NEMZETI KULTURÁLIS HAVILAP 5. ÉVFOLYAM 1-2. SZÁM 2009. Boldogasszony / Böjtelő hava 1,32 EUR / 40, Sk
Lapzártakor még tündér arcát mutatta a tél, de búcsuztatása már elkezdődött. Íme, farsangi maskarák hazulról. M.Nagy László felvétele
Tisztelt Olvasó! Újabb évet hagytunk magunk mögött. Küzdelmes, de vállalható évet. Ínséges időkben az ember megtanulja értékelni nemcsak az apró örömöket, hanem azt is, ami nem sikerült, de akár sikerülhetett is volna. Lapunk olvasótábora töretlen, és úgy néz ki, egyre többen érdeklődnek munkánk iránt. Ez jó. De azt is látjuk, szükség van bizonyos megújulásra, hogy tovább tudjunk lépni. Érezzük munkánk felelősségét; az anyaországban a reményeink szerinti mélyreható politikai változások várakozással töltenek el minket. Ez a várakozás persze nem olyan, mint a Szenteste áhitattal töltött ideje, de a nemzet sorsának alakulása szempontjából sorsdöntő. Miközben anyaországi testvéreinkre figyelünk fél szemmel, másik szemünk, néha könnyesen elhomályosulva, némán fürkészi a hazai megosztottságot, mely kíméletlen testvérháborúba torkollik: minden jel erre mutat. Józannak kell hát maradnunk, hogy meg tudjuk különböztetni az ocsút a tiszta búzától, az üveggyöngyöt a gyémánttól. Nem hiszem magam sem, hogy ez a fejezet a fényes sikerek aranylapjára kerül majd nemzetrészünk törénelmében, viszont az emberi kiállás, vállalás, minden bizonnyal eredményt hoz. Lapunk túlélte a tavalyi évet barátaink, támogatóink (határon innen és túl), előfizetőink, lapunk hűséges terjesztőinek segítségével; a Baranyai Annák, Kantár Évák, Kajtor Palik, Vendégh Piroskák, Duray Évák példamutató önzetlensége táplálja bennünk a reményt: az összetartozás és jóakarat csodákat szül. Hódmezővársárhelyi barátaink, köztük doktor Berényi Károly ismét komoly anyagi segítséghez juttatta a lapot. A pénzt egy karácsonyi jótékonysági koncert alkalmával gyűjtötték Szegeden a maguk is anyagi gondokkal küzdő magyar emberek. Amikor magyar nemzetről és hazáról beszélünk, akkor ezeknek a hűséges, tisztalelkű magyar embereknek a megfáradt arca tűnik fel a szemünk előtt. Ők viszik a vállukon ezt a rogyadozó nemzetet. A teremtő Isten által adott hitükből virágzik ki majd ez a nemzet újra és újra. Lapunk szinte hihetetlen, az ötödik évébe lépett. A semmiből teremtett érték példája ez, a barátságoké, az emberbe vetett hité. Napjainkban, amikor mindent a pénz és a hatalom mozgat jó leülni ITTHON, a jó és igaz szóval táplált tűz melege mellé, mely nemcsak a fáradt arcokat, de egy emberibb jövőt is bevilágítja. Köszönjük olvasóink és jóakaróink hűségét. Igyekszünk a bizalmukat továbbra is megszolgálni. Üzenjük minden magyar embernek, akihez eljut e lap: vállalják bátran önmagukat! Ettől egyszerűbb út nincs. Hrubík Béla NYELVI JOGOK ÉRVÉNYESÍTÉSE SZLOVÁKIÁBAN www.jogsegely.sk Ingyenesen hívható telefonszám: 0800 500 565 A tartalomból: Žák Malina Hedvig és Kolár Péter Julianus-díja Székelyföldi pillantó Batta György riportja 4-7. 40 éves a kassai Thália Színház Mi történik velünk? 8-11. Kiűzetés a Paradicsomból Egy Madách-ünnepség margójára Hrubík Béla írása 12-14. A legszebb magyar küldetés: gyógyítani Látogatás a Béresnél 2O-23...39. A gömöri rögtől a falu kincséig. Életmű-díjak a magyar kultúra napján. Hrubík Béla összeállítása 28-35. Vigyázat, manipulálnak! 2010-ben is Daniel a Dániel? Máté László jegyzete 46. A jövő kovácsai magyar fiatalok. Kettő híján száz dolgozat. Z. Urbán Aladár budavári jelentése 50-53. Ne feledjük a törökverő egri hőst! Doboruszka várja a látogatókat 61-64. Címlapunkon: Mikszáth Kálmán szobra a nevét viselő szklabonyai múzeum előtt. Itthon Nemzeti Kulturális havilap Kiadja: A JEL polgári társulás, Pozsony Főszerkesztő: Batta György Megjelenik a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma és a Szülőföld Alap támogatásával. Realizované s finančnou podporou Ministerstva kultúry SR program Kultúra národnostných menšín 2009. Engedélyezte a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma EV 3082/09 Megjelenik 3000 példányban. A szerkesztőség címe: nám. 1. mája 10-12, 815 57 Bratislava Telefon: +421 905 608 777, +421 907 177 817, e-mail: itthon.press@gmail.com Grafika: Csernyanszky Pista. Nyomdai munkálatok: KPRINT A lap olvasható a www.felvidek.ma és a www.csemadok.sk honlapokon is. Konverzný kurz 1 EUR = 30.1260 Sk (A váltási árfolyam 1 EUR = 30.1260 Sk) ITTHON 3
Újabb két felvidéki magyar kapott Julianus-díjat Székelyföldi pillantó Tavaly december ötödikén tizenhetedszer osztották ki Csíkszeredában a Julianus-díjat. Azt az elismerést, melyet a Julianus Alapítvány hozott létre és működtet, s amely szemmel tartja a világ magyarságának jeles képviselőit, azokat, akik hűségesek nemzetiségükhöz és minden helyzetben vállalják az ezzel járó magatartást és cselekedeteket, s pélaképként követhetők közösségeik számára. Az elismerésben mások mellett Böjte Csaba, Csoóri Sándor és Tőkés László is részesült. A Felvidékről korábban Dobos László, Mézes Rudolf, Szabóné Jozefik Edit és Szigeti János vehette át Csíkszereda valamelyik templomában a díjat. Tavaly Žák Malina Hedvig és Kolár Péter helytállása nyomán volt képviseletünk a kitüntetettek társaságában: összesen ugyanis hatan találtattak érdemesnek 2009-ben az elismerésre, köztük Csáky Zoltán, a Duna Televízió szerkesztő-riportere és Dupka György ungvári költő, a kárpátaljai magyarok mindenese. Napló helyett néhány pillantás Csíkszeredában bő egy napot töltöttem Malina Hedvig szülei, illetve Kolár Péter társaságában. Hedvig nem hagyhatta otthon másfél éves kislányát, őt ezért szülei képviselték. Odafelé vonattal utaztam a Székelyföldre, s bár az éjszakai vonatozás meglehetős megpróbáltatás volt a szerelvény állapota és a valóban balkáni, csattogó és zötykölő vas úti pálya állapota miatt, mindenért kárpótolt a hajnali sötétből elővillanó magyarlakta falvak látványa: a templomok mindenütt meg voltak világítva, mintha egy hatamas angyal óvta volna a székelyek álmát advent idején. Az állomásokon magyarul is nagy betűkkel kiírt helynevek: Maroshévíz, Galócás, Madéfalva... A vonat olykor alagutakon fúrta át magát a hajdani Csíkmegye felé közeledve, s az utazó egyre inkább otthon érezte magát csaknem nyolcszáz kilométerrel a Felvidéktől... Ki tudja, hányan élik meg ezt a valamikor minden magyarban élt otthonosságtudatot 4 csaknem 90 évvel Trianon után? Az én fáradtságom mindenesetre pillanatokon belül elmúlt, s nem is jelentkezett többé ott tartózkodásom ideje alatt, pedig sűrű volt a program. A vonatnál Beder Tibor, a kuratórium elnöke várt, aki korunk egyik legjelentősebb magyar személyisége. Apadó fájdalom c. könyvét, amely 2009-ben második, javított kiadásban jelent meg, minden gondolkodó fajtánkbelinek el kellene olvasnia, éljen bárhol a nagyvilágban. Beder Tibor történelmünket és kortársi világunkat bekalandozó