A selyemszőrű kecskék meséje

A selyemszőrű kecskék meséje Hé! Cohárd, Prikulics! Maradjatok veszteg! Halljátok, mit mondtam! A kutyák, egy nyúlánk erdélyi kopó és egy borzas fekete puli egymást túlugrálva üdvözlik az érkezőket. Nem tudják, de nem is akarják palástolni zajos örömüket. Bele-belebotlanak Pötyibe, aki egyáltalán nem mutatós, mondhatnám csúnyácska keverék eb, viszont bölcs és öreg, hagyja magát láb alatt taszigálni. Mivel fogad Kiskunmajsán egy ismerősöm? Találtam neked valakit Egy asszonyt. Tanyán él. Van egy tucat kecskéje. És sok barátja Talányos egy nő. Se fiatal, se öreg. Sokat tud az emberekről, sokat tud az életről. A felhőkről, a csillagokról. A növényekről és az állatokról. Csak róla nem tud senki semmit Jól tudja, hogy hármuk közül egyedül ő jöhet majd be a kivételezett helyre, a konyhába. Meg talán Fanni kutya, a menhelyi, ha elég ügyes. S nemcsak kárpótlásul, hogy sorsa sanyarú a szeleverdi fiatalok között, hanem azért is, mert Fanni és Pötyi tud viselkedni. Gál Alíz hagyja magát megtéveszteni, de semmi nem kerüli el a figyelmét. Na, gyere Pötyi, gyere, te öreg színésznő, ott a fotelod Nyitja az ajtót, a szúnyoghálós duplát, és belépek a világ legkékebb konyhájába. 7

Minden kék. A falipad, a polc, a polcon a poharak, alatta a hímzett falvédő, kékek a kőtálak, két tanyával odébb korongolta őket a Svájból ideköltözött, barátnővé lett Astrid, kék a csempe szegélye, a tányérok széle, a házi áldás, a parányi fürdőszoba fala, kádja. Kék a kissámli, és nézem, kék Alíz szeme. Az a nefelejcskék természetű, porcelános kék, amiben azóta láttam már felhőt tükröződni, csillagot, naplementét, napfölkeltét, s könnyet ragyogni, egyet nem láttam abban a kék szempárban soha. Haragot. Haragot soha. Fölkapom a fejem, egy apró vadmadár húz el a kredenc felől a frizsider irányába. Aztán egy másik. Az utóbbit fölismerem, opálos tollú, fiatal galamb. Rau, kicsim, Rau, hát megjöttünk. Vendég is jött, ne félj, buta Tubi, te meg, gyere csak, menj szépen a helyedre, gyere, gyere, úgy, úgy Alíz kinyitja a spájzajtót, Tubi berepül, Rau, a meggyvágó megnyugodva elhelyezkedik a könyvespolc szélén. Alíz mind csak beszél, emelt, színesen szelíd hangon mesél nekem és Raunak, akit az erdőben, az úton talált, fészekből kiesve, 8

ott vergődött szegény. A macskahordozóban nevelte föl, szemöldökcsipesszel etette, friss kecskesajtot, nyers őzhúst adott neki. Amikor a kis meggyvágó vacsorált, Alíz a szíve fölé rakta. Így hallgatták egymás szívének dobogását. Aztán meg kellett tanítania röpülni, fürödni. Ma az egész házat uralja. Kedvence a könyvek széle, a tökmag, a teavaj, de leginkább a camambert sajt. Ha gyerekek jönnek, s ez gyakran előfordul, odaröppen melléjük a szobába, míg alszanak, el nem mozdul onnan. Ha nyitva a konyhaajtó, akkor se röpül ki, de Alíz vigyáz is rá. Rau szabad és boldog idebent, de odakint, a szabadok kemény világában elpusztulna. Most látom, már rég el kellett volna kezdenem a mesét a selyemszőrű kecskékről. Mert itt vannak ám, karnyújtásnyira. Kilépek a kék konyhából a zöld fűre, hát mit látok az akácosban? Kíváncsian legelésző, kérget hántó, játszódó kecskéket. Átnézek az út túloldalára. A Zöldmajor udvarán ott az egész nyáj. Jönnek Alíz elé, éppen, mint a mesében De hát nem mese az egész életünk? Azt hisszük, hogy erőszakolni kell mindent az évek során. Fogni, vinni, el nem engedni, összeszorított fogakkal gyűjteni, cipelni csak előre. Csak sokára ismerszik meg az élet nevű különös jelenség természete. Hogy az elengedés többet segít, mint a görcsös akarás, s hogy az elégedett embert kudarc nem éri. Mondom hát a kisleány meséjét. Élt az a kisleány, messze innen, hegyeken, völgyeken túl, hegyek és völgyek között, a fekete favágók járta havasok alján, szép Gyergyószentmiklós városában. Nem nevelték fiúnak, de nevelték székely leánkának. No, annak a székely leánkának mindent kellett tudnia. Kimentek a hegybe takarni, mondták neki: Leánka, húzzad azt a kaszát! Suppantsad! És húzta a kaszát, suppantott véle. Kivágta a csikkanást, elhajtotta a kígyót, nem félt a leánka az ördögtől se. 9

