Karen Chance. Megérint a sötétség

Karen Chance Megérint a sötétség

KAREN CHANCE Karen Chance Megérint a sötétség 2

3 MEGÉRINT A SÖTÉTSÉG A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Karen Chance: Touch the Dark New York, USA, 2006 Fordította: BERTALAN GYÖRGY Szerkesztette: SZABÓ GÁBOR Korrektúra: FÜZESI ISTVÁN ISBN 978-963-9943-47-6 Karen Chance, 2006 Hungarian edition Kelly Kft. Hungarian translation Bertalan György Kiadja a Kelly Kft. 1161 Budapest, Baross utca 158. Telefon: 06-30-948-1080 Felelős kiadó: Kelly Juli Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. - 100089 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató www.kellykiado.hu

KAREN CHANCE 4 Nézz rám, Cassie! Harcoltam ellene, hisz gyerekkoromtól fogva tudtam, ha egy vámpír szemébe nézünk, átengedjük neki a hatalmat magunk felett. Mégsem figyelt fel ránk senki, minden bizonnyal elkönyvelték, hogy esetlen táncos vagyok. A legendákkal ellentétben a teste melegen simult hozzám, érintése olyan puha volt, mint a legfinomabb selyem. Mégsem volt több esélyem kiszabadulni szorításából, mintha acélból öntött karok fontak volna át. A pulzusom felgyorsult, az ájulás kerülgetett, amikor előrehajtotta a fejét, és megéreztem nyelve hegyét a nyakamon. Azt hiszem, egy pillanatra meg is állt a szívem, amint óvatosan megcsókolta a bőrömet, talán az ütőeret keresgélve alatta. Úgy éreztem, a vérem felismerte őt, lassabban és sűrűbben áramlott körbe a testemben, arra várva, hogy kiszabaduljon. Verejtékeztem, de ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy sokan zsúfolódtunk össze a szűk teremben. Vajon most azonnal végez velem, sok száz tanú szeme láttára? Sejtenem kellett volna, hogy valami ehhez hasonló fog történni. Valahányszor megbíztam valakiben, elárultak. Akikbe beleszerettem, mind meghaltak. Mivel Tomas már amúgy is halott volt, a sorsom ezúttal sem lesz más.

5 MEGÉRINT A SÖTÉTSÉG 1. fejezet A zonnal tudtam, hogy bajban vagyok, amint megláttam a gyászjelentést. Talán azért, mert az én nevem szerepelt benne. Csak azt nem tudtam, hogyan találtak rám, és melyiküknek volt ilyen sajátos humora. Antonio sosem volt oda a tréfákért. Nem tudtam eldönteni, hogy a halotti létforma miatt, vagy mindig is ilyen morózus seggfej volt. A gyászjelentés az irodai számítógépem képernyőjén landolt, a kedvenc utazási irodám lógója helyén. Úgy tűnt, egy újság oldalát szkennelték be, majd a képet háttérként mentették el a gépemen. Még nem volt ott, amikor fél órával korábban elindultam, hogy bekapjak egy salátát. Ha nem lettem volna annyira megrémülve, biztosan elcsodálkozom a teljesítményükön. Nem hittem volna, hogy Tony bármelyik talpnyalója egyáltalán felismer egy számítógépet. A szekrényben keresgéltem a fegyveremet, közben újra átfutottam a tréfamester beszámolóját kegyetlen halálomról, melynek aznap este kellene bekövetkeznie. Otthon jobb fegyvereim is voltak, no meg néhány egyéb meglepetés, de nem lett volna túl okos dolog hazamenni. Amikor nem volt indokom arra, hogy kockáztassam a lebukást a fegyverek miatt, csupán egy kis fiakon önvédelmi spray volt a retikülöm mélyére rejtve. Több mint három év viszonylagos nyugalom után néha már ezt sem éreztem szükségesnek. De most csak remélni tudtam, hogy óvatlanságom nem fog egyenesen a halálomhoz vezetni. A nevem mellett bekezdésnyi szövegben tárgyalták a sajnálatos incidenst, melynek rajtam kívül egy ismeretlen fegyveres is szereplője volt, meg két golyó a fejemben. Az újságon a másnapi dátum szerepelt, de az eset ma történik meg, 8.43-kor a Peachtree Streeten. Az órámra pillantottam: húsz perc múlva nyolc, vagyis egy órát adtak nekem. Ez is túlságosan nagylelkűnek tűnt Tonytól. Úgy sejtettem, csupán azért vagyok még egyáltalán életben, mert simán megölni

KAREN CHANCE 6 engem túl egyszerű lett volna. Valami különlegeset tartogatott a számomra. Végre megtaláltam a Smith&Wesson 3913-ast egy riói utazást hirdető mappa alatt. Átfutott az agyamon, talán ez is egy jel. Persze közel sem volt annyi pénzem, hogy elhagyjam az országot, és amúgy is, egy kerek arcú, kék szemű szőkeség elég kirívó jelenség lenne a sok kökényszemű szenyorita között. Fogalmam sem volt, akadnak-e Tonynak emberei Brazíliában, de nem okozott volna nagy meglepetést vele. Aki olyan régóta él a Földön, hogy már Michelangelót is az asztal alá itta, annak lehet egy-két jó kapcsolata. Kihalásztam egy csomag töltényt a táskám fegyvertartó rekeszéből, és megtöltöttem vele a Smith&Wessont. Ez volt az első fegyverem, a három táskával együtt egy Jerry Sydell nevű zsaru tanácsára vettem idestova négy éve. Sokakhoz hasonlóan ő is kicsit őrültnek tartott, de mivel segítettem felszámolni az egyik legnagyobb bűnszervezetet Philadelphiában, hajlandó volt ellátni néhány hasznos tippel. Ő segített beszerezni a kilenc milliméteres félautomata pisztolyt, mely kis markolatával jól a kezembe simult, ugyanakkor elég erős volt, hogy elriasszon mindent, ami két lábon jár. A szellemeken és más szörnyeken kívül bárki ellen hatásos mondta vigyorogva. Azokkal viszont egyedül kell boldogulnia. Két héten át mindennap tartott nekem lőgyakorlatot, és bár a végére sem lettem mesterlövész, azért kezdtem ráérezni. Azóta is igyekeztem elmenni a lőtérre, amikor csak megengedhettem magamnak, és eljutottam odáig, hogy igenis eltalálom a célt ha elég nagy, és elég közel vagyok hozzá. Titokban azt reméltem, soha nem kell másra lőnöm a céltáblán kívül. Nem az én hibám, hogy végül másképp alakult. Azt hiszem, Jerry kedvelt engem mivel a legidősebb gyerekére emlékeztettem és mindent megtett, hogy jó útra térítsen. Úgy vélte fiatal fejjel rossz társaságba keveredtem, ez mellesleg igazabb nem is lehetett volna. Amikor jobb belátásra tértem, a törvény oldalára álltam. Azt ugyan nem tudom, mivel magyarázta a tényt, hogy egy húszéves árva mindent tud az egyik legnagyobb bűnbanda belső titkairól, de az