könyvének gerince annak a folyamatnak a feltárása, amely az egykor magyar többségű térségek históriai lefaragását és elvesztését jeleníti meg, és a mérhetetlen veszteségek ellenére a mégis megmaradás, a mégis itt maradás parancsát követi írja a műről Sylvester Lajos. Kis pihenő után városnézés Csíkszeredán, a magyarság szent helyén, melyet a csíksomlyói búcsú idején magyarok százezrei keresnek fel a világ minden részéből, még Ausztráliából vagy az Egyesült Államokból is. Megjegyzendő, hogy a hajdani Csíkmegye címerének közepén, aranyos mezőben méltóságteljesen foglal helyet a Boldogságos Szűzmáriás kép, amint az üdvözítőt ölében tartja. Kalauzunk Lovag Vitéz Eigel Tibor, aki érdekfeszítően beszél a városról, amely kegyhely, szerda napi vásárhely, védelmi centrum, közigazgatgási székhely, egyetemi központ a magyar nyelvű oktatás és kultúra regionális központja. Van saját, az önkormányzat által fentartott színháza, a Csíki Játékszínház, amely 1999-ben nyitotta meg kapuit, s melyben már öt év múlva! megnyílt a kamaraterem is. Nevét Hunyadi ászló érdemes színészről kapta. Csíkszereda a templomok városa is köztük kettő - egy református és egy katolikus a közelmúltban épült. Ez utóbbit Makovecz Imre tervezte. Tetőzetét a négy főangyal díszíti, ezért angyalos templomnak is nevezik. Csupa fa, s érdekessége, egyben talán legnagyobb vonzereje, hogy a hívek egymással szemben ülnek, mintegy közéjük várva Jézust. Ebben a templomban másodszor érzem, hogy otthon vagyok. A táj után a templom is befogad, hála a lelkemhez annyira közel került székely testvéreknek, akiktől rengeteget lehet tanulni. Azt elsősorban, hogy számukra természetes a hovatartozásuk és az, hogy mindenért meg kell küzdeniök. Megtapasztalták, hogy az erő a hitben, s az abból fakadó összefogásban rejlik. Fogynak ők is, de nem keseregnek, építik a templomokat, színházakat, egyetemeket és segítik egymást. Nagyszerű, felelősségtudó vezetőik vannak, akik választékosan beszélik anyanyelvüket és nagy érdeklődéssel követik magyar testvéreik sorsát szerte a nagyvilágban. A Julianus-díj ennek megfogalmazódása, megtestesülése. Óriási élmény volt december ötödikén belépni a híres kegytemplomba, melyben a Boldogságos Szűz Mária, a mi Nagyboldogasszonyunk hársfából faragott gyönyörű szobra áll Jézussal, persze. A többszáz éves alkotás a templom oltára mögött emelkedik magasba, hogy mindenki jól láthassa. Mivel mindössze öten vagyunk az istenházában, lehetőségünk nyílik megsimogatni a szobrot, melyet sohasem lep be a por, s melynek közelében kívánni lehet valamit, amit Nagyboldogasszony teljesít is. A csaknem félévezred folyamán néhányszor el akarták pusztítani, illetve el akarták távolítani a szobrot, de egyik romboló kísérlet sem sikerült. Akinek van hite, az szinte megrendül a csíkszeredai-csíksomlyói kegytemplomban, olyan tapinthatónak tetszik történelmünk csatáival és öldökléseivel, s olyan erőteljesen buzog fel mégis a remény forrása... Az ember érzi, ami Trianon óta teljesen nyilvánvaló: el akarnak törölni bennünket még a föld színéről is. Az jár az eszemben, hogy sohasem szabad letérni az egyetlen útról, melyet Jézus Urunk mutatott, s melyet a csíksomlyói Babba Mária erősít meg minden esztendőben. A díjátadó ünnepség az új református templomban zajlott. Hangulatát eleve meghatározták a kitüntetettek jócselekedetei, az a tudat, hogy min-
dig akadnak magyarok, akikre számítani lehet, s akiket nem tud elsöpörni a történelem. Kolár Péter laudációját Gálfalvy György kitűnő erdélyi író mondta, Žák Malina Hedvigről e sorok írója szólt. Gyönyörű volt a szentegyházi Gyermekfilharmónia műsorzáró hangversenye is. Vezetőjük, Haáz Zoltán már megkapta a Julianus-díjat. Száznál is több székely gyermek muzsikált és énekelt a koncerten... Az ember odaképzelte a hallgatók közé Kodály tanár urat és szinte látta, hogy csillog a mester szeme... Mint ahogyan a felvételen is látható, Malina Hedvig díját a szülei vették át. Édesanyja, Irén asszony könnyezve, meghatottan köszönte meg az elismerést, mint ahogyan könnyekre fakadt hazafelé utazóban Kalotaszeg központjában, Bánffyhunyadon is. Ott a gyülekezeti teremben jöttek össze férfiak és nők egy találkozóra a kitüntetés alkalmából. A szervező Kusztos Tibor református lelkész volt, aki a székelyföldi utazás, az erdélyi tartozkodás újabb nagy élménye. Már meg sem lepődtünk, hogy az erdélyiek milyen tájékozottak, mennyire követik Hedvig sorsát és tudnak a Thália Színház vergődéséről is. Bizony, a székely testvérek jobban aggódnak a Nyitrán megvert csallóközi magyar lányért, mint mi, itthon...sokat lehet tanulni a székely testvérektől. Tanulni pedig nem szégyen. Batta György Az átvétel pillanata. Malina Irén átveszi a díjat férje kíséretében. A közreműködő fiatalokon székely viselet. Mögöttük Beder Tibor, a kuratórium elnöke. Malina Hedvig: A díj leírhatatlanul jó érzés a lelkemnek Hedvignek a szülei számoltak be a díjátadási ünnepségről, hiszen a kisgyermekes édesanya nem hagyhatta otthon Rozikát. Az ITTHON arra kérte a friss Julianus-díjast, hogy meséljen a családjáról, a terveiről. Íme, a beszámolója. Kislányomat Emma Rozinának hívják, de a család magyar fele csak Rozikának szólítja. Másfél éves múlt karácsony napján, és természetesen ő a család szeme fénye. Nagyon értelmes, nyitott kislány, most kezdett el beszélni. Mivel szlovákmagyar vegyes házasságban élek, a kislányunkat is kétnyelvűnek neveljük. Én kizárólag magyarul, a férjem pedig csak szlovákul beszél hozzá- a társalgási nyelv a férjem és köztem egyébként a magyar. Kis családom újabb taggal bővül. Júliusra várjuk a második gyermekünket, akinek a neme egyelőre ismeretlen, de anyai szívem azt súgja, hogy ismét kislányunk születik majd. Persze, a neme számunkra teljesen lényegtelen, tudom, hogy nagyon közhelyesen hangzik, de egészséges gyermeket szeretnénk, a többi nem fontos. Én mindennap hálát adok azért, hogy Rozika egészséges. Amikor féléves volt, rendszeresen jártunk vele úszni, és a csoportunkba járt egy alig ITTHON 5
