelébe kerültek, igyekeztek sápot húzni belőlük, minket is beleértve. A raktárban kiraktak elénk egy kibontott mintadobozt, és eszerint kellett a többi dobozt összeállítanunk. A főnök elvtárs megmondta, hogy mindenből annyit ehetünk, amennyi belénk fér, de kivinni semmit nem szabad. Mi ennek az utasításnak eleget is tettünk, és jóllakva de üres zsebekkel vonultunk be a lágerbe. Ekkoriban oltottak be bennünket tífusz ellen. Érdekes módon a legerősebbek, akik otthon bicskával szoktak verekedni, azok féltek ettől a kis késszúrástól a legjobban. A nevezetes Kormos például többnapi ennivalóját ajánlotta fel annak, aki hajlandó az ő oltását magának beadatni. Még nagyobb volt az ellenállás akkor, amikor valaki kitalálta, hogy ez az oltás nem tífusz ellen van, hanem a sterilizálásunkat szolgálja. Addig ugyanis, amíg éheztünk nem törődött senki ilyesmivel, de mióta illegálisan ugyan, de jobb ellátáshoz jutottunk, ez is kezdett problémává válni. Ezt megtapasztalták a minket osztályozó doktornők is, mikor az orvosi vizsgálat alkalmával csipkedni kezdtek bennünket, és nekünk meztelenül kellet állni előttük. 15

16 Nekem már akkor feltűnt ez a dolog, mikor az új csőágyakat megkaptuk. Ugyanis két fiú szólt nekem, hogy nem vállalnám e el egyikük ágytársát szomszédomnak. Kiderült, hogy ők testileg is megértik egymást. Abban az időben hallottunk arról, hogy éjjel holdfogyatkozás volt. Én nem voltam egy csillagászati talentum, és azt hittem, hogy a holdfogyta és a holdfogyatkozás ugyanaz a jelenség. Egy fiúval össze is vitatkoztam ezen, de nem tudtunk dűlőre jutni. Fogadtunk egynapi ellátásban, és egy tanító bácsit kértünk fel döntőbírónak, aki nekem adott igazat. Így aztán a következő napon én dupla ellátáshoz jutottam. Nem sokkal később megalakult a lágerkönyvtár, ahova néhány magyarnyelvű könyv is került, melyek között egy tudományos ismeretterjesztő könyv is volt, amiből megtudtam, hogy nem nekem volt igazam. A fogadótársam, úgy látszik számtanból volt gyengébb, mert nem akarta elhinni, hogy neki kétnapi adag jár vissza. Az egyik a nekem adott, a másik pedig a megnyert adag lenne. A könyvtárral csaknem egy időben kaptuk meg a magyar hadifoglyok részére kiadott Igaz szó című újságot is. Egyebek mellett érdekes hírnek számított benne, hogy Hitler, akit az oroszok Gitlernek neveztek és írtak, állítólag átoperált arccal Japánban bujkál. Hadd szóljak néhány szót az őreinkről is. Egészen különböző természetűek voltak. Legjobban azokkal tudtunk kijönni, akik nemzetiségiek voltak a Szovjetunión belül is. Voltak olyanok, akik csak törték az orosz nyelvet. Volt, aki odahaza latin betűkkel tanult írni. Egyiküknek én írtam át az eskü szövegét latin betűsre, hogy meg tudja tanulni. Voltak, akik gyűlöltek bennünket és ott ártottak, ahol tudtak. Volt, aki szemet hunyt szabálytalan tetteink előtt, de olyan is volt, akit a lopott holmikkal le lehetett fizetni. Egyikük egy fiatal fiú volt, aki ugyan rendes volt hozzánk, de állandóan náthás volt, de nem fújta ki az orrát, hanem a nyelvével felnyúlva lenyalta a váladékot. Igaz, hogy zsebkendő híján mi is csak a földre tudtuk fújni az orrunkat. Őreink segítettek egyszer abban is, mikor Orsós nevű bajtársunk, aki odahaza Pécs környékén teknővájó cigány volt, szerzett egy nagy kerek sajtot és be akarta csempészni a lágerbe. A kapunál elhitették a motozóval, hogy rosszul lett, és így a betakart fiút ketten vittük be a táborba, úgy mondd orvosi vizsgálatra. Időközben beköszöntött az ősz. A megszokott fürdés és fertőtlenítés alkalmával megkaptuk a téli holmit. Nekem egy vadonatúj női vattanadrág jutott, amit csak hátrafelé lehetett kigombolni. Ezen kívül egy német köpenyt kaptam, aminek hiányoztak a zsebei. Viszont bakancsot nem találtak a számomra, de a reggeli sorakozónál észrevették az ellenőrző doktornők, hogy nincs cipő a lábamon. Ezért egy pár napig nem mentem ki munkára, míg nem kerül elő számomra megfelelő méretű lábbeli. Jól is jött nekem ez a pár nap pihenő. Rendeztem a szótáraimat, és a nyelvtan füzeteimet is rendezni tudtam. Ezen kívül sikerült szénát szereznem a szalmazsákomba, ami kellemesebbé tette az alvásomat. Irigyeltek is érte társaim! Az sem volt utolsó dolog, hogy az egyik német ezermesterrel sikerült üzletet kötnöm és csinált nekem a régi konzervdobozom helyett egy új alumínium csajkát. Mikor aztán találtak a számomra bakancsot, újból a kikötőben találtam magam. Első ténykedésem volt, hogy az általunk cipelt tarkababból, különleges trükkel gyűjtöttem be magamnak. Ugyanis a jobb kezemmel kiemelt babot a lyukas zsebemen keresztül áttettem a balkezembe, majd onnan a női nadrág oldalsliccén át a nadrág szárába ejtettem. A kikötői őr meglátott, de hiába tapogatta meg a zsebeimet, nem talált bennük babot. Azért a többieket sem kellett félteni! Mindenki igyekezett beszerezni a legalább a levesbe valót. Beérkezve a táborba aztán nagy főzőcskébe kezdtünk. A bab viszont elég sokára fő meg. Ezért mindenkinek a türelmétől függött, hogy mennyire megfőve eszi meg. Ekkor jöttem rá arra, hogy nem mindenkinek van olyan jó dolga a táborban sem, mint nekünk, akik mindig tudtunk szerezni valami ennivalót. Másnap figyeltem fel arra, hogy valaki a latrinából szedegeti ki a nem egészen megemésztett babszemeket, hogy aztán tovább főzve őket, meg is egye. Ráadásul odahaza falusi tanító volt az illető. Nem tudtam őt lebeszélni, csak arra kért, hogy a többi 16

17 ek ne tudják meg ezt az esetet. Ő egyike volt azoknak, akiket gyengeségük miatt nem engedtek ki munkára, és ezért csak az alapellátásban részesültek. A következő napon különleges munkánk akadt. Mogyorókrémet kellett leraknunk egy amerikai hajóról. A baj csak az volt, hogy nagy háromkilós dobozokba volt csomagolva, ezért nem volt könnyű az eltüntetése. Azért ezt is megoldottuk valahogyan és így sikerült a csajkámban becsempészni a táborba úgy egy kilónyit, és ezt a tegnapi babfőző tanítónak adtam. Időközben két változás is akadt az életünkben. Az egyik, a fontosabb az, hogy levelezőlapokat kaptunk, amivel értesíthettük hozzátartozóinkat arról, hogy élünk. Megmondták ugyan, hogy csak jókat írjunk és, hogy ne írjuk meg, hogy hol tartózkodunk, de ez is nagy eredménynek számított. A másik változás az volt, hogy fizetést kaptunk. Igaz, hogy nevetséges összeget, de ezt sem volt mire elkölteni, Egyedül pattogatott rákot tudtunk vásárolni a kikötőben, így aztán azt majszoltuk egész nap. Ezek a rákocskák alig voltak nagyobbak egy szem pattogatott kukoricánál, és úgy is pattogtatták őket faszénparázson. Viszont meglehetősen kemény páncéljuk volt. és előbb utóbb felsértette a szánkat meg a nyelvünket. Lehet, hogy a beállt hűvösebb idő miatt, vagy valami fertőzés következtében be lázasodtam, és a betegszobába kerültem. Itt különböző gyógyszerekkel is kezeltek, de másképp is próbáltak segíteni rajtam. Inhalálnom is kellett, de köpölyözéssel is megkísérelték kiszívni a betegséget belőlem. A köpölyöző kisebb, peremes fémpohár volt, amiben a benne lévő levegőt égő spirituszos vattával felmelegítették, és a hátamra helyezték. Egyszerre egy pár darab ilyen poharat használtak, melyek szorosan rám tapadtak, és csak akkor estek le, mikor a levegő kihűlt bennük. Sajnos az egyik nővér ügyetlenebb volt és nem csak a levegőt melegítette meg, hanem a pohár peremét is, amitől égési sebet is szereztem. Mindeme kezelések dacára meggyógyultam és újból dolgozni mehettem. Valamivel később újabb változásra került sor. Több oroszt kezdtek foglalkoztatni a kikötőben, közülünk viszont többen kerültünk ki városi munkahelyekre. Nem tudom, hogy véletlen volt e, vagy megtudták, hogy Dudás Lajos a brigádvezetőnk odahaza a kőbányai téglagyárban dolgozott, de bennünket téglagyári munkára szemeltek ki. A téglagyár a város szélén volt, a börtön közelében, és teherautókon szállítottak oda minket. A többség nyers, vagy kiégett tégla szállításával foglalkozott, én meg másodmagammal a kemence szénellátását vállaltam. Egy malterosláda félével cipeltük fel a szenet a kemence tetejére, ahol egy idősebb néni dobálta be kisebb nyílásokon a parázsló égetőtérbe. Délután jött a váltás. Most egy fiatalabb nő jött a kisfiával együtt. Mikor beszélgetni kezdtünk, csodálkozott, hogy milye jól beszélek oroszul. Őt Jadviga Ivanovna Poberezsnajának hívták. Őt Jagyjának a fiát pedig Suriknak becézték. Én is bemutatkoztam. Eleinte Pávelnek, később Pavliknak szólított, ami Palit jelent magyarul. Megtudtam, hogy a férje a háborúban halt meg, a fia pedig már hét éves és iskolába jár. A fiúval hamar megbarátkoztam és elhatároztuk, hogy leveleket írunk egymásnak, és a Mama ki fogja javítani a hibáinkat. Így mind a ketten jól jártunk. Szórakoztunk is, meg tanultunk is egyszerre. Surik engem gyagya Pávelnek szólított, ami magyarul Pali bácsit jelentett, társaim szerint viszont azt, hogy én vagyok gyagyás. A következő héten Jagyja délelőttös volt a fia pedig iskolába ment, így még jobban tudtunk beszélgetni. Átadta a levelet, amit a fia írt és az én válaszomat is rögtön kijavította. Volt benne hiba elég, de kevesebb hibával újból leíratta velem, hogy ne kelljen szégyenkeznem a fia előtt. Ezen a héten az idősebb néni éjszakás volt, ezért délután egy másik nő jött a kemence tetejére dolgozni. Őt Vera Vaszilcsenkónak hívták. Később a lánya is megjelent, aki nagyon csinos rendőrnő volt. Tőle a kézi forgalomirányítást tanultam. Ugyanis az irányítást pálcával végezték, amit varázspálcaként forgattak, mint a zsonglőrök, vagy a bűvészek. Itt a téglagyárban nehezebb volt a dolgunk, mint a kikötőben, mert az agyagot nem lehet megenni. Az itteni dolgozóknak meg még rosszabb volt az ellátásuk, mint a miénk. Volt hogy én vittem kenyeret Jagyjának meg a fiának. Mivel jól dolgoztunk, több prémium kenyeret kaptunk. Ehhez az én újításom is hozzájárult. Ugyanis kitaláltam, hogy a szenet egyedül is fel tudom hordani, ha talicskát használok. Így a másik fiú felszabadult, amit ő nem is bánt, mert a hűvösödő időben jobb volt a meleg kemencében dolgozni. 17

