Jonas, George Megtorlás

Jonas, George Megtorlás Egy izraeli antiterrorista csoport igaz története BUDAPEST KIADÓ POPKULTÚRA KULTURÁLIS EGYESÜLET 1990

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: VENGEANCE The True Story of an Israeli Counter-Terrorist Team, Lester and Orpen Dennys/Collins, 1984 Fordította: Szántó Péter ISBN 963 292 067 8 George Jonas, 1984 Hungarian translation Szántó Péter, 1990

Barbara Amielnek és Assinak, Davidnek, Kathynek, Kopinak, Miltnek, Tonynak, Smadarnak és Yasirnak, és azoknak, akik meghaltak, azoktól, akik megmaradtak.

TARTALOM TARTALOM...4 ELŐSZÓ...5 PROLÓGUS: MÜNCHEN...11 I. RÉSZ AHOGY AZ ÜGYNÖK SZÜLETIK...21 1. AVNER...22 2. ANDREAS...51 II. RÉSZ VÁLTOZTASD MEG IZRAEL TÖRTÉNETÉT!...101 3. GOLDA MEIR...102 4. EFRAIM...117 III. RÉSZ A KÜLDETÉS...150 5. WAEL ZWAITER...151 6. A LE GROUP...169 7. MAHMOUD HAMSHARI...220 8. ABAD AL-CHIR...240 9. BASIL AL-KUBAISI...253 10. BEJRÚT ÉS ATHÉN...276 11. MOHAMMED BOUDIA... 300 12. A JOM KIPPURI HÁBORÚ...324 13. ALI HASSAN SALAMEH...346 14. LONDON...364 15. HOORN... 378 16. TARIFA...397 17. FRANKFURT...419 IV. RÉSZ BEJÖNNI A HIDEGRŐL...435 18. AMERIKA...436 EPILÓGUS...481 KRONOLÓGIA...498

ELŐSZÓ 1981 őszén kanadai kiadóm megkérdezett, nem találkoznék-e valakivel, akinek ugyancsak érdekes a mondanivalója. Alapos óvintézkedések egész sorozata után a találkozó létrejött, ahogy mondani szokták: valahol Észak-Amerikában. Ott, egy kicsiny irodában találkoztam a szóban forgó személlyel, aki elmondta, hogyan zajlott le Izrael terrorizmus ellenes harcának egyik jelentés epizódja: hogy miként tevékenykedett az a terroristaellenes kommandó, amelyet az izraeli sportolók 1972-ben történt müncheni lemészárlása után hoztak létre. Kiadom, még mielőtt összehozott volna vele, bizonyítékokat szerzett, hogy informátorom az, akinek mondja magát. A találkozó után magam is nyomozásba kezdtem, és ugyanarra az eredményre jutottam: az illető nem hazudik. Bizonyossá vált, hogy egy izraeli szuperügynökkel van dolgunk, aki amint ezt a kémek és titkos ügynökök világában mondják bejött a hidegről, azaz felhagyott a munkával, otthagyta a céget, dezertált. Tudomásunk szerint az izraeli ügynökök közül Ó volt az első ilyen. Elhatároztam, hogy tovább kutatok, és könyvet írok az ügynök történetéből. A következő év során Európa és Közel-Kelet számos országában jártam. Hosszabbrövidebb időt töltöttem két városban a vasfüggöny mögött, ahogy még akkoriban mondták. Ez idő alatt a világ legkülönbözőbb részein többször találkoztam informátorommal. Tanácsait követve további hat embert kérdeztem ki Németországban, Franciaországban, Izraelben, valamint az Egyesült Államokban. Saját ismeréseim közül is meghallgattam jó néhányat szakértőket, hivatalos személyiségeket, egyszerű embereket, akik az események egyik vagy másik elemér világították meg a számomra. Közülük sokat