A Malina-család Hedvig nyitrai promócióján. Balról Károly, az édesapa, a húg, Hedvig, az újdonsült tanárnő és Irén, az édesanya. pár hónappal idősebb, oxigénhiánnyal született kislány, akinek látni a szenvedését, és a szülők kétségbeesett segíteni akarását, nagyon megviselt, és azóta is mindennap eszembe jut. Úgy gondolom, amit rám mért a sors, az csekélyke próbatétel az övékhez képest. Ami a diploma megszerzése utáni időket illeti, édesanya vagyok elsősorban, és persze főállásban, ezen kívül magándiákoknak hétvégenként német nyelvet oktatok- immáron 5. éve. Ez Rozika születése óta külön szervezést igényel, mert általában a péntek estéken kívül szombat reggeltől késő délutánig tanítok. Ilyenkor mindig valamelyik nagyszülő és a férjem veszi át a szerepemet. A tanítás és a tanulás számomra nagyon fontos, feltölt energiával. Sokáig a pedagógusi 6 pályára készültem, most már erről önhibámon kívül kénytelen vagyok lemondani, de azt hiszem, a tanítás ebben a formában mindig is jelen lesz majd az életemben. Az, hogy most angolul tanulok, régi álom megvalósítása részemről. Már az egyetemi éveim alatt szerettem volna megtanulni angolul, de nem jutott rá elég időm, így amikor otthon maradtam anyasági szabadságon, végre lehetőségem nyílt erre is. A férjem szerint ez viszont csak az én magyarázatom, igazából tanulás- és tudásfüggő vagyok, és nem bírnám ki, hogy ne tanuljak. Bevallom, ez is igaz, a tanulás számomra olyan mint a levegő, szeretem! A terveimről annyit tudnék elmondani, hogy mint ahogy azt már említettem, nem készülök pedagógusként dolgozni. Ennek egyetlen oka az, ami velem történt 3 éve. Úgy gondolom, egy jó tanár mindenképpen feddhetetlen, és miután az én nevemet az egész ország előtt hamis vádakat ráaggatva hurcolták meg, nem lennék az minden diákom szemében, egyelőre legalábbis biztosan nem. Úgy gondolom, reálisan látom a történteket, és az embereket is általában. A legtöbbeket csak a felszín érdekli, az én ügyemmel kapcsolatban is. Jóformán fogalmuk sincs arról, mi zajlik ebben az országban, elolvasnak vagy meghallgatnak egy hírt, és azt kész tényként könyvelik el. Kevés az olyan ember, aki képes a felszín mögé látni. Én pedig nem érzek magamban kellő elszántságot arra, hogy időről-időre életkori sajátosságukból adódóan kötözködő kamaszoknak tisz-
Esküvői kép, előtérben a házaspár. togassam a nevem, ahelyett, hogy tudást adnék a fejükbe. A magántanítás azért más, mert ott minden diákom azért jön, hogy tőlem tanuljon, nem pedig azért, hogy produkálja magát a csoporttársai előtt. Remélem, érthetően megfogalmaztam az érzéseimet. A pedagógusi pálya helyett ma már sokkal közelállóbbnak érzem magamhoz az alapítványi munkát, ill. a munkát egy kulturális intézményben. Mielőtt megtudtam, hogy újra gyermeket várok, kaptam egy állásajánlatot a somorjai székhelyű Fórum intézettől, ami persze jelenleg nem aktuális, de remélem 2-3 év múlva lesz szerencsém ott dolgozni. Az olvasást illetőleg, az gyerekkorom óta egy nagy szerelem...emlékszem, általános iskolás koromban volt, hogy kétszer mentem egy nap könyvtárba, mert még a könyvtáros hölgy munkaidejének lejárta előtt kiolvastam az aznap kikölcsönzött könyvet, és nem szerettem volna estére olvasnivaló nélkül maradni. Irodalmilag mindenevőnek számítok, jelenleg épp Orwell 1984 c. könyvét olvasom, de nagyon szeretem Max Frisch és Bernhard Schlink írásait is. Wass Albertet is nagyon kedvelem, és tényleg nagyon hosszú lenne a sor, ha az összes kedvencet felsorolnám. Viszonylag sokat olvasok a német irodalomból, elsősorban eredetiben, de nagyon érdekelnek az irodalmi fordítások is, igazi kaland számomra az olvasás. A Julianus alapítvány empátia díja számomra nagy megtiszteltetés. Az elmúlt 3 évben annyi emberi gonoszsággal és a sorsom iránti közömbösséggel találkoztam, hogy minden alkalommal, amikor valami jót tapasztalok, hatalmas megkönnyebbülést érzek, hogy mégiscsak mi jók vagyunk többen, és igenis odafigyelünk egymásra. Nem mindegy számunkra, hogy mi történik embertársunkkal. Leírhatatlanul jó érzés ez a lelkemnek! Fotók: Kanovits Gábor és archívum Hedvig Rozikával ITTHON 7
A kassai Magyar Ipari a megyei hivatal döntése alapján ma már csak Szakközépiskola a magyar jelző elhagyásával és a Thália Színház közös épülete. 40 éves a kassai Thália Színház Mi történik velünk? Tavaly ünnepelte fennállásának negyvenedik évfordulóját a kassai Thália Színház. A jubileumot kétségbeesett gyűjtési mozgalom kísérte, ugyanis a teátrum jövőjét gazdasági helyzete nem szavatolta. Kolár Péter igazgatót azonban nem abból a fából faragták, aki tudomásul veszi a tényeket és kapitulál. A helyzet most, a huszonegyedik század első évtizedének utolsó esztendejében az, hogy a világ minden tájáról összegyűjtött adományok egy időre lehetővé teszik a működést, de ha elfogy a pénz, ismét bekövetkezhet a reménytelenség. Igy hát ez az ünnepi írás nem a négy évtizedes, verejtékkel és mosolyokkal teli időszak megéneklése lesz, hanem néhány gondolat, amely e jubileum kapcsán megfogalmazódott bennem. Mivel ott voltam a Thália születésénél, tisztán látok. Hatvanhét évemből 12 esztendőt éppen Kassán, huszonegyet Pozsonyban töltöttem; 8 tizenöt esztendeje telepedtem meg Komáromban. Kassa és Pozsony, Trianon utáni két magyar szellemi központunk elesett. Komárom még tartja magát, s remélem, átvészeli ezt a keserves időszakot is, bár sok apró jelből ennek az ellenkezőjére is lehet következtetni... A Thália szerepe A múlt század hatvanas éveinek végén akadt egy szerencsés törtélnelmi pillanat, melyben magyar színházat lehetett alapítani Kassán. Hogy miért fontos a keleti régióban a magyar színház? Azért, hogy általa is őrizhessük kultúránkat, nevelhessük az anyanyelvükhöz és nemzetiségükhöz ragaszkodó embereket. A színházakat főként az egyre embertelenebb, globalizációs világban méricskélik csupán gazdasági mutatókkal. Értelmes emberek számára ugyanis nyilvánvaló, hogy az ilyen intézmény csak részben sorolható a piaci szereplők közé. A Thália nem csak keleten, de az ország más tájegységeiben is méltó módon járult hozzá a kulturáltság terjesztéséhez, ráadásul egy sor szlovák, cseh és világirodalmi jelentőségű alkotó művét játszotta sikerrel. A négy évtized folyamán általában nehéz volt a szűkösen mért állami támogatást beosztani; voltak válságos időszakok, de ezt a magyarok már sorsuknak tekintik. A kedves olvasó talán nem tudja, hogy egy ilyen kis színháznak is legalább negyven-ötven alkalmazottja van. A színészek mellett színpadépítők, kellékesek, jelmezesek, adminisztratív, gazdasági és egyéb szakemberek. A színház tehát mai olvasatunkban egy cég, melynek működtetését folyamatossá kell tenni, mert ellenkező esetben nem tervezhető a jövő, az újabb és újabb idények. A negyvenedik születésnap legke-
Fent: Megbeszélés a próbán: Reiter Zoltán, Korognai Károly, Valló Péter Kossuth-díjas rendező és háttal Safarik Kat; lent: Jelenet a Hyppolit a lakájból. A képen: Pólos Árpád- Hyppolit és Dudás Péter: Schneider úr. ITTHON 9