18 Közben megérkezett a karácsony, ami itt a vallásosoknak sem jelentett sokat, mert ők később tartják az ünnepet. Én viszont felkészültem az ünnepre. Már régebben szereztem egy pár mécsest és némi rizshez is sikerült hozzájutnom. Így aztán kevés tejpor beszerzésévek meglett az ünnepi vacsora. Gyertya helyett a mécsesek adták a fényt, a lángjukkal pedig a csajkámban felforrt a víz, és elkészült az ünnepi tejberizs is. Mégis szomorú volt ez a karácsony. Ünnep után, vagy inkább közben, újra a téglagyárba mentünk. Most az idősebb néni volt a fűtő. Mikor megtudta, hogy a lágerből hoztak a fiúk konzervet eladni, ő rögtön jelentkezett, hogy darabonként három rubelt fizet értük. Mivel mi nem ismertük a kinti árakat a többiek elfogadták ezt az ajánlatot. Később bejött a Jagyja, mert én ígértem nekik kenyeret. Elmondtam, hogy milyen üzletet kötött a néni. Ő fel volt háborodva, és felajánlotta, hogy kiviszi a piacra azt a konzervet, amit én nekik tettem félre. Nemsokára visszajött 60 rubellel. Ekkor megbeszéltük, hogy ezért a pénzért én holnapra szerzek újabb árút. A szállító fiúknak öt rubelt ajánlottam. Így indult be a nagy üzlet. Én minden nap valamivel többet fizettem, mint a néni, így mindenki nekem adta át az árúját, a nyereségen pedig megosztoztunk fele fele arányban. Nemsokára már a bankba is került a pénzünkből. Egyik nap elkezdett zuhogni a hó. Ez itt nagyon ritkán fordult elő, de most úgy nekidurálta magát, hogy megbénult a közlekedés. Mi is csak a lágerudvart tudtuk feltakarítani, de azt is abbahagytuk, mert teljesen reménytelen volt az igyekezetünk. Öt napig tartott ez a hóvihar, de utána takarítás nélkül is hamar elolvadt. Persze közben az ellátásunk is minimumra csökkent. Alig kaptunk valamit enni, de mint később megtudtuk a civilek sem jártak jobban. Másnap reggel újra indultunk dolgozni, mintha mi sem történt volna. A téglagyáriak is tele voltak rémtörténetekkel, mert ők még az élelmiszerjegyeikre sem kaptak semmit. Most azonban már reménykedtek, hogy legalább a régebbi szűkös helyzet visszaáll. Mi nem nagyon reménykedtünk semmiben, így még nagyobb volt a meglepetésünk mikor egy egy háromkilós kenyeret nyomtak a kezünkbe az elmaradt ötnapi fejadag fejében. Ma sem tudom, hogy ez az eset csak nálunk történt e meg, vagy a többi táborban is. Megkérdeztem a parancsnokunkat, hogy máshol mi volt a helyzet, de ő nem adott érdemi választ, csak azt mondta, hogy ez nem az én dolgom. Ezzel kapcsolatban nekem rögtön eszembe jutott, mikor egyszer a fronton három napig nem érkezett meg a kenyérsütéshez a lisztünk. Viszont, mikor végre megjött, csak az aznapi fejadagot kaptuk kézhez. Pár nap múlva a téglagyár területén belül, a kerítés mellett elkezdtünk egy új házat építeni. Az utcán fegyenceket kísértek valahova a börtönből. Meglepetve láttuk, hogy még rosszabb bőrben vannak, mint más lágerbeli társaink. Amerre mentek, papírdarabokat dobáltak el, és még nekünk is odakiabálták, hogy dobjuk be a postaládába. Mikor elmentek, én leugrottam a még alacsony falról és összeszedtem egy pár ilyen papírt. Ezek a papírok mind érdekes háromszög alakban voltak összehajtogatva. Miután megmutattam a Jagyjának, ő elmondta, hogy az ilyen leveleket a háború óta ingyen viszi el a posta, és ő is küldött már így levelet. Én azt hittem, hogy köztörvényes bűnözők vannak a börtönben, de miután kibontottunk néhány ilyen levelet, kiderült, hogy a németek kezén volt hadifoglyok, akiket hazaárulóként ítéltek el, mert megadták magukat. Volt olyan is, aki sebesülten esett fogságba. Most így próbáltak hírt adni magukról, hogy még élnek. Most jöttünk rá arra, hogy őket láttuk pár hónappal ezelőtt a kikötői ünnepélyes fogadtatáson. Akkor a hazaszállító hatalmaknak kellett valamit mutatni. Megbeszéltem a Jagyjával, hogy ő is kiszalad és próbál még összeszedni ilyen leveleket, és be is dobja őket a postaládába, de nem ezen a környéken, hanem arra amerre lakik. Közben én visszamentem a házépítéshez, amit kicsit furcsának találtunk. Ugyanis az alapozás után a padlószintet is kiöntöttük betonnal, és körülfalaztuk az egész épületet, az akkor újdonságnak számító, salakkal kevert cementtel készített falazótéglákkal. Már a tetőácsolatot raktuk volna fel, mikor az építésvezető rájött, hogy ajtónyílást nem hagytunk. Ezért minket szidott, holott ez a tervrajzon sem szerepelt. Nekiláttunk tehát, és kifűré 18

19 szeltünk egy ajtónyílást. Már a tetőt is felraktuk, mire kiderült, hogy nem ajtó, hanem kapu kell az épületre, mert egy keverőgépet akarnak oda beállítani, ami nem fér be az ajtón. Így hát megint előkerült a fűrész, csak most már a tetőt is meg kellett bontanunk, hogy ezt a munkát el tudjuk végezni. De majdnem elfeledkeztem a tevéről! Ugyanis volt a téglagyárnak egy mindenes púpos tevéje. Azért volt mindenes ez az egypúpú teve, mert hol agyagot dagasztott, hol kocsit húzott, hol pedig a gazdáját cipelte a hátán. Egyik nap elesett, és eltörte a lábát. Senki nem tudott rajta segíteni, ezért elhatározták, hogy levágják. Én éppen az épülő ház falára öntöttem a maltert, mikor meghallottam a teve ordítását. Mikor megláttam, hogy folyik a vére, leugrottam a malteros vödörrel a falról és felfogtam vele a szegény állat vérét. Beledobáltunk egy kis sót és először megabáltuk, aztán megzabáltuk. Igaz, hogy némi malter is keveredett bele, de legalább tartalmas étel volt. A szegény tevét ezután feldarabolták és szétosztották a dolgozók között, de nekünk is jutott belőle. Bosszantó eset történt velem ezekben a napokban. Megint fürdésre és fertőtlenítésre mentünk, de a fertőtlenítés után hiába vártam a csodálatos női vattanadrágomra, csak nem került elő. Utolsóként csak egy nagyon ócska nadrágot kaptam, amivel kénytelen voltam beérni. Mivel Jagyja a következő héten éjszakás volt, azt találtuk ki, hogy a gondnoknőnek, Tanyjának adtam oda az eladnivalókat és ő adta tovább Jagyjának, aki napközben kivitte a piacra eladni. Egyébként közben bővült az árukészletünk. Valamiféle fonalak és vásznak érkeztek a kikötőbe, és így hozzánk is. Egy angol hajóval, többek között egészségügyi papír is érkezett, amit átkereszteltünk Churchill papírnak, akinek tudvalevőleg W. C. volt a monogramja. Lassan megérkezett a tavasz is, de itt más jele volt, mint máshol. Mi először azt vettük észre, hogy az úttörők csapatostul megjelentek a kikötőben. Mivel mindenki a tengerre figyelt, mi is arra néztünk. A távolban megjelent egy nagyon nagy hajó, több kisebb hajó kíséretével. A nagy hajó oldalán a Szláva (Győzelem) felirat szerepelt. Csak a nagy ünnepség után tudtuk meg, hogy a Déli Sarkról érkezett vissza a bálnavadász flottilla. Ezek a hajók fél evvel ezelőtt mentek el az itteni tél elől az ottani nyárba, ahol a kis hajókról szigonnyal vadásztak a bálnákra, a nagy hajón pedig feldolgozták a zsákmányt. Ennek az eseménynek az lett az eredménye, hogy három hétig dolgoztunk a hajórakomány kipakolásával. A többség ugyan a parton dolgozott, én viszont néha a hajóra is felmehettem. Itt a bálnák húsából részben kipréselték a zsírját, részben kisütötték a másik részét. Itt a bálnavadászoktól láttuk, hogy isszák a bálnazsírt, vagy olajat. Azt még ma sem tudom, hogy melyik a helyes, de én is követtem a példájukat és rászoktam erre az italra. Még az úgynevezett bálnatöpörtyűt is eszegettem, persze ebben fogolytársaim is segítségemre voltak. Ezt a bálnavadászok is ették, bár nálunk, többek szerint, takarmányként állatok etetésére használták. Mikor letelt a három hét, visszakerültünk a téglagyárba. Az ottani barátaink befogták az orrukat, mikor velünk találkoztak, mert olyan erősen érződött rajtunk a halszag. Mivel Jagyja megint éjszakás volt, a Tanyjával küldött nekem pénzt, hogy legyen nálam az újabb bevásárlásokra. Visszamenve a lágerbe, a kapunál megállítottak bennünket és motozásba kezdtek. Mindenki igyekezett átevickélni a motozáson, de volt, aki megszabadult a nála lévő tilos dolgoktól. Valamit én is kitaláltam a pénzzel kapcsolatban, de mire beértünk, idegességemben elfelejtettem, hogy mit tettem. Így aztán az eladóktól hitelbe vettem át az árúikat. Időközben újabb ötletük támadt néhány társunknak. Időnként szappant is kaptunk a mosakodáshoz. A maradék szappandarabokat összegyűjtötték és felfőzve, formába öntötték. Mivel a lakosság nem jutott szappanhoz, ennek az eladása is jó ötletnek bizonyult. Sajnos egy páran visszaéltek ezzel, és deszkadarabokat tettek a szappan közepébe, ezáltal lejárattak bennünket. Szerencsére én nem vettem részt ebben az üzletben. Volt viszont egy másik üzlet, amibe belekeveredtem. Egyik nap felkerestek engem, hogy van néhány vég vászon, csak az a baj, hogy kicsit festékes. Így aztán másnap az egész brigád némileg kövérebben nézett ki, mint eddig, mivel a derekukra tekert vászon meghizlalta őket. 19