bátran megnevezhetnék. Másokat nyilvánvaló okból nem. Ugyanezért fő forrásom kilétét sem fedhetem föl. Ami azt illeti, é maga is megfelelően gondoskodott róla, hogy ne kelljen kizárólag az én diszkréciómra hagyatkoznia, ha valaki kéretlenül szimatolna utána. Magáról is csak annyit engedett megtudnom, amennyire feltétlenül szükségem volt e könyv megírásához. Hogy jobban megismerhessem ezt a világot, kapcsolataim lehetővé tették, hogy megfigyelőként részt vehessek néhány kisebb akcióban. Európában működő ügynökök kíséretében láthattam valamit abból, milyen is a rutinmegfigyelés, követés, hogyan kell hamis papírokat vásárolni és hogyan lehet éket fölhasználni. Láttam, miként hozzák létre a biztonságos házakat (búvóhelyeket), hogyan lépnek kapcsolatba az informátorokkal és miként fizetik meg éket. Így saját szememmel láthattam valamit abból a világból, amelyről írni szándékoztam. A könyvben megírt események legtöbbje a maga idejében mindössze egy-két bekezdésnyi helyet foglalt el a napilapokban. Hivatalosan egyik ügyben sem zárult le a nyomozás, de némelyiket kezdettél fogva izraeli terroristaellenes akciónak tartották. A nemzetközi terrorizmussal és ennek elhárításával foglalkozó nem egy, mostanában írott könyv is megemlít közülük néhányat. A valós tények egy része megjelenik olyan oknyomozó újságírói művekben, mint Richard Deacon The Israeli Secret Service című munkája, vagy Stewart Steventől a The Spymasters of Israel, illetve David B. Tinnin és Dag Christensen munkája, a The Hit Team. Edgar O Ballance leírja, hogyan végeztek számos palesztin terroristával Európában Language of Violence című kitűnő könyvében. Szóval az alapvető információk nagyrészt ismertek voltak, de én mégis reméltem, hogy képes leszek mélyebb betekintést nyújtani a dolgokba.

Noha a következőkben semmi sincs, amit én találtam volna ki, előre tudtam, hogy művem nem felelhet meg a szigorú, történészi követelményeknek. Információim egy részének ez elkerülhetetlen volt egyetlen személy a forrása, s őt sem nevezhetem meg. Történetének bizonyos részleteit saját szavain kívül más nem erősíti meg. Más részletek ugyan megerősítést nyertek, ezeket viszont a könyvben meg kellett változtatnom, hogy védjem informátoromat és egyéb forrásaimat. 1 Ha egy történet bizalmas információn alapszik, az ideális újságírói gyakorlat szerint mindig két független forrásnak kell alátámasztania egymást: e könyvben ezt nem mindig tudtam megoldani. 2 Hasonlóképpen, amikor párbeszédeket, beszélgetéseket írok le, melyekről nem maradt fönn írásos feljegyzés, nem volt más választásom, mint elfogadni a már említett izraeli ügynök memóriáját, jóllehet valamennyien tudjuk, hogy az emlékezet időnként halványul, máskor meg önigazoló. Úgy döntöttem, hogy az ügynök történetét mintegy a háta mögül kikukucskálva mondom el, egyszerre két szálon futtatva a cselekményt: a saját nézőpontjából és a magaméból. Ugyanezt a módszert követtem a könyv számos más szereplőjénél is. Az egyes szám első személyű mesélési móddal szemben ez lehetővé tette, hogy az eseményeket informátoraim szemén át lássam, s ugyanakkor mégsem kellett mindent kritika nélkül elfogadnom tőlük. Akár az esküdt a bíróságon, a meglevő tényekből vonhattam le a következtetéseket. 1 Például a könyvben szereplő személyek fizikai leírását és személyes hétterét. 2 Noha két forrás magától értetődően magasabb szintet képvisel, mint egy, a módszer önmagában már szinte fétissé vált. Az amerikai újságírás az elmúlt években a kérdést már arra egyszerűsítette le Michael Ledeen szavaival, hogy nem az a kérdés, igaz-e valami, hanem hogy két ember, egymástól függetlenül, igaznak mondja-e.

Van azonban a bizonyítékoknak egy harmadik szála is, persze. Ezek a másodlagos forrásokból szerzett információk, amelyeket magában a szövegben vagy a jegyzetekben jelzek, oly módon, ahogy a jelenkori eseményeket leíró könyvek általában szokták. Amikor a köztudottnak hitt tények ellentmondanak saját információimnak s ez néha előfordul, ezt mindig jelzem. Miután a könyv nem nyilvánít véleményt, de felvet számos olyan kérdést, amelyről más-más emberek különbözőképpen gondolkodnak, azt tartom tisztességesnek, hogy fölvázoljam az olvasó számára saját nézetemet, elfogultságaimat. Mint a legtöbben, én is ellenzem a politikai terrort. Mi több, nem írom alá azt a cinikus nézetet, miszerint aki az egyik embernek terrorista, az a másiknak szabadságharcos. A terroristákról nem a céljaik állítják ki a bizonyítványt, hanem az azok elérésére igénybe vett eszközök. 3 Ugyanakkor azt az egyetemes tévhitet sem tudom elfogadni, hogy a terrorizmus végső soron hatástalan. Azt hiszem, ez merő öncsalás. Igaz, a terror gyakran nem hozza közelebb a kívánt célt, no de ugyanígy a hagyományos háború, a diplomácia és számos más politikai tevékenység sem. Ennek alapján vonjuk le tán azt a következtetést, hogy a háború vagy a diplomácia, mint olyan, hatástalan? Véleményem szerint a terrorizmus akár eléri a célját, akár nem mindenképpen rossz dolog. A terroristaellenes akciók azonban szintén vérontással járnak, járhatnak. Nyilvánvalóan számos 3 A nemzetközi terrorizmusról tartott 1979-es jeruzsálemi konferencia így határozta meg a terrorizmust: Ártatlanok szándékos, módszeres meggyilkolása, megsebesítése és megfélemlítése azért, hogy a félelem keltésével politikai célokat érjen el. (Henry Jackson amerikai szenátor záróülésen tett nyilatkozatából idézi a Jonathan Institute, 1980-ban.)