7 MEGÉRINT A SÖTÉTSÉG bizonyos, hogy nem hitt a boszorkányos hókuszpókuszban", ahogy ő nevezte ezt a dolgot. Jerry a természetfeletti létezésének bármilyen formáját tagadta. Mivel nem akartam, hogy egy kipárnázott falú szobába dugjon, nem tettem neki említést a látomásaimról, és arról, milyen közel járt az igazsághoz a szellemekről és egyéb szörnyekről tett, humorosnak szánt megjegyzéseivel. Mindig is vonzottam magamhoz a szellemeket. Talán a jövőbelátó képességemnek volt valami köze hozzá, de bizonyosan nem tudom. Tony nagyon odafigyelt, mibe engedjen nekem bepillantást azt hiszem, attól félt, a végén megpróbálnám ellene fordítani a képességeimet, így aztán máig sem vagyok tisztában azzal, mit is tudok. Persze az is lehet, hogy csak azért gyűltek körém, mert én láttam őket. Nem lehet túl nagy élmény olyanokat kísérteni, akik tudomást sem szereznek a jelenlétükről. Na nem mintha engem kísértettek volna, de előszeretettel bukkantak fel a közelemben. Néha az előnyét is élvezhettem ennek, például amikor még tizenévesként azzal az idős hölggyel találkoztam egy sikátorban. A szellemeket általában szilárd, hús-vér emberként láttam, főleg amikor még újak" és erőtől duzzadóak voltak. Eltartott egy ideig, amíg rájöttem, mit is látok magam előtt. Afféle őrangyalként vigyázott az unokájára, akit életében segített felnevelni. A fiú tízéves volt, amikor a nagymama eltávozott, és az anyja pasija azonnal verni kezdte, amint odaköltözött hozzájuk. A gyerek alig egy hónapig bírta, és elszökött. A nagymama közölte velem, nem azért óvta a kölyköt egy évtizeden át, hogy most sorsára hagyja. Biztos volt abban, hogy Isten nem bánja, ha várnia kell rá még egy kicsit. Megkért, adjak annyi pénzt a gyereknek, hogy buszjegyet vehessen San Diegóba, ahol a nővére él. Természetesen erről sem szóltam semmit lénynek. Ő nem hitt semmi olyasmiben, amit nem látott, nem tudott megérinteni, vagy golyóval átlyukasztani. Ennek köszönhetően kevés közös témánk akadt. Mondanom sem kell, hogy a vámpírokban sem hitt, legalábbis addig az éjszakáig, amikor összeakadt Tony haverjaival, akik szétmarcangolták a torkát.

KAREN CHANCE 8 Tudtam, hogy mi fog történni Jerryvel, mert láttam magam előtt az élete utolsó néhány másodpercét, épp amikor a fürdőkádba készültem bemerülni. Mint mindig, most is élethűen, közelről láthattam a mészárlást. A szemem előtt lepergő jelenettől megtántorodtam, kis híján nyakamat szegtem a fürdőszoba padlóján. Miután csillapodott a reszketésem, és kezembe tudtam venni a telefont, tárcsáztam a tanúvédelmi program vészhívó számát. A diszpécser azonban kételkedett, én meg nem mondhattam el, honnan tudom, hogy mi van készülőben. Azt mondta, küld egy üzenetet Tonynak, de a hangjából úgy tűnt, inkább nem zavarná őt a hétvégén. Ezért hát felhívtam Tony kedvenc orgyilkosát, egy Alphonse nevű vámpírt. Emlékeztettem arra, hogy az ő dolga rájönni, hová dugott el engem a kormány, és nincs értelme olyan emberek kinyírásával magukra haragítani a Szenátust, akik semmit sem tudnak. Jerry értéktelen a számukra, hiszen az információi már rég nem aktuálisak. Soha nem voltam túl sikeres az események befolyásolásában, amelyeket előre láttam, de reméltem, a Szenátus megemlítése elég ahhoz, hogy Alphonse kétszer is meggondolja, mit tesz. A Szenátus egy csoportnyi vénségesen vén vámpírból áll. Ők hozzák a törvényeket, melyeket az alájuk rendelt lényeknek be kell tartaniuk. A halandókat ők sem becsülik többre, mint Tony és bandája, ugyanakkor szeretnének megmaradni a mítoszok világában, és igyekeznek elkerülni a túlzott feltűnést az emberek között. Nyilván nincs szükségük arra, hogy valaki közülük FBI ügynököket öljön. Alphonse azonban csak a szokásos blablával traktált, amíg az emberei igyekeztek lenyomozni a hívást. Végül csak arra ügyeltem, hogy mire bárki is odaér a lakáshoz, már egy buszon üljek, távolodva a várostól. Rájöttem, hogy mivel a kormány határozottan tagadja a vámpírok létezését, nincs sok esélyem arra, hogy megvédjenek velük szemben. Elfogadtam, hogy egymagam jobban boldogulhatok, és több mint három éven át ez jól is ment így. Egészen mostanáig. Az irodából semmit nem vittem magammal a fegyveren kívül. Ha az életedet igyekszel menteni, a fontossági sorrend jelentősen átértékelődik. Nem mintha egy kilenc milliméteres pisztoly sokat érne

9 MEGÉRINT A SÖTÉTSÉG egy vámpír ellen, de Tony alkalmanként embereket bérel fel kisebb feladatok elvégzésére. Reménykedtem, hogy engem nem tart olyan jelentős problémának, hogy egy nagyágyút küldjön. Nem dobott fel különösebben az ötlet, hogy pár golyóval a fejemben végezzem, de inkább vállaltam volna, mint hogy Tony egy újabb szerzeményévé váljak. Talán nem is hagyná, hogy átváltozzam. Egyszer egy médiumából vámpír lett, és minden intuitív képességét elvesztette. Tony az én adottságaimat nem kockáztatta volna. De persze ebben sem lehettem egészen biztos. Ha minden különleges tudásom elillan az átváltozás során, simán karót döfhet belém, hogy visszafizessen azért, amit ellene elkövettem. Ha viszont megőrzöm a képességeimet, lesz egy feltétlen hűséggel tartozó, halhatatlan segítőtársa, hisz szinte lehetetlen szembeszállnunk a minket átváltoztató vámpír akaratával. Ő mindenképp csak nyerhet, már ha a haragját félretéve képes ezt ugyanígy végiggondolni. Ellenőriztem a fegyvert, hogy teli legyen a tár. Ha elkapnak, nem leszek hajlandó harc nélkül megadni magam, és ha végképp rosszra fordul a helyzet, az utolsó golyót magamnak szánom, mielőtt a rohadék elé hurcolnának. A múltkori alkalommal ellentétben most még el kellett intéznem valamit, mielőtt új életet kezdek valahol másutt. A lehető leggyorsabban kislisszoltam az irodából, attól tartva, hogy Tony haverjai esetleg faragnak egy kicsit a hátralevő időmből. Nem a főbejáraton távoztam, a mosdó hátsó ablakát választottam. A tévében mindig olyan könnyűnek tűnik az ilyen mutatvány. Nekem sikerült lehorzsolnom a combomat, elszakadt a harisnyám, és az ajkamat is elharaptam, nehogy hangosan elkáromkodjam magam. De végül kint voltam, a keskeny mellékutcán leszaladtam a szomszédos mélygarázsba, és átvágtam egy gyorsétkezdén is. Rövid út volt, de annál nyomasztóbb. A jól ismert sikátorok hirtelen Tony bérgyilkosainak ideális búvóhelyeivé váltak, és minden kis zörejben a fegyverek hangját véltem felfedezni. A gyorsbüfé parkolóját erős halogénlámpák világították meg, így tökéletes célpontot nyújtottam, ahogy átvágtam rajta. Szerencsére a telefonfülkék az épület tövében, az árnyékban húzódtak meg. Az egyik működőképesnek látszó készüléknél megálltam, és előkotortam némi

