Tari Lujza Szlovákiai magyar népzene Válogatás a szerző népzenegyűjtéséből (1983 2006)

Tari Lujza Szlovákiai magyar népzene Válogatás a szerző népzenegyűjtéséből (1983 2006) 1

A kiadvány megjelenését támogatta: a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma A címoldalon Miháltz Gábor Szalatnyai tájkép fotója látható. Gyurcsó István Alapítvány Könyvek 49. Kottagrafika: Huszár Ágnes ISBN 978 80 89001 52 1 Tari Lujza Csemadok Művelődési Intézete, Dunaszerdahely 2

Tari Lujza SZLOVÁKIAI MAGYAR NÉPZENE Válogatás a szerző népzenegyűjtéséből (1983 2006) Dunaszerdahely, 2010 3

4

Előszó Szlovákiában az utóbbi években több odavaló magyar népzenei kiadvány jelent meg, nem kis részben a Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya (2004-től a Csemadok Művelődési Intézete) ügyszeretetének és kiadási munkájának köszönhetően. A jelen válogatás ezúttal anyaországi népzenekutató gyűjtőmunkájának eredményébe enged bepillantást. A kötet és a hozzá mellékelt CD-k anyagát a 20. század utolsó két évtizedében és a 21. század első éveiben az 1983 és 2006 között végzett gyűjtéseimből válogattam. A válogatásnál arra törekedtem, hogy a bejárt területek mindegyike képviselve legyen, egyben pedig megmutatkozzon mind a kiemelkedő egyéni, mind pedig a közösségi daltudás. Így a területi megoszlást illetően a dallamanyag a Csallóköztől és Zoboraljától a volt Gömör-Kishont megyén át az egykori Abaúj-Torna-, Zemplén- és Ung megyékig terjed. Nem először jelentkezem ilyen témával a szlovákiai magyarság előtt. Azt követően, hogy megtisztelő felkérést kaptam Galántáról előadás tartására 1982 decemberében a Kodály centenáriumi napokon, s helybeli értelmiségiek baráti segítséget nyújtottak az ottani gyűjtések megkezdésére, már a következő év januárjától elindíthattam a gyűjtőmunkát. Később komáromi, alsóbodoki, dunaszerdahelyi népzenei versenyeken, találkozókon, nagymegyeri Bartók emlékünnepségen is módom volt részt venni, így különböző módokon nyerhettem betekintést a szlovákiai magyar népzenei hagyományba. A Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete kutatójaként már addig is rendelkezésemre állt az anyaországi népzene- és néptáncgyűjtők anyaga, amelynek ismerete eleve feltétele volt, hogy az anyagban mutatkozó hiányok pótlását célzó gyűjtések megindulhassanak, pontosabban fogalmazva a népzenekutató elődök munkája célirányosan folytatódhasson. Nem hallgathatom el, hogy ugyanezen évtizedek alatt természetesen más területek bejárását sem hanyagoltam el. Továbbra is dolgoztam a Palócvidéken, az Alföldön, a Dunántúlon és Erdély különböző területein, gyűjtöttem a hazai nemzetiségek körében, sőt eljutottam 5

Örményországba is, ahol szintén gyűjtöttem népzenét. Mégis, nem túlzás azt mondani, hogy minden gyűjtőmunkám közül a szlovákiai magyarság népzenéjének részletesebb és a hangszeres zenére nyomatékosan figyelemmel lévő feltárását tartottam legfontosabbnak, mert úgy láttam, az meglehetősen elhanyagolt a hazai kutatás részéről. Gyűjtőmunkámban kezdettől törekedtem arra, hogy a kutatás ne kizárólag a klasszikus néprajzi-népzenei felfogás szerinti paraszti népzenére korlátozódjon. Bár a népzenére a parasztzene kifejezést elsősorban Bartók honosította meg, leírásai világossá teszik, miért azt használja, s hogy abban az értelemben használja, ahogyan Kodály Zoltán. Kodálynak pályája kezdetén még sokszor kellett kiállnia a parasztság mellett, melyet egyértelműen az igazi kultúra őrizőjének, zenében, nyelvben a magyarság egykor közös tudása hordozójának tartott. Így kettejük szellemében pontosabban fogalmazunk, ha népzene alatt a magyarság egykor közös, a parasztság által a 20. században még fenntartott szájhagyományos zenéjét értjük. Nem ok nélkül törekedtek tehát a minél régibb, erősen pusztuló elemek összegyűjtésére. Kettejük munkássága azonban azt is tanúsítja, hogy nem zárkóztak el a szélesebben értelmezett szájhagyományos zenére való kitekintéstől sem. Noha általában magam is törekedtem a legillékonyabb régi dallamok és a hozzájuk kapcsolódó régi szokáselemek morzsáinak összegyűjtésére, egyben az adott korszakra vonatkozó, illetve a gyűjtés időpontjához közeli múltban és az akkori jelenben még jellemző falusi-kisvárosi szájhagyományos zenei repertoárra, továbbá az egyéni lírát tükröző, legkedveltebb dalokra (ezek általában magyarnóták), olykor pedig a népzenei mozgalom hatására más területről elterjedt dallamokra is figyelmet fordítottam. Az elmúlt években Magyarországon is több olyan publikáció főleg hanglemez látott napvilágot, mely szlovákiai magyar népzenét is tartalmaz. Máig nincs azonban olyan mű, amely azt átfogóan mutatná be. Kicsiben megvalósult a bemutatás az említett Magyar Népzenei Antológia II. Észak hanglemezkiadványban, melyben először tekintettük át és részleteztük zenei szempontból a földrajzi és zenei dialektusterületi megoszlást, s mutattuk be az egyes tájegységek egy-egy jellemző dallamát. Mivel azonban az a lemezkiadvány a teljes északi népzenei terület zenei anyagát felölelte, a szlovákiai magyar népzene csak egy részét képezhette a bemutatott dallamanyagnak. (Hasonló a 6