etikai kérdés vetődik föl, amikor olyasvalaki történetét mesélem el, aki kormánya megbízásából tizenkét embert ölt meg saját kezűleg közülük hetet szándékosan és hidegvérrel. Nem is próbálok e kérdésekkel foglalkozni. Amennyire egyáltalán megválaszolhatók, a könyv egésze felel rájuk. Ha Izrael és ellenségei közül kell választanom, Izraelt választom. Két okból (túl azon a tényen, hogy magam is zsidó vagyok.) Először is: a társadalmi rendszerek közül számomra a legrokonszenvesebb a liberális demokrácia, és a Közel-Keleten Izrael jár a legközelebb ahhoz, hogy liberális demokrácia legyen. Másodszor: noha különösen az utóbbi időben ez nincs mindig így, mégis, a közel-keleti konfliktus egésze során Izrael mérhetően magasabb erkölcsiséggel intézte a dolgokat, mint ellenfelei. És, noha némiképp rokonszenvezek a palesztin üggyel, egy cseppnyi rokonszenv sincs bennem azok iránt, akik ezt terrorral próbálják elősegíteni. Toronto George Jonas

Így szól az Úr Isten: mivelhogy a filiszteusok bosszúból cselekedtek, s kegyetlen bosszút álltak lelkökben megvetéssel, hogy elveszessék Izráelt örök gyűlölséggel; Ezokáért ezt mondja az Úr Isten: imé, én kinyújtom kezem a filiszteusokra És cselekszem rajtok nagy bosszúállásokat fenyítő haragomban, hogy megtudják, hogy én vagyok az Úr, ha bosszúmat állom rajtok Ezékiel Könyve 25:15-17 Nem fogják elhinni ilyennek a világot, mert nem vették észre; hogy ilyen. Graham Greene: A szökés módjai

PROLÓGUS: MÜNCHEN Ha összehasonlítjuk azzal a gonoszul elegáns vonalvezetéssel, amely a legtöbb korszerű, automata gyalogsági fegyvert jellemzi, a Kalasnyikov géppisztoly szögletesnek és nehéznek látszik. A fegyver, hivatalos nevén az AK-47-es, állítólag egy szibériai paraszt találmánya. Legalábbis így szól azon legendák egyike, amely a nemzetközi terrorizmus e legkedveltebb harci eszköze köré szövődött. A Kalasnyikov egyszerű és nyers. A 87 centiméter hosszú fegyver tusa és markolata sötétszéke árnyalatú fából készült, amelyet két helyen megszakítanak a szürke fémszerkezetek. A középső rész a závárzatból és a ravaszmechanizmusból áll, valamint a tárból, amely lágy ívben hajlik le és előrefelé. Egy tárban harminc 7,62 milliméteres lövedék van: rövid ólomgolyók, mindenen áthatoló kőkemény acélmaggal. Automatikus tüzelésre beállítva a Kalasnyikov percenként száz ilyen lövedéket képes acélpontra zúdítani. A golyók másodpercenként 710 méteres sebességgel hagyják el a rövid, huzagolt csövet azaz óránként mintegy 2600 kilométert tesznek meg. A fegyver számos modelljét állítják elő a Szovjetunióban és a Varsói Szerződés más államaiban. Rövid távolságból a Kalasnyikov képes arra is, hogy a szó szoros értelmében kettészeljen egy embert. 1972. szeptember 5-ének éjszakáján számos ilyen AK-47-est vett ki gondosan zsírozott csomagolásából a Fekete Szeptember nyolc terroristája. Hamarosan már úton is voltak a Conollystrasse 21., a müncheni olimpiai falu egyik háztömbje felé, amelyben az izraeli sportolók laktak. A fedajinokat (gyakran ezzel az önfeláldozó férfi jelentésű arab szóval illetik magukat az iszlám terroristák) először hajnali négykor vették észre, amikor

