G Y Ö K E R E K
[ Aladics Antal ] Ikarosz Felemelkedett, mintha már járt volna ott Szétnézett nem csodálkozott, hogy fentről milyen más az eltávolodás, az idő mennyire múlt vagy földhözragadt. Csak most döbbent rá, hogy nincs háló, hogy ez bíztató, nincs félnivaló, hogy felfelé is van út, ilyen nem is akármilyen és mindez lehetséges mert valami megtart és semmi sem tart vissza, az út tudott csak előre nem ismert az, hogy a levegő, a szél, a fény az élet milyen határtalan. Kicsit még visszanézett de már nem vette észre az olvadó viaszt a szárnytollakon.
[ Aladics Antal ] Visszatérés Gyermekkori lábnyomok felnőttként visznek ugyanazon az útonmi vitt el innen, hol a fészek a lombok között megbújva titkon őrizve a lét melegét, a kék ég derűjét megigézve állva csodára várva mint egykoron, csak a kerti pad ad nyugalmat az emlékek tovább szállnak, visszatérnek élnek még remények, beforgatva a múlandóságba mint őszi szántás esélyt adva a magnak a tavasznak, hogy nem hiába jön el, visszatér mindig, ahogy kell teremtve és teremve a bőség a végtelenség a lét érvényét hozza a szépség tüneményét igazolja, hogy így van ez jól így kell lenni, menni muszáj és akkor visszatérni is kell mert így forog körbe a világ, a porszemek szállnak de bármilyen kicsi szellő visszarepíti őket. A padlás tele a múlttal már nincs mit hova tenni tudomásul kell venni: köszönöm anyám, hogy nem tartottál vissza, hogy visszatérhessek.
[ Bátai Tibor ] Az is ő lesz Idefelé sem volt könnyű. Ne hőkölj mégse, ne rejtőzz el terheid mögé! Az izmozás olcsó porondok erőművészeinek trükkje. Érvénnyel szólj, ne csupán mintha! Illessz állítmányt a hiányos mondatokba ki bajlódna üres szövegekkel a te korodban?, és megválthatod a jegyet hazáig. Érkezéskor várni fog, de az is ő lesz, aki az út végéig elkísért.
[ Bátai Tibor ] Így teljesítik be Egy lehetséges nő egy lehetséges férfi megy az esőben megáll az esőben Petri György: Improvizáció (részlet) Egy nő, aki visszamenőleg tette lehetségessé magát. Ha még adnál szabályokra, dühönghetnél a renonsz miatt: időn túl látta meg benned a lehetséges férfit. Hova tette a szemét lefújás előtt, amikor élesben meccseltél érte, hiába? (Szívről pedig szó se essék.) Kihúzva magad, hogy játékon kívül ugyan, de mégis partiképes lettél, habozás nélkül mész bele a csupán mentális térben, de valós időben újrainduló játékba. Vele. Már nincs szükség visszamenőleges hatályra. Egy lehetséges nő és egy lehetséges férfi beteljesíti egymásban realizálatlan lehetségesét.
[ Bátai Tibor ] Volt, van Volt szerencsém (akkor másként gondoltam) ismerhetni téged, igaz, futólag csupán. Önérzetemet persze máig sérti, hogy ennyiben is maradtunk egymással. Idővel azután mégis fel tudtam mérni e kapcsolat nélküli kapcsolat hozadékát: a (megkésett) szembesülés élményét érvényesnek szánt önmagammal és a teljes odaadás feltételes reflexére mint olykor egyedül adekvát válaszra való képességet. Bár tudat alatt készültem rá, hogy egyszer majd neked is megmutathatom maszk nélküli arcom, már nem remélt meglepetésként ért az üzenet, hogy soraim évtizedek múltán, címzés híján is eljutottak hozzád. A futólagosnál azóta sikerült jóval messzebbre jutnunk, a kapcsolat nélküli kapcsolat pedig egészen új tartalmat nyerve (talán) már kölcsönös. Legfőbb ideje hát, hogy javítsam a múlt időt van szerencsém!, és folyamatos jelenben beszéljek.
[ Bieber Mária ] Hazafelé Az ég ibolyái kék sziromkoszorúk szelíd bársonyával övezik a fénykontyú Napot, porosan, gödrösen botladoz a rossz út, fejüket felkapják az árokpparti kis gizgazok. A szél tamáskodva hajamba kap kicsit, ruhám lobogtatja, s szemembe port hintve elszalad. Varázsos emlékek játszanak velem itt, hazavezet, lám, az út az ismerős, vén fák alatt. Körém tágas érzést terít a jó falu: balról kertek, házak sorakoznak szépen, színesen, itt is, ott is békét vigyáz a kertkapu, jobbról a tücskös határ fodorul vígan, szertelen. Lovaskocsi hallik,meg-megdöccen s halad, hangos kutyaújság terjed erről arra s vissza is, a réten zsivajgó, vidám focicsapat, az úton állatszag, szénaszag és virágillat is. Kapunk alatt hangya, éppen morzsát cipel. A kulccsal babrálok, és a szívem lassan elszorul: miféle csomaggal indultam innen el, s most miféle terhek alatt roskadozom szótlanul?