helyzet a szlovákiai magyar néprajzot bemutató könyvvel, mely célja szerint a néprajzra helyezi a hangsúlyt, s a népzene csak a teljesebb kép megismeréseként jelenik meg benne.) Így első ízben kerül sor egy kissé bővebb, de még mindig messze nem teljes áttekintésre. Az ország csak akkor a miénk, ha ismerjük. Ha lábunk érintette minden vidékén a földet, ha beszéltünk minden vidék lakóival, tudjuk, miben gazdag, miben hiányos, mi az erénye, hibája. írta Kodály Zoltán egyik hátrahagyott írásában arról elmélkedve, Miért vesztettük el a Felvidéket. 1 Ez a könyvből és két CD-ből álló kiadvány a megismerést segíti. Hangok, képek, tájnyelven elhangzott beszélgetések alapján legalább gondolatban érinthesse minden érdeklődő lába azt a földet, ahol a dallamok megszólaltak, esetleg ott is termettek. (Még ez a két CD is kevésnek bizonyult az összegyűlt anyag mennyiségéhez képest. Anyaga nemcsak a régi történelmi Felső-Magyarországnak a szájhagyomány által fenntartott dallamait öleli fel, hanem annál szélesebb földrajzi területét; mindazt, amelyen a szlovákiai magyarság él. Területünkre nem a Felvidék kifejezést használom, s az a későbbiekben is csak a történelmi Felvidék értelemben fordul elő. Dialektusterületi felosztásakor az északi dialektusterületnél Bartók Béla sem tudott megnevezni egyetlen olyan nagy földrajzi egységet, mint tehette a Dunántúl, Alföld, Erdély esetében. Amikor Vikár Lászlóval a Magyar Népzenei Antológia c. hanglemezsorozatnak a Bartók által behatárolt területet lefedő egységét szerkesztettük, az adott politikai időszakban Bartók megnevezése helyett II., felső-magyarországi, a Dunától és Tiszától északra eső terület 2 a semlegesnek tűnő Észak megnevezést tartottuk megfelelőnek. 3 (Már itt szeretném jelezni, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetében e teljes sorozatnak jelenleg készül a bővített, CD-ROM kiadásra előkészítése. Így a jelen CD-hez közlésre kiválasztott, de a lemezekről az adott időkorlát miatt kimaradt dallamok nem vesznek kárba, hanem rákerülnek a CD-ROM-ra.) Az egyes régiók, mint pl. Felvidék, Palócvidék nem fedik le az egész szlovákiai magyar területet, amellett ma a Felvidék használata olyan területekre is kiterjed, amelyre 1918 előtt nem vonatkozott (pl. Csallóköz, mely Pozsony-, Moson-, részben Komárom és Esztergom megyéket foglalta magában). Egyes területeknek saját földrajzi neve is volt, illetve van (pl. Mátyusföld, Zoborvidék vagy 7