a Kusoczinskidammnál átmásztak a kétméteres szögesdrót kerítésen, jóllehet, ekkor még senki sem tudta róluk, hogy azok, amik. Az a pont, ahol bejutottak az olimpiai faluba, alig 45 méternyire volt az izraeli sportolók szállásától. Ezt a kis távolságot még lassan, óvatosan haladó emberek is megteszik egy vagy két perc alatt. Ennek ellenére már huszonöt perccel is elmúlt négy óra, mire a terroristák a Conollystrasse 31. első apartmanja ajtózárába illesztették álkulcsukat. Hogy a bejutáshoz kaptak-e belső segítséget magából az olimpiai faluból, ez azóta is vitatott kérdés. 1 Elsőként Yossef Gutfreund birkózóbíró hallotta meg őket, ez a száznegyven kilós óriás. Jóllehet, egy pillanatig nem tudta, vajon a neszek nem szobatársától, Moshe Weinberger birkózóedzőtől származnak-e, aki kimaradt éjszakára, és ezért pótkulcsot kapott, az ajtón túli arab nyelvű suttogás azonnal meggyőzte a veszélyről. Éppen ez volt egyébként a szó Veszély amit héberül elkiáltott, fölébresztve harmadik szobatársát, miközben testét, a lassan nyíló ajtónak vetette. A következő néhány másodpercben nyolc arab próbálta benyomni az ajtót Gutfreunddal szemben. Mindkét oldal akkora erőt fejtett ki, hogy a kilincs és a zsanérok teljesen megnyúltak, elcsavarodtak, amint a későbbi vizsgálat kimutatta Ez a rövid ütközet azonban elég időt adott Gutfreund csapattársának, Tuvia Sokolovsky súlyemelőedzőnek ahhoz, hogy kitörje az ablakot és elmeneküljön. 1 A kubai, szíriai és bolgár csapatok az olimpiai falu túlsó végén voltak elszállásolva. A teljes távolság azonban a Strassberger Strasse (ahol ezek a csapatok aludtak) és az izraeli csapat épülete között nem több mint négyszáz méter. Az olimpiai falu részletes tervrajzát illetően lásd Serge Groussard The Blood of Israel (New York; Morrow, 1975) című könyvét, ezt a gondosan, alaposan megírt művet, amelynek számos tényére hagyatkoztam e fejezetben.

Az 1. számú apartman másik négy lakója nem volt ilyen szerencsés. Amitzur Shapira futóedzőre, Andrei Spitzer vívómesterre, Kehat Shorr céllövőedzőre és Yacov Springer súlyemelőbíróra fegyvert szegeztek, megpofozták és kivégzéssel fenyegették őket, hogy kiszedjék belőlük, hol tartózkodik a többi izraeli. Bántatlanságot ígértek annak, aki kopogtat egy olyan apartman ajtaján, amelyben izraeli sportolók tartózkodnak, s bejuttatja a fedajinokat. Gutfreund esetében azonban jobbnak látták, ha nem is próbálkoznak ajánlataikkal. Inkább megkötözték, mint Sámsont a bibliai elődeik, a filiszteusok. Mivel az izraeliek nem segítettek, az arabok úgy döntöttek, hogy földerítik az egész Conollystrasse 31-et, ahol egyébként az uruguayi és hongkongi sportok is laktak. Kihagyták a kettes, a négyes és az ötös apartmant, ahol pedig nyolc izraeli aludt 2, elfogták viszont a hármas apartmanban lakó hat sportolót: Eliezer Halfin, Mark Slavin és Gad Zobari birkózókat, valamint David Marc Berger, Zeev Friedman és Yossef Romano súlyemelőt. Mielőtt azonban bejutottak volna a 3. apartmanba, meg kellett küzdeniük a későig kimaradt Moshe Weinbergerrel, aki most botorkált hazafelé, végig a Conollystrassén. Weinberger körülbelül olyan testes volt, mint Gutfreund, s legalább olyan bivalyerős. Az egyik terroristát leütötte, és rövid időre is csak úgy tudták legyűrni, hogy közelről az arcába lőttek. Weinberger azonban súlyos sebesülten sem adta föl. Miután a 3. apartmanban levőket elfogták, és a Conollystrassén az 1. apartman felé terelték. Gad Zobari úgy döntött, hogy 2 E szobákban lakott öt sportoló, két orvos, és az 5. apartmanban Shamuel Lalkin, az izraeli küldöttség vezetője, akit a terroristák leginkább szerettek volna elkapni. Groussard és mások fölhívják a figyelmet arra, hogy az izraeli biztonsági emberek, akik jól tudjuk együtt utaztak Münchenbe a csapattal, a terroristatámadás éjszakáján valamiért nem voltak a helyükön (feltehetőleg a 6-os számú apartmanban).

