Az én Izmaelem Daniel Quinn Fordította: M.A. Módosítva: 2009. 05. 15.
Üdvözletem! Szerintem elég vacak érzés tizenhat évesen arra ébrednie az embernek, hogy máris kiszúrtak vele. Nem mintha borzasztóan szokatlan lenne, hogy kiszúrnak az emberrel ebben a korban. Úgy látszik, ötven mérföldes körzetben mindenki azon van, hogy kicsinálja az embert. De nem minden tizenhat évessel szúrnak ki így. Nem sokaknak adódik lehetőségük arra, hogy így szúrjanak ki velük. Hálás vagyok, de komolyan. Ez a történet azonban nem arról szól, hogy milyen voltam tizenhat évesen, hanem arról, ami tizenkét éves koromban történt velem. Fájdalmas korszak volt az az életemben. Anyám akkoriban adta részegeskedésre a fejét. Előtte három-négy évig még csak iszákosnak akarta feltüntetni magát előttem. Aztán gondolta, hogy addigra már biztosan kitaláltam az igazságot, akkor meg minek színleljen? Nem kérte ki erről a véleményemet. Ha kikérte volna, azt mondtam volna: Légy szíves színlelj tovább, mama. Főleg előttem, rendben? De ez a történet nem az anyámról szól. Csak éppen tudnod kell egy-két dologról, ha meg szeretnéd érteni a többit. Ötéves koromban elváltak a szüleim, de nem untatlak ezzel a mesével. Valójában nem is ismerem ezt a mesét, mert másképp mondja el az anyám, és másképp az apám. (Ismerősen hangzik?) Mindenesetre apám nyolcéves koromban újra megházasodott. Anyám is majdnem ugyanígy tett, de a fickó kiállhatatlannak bizonyult, úgyhogy szakított vele. Valamikor akkoriban kezdte magára szedni a kilókat, de nagyon. Szerencsére akkor már volt egy jó állása. A szövegszerkesztési feladatokat irányította egy nagy ügyvédi irodánál a belvárosban. Aztán rászokott, hogy beugorjon egy kis munka utáni italra. Elég nagy ugrások voltak. Mindegy, reggel fél nyolckor azért mindig kibújt az ágyból. Szerintem szabály volt nála, hogy csak munkaidő után ivott. Kivéve persze a hétvégéket; de ebbe sem megyek bele. Nem voltam egy boldog gyerek. Akkoriban azt gondoltam, hogy segít majd, ha eljátszom a Szófogadó Lányt. Az iskolából hazaérve megpróbáltam úgy rendbe tenni a házat, ahogy anyám szerette volna, ha egyáltalán érdekelte volna még a ház. Ez többnyire a konyha kitakarítását jelentette. A ház többi része amúgy is egészen takaros volt, viszont a munkába, illetve az iskolába indulás előtt egyikünknek sem volt ideje a konyha kitakarítására. Mindenesetre egyik nap épp az újságot hoztam be, amikor megakadt a szemem egy apróhirdetésen. Ez állt benne: TANÁR tanítványt keres. Határozott vágy a világ megmentésére elengedhetetlen. Jelentkezni személyesen. 1
Üdvözletem! Ezután egy szobaszám következett, meg egy belvárosi régi, lepusztult irodaépület neve. Furcsálltam, hogy egy tanár tanítványt keres. Egyszerűen nem volt semmi értelme. Az általam ismert tanárokat alapul véve tanítványt keresni olyan, mintha egy kutya bolhát keresne. Aztán ismét elolvastam a második mondatot: Határozott vágy a világ megmentésére elengedhetetlen. Ejha, gondoltam, ez a fickó aztán nem is akar sokat! Az volt az őrületes a dologban, hogy ennek a tanárnak úgy kellett volna hirdetnie a szolgáltatásait, mint mindenki másnak, de nem így tett. Úgy tűnt, mintha segítséget kérne. Mintha a tanárnak lett volna szüksége tanítványra, nem pedig fordítva. Végigfutott a hátamon a hideg, és égnek állt a hajam. Nahát mondtam, jelentkezhetnék rá. Én lehetnék ennek a fickónak a tanítványa. Hasznos lehetnék! Vagy valami ilyesmi. Ma már hülyén hangzik, de a hirdetés befészkelte magát az álmaimba. Tudtam, hogy hol volt az épület, csupán a szobaszámot kellett fejben tartanom. Mindenesetre kitéptem az újságból a hirdetést, és betettem egy fiókba a szobámban. Így ha netalántán elesnék, beverném a fejemet, és amnéziás lennék, akkor is megtalálnám. Biztosan egy péntek este történt mindez, mert másnap délelőtt az ágyban fekve töprengtem a dolgon. Vagyis ábrándoztam róla. Később majd rátérek az ábrándra. 2
A 105-ös szoba A jó hír az volt, hogy anyám nem próbált meg rövid pórázra fogni. Önmagát sem tartotta rövid pórázon, így talán azt gondolta, hogy engem sem kell. Na mindegy... Reggeli után mondtam neki, hogy elmegyek, mire annyit felelt, hogy rendben. Nem azt kérdezte, hogy hová megyek, vagy mikor jövök vissza, csak annyit mondott: Rendben. Busszal bementem a belvárosba. Egy egész rendes kisvárosban élünk. (Nem árulom el, hogy pontosan hol.) Nem rabolnak ki, ha megállsz a pirosnál. Ritkák az autós lövöldözések. Nincsenek orvlövészek a tetőkön. Ilyesféle hely. Szóval nem haboztam szombat délelőtt teljesen egyedül bemenni a belvárosba. Ismertem a hirdetésben említett épületet; a Fairfield volt az. Egy vesztes bácsikám ott nyitott egyszer irodát. Azért ott, mert jó helyen volt, ugyanakkor olcsón adták. Más szóval vacak volt. Az előcsarnokban visszatértek az emlékeim. A látvány pontosan megfelelt az ázott kutyák és a dohány bűzére hasonlító szagnak. Beletelt egy kis időmbe, míg eligazodtam. Csak egy sornyi iroda volt a földszinten, és a 105-ös szoba