Povala Jelenet a Padlás c. musicalból. Kövesdi Szabó Mária és Madarász Máté. tézményeinek pusztítása folyik immár kilenc évtizede, függetlenül az izmusoktól. Ezért próbálkoznak újra meg újra az iskolai hálózat szét verésével, a nyelv tiltásával, stb. A történelemből márt tudjuk, hogy nem csak fegyverrel lehet gyilkolni, megtehető az megfélemlítéssel, rossz törvényekkel, az igazság tudatos meghamisításával és azzal, hogy a saját hatalmt és vagyoni gyarapodását előtérbe helyező vezetők kapjanak szereplési teret a médiumokban. Kassán jelenleg nyolcezer magyar él a statisztika szerint. Tavaly megszűnt a könyvesbolt is, amely jóval több volt egy szépirodalmat népszerűsítő üzletnél találkozóhely volt, kis sziget a Dóm tőszomszédságában, diákoknak is kedvelt helye. Elvesztését csak az érzi át teljes fájdalmában, aki maga is kötődött hozzá... 10 serűbb tapasztalata számomra, hogy jócskán akadtak olyan magyarok, akik nem értették, mire jó a gyűjtés, miért kell félreverni a harangot... Akik úgy tetszik nincsenek tisztában a Thália jelentőségével, nem érzik azt magukénak, nem tudatosítják, hogy elvesztése újabb sikere a trianoni diktátumnak. Az egyszer nemzetközi szerződések által már kivégzett Magyarország még mindig lüktető, határon túli in- Mi történik a világban? Pap Gábor professzort, a kiváló Szent Korona kutatót idézem: Két féle embertipus és ennek megfelelően két féle társadalom-modell működik emberlétünk kezdete óta a világban. Mint egyének másokért vagy másokból - mások rovására élhetünk.az első esetben két-két ember vagy embercsoport között minden fajta küzdelem csakis egymásért folyhat. A tétje pedig az, hogy a másik félben szunnyadó értékeket felszínre hozza, kibontakoztassa. Az ilyen küzdelemnek nincs vesztese, győztesnek pedig az a fél mondhatja magát, aki a másikat maga fölé tudja emelni. A mi mondai őstörténetünkben ezt a küzdelemtipust Hunor és Magyar életvitele példázza. A másik esetben a küzdelem az egyéni, illetve csoport-érdek kíméletlen érvényesítésére irányul. Az erkölcs ebben semmiféle szerepet nem játszik. Az érdek pedig a következő stratégiát diktálja: tudd meg, ki lehet jobb nálad, és idejében semmisítsd meg! Az ilyen tipusu küzdelemből szükségszerűen a rosszabbik fél kerül ki győztesen, az áldozat pedig az ártatlan testvér lesz. Példa rá a bibliai Káin, illetve az indoeurópai hagyomány ugyancsak testvérgyilkos Romulusa. Ha az emberiség ezt a viselkedés-modellt érvényesíti mindennapi gyakorlatában ma, sajnos, ezt tapasztaljuk mind a gazdasági, mind a politikai életben! a leépülés feltartóztathatatlanul bekövetkezik. A mások róvására történő érdek-érvényesítés ugyanis az állatvilág jellemző viselkedés-modellje, nem az emberé. A társadalom-szerveződés két féle alaptipusa ezek szerint így alakul: ha a káiniromulusi modellt akarom érvényesíteni, mindenekelőtt zárt rendszereket kell képeznem az emberközösségeken belül, és el kell hitetnem velük, hogy ezekből csak oldalirányban lehet kijut-
ni. /Már tudniillik, ha megengedem./ Valójában felfelé nyitott az út, de az ég irányába történő közlekedésnek még a lehetőségét is módszeresen eltitkolom előlük. Ilyen zárt rendszer lehet egy termelő üzem, egy iskola, egy hírközlő rendszer, de ilyen lehet egy természetellenes határok közé kényszerített ország is. Ha pedig a múltjuk felé is el tudom zárni őket, biztos lehetek benne, hogy nem lesz jövőjük... És most szökkenjünk vissza a mába. Az idén parlamenti és önkormányzati választások lesznek Szlovákiában. Magyarságunk itt már olyannyira megosztott és annyi féle zárt rendszerben él, hogy még az optimista ember sem lát utat a jó irányba... Pártütés, független jelöltek, kiábrándult választók... Az egyedüli remény, hogy ez az év sorsfordító lehet, ha az áprilisi, magyarországi voksolás győztesei visszatérnek a magyar hagyományokhoz, a Szent Korona eszményéhez, amely a Hunor és Magyar megtestesítette életszemléletet jutattja majd érvényre. Fent: A revizor, lent: Szerelem, ó! (b) ITTHON 11
Kiűzetés a Paradicsomból Egy Madách-ünnepség margójára A balassagyarmatiak sohasem unatkoznak, mert itt mindig történik valami. És ebben a valamiben tevékenyen mindig ott vannak a történelmi Nógrád vármegye, jelenleg ideiglenesen nem Magyarországhoz tartozó részei. A városban a magyar kultúra napján, január 22-én tartják a város, a megye, és a helyi könyvtár rendezésében, a hagyományos Madách-napi ünnepségeket, mely Madách Imre monumentális szobránál, koszorúzással veszi kezdetét. A program része a Madách-díjak átadása, melyet a megyei kulturális életben kiemelkedő tevékenységet végzők, valamint Madách Imre életművének kutatásában jeleskedők kapnak immár két évtizede. A díjat határon túli személyiségek is megkapták már, többek között Urbán Aladár, a Palóc Társaság elnöke. A Madách-díjat ebben az évben Dr. Máté Zsuzsanna irodalomtörténész, a Madách életmű kutatásáért, valamint Matúz Gábor újságíró, a Balassagyarmatról készített, A legbátrabb város című 12 filmjéért kapta. Az ünnepi köszöntőre ebben az évben Hrubík Bélát, a Csemadok országos elnökét kérték fel, aki számtalan módon kötődik a városhoz. Például több mint egy évtizede tagja az itt működő Komjáthy Jenő Irodalmi Társaságnak. Az alábbiakban ünnepi köszöntőjének teljes szövegét közöljük, tisztelegve Madách Imre emléke előtt, aki Az ember tragédiájának halhatatlan írójaként vonult be a magyar irodalmi nagyságok közé: Kevés olyan tája van a világnak, amelyet úgy megáldott a Teremtő írófejedelmekkel,mint a Palócföldet, ám a jó Isten aligha igazodott a palócokhoz, akik azt tartják, hogy jó, ha mindenből sok van, de legalább kettő. Csak így történhetett meg, hogy még erre is ráfejelve,, e nagyságokból mindjárt hármat is küldött a világnak eme kis szegletébe, ahol, ha az ujjunkat rátesszük a térképre, vígan elfér alatta a Balassiak ősi fészke, Kékkő; a nagy palóc, Mikszáth szülőfaluja, Szklabonya; és az oroszlánbarlangot rejtő Madách-fészek, Alsósztregova, nem is beszélve Szindbádról, aki éppen innen, Szécsénykovácsiból, a Trianonban hajózhatónak nyilvánított Ipolyon evezett fel a magyar irodalom nagyjai közé. Csak az idő és tér hiánya hallgattathatja el velem az olyan további nagyságokat, mint Szabó Lőrinc, Komjáthy Jenő, vagy éppen az irodalmi aprószentek közt is emlegethető, nemrégiben öröklétre szenderült barátainkat, Csikász Istvánt vagy T. Pataki Lászlót. És akkor még nem is beszéltem azokról, akik éppen a világhír felé vezető úton megálltak vagy visszafordultak, s akikből még akármi lehet. Bámulatos az a gyanútlanság, amivel az 1822. esztendő átfordult a következőbe. Persze, csak innen, 187 év távlatából nézve, hiszen a történelem, amikor éppen a jelen idejét éli, mit sem tud a jövőről. Az akkori jelen jövőjét mi ismerjük, kései utódok, természetesen már múltként, amelynek gyanútlanságán álmélkodha-