20 A téglagyárban a vászon nagy üzletnek bizonyult. Sokan vásároltak belőle, nem törődve a rajta lévő festékfoltokkal. Tanyja például már aznap délután bemutatta, hogy milyen jó alsónadrágot varrt a férjének. Alig értünk be a táborba, hívatott a táborparancsnok. Most nem a megszokott barátságossággal fogadott. Azzal kezdte, hogy a stadionból, ahol nemzetközi futballmeccsre készülődtek, eltűnt egy Sztálin kép. Én csak néztem rá, hogy ez miért érinthet minket, hiszen biztos. hogy senkinek nem kell közülünk ilyen kép. Később kezdtem csak kapiskálni, mikor elmondta, hogy egy magyar brigád dolgozott a stadionban, és hogy kép egy hatalmas vászonra festett kép volt. Főként az hatott rám, hogy azok dolgoztak ezen a munkahelyen, akik a vásznat adták el nekünk. El kellett ismernem, hogy mi voltunk a ludasok. Parancsnokunk először azt akarta, hogy szerezzem vissza a vásznakat, de mikor elmondtam, hogy milyen formában tudnám visszahozni, lemondott erről a lehetőségről. Így aztán az lett az eredménye ennek az üzletelésnek, hogy egy pár napra karcerbe dugtak, és csak teát és kevés kenyeret kaptam eddig az ideig. Mikor kiengedtek, a táborparancsnok elmondta, hogy az én érveimmel manipulált, azaz, hogy nekünk mire kellene egy ilyen Sztálin kép. Ekkorra már szépen javult az idő. Szerencsére bejelentették, hogy nyári öltözékre cserélik a ruháinkat. Felhívtak bennünket, hogy lehetőleg kiporolva, viszonylag tisztán adjuk le a holminkat. Én becsületesen kiráztam a köpenyemet és meglepődve tapasztaltam, hogy ujjának felhajtójából papírpénzek röpködtek a levegőbe. Most jöttem rá, hogy a múltkori motozásnál hamarjában ide dugtam a pénzemet. A ruhacserével egy időben megint osztályozó orvosi vizsgálatot tartottak. Főként a bálnavadászok voltak jó bőrben. Viszont szép számmal akadtak olyanok is, akik alacsonyabb osztályba kerültek. Többen voltak, akik a vizesedésük miatt, úgy fel voltak fújódva, hogy szinte kövéreknek látszottak, de a doktornők csípései tartósan mély nyomot hagytak a bőrükön és a húsukban. Nekem eszembe jutott, hogy mikor vizet hordtam a csobogóan folyó vízcsapból, gyakrabban kellett szaladgálnom. Ezért azt ajánlottam az ödémásoknak, hogy ha nem is hordanak sok vizet, legalább hallgassák a vízcsobogást, hátha ez segít egy kicsit rajtuk. Nem tudom, hogy ez a természetgyógyász ötletem milyen eredménnyel járt, de az orvosok szerint nem lehetett nagyon hatásos. Érdekes módon volt az ödémások között egy lókupec, aki azt mondta, hogy nem érezte ilyen jól magát soha, mikor még százhúsz kiló volt a súlya. Én magam akkor kilencvenkét kilót nyomtam élősúlyban és ezt az óta sem múltam felül. A kupec különben úgy belejött az éhezésbe, hogy pénzért eladta az ennivalóját és csak a pénz gyűjtésével foglalkozott, és azt mondta, hogy ő odahaza sokat fog keresni azon, hogy hozzászokott a koplaláshoz. Egy furcsa eset is történt velem ekkoriban. Bementem egy látszólag üres szobába. Az egyik sarokban egyik társunk ült, kezében egy ciroksöprűvel, amit úgy pengetett, mint egy gitárt és a plöm plöm szavakat mondogatta. Én már hallottam ilyesmiről, és csak viccnek tartottam, de most meggyőződtem arról, hogy ez létezik. A többiek, akiknek szóltam szinte megijedtek, mindenesetre szóltunk az őrnek, aki hívott egy orvosnőt, aki elvitette szegény fiút, akinek további sorsáról semmit nem tudok. A téglagyárban megint a Jagyja volt szolgálatban és vele volt a fia is, aki most nem oroszórát akart tartani, hanem a magyar nyelvről kezdtünk beszélgetni. Többek között megkérdezte, a téglagyár kutyájára mutatva, hogy az orosz szobáka szót hogyan mondják magyarul. Mikor megmondtam, hogy kutya, a Jagyja nevetett és elmondta, hogy náluk kutyának a főtt búza és mák keverékét szokták vízkeresztkor ünnepi ételként fogyasztani. Így aztán, nagy nevetés közepette Surik megállapította, hogy ha ők megeszik a kutyát, akkor nálunk biztosan ugat az ünnepi étel. Ekkor tudtam meg azt is, hogy a ceruzát jelentő orosz szó a karandás, egy francia írószergyártó dinasztiáról kapta a nevét, akiket Caran d Ache nak hívtak. Erről jutott eszembe, hogy nálunk az akkoriban divatba jövő rugós tollat mi is csak egyszerűen rotringnek hívtuk, mert egy piros gyűrű volt rajta, és eredetileg Rot Ring volt a neve 20

21 Jagyjától időközben kaptam két füzetet is. Az egyiket nyelvtanulásra használtam, a másikban pedig naplószerűen, de röviden leírtam a velünk történt dolgokat. A cementes zsákból készült füzeteimet azért nem dobtam ki és ezeknek később hasznát is vettem. Közben tényleg megérkezett a tavasz. Ez nálam főként a Jagyjával szemben táplált plátói szerelemben mutatkozott meg. Mások nem elégedtek meg ennyivel. István barátunknak például minden műszakban volt egy egy barátnője. Egyiküknek a férje is a gyárban dolgozott, és nagyon durva ember volt. Különösen minket, magyarokat gyűlölt, pedig nem is tudott az Istvánról, mivel másik műszakban dolgozott. Ekkoriban történt meg, hogy a szél a Jagyja szemébe fújt valamit. Én mondtam neki, hogy rám bízhatja magát, mert én a fronton egészségügyi voltam és sok tücsköt bogarat szedtem már ki különböző szemekből. Bele is egyezett, és ledőlt úgy, hogy a feje az ölemben volt. Miután kibogarásztam a szemében lévő szennyezést és ő hálálkodva felállt, jöttem rá, hogy nagy lehetőséget szalasztottam el, azzal, hogy nem csókoltam meg mikor az ölemben feküdt. Érdekes következménye volt ennek az esetnek. Nem sokkal ezután az István barátnője férjének meg téglapor ment a szemébe. Miután szemgyógyász hírem elterjedt, engem hívtak hozzá. A műtét sikerült, más szempontból is. Ettől az időtől kezdve nem szidott bennünket, csak a németeket szapulta. Időközben a táborban is történt néhány változás. Az egyik az volt, hogy a zenészünknek hoztak egy zongorát, amelyen egyszer én is eljátszottam a boci boci tarka című zeneművet. Egyébként ekkor a la Paloma és Ravel Bolerója voltak a leggyakrabban játszott számok. Néha mozielőadásokat is tartottak. Az elsők között a Cirkusz, és a Patyomkin páncélos című filmeket mutatták be, de egyelőre csak oroszul. Kis lopós barátomat és társait mostanában csak messziről láttam, mikor munka után bevonultunk a táborba. Egyik éjjel aztán nagy géppisztolyropogásra ébredtünk. Állítólag a gyerekek tűzharcba kerültek a kikötői őrséggel. Remélem nem történt komolyabb bajuk. Később hallottam, hogy a féllábút lelőtték, a gyerekeket pedig. valamilyen otthonba vitték. Úgy képzelem, hogy ott ők is fogságban érezhették magukat, eddigi viszonylagos szabadságuk után. Esténként leginkább malmozással és kártyázással múlattuk az időt, de volt, aki sakkozott, egy táborlakó fafaragó által készített figurákkal. Ő nekem is faragott egy cigarettatárcát, ami még most is a tulajdonomban van, akárcsak egy fűrészlapból készített kés, és egy alumíniumból készült csajka is. Bár nem volt még ősz, mégis elkezdődött a levelek hullása. Megérkeztek otthonról az első levelek! Sokan kaptunk választ régi tábori lapunkra, ki jót, ki rosszat. Az én hozzátartozóim csak jót írtak. Kiderült, hogy Feri öcsém már hazakerült az amerikai hadifogságból és engem is várnak haza. Volt olyan társunk is, akit ismerősök értesítettek arról, hogy minden hozzátartozója elpusztult egy bombatámadásban. A legfurcsább levélben Mészáros László pápai barátomat értesítették arról, hogy őt holttá nyilvánították és a felesége már férjhez is ment. Csaknem ugyanekkor megkaptuk második lapunkat is, amin válaszolhattunk a kapott levelekre. Ezeket a lapokat a Szovjetunió Vöröskereszt és Vörös félhold Egyesületek Szövetsége bocsátotta a rendelkezésünkre. Azért szerepel a nevükben a Vörös félhold, mert a mohamedánok a keresztet nem fogadják el, de a tennivalókat ugyanúgy elvégzik a vöröskeresztesekkel együtt. Igyekeztem is gyorsan válaszolni az otthonról érkezett lapra, méghozzá versben, mivel régebben versírással is foglalkoztam. Egyébként már oroszul is megpróbálkoztam a költészettel, és volt is, akinek tetszett a művem, pedig nem a szerelemről, hanem a távoli Magyarországról szólt. Ezután nem sokkal a táborparancsnokságon voltam és feltűnt egy nő, aki furcsa kiejtéssel beszélt oroszul. Kerülő úton tudtam meg, hogy ez a nő tulajdonképpen az egyik német fogoly felesége, aki a németek szerint a férje megmentése érdekében lett az egyik orosz tiszt barátnője. Én nem tudtam eldönteni, hogy ez igaz e, vagy nem. Azt sem tudom, hogyan került az asszony ebbe a táborba. A téglagyárban, mikor nem dolgoztam, vagy nem tanultam, csavarogtam a gyár meglehetősen nagy területén, mikor kiabálásra figyeltem fel. Egy domb mögött egy tavat találtam, amibe egyszerre két gyerek fuldoklott. Rögtön utánuk ugrottam és sikerült mind a kettőt kihúznom. Nem de 21