Főzött már akkor, amikor még föl se érte a sparheltot. Hát kicsi székre állt. Jól főzött, ügyesen. Olyan lágy, tornyosan remegős volt a túrós puliszkája, apja nevetett örömében, amikor megkóstolta. A kisleányt meg fölkapta, s körbeforgott vele az udvaron. Megfigyelte nagyanyját, Csiki mamát, akihez odajárt a fél gyergyói medence. Növényeket szárított, teákat főzött, kencéket kevert Csiki mama. Mindenki bajára tudott orvosságot. A kisleány nézett és figyelt. Megjegyezte a gyökerek és virágok nevét, a füvek és bogyók adta erőt, és megjegyezte az öregek suttogva mondott ráolvasását: Ha madár hal meg a közeledben, elviszi a bajt, messzire röpíti a vészt a háztól És megtanult imádkozni, és tudta, sokan vannak, akik láthatatlanul vigyáznak rá. Erős lett a kisleány. Izmos volt a karja, helyén volt a szíve, elbírt mindenkivel. Tavasszal följárt a többiekkel az esztenára segíteni: gyapjút nyírni, mosni. Sört, meg kenyeret, meg cukrot vittek a pásztoroknak, s hozták a járandóságot a juhok után: az ordát, a sajtot, meg a túrót. A dédinél télen fonni is tanították, a szövőszéket is fölvetették. De a kisleán azt mondta, inkább megnyúz tíz nyulat, minthogy egy motring gyapjút fölgombolyítson. Azért hímezni, varrottast írni csak megtanult. Erős volt kívül és erős volt belül. Egyedül az álmaival nem tudott megbirkózni. Egyik álma az volt, hogy elindul a világba szerencsét próbálni. A másik, egy visszatérő álom. Kisgyerekkora óta, sok-sok éjjel visszatért, és nem engedte, hogy elfelejtse. Az álomban egy kicsi házban látta saját magát. Fát aprít. Tudja, hogy egyedül van. Tudja, hogy ő látja el fával a házat, ahol magányosan csak ő lakik. A gyergyói hegyeihez képest, tányérlapos tájon van a kicsi ház. Sík ez a táj, mert úgy érzi az álomban, hogy a bazalt- és gránitsziklák, szeretett hegyei összenyomják, szorítják, megfullad közöttük. De a kicsi házra ráborul a végtelenség, 10