tunk, borzonghatunk és élcelődhetünk. Mindazonáltal 1823 azon évek egyike (s az ilyesfajta esztendők a leggyakoribbak még egy mozgalmas sorsú, egy balsors tépte nemzet históriájában is), amikor semmi sem történt. Semmi olyan esemény vagy eset legalábbis a közélet színpadain, amiről az akkor élők okkal-joggal vélhették volna, hogy a nemzet sorsának változását készítik elő. Ki gondolhatta, mely látnok, próféta vélhette, hogy ez az 1823-as esztendő a magyar nemzet sorsát máig meghatározó magvetés és sarjadás ideje? Ami történelemnek bizonyul, az most még családi esemény: gyöngécske fiúgyermekek születnek majd Kiskőrösön Petőfi Sándor, Alsósztregován Madách Imre. A mai napon azonban Madách Imrének kell állnia a középpontban, annál is inkább, mert e kis ember, aki 1823. január 21-én úgy döntött, hogy éppen annak a napnak az előestéjén tekint szét idekint a világban, amikor Kölcsey Ferenc befejezi a magyar nép imáját, megíródik egy vers, amiről csak szerzője tud, valahol az ország keleti végein, s amely vers azóta is zsoltáros teljességgel szól a nemzeti sorsról. Így nemcsak címe, hanem mondanivalója miatt is a nemzet himnusza lett. S hogy ez a nap majd egykoron a magyar kultúra napja lesz, ekkor még senki sem sejthette. De lehetne e szebb felfuttatása e napnak mint éppen Petőfi Sándor, Mikszáth Kálmán és Madách Imre születésnapja? Aligha. Fényes Elek Madách szülőfalujáról a korabeli geográfiai szótárában még úgy ír, hogy tót falu Nógrád vármegyében egy völgyben, minek földje agyagos, néhol köves, néhol vadvizes, hegyes és vízmosásos. Legjobban termi a rozsot, zabot, burgonyát, veres lóheréjét, rétjei néhol háromszor kaszálhatók. Fényes Elek azonban még nem olvashatta ekkor Mikszáth Kálmán Szent Péter esernyőjét, ahol erre a csodára, hogy egy évben háromszor is kaszálhatják a rétet, mint Glogován, elég meggyőző példa szolgáltatik. A Madách -családba azonban már beleszületni sem volt akármilyen tett, hiszen a 12. századig visszavezethető családfán a középkori vitéztől, a törökverő hősökön keresztül, a kuruc főtisztig mindenki virágzott, s hogy írói vénáját sem csak úgy a sztregovai patakban találta, bizonyítékként ott volt felmenői között a költő Madách Gáspár, vagy éppen Zrínyi Miklós, de a későbbiekben még Krúdy Gyula is emlegette a Madáchcsal való távoli atyafiságot, bár ez inkább már csak az ő számára volt felemelő. Csoda- e hát, ha Madách Imre sorsa már eleve a születésekor megpecsételődött? Már fiatalon, a szerelem első érintésére virágba, lant-virágba borult a szíve. Hivatalnokként éli meg első tragédiáit, melyet írói vénájának köszönhetően próbál feldolgozni drámáiban és versciklusaiban, nem túl nagy sikerrel. Az Európában fellángolt forradalmak 1848-49-ben őt is megégetik, majd később Kossuth titkárának bújtatásáért egy évi, letöltendő börtönbüntetésre ítélik. Házassága megromlik, elkezdődik számára az az élet, mely akaratlanul is Az ember tragédiájának megírásához vezeti. Írói fantáziám azonban nem enged nem eljátszani a gondolattal, vajon miként élne és alkotna ma Madách Imre? Vajon a XX. és az alig kifutott XXI.század nemzeti és világ tragédiáit hogyan dolgozná fel az önmagával is sokat vívódó drámaíró? Az oroszlánbarlang magányába menekült remete, vajon hogyan járná végig a mai kor világpolgárai által gerjesztett lelki pusztatságban Az ember tragédiájának helyszíneit? Az első színben valószínűleg a teremtés befejezését ünneplő angyalok helyett az Úrral együtt keseregne Ádám képében a világ végének kezdete fölött, ahová az emberiség egyre nagyobb telhetetlensége, a Földnek, a természetnek, és a természeti erőforrásoknak minden következmény nélküli kizsákmányolása okán jutott. Az égből kitaszított Luciferrel együtt Ádám és Éva hiába keresnék a számukra tiltott két fát, és annak gyümölcseit,mert mire a Paradicsomba érnének, azokat már ellopták volna, a kerítésbe vezetett villanyáram ellenére is. Mire Ádám leveri a kerítés cövekeit, és Éva lugast alkot, Lucifer képében megjelenik az APEH ellenőr és befizetteti velük az ingatlanadót. Ez a legbiztosabb módja annak, hogy maguktól is, hátrahagyva a két tiltott fa hűlt helyét, hanyatt-homlok elmeneküljenek a Paradicsomból. Valószínű azonban, hogy nem menekülnének Egyiptomig. Elégséges lenne, ha a parlament lépcsőjéig eljutnának, s ott az ismert mondatok is elhangozhatnának a rabszolga szájából: Uram, segíts! Éva pedig, akár az egyiptomi színben, férjére borulva elmondhatná: Hiába kéred azt, ki kínjainknak nem volt részese. Nem ért, nem ért! Halk a jajnak szava, s a trón magas. A következő színben, mely akár Athén is lehetne, de nem az, a H1N1 vírussal sújtott fővárosban, ahol a zsíros végkielégítések számlálásában kimerült BKV vezetőket már sem a sztrájkkal fenyegető munkások, sem az ital, sem az öszödi és egyéb más Kossuth-téri nemzetmentő beszédek nem szórakoztatják, megjósoltatják Joshi baráttal a birodalom bukását. A nyugati fejlett civilizáció közben Tankréd lovag képében vívja modern keresztes hadjáratait Irakban, az egykori Babilónia földjén, és Afganisztánban, ahol mindenki, akinek más a bőrszíne és szakálla van, Oszama Bin Ladennek nyilváníttatik, és a civilizáció atommáglyájára vettetik. Közben, mint egykoron Kepler, a világ valamelyik sötét hegyén, (de lehetőleg Amerikában), megépítik a világ legnagyobb teleszkópját, hogy az ember ellásson a csillagokon túlra, a Teremtés koráig, lehetőleg úgy, hogy lássa, ahogyan Isten az idő kezdetén elhelyezi az ősrobbanás gyújtózsinórját. S miközben kutatjuk a végtelent az újabb és újabb galaxisok után, elnézünk embertársaink feje fölött, akik százezrével halnak éhen és szomjan körülöttünk, válnak hajléktalanná, vagy áldozataivá lesznek esztelen, gyilkos öldöklésnek a harmadik világban. Ádám joggal tehetné fel a kérdést,vajon mi van távolabb az embertől? Egy-egy galaxis, vagy a másik ember fájdalma és nyomora? De megérkezünk a rendszerváltás éveibe, ahol ismét a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavát tűzhetjük a zászlónkra, melyeket később átírnak, főleg itt Közép- Európában, a gyűlölet, megalázás, és kiszolgáltatottság jelszavára a nemzeti nacionalizmusok jegyében. Nyelvtörvényeket alkotnak a többségi nemzet védelmében, embereket aláznak meg nemzeti hovatartozásuk miatt. S jön egy író, aki megírja: A szabadság a legnagyobb jó az életben, de igen nagy ára van. Ez az ár, a szabadság ára, olyan magas, hogy csak kevesen hajlandók megfizetni. És mindenki egyedül döntheti csak el, hajlandó-e ezt a félelmetesen nagy árat megfizetni... Az élet tele van nyomorúsággal és megalkuvással. És névtelen, kis emberek millióitól nem lehet követelni, hogy hősök legyenek, feláldozzák a szabadságért a családjuk biztonságát, a mindennapi kenyeret vagy éppen az életüket... Nem tudok ítélni egy társadalom felett, amely a zsarnokságban elveszíti szabadságigényét. Ilyen az élet. Ilyen az ember. De azt megmondhatom, ITTHON 13