nekiiramodik és szökni próbál. Noha a fedajinok jó néhány sorozatot kilőttek rá, az egyenetlen terepen cikcakkban futó zömök kis birkózónak sikerült biztonságba jutnia. Ezt a pillanatot ragadta meg Weinberger, és akkorát behúzott az egyik terroristának, hogy annak eltört az állkapcsa, és ájultan esett össze. Egy másik azonban többször mellbe lőtte Weinbergert, aki szintén a földre rogyott. Most a súlyemelő Yossef Romanón volt a sor. Mielőtt még a terroristák megkötözhették volna, csapattársával. David Marc Bergerrel együtt az 1. apartman konyhaablakán át próbált meg kitörni. Amikor ez nem sikerült, Romano fölragadott egy kést a konyhaszekrényről, és megsebezte a fején az egyik terroristát. Ennek olyan fájdalmai voltak, hogy rémületében elfelejtette a fegyverét használni, menekülni próbált, a mögüle előbukkanó arab azonban egy teljes sorozatot eresztett Romanóba. A súlyemelő is összeesett. Másnap reggel a mentősök megpróbálták elszállítani, a holttest a jelentések szerint derékban kettészakadt. Weinberger azonban még élt, és még mindig nem adta föl a harcot. Ahelyett, hogy minél távolabbra kúszott volna az 1. apartmantól, amikor magához tért kint az utcán, bevonszolta magát az épületbe, hogy újból szembeszálljon a terroristákkal. Megrémülve a feléjük támolygó, vérző hústömegtől, az arabok nem lőttek rögtön. Weinbergernek még jutott ideje arra, hogy megüsse az egyiket, és konyhakést ragadva megsebezzen egy másikat a karján, mielőtt közvetlen közelről s most már halálosan, fejbelőtték. Ekkor hajnali öt óra körül járt az idő. Az akciónak ebben a kezdeti szakaszában, amely mintegy huszonöt percig tartott, a Fekete Szeptember emberei megöltek két izraeli atlétát, elfogtak kilencet, kettő pedig megszökött. A terroristáknak nem sikerült megtalálniuk az épületben tartózkodó további nyolc izraelit.

A küzdelem és lövöldözés huszonöt perce alatt az olimpiai falu biztonságáért illetékesek csak zavaros jelentéseket kaptak valamiféle rendbontásról a Conollystrasse 31. háztömbje környékén. Ez tulajdonképpen érthető is volt. A legtöbb sportoló és sportvezető mélyen aludt. Az ütközet raja nem volt egyenletes: kiáltások, lövések, köztük hosszú csend. Aki fölébredt a lármára, nem foghatta föl rögtön, hogy mit is hall. Hallgatózott egy darabig, s mert nem észlelt semmit, tán ismét elaludt. Az a néhány meg, aki fölkelt, hogy körülnézzen, nem látott semmit. A faluban alig múlt el éjszaka valamiféle bajnokság ünneplése nélkül, ez pedig mindig lármás vidámsággal és tűzijátékkal járt. Az izraeliek jó néhány álmos szomszédja valami ilyesfélének gondolta a terrorista akciót is. Végül is egy magányos, fegyvertelen nyugatnémet biztonsági őr volt az első, akit vizsgálódni a helyszínre küldtek: 4:55-kor, vagy valamivel később. Ő meglátta a Conollystrasse 31. kapujában álló csuklyás terroristát, bekapcsolta a rádiót és bénultan motyogta: Was soll das heissen? Mit jelentsen ez? A terrorista nem válaszolt, hanem eltűnt az ajtó mögött. Eközben a két megmenekült izraeli megszólaltatta a valódi riasztószirénát is. Egyikük abból az épületből, ahol a dél-koreaiak laktak, a másik pedig az olaszok szállásáról. A hatóságok fél órán belül a terroristák követeléseit is megkapták, több példányban, gépelve, angolul. S hogy súlyt adjanak mindennek, a fedajinok az utcára hajították Moshe Weinberger véres tetemét. Az első követelésük az izraeli katonai rezsim által őrizetben tartott 234 fogoly szabadon bocsátása volt. A 234 név szépen föl is volt sorolva a gépelt papírokon. Megneveztek azután néhány olyan embert is, akit a nyugatnémet szövetségi kormány tartott őrizetben, például a Baader-Meinhof terrorszervezet az év