nem volt köztük. Végül hátul találtam meg a rakodótérnél, a teherlifttel szemközt. Azt mondtam magamban, hogy ez valami tévedés. De a 105-ös szoba csakugyan ott volt. Mégis mit keresek itt? kérdeztem magamtól. Ezt az ajtót nem fogják nyitva hagyni szombaton. De nyitva hagyták. Besétáltam ebbe a hatalmas, üres szobába. Odabenn vettem egy nagy levegőt, amitől majdnem elájultam. Ezúttal nem dohány és ázott kutyák szagát éreztem. Inkább egy állatkertét. Nem bántam. Kedvelem az állatkerteket. Csakhogy, amint már mondtam, a szoba üres volt. Bal oldalt egy roskatag könyvszekrény állt, jobb oldalt pedig egy karosszék. Úgy néztek ki, mintha kiárusításból maradtak volna meg, vagy ilyesmi. Azt mondtam magamban, hogy a fickó elköltözött. Még egyszer körbenéztem. Magas, piszkos ablakok néztek a sikátorra. A mennyezetről poros ipari lámpák lógtak. A gennyszínű falakról mállott a vakolat. Azután azt mondtam magamban, hogy jól van, beköltözöm. Azt hiszem, komolyan gondoltam. Senkinek sem kellhet ez a hely, igaz? Miért ne lenne hát az enyém? Úgy értem, szék már van benne, nem? A többi nélkül kibírom egy darabig. Volt egy valami, amit nem tudtam kiókumlálni. A szék a jobb oldali fal közepén levő nagy darab, sötét ablak felé nézett. Arra az ablakra emlékeztetett, amelyen át a gyanúsítottakat azonosítják a tanúk a rendőrségen. Egy szobának kellett lennie mögötte, mert egy ajtó volt az ablak mellett. Odamentem szemügyre venni. Az ablakhoz nyomtam az orromat, a kezeimmel kitakartam a fényt, és... Azt hittem, filmet látok. 3
A 105-ös szoba Az üvegtől körülbelül három méternyire ott ült egy hatalmas kövér gorilla, gallyat rágcsálva. Egyenesen rám bámult, és akkor hirtelen rájöttem, hogy nem filmet látok. Hú mondtam, majd visszahőköltem. Megriadtam, de igazából nem voltam rémült. Úgy tűnt, meg kellett volna rémülnöm. Vagyis tudtam, hogy szétüvölteném a fejemet, ha egy filmbeli szereplő lennék. De a gorilla csak ült ott. Nem tudom, talán csak nagyon buta voltam ahhoz, hogy megrémüljek. Mindenesetre azért hátranéztem a vállam fölött, hogy biztosan szabad-e az utam kifelé. Azután az üveg felé sandítottam, hogy lássam, a gorilla még a helyén van-e. Ott volt. Még csak meg sem moccant, máskülönben kiszaladtam volna. Jól van. Össze kellett raknom a darabkákat. A tanár nem költözött el. Mármint senki sem tudna elköltözni úgy, hogy közben elfelejti magával vinni a gorilláját. Tehát a tanár nem költözött el. Talán csak kilépett valahová. Ebédelni, vagy ilyesmi. És elfelejtette bezárni az ajtót. Vagy valami. A tanár hamarosan visszatér. Talán. Esetleg. Újra körbenéztem, s még mindig azon töprengtem, hogy mi a helyzet. A szoba nem lakóhelyiség volt se ágy, se konyhai berendezések, se ruhatároló, se semmi. Tehát a tanár nem ott lakott. A gorilla azonban nyilvánvalóan ott lakott, bent az üveg mögötti szobában. Miért? Hogyhogy? Hát, a fenébe is, szerintem tarthat gorillát az ember, ha akar. De miért pont így tartana valaki gorillát? Ismét bekukucskáltam, és észrevettem valamit, ami első alkalommal elkerülte a figyelmemet. Egy tábla függött a gorilla mögött a falon. Ez állt rajta: HA AZ EMBER ELTŰNIK, MARAD-E REMÉNYE A GORILLÁNAK? Nahát, mondtam magamban, ez aztán érdekes kérdés. Ugyanakkor nem tűnt valami nehéznek. Tizenkét évesen is tudtam, hogy mi folyik a világban. Ahogy a dolgok haladtak, a gorilláknak nem sok idejük maradt hátra. Tehát a válasz igenlő volt. Ha az ember eltűnik, marad reménye a gorillának. A szomszéd szobában levő majom felmordult, mintha nem lenne jó véleménnyel az érvelésemről. Azon tűnődtem, hogy vajon a tábla a tanfolyam része-e. Az apróhirdetés így szólt: Határozott vágy a világ megmentésére elengedhetetlen. Ennek volt értelme. A világ megmentése persze a gorillák megmentését is jelentené. Az emberek megmentését azonban nem? Ez jutott eszembe hirtelen. Tudod, milyen az, amikor az embernek hirtelen eszébe jutnak dolgok. Mintha a derült égből jönnének. Ez azonban a világűrből érkezett. Úgy értem, meg tudom különböztetni az idegent a baráttól. Ez egy idegen volt. Ránéztem a majomra, a majom meg rám és akkor tudtam. 4
A 105-ös szoba Felszívódtam onnan. Ilyen gyorsan jutottam ki az épületből. Az egyik pillanatban még a gorillát néztem, a másikban már zihálva kint álltam a járdán. Közel voltam a városközponthoz, ahol pár áruház még ma is megpróbál valahogy talpon maradni. Oda tartottam, hogy embereket találjak. Emberek közelében akartam lenni mialatt átgondoltam ezt az egészet. A gorilla beszélt hozzám a saját fejemben. Ezt kellett átgondolnom. Szükségtelen volt azon tűnődnöm, hogy vajon megtörtént-e. Megtörtént. Ilyesmit nem tudtam volna kitalálni. És miért is találnék ki ilyesmit? Hogy a bolondját járassam magammal? Ezeken töprengtem miközben a Pearson áruházban lifteztem. Hat szintet föl. Hat szintet le. Nagyon megnyugtató érzés. Senkit sem érdeklek. Senki sem zavar. Senkinek sem tűnök föl. A földszinten fölfelé kell kapcsolni. Ékszerek és vegyes cikkek. Női