KAREN CHANCE 10 aprót a tárcámból. A klubban senki nem vette fel. Húszat hagytam csengeni, közben azt mondogattam magamban, hogy ez még nem jelent semmit. Péntek este volt, talán meg sem hallották a csörgést a nagy hangzavarban, vagy egyszerűen nem volt idejük felvenni. Elég sokáig tartott gyalog eljutnom oda, mert igyekeztem észrevétlenül osonni, ugyanakkor nem kitörni a bokám az új, térd fölé érő, magas sarkú csizmámban. Csak azért vettem meg, mert remekül illett a cuki bőr miniszoknyához, amire az eladó csajszi beszélt rá. Azt terveztem, mindenkit elkápráztatok vele munka után a klubban, de egy biztos: ez a cucc nem menekülésre való. Jövőbelátó volnék, vagy mi, de gondolják, hogy megfordult a fejemben, hogy aznap teniszcipőt vegyek fel, vagy legalább lapos sarkút? Naná, hogy nem. Mint ahogy a lottón sem nyertem soha. Amit én látok, az többnyire a rémálmokhoz és a súlyos lerészegedés okozta képzelgésekhez hasonló egyveleg. A mai egyike volt azoknak a forró georgiai éjszakáknak, amikor a levegő nehéz dunnaként nyomja az embert, és a páratartalom az egekbe szökik. Az utcai lámpák pislákolása vékony ködön keresztül szűrődött át, ám a legtöbb világosságot a Hold fénye adta, megcsillanva az esőáztatta utcákon, ezüstösre színezve a pocsolyákat. Az éjszaka elcsente a házak színét, mindegyik egyforma, lágy szürke tónusban meredezett, a magasabb épületek teteje a sötétségbe veszett. Az óvárosban viszont mintha egészen más korba csöppentem volna. Főleg akkor éreztem így, amikor a West Peachtree Streeten elhaladtam a Margaret Mitchel-ház előtt. A hatást fokozta, hogy a sarkon befordult egy turistákat szállító lovaskocsi is. Az már kevésbé bájolt el, hogy a ló teljes vágtában közeledett felém, és csaknem elgázolt. Egy pillanatra láttam a kocsin ülők rémült arcát, akik az életüket féltve kapaszkodtak az ülésekbe. A kocsi ezután leugratott a járdáról, és rövidesen már hiába meresztettem utána a szememet. Teljesen összesarazott ruhámban kimásztam az árokból, és óvatosan kémleltem körbe. A mögülem felhangzó vidám kacaj magyarázatot adott arra, miért akart a szerencsétlen patás új sebességi rekordot felállítani. A könnyű esőben egy szinte észrevehetetlen kis ködgomolyag haladt el mellettem. Ráripakodtam, és toppantottam egyet.

11 MEGÉRINT A SÖTÉTSÉG Portia, ez nem volt vicces! Újra felhangzott a nevetés, és egy igazi déli szépség jelent meg előttem, jókora abroncsos szoknyában. Ó, dehogyisnem. Láttad az arcukat? Vidámság tükröződött a szemekben, melyek egykor az enyémnél is kékebbek voltak. Mára már a fölöttünk tornyosuló felhők szürke színét vették át. Előhalásztam egy zsebkendőt a táskámból, hogy letörölgessem a sarat a csizmámról. Azt hittem, erről már leszoktál. Ha elriasztod a turistákat, kivel fogsz játszadozni? Csupán néhány vállalkozás próbált úgy tenni, mintha Atlantának is olyan történelmi belvárosa lenne, mint mondjuk Charlestonnak, vagy Savannah-nak, ahol van értelme ilyen lovaskocsis városnézéseket rendezni. Ha Portia tovább szórakozik, a város minden maradék rusztikus bája amihez újabban olyan nevezetességek tartoztak hozzá, mint a Coca Cola központ, a CNN stúdió vagy a föld alatti pláza a süllyesztőbe kerül. Portia elragadó ajakbiggyesztést produkált. Ezt minden bizonnyal a tükör előtt gyakorolta, még életében. Te nem vagy vicces, Cassie mondta. Bosszúsan néztem rá, miközben igyekeztem megszabadulni a rám ragadt mocsoktól, de csak elkenni sikerült. Már soha többé nem fog normálisan kinézni a csizmám. Baromi vicces vagyok, csak nem ma este vágtam vissza neki. Újra esni kezdett, a vízcseppek keresztülhullottak Portián, hogy a járdán fröccsenjenek szét. Ezt mindig is utáltam, olyan érzés volt, mintha egy rosszul beállított tévé képernyőjét nézném. Ugye nem láttad mostanában Billy Joe-t? A védelmező szellememnek tartottam Billy Joe-t, bár ez a meghatározás nem egészen pontos. Valójában egy kellemetlenkedő alak, Aki amúgy néha a hasznomra vált. De abban a pillanatban nem nagyon válogathattam. Billy valaha ír származású amerikai volt, akinek gyanúsan bejött a lapjárás még 1858 ban. Pár felbőszült cowboy, aki teljesen jogosan átverve érezte magát, egy zsákba gyömöszölte, és

KAREN CHANCE 12 leúsztatta a Mississippin. Nagy szerencséje, hogy nem sokkal korábban egy arra utazó grófnőt megszabadított egy jókora nyaklánctól. Az ilyen ősi ékszerek ugyanis egyfajta természetfeletti akkumulátorként szolgálnak, magukba gyűjtik a mágikus energiát, és hosszú ideig képesek eltárolni. Amikor Billy Joe szelleme elhagyta a testét, a nyakláncba költözött. Ugyanúgy lakott benne, ahogy más kísértetek némiképp hagyományosabb helyeken, mondjuk kriptákban rendezkednek be. Az ékszerben rejlő erő elég volt ahhoz, hogy fenntartsa létezését, ám az időnként általam felkínált friss energia kellett ahhoz, hogy ennyire aktív legyen. 17 évesen, egy ószeresnél bukkantam a láncra, Billyvel azóta egy csapatot alkottunk. Persze nem küldhettem el őt magam helyett a klubba az üzenetemmel, de arra alkalmas volt, hogy figyelje, nem ólálkodik-e a közelben valami rosszfiú. Most mindenképpen elő kellett kerítenem, ahhoz azonban, hogy megtaláljam, szükségem volt egy kis segítségre odaátról. Elég sok szellem él Atlantában, legtöbbjük épp olyan átlagos, kísértgessünk, amíg itt vagyunk, aztán úgyis köddé válunk" típus, amilyen Billy Joe. Rajtuk kívül akad néhány védelmező szellem, és hébe-hóba egy energiagóc, na nem mintha ez utóbbiakat konkrétan a szellemek közé lehetne sorolni. Az ilyen jelenségekkel mentális kapcsolatba kerülni olyan, mintha egy természetfeletti moziban ülnénk, melyben ugyanazt a filmet játsszák újra meg újra annyiszor, hogy végül sírva rohannánk ki. És mivel a jelenetek általában valami súlyos traumát idéznek fel, nem túl szívderítő beléjük botlani. Miután ideköltöztem, a szabadidőmet több hónapon át azzal töltöttem, hogy feltérképezzem a környéket. Az egyik, amire különösen odafigyeltem, az energiagócok zónáinak behatárolása volt. Vagy ötvenet találtam közülük, akik a városban a polgárháború idején kitört tűzvészt elevenítették fel, ám legtöbbjük már túl gyenge volt ahhoz, hogy egy kis kellemetlen nyilallásnál nagyobb gondot okozzon nekem. A lakásom és az iroda között azonban volt egy erősebb. Ezen a helyen valaha egy falka kutya tépett szét egy rabszolgát. Miután balszerencsémre egyszer belefutottam, ezt követően mindig kerülőutat

