LŐRINCZ L. LÁSZLÓ - A halott város árnyai

LŐRINCZ L. LÁSZLÓ - A halott város árnyai Sidney, május Daniel Clayton, ha lett volna kedve, ezerszer is elátkozta volna azt a májusi napot, amikor kapcsolatba került a kenguruvédőkkel. Annál is inkább, mert bár őszintén szólva, semmi kifogása nem volt az erszényesek ellen, korábban eszébe sem jutott volna megvédeni őket. Úgy gondolta, van elég eszük a kenguruknak, hogy megvédjék magukat. Ha meg nem, magukra vessenek. Sem a hadihajón, ahol korábban szolgált, sem pedig a rendőrség kötelékében nem foglalkoztak ugyan tudományos alapossággal a természetes kiválasztódás törvényével, Clayton mégis meg volt győződve róla, hogy az ügyesebbek, találékonyabbak, egyszóval az életrevalóbbak, megtalálják a boldogulásukat; míg az ütődöttek, gyengék vagy tompa eszűek szépen kihullanak a rostán. Ha megkérdezték volna, mi a véleménye a kengurukról alighanem csak a vállát vonogatta volna. Megértette a farmereket is, akik torkig voltak a kenguruk okozta károkkal, a húsipart is, amely jó pénzért értékesíteni tudta húsukat, de végső soron megértette a kengurukat is, "akik" ódzkodtak tőle, hogy konzervdobozban fejezzék be az életüket. Claytonnak az volt a véleménye, hogy az élet harc: a lovasok és puskások megpróbálják elkapni az erszényeseket, azok viszont igyekeznek eltűnni a balfenéken, és bosszúból vadul szaporodnak. Minden egyes dobozba került kenguru helyére tíz másik lép, s az élet megy tovább. A tenger hullámzik, a nap ragyog Ausztrália felett, a környezetvédők összecsapnak a hatóságokkal, kiborítanak néhány vagon kenguruhúst az utcára, összevernek néhány bérvadászt: Ausztrália éli mindennapi, nagyobb drámákat szerencsére nélkülöző életét. Csakhogy a kenguruk óriásit köptek Daniel Clayton levesébe. Ráadásul akkor, amikor legkevésbé sem számított rá. Röviddel azután, hogy leszerelt a haditengerészettől, felvételt nyert a melbourne-i rendőrség kötelékébe. Daniel Clayton két méter körüli óriás volt, százöt kiló, és amikor megismerkedett Mollyval, maradéktalanul boldog. Legkevésbé sem érdekelték a kenguruk, sőt, a kacsacsörű emlősökért sem volt oda. Odavolt viszont Mollvért, akivel egy barátságosan forró és poros napon ismerkedett meg egy elhagyatott pincében. Történt, hogy egy bágyadtan induló vasárnap reggel éppen az őrszobán tartózkodott, és néhány társával, akiket ugyancsak a tiszti tanfolyamról dobtak be vasárnapi szolgálatra, a délutáni krikettesélyeket latolgatta, amikor akcióba léptek a kenguruvédők. Valahol a belső kerületek környékén csináltak zűrt: állítólag egy kirakat is betört, valaki elcsórt belőle egy rádiót, a tulajdonos utána loholt és megpróbálta visszaszerezni, valaki egy kenguruvédő táblával fejbe vágta és piszkos fasisztának nevezte. A zsidó származású tulaj kikérte magának és belerúgott a rablóba, aki visszaütött. Mire a riadóautó Daniel Claytonnal a fedélzetén kiért az ominózus

térre, több tucat betört kirakat, üvegvágta járókelő, kibelezett rádió jelezte az emberi indulatok göröngyös útját. Röviddel a rendőrség után érkezett a térre a helyi tűzoltóság terroristaellenes alakulata is, amely előreszegezett főcsővel kisöpörte a térről a hulladékot, a rendőrséggel együtt. Maga Clayton egy erőteljes vízsugár hatalmába kerülve sodortatta magát az árral, közben arra gondolt, ha megússza élve a kalandot, a legelső tűzoltónak, aki az útjába kerül, előzetes figyelmeztetés nélkül beveri az orrát. A koszos; bűzös lé, néhány összetört rádió kíséretében besodorta egy pincébe, megforgatta, majd a falhoz vágta. Clayton káromkodott, aztán kinyúlt egy rozsdás vasrács után és feltornázta magát egy ablakba. A pince, amibe a víz sodorta, mint később kiderült, föld alatti parkoló volt; ennek egyik óriási ablakába vetette az ár. Clayton tovább káromkodott, és csak akkor hagyta abba, amikor észrevette, hogy nincs egyedül. Az ablakban rajta kívül egy szőke lány is kucorgott, lila ajakkal, vacogó fogakkal. Daniel Clayton, mint művelt tengerészhez és jövendő rendőrtiszthez illik, néhány szépen sikeredett hasonlattal befejezte a káromkodást, majd felszólította a lányt, hogy igazolja magát. Molly - mert ki más lehetett volna? - szipogott, feléje nyújtotta a kezét, aztán amikor megpillantotta az egyenruháját, visszalökte a lébe és utána köpött. Daniel Clayton érezte, hogy elveszett. Méghozzá kétszeresen is. Először, mert valóban elvesztette a talajt a lába alól és hanyatt vágódott a pocsolyában, másodszor mert villámgyorsan beleszeretett a lányba. Egy jól irányzott köpés és a lány világoskék szeme elég volt ahhoz, hogy elveszítse a fejét. Mint ahogy a szolgálati revolverét is elveszítette. Ez utóbbiból nem lett különösebb baj. Írt egy feljegyzést, amelyben közölte, hogy egy kenguruvédő letépte az övéről és elszaladt vele - ezzel az ügy a sportszerűség keretei között lezárult. Fejének elvesztése azonban jóval nagyobb problémákat okozott neki később. Kikeveredve a trutymóból, kötelességének érezte, hogy hazaszállítsa a lányt. Annál is inkább, mert kiderült, hogy Molly beverte a térdét, és képtelen használni az egyik lábát. Daniel Clayton ekkor, bár Molly barátságtalan viselkedése mélyen lehangolta, hóna alá kapta a rúgkapáló lányt és hazaszállította a szüleihez. Molly apja, Anderson úr, kicsi, kövér és mérges ember volt; Clayton kizárólag annak köszönhette, hogy nem pofozta fel, mivel jóval magasabb volt nála. Az Andersonéknál lejátszódott jelenet mély hatást gyakorolt Claytonra. Anderson úr kivörösödve ordított: fenyegette a lányát és az eszelős kengurukat Andersonné sikoltozott Molly bőgött Molly kisöccse pedig kihasználva a zűrzavart, lepisilte Clayton nadrágját. Daniel Clayton akkor úgy döntött, hogy feleségül veszi a lányt. Ettől a naptól kezdve Daniel Clayton, az ausztrál rendőrség