ruházat. Férfi ruházat. Háztartási cikkek. Játékok. Bútorok. A legfelső szinten aztán lefelé kell kapcsolni. Bútorok. Játékok. Háztartási cikkek. Férfi ruházat. Női ruházat. Ékszerek és vegyes cikkek. Mindez megnyugtató lassított felvételen. Tanár tanítványt keres. Határozott vágy a világ megmentésére elengedhetetlen. Mondom: Vagyis a világ megmentése a gorillák megmentése. A gorilla erre azt kérdi: Az embereké azonban nem? Hol volt a tanár, amikor mindez történt? És milyen lett volna a folytatás, ha ott lett volna a tanár? Mi volt a terve? Mi volt az elképzelése? Magam előtt láttam egy egzotikus tanárt, aki egzotikus állatot tart. Egy gondolatátvitellel érintkező majmot. Nagyon egzotikus. Ja. Tanár tanítványt keres. Határozott vágy a világ megmentésére és egy telepatikus majom elviselésére elengedhetetlen. Hé, ez pontosan nekem való, hajszálpontosan. Megálltam inni egy kólát. Még dél sem volt. 5
Kiállok a majommal A 105-ös szobához visszaérve a kilincsre helyeztem a kezemet, s fülelni kezdtem az ajtón. És egy férfihangot hallottam. Nem értettem a szavait. Méterekre volt az ajtótól; és rossz irányban állt nekem. Legalábbis így képzeltem. Mumda umda bumda mondta. Bam bam umda munda. Csönd. Egy teljes percnyi csönd. Am bumda umda bam folytatta a férfi. Bam bam mumda am bumda. Csönd. Ezúttal csak fél percnyi. Umda? kérdezte a férfi. Umda bumbda am mumdama. És így tovább. Izgalmas hallgatni. Csak mondták és mondták. Arra gondoltam, hogy egyszerűen csak benyitok. Csábító ötletnek tűnt; az ötletek szintjén. Gondoltam, hogy majd később visszajövök, de ez még csak csábító ötlet sem volt. Ki tudja, hogy miről maradnék le? Nem adtam fel. A percek úgy vánszorogtak, akár az esős délutánok. (Ezt egyszer beleírtam egy fogalmazásba. A percek úgy vánszorogtak, akár az esős délutánok. A tanár azt írta a margóra: Jó!! Micsoda barom.) Hirtelen az ajtónál hallatszott a férfihang. Nem tudom mondta. Tényleg nem tudom. De megpróbálom. Átrohantam az előcsarnokon, majd háttal a teherlift ajtajának lapultam. Újabb perc telt el. Aztán a férfi egy rendben kíséretében kinyitotta az ajtót. Kilépett az előcsarnokba, észrevett, és úgy megdermedt egy pillanatra, mintha lecsapni készülő kobra lennék. Azután úgy tett, mintha ott sem lennék. Becsukta maga mögött az ajtót, majd elindult kifelé. Megszólítottam: Ön a tanár? Úgy ráncolta a homlokát, hogy azt hinnéd, valami igazán nehezet kérdeztem. Végül öszszeszedte magát, és kiötlötte a mondandóját. Kihúzta magát, aztán... nemmel felelt. Nyilván sokkal többet akart mondani ennél talán sok ezer szóval többet. Ám abban a pillanatban csak ennyire futotta tőle: nem. Nagyon udvariasan megköszöntem. Megint a homlokát ráncolta, aztán sarkon fordult és eltrappolt. Az iskolában hangyásnak hívjuk a srácokat, akiket nem kedvelünk, én azonban nem valami sokat használom a hangyás szót. Talán az olyan különleges embereknek tartogatom, mint például ez a fickó. Ez a fickó hangyás volt. Nem tudom miért, de már első pillanattól kezdve ki nem állhattam. Nagyjából anyámmal egyidős, ruházata olcsó és ronda. Az a sötét, komoly típus, ha érted, hogy mire célzok. Esküszöm, sosem tudtam, hogy milyen is a rossz frizura, amíg meg nem láttam az övét. Lerítt róla, hogy intellektuális vagyok: tartsd a távolságot. 6
Kiállok a majommal Az ajtót kezdtem figyelni. Képtelen voltam bármi megfontolandó dologra gondolni, így egyszerűen benyitottam. Semmi sem változott, mégis minden más volt, mert megértettem a helyzetet. Az előbb a hangyás és a majom párbeszédét hallottam az ajtón át. Persze én csak a hangyás szavait hallottam, mert a majom nem fennhangon beszélt. A hangyás nem a tanár volt. Következésképpen a majom volt a tanár. Már csak egyetlen bökkenő akadt. A hangyás nem félt. Ez fontos volt. Azt jelentette, hogy a majom nem veszélyes. Ha egy hangyásnak nem volt tőle félnivalója, akkor nekem sem volt. Most, hogy már tudtam a jelenlétéről, könnyen kiszúrtam a gorillát az üveg mögött. Pontosan ott volt, ahol korábban. Azt mondtam neki: A hirdetés miatt jöttem. Csönd. Gondoltam, hogy talán nem hallotta, amit mondtam. A székhez léptem és megismételtem. A majom némán bámult rám. Mi a baj? kérdeztem. Korábban már szóltál hozzám. Nagyon, nagyon lassan becsukta a szemeit. Nem könnyű olyan lassan becsukni a szemeket. Arra gondoltam, hogy talán elalszik, vagy ilyesmi. Mi a baj? kérdeztem újra. A majom felsóhajtott. Nem tudom hogyan leírni azt a sóhajtást. Azt hittem, hogy meg fognak hajolni a falak annak a sóhajtásnak a súlya alatt. Vártam. Gondoltam, éppen arra készül, hogy beszéljen. Ám egy teljes perccel később is csak üldögélt ott. Nem te adtad fel az újsághirdetést? kérdeztem. Erősen összeszorította a szemhéjait, mintha csak el akarná feledni ezt az egész kellemetlenséget. Mindenesetre végül kinyitotta a szemét és megszólalt. Ezúttal is a fejemben hallottam a hangját, nem a füleimben. Én adtam fel a hirdetést ismerte be. De nem neked. Mi az, hogy nem nekem? Nem olvastam benne