13 MEGÉRINT A SÖTÉTSÉG tettem. Épp elég saját emlékem volt, amit a legszívesebben elfelejtettem volna, nincs szükségem mások tragédiáira. Portia persze nem közéjük tartozott. Néha úgy éreztem, náluk is rosszabb. Ő is olyan szellem volt, aki újra átéli halandó létének legszomorúbb pillanatait, ám nem efféle végtelenített moziként. Sokkal inkább azokra az emberekre hasonlított, akik kényszeresen mosnak kezet, akár napjában ötvenszer is. Ráadásul ő és társai szabadon mozogtak, társamul szegődhettek, hogy megállás nélkül zaklassanak. Billy Joe-t már leszoktattam erről, bármennyire fájlalta is, hogy fiatalon kellett meghalnia. Sajnos én sem hallgathattam a végtelenségig a pedig milyen csodás életem lehetett volna" történeteket, mert begolyóztam volna tőlük. Pechemre Portia beszédes kedvében volt, így legalább tíz percembe telt ezalatt részletes leírást hallgathattam végig az elefántcsont gombokról, melyeket a soha nem hordott esküvői ruhájára aggatott, míg megtudtam, hogy nem látta Billy Joe-t. Jellemző. Eddig szinte mindig azt kívántam, bárcsak felszívódna, és pont akkor teszi meg, amikor szükségem lenne rá. Türelmetlenségem kiülhetett az arcomra, mert a szellem a mondat közepén félbeszakította történetét a bálról, ahol két katonatiszt összeverekedett Portia táncrendjének utolsó kiadó helyéért. Ez volt az egyik kedvenc sztorija, és láthatólag zavarta, hogy nem hallgatom áhítattal. Nem figyelsz, Cassie. Valami baj van? és régimódi legyezőjének dühödt rebegtetésével jelezte, melegen ajánlja, hogy jó oka legyen viselkedésemnek. Tony rám talált, ki kell jutnom a városból. De előbb a klubba kell mennem, és jól jönne egy őrszem. Abban a pillanatban tudtam, hogy jobb lett volna tartani a szám. Portia szemei elkerekedtek, és lelkesen ütötte össze kesztyűbe bújtatott kezét. Ez nagyon jó. Majd én segítek. Izé, ez nagyon kedves tőled, Portia, de nem hiszem... Mármint sok út vezet a klubhoz, és nem figyelheted az összesét. Portia azonban rám vetette jól ismert, könyörtelen pillantását, és azonnal visszavonulót

KAREN CHANCE 14 fújtam. Szinte mindig nagyon kedves volt velem, de a jó ég tudja, mire lenne képes, ha magamra haragítanám. Keresek segítséget ígérte. Olyan lesz, mint egy buli. Alsószoknyái suhogásától kísérve elvonult, én pedig felsóhajtottam. Portia barátai között akadtak még nála is idegesítőbb szellemek, de most bármilyen segítség jól jött. És nem kellett attól tartanom, hogy Tony emberei kiszúrják őket. Még ha vámpírokat is küldött rám, előttük is láthatatlanok maradnak. Bármilyen furán is hangzik, a természetfeletti világban létezők túlnyomó többsége nem hisz a szellemekben. Ó, igen, azt hajlandók elismerni, hogy néha akad egy-két lélek, aki a sírja körül bóklászik egy darabig, mert nem hajlandó elfogadni a megmásíthatatlant. Azt azonban csak kevesen hinnék el nekem, milyen sokan léteznek ebben az állapotban körülöttünk, mennyire sokfélék, és egy részük miféle aktivitásra képes. Portia és Billy Joe ugyanazt jelenti nekik, mint a vámpírok az emberek számára ősi történetek és legendák, mindenfajta bizonyíték nélkül. Bizony, fura egy világban élünk. Pár perccel később megérkeztem a klubhoz, levegő után kapkodva és sajgó bokával, de épségben. Természetesen rossz ötlet volt idejönnöm. Még ha nem is követett senki, az irodában és a házban, ahol laktam, legalább tucatnyian tudták, hogy esténként itt is dolgozom. Ráadásul csak egy saroknyira volt a Peachtree-től, és most valahogy ez sem volt ínyemre. Ha végül mégis megölnek, megfogadtam, hogy visszatérek Tonyt kísérteni. De nem indulhattam sehová, amíg nem figyelmeztetem a lakótársamat, és nem búcsúzom el tőle. Épp elég bűntudatot éreztem már így is, nem akartam még egy összekuszált sorssal tetézni. A magas mennyezettel, fedetlen acélgerendákkal, graffitivel borított falakkal és jókora tánctérrel rendelkező klub nagyobb volt az átlagosnál. Azon az estén azonban akkora embertömeg vonaglott a villódzó fények alatt, hogy szinte klausztrofóbiás lettem. Örültem a nagy tolongásnak, mert így kisebb volt az esélye, hogy bárki is észrevegyen. Hátul osontam be a személyzeti részlegbe, ahová sikerült

15 MEGÉRINT A SÖTÉTSÉG minden probléma nélkül eljutni legalábbis ami a fegyveres, gyilkos szándékú problémákat illeti. Az egyik pultos srác megbetegedett, így Mike, amint meglátott, azonnal megpróbált rádumálni, hogy ugorjak be a helyére. Más alkalommal örömmel igent mondtam volna, mert a munka, amiért eredetileg alkalmazott, nem hozott túl sok borravalót. Hetente három estén tarot-kártyából jósoltam, bár sosem szerettem a kártyavetést. Csak azért használtam a paklit, mert mindenki ezt várta, de nem kellett az ősi ábrákat bámulnom ahhoz, hogy megmondhassam, mi fog történni. A látomásaim színes, szélesvásznú képi formában, térhatású hanggal, teljes részletességgel érkeznek. Az emberek azonban ragaszkodnak a régi külsőségekhez, hát megadtam nekik. Ahogy már mondtam, a rossz dolgokat könnyebben láttam meg. Aznap kénytelen voltam nemet mondani még a jobb pénzkereseti lehetőségre is. Úgy gondoltam, nem épp italok felszolgálásával akarom tölteni az utolsó órámat. Mi a pálya? kiáltott oda nekem Mike vidáman, miközben Tom Cruise-t is kenterbe verő ügyességgel dobálta a likőrös üvegeket, a körülötte állók üdvrivalgása közepette. Sóhajtottam, és benyúltam a táskámba. Az ujjaim a kifényesedett tarot-kártyák között matattak. A paklit a tizedik születésnapomra kaptam öreg nevelőnőmtől, Eugenie-től. Előtte egy jó humorérzékkel megáldott boszorkánnyal bűvöltette meg a lapokat, én pedig magammal hordtam a kártyát, mert jól el lehetett szórakoztatni vele a vendégeket. A jóslatok melyek afféle karmikus jelzőberendezésként működnek különös módon mindig igaznak bizonyulnak a pénzügyek terén. Feltartottam a paklit, és egy lap kipattant belőle. Nem épp az volt, amit látni szerettem volna. A Torony mondtam, miközben egy dübörgő hang szólalt meg. Visszacsúsztattam a lapot, és a többivel együtt a táskám mélyére süllyesztettem. És az jó? kérdezte Mike, de már el is vonta a figyelmét egy szőkeség dekoltázsa. Gyorsan bólintottam, és azonnal továbbálltam, elvegyülve a tömegben, mielőtt meghallott volna valamit. A hang