22 rült ki, hogy kik voltak ezek a gyerekek, de a gyárban csodálkoztak, mikor csuromvizesen visszaértem. Másnap aztán mondták, hogy meglettek a gyerekek szülei, de én nem ismerkedtem meg velük. Egy másik ilyen csavargásom alkalmával úsztam egyet ebben a kis tóban, majd letelepedtem a domb oldalában lévő homokbánya oldalában. Már majdnem elaludtam mikor megindult a homok. Éppen csak felálltam, de nem tudtam elmenekülni, körülbelül derékig ellepett a homok. Most már én kiabáltam, de elég sokáig tartott, mire meghallotta valaki. Nagyon pocsék érzés volt. Az egyenletes szörnyű súly nem engedett megmozdulni sem, és attól is féltem, hogy egészen elhalnak az alsó testrészeim, mert elég soká érkezett meg a segítség, és aztán is, ahogy hányták el rólam a homokot az csak ömlött tovább. Nagyon izgalmas perceket éltem át, mire ki tudtak menteni. Különben folytattuk tovább az üzletelést. Kibővítettük az áruválasztékot is. Ügyes kovácsaink valamiféle malmot gyártottak, ami az itthoni mákdarálóra hasonlított és különféle gabonákat lehetett őrölni vele, méghozzá finomabban és durvábban is darált, tehát lisztet és darát is elő lehetett állítani vele. Mondanom sem kell, hogy az őrölnivaló búzát és kukoricát is mi szállítottuk ezekhez a malmokhoz, melyeknek az eladásában főként Tanyja a gondnoknő jeleskedett. Neki főként a környékbeli kismamákkal volt kapcsolata, mivel az ő pocakja is erősen domborodott. Ennek aztán furcsa következménye lett az én szempontomból. Ugyanis váratlanul jelentkeztek a fájásai, és odahaza született meg a kisbaba. Hamarjában nem jutott jobb az eszükbe, mint az, hogy én menjek be a börtönbe, hazahívni a férjét. Ideadták a férj tartalék egyenruháját, és így beöltözve indultam el erre az érdekes útra. Szerencsére új őreink voltak, és a kapuban álló még tisztelgett is nekem, mikor elmentem mellette. Beérve a közeli börtönbe, mondtam a kapuügyeletesnek, hogy kit keresek. Erre ő nem hívta le az illetőt, hanem egy kísérőt adva mellém, felküldött a harmadik emeletre. Persze mindenhol előbb ki kellett nyitni a rácsos ajtókat, majd mögöttünk becsukták őket. Mikor Tanyja férje meglátott, nagyon ijedt képet vágott. Hiába próbáltam nyugtatgatni, hogy nincs semmi baj, hiszen a felesége és a gyereke is jól vannak, csak akkor nyugodott meg, mikor a számtalan ajtón keresztül végre kijutottunk a börtönből. Már az utcán siettünk hazafelé, mikor elmondta, hogy mitől félt. Ugyanis a vállapján egy szám volt feltüntetve, ami megegyezett a többi börtönőr számával, és ha valaki felfigyelt volna erre, akkor rájöttek volna, hogy egy idegen ráadásul hadifogoly jutott be illetéktelenül a börtönbe. Ezért izgult hát a Tanyja férje, nem a gyerek miatt. Az őrünk a kapunál megint tisztelgett nekünk, csak akkor nézett nagyot, mikor munka után már fogoly öltözékben látott meg, mikor felszálltam a teherautóra. Másnap aztán elmagyaráztuk neki, hogy milyen küldöttségben jártam, amin ő jót nevetett és még azt is elértem nála, hogy egyszer egyszer kiengedett, Jagyjáékkal a piacra. Ez azért is jó volt, mert a piacon fel tudtam mérni, hogy mit érdemes eladásra szállítani. Közben Surikkal kölcsönösen tanultunk tovább, ami mindkettőnknek hasznára vált. A téglagyári munkatársakkal is egyre többet beszélgettem, mivel a talicskával, sokkal gyorsabban és könynyebben ment a munka, mint régebben. Ekkorra már fogolytársaim is belenyugodtak az én munkakörömbe, mert az üzletelés szempontjából ők is jobban jártak. A mi bankbetétünk is szépen növekedett. Ekkoriban egyre többet lehetett hallani a nürnbergi perről, ahol a fő háborús bűnösök tetteiről folyt a tárgyalás. Mégis október 15-én meglepetésként ért minket a hír: az ítéletek megszülettek és már végre is hajtották őket. Ezt egy nagy, német nyelvű tábláról tudtuk meg, melyet a láger udvarán függesztettek ki. Itt volt kiírva az is, hogy Göring öngyilkos lett. Ezen a táblán voltak feltüntetve a többiekre vonatkozó ítéletek is. Számomra megint a németek reagálása volt érdekes. Ahogy fel voltak háborodva Hitler öngyilkosságán, mikor végre elhitték és haragudtak rá, hogy megfutamodott a felelősségre vonás elől, most úgy helyeselték Göring kibújását a kötél általi halál elől. Különben sokat vitatkoztak a többi ítéleten is. A többség mintha túl súlyosnak találta volna a bíróság döntéseit. 22

23 Sajnos az időjárás kezdett hűvösebbre fordulni. Ezt mutatta az is, hogy újból téli holmikkal láttak el bennünket. Meglepő módon most olyan csúcsos téli sapkákat kaptunk, amelyeket a régi filmekben láttunk, például a Téli Palota ostrománál 1917-ben. Nem sokkal ezután kellemetlen helyzetbe keveredtem egyik fogolytársunk miatt. Az illető ugyanis zsidó volt. Én nagyon sajnáltam őt, mert a német koncentrációs táborból kiszabadulva szovjet hadifogságba került. Ő hallotta, hogy én Szentendrén voltam katona, és tudta, hogy ott a nyilasok tartottak zsidókat fogolyként a laktanyában. Hiába mondtam, hogy ez igaz volt, de én nem közéjük, hanem a vasútépítőktől otthagyott őrszázadhoz tartoztam. Eddig mondhatnám, hogy jó viszonyban voltunk, de most elkezdett áskálódni ellennem. Szerencsémre a táborparancsnok nekem hitt inkább, mint neki és így nem volt eredményes a feljelentése. Ekkoriban érkezett el a nagy ünnep: Sztálin születésnapja. A Szovjetunióban ezt a napot úgy magyarázták, hogy ezzel a nappal kezdődik a napok hosszabbodása és a világ megújulása. Szerintünk viszont ez a nap a legsötétebb nap és a leghosszabb éjszaka napja. Ebben az a hír is megerősített bennünket, hogy Rákosi és Sztálin megegyeztek abban, hogy a magyar hadifoglyok továbbra is kint maradhassanak és a jóvátétel fejében, tovább dolgozhassanak. Ez a hír a karácsonyunkra is rányomta a bélyegét, holott semmi hivatalos megerősítést, vagy cáfolatot nem hallottunk róla. Az 1947 es év nagy lövöldözésekkel kezdődött a kikötőben. De, mint hallottuk. a városban is ez volt a főprogram. A táborban is jó volt a hangulat. Most már biztosak voltunk abban, hogy idén már igazán hazakerülünk. A színpadon újévi vidámságokat mutattak be társaink, és a zenekar is kitett magáért. Az ünnepelés után tovább folytatódott a téglagyári munka, de egyik reggel a sorakozónál nem a régi munkahelyünkre irányítottak bennünket, hanem valami fatelepre kerültünk, a városon kívül a tengerpart közelében. Először nagyon megijedtünk, mert a felé a kőbánya felé indultunk, ahol régebben a magyar nőkkel találkoztunk és arra gondoltunk, hogy mi is ott fogunk dolgozni. Bár mikor megállt velünk a kocsi, nyugodtabbak lettünk, de izgultunk a téglagyári munkahelyünk miatt. Mindenesetre összeszedtem az eladásra szánt holmit, hátha itt is lehet valami üzletet csinálni. Mikor kiderült, hogy messzebbről kell az építkezéshez meg a teafőzéshez a vizet hordanunk, én is a vízhordókhoz csatlakoztam, és persze vittem magammal az árút is. A szétszórt településen sikerült is néhány dolgot eladnom, de elég gyengén ment az üzlet. Az egyik helyen azonban a gazda nagyon rám támadt és mindenféle fasisztának elmondott. Ezen úgy felháborodtam, hogy elloptam az előtérben hagyott tejet a csajkával együtt. Visszaérve a kúthoz az egyik kondérba bele tettem a tejet és szóltam a fiúknak, hogy sürgősen vigyék el onnan. Én viszont ott maradtam, mert biztos voltam benne, hogy a tej gazdája hamarosan előkerül. Ebben nem is csalódtam, mert jött is dúlva fúlva keresni a tejet, de nem találta, hiába nézett meg minden ott lévő edényt. Elég sokáig ott lábatlankodott, de a végén dolgavégezetlenül távozott. Ezután én is visszamentem egy másik kondér vízzel a fatelepre. Őszintén megvallva nagyon szerettem volna meginni a tejet, de a végén úgy döntöttem, hogy beviszem a táborba, ahol aztán Gál István barátomnak adtam, aki betegen feküdt a gyengélkedőn. Persze ez a Gál csak névrokona volt a másik Gálnak, akiről korábban írtam, hogy meghalt. A csajka, amiben a tej volt, nagyon szépen volt elkészítve és még ki is volt díszítve, ezért inkább túladtam rajta, mert ha megtalálja nálam a gazdája, annak nem lett volna rám nézve jó vége. Ez az úr egy darabig még ott ólálkodott a közelünkben és így az üzleteink is bedöglöttek. Ennek köszönhetően aztán a pótélelmezés is kiesett. Lassanként kezdtünk egyre éhesebbek lenni. Én a magam részéről már azt találtam ki, hogy a közelben legelő állatokat figyeltem, hogy mit esznek a réten, mert az talán nekem sem fog megártani. Így szoktam rá a labodára is, meg a csalán is újból az étrendembe került. Az utóbbiból a kicsi cukoradagom hozzáadásával egészen tűrhető, spenóthoz hasonló ételt tudtam főzni magamnak. Egyszer innen is elmentünk a kőbányába, ahol még mindig a magyar lányok dolgoztak továbbra is embertelen körülmények között. Bár egy páran a betegebbek közül hazamentek, de a lányok ezt annyira nem hitték, hogy volt olyan, aki inkább kihúzatta magát a névsorból, mert így biztosabbnak látta, hogy hazakerül. 23