semmi olyat, hogy Julie Gerchak kivételével bárki jelentkezhet erre a hirdetésre. Ne haragudj válaszolta. Úgy értem, hogy nem gyerekeknek adtam fel a hirdetést. Gyerekeknek?! Ezen aztán igazán felbőszültem. Gyereknek nevezel? Tizenkét éves vagyok. Elég idős az autólopáshoz. Elég idős az abortuszhoz. Elég idős vagyok, hogy cracket áruljak. Ez a hatalmas majom gyötrődni kezdett, Istenre esküszöm. Hű, igazán élveztem a dolgot. Éppen lehordtam egy féltonnás gorillát. Gyötrődött egy darabig, aztán kezdett úrrá lett a helyzeten. Lecsillapodott és beszélni kezdett. Bocsánatot kérek, amiért ilyen egyszerűen el akartalak hessegetni mondta. Nyilvánvalóan nem vagy egy könnyen elhessegethető ember. Ugyanakkor itt semmi jelentősége sincs annak, hogy elég idős vagy az autólopáshoz. Folytasd mondtam neki. Tanár vagyok felelte. Tudom. 7
Kiállok a majommal Tanárként bizonyos fajta tanítványokat tudok segíteni. Nem mindenkit. Nem segíthetek a kémiában, az algebrában, a francia nyelvben vagy a földtanban. Nem ilyesmik miatt jöttem. Ezek csupán példák. Arra célzok, hogy csak bizonyos fajta tanítással szolgálhatok. Miről beszélsz? Azt mondod, hogy én nem akarom azt a bizonyos fajta tanítást? Bólintott. Azt mondom. A tanítás, amellyel szolgálhatok, nem lesz hasznos számodra... egyelőre. A másodperc töredéke alatt forró könnyek szöktek a szemembe, de nem hagytam, hogy észrevegye. Olyan vagy, mint a többiek mondtam neki. Hazug vagy. Erre felkapta a szemöldökét. Hazug? Igen. Miért nem mondod el az igazat? Miért nem mondod azt: Csak egy kölyök vagy; nem kellesz senkinek. Gyere vissza tíz év múlva. Akkor talán érdemes lesz időt szakítanom rád. Mondd ezt, és sosem hallod többé egyetlen szavamat se. Mondd ezt, és sarkon fordulva hazamegyek. Ismét felsóhajtott, még az előzőnél is mélyebben. Aztán bólintott egyet. Tökéletesen igazad van válaszolta. Hazudtam. És azt reméltem, hogy nem veszed észre. Bocsánatot kérek. Én is bólintottam. Ám lehet, hogy az igazság sem fog nagyon tetszeni folytatta. Mi az igazság? Majd meglátjuk. Julie a neved? Úgy van. És nem szereted, ha gyerekként bánnak veled. Úgy van. Akkor hát ülj le, és én úgy kérdezlek majd, mint egy felnőttet. Leültem. Mi hozott ide, Julie? És kérlek, ne mondd azt, hogy a hirdetésem. Azon már túl vagyunk. Mit szeretnél? Mit keresel itt? Szólásra nyitottam a számat, de semmi sem jött ki rajta, egyetlen szótag sem. Szájtátva ültem mintegy fél percig, aztán azt kérdeztem: Mi van az iménti fickóval? Tőle is megkérdezted, hogy mit szeretne? Tőle is megkérdezted, hogy mit keres itt? A gorilla ekkor valami nagyon furcsát művelt. A jobb kezét egyenesen a szemei elé emelte. Úgy nézett ki, mint aki bújócskához készül számolni. A vicces az volt, hogy a keze valójában nem is érintette az arcát. Csak tartotta ott az orrától két centire, mintha egy apró betűs üzenetet olvasna a tenyeréből. Várakoztam. Úgy két perc múlva leeresztette a kezét, és válaszolt: Nem, tőle nem kérdeztem ezeket. Csak ültem és pislogtam rá. A gorilla megnyalta a szája szélét; idegesen, ahogy én láttam. 8
Kiállok a majommal Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem vagyok kész a hozzád hasonló korúak szükségleteivel foglalkozni. Szerintem ezt nyugodtan kijelenthetjük. Igen. Vagyis feladod. Erről van szó? Azt akarod, hogy menjek el, mert feladod. A gorilla mereven rám nézett. Nem tudtam eldönteni, hogy vajon reménykedve bámult, vagy mérgesen, vagy mi. Kérdőre vontam: Nem gondolod, hogy egy tizenkét éves lánynak határozott vágya lehet a világ megmentése? Nem vonom kétségbe válaszolta, bár mintha elég nehezen préselte volna ki magából a szavakat. Akkor miért nem beszélsz velem? Az újsághirdetésedben az állt, hogy tanítványra van szükséged. Nem ez állt benne? De igen. Hát megkaptad. Itt vagyok. 9
A startvonalhoz tántorgunk Hosszú perc telt el így. Egy könyvben olvastam egyszer: Hosszú perc telt el így. Ez azonban tényleg hosszú volt. Végül a gorilla ismét megszólalt: Nagyszerű mondta bólintva. Akkor most elkezdjük, aztán meglátjuk, hogy mire megyünk. A nevem Izmael. Láthatólag valamiféle válaszra várt, de nekem mindez csak zaj volt. Akár azt is mondhatta volna, hogy a neve fittyfene. Ő már tudta a nevemet, így hát csak vártam. Végül folytatta: Azt mondtam az iménti fiatalemberről, mellesleg Alan Lomax a neve, hogy nem kérdeztem tőle, mit szeretne. Arra azonban megkértem, hogy meséljen el egy történetet, amely rávilágít ittlétének okára. Egy történetet? Igen. A történetét kértem tőle. Most a tiédet kérem. Nem tudom, hogy mit értesz történet alatt. Izmael úgy ráncolta a homlokát, mintha azt gyanítaná, hogy játszom a hülyét. Talán játszottam is, egy kicsit. Folytatta: Az osztálytársaid mással vannak elfoglalva ma délután, nem igaz? Akármit is csinálnak, te nem azt csinálod. Igen, ez igaz. Szóval magyarázd el nekem, hogy miért nem azt csinálod most, amit az osztálytársaid. Mennyiben különbözik a történeted az övéktől, hogy ebben a szobában kötöttél ki egy szombat