[ Birkás Péter] Csillagköd Magába nyel a sárga szörnyeteg, s ahogy utcáján sétálok, egy komisz mosollyá olvad mindenem. Szentgejjélt szájjó, üti meg botfülem egy édes hang. Norvégmintában nem fázik a kis cimpája, apró sál, kezén két ujj, mit Istene köthetett még. Ott van a Duna, ott vannak a hajók! Hajó! Egészben elharapott szó. Utazik még a hintó is, lénye, mint vízzel kevert féktelen anyag. Apró gombok rejtik az univerzumot: Fehér törpék, neutron csillagok
[ Burján Gál Enikő ] Ez egy mély transz Ez egy mély transz Maradéka Fellegekbe Megy a létra Ima vári ima pálya Ima kulcs az ima zára Mély sötétben Vár az éden Fény pár hosszú Ima kézen Harmat hosszú Ima készen Ima résen Lépj Istenbe Ima készen Fény magas pár Ima kézen Fohász hosszú ima szárnyon hatolj már át a halálon fohász hosszú élet szárnyon falatozzunk imatájon szárnyaljunk át a halálon éden tiszta sima tájon éber tiszta sima égen éber tsizta ébren létben keringenék ima égen űr meleg emlék méhében nemlét tavakra lelnék mindenhol a világ piszka menekülnék oda vissza ima tiszta hasadékba oda vissza visz a Véda oda vissza visz a létra ima vári ima létra ez egy mély transz maradéka
[ Csanády Nóra ] Ecce homo Itt állunk most mindannyian, a barátaid, oly sokan. A mindenség törékeny, érzékeny és tökéletlen fogaskerekei vagyunk: sodródunk, ütközünk, néha összekapaszkodunk egy-egy pillanatra ahogyan ezt ma is tesszük, hogy a kötelékből erőt merítsünk. Elfogytak a könnyeink és üresek a szavaink. Felnézek hát az égboltra és beleveszek a rám boruló májusi kékségbe. Egyetlen felhő sem piszkítja be a végtelen univerzum makulátlan takaróját. Néhány fecske vitorlázik csak a levegőben, csivitelnek, egymással csacsogva köröznek felettünk. Bámulatra méltó az a szabadság és könnyedség, ahogyan apró testükkel a lélegzetelállító légi mutatványaikat végrehajtják és uralják az eget. Becsukom a szememet és élvezem, ahogyan a tavaszi Nap sugarai felmelegítik a bőrömet és pórusaimon keresztül behatolnak a testembe, átjárják és életre keltik minden porcikámat. Virágillatot érzek: orgona és a közelben, a téglavörös szirmait nyitó japánbirs aromáját. Odébb két rigó csap zajt az őszről itt maradt, mostanra már az új, harsogó zöld fűszálaknak és a kikericsnek életet adó sárrá korhadt avarban. Giliszta után kutatnak. Néhány gyors mozdulat, lépés az aljnövényzetben, egy szemvillanás, gyilkos csőrvágás és a féreg már nem más, mint értékes fehérjeforrás, energia a madár további szárnyalásához. Milyen tökéletes és szép nap lehetne ez a mai! Pedig most veszünk Tőled örökre búcsút. Fejfádon, a fájdalom virágain méhek gyűjtik a nektárt, hogy tovaszállva más növényekre újabb életeket teremtsenek. Tested, mely nemrégen még érzett, ölelt, nemzett majd szenvedett, mostanra porrá égettetett. Emlékeinkben élsz, még szinte beszélünk hozzád, de hamvaid lassan termékeny humusszá érnek, táptalajává válnak a sarjadó fűnek, kék ibolyának, vörös bogyókat érlelő vadrózsának. Igen, mindannyian az élet körforgásának részei vagyunk. Törékeny, cserépedényben hordozott * valónkra így emlékeztet bennünket a halhatatlan természet. ** A* A Bibliából kölcsönzött jelző Pál apostol korintusiakhoz írt leveléből származik.
[ Fabók Endre ] Minden csak forog Ölébe vágyom, ahogy a sárgult levél a száraz ágra. Van-e visszaút? Az elszakadt szövetek nem forrnak össze. A felgyűlt anyag újrakezdi útját a gyökereken át.