jövendő hadnagya mindennapos vendég lett Andersonéknál. Nem is lepett meg különösebben senkit, amikor néhány hetes együttjárás után megkérte Molly kezét és meg is kapta. Csakhogy közbeszóltak a kenguruk. Sidney, július Daniel Clayton kezdetben nem tulajdonított különösebb jelentőséget annak, hogy menyasszonya, Molly Anderson, egyetemi hallgató, a kenguruszövetség alelnöke. Mivel semmi baja nem volt a kengurukkal, tudomásul vette, hogy egyesek védik őket, mások pedig konzervdobozban szeretnék látni valamennyit. Akkor sem reagált volna másképpen, ha történetesen megfordul a dolog és felesége átpártol a kenguruellenes mozgalomhoz. A dolog azonban egyáltalán nem volt ilyen egyszerű, s ezt az elkövetkező napok során kénytelen volt maga Clayton is tapasztalni. Mintegy másfél hónappal a tervezett esküvő előtt, bejelentette nősülési szándékát főnökének, Baker hadnagynak, aki maliciózus megjegyzések kíséretében tovább küldte Clayton bejelentését. A papír elindult a bürokrácia felderíthetetlen csatornáin, a Clayton álmodni nem merte, hogy valaki megkérdőjelezheti szándékát. Pláne olyan valaki, aki látta már Molly Andersont. Molly szőke volt mint a tenger habja, ha a vízen végigszáguldó szökőára kikötő kövéhez veri a hullámokat szeme kék, mint maga a tenger, hetykén fitos orra köré leheletnyi barna szeplőket varázsolt az ausztrál nap. Ráadásul csodálatos humora volt: könnyed és találó. Talán egy nemrég felfedezett, tarka lepkéhez lehetett volna hasonlítani, amelynek még nem teremtett ellenséget a természet. Ha csak a kengurukat nem számítjuk ide. Daniel Claytont akkor érte az első meglepetés, amikor kábé két héttel feljegyzésének benyújtása után az egység parancsnoka, Marshall felügyelő, magához hívatta. Clayton nem tudta mire vélni a dolgot, hiszen Marshall emberemlékezet óta nem hivatott magához tisztiiskolást. Sőt, a köszönésüket is olyan leereszkedő gőggel viszonozta, hogy kinyílott tőle a bicska a zsebükben. Marshall felügyelő gránitból faragott képű, kemény, köpcös férfi volt. Szürke, mélyen ülő szeme viking ősöket idézett. Recsegett a hangja, mint a száraz nád: -Jöjjön le, fiam! Daniel Clayton ölébe ejtette a sapkáját, és előírásszerűen elöljárója szemébe nézett. Marshall felvett egy szivarosdobozt az előttük álló asztalkáról, felpattintotta a fedelét, kivett egy szivart belőle, majd rövid habozás után Clayton felé nyújtotta a dobozt. - Vegyen egyet, fiam. Clayton ültében meghajolt, és megrázta a fejét. - Nem dohányzom, uram. Marshall leharapta szivarja végét és rágyújtott. - Szóval, maga Daniel Clayton. Hm. Csupa jót hallottam magáról,

fiam. - Íróasztala felé csippentett a szemével. - Éppen az imént tanulmányoztam a személyi aktáit. Hm. Nagy jövőt jósolok, magának, fiam. Korábban tengerész volt, igaz? - Haditengerész - mondta nem kis büszkeséggel a hangjában Clayton. - Derék. Amint látom, kitüntetései is vannak. - A Kiváló Szolgálatért, a... - Derék. És... hogy érzi magát nálunk, a rendőrségnél? Clayton elbizonytalanodott. Érezte, hogy a felügyelő kerülget valamit, mint macska a forró kását. Arra gondolt, hogy ez a forró kása ő maga, és Marshall csak az alkalmat várja, hogy lecsapjon rá. De mi az ördögért, a fene vigye el?! - Természetesen jól, uram - mondta óvatosan. - Az a vágyam, hogy... rendőrtiszt legyek. - Derék - dörmögte Marshall letéve a pipáját. - És... hogy áll a nősüléssel? - Nemrég adtam be a feljegyzésemet, uram - mondta vidáman, felszabadulva a nyomás alól. - Bizonyára megkapta uram? Marshall felállt, odadübörgött az íróasztalához. Rátenyerelt és a kiterített papírokba bámult. Claytonnak hirtelen hideg futott végig a hátgerincén. Úristen! Mi ez? Csak nem Mollyval van valami baj? - Megkaptuk a folyamodványát, Mr. Clayton. Hm. Hogy is hívják a jövendőbelijét? - De hiszen... - feszengett nyugtalanul Clayton - Molly Anderson. Marshall megdörzsölte a homlokát. - És az az izé... Molly Anderson... a kengurukkal. Clayton érezte, hogy megfordul vele a világ. - És - mondta tompán. Marshall sóhajtott, összehajtogatta a papírokat, aztán visszaült Claytonnal szemben a székére. - Márpedig akkor ebből a házasságból nem lesz semmi, fiam - mondta határozottan és újabb szivart vett ki a dobozból - Abszolute semmi! Clayton mintha vékony falon át hallotta volna saját, tompa hangját. - Megtudhatnám, uram...? - Persze hogy megtudhatja! Hiszen azért vagyunk itt! Nos. az a helyzet, fiatal barátom, hogy Molly Anderson nem magának való... egészen pontosan fogalmazva nem jövendő rendőrtiszthez való. Mégcsak közrendőrhöz sem való. - Miért? - Őszintén szólva... - Majd megmagyarázom. Ejnye, de sápadt, fiatalember. Felállt és vízért csengetett. Csak akkor folytatta, amikor egy egyenruhás rendőrnő vízzel kínálta Claytont. Megvárta, amíg Clayton magához tér, aztán atyáskodva megpaskolta a kezét. - Higgye el, magával érzek, fiam. Csakhogy. És ez a csakhogy a lényeg. Molly Anderson a legnagyobb bajkeverő a környékünkön. Vagy két éve a nyomába vagyunk. A jó szerencséjének köszönhette