KAREN CHANCE 16 csupán egy fojtott károgás volt a dugig tömött táskámban, de nem kellett hallanom ahhoz, hogy tudjam, mit mond nekem. A Torony óriási, kataklizmaszerű változást jelent, olyasmit, ami az egész életünket fenekestül felforgatja. Egyre azt mondogattam magamban, hogy lehetne rosszabb előkerülhetett volna a Halál is, de mégsem nyugtatott meg igazán. A Torony sokak szerint a legrettegettebb lap az egész pakliban. A Halálnak sokféle jelentése lehet, a legtöbb nem szó szerinti értelemben vonatkozik az elmúlásra. A Torony viszont mindig súlyos gondokat vetít előre azok számára, akik békés életre vágynak. Felsóhajtottam vajon mi vár még rám? Végre megtaláltam Tomast a tömlöcben. Mike nevezte el így a legalsó szintet. Utat kellett törnöm magamnak a feketébe öltözött alakok tömegén, akik az üres poharakat pakolták tálcáikra. Tomas ennivaló volt, mint mindig már amennyiben zsánerünk a nyúlánk, izmos test, a mézbarna színű bőr és a fekete haj, mely kibontva viselője derekát verdesi. Tomas arca túl zord volt ahhoz, hogy jóképűnek lehessen nevezni, állcsontja előreállt, merev arcélekkel rendelkezett, ám bizonyos vonásai sokat finomítottak az összképen. Haját széles pánttal fogta össze, mint mindig, ha munkában volt. Ha nem dolgozott, jobban szerette szabadon hordani, egy-két tincs most is elszabadult, ott lifegett az arca körül. Az egyenruhát Mike választotta: fekete selyeming, pókhálószerű öltésekkel, mely többet fedett fel, mint amennyit eltakart. Szűk fekete farmer, mely második bőrként feszült rajta, és combközépig érő fekete bőrcsizma. Sokkal inkább tűnt egy sztriptízbár reklámarcának, mintsem pincérnek, de az egzotikus, bizsergető érzést keltő szexepil sok goth csajt indított be. Amúgy nekem sem volt kifejezetten ellenemre a látvány. Mike nagyjából egy éve találta ki, hogy Atlantában épp elég country és western stílusú bár működik, így aztán a megörökölt családi ivót átalakítva, a felső szinten egy egyre népszerűbb bárt, alul pedig egy vérbeli goth klubot üzemeltetett. A szomszédok közül páran morgolódtak, de a fiatalok imádták. Tomas olyan tökéletesen illett ide, mintha a berendezést gyártó cég szállította volna le. Személyével sokat lendített a hely forgalmán, de engem azért zavart, hogy munkaidejének

17 MEGÉRINT A SÖTÉTSÉG felét a felajánlkozások udvarias elhárításával kellett töltenie. Legalábbis úgy tűnt, elhárította őket, mivel a lakásra soha nem hozott fel senkit. Ennek ellenére Tomas hátterét ismerve néha elgondolkodtam azon, mennyire volt okos húzás tőlem, hogy megszereztem neki ezt az állást. Tomas már sokkal jobban nézett ki, mint amikor először találkoztam vele a hajléktalanszállón. A tekintete üres volt, ezt a halott pillantást nagyon is jól ismertem abból az időből, amikor magam is az utcán éltem. Lisa Porter, a szálló lelkiismeretes és gondoskodó vezetője mutatott be minket egymásnak, amikor épp egyik önkéntes szolgálatomat töltöttem ott. Beszélgetni kezdtünk, miközben az adományozott ruhákat válogattuk: használható, foltozgatást igénylő, valamint csak törlőrongyként használható kupacokba. Tomas személyiségéről sokat elárul az a tény, hogy még aznap este említést tettem róla Mike-nak, aki másnap, egy rövid beszélgetést követően már alkalmazta is. Mike szerint ő a legtökéletesebb alkalmazott, aki valaha neki dolgozott. Soha nem beteg, nem panaszkodik, és a megjelenése is ideális a munkára. Ez utóbbiban én sosem értettem egyet Mike-kal. Oké, ütős külsővel rendelkezik, de mindig úgy gondoltam, kellene egy szemölcs, vagy egy kis sebhely, valami azon az aranybarna bőrön, amitől valóságosabbnak tűnne. Így jobban hasonlított az élőhalottakra, mint bármelyik vámpír, akit ismerek. De ő nagyon is élt, és ha sikerül kellőképpen távol tartanom magamtól, akkor ez így is marad. Tomas, van egy perced? Nem számítottam rá, hogy meghallja a hangomat a dübörgő zenén keresztül, amit a DJ fülsiketítőén hangosra tekert, de bólintott. Mivel hamarabb bukkantam fel a vártnál, tudta, hogy történt valami. Keresztülverekedtük magunkat a tömegen, közben el kellett viselnem egy lila hajat és fekete rúzst viselő csaj vérfagyasztó pillantását, mivel észrevette, hogy elrablóm a fő látványosságot. De az is lehet, hogy a vigyorgó arcokat ábrázoló fölsőm és a fülbevalóim láttán készült ki. Általában igyekeztem, hogy amennyire tőlem telik, megfeleljek a goth ízlésnek bár a vörösesszőke hajhoz nem megy túl jól a fekete, de csak akkor, amikor dolgozom. Hamar rá kellett jönnöm, hogy senki

KAREN CHANCE 18 nem vesz komolyan egy jövendőmondót, ha pasztellszínekben pompázik. De a szabadnapjaimon fenntartottam magamnak a jogot, hogy ne úgy nézzek ki, mintha temetésre készülnék. Enélkül is épp elég nyomasztó volt az életem. A bár mögötti ajtón át a hátsó szobába vonultunk. Itt kisebb volt a zaj, persze ez csak annyit jelentett, hogy értettük egymás szavát, ha közel állva kiabáltunk, de a hangzavar kevésbé zavart, mint az, hogy nem tudtam, mit mondjak Tomas szemébe nézve. Hozzám hasonlóan ő is megjárta már az utcát. Velem ellentétben azonban ő csak saját magát bocsáthatta áruba. Soha nem szerettem a tekintetét, amikor a múltról kérdeztem, ezért általában kerültem ezt a témát. Felteszem, az övé is a szokásos történet volt. A legtöbb utcagyerek ugyanazt mesélhetné: hogyan használták ki, utána pedig hogyan hajították el. Úgy gondoltam, megtehetem neki azt a szívességet, hogy befogadom az üresen álló szobámba, és munkát szerzek neki. Ám az, hogy őt is elérje Tony haragja, túl nagy ár lett volna hat havi nyugodt életért. A kapcsolatunk nem volt olyan szoros, hogy kitalálhassam, miként védjem meg Tomast anélkül, hogy úgy tűnne, a sorsára hagyom. A gond részben az volt, hogy egyikünk sem nyílt meg szívesen, ehhez persze az is hozzájárult, hogy közös életünk nem indult zökkenőmentesen. A beköltözése estéjén, amint kiléptem a fürdőszobából, ott találtam őt az ágyamon fekve, meztelenül. A haja nagy tintapacaként terült szét a hófehér ágyneműn. Ledermedve álltam, Micimackós törülközőmet szorongatva, szájtátva bámultam rá. Ő pedig kinyújtózott az ágyon, mint valami nagymacska, kidolgozott izmai megfeszültek. Tökéletesen fesztelenül viselkedett, és azt is láttam, miért. Egyáltalán nem úgy festett, mint egy éhező utcakölyök. Soha nem kérdeztem a korát, de feltételeztem, hogy fiatalabb nálam. Túl fiatal ahhoz, hogy ilyen tekintettel nézzen rám. Képtelen voltam nem követni pillantásommal egyik kezét, mellyel végigsimított testén a mellkasától egészen az ágyékáig. Nyilvánvaló invitálás volt, de beletelt néhány másodpercbe, míg rájöttem, mi folyik itt. Végre megértettem: úgy érezte, nekem is a szokásos módon kell fizetnie azért, mert a pártfogásomba vettem. Az utcán semmit nem