hogy mind az utálatosságok között, amit ebben a korszakban megéltem... nem azokra haragudtam, akik nem voltak hajlandók megfizetni a szabadság árát, hanem azokra, akik állandóan keresni is akartak azon, hogy nem voltak szabadok. Ezt az írót Márai Sándornak hívják. Nem értettük, amikor azt mondta, hogy a bolsevizmusnál csak egy rosszabb van, ami utána jön. Ma már tudjuk. Igaza volt. A következő színekben látjuk, ahogyan a szemünk előtt omlik össze minden, amit a szabadságról, a jogról és az egyenlőségről hittünk. Eljátszották a bizalmunkat. És eljutunk a modern kori falanszterbe, az egységesült Európába, ahol a kereszténység eszméje, mely a családot, az erkölcsöt testesíti meg, már nem fontos. Az új európai eszmék: a csoportérdekek, a piac, a termelési mutatók hálójában vergődő társadalmak, a gazdasági válság és kiszolgáltatottság. A család, mint a társadalom sejtje, felbomlóban van. A Németországban dolgozó apuka, az Angliában szociális munkás anyuka, és a bébicsősz gyerek Hollandiában már nem alkot családot. Ami összeköti őket, az a mobiltelefon, az internet és a skype, falanszteri átalány díjszabás alapján. Pedig még felhallatszik a távolból Ádám egyre halkuló szava: Mi ország ez, mi nép, melyhez jövénk? Egyet bánok csak: a haza fogalmát. Megállott volna az tán, úgy hiszem, ez új rend közt is. Elgondolkodtató a figyelmeztetése: Mi eszme az, mely a széles világot eggyé olvasztja, mely a lelkesülést, az emberszív e szent örök tüzét, mit eddig száz hitványsággal szított, s ábrándos harcra zsákmányolt ki csak, nemesb célhoz vezérelendi végre. És eljutunk az űrbe, hogy megtudjuk, mi van a Hold túlsó felén, pedig azt sem tudjuk mi van kezeddel érintesz, az utolsó cseppje annak, ami elment, és az elsője annak, ami jön. Ha kételyeid vannak, állj a víz partjára, és kérdezz. Nem tudom, mennyi a valószínűsége annak, hogy a sztregovai patak fűzfáiról lehullott levelekből az Ipolyon, a Dunán és a Fekete tengeren keresztül, eljut-e valamennyi az óceánig. Hitem A Héthatár zenekar énekese Lukács Sándor Pekár István 14 az utca, a ház, a domb, a folyó túlsó felén. Kijutunk a világűrbe,hogy megérthessük, az ember a Föld foglya és az is marad. Nem kell elmennünk az eszkimókhoz, hogy megtudjuk, kevés a fóka, s a Föld nemhogy kihűl, de felmelegszik. Mi emberek még ott is fel tudjuk olvasztani a jeget, ahol elméletileg nem is olvadhat. Rá kell jönnünk, hogy a tudomány nem mentheti meg a Földet, mert azt a politikusok irányítják, tartják a markukban. És eljutunk az utolsó színhez. Uram, rettentő látások gyötörnek, és nem tudom, mi bennök a való. Óh mondd, óh mondd, minő sors vár reám... Igen. Mostanában, egyre többen újra Istenhez fordulunk. Vajon mi lesz velünk? De a kérdésre a választ magunknak kell megadni azzal, hogy végre felismerjük, az ember legnagyobb tragédiája maga az ember. Isten hat nap alatt megteremti a Földet. A hetedik napon megpihen, és végignéz nagy művén. De jön az ember a nyolcadik napon, végignéz azon, amit Isten teremtett, és elpusztítá azt. Ecce homo! Leonardo da Vinci írja: A víz, melyet a folyókban a szerint egy eljutott. Az értől az óceánig. És ez megnyugvással tölt el. És mindvégig Az ember tragédiáján hangzik az a bánatos muzsika, amelyet maguknak, magukban vonnak a férfiak, akik a Nőben megcsalatkoztak. Néha úgy tűnik fel e drámai költemény, mintha a sztregovai uraság pusztán a maga mulattatására mártogatta volna pennáját a tintatartóba, aminthogy a naplókat és önéletrajzokat azok írják, akik némi elégtételt akarnak venni az élet bántalmaiért írta Krúdy Gyula. Azt hiszem, igaza volt. S mintha csak Az ember tragédiájának utolsó mondatait hallanánk Ádámtól, Ady Endre egyik versének felejthetetlen sorai jutnak eszembe:,,ha van Isten, meg ne sajnáljon engem én magyarnak születtem Szent galamb nehogy zöld ágat hozzon Üssön csak ostorozzon Ha van Isten, földtől a fényes égig Rángasson minket végig Ne legyen egy félpercnyi békességünk Mert akkor végünk, végünk! Hrubík Béla
Kazinczy és Kassa Az egynegyed évezreddel 250 évvel ezelőtt született Kazinczy Ferenc korának legműveltebb elméi közé tartozott, amit többek között az is igazol, hogy aktívan hét nyelvet bírt /magyar, német, francia, angol, latin, görög, héber/, de a Fogságom naplója alapján azt is tudjuk, hogy ismerte a zempléni szláv dialektust is. Kufsteini raboskodása idején egy zempléni földije szláv anyanyelvén valahogy úgy biztatja, hogy csak tarts ki testvér, mert egyszer eljön a kutyavilág a németekre is. S ezt Kazinczy a naplójában fonetikus írással le is jegyezte, igazolván az összetartozást és szolidaritást a történelmi Zemplén vármegye déli részén élő magyar és északi részén élő szláv földiek között. A nemzeti nyelv megújításának másoknál kodifikálásának a gondolata nem csak Kazinczyékat foglalkoztatta, hanem hasonló kezdeményezéseket indított el például a horvát Ljudevit Gaj az egységes horvát irodalmi nyelv megteremtése érdekében, vagy Anton Bernolák a szlovák irodalmi nyelv létrehozására tett próbálkozása a nyugat-szlovákiai nyelvjárás alapján, amely komoly támogatást kapott Rudnay Sándor esztergomi érsek részéről is. A későbbi eredményesebb kezdeményezés Ľudovít Štúr részéről a közép-szlovákiai nyelvjárás alapján 1843-ban abban is hasonló Kazinczy tevékenységéhez, hogy Štúr is igyekezett személyesen meggyőzni az írókat, papokat, értelmiségieket az új nyelv használatára, ahogyan Kazinczy Ferenc is tette ismert széleskörű levelezésében a megújított magyar nyelv elterjesztésének az érdekében. Egyik levelében hangot is adott annak a meggyőződésének, hogy a magyar nemzeti nyelv megújítása, csinosítása nem irányul más nyelvek ellen, hiszen minden nyelv az egyetemes emberi nyelv egyik változata: Midőn a magyar nyelvnek virágzását óhajtom, midőn azt, amennyire tőlem kitelik, elősegíteni igyekszem, nem könyörgök azért az egeknek, hogy más nyelveknek károkkal virágozzék az én nyelvem. Kazinczy közel öt évig volt a Kassai Tankerület tanfelügyelője, amely az ország egynegyedét foglalta magába. Több mint 130 iskolát alapított, ahol a latint a német váltotta fel, közben maradt az oktatás nyelve a felekezet, illetve a nép nyelve: magyar, német, tót, rutén, héber. Kazinczy szorgalmasan látogatta Abaúj, Borsod, Gömör, Sáros, Szepes, Torna és Zemplén megyéket, s a túlzott tanítói lojalitás példáját is feljegyzi:... ellenben akadtam egynéhány oskolákra, melyeknek gyáva tanítói a katekizmust, az imádságokat s más egyebeket a tót gyermekekkel német nyelven tanultatták. Akkor a tót kifejezés még teljes értékű megnevezése volt egy népcsoportnak, minden pejoratív beleérzés nélkül, hiszen maga Štúr is 1847-ben a magyar diétán az én tót népemről beszél. Kazinczy és Kassa Fábry Zoltán szerint a magyar sajtó történetében egyaránt a kezdetet jelenti, mert a Kassai Magyar Museum, illetve az Orpheus olyan indíttatást jelent, ami a későbbiek során megsokszorozódott. Így Kassa már a tizenkilencedik században a magyar újságírás és színjátszás jelentős központja, a huszadik század elején különösen Trianon után pedig a magyar újságírás fellegvára. A múlt század húszas éveiben Kassán több napilap, folyóirat jelent meg, s ezek között is kiemelkedett a Kassai Napló, ahol olyan írók, költők indultak, mint Fábry Zoltán, Győry Dezső és Márai Sándor. Fábry Zoltán, aki már hetven évvel ezelőtt írt a szlovenszkói magyarok ellen folytatott nyelvi imperializmusról, s aki a kisebbségi sorsban a közösséget építő többletet látta, mondván: A ki- >> 47. ITTHON 15