Zoboralja) ami szintén indokolja a pontosabb szlovákiai magyar kifejezés használatát. Megnyugtató, hogy hasonlóan viszonyul e kérdéshez a szlovákiai magyarok néprajzát átfogóan bemutató Liszka József is. 4 A Felföld elnevezés világos, de határai túlságosan pontatlanok. Ma már nem okoz politikai bonyodalmat a régi Felső-Magyarország, mely természetesen magában foglalja a mai szlovákiai magyarlakta területeket. Ám azon belül kell elkülönítenünk a Szlovákiába került területek lakosságának népzenéjét, így a szlovákiai magyar kifejezés tűnik a legpontosabbnak. Néhány területen szlovák népzenét is gyűjtöttem, s az eredeti elgondolás szerint azokból is közöltem volna egy-egy dallamot. A magyar anyag azonban sokkal nagyobb annál, mint ami e kiadványba belefér, a szlovák pedig sokkal kevesebb annál, hogy érdemes lett volna belőle szemelvényeket közölni. Így e kiadvány (erős válogatásban) csak magyar dallamokat tartalmaz. Szeretném azonban e helyen is kifejezni köszönetemet szlovák előadóimnak és segítőimnek, hiszen a magyar lakosokon kívül sok széleslátókörű, a történelmi múltat megismerni akaró, szülőföldje természeti értékeit óvó szlovák emberrel is megismerkedtem. Nem egyszer élvezhettem magyarok, szlovákok és zenész cigányok vendégszeretetét, amely a szlovák esetében a nyelvi nehézségeken is átsegített. Sok kiváló énektudású és éneklésben egyébként nem jeleskedő magyar lokálpatrióta is segítségemre volt a szlovákiai magyar népzenei kultúra megismerésében. Hálával tartozom valamennyi szlovákiai magyar segítőmnek és több szlovák kollégámnak, akik magánemberként illetve az 1989- es politikai fordulat után már hivatalos formában is segítették ottani gyűjtőmunkámat. Hadd ragadjam ki néhányukat: Zakupszky László, Mórocz Károly (Galánta), Erdélyi Kornélia (Kassa), Méryné Tóth Margit (Pozsony), Jókai Mária (Felső-Aha), Szomolányi Andrásné (Pográny), Ullmann Gábor (Várhosszúrét), Bódi László (Rozsnyó), Benedek László és felesége (Balogtamási), Gróf György és felesége (Nyitranagykér), Holecz Ilona (Alsóbodok), Demkó András (Nagyida), Pribék Gábor (Magyarbőd), Oskár Elschek (Pozsony), Josef Baktay (Kassa). Hazulról a Magyar Tudományos Akadémia Nemzetközi Osztálya akadémiai Egyezményes Tanulmányút keretében hivatalosan biztosított egy Kassa környéki gyűjtőutat, de először ide is csak többszöri kérelem alapján, idehaza politikailag kissé már enyhültebb lég- 8

körben 1988-ban juthattam el. 1994-ben az Illyés Alapítvány nyújtott segítséget gyűjtőutamhoz, amely ugyanekkor Ürge Mária lejegyzései másolatának az Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetébe (Budapest) kerülését is segítette. Külön köszönettel tartozom Huszár Lászlónak, aki megteremtette a feltételeit, hogy az utolsó évek gyűjtéseit közös magyarországi- és szlovákiai magyar gyűjtés keretében végezhessük. Köszönet a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériumának, amely a könyv megjelenését támogatta. Huszár Ágnesnek (Csemadok Népzenei Adattára, Dunaszerdahely) köszönöm a kottagrafikák elkészítését, Németh Istvánnak (Budapest MTA Zenetudományi Intézet) a CD lemezkiadásra való előkészítését. Gyűjtőmunkámban kezdettől nagy segítséget jelentett férjem, Miháltz Gábor, aki gyűjtőtársként a hangfelvételek és fényképfelvételek készítésében is fontos szerepet vállalt, s a gyűjtések során általa készített fényképeket digitalizálta e kötet számára. Nem utolsó sorban nagy hálával tartozom valamennyi előadónak és családtagjaiknak, akik a gyűjtés célját megértve önzetlenül segítették munkámat, s a politikailag távolról sem felhőtlen első gyűjtőéveimben is bátran vállalták magyarságukat! Az utóbbi években sok idős énekes, kiváló prímás eltávozott az élők sorából, akik után nagy űr maradt. Szerencsésnek tartom, hogy néhányukkal még találkozhattam, hallhattam nagyszerű éneklésüket, hangszerjátékukat és megtapasztalhattam emberségüket, magyarság- és hivatásszeretetüket. Tari Lujza Jegyzetek 1 Kodály 1993. 26. 2 Bartók 1924. in BÖI 105. 3 Tari Vikár 1986. 4 Liszka 2002. 28-30. 9