19 MEGÉRINT A SÖTÉTSÉG adnak ingyen, így aztán, amikor kijelentettem, hogy nem fogadok el tőle pénzt, más módon akarta leróni a tartozását. Megpróbálhattam volna elmagyarázni neki, hogy egész élelemben kihasználtak, eszembe sem jutna, hogy én is ugyanezt tegyem mással. Ha mindezt elmondom, talán elkezdünk beszélgetni, és sok minden kiderült volna. Ehelyett sajnos pánikba estem, kilökdöstem őt a szobámból, sőt még a takarót is utána hajítottam. Máig sem tudom, mit gondolt erről az esetről, soha nem beszéltünk róla. Lassan kialakult köztünk egyfajta megszokott napirend: megosztoztunk a házimunkán, a főzésen meg a bevásárláson, mint két átlagos lakótárs. A titkainkat azonban megőriztük magunknak. Néha rajtakaptam, hogy furcsa tekintettel méregetett, feltehetően azon gondolkodott, mikor fogom a sorsára hagyni, mint eddig mindenki más. Most gyűlöltem magamat, hogy pontosan erre készülök. Mi van, korábban elengedtek? Megérintette az államat, én pedig hátraléptem, hogy minél távolabbról nézzek a hűséges szempárba. Nem volt kibúvó az alól, amit tenni készültem, de nem akartam látni, ahogy az arca elkomorul, és miattam az emberekbe vetett minden maradék bizalmát is elveszti. Nem. A testsúlyomat áthelyeztem egyik lábamról a másikra, miközben azon igyekeztem, hogy a hangom ne legyen máris túlságosan elutasító. Nem ő tehetett arról, hogy az életemet akár le is húzhatnám a vécén. Már megint. Mondanom kell valami fontosat, te pedig végighallgatsz, és azt teszed, amit kérek tőled, oké? Szóval elmész. Fogalmam sincs, honnan tudta. Talán a szememből olvasta ki. Lehetett tapasztalata az ilyesmiben. Nincs más választásom. Némán léptünk ki a hátsó ajtón az utcaszintre vezető lépcső körüli lebetonozott teraszra. Nem volt túl szép hely, de legalább a zaj alábbhagyott. A levegő esőszagú volt, de az egész délután gyülekező felhőkből most nem hullott az égi áldás. Ha sietek, talán odaérek a buszpályaudvarra, mielőtt teljesen eláznék.

KAREN CHANCE 20 Emlékszel, mondtam neked, hogy a múltban történt velem pár elég kellemetlen dolog. Igen, de most már nincs miért aggódnod. Én itt vagyok. Tomas mosolygott, és nem tetszett az, amit a tekintetéből kiolvastam. Nem akartam, hogy megkedveljen, és nem akartam, hogy hiányozzak neki. A francba, ez nem alakul jól. Úgy döntöttem, nem próbálkozom semmilyen mesével, ez amúgy sem erős oldalam. Komoly zűrbe keveredhetnék, és el akarok tűzni innen, mielőtt kitör a balhé. Ez sem volt túlságosan bő magyarázat, de hogy magyarázhatnám el valakinek, hogy a vámpír gengszter, aki felnevelt, és akit minden igyekezetemmel szeretnék elpusztítani, vérdíjat tűzött ki a fejemre? Tomas képtelen lett volna felfogni, milyen világból érkeztem, bármilyen hosszú ideig magyarázom. A lakásban minden cucc legyen a tied, csak a ruháimat vidd el a menhelyre. Lisa jó hasznukat fogja venni. Éreztem egy kis keserűséget, hogy hátra kell hagynom a nagy gonddal kiválogatott ruhatáramat, de már nem volt mit tenni. Cass... Beszélek Mike-kal, mielőtt elmegyek. Biztosan megengedi, hogy itt húzd meg magad pár hétig, arra az esetre, ha valaki a lakásban keresne. Jobb lenne, ha egy ideig a környékét is elkerülnéd. Az épület felső szintjén volt egy kis stúdiólakás, abból a korból, amikor a tulajdonosok rendszerint az üzletük felett éltek. Mike nemrég használta, feltehetően lakható állapotban volt. Sokkal jobban éreztem volna magam, ha tudom, hogy Tomas itt rejtőzködik. Rémisztő volt belegondolni, mi történne, ha egy csapatnyi dühödt vámpír törne be a lakásba, és helyettem őt találnák ott. Cassie fogta meg a kezemet Tomas óvatosan, mintha attól tartana, hogy elrántom onnan. Az első éjszakán megesett félreértés óta óvakodott megérinteni engem. Nem akartam félreérthető jelzést küldeni felé, ezért nem bátorítottam. Az igazat megvallva könnyebb volt uralkodnom magamon, ha megtartom a biztonságos távolságot. Nem akartam flörtölni vele sem a munkahelyen, sem otthon. Én is veled

21 MEGÉRINT A SÖTÉTSÉG megyek. Nyugodt hangon mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Nem akartam megbántani, de nem maradhattam, hogy megvitassuk a dolgot, mert egy bérgyilkos lihegett a sarkamban. Nem jöhetsz. Sajnálom, de két embert könnyebb megtalálni, mint egyet. Ráadásul, ha engem elkapnak... félbehagytam a mondatot, mert rájöttem: anélkül, hogy megveszekedett bolondnak tartana, nem tudom elmondani neki, milyen szörnyűségek várhatnak rám. Nyilvánvaló, hogy sok különös dolgot látott már életében, amíg az utcán élt, talán nyitottabb is volt az ilyen történetekre, mint a zsaruk, akik drogosként vagy elmebetegként kezelnek mindenkit, aki vámpírokat emleget. De még ha meg is tudtam volna győzni valahogy, most nem volt rá idő. Sajnálom, mennem kell. Nem épp így akartam búcsút mondani. Sok minden volt, amit eddig azért nem mondtam el Tomasnak, mert nem akartam, hogy úgy érezze, nyomulok rá. És most, amikor már bármiről beszélhettem volna, itt kellett hagynom. Elhúzódtam tőle, de nem eresztette el a karomat, a szorítása meglepően erős volt. Mielőtt tiltakozhattam volna, egy ismerős, de annál kellemetlenebb érzés kerített hatalmába. A nyirkos éjszakai levegőt hirtelen valami még hidegebb, sötétebb és barátságtalanabb közeg szorította ki. Nem tudom, hogy az átlagemberek mit éreznek a vámpírok közelében, de én világéletemben tisztában voltam azzal, ha megérkeztek. Talán ahhoz hasonló, amikor az emberek azt mondják, úgy érzik, hogy a koporsójukat ácsolják. Egy borzongás a gerinc mélyén, és a megmagyarázhatatlan balsejtelem, hogy valami rossz történik. A kísértetek közelében soha nem tört rám ez az érzés, de vámpírok megjelenésekor mindig. Felnéztem, és egy sötét árnyékot láttam elsuhanni az utcai lámpák fényében. Elég volt egy pillanat, és máris beleveszett az éjszaka sötétjébe. A francba! Előhúztam a fegyvert, és belöktem Tomast a raktárba. Nem mintha ez sokat segített volna. Ha Tony vámpírokat küldött rám, nagyobb védelemre lenne szükségünk egy zárt ajtónál. Láttam már, amint Tony