[ Fabók Endre ] Önarckép Úgy, igen Fordítsd meg, fejjel lefelé Ugye más? Lépj hátrébb, hunyoríts Ott még hiányzik valami Töltsd meg; azt a színt, hozd vissza itt Jó! Lépj vissza, kell a távolság, hogy lásd Az a vonás ott túl erős; mélyíts el mást is, így dominál Most fejezd be, csinálj mást, felejtsd el; azután újrakezdheted
[ Geiger Erzsébet ] Gyávaságból Elfutottam Szenvtelenül Kóboroltam Menekültem Megbotlottam Szavaidba Kapaszkodtam Elgáncsoltál Összerogytam Ruhátlanul Botorkáltam Szédelegtem Lázálmokban Zokogásban Szótlanságban Verítékben Némaságban Örömtelen Ölelésben Boldogtalan Vergődéssel Kutattalak Káromlással Kerestelek Kínlódással Fázós-hideg Dadogással Megleltelek Alázattal Emelj fel Egyszavas
[ Gősi Vali ] Illúzió Álmomban olykor haza indulok a folyón ívelő öreg hídon át, és összeáll a régi, szétesett világ. A domb fölött hűen őrködő templom a fényben újra fehéren ragyog, hársak édes illata bódít, míg harang szavára lassan ballagok. Hozzám hajolnak a jegenyék az úton, árnyukban kicsit megpihenek, és magamhoz ölelek közülük néhány megfáradt, ráncos kérgű öreget. E szelíd vidéken némán megállok minden éledő emlék előtt - ismerős bokrok sóhajtják kérdőn: hová tűntek a beszédes tegnapok? S vezekelve hűtlenségemért, lehajtott fejjel imát suttogok: lelkem terhét, a maró bűntudatot vállalt sorsommá áldással fogadom, amiért a kedves, otthoni tájról legalább néha-néha álmodom.
[ Hornyik Anna] Spirálkapcsolat együttlét mely összeér szétválik megszakadna újraforrna egyre közelibb végzetesebb egyenesbe vész visszamegyek a spirál végére csupán a tágulásáig haladnék tovább egyformaság egység megfullaszt. újra játszom eleje közepe soha de sohasem vége ily módon könnyű létezésem veled nélküled
[ Illésy Attila] Költői álom Egyszer talán újra zongorázom, bár még sohasem próbáltam. Hangokat belső barangoláson pediglen mindig találtam, megleltem, ismerem is őket. Úgy érzem; vagy mégsem? Felkeresem elbújt költőmet; ő majd választ ad, remélem. De mit teszek, ha nem felel, ha végeláthatatlan nonsalansz, mi nézéséből árad? Inkább visszaalszom, hiszen ott magam vagyok, ő énbennem, s ott elég csak gondolnom, nem kell kérdeznem.
[ Kádár Sára Hajnalka ] Örvénylő alagút Vég nélkül görbülő folyosókon libegett súlytalanul. Ajtók, ablakok torzultak előtte fehéren, szétcsúsztak meg összehúzódtak, fény villant, lidérces, távolodó fény, s őt húzta, vonta az örvénylő alagút. Puhán siklott odébb a röpködő függönyök közt, a gomolygó ködben üvöltött a csönd. Furcsa béke, nyugalom járta át, suhant a parányi sugár felé. Surrogó zajok, hangok tolakodtak át a végtelenen. Fény zuhant hirtelen a szemébe, lassan kitisztult a világ, emberi alakok rajzolódtak ki körülötte. Teste páncélként szorította, óriás ült a mellén, s száguldó lovak dobogása rivallt a fülébe. Aztán újból repült a nyirkos sötétben, az oszladozó ködben, és nagy sebességgel csapódott az összezáruló falaknak. Fények, hangok villanások... Eloszlott a köd, elsüllyedt a folyosó, meleg fuvallat bizsergette. Gyengéden paskolta valaki az arcát. Zavartan nézett fel. Fehér fal, majd föléje hajló arcból ibolyakék tekintet fúródott a szemébe. Tudata lassan éledezett. Mázsás súly nyomta testét, mozdulni se bírt. Most már visszatért, nyugodjon meg. Itt marad még velünk símogatta a kékszemű hang. Megelevenedett körülötte a terem, halk beszéd, ajtócsukódás zaja lopakodott a fülébe. Kórházban van, túlélte a szívleállást, villant fejében a gondolat. Vizes tapintást érzett cserepes ajkain, mohón itta volna, de nem kapott. Nem lehet még innia, ne ijedjen meg, nyugtatókat kapott, pihenjen, szűrődött távolról a szó. Jólesően süllyedt a melegben az ággyal, lecsukódott a szeme. Fáradt volt, rettentően fáradt.