ég a földdel összeér fölötte, messze nézhet az udvaráról az ember, messze, amerre csak a szem ellát Gál Alíz elhallgat. Vagy eddig hallgatott, s csak most kezdi a mesét? Kint ülünk a Zöldmező Szélén. Ez a Zöldmező Széle ott kezdődik, ahol a Zöldmajor még nem ér véget. Szénakazlak, szénabálák állnak itt elszórva, amolyan kilátóknak szánt, megmászni, ugrálni való alkalmatosságok, gyereknek, kecskének. Mert idejönnek nap végére. Ha csak egy félórára, Alíz ide mindig leül, háta mögött a Zöldmajorral. Nem kell itt semmit csinálni. Napszentültét nézni, megbékélni, megpihenni. Talán hálát adni mindenért Ha gyereksereg érkezik, akkor játszani. De most hatalmas a csönd. A csöndnél itt csak a tágasság nagyobb. A Nap, mintha gondolkodna, menjen-e, maradjon, ott egyensúlyoz a látóhatár peremén. Aranyossárga sugarai körülfolynak, aranyba vonnak minden élőt. Ilka lánya, Dália gyönyörű, tarkaszőrű kecskehölgy, olyan az egyik bála tetején, mint egy aranyba öntött, pogány szobor. Álldogál Zöldmező Szélén az egész nyáj. Ricsi, a kalandos életű, hatalmas, szelíd bak lesunyja nagy fejét. Csönd van. Csak néha hallatszik a széna ropogtatása. Lassan mozdulnak most, nem vernek zajt még a kajla gidák sem. Amikor lemegy a nap, megelevenedik az eddig mozdulatlan kép. A selyemszőrű nyáj betódul a tanyaudvarra, néhányan megállnak a fejőház előtt Fejőház?! nevet Alíz nem enyhén nagyképű elnevezése ennek a kis lomtárnak? Nagyképű, nem nagyképű, a Zöldmajor valahai lakóházában alakították ki a fejőállást, itt van a magtár, a hátsó szobában pedig elfér a két tanyaház minden lomja. Egyelőre. Mert Alíz barátainak és üzletfeleinek száma egyre nő, tekintettel arra is, hogy a barátok és üzletfelek jó része fiatal, szaporodóban lévő család, az egyikben éppen most várják a negyedik gyereket. A jövevény várhatóan 11

hasonló kecskebolond lesz, mint a testvérei, kiknek rajzaival, fényképeivel és üzeneteivel teli a Kékmajor. S velük, magukkal is, mert amikor csak lehet, megjelenik a csapat, és egyesülve más csapatokkal, helyet kíván. Alíz zabosbögrével a kezében nevetve mutatja. Hát ezért kell felszámolni a Zöldmajor lomtárát, kell a hely, kinőttük a Kékmajort Ezután már nem szól sokat, jelentkezésemet, hogy segítenék az etetésben, elhárítja, egyedül gyorsabban végez. Már többször aszszisztáltam, tudom, igaz, a szertartás többszereplős, mégis egyszemélyes: Alíz és a kecskék. Nem unom nézni, mert ilyen etetés, simogatás, álomba ringatás, beszélgetés még egy lehetséges kecskeparadicsomban sincs. Voltam itt már hidegben, esőben, nyári hőben. Alíz nyugalma, kiszámított mozdulatai, az idő és a figyelem, amit az állataira szán, mérhetetlen. Nem tutujgat, nem gügyög, gyorskezű és flott, mégis valami olyan szeretet és feltétel nélküli figyelmes törődés van jelen, amit én még nem láttam sehol. Ez a szeretet nem gondol haszonra, a habos tejre, az ízes kecskesajtra, a finom gidahúsra, a majdani selyemszőrű kecskebőrre, aminek még a kikészítő cserzővarga és szűcs is csodájára jár, sem a mangalicaszalonnára, a gyöngyösök tojására, akik a homokba tojnak, s ha rálépsz, akkor sem törik el a tojásuk, olyan kemény a héja. Nem, ez a szeretet és törődés most és annak szól, aki ott van a keze ügyében. Normának, a kecskelánynak például, aki olyan gyönge volt, hogy ott nőtt fel Alíz mellett a házban. Vagy Ricsinek, akit négy- 12