Bevezető Kodály Zoltán és Bartók Béla nem egyszer joggal ostorozta a népi kultúrától távol álló, csak a cigányzenét ismerő úri Magyarországot. Bartók alábbi sorai 1933-ban jelentek meg: A népzenekutatás ma már tisztában van vele, hogy mikor kelet- és közép-európai népek népzenéjével foglalkozik, különbséget kell tennie a «művelt» és a «félművelt» (többnyire városi) lakosság népszerű műzenéje és a parasztság igazi népzenéje között. A kettő külső ismertetőjeleiben, főleg pedig keletkezése szempontjából élesen elválik egymástól; hogy itt-ott egyiknek az anyaga átszivárog a másikba, megkülönböztetésük szempontjából lényegtelen. 1 A 20. század során a történelemben végbement sok változás természetesen a parasztság életmódjára is erősen kihatott, korábbi zenei tudása hanyatlott, s régi dalai helyébe sok új elem, közte magyar nóta, a rádióból, filmből, vagy szórakozóhelyen tanult operett és sláger került. Ezt valamennyire figyelembe kell vennünk, amikor egy tágabb népzenefogalom keretében tekintjük át a szájhagyományos népzenei anyagot. A falu és környezete zenei életének a 20. században, és különösen a II. világháború után már szoros részét képezte a cigányzenekar is, melynek repertoárjába a 19. század új, hangsúlyozottan magyar és népies, de dalszerzők által írott, többnyire cigányzenekarok által játszott zenei terméke, az ún. cigányzene is beletartozott. A falvakba a korábbiaknál általában is több polgárias elem, vele néhány új hangszer (citera, harmonika, szájharmonika, teljes zenekarként a rezesbanda, majd a végső fázisban szaxofon, dob) került be. Tágabb értelmű népzenei gyűjtést végeztem tehát, melynek anyagában a korábbi és aktuális külső hatások (iskola, népszínmű, rádió, film, a folklórmozgalmak, majd a televízió) egyaránt megmutatkoznak. Külön figyelmet fordítottam a hangszertanulási, hangszertanítási módozatokra. Sok példát mutatott mindezekhez Bartók és Kodály népzenei gyűjteménye. A kettejüktől és néhány kiváló tanítványuktól tanultak, nem utolsó sorban pedig az élő hagyomány vizsgálata alakította tágabb értelmű népzene-felfogásomat. Ezért is ért váratlanul 2004-ben a cigányzenekarok nélkül ma már el sem képzelhető több évtizedes népzenei mozgalommal a hátunk mögött egy jeles szlová- 10

kiai magyar felháborodott kérdése Csak nem cigányzenét akar itt gyűjteni? megtudva utazásom célját. Tény, hogy a Kodályt követő nemzedék néhány néptánc kísérőzene-felvételt és egy-egy egyéb hangszeres felvételt leszámítva majdnem kizárólag vokális népzenét gyűjtött a szlovákiai magyarok között, s még a nyilvánvalóan hangszeres zenét igénylő lakodalmas táncdallamoknak is csak énekelt alakjait rögzítette, s a gyűjtésben utalást sem tett a hangszeres zenei háttérre. Így nagy hiányok voltak (és maradnak végérvényesen) a szlovákiai magyar hangszeres zenéről. Ám a vokális népzene gyűjtése is szűk keretek közé szorult: azokról a területekről, ahol még aránylag nagy számban fellelhetők voltak a régi dallamkincs dalai, nem igen kaptunk adatokat egyéb zenékről, pl. a 20. századi repertoár jelentős részét képező új stílusú magyar népdalokról. Nem volt rálátásunk a hagyományban élő népies műdalokra sem. Spontán, közös dalolást rögzítő felvétel alig akadt. Sajnos a jól indult 20. század eleji kezdetek után Csehszlovákia szlovákiai részén a két világháború közt magyar népzenegyűjtés alig folyt, és nem alakult ki helyi erőkből álló képzett magyar népzenekutató gárda sem. A két világháború közötti gyűjtésekről zenei vonatkozásban (a határrevíziókra is figyelemmel) részletesen tájékoztat Liszka József a szlovákiai magyarság néprajzát bemutató könyvében. 2 Liszka mint alaposan felkészült, elméleti kérdéseket is tisztázó néprajzkutató egyben a népzenére is kitekint, s szlovákiai magyarként helyzeti előnyben van az anyaországi népzenekutatóhoz képest. Megerősíti a gyűjtésekkel kapcsolatban mondottakat, megemlítve Manga Jánost és kiemelve a csallóközi Kodály tanítvány, Pongrácz Zoltán gyűjtőmunkáját. Magam már 1996-ban felhívtam a figyelmet arra, hogy Szlovákiában a két világháború közt sajnos nem alakult ki helyi erőkből álló képzett magyar népzenekutató gárda, illetve a képzettek a mai határokon belül maradtak. A két világháború között a Szlovákiához csatolt magyarság körében népzenegyűjtés is alig folyt. (A vállalkozók közül elsősorban Manga Jánost illeti köszönet, aki a hangszeres zene azon belül főleg a dudazene gyűjtése, a hangszer szerepének feltárása iránt is elkötelezte magát.) Ez magyarázza, hogy a szlovákiai magyar népzene kutatása az erdélyihez és a határokon belülihez képest már az 1970- es évekre nagy lemaradást eredményezett, annak ellenére, hogy az 11