eddig is, hogy nem csuktuk le... Persze, ami késik, nem múlik! - Hogy... micsoda? - hápogott Clayton. - Lecsukni? De miért? Néhány szaros kenguru miatt? Oda sem figyelt rá, mi csúszik ki a száján. Marshall pedig nem látszott észrevenni a dolgot. Sőt, rá is tett egy lapáttal. - Nem néhány szaros kenguru miatt - mondta szárazon. - Ha csak ennyi lenne, szót sem érdemelne az egész. - Hát akkor? Hiszen Molly semmi mást nem csinál, mint szövegeket nyom a kenguruk érdekében. Mi ebben a baj? Marshall füstfelhőbe burkolózott, majd amikor elszállt a füst, letette a szivart az asztalra. - Figyeljen rám, fiam. Őszinte leszek magához, mint apa a fiához. Korban, gondolom az apja lehetnék. Nos, a következőről van szó. Remélem tudja, hogy mi itt, Ausztráliában sajátos társadalom vagyunk. Bár sok nemzet fiaiból verődtünk össze, évszázadok alatt kialakítottuk a mi kis saját világunkat... amire büszkék vagyunk valamennyien. Maga nem büszke rá, hogy ausztráliai? - Dehogynem. Csak nem értem... - A nemzeti egységgel együtt kialakult valami más is, amit én ausztráliai léleknek neveznék. Ez egy békés lélek. Kompromisszummal teli lélek. Ért engem? - Attól tartok, nem egészen, uram... - Akkor mondom egyszerűbben. Ausztrália békés társadalom. Az osztálybéke társadalma. Nincsenek nagy balhék, sztrájkok, összeütközések, mindenki tudja hol a helye. A kommunisták is, például Ausztrália egy hatalmas feszes gombolyaghoz hasonlít, amelyre, ha ráfúj a szél, lepattan róla. Nincs a felületen kiálló szál, vagy olyasmi, amibe belekapaszkodhatna és megkezdhetné felfejteni az egészet, mint egy tetves pamutgombócot. Ért engem? - Igen, de... - Ausztrália a béke társadalma. Nincs benne lebegő szál. Vagyis, nem volt idáig. A szél, a bomlasztó erők, nem tudtak beleakaszkodni. Eddig. - Hogyhogy eddig? - nyögte a rémült Clayton. - És most... hol van ilyen kiálló szál? Anélkül hogy észrevette volna, átvette Marshall sajátos jelképrendszerét. - A kenguruk - mondta Marshall. Claytonnak tátva maradt a szája. - A kenguruk? - Úgy van.- bólintott Marshall. - Ha nem érti, elmagyarázom. A kenguruk megosztják az ausztrál társadalmat. És ha a megosztottság felüti a fejét, a szél, azaz a bomlasztás belekap és kész. Ezért veszélyes a kenguruliga, és az ön... izé... Monlly Andersonja. Daniel Claytonban feltámadt a józan ész. Felemelte a fejét és nagyon határozottan megrázta. - Azt hiszem, túloz, felügyelő úr. Móllyék nem akarnak mást mint megvédeni a kengurukat a mészárlástól. Csak... Marshall felnevetett, öblös, erőltetett nevetéssel. - Pontosan tudom, mit akar a liga, barátom. Ott vannak a

beépített embereim. De, ismétlem, nem is az a fontos, hogy mit akar nak, hanem hogy mire szánják őket Ausztrália ellenségei. Előretolt hadoszlopnak, fiam. - Ezért jelentőségteljesen megnyomta a szót és lekoppantotta szivarját a hamutartóra - közlöm önnel a rendőr főnök úr utasítását. Kap két hét határidőt. Vagy kilép a rendőrség kötelékéből, vagy felbontja Molly Andersonnal kötött eljegyzését. Gondolkodott egy kicsit, aztán megvonta a vállát. - Tulajdonképpen van még egy harmadik lehetőség is. Beszélje rá a menyasszonyát, hogy hagyja ott őket. Hagyja a fenébe a kenguruligát! Egy rendőrtiszt felesége lesz; nem akárki. Gyerekkor botlásként is felfogható az egész. Egy év múlva mindenki elfelejti. Felállt, és kezet nyújtott Claytonnak. - Két hét gondolkodási időt kap. Sajnálnám, ha nem értenénk meg egymást. Igen jó a minősítése, fiam. Jó rendőrtiszt lenne magából. Kár volna ilyen piti dolog miatt... Legyintett, és elbocsátotta Claytont. Sidney. Július vége Az ügyvéd alacsony volt, cingár és nagy bajuszú. Fekete, szorgalmas mezei bogárra emlékeztette Claytont. Ha Molly nem győzködte, el sem jött volna a találkozóra. Hellyel kínálta Claytont, és nagyot sóhajtva megmozgatta komikus cincérbajszát. Clayton nem nevetett. Tudta, hogy Ausztrália legnevesebb ügyvédje áll előtte. Az ügyvéd összekulcsolta a kezét fekete pocakján. - Tudok az ügyéről, Mr. Clayton. El akarják bocsátani a rendőrsség kötelékéből, ha nem hagyja ott Mollyt, vagy nem beszéli le, hogy nyíltan és látványosan szakítson a kenguruligával. Így van? - Így - mondta tompán Clayton. - Molly viszont nem hajlandó rá, inkább... a kengurukat választja, mint önt. Így van? - Így is lehet mondani, bár én talán másképpen fogalmaznék - morogta Clayton. - Tehát; vagy ő vagy a rendőrségi karrierje - cincogta ügyet sem tetve Clayton érzelmeire. - Hm. Mi a szándéka végül is, Mr. Clayton? Ragaszkodik-e Miss Andersonhoz, illetve... Mollyhoz? - Hogyan? - riadt fel gondolataiból Clayton, aki csak néhány másodperccel később fogta fel a kérdés értelmét. - Naná, hogy ragaszkodom! Ha nem ragaszkodnék, nem lennék itt! - Persze, persze. Csak magától akartam hallani. Ugyanakkor, gondolom, a rendőrségi karrierjéhez is ragaszkodik. Clayton fáradtan bólintott. Már beszélni sem volt kedve. Az ügyvéd a könyvespolcához szaladt, levett róla egy könyvet, felütötte, belenézett, majd becsukta és visszatette a helyére. - Akkor pedig harc lesz - mondta röviden. Clayton megtörölte a homlokát. - Ezt... hogy érti?