júniusában letartóztatott vezetőit, Ulrike Meinhofot és Andreas Baadert. Követeltek továbbá a fedajinok három repülőgépet is, amely majd biztonságos helyre viszi őket, miután a többi követelésük teljesült. A közlemény reggel 9 óráig adott határidőt a hatóságoknak. Ezt az időpontot követően ki fogják végezni a túszokat, egyszerre, vagy egymás után, írták. A szokásos tárgyalások következtek. Közben magas rangú nyugatnémet kormányhivatalnokok egy szövetségi és egy bajor miniszter, az olimpiai falu polgármestere, egy másik volt polgármester és München városának akkori rendőrfőnöke bátor egyéni gesztusként fölajánlkoztak fogolynak a túszok helyett. A fedajinok visszautasították az ajánlatot. A határidőt déli 12 órára módosították. A jelentések szerint Willy Brandt nyugatnémet kancellár közvetlen konzultációt folytatott Golda Meir izraeli miniszterelnök-asszonnyal. Tíz percig tárgyaltak telefonon, az előre megjósolható eredménnyel. Izraelnek a terrorizmussal kapcsolatos álláspontja világszerte ismert. Nincs tárgyalás! Soha. Semmilyen. Semmiféle körülmények között. Noha a németek nem próbálkoztak azzal, hogy hivatalos nyomást fejtsenek ki az országra, számos bizonyítéka van annak, hogy az izraeli kormány magatartását fölöslegesen és veszélyesen merevnek találták. Miért nem engednek szabadon legalább mondjuk egy tucat terroristát? Miért nem teszik lehetővé, hogy a fedajinok, megőrizve büszkeségük látszatát, átadják túszaikat, és elmenjenek a csudába Münchenből? A németek a maguk részéről nagyon szívesen átadnák nekik Ulrike Meinhofot és Andreas Baadert, amint ezt nagyon világosan ki is mondták, rögtön a tárgyalások legelején. A tárgyalás folytatódott. A határidőt újra meg újra kitolták, egészen este 9 óráig. A terroristák végül már

csak egy repülőgépet követeltek, amelyik Kairóba viszi őket és túszaikat. Ott majd, mondták, ha az izraeli kormány nem adja ki palesztin foglyait, kivégzik a sportolókat. Ez is valamiféle minimális engedmény volt az eredeti követeléseikhez képest: eleinte még azzal fenyegetőztek, hogy itt, rögtön, lemészárolnak mindenkit, ha az összes követelésük nem teljesül, mielőtt a gépük Münchenből fölszáll. Este nyolckor a terroristák és foglyaik vacsorát kaptak Brandt kancellár a televízió képernyőjén elítélte a terrortámadást, és kifejezte reményét a kielégítő megoldásra. Javasolta továbbá, hogy az olimpiai játékokat ne szakítsák félbe, amint az izraeli kormány követelte a lemészárolt két atléta emlékére. Brandt kancellár véleménye szerint ez fölérne a terroristák győzelmével. Kétségkívül így is lehet-nézni a dolgot, ha azonban folytatódik az állítólagosan a békét és testvériséget jelképező olimpia, mintha a két gyilkosságnak semmi jelentősége nem volna, ez is elég könnyen tekinthető a terrorizmus győzelmének. Mindenesetre aznap délután a versenyző nemzetek lobogóit félárbocra eresztették. Azaz Tíz arab ország küldöttsége haragosan tiltakozott, s a németek engedelmesen ismét a zászlórudak csúcsaira húzták az ő lobogóikat. Este 10 óra 20 perc táján két helikopter emelkedett föl az olimpiai falu melletti füves tisztásról, hogy elinduljon a München-Fürstenfeldbrucki reptérre. A kilenc túsz és a nyolc fedajin Volkswagen buszokon jutott el a helikopterekhez. Jóllehet a nyugatnémet hatóságok az izraeli kormány teljes egyetértésével addigra már eldöntötték, hogy semmiképpen sem engedik Kairóba jutni a terroristákat és foglyaikat, útközben semmiféle kísérletet nem tettek a fedajinok megtámadására. Visszatekintve bár Dr. Utólag mindig okos ez alighanem azt jelentette, hogy a legjobb alkalmat elszalasztották.