24 Más alkalommal véletlenül kerültem fel egy teherautóra, ami meglepetésemre a téglagyárba vitt bennünket tégláért. Nagyon megörültek nekünk, főleg Jagyja örült nekem, és rögtön pénzt próbált többektől is kölcsönkérni részemre. Mindenesetre ez a kevés pénz is segített valamit rajtam az elkövetkező napokban. Szerencsére az ott dolgozó magyarok, akik másik lágerbe valók voltak, megrakták helyettünk a kocsit és így több időnk volt beszélgetni az itteni ismerősökkel. A nők főként István barátunk után érdeklődtek, de ő sajnos nem jött velünk. Bár a kocsi elég hamar megtelt, mi azért próbáltuk húzni az időt, de a végén csak el kellett indulnunk, nagy búcsúzkodás közepette. Reméltük ugyan, hogy lesz még alkalmunk találkozni, de ez egyelőre nem sikerült. Nemsokára újabb magyar betegcsoportot is indítottak haza, de mi is féltünk, mint nemrég a lányok, hogy ebből nem hazamenés lesz. Ezt igazából csak akkor hittem el, mikor már Pesten találkoztam a tejes Gál barátommal. Nekünk ott maradóknak viszont még rosszabb lett a helyzetünk. Ugyanis áthelyeztek minket egy másik táborba, ami már nem a kikötő területén volt, hanem a város külső részén valahol. Innen minket még dolgozni sem vittek, de a régebben ott levőknek eddig is nagyon sanyarú volt a sorsuk. Közülük a legjobban azok jártak, akik a vágóhídon dolgoztak, mert néha hozzájutottak valami, másnak már nem kellő ennivalóhoz. Piszkos edényekben néha vért hoztak be eladni, amiért aztán vagy sok pénzt, vagy kenyeret kértek cserébe. Nem értettük, hogy bennünket miért nem dolgoztatnak, míg a végén kiderült, hogy csak öszszegyűjtöttek minket a továbbszállításhoz. Most a nyelvtudásomnak sem vettem hasznát, mert az oroszokkal a tábor területén nem is találkoztunk. Itt olyan valakik parancsoltak, akiket brigádvezetőknek neveztek ki, nem tudom minek az alapján. Ezek vörös karszalagot viseltek, külön kiemelt ellátást kaptak, sőt volt, aki nemcsak hosszú hajat, hanem szakállt is viselhetett. Minket ezeknek a brigádvezetőknek a brigádjaiba osztottak be, mégpedig úgy, hogy minél jobban szétszórjanak bennünket. Láttuk azt is, hogy a régebben ittlévő foglyok teljesen meg vannak félemlítve vezetőik által. Hallottuk azt is, hogy verték, vagy megverették őket. Ez nem mutatkozott valami jó előjelnek, és ebben sajnos nem is csalódtunk. Nemsokára a saját bőrünkön is tapasztaltuk nem túl áldásos működésüket. Én egy kevésbé vad brigádvezető csoportjába kerültem, de azért őt sem kellett félteni. Ezek a fogolytársaink régebben, mint katonák is ezek alá a vezetők alá tartoztak, és már ott is rosszul bántak velük. Pár nap múlva aztán gépkocsikra raktak bennünket, mégpedig jó szorosan összepréselve, és indult velünk a karaván. Egész nap utaztunk, de csak estére értünk új szálláshelyünkre, ahol előre felvert sátrakban helyeztek el minket. Úgy gondoltuk, hogy reggel innen megyünk tovább, de tévedtünk. Az egész telet ezekben a sátrakban töltöttük, és még azt sem tudtuk, hogy hol vagyunk. Később is csak a tábori posta számát tudtuk meg, ami 7315/6 volt. Másnap már reggel elindultunk dolgozni egy gyártelepre, ami állítólag valami csőgyár lesz, ha felépül. Itt egyelőre alapot ástunk, de előttünk már mások is dolgozhattak itt, mert a föld alatt távfűtő vezeték csövei voltak beásva. Este aztán visszamentünk a sátrainkba fagyoskodni. Volt a sátrakban egy egy kis vaskályha, de az csak addig melegített, amíg raktuk bele a fahulladékot. Beosztottuk magunk között a tűzrakó szolgálatot, és reggelig felváltva raktuk a tüzet. A munkahelyünkön is nagyon hideg volt, de nekem volt egy kis szerencsém. Mivel a nagy lábamra nem tudtak bakancsot adni, így egy válenkit, azaz nemezcsizmát kaptam, ami a fagyos időben nagyon jó szolgálatot tett, igaz viszont hogy nedves időben átázott és napokig tartott, amíg kiszáradt. A másik szerencsém az volt, hogy nem voltam túl érzékeny a hidegre. Erre jó példa volt, mikor hóesésben dolgoztunk és már a nyakamon állt a hó, mégsem hajtottam le a sapkám fülvédő részét. Társaim szerint még erre is lusta voltam. A munkával nehezen haladtunk, mert a fagyott földet hiába csákányoztuk, nem sokat értünk el vele. Később azt találtuk ki, hogy tüzet gyújtottunk a talajon, és amikor felengedett, akkor dolgoztunk tovább. Így aztán a teljesítményünk sem volt elég magas ahhoz, hogy prémiumkenyeret kapjunk. 24

25 Váratlan szerencsénkre, az átmelegített föld alatt krumplira és marharépára bukkantunk. Úgy látszik, hogy mikor kijelölték ezt a területet a gyárépítésre, otthagyták, ami benne volt. Egy darabig aztán a föld melegítésével együtt a krumplit és a répát is megsütöttük. Egy ellenőrzés alkalmával aztán rájöttek, hogy nekünk már nem az alap ásása, hanem az ennivaló keresése és sütögetése volt a fő gondunk. Ettől kezdve többször ellenőrizték a munkánkat. Furcsa eset történt velem egyszer. Mint említettem a föld alatt találtunk régebben távfűtő csöveket. Egyik éjszakai műszakunkban észrevettem, hogy már melegek ezek a csövek. Bemásztam tehát az egyik aknába, úgy hogy a többiek nem is tudtak róla. A jó meleg következtében elszundikáltam és csak arra ébredtem, hogy a nevemet kiabálják. Ez már jelentett valamit, mert név szerint nem szoktak bennünket keresni. Mikor kimásztam az aknából, először jól megvertek és csak aztán tudtam meg, hogy a hőmérséklet mínusz 20 fok alá süllyedt. Ami azt jelentette, hogy a szabadtéri munkát be kellett fejezni, és be kellett vonulni a táborba. Kiderült, hogy a társaság már hosszú ideje sorban állva várt, mire kiderült, hogy én hiányzom. Nem csoda hát, hogy olyan kitörő örömmel vertek össze, mikor előkerültem. Ezután nyugodtan fázhattunk tovább a sátrakban. Viszont, mire javulni kezdett az idő, bekerültünk egy rendes nagy épületbe. Ez valami iskola, vagy laktanya lehetett előzőleg, de érthetetlen volt számunkra, hogy eddig miért nem lakhattunk itt. Ráadásul itt távfűtés is volt, de már nem sokáig volt szükség rá. Itt aztán, hosszú idő után már le tudtunk vetkőzni is. Nem sokkal ezután egyszer elvittek minket a városi fürdőbe, ahol a ruháinkat is fertőtlenítették. Nagyon jól esett ez a fürdés és a piszkos, de fertőtlenített ruha is. Nagy zsivajjal álltunk be az ötös sorokba a sötét utcán, és már az éjszakai pihenésre gondoltunk, mikor váratlanul közénk vágódott egy teherautó. Nyolcan azonnal meghaltak közülünk, néhányunkat pedig elvittek. az elég sokára kiérkező mentők. A haláleseteken kívül a legjobban az rázott meg bennünket, hogy közülünk néhányan rögtön a történtek után az éppen meghaltak holmiján vesztek össze. Az egyik fiú a mellette éppen összeesőről rögtön levette a sapkáját. Másokról a jobb cipőket ráncigálták le, vagy egyéb holmijukat vették el. Utólag, jobban belegondolva talán igazuk volt, de én nem tudtam volna hordani ezeket a holmikat, és ebben nem voltam egyedül. Ez az eset napokig megviselt bennünket, de mégis tovább kellett folytatnunk a munkát. Én másodmagammal egy kőműves mellé kerültem, aki úgynevezett sztahanovista módszerrel dolgozott. Ez azt jelentette, hogy én előtte raktam a falra a maltert, társam a másik oldaláról adta a kezébe a téglát, ő pedig egy vakolókanál segítségével rakta a falat. Nagyon gyorsan haladtunk, de nem értettem, hogy miért igyekszik a mesterünk ennyire, mivel kiderült, hogy ő nem hadifogoly, hanem elítélt rab volt és a börtönből hozták reggelenként a munkahelyre. Egy beszélgetésünk alkalmával tudtam meg aztán, hogy ő sofőr volt eredetileg és halálos gázolásért ítélték börtönbüntetésre. Itt tanulta ki a kőműves szakmát. Állítólag ekkoriban kísérleteztek egy új módszerrel. Mégpedig azzal, hogy a letöltendő időt nem az eltelt napok alapján számolják, hanem aszerint, hogy mennyi idő alatt végzi el a rábízott munkát. Azaz, hogyha egy nap alatt kétnapi normát teljesít, akkor feleannyi idő alatt szabadul. Mi ugyan a saját tapasztalataink alapján nem nagyon hittünk ebben, de azért szívesen dolgoztunk vele, mert valahogy nekünk is gyorsabban múlt az idő. A hosszabbodó napok következtében még világos volt mikor bevonultunk a munkáról. Ekkor ismerkedtem meg egy német szobrásszal, aki a szálláshelyünk udvarán épületeket díszítő szobrokat készített agyagból, vagy faragott kőből. Elmondta, hogy ő megrendelésre dolgozik, de legalább a saját otthoni munkáját folytathatja. Ezt én is szívesen tettem volna, de nem volt rá lehetőség. Otthon én kötős, azaz gépi hurkoló voltam és nagyon szerettem a szakmámat, így aztán azt találtam ki, hogy a homokba rajzolt hurokvonalakkal próbáltam újabb mintákat kitalálni. Mikor befejeztük a gyárépület falazását, megint egy másik, ismeretlen táborba vittek bennünket. Ez a tábor elhanyagoltabb volt az előzőnél, de mégsem sátorban laktunk, mint a régebbi helyünkön. Innen egy acélöntödébe jártunk dolgozni. Most is építési munkákat végeztünk, de itt már nem volt velünk régi sztahanovista társunk. 25