délután? Most már tudtam, hogy mit akart, de ez sem segített. Miféle történetről beszélt? A szüleim válásáról akart hallani? Anyám piálásáról? A Mrs. Monstróval kapcsolatos iskolai problémáimról? Egykori barátomról, Donnie-ról, a híres Sosemvolt Srácról? Tudni szeretném, hogy mit keresel mondta a kérdéseimre felelve, mintha legalábbis hangosan kimondtam volna őket. Nem értem válaszoltam. A többi tanár nem kérdezi, hogy mit keres az ember. Csak tanítják, amit tanítanak. És azt remélted, hogy itt is ezt találod? Egy megszokott tanárt? Nem, nem azt. Akkor szerencséd van, Julie, mert nem olyan vagyok, mint ők. Én úgynevezett maieutikus tanár vagyok. A maieutikus tanár és persze tanárnő a tanítványai bábájaként szolgál. Tudod, hogy ki a bába? A bába az, aki... a szülésnél segédkezik. Ugye? Úgy van. A bába segíti világra az anyában növekvő gyermeket. A maieutikus tanár a tanítványaiban növekvő gondolatokat segíti világra. Miközben az elhangzottakon gondolkodtam, a gorilla fürkésző tekintettel bámult rám. Végül folytatta. Szerinted növekednek 10
A startvonalhoz tántorgunk benned gondolatok? Nem tudom feleltem. Ez volt az igazság. Szerinted növekszik benned valami? Olyan kifejezéstelenül néztem rá, ahogy csak tudtam. Kezdett megrémíteni. Mondd csak, Julie, eljöttél volna hozzám két évvel ezelőtt, ha akkor látod meg a hirdetésemet? Ez könnyű volt. Nemmel feleltem. Valami tehát megváltozott folytatta. Valami ott benned. Ezt szeretném tudni. Tudnom kell, hogy mi hozott ide. Bámultam rá egy darabig, aztán azt mondtam: Tudod, hogy mit mondogatok magamnak állandóan? Tényleg állandóan; naponta húszszor. Ezt mondogatom: El kell tűnnöm innen. Izmael töprengve ráncolta a homlokát. Éppen zuhanyzok, mosogatom a tányérokat, várom a buszt, és az jut eszembe: El kell tűnnöm innen. Mit jelent ez? Nem tudom. Felmordult: Hát persze, hogy tudod. Azt jelenti... Fuss, amerre látsz! Veszélyben van az életed? Igen. Mi veszélyezteti? Minden. Az emberek, akik géppuskával sétálnak be az osztálytermekbe. A repülőket és kórházakat lebombázó emberek. A metróba ideggázt pumpáló emberek. Az ivóvizünket mérgező emberek. Az erdőket irtó emberek. Az ózonréteget pusztító emberek. Valójában nem értem mindezeket a dolgokat, mert nem akarok figyelni rájuk. Érted, hogy mit mondok? Nem igazán. Úgy értem, szerinted tudom én, hogy mi az az ózonréteg? Nem tudom. De azt mondják, hogy lyukakat csinálunk bele, és ha elég nagyok lesznek, akkor hullani fogunk, mint a legyek. Azt mondják, hogy az esőerdők jelentik a bolygó tüdejét, és ha kivágjuk őket, akkor megfulladunk. Szerinted tudom én azt, hogy igaz-e ez? Nem tudom. Az egyik tanárom azt mondta, hogy kétszáz növény- és állatfaj is kihal naponta az emberi tevékenység következtében. Emlékszem erre az ilyesmit könnyen megjegyzem, de szerinted tudom én azt, hogy csakugyan így van-e ez? Nem tudom, viszont elhiszem. Ugyanez a tanár azt mondja, hogy tizenötmillió tonna széndioxidot bocsátunk a levegőbe naponta. Szerinted tudom én, hogy mit jelent ez? Nem tudom. Én csak annyit tudok, hogy a széndioxid méreg. Nem tudom, hogy hol láttam vagy hallottam, de az elmúlt negyven évben háromszorosára emelkedett az öngyilkosságok aránya a tizenévesek körében. Szerinted vadászom én az ilyesmikre? Nem. De valahogyan mindig rám találnak. Az emberek elevenen felfalják a világot. Izmael bólintott. Tehát el kell tűnnöd innen. Pontosan. Izmael hagyta, hogy pár másodpercig gondolkodjak ezen, aztán megszólalt: 11
A startvonalhoz tántorgunk Ez azonban nem magyarázza meg azt, hogy miért jöttél hozzám. A hirdetésemben szó sincs eltűnésről. Igen, tudom. Láthatólag semmi értelme sincs annak, amit elmondtam. Izmael felhúzta az egyik szemöldökét. Gondolkodnom kell ezen mondtam. Felálltam és a másik irányba fordultam. Nem sok látnivaló volt ott. Csak azok a magas, poros ablakok, azok a gennyszínű falak, és az a roskatag küllemű kis könyvszekrény a másik falon. Odamentem hozzá. Megkímélhettem volna magam a fáradságtól. Volt rajt egy rakás könyv az evolúcióról, egy újabb rakás a történelemről és az őstörténetről, és egy másik rakás a primitív népekről. Volt egy érdekesnek tűnő könyv a csimpánzok kultúrájáról; a gorillákról azonban semmi. Volt még pár régészeti atlasz. Ott volt a világ leghosszabb című könyve: Man s Rise to Civilization As Shown by the Aboriginal Peoples of the New World from Prehistoric Times to the Coming of the Industrial State. Ott volt még a Biblia háromféle fordításban, ami túlzásnak tűnt egy majomhoz képest. Semmi sem volt, amivel letelepedhettem volna a tűzhely elé, még ha lett is volna tűzhely. Kutakodtam, ameddig csak tudtam, aztán visszamentem és leültem. Arra kértél, hogy mondjak el egy történetet. Történettel nem szolgálhatok, ellenben van egy ábrándom. Ábrándod? kérdezte Izmael félig kijelentve. Bólintottam, mire azt mondta, hogy egy ábránd is nagyon jó lesz. Rendben. A következőről ábrándoztam ma délelőtt. Arra gondoltam, hogy milyen nagyszerű lenne, ha