KAREN CHANCE 22 egy tömör tölgyfa kaput rántott ki a helyéről finom, gyűrűkkel teliaggatott kezével csak azért, mert nem találta a kulcsait, és ez felbosszantotta. Mi volt ez? Valaki, akivel nem akarok találkozni. Ránéztem Tomasra, és felrémlett előttem csinos arca, amint vérben ázik, és tekintetéből lassan elszáll minden élet. Nem igazi látomás volt, inkább csak a rám jellemző módon a létező legrosszabb eshetőséget képzeltem el, ám ez is elég volt ahhoz, hogy összeszedjem magam. A vámpírok nem fogják a fél klubot lemészárolni azért, hogy engem elkapjanak. Tony jobban tartott a Szenátustól, mintsem hogy áldását adja egy tömeggyilkosságra. Az azonban egy pillanatig sem zavarná, ha csak egy utcakölyköt kellene eltávolítania az útból. A kíméletlenségét már volt alkalmam megtapasztalni, amikor négyéves koromban árvává tett, csak azért, hogy teljes uralmat szerezhessen a képességeim felett. A szüleim akadályt jelentettek számára, úgyhogy megszabadult tőlük. Ilyen egyszerű ez. A Szenátus pedig nem csinál nagy ügyet egy olyan akcióból, amit simán rá lehet kenni az utcai bandákra. így aztán a legfontosabb feladatom az volt, hogy Tomast kimenekítsem a tűzvonalból. Ki kell jutnom innen, vagy mindenkit veszélybe sodrok. De most már rád is vadászni fognak, mert látták, hogy beszélünk. Azt hiszik, tudod, hogy hová akarok menni. Átvonszoltam Tomast a raktáron, közben törtem a fejem. Tiszta őrült voltam, hogy idejöttem, és hagytam, hogy meglássanak minket. Annak ellenére, hogy rendszeresen tagadtuk, a fél klub meg volt győződve arról, hogy együtt járunk. Ha Tony bérgyilkosai faggatózni kezdenek, és valaki ezt az infót közli velük, halálra kínozzák Tomast, hogy elárulja, hová szöktem. Meggondolatlan voltam, hogy kapcsolatot teremtettem még ha csak ilyen plátóit is bárkivel. Olyan voltam, mint valami méreg: aki érintkezésbe került velem, örülhetett, ha élve megúszta. Valahogy Tomast is ki kell menekítenem innen, akárcsak magamat, és neki is el kell hagynia a várost, ráadásul soha nem térhet

23 MEGÉRINT A SÖTÉTSÉG vissza. Pedig már egész normális életet épített itt fel magának az én segédletemmel. Az csak fokozta az aggodalmamat, hogy a vámpír futni hagyott minket. Láttam már őket, ahogy szinte beleolvadtak a viharos szélbe, olyan gyorsan repültek. Bőven lett volna ideje arra, hogy támadó kígyóként lecsapjon rám, vagy messzebbről, biztonságos távolból lelőjön. A vámpíroknak nincs szükségük fegyverekre a halandók ellen, de a Szenátus elvárja, hogy minél természetesebb módszerekkel likvidáljanak, így a legtöbben hordanak maguknál pisztolyt. A rám leselkedő alak sejthette, hogy nálam is van fegyver, de nem hiszem, hogy túlságosan tartott volna tőle, még ha nem is tudta, milyen pocsékul célzok. Legfeljebb azt remélhettem, hogy egy kissé lelassítom. Nem, csakis azért voltam még életben, mert a vadász azt az utasítást kapta, hogy játssza végig a játékot. A gyászjelentésben 8.43 szerepelt, tehát akkor kell bekövetkeznie. Szinte hallottam Tonyt, amint a család előtt büszkén meséli, hogyan szervezett egy utolsó látomást egykori prófétájának, akinek ezúttal még csak meg sem kellett erőltetnie magát. Kíváncsi voltam, vajon itt akar megölni, és a hullámat viszik ki a Peachtree-re, vagy előbb az elmémet hajtja az uralma alá, és rávesz, hogy a saját lábamon sétáljak ki a vesztőhelyre. Egyik megoldás sem volt igazán az ínyemre. Oké, ezt tedd fel, és hozd a kabátod. Gyűrd alá a hajadat mondtam, miközben megnyaltam teljesen kiszáradt ajkamat. Mike számos baseballsapkája egyikét a raktár polcán hagyta. Megragadtam, de Tomasnak esélye sem volt, hogy a hajzuhatagát eltüntesse alatta. Keresnünk kell valakit, akitől kölcsönkérhetsz egy kapucnis kabátot vagy dzsekit. Így túl könnyen felismernek. Talán az egyik goth megszán, és ad nekünk egy csuklyát. Ha sikerül eléggé elváltoztatnom Tomas külsejét, esetleg kisurranhat, amíg a vámpírok velem lesznek elfoglalva. Cassie, figyelj. Van egy... Soha nem tudtam meg, mit akart mondani Tomas, mivel ebben a pillanatban az ajtó úgy vágódott ki, mintha a zár sosem lett volna a helyén. Öt hatalmas vámpír rontott a helyiségbe. Úgy néztek ki, mint

KAREN CHANCE 24 egy csapat harcos focicsatár, akik underground bandát alakítottak. Óriási izmok, vállig érő, zselézett frizurák. Egy rövid pillanatig megmerevedve bámultunk egymásra. A méret igazából nem lényeges az élőhalottak birodalmában, de Tony kedvelte az efféle hústornyokat. Azt hiszem, a megfélemlítés volt velük a célja, amit az én esetemben tökéletesen el is ért. Rémületemet csak fokozta, hogy a támadók nem bajlódtak valódi arcuk kifinomult maszkok mögé rejtésével. Tudtam, hogy néz ki egy vámpír vadászat közben, hisz épp elégszer láttam már ilyet, de még így is rémálomként hatottak rám. Épp csak annyi időm volt, hogy átfusson az agyamon, valószínűleg már nem élek olyan sokáig, hogy aggódnom kelljen az ilyen rémálmok miatt. A vámpírok ezután szemkápráztató gyorsasággal támadásba lendültek. Az egyikükre rálőttem, valahol szívtájékon találtam el, de ez sem állította meg. Nem mintha ezt reméltem volna. Itt már nem volt mit tenni. Nem számítottam öt vámpír bérgyilkosra, egy fikarcnyi esélyem sem volt velük szemben. Tony sokkal dühösebb lehetett rám, mint gondoltam.

25 MEGÉRINT A SÖTÉTSÉG 2. fejezet A fegyvert kitépték a kezemből, engem pedig arccal előre a raktár téglafalának taszítottak. Ezzel egy időben a karomat olyan erővel csavarták hátra, hogy attól féltem, azonnal eltörik. Nem láttam, mi történik a raktárban, mivel az arcom a vakolatnak préselődött. A hátam mögül hallatszó zaj olyan volt, mintha az összes fémpolcot felborogatták volna. Valaki mérgesen felmordult, majd egy erős energiahullám söpört végig a helyiségen. Olyan volt, mint egy forró széllökés, apró szikrák ezrei égették a bőrömet. Ha lett volna elég levegő a tüdőmben, biztosan felsikítok, egyrészt a meglepően erős fajdalom, másrészt az elvetemült rohadék miatt, aki egy szemernyi esélyt sem adott nekem a menekülésre. Tony nemcsak hogy egy egész osztagnyi vámpírt küldött ellenem, de legalább az egyikük nagymester volt. Más nem tudott volna ilyen erejű energiát kezelni. Erre még öt hétköznapi vámpír együttesen sem lett volna képes. Ráadásul ez a mester nem is akármilyen lehetett. A legtöbb vámpír gyakorlatilag rabszolgaként tölti halhatatlan létét, azokat szolgálva, akik átváltoztatták őket. Nincs lehetőségük arra, hogy megszökjenek, vagy visszautasítsanak egy megbízást. Ám néhányan, akik életükben is kivételesen erős akaratúak voltak, az idő múlásával egyre nagyobb hatalomra tesznek szert. Amint elérik a mester szintet, szolgáikká tehetnek más vámpírokat. Emellett általában bizonyos fokú önállóságot kapnak átváltoztatójukkal szemben is. A hetedik szint a legalacsonyabb a mesterek között, nagy többségük nem is jut ennél tovább. Akiknek viszont sikerül, minden egyes létrafok megtételével újabb képességekre és egyre nagyobb szabadságra tesznek szert. Egész életemben nagymester vámpírok vettek körül. Voltak köztük hármas szintűek is, mint például Tony, és többször láthattam őket dühödten tombolni. De azelőtt soha nem éreztem, hogy az erejükkel lyukakat