- Kényszeríteni fogjuk a rendőrséget, hogy ne bocsássa el magát, annak ellenére se, hogy a felesége a kenguruliga alelnöke. - Kifognak rúgni - mondta szkeptikusan Clayton. - Lehet. De precedenst fogunk teremteni. - Az mi? - Őszintén szólva - nyögte - én úgy gondoltam, hogy ön szerkeszt néhány beadványt, és... Az ügyvéd megtorpant, és dühösen toppantott apró lábával. - Ördögpokol beadvány! Fütyülnek rá! Végre itt az alkalom, hogy a szemük közé nézzünk! Maga a legjobb fegyverünk, ember! Egy zsaru a többi zsaru ellen! A rendőrállam egy csavarja az egész gépezet ellen 1 Nem látja, micsoda óriási lehetőség ez valamennyiünk számára? A polchoz ugrott, lekapott egy könyvet és lapozgatni kezdett benne. Clayton kihasználva a beállott csendet, lábujjhegyen az ajtóhoz lopódzott és kimenekült a szobából. Sidney. Augusztus közepe Marshall felügyelő kiugrott az íróasztala mögül, ahogy Clayton belépett az ajtón. Kitárta a karját, mintha tékozló fiát akarná magához ölelni: - Jöjjön, fiam, foglaljon helyet! Szivart? - Még mindig nem dohányzom - mondta Clayton, és leült a kicsi asztal mögé. Marshall rágyújtott, és beburkolózott szokásos füstfelhőibe. - Hallgatom, fiam. - Gondolkoztam az ajánlatán, uram - nyögte ki végül. - Az a helyzet, uram... Nagyot nyelt, mielőtt folytatta volna, s ezt a pillanatnyi csendet használta ki Marshall hogy közbevágjon. - Hogy tetszett a cincér? - Hogy... kicsoda? - Patrick ügyvéd. Remélem, nem fogadta meg az öreg tanácsait? - Nem, uram - felelte szolgálatkészen, ahogy igazi rendőrakadémistához illik. - Azaz... - Illetlen dolog volt búcsú nélkül otthagyni. - kuncogott Marshall. - De jól tette fiam. Mártírt csináltak volna magából. No hogy döntött? - A... rendőrségnél maradok, uram! Marshall letette a szivarját, és megveregette a fiatal ember kezét. - Bravó, fiam. Erre inni kell egyet! Éppen tapsolni akart, amikor Clayton folytatta. - És... Mollyt is elveszem. Marshall tapsolásnak induló tenyerei megálltak a levegőben. - Hogyan? - Az állam törvényei szerint elvehetem, uram. Semmi olyan nincs az alkotmányban... Marshall fájdalmas képpel roskadt vissza a helyére. - Uram... a határozatot meg fogom fellebbezni! - mondta minden

erejét összeszedve Clayton. Marshall az asztalra vágta a szivarját. - Lószar lesz itt, nem határozat, maga idióta! A fene egye meg hát annyira hülye, hogy nem lát semmit? Nem látja, hogy két hete mást sem csinálok, mint megpróbálom megmenteni magát? Mit gondol, az én szememben szálka maga és kedves Mollyja? Egy fenét! Én csak feladatot teljesítek. Megbíztak, drága, idióta fiai méghozzá odafentről, hogy vagy beszéljek a maga hülye fejével, vagy egyszer s mindenkorra takarítsam el az útból. Érti? Az állam biztonsága nem engedi, hogy maga, a rendőrség jövendő hadnagya, kapcsolatba kerüljön az őrült kengurusokkal. Ez a helyzet, édes fiam. Most pedig adok magának két percet. Merüljön el a gondolataiban még egyszer. Gondoljon végig mindent! Hajlandó vagyok elfelejteni mindazt, amit idáig összehordott. Remélem, engem nem hallgatnak le. Ha nemet mond, magára vessen. És még valamit... ha makacskodik, hát:.. Találtak már a tengerparton vízbe fúlt holttestet eleget. Akad olyan is, aki fürdés közben nyomtalanul eltűnt; minden valószínűség szerint a cápák falták fel... Nem tudom, értjük egymást, fiam? Clayton fejében vadul kavarogtak a gondolatok. S ha kitisztult az agya, csak két fáklya világított át a ködön. Az egyik, hogy szereti Mollyt, a másik, hogy rendőr akar maradni. - Sajnálom, uram... Merev és kemény volt az arca, mint a márvány. Sidney. Augusztus közepe Az esküvő lezajlott minden különösebb probléma nélkül. Andersonék ugyan szerettek volna valami "balhét", ahogy Molly nevezte a ceremóniát, de a lány mereven elzárkózott tőle. Így is százan jöttek a kenguruvédők, hogy gratuláljanak alelnöküknek. Clayton kollégái közül nem jött el senki. Három nappal esküvőjük után éppen Mollyt fuvarozta haza az egyetemről, amikor a tengerparti, viszonylag néptelen úton elévágott egy kocsi. Hosszú, fekete, öreg luxusautó volt. Clayton kénytelen volt fékezni; fogait összeszorítva megállt a tengerpartot az úttól elválasztó füves sávon. Mielőtt kiszállhatott volna a járgányból, három elegánsan öltözött fiatalember vette körül a tragacsát. Clayton, aki jól megtanulta, mi ilyenkor a teendő, kiemelte kesztyűtartójából szolgálati revolverét és felhúzta az ablakot. Amikor melléje értek, gázt adott és igyekezett felugratni kocsiját az útra. Már-már el is érte a legszélső sávot, amikor a kormány rángatásából érezte, hogy alighanem belelőttek a hátulsó gumijába. Molly sikoltozott, ő pedig vadul csavargatta a volánt. Egészen addig, amíg majdnem beleszaladt egy ellenkező irányból közeledő rendőrautóba. Clayton fellélegzett, fegyverével a kezében kiugrott az ajtón, s a rendőrök felé kiabálva üldözői felé fordult. Mekkora volt aztán a meglepetése, amikor látta, hogy támadóinak