A fürstenfeldbrucki repülőtéren, huszonöt kilométernyíre a város központjától, már felgyorsultak az események. A gépek negyedóra alatt értek ide az olimpiai falutól. A két helikopter az egyikben négy, a másikban öt tússzal 10:35-kor szállt le, talán kilencven méternyire a Boeing 727-estől, amely a terroristák így tudták föl volt készítve arra, hogy az arabokat és túszalkat Kairóba vigye. Négy fedajin kiszállt a helikopterekből, és megindult a repülőgép felé, hogy ellenőrizze azt. Négy perccel később a rosszul megvilágított repülőtéren, nagy távolságból öt nyugatnémet mesterlövész tüzet nyitott rájuk. Némelyiket eltalálták, némelyik visszalőtt. A két helikopter négy német pilótája megpróbált elmenekülni. Kettőnek sikerült, a másik kettő viszont kereszttűzbe került, és súlyosan megsebesült. Az izraeli foglyok tehetetlenek voltak. Gúzsba kötve, a szemükön kendővel ültek a helikopterekben. Talán meglepő, de a fedajinok nem ölték meg rögtön őket. Talán nem akarták kijátszani az utolsó ütőkártyájukat? Vagy túlságosan el voltak foglalva azzal, hogy viszonozzák a mesterlövészek tüzét, s hogy lebukjanak azok golyói elől? Esetleg egy kicsit nehezükre is esett megölni kilenc védtelen embert? Elvégre létezik valami elemi, ösztönös gátlás, amely néha még a legelvetemültebb gyilkos kezét is lefogja. Ugyanakkor elutasították számos német ajánlatot is, hogy adják meg magukat, jóllehet tudták, hogy ezzel megmentenék a bőrüket. A tűzharc körülbelül egy és egynegyed órán át tartott. A németek nem tudták kimozdítani a terroristákat a helikopterek alól, tűzerejüket pedig, a túszok jelenléte miatt, meglehetősen korlátozottan vehették igénybe. Ezért éjféltájban úgy döntöttek, hogy hat páncélautó fedezetében gyalogsági támadást indítanak. Alighogy a támadás megkezdődött, az egyik arab kézigránátot vágott annak a helikopternek a

belsejébe, amelyik az öt izraelit őrizte. A gép hatalmas tűzgolyóként robbant föl. Néhány másodperc múlva a többi terrorista agyonlőtte a másik helikopterben lévő négy túszt. Groteszk módon, ha a páncélos támadás késik néhány percet. Zeev Friedman, Yacov Springer, Eliezer Halfin és a gigászi Yossef Gutfreund talán túlélhette volna az egészet. Addigra ugyanis már sikerült valamennyire meglazítaniuk köteleiket a szakértők utóbb fogsornyomokat találtak a vastag köteleken, amelyekkel az üléshez erősítették őket, s néhány perc vagy tán másodperc múlva, kiszabadulva, meglephették volna a helikopter előtt lövöldöző két arabot. Nincs kétség, hogy igyekeztek volna megszerezni a fedajinok fegyvereit és kiszabadítani magukat a fogságból. Hogy Amitzur Shapira, David Marc Berger, Andrei Spitzer és Kehat Shorr mit tett, vagy mit tett volna, azt már senki sem tudja megmondani a felismerhetetlenségig összeégtek. Az öt túlélő arab közül csak kettő folytatta a harcot. A rendőri és határőri egységek a következő negyedórában megölték az egyiket, egy Essafadi avagy Issa nevűt. Ő volt az, aki a kézigránátot bedobta a helikopterbe. Ugyanekkor elfogták a Badran nevű, súlyosan sebesült terroristát is. Két másikat, el-denawit és Samir Talafiket szintén foglyul ejtették, egyetlen karcolás sem érte őket, de vagy negyedórája már halottnak tettették magukat. Az utolsó terrorista egy szíjas testű, folyamatosan dohányzó palesztin volt, akit Tonynak 3 hívtak, de 3 Néhány forrás szerint a csapat vezetője Tony volt. Mások ezt a szerepet Issának szánják. Edgar O Ballance Language of violence (Novato Calif. Presidio, 1979) című könyvében azt úja, hogy Tony igazi neve Mohammed Masalhad volt. Foglalkozása építész, dolgozott az olimpiai falu építésén, és éppen azért küldték ki Líbiából a feladatra, mert ismerte a helyszínt. O Ballance idézi az An Nahar című arab újságot, amely szerint a kézigránátot nem Issa, hanem Badran dobta, a másik helikopterben pedig a

szerette magát harci nevén Guevarának neveztetni. Akármilyen emberi tulajdonságai hiányoztak is, a bátorság nem volt a hiányzók között. További egy órán át váltakozva lövöldözött és bujkált a német katonák elől. Eközben nyakon lőtt még egy határőrt. Végül hajnali fél kettőkor sarokba szorították és megölték. Az akció véget ért. Másnap folytatódtak az olimpiai játékok. A Szovjetunió abban az esztendőben ötven aranyérmet nyert. Az Egyesült Államok a második helyen végzett, harminchárom arannyal. lövöldözést el-denawi kezdte (idézett mű: 124. old.). Ahogy O Ballance rámutat, az események pontos sorrendje, csakúgy, mint a terroristák személyazonossága, nehezen megállapítható.