1950-es években némi föllendülés is tapasztalható volt, főleg a vokális zene feltárása területén. Mindez valamelyest még a szaktudomány számára is, de különösen az akkoriban induló táncházmozgalom számára egyfajta negatív jelzésként szolgált. Egy olyan jelzéssel, mintha a szlovákiai magyar hangszeres népzene kevésbé lett volna értékes, mint a többi, de legalábbis kevésbé lett volna értékes, mint az erdélyi. Mivel a kutatás számára feldolgozható és a táncházmozgalom számára hasznosítható anyag is kevesebb volt, mint az erdélyi, sokak számára úgy tűnhetett, hogy nem is érdemes foglalkozni a szlovákiai magyar népzenével. (A tapasztalatok szerint az anyag mennyiségét és a helyszíni kutatási lehetőségeket illetően a közvélemény sokkal megértőbb volt az egykori Jugoszlávia és a mai Ukrajna területén élő magyarság zenei kultúrájával szemben.) Az elmondottak tükrében érthetővé válik, miért nincs még a szlovákiai magyar népzene kutatásának története megírva. Holott az előzmények nem erre predesztinálták volna a területet. 3 Manga népzenei gyűjtő-szerepét a szlovákiai gyűjtéseket is érintve (és beleértve a II. vh. utáni időszakot) a születésének 90. évfordulóján rendezett emlékülésen foglaltam össze. Ebben kiemeltem: Nyomatékosan hangsúlyozhatjuk szerepét a szlovákiai magyar hangszeres (és vokális) népzene feltárásában és kutatásában. 4 Bár a mondat folytatása az emlékülésen elhangzott, megjelentetését a kiadó évekkel a rendszerváltást követően sem vállalta. A közlésben kihagyott folytatás ugyanis így hangzott: mely Trianon óta folyamatosan lényegesen rosszabb körülmények között folyik, mint amit az igen gazdag zenei hagyományú terület megkívánna. Az 1980-as években a gyűjtők igyekezete ellenére sok feltáratlan terület volt még mind földrajzi, mind zenei tekintetben. Kelet-Szlovákiából például egyetlen hangszeres adatunk sem volt, vokális is kevés. Hazai kutató a távolság közelsége ellenére is elég nehezen juthatott el gyűjtési céllal Szlovákiába. Ha mégis sikerült, feladatomnak tekintettem a szakma és a szélesebb közönség tájékoztatását. Magyarul és a külföldi olvasók számára idegen nyelven hangzó- és kottás formában már többször bemutattam saját gyűjtést, illetve annak eredményét. 5 Más kutatók gyűjtéseire is támaszkodva feldolgoztam a Zobor-vidék és más tájak egy-egy jellemző dallamát, műfaját 6, áttekintést adtam a szlovákiai magyar népi hangszerekről és hangszeres zenéről 7, Kodály nyomán bemutattam az eltűnt Mohi falu 20. század eleji zenei 12

hagyományát 8, nemzetközi konferenciákon is ismertettem Bartóknak, Kodálynak, Lajthának, Molnár Antalnak, valamint az említett Manga Jánosnak az I. vh. után Szlovákiába került falvakban végzett gyűjtéseit főleg hangszeres vonatkozásban. 9 Írtam könyvismertetést a vokális magyar népzene feltárásában jeleskedő szlovákiai magyar népzenegyűjtők, Ág Tibor valamint Szíjjártó Jenő kiadványairól 10, s készítettem gyűjtési beszámolókat a hazai és a szlovákiai magyar olvasók számára. 11 Engem ért a megtiszteltetés, hogy rendezzem sajtó alá a fiatalon elhunyt somorjai magyar népzenegyűjtő, Ürge Mária népzenei anyagát 12. A kötet bevezetőjében egyben röviden összegeztem a történelmi Magyarországon illetve a későbbi szlovákiai magyar területeken végzett népzenegyűjtések történetét. 13 A jelzett tanulmányok persze ritkán tartalmazzák címükben a szlovákiai magyar szókapcsolatot, vagy utalnak valamely ottani tájegységre. Így a szlovákiai magyar szakirodalmi hivatkozásokat látva az a benyomásom, hogy e munkák előbb jutottak el nemzetközi fórumokra, mint a hazaiakra, s legkevésbé az érintettek ismerik őket. Pedig még történeti népzenei anyag forráskiadása is gazdagíthatta a sort Tompa Mihály 1844-es Abaúj megyei gyűjtésének köszönhetően! 14 A térség iránt érdeklődő természetesen számos egyéb magyarországi népzenei kiadványból tájékozódhat a szóban forgó terület népzenéjéről elég megemlíteni A Magyar Népzene Tára sorozat eddig megjelent I-X. köteteit, vagy a Kodály Zoltán népzenei gyűjtéseit bemutató munkákat (köztük népzenegyűjtéseinek hangzó kiadványait 15, melyek közt elég gazdag a szlovákiai magyarság köréből származó fonográffelvétel). Bár áttekintésre törekszünk, az még messze nem teljes. A részletes bemutatást a jelen kiadvány is csak részben vállalhatja (terjedelmi okok miatt is), de legalább szemelvények formájában igyekszik áttekintést nyújtani a történelmi Magyarország ma Szlovákiába eső legfőbb magyarlakta területei szájhagyományos zenéjéről. Egyetlen gyűjtő anyaga alapján egyébként sem lehet teljes képet rajzolni, hiszen már az anyagválasztásnak határt szab maga a gyűjtött anyag, melynek részben határt szabott az a körülmény, hogy az adott történelmi okok következtében Magyarországról a gyűjtőmunka eleve nem volt könnyen megvalósítható. (A szlovákiai magyarok körében szerzett tapasztalatokra is támaszkodva írtam e kérdésről az 1848-as népzenei hagyományt bemutató könyvben. 16 ) Emlékezetes számomra 13