órás erőfeszítéssel vettek ki a kimerült és legyengült kecskemamából. Micit, az anyát nem tudták megmenteni, de Ricsi, erős szívének köszönhetően, megmaradt. Oroszlánszívű Richárdról kapta a nevét és harmadik Richárdról, ő is farfekvéssel jött a világra. Ricsit is a házban nevelte föl Alíz, cumiból napi négy liter tejet szopott, éjjel is, mint a kisbabák, háromóránként. Képzeld, négynaposan lett szobatiszta, átmászott rajtam az ágyban, kiment az előszobába bekészített szalmára pisilni. Mindenhová magammal vittem, jól bírta az autózást. Voltunk rock-koncerten, színházban, templomban. Két hónapos korában szoktattam viszsza a kecskék közé, de a legelés mellett még fél évig cumiból itta a tejet Nézd meg, mekkora lett! Ricsi ma hatalmas, százhatvan kilós gyönyörű bak, férfiassága, azaz apasága virágjában. Már megszoktam, hogy Alíz nem spórol a munkával. Nála minden állatnak neve van és számon tartott szokásai. Még Pik und Pok-nak, a két vidám mangalicakocának is, akiknek dagonyázó sárgödröt ásott, s naponta kétszer feltölti vízzel. Már ismeri mániáit a legújabb lakónak, a lógó fejű szamárnak, aki a Berlingo nevet kapta a gyerekektől, s azért ezt, mert nekik most, fájdalom, meg kell válniuk a család kedvenc autójától, az öreg Citroän-Berlingó-tól. De így most mégis megmarad, ráadásul, ahogy az egyik szemfüles keresztanya megjegyezte, ez a Berlingo legalább bio-üzemű. Vannak hivatlan vendégek is. A cicák. Jönnek a tanyákról, a faluból, vérbeli kódorgók. De ide hűségesen visszajárnak. Mert ha már itt vannak, Alíz megeteti őket. Kecsketejet kapnak és féregirtót, télen vitamint is, úgy villog hát a tizenhét cica szőre, hogy hanyatt esik rajta a felkelő és a lemenő nap sugára. Napközben nem látni egyet se, eltűnnek valamerre, vadásznak, vagy csak múlatják az időt, vagy szerelmeskednek, s ha itt az ideje, hozzák a szaporulatot. Ahogy hozza az egész szelíd jószágbanda. Képzeld újságolja, meglepetés ért, szembejött velem Doris kisgidája. Azt sem tudtam, hogy vemhes! Ilyen még nem fordult elő! 13

Épp itt volt Csorvásról az apukám, azt mondta, Alíz, te nem értesz a kecskékhez! De hát én sose mondtam, hogy értek hozzájuk Valamit azért tudhat, mert ott van minden szülésnél, maga körmözi a kecskéit, injekciót ad, fürdeti, ha kell, gyógyítja őket. Az állatorvos barátok sok mindenre megtanították, gyógyszerrel, vitaminos nyalósókkal segítik. És érkeznek sorra a kisgidók, a télen tanyaszomszédja négy ikerszülött kisbárányt hozott nevelésre, nem volt elég teje az anyjuknak, ott, a hodályban elpusztultak volna. Itt volt meleg kecsketej, Alíz elkerítette a konyhát, ott volt a járóka. Két kézzel cumiztatott, akkor sem volt elég gyors Boldizsár, Berta, Barnabás és Gyapjas most már anyányi birkák, csak bambulnak a vidám kecskék között, igaz, nyári kánikulában láttam őket, hát nem volt kedvük ugrándozni... Alíz lovakat is mentett, szerintem embereket is ment de tiltakozik. Még friss almot rak Kata alá, megszeretgeti Doris kisfiát, fölkapcsolja nekik a villanyt éjszakára. A Kékmajorbelieket kézzel feji, szalad a tejjel a sajtműhelybe. Van az is, kékcsempés az is. Most lett kész. Megszűri, fölteszi a tejet melegedni Nem felejti el, megvigasztalja a kertben felejtett Berlingót, aki, amikor hozta, csont-bőr sovány volt, már kezdi összeszedni magát. De mint az okos szamarak eszembe jut persze az érzékeny és sértődős bölcs Miska Fekete István Keléjéből hát Berlingo sem duzzog sokáig. Hálából, kitüntetően egyedül csak Alíz ablaka alatt engedi ki a hangját, leginkább kora hajnalban, elnyomva a kakasok ébresztőjét. Így alig hallani a férfias iázástól, hogy kukkurikúúú megvirradt! Ülünk a kék konyhában. Valami mennyei finom étel romjai fölött merengek. Ima után ittunk egy kortyot a házi almapálinkából, aztán jött a tokajis apróhús leírom majd a receptjét most ribizlibort kortyolok, s próbálom összerakni Gál Alízt. Egy valahai 14