[ Kertész Márton ] Marosvásárhelyen A város oly idegen és mégis enyém, Sírásónak a földje kemény, Ha halni kell, lágyan befogad, Mint álmodót a kásás éjszaka. A város oly idegen és mégis enyém, Kopottas házai azóta eltörpültek, Hogy elhagytam, és országot cseréltem. De ha olykor visszatérek erőt ad és hitet! Itt születtem, tanítóim itt neveltek, Tanultam dacára jót és rosszat, A város volt ifjúságom színtere, Itt építettem egy világot magamnak. Az épített világ rég összedőlt, De a város cölöp maradt. Most új dolgokat másokkal közöl. Az én utam belepte az őszi harmat.
[ Köninger Szilárd ] A kincstalálók városa Nem kétséges, odalent a gödör várost rejt. A kincstalálók városát. A tornyokból és gödrökből álló hullámzó kőtenger alsó- és felsővárosraoszlik. Igaz, most rejtőzik a szemek elől, azonban az ezredévnyi üresség engedi, hogy a felszínre törjön. Lakói a Halmozók, megszállott gyűjtögetők, kik életüket tették szenvedélyüknek. A kezdet persze itt sem fenékig tejfel. Mikor egy új lakó érkezik, összecsomagolt városrészét előbb ki kell bontania. Habár Alsóváros falai készen állnak, tereit szabaddá kell tenni, szabaddá, hogy kincstárrá válhasson, kamrája letört fülű bögréknek, szív alakú kavicsoknak, Y alakú botoknak, tenger-hordta homoknak és kagylók sokaságának, emlékek milliónyinak, hasztalan holmiknak, mik egyszer értékesek lesznek. Viccelsz? Mind fontos! Alsóváros térsoraszövetszerűen borítja az aljzatot, kisebb és nagyobb szobák követik egymást, lefelé lépcső vezet, átjárói boltíves nyílások az ölnyi vastag kőfalba vájva. Ezzel szemben Felsőváros az aljzatbontás hordalékából épül a labirintusra. Tornyai visszafogott kolostorok, formájuk egyszerű, a birtoklás luxusával nehezedik a Halmozók halmaira. Rendszere áttekinthető, mely minden talpalatnyi helyet kihasznál a közös cél érdekében. Eltárolni mindent, ami még kellhet. Odalent persze mozdulni sem lehet. Hogy kell e, azt néha firtatják, de végül megelégednek annyival, ha egyszer sikerül kibogozni a kuszaságot, a lépcsők meg a nyílások átjárhatóvá tesznek mindent. Amúgy, megvan a varázsa, ha valaki rendetlenségben keres, újabb kincsekre bukkanhat!
[ Laczik-Pintér Edit ] Az utazó Apám irigyli tőlem, hogy én oly gyakran találkozom vele. Azt mondja, ő az elmúlt tíz évben egyetlen egyszer látta, de akkor is háttal ült neki és egy szót se beszéltek. Bezzeg én, nekem mennyi jut belőle, pedig ő is nagyon szerette! Úgy gondolja jobban mint én, szerintem meg csak másképpen. Időnként csak az arcát látom egy szempillantásra, de a következő percben már nincs sehol. Néha csak érzem, hogy a közelemben van valahol. De amikor találkozunk, akkor a legkülönfélébb kalandokat éljük át együtt. A legnagyszerűbb talán az volt, amikor ketten leutaztunk a Balatonra, pont úgy mint soksok évvel ezelőtt. Felültünk a vonatra, aztán a következő pillanatban már fagyit ettünk, meg gesztenyepürét, mert azt ő is nagyon szerette. Újabb pár másodperc múlva pedig már egy óriási hőlégballonban utaztunk magasan a víz felett. Erősen szorítottuk egymás kezét, mintha ettől még nem zuhanhatnánk le a mélybe. Gyakran beszélgetünk csak úgy, a kis házánál, a szőlőlugasban, vagy integetünk egymásnak a kert végéből. A legjobban azt szeretem amikor egyszerűen csak megöleljük egymást, nem szólunk egy szót sem, csupán érezzük, hogy összetartozunk. A legkülönösebb az egészben, hogy ott és akkor mindig tisztában vagyok azzal, hogy csupán a szakrális térben létezhetünk együtt, s, hogy ki kell használnom minden percet, amikor vele lehetek. Hirtelen tűnik el, de sosem félek, hogy nem látom többet, mert tudom, hogy mindig visszatalál. Elég csak behunynom a szemem, aztán egy éjszakán, álmomban mint oly sokszor már az elmúlt tíz év alatt újra visszatér hozzám az én drága Nagyanyám!