eszük ágában sincs elemenekülni, hanem fegyverrel a kézben körülfogják a kocsiját. Rájuk fogta a revolverét, de nem lőtt. A legelöl futó, aranykeretes szemüvegű, kockásruhás férfi igazolványt lobogtatott a kezében. - A törvény nevében...! Kábítószercsoport! Clayton most fogta csak fel, hogy kollégákkal hozta össze a végzet. Fellélegzett és leeresztette a fegyverét. - Daniel Clayton akadémista vagyok és... Az egyik egyenruhás rendőr kiütötte kezéből a stukkerját. Érezte, hogy revolvercső nyomódik az oldalának, majd bilincs csattant a csuklóján. Hallotta, hogy Molly kétségbeesetten kiabál, de elvágta a hangját a kocsi ajtajának csattanása. Az aranykeretes szemüvegű felmutatta az igazolványát az egyenruhásoknak. - Biztonsági Szolgálat, kábítószercsoport. Lindsay százados. - Az egyenruhások tisztelegtek és sorban bemutatkoztak. - Tehetünk valamit önökért, kollégák? - kérdezte a cingár zsaru, és mintha sajnálkozva Claytonra pislantott volna. - Mi a helyzet vele? A szemüveges zsebre vágta az igazolványát. - Vegye le róla a bilincset, őrmester. Lindsay Clayton orra elé állt és a szemébe bámult. - Miért nem állt meg a jelzésünkre, ember? - Nem láttam semmiféle jelzést. - mondta Clayton. - Az a helyzet... - Talán nem akarta meglátni, pajtás? - vihogott egy másik, malacképű civilruhás. - Talán van valami oka, hogy nem állt meg, pajtás? Clayton érezte, hogy elönti a düh. - Nem vagyok magának pajtás! Daniel Clayton vagyok, a rendőrtiszti akadémia hallgatója és... Az egyenruhás zsaru közbevágott. - Szüksége van még ránk, uram? Különben mennénk. A szemüveges elmosolyodott. - Köszönöm a segítségét, őrmester. - Leereszthetem a kezem? - kérdezte dühösen Clayton. - Nem érti, hogy kollégák vagyunk? A zsebemben van az igazolványom... - Szépen lassan, nagyon lassan, tegye a kezét a kocsi tetejére, pajtás - mondta a malacképű. - Nagyon lassan, úgy ni! Van még fegyvere, pajtás? - Nincs - mondta Clayton. - Ott a földön; amint látja... A malacképű kutató keze végigsiklott a testén. Clayton megfigyelte, hogy az egyenruhások távolabbra húzódtak ugyan, de eszük ágában sincs tovább menni. Mintha előre megírt forgatókönyv szerint játszadoznának vele. Ahogy a kocsi tetejét bámulta, egyszerre csak megjelent lelki szemei előtt Marshall felügyelő fenyegető arca. Hogy az ördögbe is lehetett olyan ostoba, hogy azt hitte, megnyerte a játszmát! A harmadik civilruhás kinyitotta az ajtót, kiengedte Mollyt. A

lány kiabált, tiltakozott, s csak akkor nyugodott meg, amikor Clayton halkan figyelmeztette. Lindsay százados érdeklődve mustrálta végig a lányt. Megrándult a szája széle, de nem tett megjegyzést. - Oké? - kérdezte a malacképű. Lindsay bólintott és Clayton felé fordult. - Daniel Clayton... és Mrs. Clayton. Miért nem álltak meg figyelmeztető jelzésünkre? - Semmiféle jelzést nem láttunk - mondta óvatosan Clayton. Tudta, hogy nem véletlenül állították meg őket. - Mind azt mondja. - nevetett a harmadik civilruhás. - Az a helyzet, hogy gyanú merült fel önök ellen - mondta Lindsay. - Sajnálatos gyanú. - Micsoda? - hökkent meg a lány. - Az, kedves Mrs. Clayton, hogy a férje... annak ellenére, hogy a rendőrség kötelékébe tartozik, sajnálatos módon, a helyi kábítószermaffia megbízásából tevékenyen résztvesz a kiskereskedők ellátásában. Érti? - Egy szót sem! - mondta ingerülten a lány. - De akárhogy is van, ügyvédet akarok! Fel akarom hívni az ügyvédemet! - Természetesen módja lesz rá, asszonyom. Őrmester! A legtávolabb bámészkodó zsaru szolgálatkészen hozzájuk sietett. - Tanúkra van szükségem. Maradjanak a közelben. A zsaruk körbefogták őket és feszülten figyeltek. Lindaay százados megvakarta az orra hegyét. - Nos, az a helyzet, hogy át kell kutatnunk a kocsijukat, Clayton. Molly tiltakozva megrázta a fejét. - A kenguruliga alelnöke vagyok! A malacképű felvihogott. - Van parlamenti mentessége? - Nem vagyok képviselő... - Akkor sajnálom - mondta Lindsay. - Gyerünk, fiúk! Daniel Clayton hirtelen megérezte, hogy alighanem igen nagy bajba került. Mint amikor léket kaptak Új-Zéland közelében a cápáktól hemzsegő tengeren. Ha ezek ki akarnak tolni vele, hát ki is tolhatnak. Márpedig ki akarnak, az hétszentség! Megfordult és magához intette a törzsőrmestert. A cingár zsaru kelletlenül tett néhány lépést előre. - őrmester... ön a tanúm... Ebben a pillanatban felharsant a kocsi belsejéből a malacképű diadalittas hangja. - Itt van, ni! Ezért nem akart megállni a fickó! Uramatyám, majd egy kiló! Ez aztán a fogás, százados úr! Molly halálsápadtan bámult a kocsijuk hátsó ülése alól előkerülő plasztikzacskóra. Clayton ekkor már nem csodálkozott. Tudta, hogy veszített, csak még azt nem tudta, mennyit. Csak a rendőrségi karrierjét vagy egyebet is? Lindsay meglengette az orra előtt a zsákocskát. - Ehhez mit szól?