26 Sokszor dolgoztunk az udvaron is, ahol egy nagy mágneses daruval készítették elő az öntéshez használt hulladék vasat. A magam részéről szívesen tartózkodtam az öntődében is, ahol sokszor gyönyörködtem a kemencéből kiömlő, vörösen izzó acél színeiben is. Itt fedeztem fel azt, hogy a kemence mellett egy nagy szifonban állandóan volt szódavíz, amit szívesen dézsmálgattam is. Nem gondoltam volna, hogy ezzel bűnt követek el, mivel az ott dolgozók soha nem szóltak rám. Egyszer aztán az egyik öntő, észrevéve a mesterkedésemet, olyan haragra gerjedt, hogy kirúgta a kezemből a csajkát a szódavízzel együtt. A csajkábol a víz egyenesen az izzó acélra ömlött, és szinte ijesztően sistergett el egy pillanat alatt. Ettől kezdve nem mertem a szifonhoz nyúlni. A táborban időközben furcsa betegség ütötte fel a fejét. Mindnyájan besárgultunk. Olyanok lettünk, mint a kínaiak. Főleg a szemünk fehérje lett erősen sárga. Ettől kezdve valamilyen vitamin tablettákat kaptunk, és egy falatnyi élesztőt is osztogattak. Azt is kitalálták, hogy vacsora helyett savanyú káposztát kaptunk, amit hideg étkezésnek neveztek el. Az igaz, hogy hideg volt, de étkezésnek nemigen lehetett nevezni. Ekkoriban a munkahelyünk felé egy salaklerakó domb felé jártunk, amin a fagyoskodó gyerekek szerettek melegedni. Mikor egyik társunk kérdezte, hogy mit csinálnak ott ezek a srácok, én azt találtam ki, hogy biztosan ők is hideg élelmezést kaptak, és most melegítik. Ennek a megjegyzésemnek olyan sikere volt, hogy még a brigádvezetőnk is megállapította, hogy ilyen hülyét már régen látott, mint én. Ezen nem is csodálkoztam, mert nem volt tükör a táborban. Mivel időnként vizsgálgattak is minket, hogy mi lehetett a besárgulásunk oka, én is orvos elé kerültem. Itt szóba került, hogy egészségügyiként szolgáltam a fronton, így aztán többször is beszélgettem a tábor német orvosával. Kiderült, hogy ő Budapesten is volt és itt megismsrkedett egy lánnyal, akivel még a házasság is szóba került. Hazaérkezésem után fel is kerestem az illetőt, aki valóban várta vőlegénye hazakerülését. Ez az orvos különben Frankfurt am Main-i illetőségű volt. Elég sokat éheztünk itt is, ezért egy új módszert találtunk ki arra, hogy néha jóllakottnak érezzük magunkat. Ez a módszer abból állt, hogy egyszer-egyszer lemondtunk valamilyen élelmiszeradagunkról, azzal a feltétellel, hogy később visszakapjuk, és akkor dupla adagot eszünk. Ekkor csodálatos ötletem támadt. Azt találtam ki, hogy többekkel csinálok ilyen üzletet úgy, hogy mindnyájan karácsonyeste adják vissza nekem a kölcsönt. Sajnos a számítás nem úgy jött be, ahogy elképzeltem. Mindenki visszaadta ugyan részemre a karácsonyi adagját, de közben elfogyott a só a konyháról és én sótlanul kaptam vissza ünnepi adagjaimat. Nem sokkal ez után történt az, hogy egy kisebb csoportot kellett összeállítani arra, hogy Kievbe vigyék őket antifasiszta iskolára. Bár ezeket a tagokat a vezetőségből válogatták ki, a Szűcs nevű táborparancsnoknak eszébe jutott az én nyelvtudásom, és ezen az alapon én is a csoportba kerültem. Kevés útravalóval el is indítottak bennünket egy rozzant teherautón. Már elég szép távolságot megtehettünk, mikor kiderült, hogy az egész útra kevés a benzinünk. Ott álltunk tehát a fagyos orosz télben, a szibériai hideget hozó szélben, és arra vártunk a keskeny úton, hogy valaki megkönyörül rajtunk, némi benzin erejéig. Néha-néha elment mellettünk egy autó, de legfeljebb azt tudtuk elérni, hogy megígérjék, szólnak valahol, hogy elfogyott a benzinünk. Már az utolsó falatjaink is régen elfogytak, amit az útra kaptunk, de semmi reményünk nem volt, akár a továbbutazásra, akár a táborba való visszatérésre. Ekkor állt meg mellettünk egy teherautó. Igaz ugyan, hogy nem jószántából tette ezt, hanem azért, mert minket kikerülve, belecsúszott a szemközti árokba. Benzint ugyan ők sem tudtak adni, de a sofőr mellett ülő, katonai egyenruhás egyén megkért minket, hogy szabadítsuk ki őket az árokból. Ahogy ott próbáltuk tologatni a kocsit, valaki észrevette, hogy száraztésztát szállítanak. Így aztán nem nagyon igyekeztünk az eltolással, hanem sorban egymásután megpróbáltunk könnyíteni a kocsi terhén Éppen én raktam zsebre a tésztát, mikor kiabáltak a többiek, hogy vigyázat, mert jön a katona. Gyorsan arrébb léptem és ártatlan képpel én is tolni kezdtem a kocsit. Meglepetésemre egy 26

27 ből hozzám lépett és a zsebembe nyúlva kivette a tésztát. Ezután rám fogta a pisztolyát. Az őrünk felütötte a kezét, így csak mellém sikerült lőnie, de ekkor a pisztoly agyával az orromra csapott. Én rögtön összeestem, inkább azért, hogy ne üssön tovább. Ezt sikerült is elérnem, már csak azért is, mert most már rögtön sikerült kitolni az árokból a kocsit. Ekkor derült ki, hogy a filccsizmám volt a lebukásom oka, mert ez a katona a kocsi alá nézett, hogy miért nem mozdul ki az árokból az autó és akkor látta meg, hogy a csizma mellett potyog a földre a tészta. Mivel senki máson nem volt csizma, nyilvánvaló volt, hogy ki lopja a tésztát. Az csak később, idehaza egy műtét alkalmával derült ki, hogy az orrom akkor eltört, mégpedig úgy, hogy egyik szilánkja belülről majdnem kiszúrta a szememet. Az úton egy másik autótól kaptunk benzint. Ezzel ugyan nem mehettünk Kievig, de arra elég volt, hogy visszamehessünk a kiinduló táborba. Érkezésünk után nem sokkal kezdődött a vacsoraosztás. A sorban előttem álló fiú oldalzsákjából kikandikált egy szelet kenyér. Olyan éhes voltam, hogy nem tudtam megállni, hogy ne törjek le belőle egy darabot. Gyorsan bekaptam, de nagyon szégyelltem magam e miatt az eset miatt. Így aztán a másnap reggeli kenyérosztás után, igyekeztem a reggeliért való sorbaállásnál az illető mögé állni, és ekkor sikerült az egész kenyéradagomat a zsákjába csempészni. Részemre nem derült ki, hogy akár az egyik, akár a másik eset milyen hatással volt rá. Pár hét múltán megint másik táborba kerültünk. Most viszont megtudtuk, hogy Nikopolban vagyunk. Ebben a táborban elég jó volt az elhelyezésünk. Itt találtuk ki azt, hogy felváltva hoztuk el egymás reggelijét, vagy vacsoráját, hogy ezzel is több legyen a pihenőidőnk. Ez egy darabig rendben működött is, de egyszer az a hír terjedt el, hogy én meglopom a társamat és útközben az ő adagjából az én csajkámba öntök át a levesből. Ezen úgy felháborodtam, hogy bejelentettem: aki látott engem, hogy ilyet tettem volna, annak odaadom egynapi ellátásomat. Ennek a bejelentésemnek az a furcsa eredménye lett, hogy kiderült, nem én loptam a társamtól, hanem ő lopott tőlem. Így aztán lemondtam az ételhordást. Ebből a táborból egyébként a brigádom egy gyárba járt, két műszakban dolgozni, ahol a brigádvezetőnk olyan iramot diktált, hogy többen belebetegedtek. Voltak, akik úgy legyengültek, hogy pár nap pihenőt adott nekik az orosz tábori orvos. Én is nagyon szerettem volna pihenni, ezért különleges módját találtam ki a pihenőbe kerülésnek. Egyik este, vacsorázás közben összeestem, úgy hogy a levesemet kiborítottam a földre. Átvittek az orvoshoz, és mikor elmondták, hogy én evés közben lettem rosszul és nem utána, elhitték, hogy tényleg beteg vagyok. A kiöntött leves hatására engem is a pihenők közé osztottak be. Itt azzal töltöttem az időt, hogy szerelmes leveleket írtam. Igaz, hogy nem a saját nevemben, hanem egyik társunk helyett, aki nem tudott oroszul, de beleszeretett egy kislányba és mindig maga adta át neki az én vallomásaimat. Ez a módszer egészen jól működött addig, míg ellenkező műszakba nem kerültek. Ekkor ugyanis egy másik felvidéki fiúval küldte el a levelet, aki beszélni tudott oroszul, de olvasni nem. Így aztán azt találta ki, hogy az orosz őrnek adta oda, olvassa el mit írtunk mi a levélben. Ebből úgy lett botrány, hogy én nem is tudtam róla. Közben letelt az egészségügyi pihenőm és nekem újra dolgozni kellet mennem. Sajnos egy másik brigádba osztottak be, de ennek a vezetője még nagyobb hajcsár volt, mint a régi. Egy nagy gödörbe kellett lemennünk, amit valami tartály céljára ástunk ki. Itt kezdtünk neki a munkának, ami abból állt, hogy a gödör mélyén futószalagra dobáltuk a földet, amit fent a többiek terítettek szét. A brigádvezetőnk, aki odahaza állítólag csendőr főtörzsőrmester volt, állandó ordítozással hajtotta az embereit. Mikor meghallotta, hogy a többiektől kérdeztem, miért hagyják magukat így hajtani, egy úgynevezett szív lapátot adott a kezembe és felküldött a futószalag felső végére, hogy ott egyedül hányjam el a mintegy harminc ember által felküldött földet. Mivel az eddig fent dolgozókat is lehívta, én gondoltam, hogy úgysem tudom ezt a munkát elvégezni. Egyszerűen leültem a futószalag mellé, és ott vártam, hogy most mi fog történni. Mikor láttam, hogy indul a gödörből felfelé én is felálltam és a lapátnyélre támaszkodva figyeltem, hogy most mi lesz? 27