Rovásfeliratos helységnév-tábla avatása Ipolyságon Polgári kezdeményezés eredményeképpen október 17-én került sor Ipolyság rovásfeliratos helységnévtáblájának avatására a város Parassapuszta felőli határában. A kezdeményezés és a megvalósulás közti idő tetemes volt. Még a tavasz folyamán a komáromi rovásírásverseny elődöntőjén fogalmazódott meg Kurali Csaba gondolataiban, hogy Ipolyság szebbé és lélekben gazdagabbá válhatna, ha új helységnév-táblája lenne a városnak. Szakács Gábornak, a Kárpát- medencei rovásírás-versenyek szervezőjének köszönhetően számtalan olyan rovástábla található már, amin az adott helység nevét rovásírással is feltüntették. Ennek folytatásaként Z. Urbán Aladár a Felvidéken karolta fel 16 ezt a kezdeményezést. Tevékenységének köszönhetően ma már többek közt Ipolynyék és Ipolybalog is rendelkezik rovásfeliratos táblával. A hirtelen felvetődött ötletet tett követte: Pintér Miroslav ipolysági fafaragó vállalta a rovásfeliratos táblák elkészítését. Anyagi megvalósulásához adománygyűjtés indult, mely erőfeszítés eredményes volt. Az avatás nemzeti imánk, a Himnusz eléneklésével vette kezdetét, majd Szakács Gábor ismertette az eddigi rovásfeliratos táblák avatásának jelentőségét. Ezután a jelenlévők Hegyi Károly énekessel karöltve nemzetünk történelmét foglalták dalokba. Őket követően Z. Urbán Aladár, a Palóc Társaság elnöke méltatta az ipolysági rovásfeliratos tábla avatását, miszerint: Ipolyság az első felvidéki város, amely rovásfeliratos helység-névtáblával rendelkezik. Az új táblát a kezdeményezők és a megjelent városi képviselők leplezték le. Ennek tiszteletére Szakács Gábor átnyújtotta a székely nemzeti zászlót Ipolyság képviselőinek megőrzésre. Az avatás a Székely Himnusz eléneklésével zárult. Köszönet az adományokért és mindennemű egyéb segítségért az alább felsoroltaknak: Kurali Csaba ötletadó, ifj. Pintér Miroslav alkotó, Kučera András, Lendvay Erika, Oros Zoltán, Mészáros József, Ildikó és Attila, Kázmér Pál és Magdaléna, Molnár Zoltán, Blanka Urblíková, Andrea Rešetárová, Szikora János, Békési Zoltán, Pišák Ján,
Gazdag Katalin, Koháry Éva, Matyis Edit, Laczkovszki Katalin, Tamás Mária, Bélik Erzsébet, Póczik Mária, Horniak Mária, Bóna Tímea, Morva Éva, Pásztor Mónika, Murin Éva, Bukor Erzsébet, Varga Miroslav, Bratinka Štefan, Hludik István, Križan Karol, Tanai Karol, Záhorský Árpád, Dezider Duchoň, Marian Petrík, Aneta Petríková, Oroszlány Štefan, Gál Milan, Kapusník Judit, Zachar Tímea, Solmoši Márta, Forgács Mária, a fő téri papírüzlet dolgozói és a Magyar Koalíció Pártja önkormányzati képviselői. Sajnálatos tényként nemrég jutott tudomásunkra, hogy az avatástól alig telt el másfél hónap s a Lévára vezető fő út menti táblát megrongálták. Az elkövetők tettükkel minősítették önmagukat. Ennek ellenére munkálkodnunk kell lakóhelyünk szépségéért. /ma/ ITTHON 17
Aki megszelídítette a magyar mondatot,,egy írót kitüntetni nem lehet sem szavakkal, sem koszorúkkal, úgy mint azzal, ha őt műveiben megismerik:ez a legnagyobb jutalom. Ez a mondat Mikszáth Kálmán 40 éves írói jubileumán hangzott el, magának a nagy palócnak a szájából 1910-ben, halála előtt néhány nappal, amikor is tisztelői, barátai, az akkori Magyarország színe-java jött őt köszönteni Budapestre. Most, születésének 163. évfordulóján, halálának centenáriumi évében is több,mint százan jöttek a Palócföld minden zugából, hogy Szklabonyán, gyermekkorának egykori színhelyén,a Mikszáth Múzeum udvarán fejet hajtsanak mellszobra, még mindig töretlen népszerűsége és felejthetetlen nagysága előtt. Jubileumi beszédében mondta Mikszáth szülőföldjéről a következőket:,,csak nappal vagyok tőle elválva, amint testi szemeimet lehunyom, otthon vagyok, ott vagyok köztük, és ha elgondolom, hogy az öröklét is csak egy álom, hogy a mennyország is csak egy álom, a nagy pihenés, és elgondolom, hogy elsődleges értesülésünk van arról, hogy ott az angyalok kara zeng, hát elfog a szomorúság, hogy mit ér, ha nem a karancssági erdők zúgnak ehelyett. A palóc föld fia maradt egész életében, első írói sikereit is e tájnak gyermekkori emlékeinek köszönhette; a szelíd patakok völgyei, a messzeségben zúgó erdők, a dúsan zöldellő rétek, a nógrádi kastélyok, várak és kúriák vissza-visszatérő színhelyei novelláinak és regényeinek. Ki ne ismerné regényeit, novelláit, melybe beleírta a palócok szeretetét, kedvességét, és ravaszságát, a saját maga által megélt és megtapasztalt valóságot, mely valóságnál nem tudott senki hitelesebb 18 Hrubík béla országos elnök koszorúz képet adni erről a helyről, melyet szülőföldnek hívunk. Gyakran járt Zsélybe és a sósári fürdőbe, melyet mindig csak úgy emlegetett, mint az,, elhagyatottság Mekkáját. Nos, mára már annyira elhagyatott, hogy nincs is. De él-e Mikszáth a mai emberek számára itt, a Palócföldön? Mennyire becsüljük azt az örökséget, melyet ránk hagyott, és főleg mennyire tudunk vele élni? Kik ma Mikszáth életművének hordozói, a palócokra jellemző őszinteség, karakánság megtestesítői? Régebben, így születésnapjának tájékán a Palóc Társaság és a Csemadok tagjai közösen jöttek itt össze ünnepelni egy koccintásra, ám amióta a Mikszáth Emlékház felújítva a Szlovák Nemzeti Múzeum kötelékébe került, kissé lélektelenné, szalagmunkára emlékeztetővé váltak ezek az ünnepek. A régi tagok, egykori rendezők, akik évtizedeken keresztül óvták e szellemi és tárgyi örökséget, mára szinte a partvonalon kívülre kerültek, az,,őket is meg kell hívni kategóriába. Mikszáth kedvenc ételét a snidling hagymás zsíroskenyeret,,teszkós pogácsa váltotta fel, a meghitt, baráti hangulatot a hivataloskodás erőltetett mosolya, szigorúan kétnyelven. Az idei megemlékezés két szónoka Szklabonya szlovák polgármestere és E. Csorba Csilla, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatónője volt, de helyi népviseletben Mikszáth kedvenc szlovák népdalaiból is ízelítőt kaphattunk a Járási Művelődési Központ munkatársának zenei kíséretében. Ízes palóc nyelven meghallgathattuk az ipolyvarbói Mikszáth Alapiskola tanulójának, Fábián Bernadettnek előadásában egyik ismert novelláját is. Tiszteletét tette Balassagyarmat képviseletében, Medvácz Lajos polgármester, Nógrád megye képviseletében Becsó Zsolt, a megyei közgyűlés elnöke, Magyarország pozsonyi nagykövetségének nevében Ágh András,de itt voltak a Csemadok területi és országos képviselői Balogh Gábor és Hrubík Béla, Jámbor László az MKP megyei képviselője, a Mikszáth Társaság, Praznovszky Miska örökös elnökkel, valamint a nógrádi múzeumok és iskolák köldöttei és vezetői. A szervezők nevében, a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának igazgatőnője, Jarábik Gabriella kínosan ügyelt a nemrégiben bevezetett nyelvtörvény betartására, így az ünnepségre kiszabott idő a duplájára nőtt. A résztvevők a nyelvtörvény rendelkezéseinek betarttatása helyett azonban jobban