- Maguk dugták oda! - visított Molly. - Csirkefogók! Lindsay az őrmesterhez fordult. - Rágalmazás és a rendőrség megsértése! Bilincselje meg őket! Végül is Mollyt nem tartóztatták le, csak Claytont. Az újságokban egyetlen sor sem jelent meg letartóztatásáról. Sidney. Szeptember eleje Harmadik hete ült már, amikor beengedték hozzá Marshallt. A hadnagy szájában most is ott lógott elmaradhatatlan szivarja, s a füstfelhők néhány szippantás után beborították a kicsiny cellát. Marshall a falnak támaszkodott, míg Clayton ülve maradt a priccsén. A hadnagy körbejártatta a szemét. - Ezt akarta? Clayton tompán bámult rá. Az elmúlt hetek során nemcsak az időérzékét, hanem mintha önmagát is elveszítette volna. Úgy érezte, regényt olvas, s nem; őt, hanem annak főhősét csukták tömlöcbe. Úgy nézett Marshallra, mint idetévedt árnyalakra, abból a másik világból, amely mindörökre elsüllyedt mögötte. Marshall szótlanul fürkészte, s mintha szánalom csillant volna meg a tekintetében. - Idefigyeljen, Clayton. Érti, amit mondok? Clayton határozatlanul bólintott. - A felesége jól van. Beszéltem vele. Árnyék suhant végig az arcán, s Clayton, ha egészen magánál van, észrevehette volna, hogy az a beszélgetés nem lehetett egészen baráti. Közel hajolt Claytonhoz és az arcába fújta a füstöt. - Figyeljen, Clayton. Úgy jöttem magához, mint... nem is tudom micsoda. Nem küldött senki. Azok sem, akik el akarják intézni. magam nevében jöttem. - Mi-ért? - nyögte Clayton. - Mert... alighanem azért, mert maga szimpatikus nekem. Kemény legény és makacs, mint én voltam fiatal koromban. Sajnálom. átkozottul jó zsaru lett volna, fiam. Megérdemel még egy esélyt. - E...sélyt? Marshall bólintott. - Hajlandó vagyok kihozni magát innen. Nem lesz könnyű, de elintézem. - És... - Fogja a feleségét, és mindörökre eltűnnek Ausztráliából! - A... feleségem... - Mrs. Clayton beleegyezett. Rájött, hogy nem tudnak tenni semmit magáért. A cincér sem. Tizenöt évet sózhatnak a nyakába. Minimum. - De... én... soha... - Ugyan, mit számít az? Fgy egész rendőrautó tanúsítja, hogy tele volt a kocsija heroinnal. A kenguruvédők sem örülnek magának, hiszen a sajtó összehozta a nevüket magán keresztül a kábítószermaffiával. Ja, a felesége sem alelnök már, kénytelen volt lemondani.

- Most... mi lesz? - Tűnjön el Ausztráliából! Kezdjen új életet valahol másutt. Menjen Amerikába! Van ott valaki, aki segíteni tudna magán. Ha ott lesz, összehozom valakivel. Maga zsarunak való, fiam! - Ki... tud hozni innen - Megpróbálom. - Azt hiszem... nincs más választásom... Marshall bólintott, és bedobta a szivarját a WC-be. - Jól látja a helyzetét, fiam. Átkozottul jól látja. Akkor hát... - Köszönöm, hadnagy úr... Amikor Marshall kilépett a börtön kapuján, magas, szemüveges férfi csatlakozott hozzá. - Nos? - kérdezte Lindsay százados. - Oké? - Készíthetik az útleveleket - bólintott Marshall. - Bele egyezett. Kihúzott egy szivart a zsebéből, és dühösen legyintett vele, mint karmester a pálcájával. - Irigylem az amiktől. Kemény fickó, jó zsaru lesz belőle... Beszélgetésüket elnyomta egy tüntető, kenguruvédő-csoport lármája. A MEZŐ Szeptember 24. 0 óra 45 perc. Longdale városától 30 mérföldnyire, délre Kellemes, szeptember végi éjszaka volt. A tizenöt tonnás óriás motorja csendesen duruzsolt. Larsson többször is azon kapta magát, hogy előrebillen a feje, az autó pedig irányt vált. Amező szélére kormányozta a monstrumot és leállította a motort. Nagyot sóhajtva megdörzsölte fáradt szemeit. Tizedik órája volt már úton Longdale és Elisabethwille között. Tizedik órája szállította a gumiabroncsokat a gyárból a megrendelő raktáráig. Nem csoda hát, ha éjfél után eluralkodott rajta az álmosság. Larsson a kocsi műszerfalába épített órára pillantott, kinyitotta a vezetőfülke ajtaját, és lassú, fáradt mozdulatokkal lekászálódott a földre. Nekidőlt a kocsi oldalának és fejét előrenyújtotta, hogy megfürössze az éjszakai, friss levegőben. Amikor úgy-ahogy magához tért, és néhány hatalmas ásítás után úgy érezte, visszatért az ébersége, körülpillantott. A hold csak néhány perce bukkanhatott ki a látóhatár mögül halvány fényét végigöntötte a végtelen réteken. Valahonnan, talán Longdale felől, ködfelhők gomolyogtak a mező felett, a hamarosan beköszöntő tél figyelmeztetését hozva. Larsson szorosabbra húzta magán overallját és kinyújtózkodott. Feltette lábát a legalsó lépcsőfokra, és éppen vissza akart mászni a vezetőfülkébe, amikor meghallotta az üvöltést. Larsson nem volt gyáva ember, ezért is vállalta az éjszakai szállítást, most mégis libabőrös lett a háta. Valahonnan, az egyre erőteljesebben gomolygó köd mögül gurgulázott feléje a