elmennék a Fairfield 105-ös szobájába, bemennék, és ott lenne ez a nő a recepción, rám nézne, aztán meg... Várj vágott közbe Izmael. Elnézést, hogy félbeszakítalak. Tessék. Te most... nekiiramodtál. Nekiiramodtam? Nekilódultál. Előresiettél, rohantál. Vagyis túl gyors vagyok? Igen, túl gyors. Mi most nem határidőre dolgozunk, Julie. Ha megosztod velem ezt a történetet, akkor légy szíves hagyd szép ráérősen kibontakozni; olyan ráérősen, mint ahogyan ma délelőtt kibontakozott a fejedben. Rendben mondtam. Értem, mire célzol. Szeretnéd, ha újból elkezdeném? Igen, légy szíves. De ezúttal ne siess. Várj egy picit és szedd össze a gondolataidat. Lazíts, hagyd visszatérni az ábrándot. Ne foglald össze nekem. Úgy mondd el, ahogyan történt. Várjak egy picit? Lazítsak? Úgy látszik, hogy nem fogta fel, hogy mit kér tőlem. Az igaz, hogy ültem, de nem tudtam kényelmesen hátradőlni, mert ha megtettem volna, akkor a lábam a levegőben lógott volna, és úgy éreztem volna magam, mint egy hatéves. A padlóra kellett tennem a talpamat, mert készen kellett lennem, hogy bármelyik pillanatban kifussak onnét; és ha azt hiszed, hogy te nem lettél volna így vele, akkor javaslom, hogy ülj le szemtől szemben egy kifejlett gorillával. Csak úgy tudtam volna lazítani és újra felidézni az ábrándomat, ha csukott szemmel összekuporodom a szék egyik sarkában; ezt pedig nem voltam kész megtenni egy féltonnás majom jelenlétében. Egyfajta beképzelt és türelmetlen szemöldökráncolással próbáltam Izmael tudomására hoz- 12
A startvonalhoz tántorgunk ni mindezt. Vette az adást, egy darabig rágódott rajta, aztán valami olyasmit csinált, amin majdnem hangosan fölnevettem. Két ujját a szívéhez emelte, majd ünnepélyesen fölemelte, hogy jól lássam őket, pont mint egy cserkész: Becs szóra! Mit mondjak, tényleg hangosan fölnevettem. 13
Az ábránd Az ábrándomban nem öltöztem ki a Fairfieldbe való látogatásom alkalmából; mint ahogy a valóságban sem. Az nem lett volna király dolog. A legpiszkosabb ruhámban sem lett volna király dolog odamenni, így hát a középutat választottam. Bőven vannak nálam szebb, rondább, magasabb, alacsonyabb, kövérebb, soványabb lányok; számukra talán van értelme a ruhájuk miatt erőlködniük, számomra azonban nincs. Kissé kicsinosítottam a Fairfieldet a képzeletemben, már közel sem volt olyan lepusztult, mint a valóságban. És a 105-ös szoba sem a rakodótér mellett volt a földszinten, hanem az első emeleten (és valaki jó alaposan kitakarította a liftet is, láthatóvá téve ezzel a szépen megmunkált rézfelületeket). A 105-ös szoba ajtaján... nem volt semmilyen tábla. Ezen gondolkodtam egy kicsit. Valamilyen érdekes feliratot szerettem volna látni rajta, mint például VILÁGMÉRETŰ LEHETŐ- SÉGEK vagy KOZMIKUS VÁLLALKOZÁSOK, de a tábla konokul üres maradt. Beléptem. Egy fiatal nő nézett föl az asztal mellől. Nem recepciós volt. Nem titkárnőnek öltözött, hanem valami sokkal alkalmibb és ízlésesebb ruhát viselt. És nem ült, hanem az asztal fölé hajolva egy dobozba pakolt. Kíváncsian fölpillantott, mintha ritkán lépnének be idegenek azon az ajtón, és megkérdezte, hogy miben segíthet. A hirdetésre jöttem válaszoltam. A hirdetésre mondta fölegyenesedve, hogy alaposabban szemügyre vehessen. Nem tudtam, hogy még mindig fut a hirdetés. Erre nem tudtam mit felelni, így továbbra is csak álltam ott. Várj egy kicsit mondta, majd eltűnt egy folyosón. Egy perccel később egy azonos korú férfival tért vissza, úgy húsz-huszonöt éves lehetett. Ő is hasonlóan öltözött, utcai viseletben volt, nem öltönyben; inkább hasonlított turistára, mint üzletemberre. Kifejezéstelenül néztek rám, mígnem kezdtem magam úgy érezni, mintha egy megtekintésre küldött bútordarab lennék. Végre megszólalt a férfi: A hirdetésre jöttél? Igen. A nő a férfihoz fordult: Tudod, igazán szeretnének még egyet. Persze fogalmam sem volt, hogy kikre utalt. Tudom mondta a férfi. Aztán hozzám fordult: Gyere az irodámba, megbeszéljük a dolgot. Egyébként Phil vagyok, ő pedig Andrea. Leültünk az irodájában, majd folytatta: Azért tétovázunk, mert olyan emberekre van szükségünk, akik el tudnak utazni egy időre. Valójában jó hosszú időre. Nem gond mondtam. Nem érted szólalt meg Andrea. Évekről van szó, talán évtizedekről. 14