28 Mikor odaért rám parancsolt, hogy dolgozzam, de én mondtam neki, hogy egyedül ezt a munkát úgysem tudom elvégezni és, hogy a szív lapát különben sem homokhányásra való, hanem fűrészporra, vagy könnyű salakra. Erre rám emelte a kezét és meg akart ütni. Én sem voltam rest, felkaptam a lapátot, és fenyegetően néztem rá. Erre megijedt és az őrhöz szaladt magyarázni, hogy én nem akarok dolgozni. Az őr olyasmit mondott neki, hogy neki arra kell vigyáznia, hogy mi ne szökjünk el, inkább menjen az irodába a munkavezetőhöz. Oda is bement, mire a mérnök behívatott, mondta, hogy üljek le. A brigádvezetőt pedig kiküldte a szobából. Úgy nézett ki, hogy a mérnök nem értette meg, hogy miről van szó, ezért tőlem kért magyarázatot. Miután elmondtam a tényállást, azt mondta, hogy maradjak bent az irodában, és ott különböző iratokat küldözgettek velem ide oda. Este, nem sokkal bevonulásunk után jöttek értem. Az N.K.V.D. tiszt elé citáltak. Nagyon meglepődtem mikor az asztalon megpillantottam a napokban általam írt szerelmes levelet. A tiszt megkérdezte, hogy én írtam-e. Igenlő válaszomra elém tett egy üres papírt és diktálni kezdett. Nagyjából azt kellett leírnom, hogy nem akarok dolgozni, és társaimat is a munka megtagadására biztatom. Miután leírtam, amit diktált, felszólított, hogy írjam alá a diktálmányát. Mivel erre nem voltam hajlandó, elvette előlem a papírt és elolvasta. Eztán kijelentette, hogy ő tíz osztályt járt, de nem tud ilyen helyesen írni, mint én. Őszerinte én valamilyen hírszerző iskolában kaptam kiképzést, és angol kém vagyok. Azt is elmondta, hogy náluk ezért halálbüntetés jár, de ha töredelmes vallomást teszek, akkor talán életfogytiglannal megúszom. Próbáltam neki magyarázni, hogy én a fogságban tanultam meg oroszul, és hogy meg tudom mutatni a cementes zsákból készült füzeteimet is. Mindez hiábavaló volt. Visszakísértetett a lágerbe, de nem a régi helyemre, hanem a pincében lévő rácsos cellába zártak. Ettől kezdve csak teát és kevés kenyeret kaptam ellátás gyanánt. Csak a főhajcsár brigádvezető jött le hozzám egyszer, és megígérte, hogy ki fognak nyírni. Már egy jó pár napot töltöttem ebben a cellában, mikor váratlanul kiengedtek és egyenesen egy teherautóra raktak, ahol bajtársaim már össze voltak zsúfolva. Kiderült, hogy felszámolják a tábort, mert állítólag nagyon sok katonát leszerelnek. Nikopolból aznap éjszaka Dnyepropetrovszkba szállítottak, ahová hajnalban érkeztünk egy újabb táborba. Itt reggeli után sorakozót rendeltek el a részünkre, ahol az orosz táborparancsnok fogadott. Elmondta a már ismert szöveget, hogy dolgozzunk szorgalmasan, és nemsokára hazamegyünk. Eleinte unottan hallgattam a mondanivalóját, és csak akkor lelkesedtem fel, mikor befejezésképpen megkérdezte, hogy van-e valakinek kérdése, vagy hozzáfűznivalója. Azonnal feltettem a kezem, mire kihívott és a tolmács segítségét kérte. Mondtam, hogy nincs szükségem tolmácsra, és rögtön a tárgyra tértem. Mondtam, nem tudjuk megérteni, hogyan lehet a Szovjetunióban olyan ember brigádparancsnok, aki odahaza csendőrként a dolgozó emberek ellensége volt. Mikor rákérdezett, hogy ki az, rámutattam a hajcsárunkra, és mondtam, hogy az a szakállas az. Erre odahivatta, de ő eleinte nem értette, hogy miről van szó és csak aztán kapcsolt, mikor a tolmács elmondta neki. Először vörös karszalagját mutogatta a táborparancsnoknak, és mondogatta, hogy já brigagyír azaz, hogy ő brigádvezető, de ennek csak az lett az eredménye, hogy a parancsnok letépte a karszalagját, és mondta, hogy már nem vagy az. Ez után elküldte a fodrászhoz, hogy nyírják kopaszra. Miután elment, hozzám fordult a parancsnok, hogy válasszunk új vezetőt. Amikor elment és én elmagyaráztam, hogy mi történt, üdvrivalgásba törtek ki a társaim és rögtön engem akartak megválasztani új vezetőjüknek. Nehezen ugyan, de sikerült elhárítanom ezt a kitüntetést. Ez után arra a fiúra szavaztak, akinek a szerelmesleveleit írtam. A szavazás után mi is a fodrászhoz meg fürdeni mentünk, és a ruháinkat is fertőtlenítették. Aznap még pihenhettünk, miután elhelyezkedtünk a táborban. Még vöröskeresztes lapokat is kaptunk, hogy írhassunk haza. Megtudtuk, hogy ennek a lágernek 7315/10 a tábori posta száma. Levélírás után körülnéztünk a táborban Ekkor vettük észre, hogy itt japán társaink is vannak. Mivel elég jó idő volt, kint a napfényen tartózkodtunk mi is, meg ők is, elég lengén öltözködve. Meglepetve láttuk, hogy ők nem hosszú alsónadrágot hordtak, hanem ágyékkötőt visel 28

29 tek. Más eltérést is tapasztaltunk. Például azt, hogy ők rizst vacsoráztak, mi pedig burizsból készült kását kaptunk. Ez a kása nagyon finoman volt elkészítve. Mint utóbb megtudtuk, egy szakmabeli német fiú volt a szakács, aki kitalálta, hogy az eddig külön kapott mellékes dolgokat ő belekeverte az ételbe. Ettől például halízű levest és édes kását ehettünk. Ennek csak az volt a hátránya, hogy a finomabb ételek után még éhesebbnek éreztük magunkat, mintha ehetetlen kotyvalékot kellett volna ennünk. Másnap reggel aztán egy félig lerombolt csőgyárba mentünk dolgozni. Az egyik részen a romokat kellett eltakarítanunk, a másik részen viszont már megkezdődött az új gyárrész építése. Magam részéről azt kértem az új brigádvezetőtől, hogy ha olyan munka van, amit ketten együtt kell végezni, akkor a régi vezetőnk mellé osszon be engem. Ettől kezdve én diktáltam az iramot és szorgalmammal komoly munkára szorítottam a társamat is. Ez nem nagyon tetszett neki, de nem szólhatott egy szót sem, mert én is dolgoztam. Érdekes módon a többi brigádtag is olyan jól dolgozott, hogy a régi hajcsárok által vezetett brigádok alaposan lemaradtak a mi teljesítményünkkel szemben. Ez leginkább a prémium kenyerünk mennyiségében látszott meg. Mivel szépen hosszabbodtak a nappalok, munka után napozásra is volt alkalmunk. Ekkor kitaláltam, hogy a japánokhoz hasonlóan én is ágyékkötőt fogok viselni. Szereztem egy vékony törölközőt, amit aztán átalakítottam erre a célra. Ez nem csak azért volt jó, mert nagyobb felületen ért a nap, hanem ettől a japánok is barátibban viselkedtek velem szemben. Ennek megerősítésére megemlíthetem azt, hogy az ajtajukban midig állt egy fogoly, aki késsel a kezében tartotta távol az idegeneket a belépéstől. Én viszont nemcsak bemehettem hozzájuk, hanem néha rizses vacsorájukból is megkínáltak. A csőgyárban nagyon jól haladtunk a munkával, és nemsokára a gyáravatáson még a moszkvai Pravda riporterével is váltottam egy pár szót a foglyok képviseletében. Hogy ez a beszélgetésünk megjelent-e, azt már nem tudtam meg, hiszen ez az újság nem került a kezembe. Ebben a gyárban nem az öntött vas, hanem a nagy sebességgel futkározó csőkígyók narancsvörös fénye tetszett nekem nagyon. Ebben azonban nem sokáig gyönyörködhettem, mert az átadás után nem sokkal más munkahelyre irányítottak bennünket. Most, a változatosság kedvéért, egy fatelepre kerültünk. Itt már nem ragaszkodtam ahhoz, hogy a régi vezetőnkkel párosítsanak, mert itt másféle munkát végeztünk. Csak pár napja dolgoztunk itt, mikor váratlan események kezdődtek. Egyik éjjel felkeltettek és egy kihallgató szobába vezettek. Ekkor még nem tudtam, hogy előttem már másokat is kihallgattak, ezért arra gondoltam, hogy a másik táborból ért utánam az akkori kihallgatóm keze. A jelek eléggé riasztónak bizonyultak. Az asztal túloldaláról egy erős fényű lámpa világított a szemembe úgy, hogy én nem is láttam, ki van velem szemben. Elsőnek a tolmács kezdte kérdezni az adataimat, de mikor mondtam, hogy én értem a kérdéseiket, egy orosz hang vette át a faggatást. A megszokott személyi adatokra vonatkozó adatok bediktálása után megkérdezték, hogy voltam-e katona. Igenlő válaszomra megkérdezték, hogy voltam-e a fronton is. Mikor ezt is megerősítettem, kérdezték, hogy merre jártam. Meglepődtek, mikor mondtam, hogy ezen a részen is jártam. Azon viszont én lepődtem meg, mikor kikérdezőm elnevette magát. Azt mondta, hogy sok foglyot hallgatott már ki, de a többség tagadta azt is, hogy katona volt, azt meg pláne, hogy a fronton is lett volna. Olyannal meg végképp nem találkozott, aki ott lett volna a fronton, ahol a tábor is van. Ezek után részletesebben is kikérdezett arra vonatkozólag, hogy merre jártam és hol harcoltam. Mikor mondtam, hogy én nem harcoltam, kicsit gúnyosabban kérdezte, hogy akkor mit csináltam. Elmondtam, hogy egészségügyi voltam és néha a civil lakosságnak is a segítségére voltam. Erre megkérdezte, hogy ismerek-e itt valakiket. Mondtam, hogy akkor ismertem, de nem tudom, hogy élnek-e, és hogy ott laknak-e, ahol évekkel ezelőtt laktak. Ez után elküldtek azzal, hogy küldjem a következő szomszédomat a kihallgatásra. Másnap reggel megint a fatelepre mentünk dolgozni. Most már nem ragaszkodtam ahhoz, hogy a volt brigádvezetővel dolgoztassanak együtt, hiszen itt nem is olyan természetű volt a 29

30 munkánk. Még egy pár napig dolgoztunk, mikor bevonulás után sorakoztattak bennünket. Az orosz táborparancsnok egy idegen tolmáccsal olvastatott fel egy meglehetősen hosszú névsort. Mikor a névsorolvasás befejeződött a parancsnok bejelentette, hogy a felolvasott nevű foglyok pár nap múlva hazautaznak. Természetesen nagy üdvrivalgással fogadtuk a bejelentést, és csak később kapcsoltunk, hogy néhányan kimaradtak a névsorból, köztük a volt brigadérunk is. Érdeklődésünkre csak azt a választ kaptuk, hogy a többiek most nem mehetnek haza. Most meg azért szóltam az új vezetőnknek, hogy ne erőltessük a munkát a volt vezetőnkkel, de a többiekkel sem, akik kimaradtak a névsorból. Így aztán nem párban dolgoztatta őket, hanem egyénileg. Így olyan ütemben dolgozhattak, ahogy akartak. Mindnyájan sajnáltuk őket, akár dolgoztunk előbb velük, akár nem. Néhány nap múlva, a kivonulásnál, név szerint szólítottak engem. Egy ismeretlen tiszt várt rám egy terepjáró autó mellett. Mikor látta, hogy értelmetlenül néztem rá, bemutatkozott, és hozzátette, hogy ő hallgatott ki pár nappal ezelőtt. Valószínűleg azért nem ismertem rá, mert a fényszórók fénye elvakított egy kicsit. Azt is hozzátette, hogy csak egyéni kíváncsiságból hív engem, hogy rátalálunk-e, valakire, akiket említettem, de ne féljek, mert ez már nem változtathat a hazautazók névsorán. Ezután beültem mellé a kocsiba és elindultunk. Mondtam, hogy Szamara felé menjünk a Dnyeper partján, mert leginkább arra a nénire emlékeztem, aki annakidején először került a kezelésem alá. Elmeséltem, hogy ő mosta a ruháinkat és egyik alkalommal egy szálka ment a kezébe a teknőből. Már eléggé elhanyagoltan jött hozzánk, de nem volt szerencséje, mert Rigó doktor kezébe került, aki eredetileg fogorvos volt. Mivel láttam, hogy nem kapott megfelelő ellátást, megmagyaráztam neki, hogy ebéd után jöjjön vissza. Így is történt és ekkor már én vettem kezelésbe, ami abból állt, hogy elfagyasztás után megnyitottam a már alaposan meggyült ujját és kitisztítva a sebet azzal küldtem el, hogy csak hozzám jöjjön vissza kötözésre. Pár nap múlva szépen rendbe jött, de most azzal lepett meg, hogy egy fiatalabb nőt hozott el hozzám, hogy vizsgáljam meg, mert belázasodott. Nagy nehezen rászántam magam az orvosi szerepre és meghallgattam a tüdejét elölről - hátulról, de azért inkább elölről. Meg is kopogtattam, majd adtam neki valami aszpirin félét és hazaküldtem, hogy feküdjön le és igyon sok teát. Kezelésemnek nemcsak az lett az eredménye, hogy meggyógyult, hanem az is, hogy honoráriumként egy jó pár tojást kaptam tőle. Ezzel aztán beindult a saját külön orvosi rendelőm, ahonnan egyszer még szüléshez is hívtak. Ekkor segítséget is kértem Szepessy doktor úr személyében, aki ugyan gégész volt, de ha fülésznek mondjuk, akkor már közelebb áll a szülészhez. Szerencsénkre a baba, főként a mosó néni bábáskodásával, minden baj nélkül megszületett, de mi jobban izgultunk, mint a kismama. Közben én az autó ablakából figyeltem, hogy merre járunk. Elég sokat mentünk már, mikor kezdett ismerős lenni a környék. Izgultam egy kicsit, mert több ház még mindig a háború nyomait viselte. Viszont most már hamarosan elértük az ismerős házikót. Miután megálltunk, a kiskapuhoz mentem és a kallantyúval kinyitva, beléptem a kertecskébe. A házhoz közelítve kinyílt az ajtó és a néni lépett ki rajta. Először nagyon megnézett bennünket, de csak elég sokára ismert fel engem. Ekkor viszont a továris vrács!, azaz orvos elvtárs felkiáltással üdvözölt. Ettől kezdve nem lehetett leállítani a szóáradatát, amivel bizonygatta, hogy én mennyire segítettem őket, míg a közelükben voltam. A kihallgató tisztem nagyon meg volt elégedve a hallottakkal és hazaútban ő folytatta a néni dicséreteit. Mint mondta, örült, hogy a szabadidejét velünk töltötte. Még elég sokat beszélgettünk, mire beérkeztünk a táborba. Már lassan szálingózni kezdtek a brigádok a munkahelyükről, de az én társaságom csak nem akart megérkezni. Ez azért is piszkálta a csőrömet, mert én is csak akkor kaphatok enni, ha együtt vagyunk. Végre, nagy sokára megérkeztek. Ekkor tudtam meg, hogy már rég indultak volna vissza, mikor kiderült, hogy nem egyezik a létszám. Először arra gondoltak, hogy én hiányzom, de így sem voltak elegen. Miután jobban utánanéztek, megtudták, hogy a volt brigádparancsnokunk hi 30