semmihez sem hasonlítható hang. Bengt Larsson megmerevedett. Lassan, óvatosan visszafordult és ugyanezzel a mozdulattal ki is nyitotta a vezetőfülke ajtaját. Készen rá, hogy egyetlen mozdulattal beugorjék, ha szükség lenne rá, belefülelt az éjszakába. A gurgulázó üvöltés azonban nem hangzott fel többé. A sofőr visszamászott az ülésbe, becsukta az ajtót, és a biztonságot adó fülkéből mégegyszer végigfuttatta pillantását a tájon. A ködfelhőétől eltekintve nyugodt és barátságos volt minden. A hold fehér fénye békésen nyugodott a fűszálak csúcsain, s amerre csak ellátott, világos sugarakban fürdött a rét. Larsson tudta, hogy a longdale-i mező egészen a város széléig húzódik, a legszélső, lakatlan házakig, amelyek az emlékezetes tűzvész óta magukra hagyottan düledeztek. A mező Marshal közepén pedig ott árválkodik a titokzatos longdale-i mocsár, amelyben fővárosi tudósok még a harmincas években is ősvilágból visszamaradt hüllőket sejtettek. Larsson ujjai közé fogta a slusszkulcs végét, és éppen el akart fordítani, amikor másodszor is felhangzott az üvöltés. A sofőr elkapta kezét a kulcsról. Semmi kétség, a mócsarak felől jött a hang Longdale irányából. Bengt Larsson nem kedvelte a horrorfilmeket, bár a gyereken s közülük is elsősorban Eric, gyakran elcipelték a Rialtóba. S amíg kisfiú izgatottan szorongatta a karját és tágra meredt szemekkel bámulta az egymással hadakozó szörnyeket: drakulákat, Kingkongokat, ő maga szégyenszemre el-elbóbiskolt. Nem egyszer arra riadt, hogy a vetítőteremben felgyújtják a villanyt. Ez a mostani hang azonban másként hatott rá, nem úgy, mintha moziban hallotta volna. Befészkelte magát a fülébe és még akkor is hallani vélte, amikor már újra csend uralkodott a mezőn. Larsson megtörölte a homlokát, és savanyúan elmosolyodott. - Ő, hogy a fene vigyen el - morogta maga elé és határozot mozdulattal megfordította a slusszkulcsot. - Ha így megy tovább vérfarkasokat látok minden útkereszteződésnél... A furcsa hang azonban csak nem hagyta nyugodni. - Talán a mocsárba fulladt valami... Elkóborolt kutya, vagy ki tudja, talán még tehén is lehetett - morfondírozott magában, miközben rátért a longdale-i erdőn keresztül vezető makadámra. Halkan fütyörészett, és már-már meg is feledkezett a nem éppen barátságos éjszakai hangról, amikor szinte öntudatlanul akkorát fékezett, hogy majd kirepült a szélvédőüvegen át. Az úton keresztben, talán három-négy méterre az első kerekektől, ölnyi vastag farönk hevert. Bengt Larsson felszisszent, majd hangosat és nagyot káromkodott. Talán a másodperc századrészén múlott az élete. Ide a monstrummal beleszalad a fatörzsbe és kivágódik az erdő fái közé kávéskanállal szedhették volna össze holnap reggel. Ki lehetet az az őrült, aki keresztbe fektette a fát az országúton? Larsson nem volt mai gyerek és pontosan tudta, hogy szép simát

fűrészelt farönkök nem kelnek lábra holdas éjszakákon, és nem fekszenek maguktól keresztbe az országutakon. Gyorsan felhajtotta hát az ablaküveget, és előhúzta pisztolyát a kesztyűtartóból. S ahogy a tenyerébe bámult a 45-ös bakelitnyele, sokkal nyugodtabbra érezte magát. Fél ujjnyival lehajtotta az ablakot; éppen csak annyira, hogy pisztolycső kiférjen rajta. Lekapcsolta a reflektort és városi világításra állította a fényszórókat. Aztán csak várt leste, hogy eltűnik-e valaki az utat szegélyező erdő fái közül. Talán öt-tíz perc múlhatott el így, feszült várakozásban, amikor Bengt Larsson megértette, hogy alighanem itt töltheti az éjszakát, ha nem viszi dűlőre a dolgot. Még egy ujjnyival lejjebb csavarta az ablakot s a pisztolyos mellől kikiáltott a sötétségbe. - Hé! Ki az? Ötven dollár van nálam... Kidobom az ablakon, ha elhúzzátok a rönköt... Az erdőben senki sem mozdult, csak a hold emelkedett egyre magasabbra a fák között. Larsson nagyot sóhajtott, és bekapcsolta az URH-t... a készülék recsegni kezdett, majd vételre állt. - Bengt Larsson vagyok, a DF 220811-es - mondta a mikrofonba. - Itt állok a longdale-i erdő közepén... A hangszóró megreccsent. - Hallgatom, uram - mondta egy közönyös női hang. - Valaki elém gurított egy átkozott farönköt... Itt fekszik keresztben a kocsim előtt. Majdnem kinyírt az a szemét, aki iderakta... - Szóval, fatörzs az úton - mondta a nő szenvtelenül. - Pontosan. És a szokásos ötven dolcsit is felajánlottam. De nem jön elő senki... Mi a fészkes fenét csináljak? A nő rövid ideig hallgatott, majd megszólalt, s Larsson mintha, halvány gúnyt érzett volna a hangjában. - Ön a hatodik, uram, aki a mai napon rönköt jelent... és nagyjából ugyanarról az útszakaszról. Az erdei kitermelők nagyobb erdőirtást végeztek az 01-17-es szakaszon... Ön is arrafelé lehet, nem? - Fogalmam sincs róla - morogta Larsson és kipillantott az útra. - Csak annyit tudok, hogy erdőben vagyok... - Bizonyára néhány letisztított rönk legurult a domboldalon. Véletlen baleset. Mindenesetre köszönöm a figyelmeztetését. Mivel maga a hatodik, leadom a körtelefont, hogy vigyázzanak azon a környéken. Jó éjszakát, uram! - Hé! Várjon csak, kisasszony! - kiáltott Larsson gyorsan a mikrofonba. - Parancsol még, uram? - kérdezte kelletlenül a női hang. - Azt mondja, hogy hatan találtak rönköt... vés mi a fenét csináltak velük? A hang most már határozottan gúnyosan csengett. - Hát, alighanem kiszálltak és odébbgurították... Óhajt még valamit, uram?