Az ábránd Tényleg? Tényleg. Nos, én nem bánom mondtam nekik. Komolyan. (Figyeld meg szóltam Izmaelhez, hogy egyikük sem kifogásolta a koromat, nem mondták, hogy inkább fiúra gondoltak, vagy hogy jobb lenne, ha otthon vigyáznék anyámra, vagy hogy fejezzem be az iskolát, vagy ilyesmi. Izmael bólintással jelezte, hogy nem kerülte el a figyelmét ez a fontos részlet.) Ismét egymásra néztek, majd Phil megkérdezte, hogy mennyi idő alatt tudok fölkészülni. Mármint az indulásra? Bólintott. Máris kész vagyok. Már úgy jöttem ide. Nagyszerű szólt Andrea. Amint látod, éppen csomagolunk. Ha egy órával később jössz, már nem találsz itt bennünket. Figyeld meg, hogy mindketten utaltak a hirdetésre, de egyikük sem szólt egy árva szót se a hirdetés kulcsszaváról, a tanárról. Ez aggasztott egy picit. Azon tűnődtem, hogy vajon a tanár említése csak egyfajta csali volt-e, de nem szóltam semmit. A felnőttek elég ingerlékenyek lesznek, ha arról faggatod őket, amivel éppen átejtenek. Tehát tartottam a számat, és segítettem nekik lecipelni a dobozokat az épület mögötti sikátorban álló terepjáróhoz. Egy óra autózás után kint voltunk a nagy semmi kellős közepén (ez a meg nem nevezett semmi nem található meg a környék térképein). Úgy nézett ki a hely, mint ahol azokat a hülye régi horrorfilmeket az óriáspókokat és gyilkos cickányokat felvonultató sci-fiket vették föl. Szerintem kijelenthetjük, hogy az a hely volt. Végül is az én ábrándom. Az úti célunk egy kis katonai táborra hasonlított, csak itt nem voltak katonák. Behajtottunk, az emberek integettek, majd tették tovább a dolgukat. Könnyű volt észrevenni, hogy két csoportra oszlottak; a Vezérkarra, akik khakiszínű egyenruhaszerűséget viseltek mint például Phil és Andrea, illetve az Újoncokra, akik között mindenféle emberek voltak, akárcsak az áruházi tömegben szombat délutánonként. Phil és Andrea kitett egy laktanyánál, ahová aztán pár újonc bekísért, majd kijelölték az ágyamat, meg ilyesmi. Senki sem próbált megmagyarázni semmit, én pedig nem kérdezősködtem. Gondoltam, végül majd csak fény derül mindenre. Valójában azonban az történt, hogy egy kijelentésem nyomán a teljes tudatlanságomra derült fény. Megdöbbentek, hogy Phil és Andrea nem magyarázta meg világosan a dolgot, én pedig azt kértem tőlük, hogy akkor magyarázzák meg ők. Erre a fejüket vakargatták, hümmögtek és a torkukat reszelték, ám az egyikük végül magához ragadta a szót: Miért keresel tanárt, ha meg szeretnéd menteni a világot? Nyilván azért, mert magamtól nem tudom a módját. De mit gondolsz, miféle tanár tudná a módját? Fogalmam sincs válaszoltam neki. Egy Gammaen nevű negyvenes nő volt az. Esetleg valamiféle kormányhivatalnok? Mondtam neki, hogy szerintem nem, és mikor megkérdezte, hogy miért nem, akkor azt feleltem: Mert ha a kormányban valaki tudná a módját, akkor már javában csinálnák, nem? Miért gondolod, hogy az emberek többsége nem ismeri a világ megmentésének módját? Nem tudom. Szerinted az egész világegyetemben senki sem tud úgy élni, hogy ne pusztítsa el a világot? Fogalmam sincs válaszoltam. 15
Az ábránd Ennél a pontnál elakadtak egy kicsit. Végül egyikük még megpróbált valamit: A világegyetem tele van olyanokkal, akik tudnak úgy élni, hogy nem pusztítják el a világot. Igazán? kérdeztem. Nem játszottam az okost. Először hallottam erről; ezt el is mondtam neki. Igen, ez a helyzet válaszolta. Sok ezer lakott bolygó van a világegyetemben, talán sok millió, és a lakóik egészen jól elboldogulnak. Tényleg? Tényleg. Nem teszik tönkre, nem csupaszítják le, nem mérgezik meg a bolygójukat. Hát ez nagyszerű mondtam. De hogyan segít ez nekünk? Ha tudnánk, hogy ők hogyan csinálják, az segítség lenne, nem? Persze. Egy darabig úgy tűnt, hogy megint el fognak akadni, de aztán Gammaen folytatta: Tanulni megyünk mondta. Kik? Mi. Az újoncok; te meg mi. Mégis hová? kérdeztem. Még mindig nem értettem, hogy mire akart kilyukadni. Szerte a világegyetembe válaszolta. Végre minden világos lett: Arra vártunk, hogy elvigyenek bennünket innen. Arra számítottak, hogy évtizedekig távol leszünk. Nem iskolába megyünk. Bolygókat fogunk meglátogatni és megfigyelni; tanulni fogunk. És a megszerzett tudás birtokában visszatérünk majd a földlakókhoz. Ez volt a terv. És ez volt az ábrándom. 16
Kultúra Anya Butaság, ugye? Izmael a homlokát ráncolta. Miért mondod ezt? Hát, végül is egy ábránd. Cukormáz. Semmiség. Badarság. Megrázta a fejét. Minden történetnek van valami értelme, ha tudod, hogy hol keresd. Ez a gyerekdalokra és az ábrándokra ugyanúgy igaz, mint a regényekre és a hőskölteményekre. Jól van. Az ábrándod nem semmiség, nem badarság, Julie, erről biztosíthatlak. Ráadásul elérted vele, amire kértelek. Egy történetre voltam kíváncsi, amely rávilágít arra, hogy mit keresel itt, és te el is mondtad nekem. Most már tudom, hogy mit keresel. Pontosabban szólva: most már tudom, hogy kész vagy tanulni; ez feltétlenül szükséges a továbbhaladáshoz. Nem igazán értettem, hogy mire célzott, de mondtam, hogy örömmel hallom. Egyelőre mégsem tudom folytatta, hogy merre lépjünk tovább. Talán nem is tudod, de különös gondban vagyok veled. Miért? Nem hasonlítok az iskolai tanáraidra, Julie, akik egyszerűen olyan tárgyakat tanítanak, amelyeket az idősebbek szerint tudnotok kell: matematikát, földrajzot, történelmet, biológiát stb. Amint már mondtam, én a tanítványok bábájaként szolgálok, világra segítem a bennük növekvő gondolatokat. Izmael gondolkodott egy pillanatig, majd megkérdezte, hogy szerintem mi a különbség köztem és Alan Lomax között; mármint oktatási szempontból. Gondolom, kijárta a középiskolát, talán még egyetemet is végzett. Úgy van. És? Olyasmiket is tud, amiket én nem. Ez igaz felelte Izmael. Azonban