az 1994-ben, évekkel a rendszerváltás után, Béden történt eset, ahol korábban még nem jártam. Előzőleg Pogrányban voltam, ott kaptam egy felvétel szempontjából szóba jöhető zenész nevet. Hozzá igyekeztem. Beérve a faluba, egy, az árokparton libát legeltető fekete ruhás öregasszonyt szólítottam meg, útbaigazítást kérve. A nénike megkérdezte, hova való vagyok, hogy olyan szép magyar nyelven szólok hozzá. Alig akarta elhinni, hogy Magyarországról jöttem, de aztán sírva a nyakamba borult, s valami ilyesmit mondott: Az Isten áldja meg magukat, hogy eljöttek, s megérhettem, hogy találkozhattam valakivel az anyaországból, hallhattam a drága szép magyar szót! Az autóban maradt férjem csak annyit látott, hogy az öregasszony és felesége pillanatokkal a találkozás után, az árokparton összekapaszkodva egymás nyakába borulva sír. Engem persze a neve (Kostyál Anna) is meghatott; a Kodály gyűjtéséből jól ismert (igaz, menyhei) nevével úgy éreztem, mintha a 20. század elejére kerültem volna vissza. Amikorra már egyszerűbbé vált az utazás, addigra nagyon fellazult a korábbi hagyomány. Sok faluban csak egyszer volt alkalmam gyűjteni. De ha sikerült is visszamennem egy korábban már megismert előadóhoz, nem egyszer ért az a csalódás, hogy addigra az idős ember már vagy eltávozott az élők sorából, vagy megromlott a hallása, s reszketeg hangú előadása, intonációja hangminőség szempontjából már nem volt megfelelő. Előfordult olyan is, hogy valaki időközben a népzenei mozgalom felfedezettjévé vált, s helyi dallam helyett mindenképp a magyarországi népzenei táborban megtanult, valamely teljesen már vidékről való népdalt akarta előadni. A már nem megfelelő hangminőségű énekesek sokszor viszont olyan szép régies nyelvi- és zenei dialektusban daloltak, hogy ha előadásuk a hanglemez-bemutatásra nem is volt alkalmas, kár lett volna lemondani az általuk énekelt népdal közléséről. Minden közölt kotta mögött egy, vagy több hangfelvétel áll, de az említett ok miatt egy-egy népdal csak kottában szerepel a jelen kiadásban. Az elmúlt évtizedek alatt az idős emberek természetes elöregedésénél még szomorúbb volt megtapasztalni és persze nemcsak a szlovákiai magyarság körében a szemünk előtt játszódó, teljes népzenei elhalást jelentő folyamatot. Pedig már az első gyűjtőút jelezte, hogy a feltárás sürgős, mert a régi hagyomány erőteljesen kopik. A 20. század végén spontán közösségi népzenei életről már sem a jelenlegi Magyar- 14