KAREN CHANCE 26 égethettek volna a bőrömbe. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy Tony rábeszélt egy igazán tapasztalt, második vagy első szintű vámpírt, ugyan vegyen már részt egy kedélyes merényletben. Az én likvidálásom egyáltalán nem jelentett kihívást, mégsem volt semmilyen más magyarázat a történtekre. Odakiáltottam Tomasnak, hogy fusson, bár tudtam, hogy nem juthat messzire. Fogva tartóm ezt úgy értelmezte, még nem érzek elég fájdalmat, ha ilyen zajt tudok csapni. Lejjebb csúsztatta a fejemet tartó kezét a nyakamig, és megszorította. Az villant át az agyamon, remélem, leszek olyan szerencsés, hogy megfojt, mielőtt eszébe jutna, hogy le kell szállítania engem. Ez sem lenne ideális megoldás, de összehasonlíthatatlanul jobb, mint Tony rusnya arcát bámulni az örökkévalóságig. Egy másodperccel később, miközben már színes pettyek ugráltak a szemem előtt, és a fülemben egyre hangosabbá vált a dobolás, a vámpír fülsiketítő hangon felvisított, és eleresztett. Fuldokolva térdre rogytam, próbáltam levegőt erőltetni a tüdőmbe égő és nyilalló torkomon keresztül. A vámpír rángatózni kezdett, és úgy sikoltozott, mintha szét akarna robbanni. Eltartott egy kis ideig, amíg rájöttem, mi történt vele, mert nem mindennapos jelenség. Amikor megérintettem a meleg, szinte nedves tapintású, aszimmetrikus pentagramma körvonalait a hátamon, sok mindent megértettem. Az érzés olyan volt, mintha valaki perzselő olajat öntött volna a bőrömre. A másik árulkodó jel az volt, hogy a vámpír karját és mellkasának egy részét arany színben ragyogó csíkok lepték el, melyek sisteregtek és füstöltek, hamuvá égetve a húsát, egészen a csontokig. Miközben bámultam, az egyik olvadozó vonal elérte a kis sebhelyet a szíve felett, ahol a golyóm a testébe hatolt. Megdöbbenve, mozdulatlanul figyeltem az eseményeket. A jelek alakjából egyértelműen arra lehetett következtetni, hogy a védelmezőm munkához látott. Volt ebben valami ironikus, tekintve, hogy Tony maga karcoltatta a bőrömbe a pentagrammát. Azt hittem, csak átverés az egész, különben is, az eredeti ötszög forma megnyúlt, ahogy nőttem, a végén már csak egy ronda tetoválásnak tűnt, mely ott terpeszkedett a fél hátamon,

27 MEGÉRINT A SÖTÉTSÉG átnyúlva a bal vállamra is. Habár nem volt túl csinos, a jelek szerint kitűnően tette a dolgát. Ugyanakkor viszont az engem fojtogató vámpír nem volt mester az elsöprő energialöket valahonnan mögülünk érkezett, és hogy mire lenne képes a védelmezőm az egyik nagymenővel szemben, az már egészen más kérdés volt. Már ezt is nagy eredménynek tartottam. Eddig csupán egyszer lépett működésbe, de akkor közel sem hozott ilyen látványos eredményt. Csak a próbálkozó haramia karját égette meg, épp annyira, hogy legyen időm elszökni előle. Igaz, akkor csak egy ember akarta kioltani az életem. Lehet, hogy a pentagramma ereje az engem fenyegető veszély nagyságától függ? Volt egy olyan rossz érzésem, hogy ez hamarosan ki fog derülni. Tudtam egyet s mást a mágiáról, mivel Tony két jelvetőt is foglalkoztatott, hogy fenntartsa az otthonát és üzleteit óvó varázslatok tömkelegét. Tőlük tanultam meg, hogy három fő csoport létezik: a határőrök, az energiagócok és a védelmezők. Tony a határőröket vetette be, valahányszor el kellett rejtenie valamelyik illegális üzelmét vagyis állandóan. Az energiagócok ennél összetettebb jelenségek. Pozitív módon felhasználva minden stresszoldó kúrát vagy pirulát felülmúlnak, segítik leküzdeni az érzelmi problémákat is. Negatív hasznosításuk esetén ahogy Tony előszeretettel alkalmazta őket képesek befolyásolni bármilyen üzleti tárgyalás kimenetelét. Akik a gócok hatása alá kerülnek, hirtelen meglágyulnak, úgy érzik, semmi értelme a kemény pozícióharcnak, amikor sokkal egyszerűbb elfogadni Tony feltételeit. A védelmezőknek két fő típusuk létezik: a személyi védőpajzsok és a strázsák. Eugenie az előbbiekkel ismertetett meg még gyerekkoromban. Nélkülük a szellemek szellemeit is érzékeltem. Ezek azok a vékonyka energiafonalak, melyek a múltba nyúlnak vissza. Azt jelzik, hogy egykor, akár több száz évvel ezelőtt egy kísértet járt erre. Minél idősebb lettem, annál zavaróbbá váltak ezek az energiák. A bajt csak tetézte, hogy Tony régi kúriája egy indián temetkezési hely és a telepesek temetője között helyezkedett el. Eugenie végül megunta, hogy a figyelmem folyton elkalandozik a tanórák alatt, és megmutatta, hogyan vonhatok védőpajzsot magam köré. Segített abban, hogy

KAREN CHANCE 28 felfedezzem saját energiamezőmet, melyet egyesek aurának neveznek. E köré kellett védőfalat emelnem, a bennem lakozó erőt használva. Végül eljutottam odáig, hogy a pajzs működése teljesen automatikussá vált, a közelembe kerülő aktív szellemeken kívül minden más jelenlét érzékelését blokkolta. A védőpajzsok azonban csak annyira erősek, amennyire az őket létrehozó személy, hiszen mindenki a saját energiáját használja fel. Általában nem elég hatékonyak ahhoz, hogy ellenálljanak egy komolyabb spirituális vagy pszichés támadásnak. Ilyenkor kerülnek képbe a strázsák. A mágiahasználók által megidézett varázslatok célja, hogy megvédjenek egy személyt, tárgyat vagy helyszínt az ártó szándéktól. Úgy is lehet alakítani őket, hogy mindenfajta gonosz cselekedet visszaszálljon annak elkövetőjére. Az én esetemben így vált lehetővé, hogy ha valaki bántani akar, a végén fájdalomtól ordítva görnyedjen össze. Az efféle strázsák nagyon keresettek a természetfeletti világ szereplői között. Tony egyszer egy kisebb vagyont fizetett egy jelvetőnek, hogy készítsen egy speciális határőr-strázsa kombinációt egy teljes hajóraj számára, mely felettébb illegális rakományt szállított. A cél az volt, hogy a külső szemlélők számára csupán egy rakás korhadt bárkának tűnjenek, abból a fajtából, amire még a hatóság emberei sem szívesen szálínak át, hogy átkutassák. A jelvető azonban fiatal volt és tapasztalatlan. A varázslat elillant, pont akkor, amikor a hajók befutottak a célállomás kikötőjébe, éppen a parti őrség egyik naszádjának közelében. Tony elvesztette a rakományt, a jelvető pedig az életét. Túl fiatal voltam, hogy emlékezzem arra, milyen érzés volt, amikor a strázsa rám került, de bárki készítette is, nagyon értette a munkáját. Tony biztosan csinos összeget fizetett érte. A szemeim könnybe lábadtak az égett vámpírhús bűzétől. Nem mindennap érez ilyet az ember. Néhány másodpercnyi émelygés után rájöttem, hogy újra tudok mozogni. Gyorsan körülnéztem a fegyveremet keresve, ám szinte azonnal feladtam a kutatást, és bekúsztam egy felborult polc mögé. Sehol sem láttam a kilenc milliméterest, de nélküle esélyem sem volt, hogy eljussak az ajtóig. A né-