[ Monok Petra ] Hazafelé Minden helynek és minden időszaknak megvan a maga jellegzetes illata. Gyermekkoromé a hosszú, fülledt nyarakra emlékeztet, amikor naphosszat az udvarban szaladgáltunk mezítláb, s estére vékony porréteg borította a lábunkat. Fiatalságomé a friss, üde tavaszi szellőt idézi. Felnőttkoromé pedig a föld mindent átható, utánozhatatlan illatát. Amikor hazatérek, és végigsétálok a szülői ház felé tartó úton, e három illat elegye csapja meg az orromat. S miközben ezen merengek, ismerős utcákat látok, ismerős házakat és ismerős arcú embereket. Valahogy mégis minden olyan más... Régen nap mint nap jártam ezeken az utcákon, elhaladtam a jól ismert házak előtt és láttam ezeket az embereket. Persze az utak mentén álló csemeték azóta terebélyes faóriássá nőtték ki magukat. A házak a felismerhetetlenségig lepusztultak, vagy épp ellenkezőleg; megszépültek. Változott a színük, új ablakok kerültek a régiek helyére és élénkebb virágok díszítik már a párkányokat. Az emberek is változtak, megöregedtek. Talán csak ez a sok változás az oka a különös érzésnek, ami most itt sétálva elfog. Hiszen a maga módján minden más lett. Az utcák, a házak, az emberek. És én is megváltoztam. Nem csak arról van szó, hogy felnőttem. Egyszerűen másképp látom már a dolgokat. De talán épp ezek az utcák, pontosan ezek a házak és ezek az emberek azok, akik hozzájárultak e változáshoz, s az itt szerzett édes és keserű emlékek formáltak és alakítottak, míg azzá nem lettem, aki most vagyok. Talán nélkülük egészen más lennék...
[ Murányi Róbert ] Nyílt színen Ahogyan ölelsz, úgy ölsz meg tapsnélküli nyílt színen, és lelsz meg kutyák nélkül folyóparton keresve nyomnélküli ruháimat, miket akkor terítettem rád, mikor szóltál, hogy fázol. Most derékig gázol az iszapos vízben mindenki, aki engem keres, de meglelni csak te vagy képes hiszen ismerni te ismersz, a gazos földúton színes taposóaknaként virító ruháim csak a te válladra illenek. Nincs görcs, nincs félelem olyan, mint a történelem: rozsdás lapokra préselődő, csillogóan igaz.
[ Nagy-Eged Boldizsár ] Az ősz visszatérte Érkezik az ősz, lassan, fejlógatva, Mint vén vándor, kit visszahozott útja, Ki megjárta örök nyár és tél tájait, Mélán cipeli bús titkait Vissza szülöfalujába. Ki megismeri, nyújtja neki karját, Tudja, a szakadt, bomlott kabát Holnapra az eget borítja, Hosszú barna sál a falvakat átkarolja. Leül anyja sírjánál, a temetőnek szélén, Behunyja szemeit, Szarkalábai sorokba rendezik Hulló eső fájó cseppjeit. Ázott kucsma alatt Évek súlyától szakad a gát, Könnyfátylon át az öreg ősz Menekülőket lát.
[ Olasz Valéria ] ak Múzsája égi-földi Ezek a győri alkonyok nekem nyílnak, mint a rózsák, beragyogják a délutánt a Radó sziget diadalívén át. Csendesen csobog a Rába. Zöldeskék hűvös hulláma fűzfaleveleket sodor csendülő szívem partjára. Most kellene érkezned szökőkút-madarakkal, józan repüléssel, te drága, amikor alkonyrózsáim napkoronája kinyílik, mint az égbolt, s dúdolva landolna hangod a város harangszavába. Szívem már hangol a gyönyörű nászra, büszke vagyok érett asszonyiságra, a hűséges szélre, bíborba forduló falevélre, kik valamennyien várnak, s a dobbanó győri tájnak vendége leszel, te beteljesülések titkos hercege, múzsája égi-földi vágynak.
[ Ország Balázs ] Nocturnefutam Cs.D.-nek Éjszakákat mos el a tenger, Feketéket és kékeket. Kontúrjaink elvesznek, S a pontrengeteg, Mint milliárdnyi raszter átvillog. Csak egy tűszúrás, Vagy egy fehér füstpamacs, Oly vékony a határ, S a másik oldalon már magányosan járkál a halál. Amikor átjön a képzelet Az álmok területére, s Morpheus nagyúr már nem dirigálja szolgáját a sín nélkül szaladó metró ütemére szólnál valamit, de inkább, csak vérerekből nézel, ami onnan jön csak Krisztus-nővérek látják.