ateista barátja mesélte. Ima Alíznál minden étkezés előtt van. Semmi szemforgatás, egy pillanat csönd, köszönet azért, hogy ételünk van, s áldáskérés, hogy a javunkra váljék. Nincs kényszer, semmi kényelmetlenség. Egyetlenegyszer valahogy elmaradt ebéd előtt az imádkozás. Úgy éreztem, valami űr támadt, valami nem stimmel. Nem is tudtam jóízűen enni. Mert Alíznál a szavak és a tettek a helyükön vannak. Minden, amit a rohanó életünkben elveszítettünk, visszakerül a rendes kerékvágásba. Nagy rohamoknál, amikor sok a türelmetlen gyerek az asztalnál, Alíz egyszerű imát mond velük: Édes Jézus, idehallgass, éhesek vagyunk, mint a farkas. Ámen És már falnak is. Hát összeáll a kép, csak nehezen. Mert mindig lesz a kirakójátékban olyan kocka, ami éppen születőben van. Benne és körülötte. Mert miközben valami nagy biztonság működteti, azt hiszem, jól érzem, hogy ez a hite, a remény benne és a folyamatos, tettekben megjelenő szeretete emberek, gyerekek, kecskék, akár egy ősgyepes, vagy a kis meggyvágó iránt, aközben ezer apró puzzle-lal egészül ki a kirakó. Oly sok Gál Alízban a kíváncsiság, a játékosság, a kapcsolódásra kész nyitott vegyérték. Mert ha elmondom, hogyan csinálja a legendásan finom kecskesajtját, délelőtt éppen a Csonkáék Borkájával gyúrták, fűszerezték, préselték nagy élvezettel, hova tegyem a főzőtudományát? A tudását az indiánokról. A szecesszióról, filológiai értekezéseit ritka szavainkról, irodalmi tájékozottságát, az Alföld élővilágának naprakész ismeretét. De az egész Kárpát-medence flórája és faunája ott van a fejében. Még inkább a szívében. Mert a fecsketárnicsot se azért szereti és becsüli, mert meggyógyította, hanem mert olyan ajándéka a természetnek, amit csak köszönni, csodálni és megőrizni lehet. Nézem, ahogy leönti egy korsóban a cickafark-teáját, nagyon jó közérzetet csinál, erősít és véd, mondja és elmeséli a fecsketárnicsnak köszönhető csodálatos gyógyulását. Hasi fájdalmak után miómát állapított meg nála a nőgyógyász, meg is jelölte a műtét idejét. Édesapja közben Erdélybe ment a hírrel, meg is kapta vajákos ke- 15

resztanyjától a feladatot, menjen fel a hegyekbe, ezerhétszáz méter fölött, sziklák alatt keresse a fecsketárnicsot. Faásóval ássa ki a gyökerét, azt Alíz törje össze, szesszel készítsen tinktúrát belőle, igyon abból napjában kétszer. Így lett. A vizsgáló orvos megszólalt Lehet, hogy elmarad a műtét, Alíz, alig látni a miómádat! De Alíz a kecskék táplálkozását is figyeli. Mert a tejbe sok segítő fű ereje átmegy. Rengeteg cickafarkat legelnek, az sem nyomtalan. Tudja, ha sok fenyőágat, hajtást esznek, az irtásokról haza is hordja az ágakat, selymes, tejszínes lesz a sajt. A szilfaág, szilfakéreg az emésztést segíti, az akáclevél a legfontosabb, hordja haza azt is, tisztítja az utakat végig a tanyák körül. Mert az akáclevél olyan mint a lucerna, csak kétszer annyi tápláló nyomelem van benne. Az ezüstnyár levelétől kesernyés lesz a tej és a sajt is hát onnan elhajtja a seregletet. Már sötét este van, állunk a Kékmajor udvarán. Nincs semmi fény, csak a bakacsinba vont ég a szikrázó csillagokkal. Amikor tizennyolc évesen a húgommal átszöktem a határon, nagy örökséggel jöttem. Nannyó, apai dédanyám vasutas feleség volt, utazott, minden nyelven karattyolt, többet olvasott, mint mosogatott. Hargita megyében neki volt először gramofonja. Ő mondta, nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Amikor mindenüket elvették, szerzett egy tehenet, öreg fejjel megtanult fejni, és a megmaradt kertjükbe hetven gyümölcsfát ültetett. Abból a gyümölcsből neveltek föl minket. Azt mondták otthon, három fontos dolog van. Első: a felelősség. Második: a felelősség. Harmadik: a felelősség. Nem tapostuk szét a cipőt, vigyáztunk a ruhánkra, a tankönyveinkre, mert csak ideiglenesen a tiéd, az rendbe téve ment tovább a következő családhoz. És volt még egy irány: imádkozzál és dolgozzál. Így jöttem, ezzel a hozománnyal. És mintha valaki vezetett volna, a tenyerén hordott a sors. Sokfelé jártam, sok mindent kipróbáltam. Szociális munkát, családsegítést, tanítást. De nem voltam a helyemen. A harmincadik születésnapomon ültem magamban és kimondtam: tanya. 16