országon, sem a szlovákiai magyarok körében nem beszélhettünk. A múlt daltudását ekkor már csak igen kevesen őrizték illetve őrzik máig. Korábban funkcionálisan valamilyen szinten az egész közösség élt a zenével. A zene funkciós használata (a lakodalom és temetés egy-egy elemét leszámítva) közösségi szinten már megszűnt, illetve a Csemadok keretein belül létrehozott éneklő csoportokkal más formát öltött. A közösségi gyakorlat persze régen sem azt jelentette, hogy a közösség minden egyes tagja kiváló zenei érzékű és a település valamennyi eseményében résztvevő személy volt. Ám mégis aktív (énekes), vagy passzív (pl. a hangszeres zene hallgatója) résztvevője volt, így jó ismerője volt a rítusokat kísérő zenéknek. Gyűjtési adataim is jól mutatják, hogy a közösséghez tartozásnak zenében is számtalan szintje van a társadalmi elvárásnak, a szociális hovatartozásnak, anyagi háttérnek és nem utolsó sorban az egyéni ízlésnek megfelelően. A néprajz-népzenekutatásban a közösség-egyén viszonyának kérdése az 1970-es évektől sokat finomodott, a népzenetudományban részben Kodály megfigyelése nyomán. Kodály a következőt jegyezte föl egyik hátrahagyott jegyzetébe: Csakhamar, egy pár évi gyűjtés után már világos volt, hogy a dalok nem közkincs, nem a nép énekel. Egyéneké ott is. Kiváló tehetségű egyének a népköltészet letéteményesei, nem az egész nép. A többi csak tőlük tanul. 17 Ma már nyilvánvaló a jó énekesek, valamint a zenei légkörben élő családok (énekesek és hangszerjátékosok) közösségen belüli vezető szerepe. Ma is annak alapján kerülnek ki a közösség élére egy-egy falu népzenei együttesének vezetői, templomi előénekesei, hangszerjátékosai. Ezek az egyének illetve családok ösztönösen és tudatosan is áthagyományozták a tradíciókat a család ifjabb tagjaira, s egyben többnyire az egész közösségnek is jó emlékezetű, vezető énekesei, hangszerjátékosai voltak. Napjainkban az énekelni szerető és tudó egyénekből összeverbuválódott csoportok tagjai egyénileg, vagy együttesként színpadi szereplés szintjén is vállalják az éneklést, s rendszeres szerepléseikkel a faluközösség reprezentatív eseményeinek szereplőiként is új funkciót töltenek be falujuk, tágabb vidékük életében. Gyűjtőmunkám során több olyan kiváló tudású előadóval és az általa vezetett csoporttal dolgozhattam, akinek a dalolás, zenélés egyben az önkifejezés leghatékonyabb módját jelentette. Volt olyan tapasztalatom is, amikor valamelyik faluban kimondottan a gyűjtés kedvéért jött össze néhány ember. Olyanok, akik nem szoktak együtt énekelni, 15

mert az már nincs szokásban. Egy-egy ilyen, több órás együttlét alatt nemcsak a felszabadult jókedv volt jellemző. Általában az a kérdés is elhangzott, hogy miért is nem szoktak ők máskor is közösen énekelni, hogy is bírták ki olyan sokáig dalolás nélkül! Minden kopás ellenére műfaji sokszínűség, gazdag vokális és hangszeres zenei hagyomány, valamint életteli nyelvi dialektus jellemzi a szlovákiai magyar népzenét a címben jelzett időszakban. A 2006 utáni legutóbbi gyűjtőtapasztalat óhatatlanul a népzene visszaszorulásáról tanúskodik: úgy tűnik eredeti funkciójából végérvényesen kikerült a népzene, noha a falvak népdalkörei sok helyen példamutatóan éltetik. A mindennapi életben azonban már nincs helye. A ma 60-80 év körüli generáció ha énekel, főként már csak szenténekeket énekelget magának. Ritka kivételtől eltekintve még azoknak a gyermekei is elfeledték a régi dalokat, akiknek az elődei a népzenekutatók előtt nagy tiszteletnek örvendő, kiváló tudású énekesek voltak. (Ilyen tapasztalatot szereztem pl. Liczén.) Ugyanez érvényes a paraszti szólóhangszerjátékra is. Bár a repertoárban és előadásmódban sok változás történt, mégis egy fokkal jobb helyzetben van a népi tánczene, melyet főleg a hivatásos zenészként működő cigányzenészek némely területen még fenntartanak. A népzenei anyag bemutatása Bartók Béla dialektus-felosztásához, Kodály Zoltán gyűjtőútjainak irányához, valamint A Magyar Népzenei Antológia II. Észak beosztásához hasonlóan nyugatról kelet felé halad. Az egyes dallamokhoz alkalmanként egy-egy Kodály, Bartók anyagából származó dallampéldát is felhasználtam összehasonlításként. Általában is törekedtem annak érzékeltetésére, mennyiben különálló illetve egységes ez a zenei világ, hogyan függ össze a határokon érintkező magyarországival és a nyelvterületi teljes magyarral. Valamennyi kottánál megadtam az MTA Zenetudományi Intézetébe került dallamanyag archiválási adatait, melyek jelzetei egyben a technikai fejlődést tükrözik. Az archiválási jelzetek a következők: AP = akadémiai Pirál lemez, az analóg magnetofonnal készült és lakk-lemezre vágott felvételek jelzete, DAT = digitális magnetofonnal készült felvételek jelzete, CD = szintén digitális felvételeket készítő, mini disc-el készült felvételek jelzete valamennyi a felvétel számával. A hivatkozásoknál 16