[ Ország Balázs ] A Semmi forduló közt Cica néni emlékének Fordulója van dolgoknak, Fordulója az élőknek. Szabad kérlek egy fordulóra? Mindig csak erre kérnek. Fordulgatni kér tőled a rendszer. A szívedben élő sok kis vegyszer. De ha megnőtt az a vén családfa, Nem kanyarog már el, számos irányba. Rád törnek gyakran: tagadjad a voltat. Élőnek tettetik magukat alapos holtak. Nálad Vásárhelyt áll a régi porta. Lábazatát nagy ár el nem mosta. Megőrzi a porcsin a sajgás és a sírás, Míg az idegen konyhacsempe köveken Elnehezül lassan az írás. Így léptél, tipegtél, szabálytalan sasszékat majd 97-et, jó 98-at. Számadás: az maradt csak hátra. Belenézni a bú-borvizes pohárba. Édesülni, úgy hogy nem szerettek, Azzal, hogy állandóan csak szeressünk. Mindig mást, amit épp kívánnak. Kész bírói ítélet ennek a Mának. S ha lesz elég az ember, Kik a Dolgok Állítói majd Elfordulnak a Semmi Fordulói.
[ Osváth Viktória ] Visszatérés önmagamhoz Amint elhagyjuk a kaput elönt a félelem. Azt hittem boldog leszek, de nem. Semmi sem lesz olyan, mint régen. Az ablakból még látom az Arbeit macht frei feliratot. Szörnyű szag terjed az autóban. A rabruha mindenkin csupa piszok és tetű. A felszabadítóink oroszul énekelnek. Vidámak, hiszen a győzelem édes ízét ízlelgethetik. Tízen lehetünk abban az autóban. Senki nem beszél, csak a szovjetek. Arra gondolok mi lesz velem, ha ki kell szállnom az autóból. Merre menjek? Nincsen senkim. Se anyám, se apám. Kihez mehetnék? Hogyan lehetnék a régi önmagam? Sehogy. Amint az első transzportba besoroltak, meghaltam. Semmivé lettem. Körülnézek. Mindenki arcán ugyanezeket látom. Egy velem egy korú nő sírva fakad. Talán a boldogságtól sír vagy éppen az emészti őt is, mint engem. Szomjas és éhes vagyok, de csendesen tűröm. Hozzászoktunk mi már a tűrés szörnyű mesterségéhez. Az oroszok hátranyújtanak egy liter langyos vizet, de amint hozzám ér a flakon, már üres. Nem bosszankodom, most nem. Döcögős az út és csípős hideg van. Csak most veszem észre, mennyire reszketek. Órák múltán a motor leáll, s mi szabadok vagyunk. Mindenki elindul valamerre. Már rég nem látok senkit, de én még mindig a térdig érő hóban állok. Végül ráveszem magam, hogy elinduljak. A lábaim teljesen elfagytak a hóban való ácsorgástól. Csupán a remény, ami még hajt ebben a nyomorúságos életemben. Sokáig kóborlok, hogy visszatérjek rég elhagyott, boldog önmagamhoz
[ Pacurariu Mónika Rita ] Szemed tükrében Eltévedtem az élet útvesztőjén, Mint ki vaksötétben botorkált, S foglyul ejtett, képére formált Egy múló, szürke világ. És én? Ó igen, én hagytam! Nem mondtam megálljt! De Te eljöttél értem újra, És szemed tükrében Saját, önnön képem látva Megrémültem. Hisz egykor olyan volt az én szemem is Akár a Tied, Vad tűz táncolt benne, És őrült, tomboló élet. De álmaim sorra csúsztak ki Remegő, erőtlen kezeimből, S vele együtt lassan szállt ki az élet is Egykor lüktető, tüzes ereimből. S ami végül megmaradt, Csak egy szürke, Alaktalan alak. Falak és zárt ajtók vettek körül, De ideje volt végre megszöknöm Néma álarcaim vaskalapos őrei közül. S, mint egy bolond, Ki részeg álmából ébredt, Látva, mily mulandó is Az emberi élet, Egyszerre újra érezni, élni, Alkotni kezdtem.
[ Partmann Tibor ] Hópehely Nem voltál oly ártatlan, mint a novemberi Ködben bukfencező, eltévedt hópehely, Csak szimplán éltél, mint akármelyik ember. Fehér sem voltál, galvanizált az élet, mint Rozsda a leveleket a bölcs tölgyeken Fogott a nap, s a por a szikár földeken. Lágy sem voltál, kérgessé gyűrt a történelem, Minden év barázdát szántott tenyereden, De érdességét sosem kellett éreznem. S hűvös sem voltál, az elméd is mindig lángolt, Fűtöttek elfojtott s cikázó érzelmek, Tüzedből kapott, aki nem is kérhetett. Nem. Nem voltál olyan, mint az a kis hópehely, És mégis a hétköznapok viharában Évente visszatérsz minden havazásban.