örültek volna egy hangosító berendezésnek, mert az előadott üdvözlő szövegek és fordítások, így a szó szerinti hallhatatlanságba vesztek a távolabb állók számára. A koszorúzás után a megemlékezés koccintással egybekötve a múzeum nagytermében folytatódott, ahol Böhm András gondnok mondott pohárköszöntőt, majd Jarábik Gabriella igazgató asszony felkérte a Nógrád Megyei Múzeum, a Petőfi Irodalmi Múzeum, valamint a Mikszáth Társaság képviselőit, ismertessék az idei centenáriumi év programjait. A zsúfolásig megtelt terembe a nyitott ajtón keresztül a friss levegő mellett, kis időre avatatlan látogató is bebocsájttatást nyert egy hosszúszőrű pulikutya személyében. A pulit többen próbálgatták magyar nyelven kicsalogatni a teremből, ám végül kiderült, a kutya színszlovák, és egy mukkot, illetve egy vakkantásnyit sem tud magyarul.az éppen szónokló megyei igazgatóasszony találóan meg is jegyezte, hogy most már legalább nem mondhatja senki, hogy Mikszáthra a kutya sem kíváncsi. A nagy derültség elültével, valamint a puli egyidejű eltávolításával, a díszes társaság nagy része Balassagyarmat felé vette az irányt, hiszen délután ott a volt megyeháza előtti Mikszáth szobornál folytatódott az ünnepség. A házigazda Medvácz Lajos, köszöntőjében Mikszáthot idézte, aki szerint,, Aki az erdő fáitól, a sziklától, a zuhogó pataktól és a vándorló felhőktől kéri kölcsön a gondolatokat, az nem is fogy ki soha belőlük Mindenkinek ajánlotta olvasson Mikszáthot, mert így tiszteleghet legjobban az író emléke előtt. Az ünnepség a városházán megtartott műsorral zárult, és egyben meg is nyitotta a centenárium emlékünnepségeinek sorozatát, melyből minden bizonnyal több száz lesz szerte az egész Kárpát-medencében. Ha a nagy palóc gondolataival kezdtem e sorok írását, illő, hogy vele is fejezzem be. Szintén írói jubileumának ünnepén mondta: Én már körülbelül megírtam, ami énbennem volt. Megírtam azzal a tudattal, hogy azért nem jár nekem semmi különös érdem: hiszen azért, mert az ember az anyját szereti, még sohasem dicsértek meg senkit. Én csak a hazámat szerettem. Az nem igaz, hogy negyven évig dolgoztam. Én csak mulattam negyven évig. És végül így szólt az őt tombolva ünneplő közönséghez: Méltóztassanak Medvácz Lajos hazaoszolni azzal a tudattal, hogy láttak ma végre egy boldog embert. Őszinte szavai nem túlzóak. Hiszen több éves irodalmi próbálkozás, egzisztenciateremtés kísérlete, szegénység után a Tót atyafiak és A jó palócok elbeszélés kötetek sikere meghozta Mikszáthnak az elismerést. Pályája ettől fogva töretlenül ívelt fölfelé; újból elvette feleségül azt a nőt, akitől nyomorúságos helyzete miatt elválni kényszerült. Praznovszky Mihály Az írás öröme, az olvasók szeretete, a családi élet nyugalma és megtartó ereje jogán tarthatta magát boldog embernek. Tiszta lelkiismerettel tette a dolgát mint író, mint szerkesztő, mint országgyűlési képviselő, mint családapa. Az embereket szolgálta, tehát a hazáját is szolgálta. Azzal a bölcs derűvel, mely műveit is jellemzi. Beszédet mond E. Csorba Csilla, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója. Balról a tolmács. ITTHON 19 Palócz
A legszebb magyar küldetés: gyógyítani Béres Gyógyszergyár Zrt.: megbízhatóság, tudományosság Életem egyik szép ajándéka volt az a félnapnyi idő, melyet szűk egy évtizede együtt tölthettem Béres József feltalálóval, a fiával és a menyével, Klárával. A kiváló, ma már világszerte ismert Béres Csepp megalkotóját a komáromi Jókai Színházban fogadtuk, ahol a vendégeink előadásokat tartottak és válaszoltak az érdeklődők kérdéseire. Ez a találkozás azóta a hála érzésével tölt el. Béres József időközben elhunyt, de az ő kisugárzása, a belőle áradó szeretet ma is bennem él: az eltelt esztendők nem koptattak el belőle semmit. Megtapasztalhattam, amit beavató Szent Koronánk eszméje üzen mindnyájunknak: a legszebb magyar küldetés a gyógyítás. Történhet ez szívből jövő szavakkal és külön féle készítmények által. Aki így él, az a parancsolatok és Jézus tanítása szerint cselekszik, megtalálva élete értelmét. Béres József 1972-ben készítette el híres cseppjeit, melyekkel azóta életek sokaságát mentette meg. Cselekedetei azt példázták, hogy igenis, vannak kiválasztottak, akikre az Isten kezdettől fogva nagyobb terheket rak, ám akik ezért cserébe a nagyobb tudás gyönyörűségét kapják. Sorsuk úgy alakul, hogy mindazon összefüggéseket felfedezhessék, melyek valamennyiünkre érvényesek. Megláthatnak valamit, amit előttük senki más. Béres József ezért figyelte már gyermekként a növényeket, ezért lett belőle kertész, majd mezőgazdasági mérnök és tudományos kutató. Ezért tudott hazakerülni a második világháború poklából, ezért viselte el a gáncsoskodók rosszindulatú támadásait, ezért élhetett védettségben családja körében, ezért bírt szinte megállás nélkül dolgozni. Találmányának lényege: az ember szervezetében kialakuló akár daganatos betegségeket a nyomelemek hiánya is okozhatja. Feltételezte, hogy a kórok kialakulását fékezni lehet egy olyan készítménnyel, amely a szervezet számára megfelelő módon és összetételben biztosítja a létfontosságú elemeket.. A szer rendszeres alkalmazása a szervezet normál működését segíti, normalizálja a védekezőrendszer 20 működését, amely a kórokozók elleni védelem alapját jelenti.. Saját húgát, akinél a klinikán agydaganatot állapítottak meg, úgy gyógyította még a csepp hivatalos elfogadása előtt, hogy először magán próbálta ki az oldatot. Miután meggyőződött róla, hogy a folyadék nem okoz kedvezőtlen hatást, adott belőle a húgának is, aki a műtét után még 35 évig élt! A Béres Csepp gyógyhatásának híre eljutott hozzánk, a Felvidékre is. A feltaláló háza előtt minden reggel beteg emberek sokasága várta, hogy Jóska bácsi segítsen rajtuk... És ő segített, bár gyakran emberfeletti erő kellett hozzá, hogy a kutatásait is folytathassa. Mint Komáromban is mondta: Mindig a fülemben csengett édesanyám tanítása: Fiam, ha valaki segítséget kér tőled, és te tudsz segíteni, akkor ez kötelességed! Mikovíny utca 2-4 Budán, a természet ölén, a Mikovíny utcában található a Béres Részvénytársaság székháza a laboratóriummal és a cég kis múzeumával. Itt dolgozik az elnök, ifjabb Béres József is, a feltaláló fia, aki már édesapja életében, a húsz esztendeje bejegyzett részvénytársaságban alelnök volt, felesége, Béres Klára pedig kommunikációs igazgató. Béres Klára: A részvénytársaság megalakulása előtt férjem is, én is kutató vegyészként dolgoztunk. Jóska akkor már a kémiai tudomány kandidátusa volt, aki előtt komoly akadémiai karrier állt. 1989-ben megalakult a Béres Részvénytársaság, és mi válaszút elé kerültünk: a tudományt, az akadémiai kutatást folytatjuk, vagy Béres József mellé állunk egy bizonytalan sorsú vállalkozásban? A kérdés persze teoretikus jellegű. A fiúnak, ha segíteni tud, az apa mellett a