esetenként MH (= múzeumi henger, a budapesti Néprajzi Múzeum állományában lévő fonográfhenger) és KF (= Kodály saját fonográfhengerei) Lsz. (a helyszínen csak kottában rögzített dallam, vagy szöveg) valamint BR és KR (Bartók illetve Kodály népzenei rendszerének) jelzete is szerepel. A helységneveket a népzenetudományban alkalmazott módon, az I. világháború előtti utolsó, 1910-es népszámlálás adatait rögzítő, 1913- ban kiadásra került helységnévtár alapján közlöm, megadva a falvak mai szlovák nevét. Az előadók neve, amennyire lehetséges, a magyar használatnak megfelelően szerepel. A CD anyagának összeállításánál célom volt, hogy önállóan is használható legyen. A könyvben szereplő vokális dallamokkal kapcsolatban már szó volt arról, hogy nem mindegyiknek van hangzó változata a lemezen. A hangszeres darabokkal hasonló a helyzet. Ezeknél a több oldalnyi kotta jelentősen megnövelte volna a könyv terjedelmét. Van tehát a CD-n olyan hangszeres zenei hangfelvétel, melynek nincs lejegyzett kottás verziója a könyvben. A dallamok élvezhetőségét azonban ez aligha rontja! Jegyzetek 1 Bartók 1933. 371. 2 Liszka 2002. 37 101. 3 Tari 1996. 45. 4 Tari 1996 1997. 198. 5 Tari 1992 94, 1995, 1996, 2002, továbbá 1986, 1998, 2000, 2001, 2002, 2007. 6 Tari 1997 1998, 2004, 2007. 7 Tari 1998. 8 Tari 2007. 9 Tari 1978, 1982, 1993, 1996 1997, 2001, 2002, 2007. 10 Tari 2001, 2002. 11 Tari 1996, 2002. 12 Tari 2004. 13 Tari 2004, 14 15. 14 Pogány Tari 1988. 15 Területünkre vonatkozó anyaggal, ld. Tari 1983, 2002. 16 Tari 1998, 11 12. 17 Kodály 1993. 241 242. 17

18

Szlovákiai magyar népzenei al-dialektusterületek 19

20

Kodály Zoltán a népdalanyag nemzetközi összehasonlíthatósága előfeltételeként jelölte meg feladatként: Mindegyik nyelvterületen össze kellene állítani egy egységes, teljes, valamennyi nyomtatott, alkalmi és kéziratos gyűjteményt felölelő Catalogue raisonnè -t amely minden egyes dalról a legteljesebben tájékoztat. 1 Írása megjelenése (1956) óta Európa-szerte sok gyűjtés folyt, mégsem mondhatjuk, hogy elképzelése maradéktalanul megvalósult volna. Az adott időszakban a legtöbb országban ugyanis még el sem jutottak mindegyik nyelvterület zenei behatárolásáig. Magyarország e tekintetben már sokkal előbb járt Kodály írása idején. A magyar népzenei fő-dialektusterületek meghatározása Bartók Béla érdeme, aki először 1924-ben mutatta be a négy fő csoportot, 2 melyben (mint a bevezetőben említettük), a Szlovákiába került magyarok népzenéje a II. főcsoportba tartozik. A földrajzi-etnikai különbségekből adódó zenei eltérések meglétére azonban már Bartók előtt, a 19. században többen felfigyeltek. Erdélyi János 1847-ben, a Népdalok és Mondák második kötete előszavában fogalmazta meg a következőt: Gyüjtemény ez a szó legszorosabb értelmében alapul és anyagul szolgálandó későbbi vizsgálódásokra. Ki e gyüjteményt így nézi, nem fog felakadni apró külsőségen, nem főkép azon, hogy némelly dal itt másként adatott, mint énekeltetik bizonyos vidéken. Nálunk a népdaloknak, mivel nyomtatva egy kettőn kívül soha nem voltak, nincs még megállapodott, bizonyos formája. Eme laza, bizonytalan s vidékek szerint változó életök azonban fölötte nagy fontosságu, kivált azon buvárnak, ki a dalok változataiból a különböző vidékek müveltségére akarna következtetni, s belőlök a nép erkölcsét, ízlésének színezetét felvilágosítani. 3 A kor jeles muzsikusa, Mátray Gábor is figyelmeztette olvasóit a különbségekre kottás kiadványa előszavában: A magyar népdalokban jártasok, ha nem említem is, tudni fogják, miszerint sok dalt egy vidéken így, másikon másként dalolják, azaz: egészen más szövegre, vagy pedig dallamra éneklik; valamint azt is, hogy a többféle vidékeken ugyanazon egy dallam némelly részben különböző változatossággal énekeltetik. 4 Hasonlóan nyilatkozott 1865-ös daloskönyvében Színi Károly: Meglehet az is, hogy több dal más vidéken máskép, vagy egészen más dallamra, vagy némi eltéréssel daloltatik, mint azon 21