[ Pánti Mária ] Hazatérések Dante fantáziája nem pazarol annyi színt, mint amennyit a hasztalanul elsóhajtott sóhajok sugároznak a néma kínban vonagló szívekből. Ismeretlen Éppen fordul a kulcs a zárban az elalvás időpillanatában. Tudatom halványan érzékeli csupán, inkább reflexből rögzített a mozzanat. Valahol belül egy jóleső érzés a test pihenését konstatálja. Minden tagomat egyszerre érzem, mintha egyetlen pontba sűrítene a létezés. Vajon órák telnek el így? Vagy évek? Szent állandóság ez. A megvakult szobában rebben a szempillám, ugyanaz a sötétség, de most mégis más. Valami neszt engedek a súlytalanságba. Edénycsörgés. Van még idő, újra elengedem a testem. Ilyen a sehol, a hónapok óta nincs fájdalom. Itt maradni. Nyílik a szobaajtó. Az éjszaka neszei belerobbannak a húsomba. Pontba sűrített létezésem kellemes, de nagyon távoli emlék csupán. Hirtelen újra érzem a súlyomat, mert ez már azonosítottan az én testem. Felhígulok benne. Recseg az öreg parketta. Igen, most már emlékszem arra is, hogy ki vagyok. Visszatérés a valóságból, a valóságba. Megnyúlt vonásaimat visszarendezgetem hát az éberségbe. Elkopik minden zaj, újra csak a nagy semmi vesz körül. (Esetleg még két kisebb.) Megparancsolom a testnek, hogy mozogjon, hisz évszázados pihenéséből ébredt. Hazajöttem. súgja. Én is.
[ Pásztor Attila ] Tűrés-határ Front mögött tereltek össze, s hajtottak ki oszlopokbant, talpunkon a Los, los! helyett Davaj, bísztro! lett a szólam. Két hét munka? Jóvátétel!... Becsület! ez küldetésünk Mondták s el se hittük volna, hány holt hűlt szemébe nézünk. Férfiak, nők. Külön vagon. Arasznyi, de volt latrina. Egy hét se telt, s a halálnak köztünk kellett koplalnia.vizet vödörből ihattunk, fekete csont lett a kenyér, örültünk, amíg rághattuk tegnapunk a rongy holnapér. Megesett, váltónk befagyott, s óra telt, míg felengedett, langyos gyökér-teát hoztak csimbókhajú félemberek. Hazatérő vágyálmaink ordas tajga törte ketté, gyöngék testét ha kidobták, ők meredtek föl keresztté. Tábor? Barakk. Deszkapriccsen derékalj papír, tűlevél Reményed, ha köddé válna, ily sorsért, mondd, hogy küzdenél? Volt, ki bányamélyre került hasmánt fejteni a szenet, másnak vörös-fenyves jutott nem fejfa, ha kiszenvedett. Színházba szerencsést vittek. Övék lett a forgószínpad. Kalapácsuk roncs-gerendán hidegvágók fölött izzadt. Fejadag nem, napi norma kétannyi lett, s Karácsonykor vallás és a fajgyűlölet villámlott vodkás torokból. Tetovált szám málenkij rab: pusztítani való féreg! Vöröslő vagy sárga csillag, horog vagy kereszt a bélyeg? Jó az Isten, hisz megbocsát... Otthonokig szállt az ima. Ételt, aki könnyekkel sóz, életben kell maradnia Anyám vett észre először, félszáz méterre lehettem. Álltam, mint fűszál s mint kereszt, csókjaimat ráleheltem. Hamar elküldött nejemért nagyobb fiam szalajtotta, maga pedig kézen fogva vezetgetett könnye-fojtva. Negyvenkét kilóra fogytam kilencszáz és negyvenhétben, egy lódenben botorkálva koccant össze fogam, térdem. Botlások és rögök között hálát adtam a nagy Égnek, hogy megadta ezt az áldást családomhoz visszatérjek
[ Petrilla András Gábor ] Zuhanás Figyelte az esőt, ahogy a sűrű cseppek függönye elfedi, letagadja a távoli valóság kontúrjait. Égi víz, ami új világot, új díszletet teremt, és a föld nedveivel egyesülve patakokat, folyókat táplál. Sodrása örök forgásban tartja az élet malmának óriási kerekét. Figyelte a cseppet, egyet a sok közül. Csak tehetetlenül zuhan Nedves, ám magvában láng élteti, hogy a levegőn áthatolva együtt érjenek talajt, és összevegyülve részesei legyenek a világ nagy mágiájának. A vizek összeérnek, a csepp eggyé válik a tengerrel. Nem hal meg, csak a felszíne múlik el. A felület, ami tükörként a világ egyedi képét mutatja, és ami egykor szétszaggatta a nagy vizet. Érezte az idő leheletét, a levegő sodrását az élete mentén, ahogy cseppként zuhanva maga is tehetetlenül vergődik. Minden játszma lejátszott, csupán a hite maradt, hogy döntéseit ő maga hozza. Miközben a film az orsóról lassan a mélybe pereg, a világ képzetei semmivé foszlanak, s egyúttal új történet magvait ültetik el a lét öröktől való kertjében. A mécses lángját bámulta a csepp mélyén. Figyelte, hogyan lüktet a belső szél ritmusára a külső világ képzete. Önmagát látta a lángban. Ázott a tűzzel, és égett a vízzel, az örök harcban vergődött. Kereste a sodrásban az állandót. Közelített, mégis egyre távolabb került. Hegyeket, völgyeket, falvakat és városokat látott. Embereket, akik tükörképüktől megszédülve, elhitték a mesét a valóságról, majd feloldódtak történetük szövetében. Figyelte az esőt. Maga is hullott a cseppekkel. Mind zuhan, mert zuhannia kell, visszatérni a kezdethez, és forgatni a lét óriáskerekét. A folyó mozdulatlan, ám a sodrás intenzív csepp a zuhanásban, zuhanás a cseppben, tükör a tükörben, képzetek a képben.