I. rész Ahogy az ügynök születik

1. AVNER Avner már akkor sejtette, miről fog szólni a levél, amikor föltépte a barna borítékot. Legalábbis tudta, hogy kitől jött és miért. Az ilyen dolgokban sohasem csapta be a hatodik érzéke. Ez az utóbbi jól is jött, merthogy tudta: a többi öt érzéke csak amolyan átlagos. Látása a hétköznapi élethez megfelelő, álmai igazán csillogó foglalkozásaihoz képest azonban nem igazán jók: sem vadászpilóta, sem pedig szkitlövő bajnok nem lehet ilyen szemekkel. A hallása sem kivételes, tapintása sem tenné mesterszerelővé, de ez a hatodik érzék, az valami más. Az ilyen barna borítékok, mint ez is, amit a kezében tart, általában az Izraeli kormányhivatalok kopertái. De a kormány, sőt még a hadsereg is, valamit mindig nyomtat a boríték bal felső sarkára. Mondjuk, hogy ilyen és ilyen ügyosztály. Ezen a borítékon azonban nem volt semmi. A levél maga legfeljebb ha öt sorból állt. Egy öreg, héber írógépen gépelték, amely szemlátomást mindig megrémült az m betűtől. A levél írója azt ajánlotta, hogy ha Avnert érdekli egy állás, akkor találkozzék velem Tel-Avivban a Fisman és a Dizengof utca sarkán. Megadta az időpontot, egy kávéház nevét, valamint egy telefonszámot, amelyen Avnernek akkor kell fölhívnia, ha nem érdekli a dolog, vagy az időpont nem megfelelő. Tisztelettel Moshe Johanan, ez volt a levél aláírása. A név nem jelenlett semmit Avnernek. 1969. május eleje volt. Avner jó egészségben lévő, huszonkét éves fiatalember volt. Szabta, vagyis már Izraelben született. Épp most fejezte be katonai szolgálatát egy nagyon elit alakulatban. Harcolta hatnapos háborúban, mint mindenki más, tartalékos

százados volt, mint mindannyian, akik ebben az alakulatban szolgáltak a kommandósoknál. Right on! mondta magának, és fölment az emeletre, hogy lezuhanyozzék. Ez a két dolog, mármint hogy a nap kellős közepén zuhanyozik, és tökéletes angolsággal azt mondja: right on, Avner leglényegét adta. Hogy tovább ne is menjünk: hány fiatalember akadt volna még a hadseregben, aki azzal fárasztja magát, hogy egy öreg vödörből, némi madzagból és egy üres narancsos ládából hordozható zuhanyt fabrikál magának? Ezt aztán fölkötözi egy tank tetejére, s míg a többi srác majd megszakad a röhögéstől, az egészet magával viszi a sivatagi hadműveletekre! S ehhez még vegyük hozzá azt a másik narancsos ládát, amelynek a közepébe egy szép nagy lyukat vágott, hogy afféle házilagos reteráttá alakítsa át. A Negev sivatagban! Avner azonban jellemző módon nem volt hajlandó a sivatag közepére székelni, mint egy majom, akinek közben bogarak másznak a fenekére. Nem mintha a nettség olyan nagy dolog volna, de Avner történetesen nagyon nett volt, és ezt nem is szégyellte. Hát mit tegyünk, ha az egész izraeli hadseregben ő volt az egyetlen katona, aki leszerelése napján az eredeti ellátmányát ugyanolyan hibátlan állapotban adta vissza, mint ahogy négy évvel azelőtt megkapta? Kétségkívül volt ebben némi túlzás, de a túlzás is Avner lényegéhez tartozott. És itt kapcsolódik ez az egész a right on -hoz, Avner mindeddig sosem járt az Egyesült Államokban, anyja azonban mindig azt állította, hogy kisbabaként az első szava és ez 1947- ben volt, csaknem egy évvel azelőtt, hogy Izrael Állam létrejött nem a mama-papa volt, hanem az, hogy Amerika. Lehet, hogy ez csak mese, de jól hangzott. Mindenesetre, olyannak, ami kitelik Avnertől. Mikorra