És megtaláltam Napfényországban. Fenyő és ciprus van az udvarán és itt süt legtöbbet a nap egy naptári évben. Több száz tanyát néztem meg, míg idetaláltam. A kutyám lefeküdt a kertkapuba, nem akart továbbmenni. Akkor tudtam, itthon vagyok végre, megérkeztem. Eszembe jutott a gyerekkori álmom Minden egybevágott. S hogy még tetézve legyek a jóval, a Zöldmajor öreg gazdáinak lánya lett a pótanyám. Az édesanyám, aki nagyon tudott és szeretett élni, előre szaladt, valami megbicsaklott benne. Elment korán A pótanyám, Maris néni egyszerű parasztasszony volt. Ide látszik a kéményük. Télen, ha nem füstölt valamelyikünké, szaladtunk egymáshoz, csak nincs baj? Ő mondta a kecskéket is. Szegény ember tehene a kecske, Alíz, vegyen maga mellé néhányat. Segítettek kiválasztani, s megtanítani mindenre. Jól tartották az állataikat, úgy, ahogy én is tartom. A szájáról fejjük a jószágot, érti? mondta Maris néni, és én őrzöm minden szavát. Ízig-vérig parasztasszony volt. Amikor nagybeteg lett, sokat ültem mellette. Ne őrizzen engem! Menjen haza, elpusztulhat egy gida! Figyelte a szaporulatot, még a sajtműhelyt is megérte. Csak a csempe nem tetszett neki. Ezér kár vót pízt adni 17

Ő mesélte el az Alföldet, az itteni embereket, állatokat, ősgyepest, szikest, s a gazdálkodás fortélyait. Az, hogy hozzám sokan járnak, folytatása a mi barátságunknak. A társaságban, ami elég színes, van orvos, meseíró, ápoló, mérnök, vadász, tanár, libásbáró, állatorvos, kutyakozmetikus, és van egy pap barátunk is. Ő az élet minden terén meghatározója a kapcsolatunknak. Jó szellemi és lelki társa azoknak is, akik nem vallásosak. Egy keresztelő, esküvő, de temetés is összehozza a társaságot, az öröm és a fájdalom átlényegül itt valamilyen mélyebb kötelékké. Ráadásul remekül főz a mi papunk, így a húsz kecskére és négy gyerekre szabott gyors receptjeim kiegészülnek ínyenceknek való étkekkel Már éjfélre járt. Egyszerre vettük észre a hullócsillagot Na, ki mit kíván? néztünk össze. A csillag nyomában csönd volt, olyan csönd, amilyen nincs is. Senki nem várt választ. Megöleltük egymást, nem láttam most a kék szemét, csak a szokatlanul csöndes hangját hallottam. Isten áldjon meg, ezt kívánom Ha nagyritkán beszélünk, így szokott elköszönni, mielőtt leteszi a telefont 18