Spirál [ Pongrácz Ágnes ] Én biz isten megpróbáltam a visszatérés fogalmát értelmezni többször is, de érdekes módon mindig oda és csak oda jutottam, hogy soha sehonnan nem kellett visszatérnem. Ha leírnám magamról, hogy a születésem óta nem mozdultam egy tapodtat sem, ez nem azért nem lenne így teljesen igaz, mert mostanában nem úgy nézek ki, mint csecsemőkoromban, hanem azért, mert már a születésem előtti időktől számítva sem léptem sehová. Hol voltam én akkor? Meggyőződésem szerint: valahol a Jó Istennél. Most hol vagyok? Ha nem is egyformán közel Hozzád, Uram, de Veled mindig! A földrajzi távolságot tekintve 14 évesen kerültem el eddig legmesszebbre az otthonomtól, Kemerovóba egy úttörő delegáció tagjaként. Nagyszerűen éreztem magam, meghatott az ismeretlen emberek kedvessége. Egyrészt tudtam, hogy úgyis hazajövök, másrészt szívesen voltam itt, vagy bárhol máshol távol a későbbiekben is egyegy nyaraláson, így mind a mai napig nem lett visszatérés-élményem. Most másfél kilométernyire élek attól a helytől, ahol felnőttem. Regisztrálom a hőfokot, amellyel a Cserhát falvai az évek, évtizedek alatt sorra hozzámérnek. Nem én megyek, hanem a falvak jönnek. Nem látom előre a sorsomat, ezért nem tudom azt mondani, hogy a hátralévő életemben én már itt maradok. De a megye, számomra az a Megye. A Dobsinai jégbarlang előtt apró virágok nyíltak, amikor ott voltam. Csak álltam, és néztem őket. Már jártam itt, konstatáltam magamban, pedig egészen biztos voltam benne, hogy soha előzőleg nem kirándultunk erre. Déjá vu. Ilyen az én formám: ha véletlenül mégis azt érzem, hogy visszatértem, akkor olyan helyen vagyok, ahol még nem lehettem.
[ Riba Ildikó ] Hervadás esti séta után összefont kézzel hintaszékben hallani maréknyi csendben született kerek szavaidat nézd nyújtom neked arcomon nőtt tűzliliomokkal rajzolt szerelmem virágzó vágyait hervadásig
[ Sánta Zsolt ] Úton Harmat ha eseng megzöldült kövön, olyan az utam, egyszeri, illanó. Hazatérni rest a vágy még, bár szóljon a fejben méla altató. Megnyitva a szív olvadón, bár minek. A sötétség, mint konok, rest óriás rátelepszik a kósza tájra, míg a Hold ontja erejét, a trombitás. Vad csillagok az egyszeri égen, vadak, s bújnak a fénytől szelíden, ha megtér az ember, nyílik otthona: olyan, mint a fagy, isten vándora.
[ Szegő Judit ] Egy asszony reinkarnációja Újra más alakot öltöttem. Kopott lelkem új testet kapott. Glória sem ragyog fölöttem. Én visszatérő bűnös vagyok! Bennem régi szerelem lapul. Úgy vágyom, hogy megtaláljalak! Balga lelkem sohasem tanul, neveddel kezdődnek a szavak. Új testem konfekciós kabát: Semmi eredeti, csak tucat. Harci díszt rá, s kezdem a csatát! Testem, lelkem utánad kutat....és ha rajtad is új kabát van?! Felismerlek-e, vajon, szívem? Ha más is arcod, drága társam, bárhol rád találok, azt hiszem!