ugyanazok a gondolatok növekednek mindkettőtökben. Honnan tudod? Mosolyba rándult az ajka. Mert születésetek óta ugyanarra az anyára figyeltek. Természetesen nem a vér szerinti anyátokra gondolok, hanem a kultúrátokra. Kultúra Anya szól hozzátok a szüleitek hangján; ők pedig ugyanúgy az ő hangjára figyelnek születésük óta. A rajzfilmek, a meséskönyvek és a képregények szereplőin keresztül szól hozzátok. A bemondókon, a tanárokon és az elnökjelölteken keresztül szólít meg benneteket. Őt hallgatod a beszélgetőműsorokban. Az ő hangját hallod a népszerű zeneszámokban, a reklámdalokban, az előadásokon, a politikusok beszédében, a prédikációkban és a viccekben. Az ő gondolatait olvasod az újságcikkekben, a tankönyvekben és az újságok tréfás rajzsorozataiban. Rendben mondtam. Azt hiszem, értem, hogy mire gondolsz. 17
Kultúra Anya Persze ez nem csak a ti kultúrátokban van így, Julie. Minden kultúrának megvan a maga gondoskodó és tápláló tanító anyja. A benned és Alanben növekvő gondolatok jelentősen különböznek azoktól, amelyek a még ma is a tízezer évvel ezelőtti őseikhez hasonlóan élő törzsi emberekben növekednek; a Pápua Új Guinea-i hulikban vagy a kelet-kolumbiai macuna indiánokban. Értem. A belőled és Alanből világra jövő gondolatok ugyanazok, de a fejlődés eltérő szakaszában vannak. Alan húsz évvel régebb óta hallgatja Kultúra Anyát, így őbenne minden jóval szilárdabb és kifejlettebb. Igen, értem. Ahogy a hét hónapos magzat is fejlettebb a két hónaposnál. Pontosan. Rendben. Hogyan tovább? Szeretném, ha most magamra hagynál, hogy átgondolhassam a folytatást. Hová menjek? Bárhová. Ahová akarsz. Haza, ha van hova. Most rajtam volt a homlokráncolás sora. Ha van hova? Miből gondolod, hogy nincs? Nem gondolok semmit felelte Izmael higgadtan. Felhúztad az orrodat, amikor gyereknek neveztelek, és azt mondod, hogy elég idős vagy az autólopáshoz, az abortuszhoz meg a crack árulásához. Ezért azt tartottam a legjobbnak, ha nem tételezek fel semmit az életedről. Nahát mondtam, te mindig mindent szó szerint veszel? Izmael megvakarta oldalt az állkapcsát. Igen, azt hiszem. Majd meglátod, hogy van némi humorérzékem, de a vicces túlzásokat nem értem. Megígértem, hogy nem fogok megfeledkezni erről; közben vicces túlzásokba estem. Aztán megkérdeztem, hogy mikor jöjjek vissza. Amikor csak szeretnél. Holnap? Hogyne felelte. Nálam a vasárnap nem szabadnap. Szájának rándulásából azt vettem ki, hogy ezt valamiféle viccnek szánta. Mire hazaértem, anyám már az ital kellemes hatása alatt volt. Szerintem anyai kötelességének érzi, hogy a távollétem iránt érdeklődjön, így megkérdezte, hogy merre jártam. Előadtam neki az előre kitalált hazugságot, miszerint egy barátommal, Sharon Spaley-vel játszottam. Azt hitte bárki is, hogy majd elmondom neki az igazat? Hogy egy jót beszélgettem egy majommal? Ugyan már! 18
Az átok sújtotta emberek Másnap délelőtt a 105-ös szobához érve hallgatóztam egy kicsit az ajtónál. Tudni szerettem volna, hogy az a hangyás Alan megelőzött-e. Mikor meggyőződtem arról, hogy nem, beléptem. Minden változatlan volt. Vagyis ismét megcsapta az orromat a szag, amelyről immár tudtam, hogy egy gorilláé. Nem azt mondom, hogy nem bírtam azt a szagot. Bárcsak kaphattam volna belőle egy palackra valót. Tudod, hogy magamra legyintsek egy kicsit a partikra indulás előtt. Attól aztán egy csapásra feléledne az emberek érdeklődése. Izmael most is ott ült, ahol legutóbb. Kíváncsi voltam, hogy máshol is tartózkodhatotte abban a kócerájban. Szerintem kellett lennie még egy szobának az általam látható szoba mögött. Az ablakos szoba bárkinek szűkös lett volna, nemhogy egy gorillának. Leültem, egymásra néztünk. Mit fogsz tenni, ha Alan itt talál engem? kérdeztem. Fintorgott egyet. Talán szükségtelennek vélte a kérdést. Mindenesetre válaszolt rá azzal, hogy megkérdezte, mit szeretnék. Azt hiszem azt, hogy hívd vissza későbbre. Értem. És veled is ezt tegyem, ha te találod itt Alant? Igen. Ha Alan itt van, amikor megérkezel, akkor hívjalak vissza későbbre? Pontosan. Zavartan megrázta a fejét. Ezt vele is meg kell beszélnem. Téged visszahívhatlak későbbre, de őt nem. Úgy nem, hogy előbb nem beszélem meg vele. Nem szeretném, ha megbeszélnéd vele mondtam. Ha Alan itt talál, egyszerűen elmegyek. De miért? Mi bajod van vele? Nem tudom. Egyszerűen nem akarom, hogy tudjon rólam. Mit ne tudjon rólad? Semmit se. Még a létezésemről se tudjon. Ezt nem garantálhatom, Julie. Ha ebben a pillanatban belép az ajtón, akkor nyilvánvalóan tudni fog a létezésedről. Tudom. Viszont ezt szeretném elsősorban feleltem. Ha ez nem lehetséges, akkor a második legjobb megoldáshoz folyamodom. És mi a második legjobb megoldás? Az, ami akkor történik, amikor egyszerűen kisétálok innen. Izmael hirtelen felhúzta a felső ajkát, felfedve ezzel hüvelykujj nagyságú aranybarna fogakból álló felső fogsorát. Egy pillanattal később rájöttem, hogy mosolygott. Kezdem azt hinni, hogy nagyon hasonló a jellemünk, Julie mondta. 19