31 ányzik. Napközben fejfájásra panaszkodott és lefeküdt egy farakás tövében. Senki nem vette észre, hogy milyen módon tűnhetett el. Ez az eset annyira felkavart bennünket, hogy még a vacsoraosztás alatt is csak erről folyt a beszélgetés. Nem hittük, hogy messze juthatna, de a következő napokban sem hallottunk semmi hírt róla. Másnap a fatelepen is azon törtük a fejünket, hogy hogyan kerülhetett ki erről a munkahelyről. Már csak egy pár napig jártunk ide dolgozni, mikor minden előzetes bejelentés nélkül nem mentünk ki a fatelepre, hanem a fürdőbe irányítottak bennünket. Itt a meg szokott módon leadtuk fertőtlenítésre a ruhánkat és aztán mentünk zuhanyozni. Végezve a fürdéssel visszamentünk öltözni, de nem az eddigi ruhánkat kaptuk vissza, hanem egy új munkaruhát ölthettünk magunkra. Valamilyen sapkát is osztottak, én például egy angol pilótasapkát kaptam, amin még a Királyi Légierő eredeti jelvénye is rajta volt. Ezután motozás következett. Sajnos a német motozó észrevette, hogy a csajkámban mindenféle irományok voltak eldugva, és kíméletlenül mindet elvette. Leginkább a fogságomról szóló naplómat sajnáltam. Érdekes módon az illegálisan gyártott késemet meghagyta. Végezve a motozással, az udvaron még az orosz táborparancsnok búcsúzott el tőlünk, bejelentve, hogy a táborból kilépve már nem vagyunk foglyok, hanem szabad emberekként indulhatunk haza. Most már csak elkísértek minket a pályaudvarra, ahol megmutatták a vagonjainkat és mondták, hogy van még egy kis időnk, hogy körül nézhessünk a környéken. Legtöbben a közelben lévő bazárba mentünk, hogy a kevés maradék pénzünket elverjük. Én annyira elbámészkodtam, hogy rémülten vettem észre, a társaim mind eltűntek a közelemből. Rohantam tehát a vonatunkhoz és csak akkor nyugodtam meg mikor láttam, hogy még nem indult el. Nem is kellett már sokat várnunk, mikor egy mozdony elénk tolatott még egy pár vagont. Ezekről kiderült, hogy szintén magyarokat visznek haza. Most már aztán tényleg útra keltünk. Nem is tudom hány napig döcögött velünk a vonat. Csak arra emlékszem, hogy útközben megismerkedtünk útitársainkkal is. Ők két másik táborból csatlakoztak hozzánk. Az egyik társaságban nagyon legyengült, beteg fogolytársaink voltak. A másik csoport viszont meglepően jól tápláltnak tűnt. Nagyon jókedvűek voltak és többüknek még gitárjuk is volt. Tőlük hallottam először a doszvidányia mama kezdetű orosz katonadalt. Hosszas döcögés után érkeztünk Máramarosszigetre, ahol szinte már otthon éreztük magunkat. Pedig igazán csak a debreceni táborban kaptuk meg a fogságról szóló igazolást, de csak másnap indulhattunk haza. Először azok mehettek el, akik nem Magyarországot vallották hazájuknak. Ekkor jött hozzám elbúcsúzni volt hajcsár brigádvezetőm, viszontlátásra nyújtva a kezét. Meglepődött, mikor én azzal utasítottam el a kézfogását, hogy én többet nem akarom őt viszontlátni. Ettől kezdve már senki nem volt hajlandó kezet fogni vele. Különben itt a fürdés után megmértek bennünket. Én 46 kiló voltam, ami éppen fele volt a bálnavadász korombeli 92 kilónak. A mérlegelés után még reggelit is kaptunk és már indultunk is a vasútállomásra. Nemsokára indult egy vonat Pestre. Ez már nem marhavagonokból állt, de nem is különvonat volt, hanem a rendes utazó közönséggel együtt mentünk tovább. Útközben sokan érdeklődtek eddigi sorsunkról és nekünk volt is miről beszélni. Ők a történeteinket némi hazaival honorálták. Mikor beértünk Szolnokra, a hangosbemondó felszólított bennünket arra, hogy a volt foglyokat az állomás melletti téren meleg étel várja. Elszaladtunk a Nőszövetség által kínált gulyáslevesért, már csak azért is, mert bejelentették, hogy a vonat megvár minket. Visszamenve beszédbe elegyedtem egy vasutassal, aki megmondta nekem, hogy a később érkező vonat Ceglédnél megelőzi az én eddigi vonatomat. Így aztán újból beálltam a most érkezett levesre várók sorába. A vasutas igazat mondott és a második vonat tényleg elkerülte a régi vonatot. Ezen a vonaton kevesebben voltunk foglyok, de itt is többen voltak, akiket érdekelt eddigi sorsunk. Ők is kínálgattak hazai falatokkal, de én nem túlságosan meggyőzően mondtam, hogy jól vagyok lakva. 31

32 Szerencsére ezt nem hitték el és én kénytelen voltam Pestig folytatni az eszegetést és a beszélgetést. A kalauz mondta, hogy a Nyugatiban megint megvendégelnek bennünket. Én valahogy úgy képzeltem, hogy fehérruhás lányok tálcán fogják elénk hozni a sültlibákat, de mennyire más volt a valóság! Mikor lassított a vonat, már láttuk a hatalmas tömeget. Én valahogy éljenzésre vártam és annál jobban meglepett a néma csend, amellyel fogadtak. Asszonyok százai álltak ott, hosszú sorban és könnyes szemekkel néztek ránk. Csaknem valamennyiüknek fénykép, vagy egy táblára írt név volt a kezében. Némán nyújtották felénk a képeket és táblákat. Szemükben a könnyek mögött a remény halvány fénye csillogott, hogy hátha valaki ráismer a fényképre, vagy a táblára írott névre. Ezek a képek és a táblák mind egytől-egyig valakit jelentettek. Valakit, akit valaha nagyon szerettek, és akit nagyon vártak idehaza. Valakit, akiről nem tudják, hogy él-e még, vagy meghalt e már. Ezeknek a nőknek a szemében láttam meg igazán, hogy mit jelentett a háború. Mindegyikük a fiát, vagy a férjét, a vőlegényét, vagy a szerelmesét várta haza és nagyon sokan azóta is hiába várják. Ez volt a háború igazi veszteséglistája. Nem számok, nem száraz statisztikai adatok, hanem a szomorú valóság. Mert a lerombolt házakat, felrobbantott hidakat, lebombázott gyárakat fel lehet építeni szebbre és jobbra, mint azelőtt voltak, de az elpusztult életeket nem lehet pótolni semmivel. Igyekeztem mennél több képet megnézni, és mennél több táblát elolvasni, de egy sem akadt közöttük, amelyik ismerős lett volna. A várakozók között leginkább egy kislány volt rám hatással, aki már a kijáratnál állt elém, és egy bekeretezett képet tartva a kezében kérdezte: Bácsi nem ismeri az Apukámat? Pár szót beszélgettem ezzel a kislánnyal, aki elmondta, hogy a mamája dolgozik, ő meg a pályaudvaron próbálkozik, hátha valaki ráismer a képre a hazatérő foglyok közül. Olyan pici volt ez a kislány, hogy szerintem őt még nem is láthatta az apukája. Megpróbáltam vigasztalni, hogy most már biztosan ő is hazakerül. Bár legalább én bírtam volna hinni benne. Ezután igyekeztem tovább menni. Mikor kijutottunk a csarnokból, a váróteremben újból levest kínáltak nekünk. Az igazat megvallva gondolkoztam rajta, hogy itt is egyek, de meggyőztem magam, hogy otthon biztosan lesz valami harapnivaló. Még gyalog is csak 10 percig tartott az út. Közben még itt is láttam romos házakat, pedig azt hittem itthon már nem találok ilyet. Hazaérve senkit nem találtam otthon. Az egyik szomszédasszony hívott be magához, és rögtön rántottasütésbe fogott, nehogy éhen haljak, mire előkerülnek a hozzátartozóim. Mire jóllaktam, jött valaki, aki tudta, hogy a nagyobbik öcsémnél van a nagymamám, és hajlandó is volt odakísérni engem. Persze volt nagy meglepetés, mikor megláttak engem, de én is meglepődtem, mikor a kiságyból egy kisfiú nyújtotta felém a kezét és bemutatkozott, hogy Málnai István vagyok. Így ismerkedtem meg a keresztfiammal, akinek engem diktáltak be keresztpapának, mikor én még Odesszában üdültem. Természetesen itt is megkínáltak valami harapnivalóval, amivel még sikerült megbirkóznom, de aztán igyekeztem haza. Otthon a kisebbik öcsém a Feri már aludt, és nem is tudta, hogy én megérkeztem. Csak a csókjaimra ébredt fel és meg lepődött, hogy nem a lányok puszilgatják. Persze a nagymama hamarosan összeütött valami pótvacsorát, mert látszott rajtam, hogy még éhes vagyok. Ezzel a vacsorával és az utána éjfélig tartó beszélgetéssel fejeződtek be fogságbeli kalandjaim, amelyek 1948. Augusztus 28.-ig tartottak. VÉGE 32