- Hogy a fenébe ne óhajtanék - dühöngött a sofőr, és egyre kelletlenebbül méregette a fák mögött meghúzódó éjszakát. - Szóval, azt mondja, hogy szálljak ki és gurítsam odébb? Az ügyeletes hangja megkeményedett. - Én nem mondok semmit. Ön azt kérdezte, hogy a többiek mit csináltak a farönkökkel, és én erre válaszoltam. Ön azt csinál, amit akar. Ha óhajtja várja meg a reggelt, vagy amíg arra megy egy másik autó. Jó éjszakát uram! Bengt Larsson dühösen akasztotta helyére a mikrofont és megvakarta a feje búbját. Vagy itt gúnnyaszt reggelig, vagy megkísérli odébb tolni a fatörzset... Na és ha ott leselkedik valaki a fák mögött sötétben? Larsson legyintett és elhessegette magától a gondolatot. Ha egyszerű útonállásról lenne szó, már régen túl volna az egészen, hisz a szállítósofőrök hallgatólagos megállapodást kötöttek a helgengekkel. Minden sofőr havonta lead ötven rongyot, amazok meg békén hagyják. Igaz, ebben a hónapban még nem jöttek az ötven dolcsiért, de miért mindjárt farönkkel kezdenék a figyelmeztetést? Nagyot sóhajtott, és farzsebébe dugta a revolvert. Kinyitotta a vezetőfülke ajtaját és lehuppant a földre. Aggodalmasan pislantott jobbra-balra, de nagyjából már biztos volt benne, hogy véletlen hanyagságról lehet csak szó. Ha a pénzét akarnák, régen előjött volna. A hold éppen akkor emelkedett a fák csúcsa fölé, amikor a fatörzs mellé lépett. Szépen letisztított, fehérre csiszolt rönk hevert előtte olyan, amilyenből naponta több százat szállítanak a longdale vasútállomásra. Larsson belerúgott a fatörzsbe, hogy kipróbálja, mekkora taszításra lenne szüksége, ha le akarná tolni az árokba. A törzs a rúgás nyomán megbillent és szinte saját súlyától gördült továb. A sofőr megkönnyebbülve felsóhajtott nekifeszítette térdét annak, másik lábával megtámasztotta magát és erélyes rúgással árokba taszította az akadályt. Aztán megkönnyebbülve felegyenesedve diadalmasan bámult utána. Ekkor hangzott fel harmadszor a gurgulázó ordítás. Csakhogy most már egészen közelről, talán a szomszédos fák törzse mögül. A sofőr megdermedt, farzsebe felé kapott, kirántotta pisztolyát és hanyatt-homlok rohanni kezdett a kocsi felé. S miközben nehézkesen szedte a levegőt, szeme sarkából látta, hogy hatalmas árny válik ki az erdő fekete függönye mögül és óriási ugrásokkal az autó felé tart. S újra meg újra felhangzott a félelmetes, gurgulázó üvöltés. Larsson feltépte a vezetőfülke ajtaját és rázuhant az ülésre. Röptében kapott a slusszkulcs felé, már-már sikerült is elfordítanni, amikor félelmetes üvöltéssel megragadta valaki a karját. Larsson felnézett, s egy pillanatig azt hitte, hogy megtébolyodott. Rémült szinte emberhez nem illő sikoltást hallott; csak jóval később tudatosult benne, hogy a saját sikolyát hallotta.

Larsson szeme előtt iszonyatos horrorfilm kockái kezdtek peregni. A kocsi lépcsőjén szőrösarcú, háromszemű emberi lényhez alig hasonlító szörnyfigura állt; előreálló, sárga fogait kivicsorítva bámult szemhéj nélküli szemeivel a sofőrre. Szájából hörgő hang hallatszott, úgy lélegzett, mint King Kong, az óriás gorilla. Larsson lehunyta a szemét, hogy múljon el a látomás. Amikor kinyitotta, ismét sikoltás szakadt ki a száján. A szőrös szörny kezében balta csillogott; tompa, köröm nélküli ujjai szorosan markolta a szerszám hosszú fanyelét. Bengt Larssonban először merült fel a szörnyű gondolat, hogy alighanem élete utolsó másodperceit éli. - Ne! - ordította, s utolsó erejével megpróbálta kitaszítani a szörnyeteget a vezetőfülkéből. Aztán csak annyit érzett, hogy a felemelt balta lecsap rá és az éhes fémszáj belemar a vállába. Mielőtt utolsó reflexmozdulatával megfordította volna az indítókulcsot, hallotta hogy a szörnyeteg felordít és a hangoknak egyszerre csodálatos módon értelmük támadt. - Meghalsz, Kowalsky! - ordította, vagy inkább gurgulázta a szörnyeteg, és ismét sújtásra emelte a baltát. Bengt Larsson ekkor megforgatta az indítókulcsot és gázt adott. Homályosuló szeme már nem láthatta, hogy a baltát tartó szörnyeteg a hirtelen meglóduló kocsitól egyensúlyát vesztve lezuhan a földre. Igyekezett egyenesben tartani a kocsit, és csak nyomtanyomta a gázpedált, ahogy tudta. Aztán minden átmenet nélkül belezuhant a feneketlen sötétségbe. Szeptember 24. 0 óra 55 perc. Longdale városától 15 mérföldnyire, északra Jerry Philamon óvatosan felemelkedett a szalmaágyon, és igyekezett minél kisebb zajjal felöltözködni. Felkattintotta apró elemlámpáját és végigpásztázta az alvóhelyet. A fiúk aludtak, s ahogy a lámpa halvány és vékony fénysugara végigfutott az arcukon, némelyik felnyögött álmában és sértődötten a másik oldalára fordult. Philamon felhúzta tornacipőjét, és rövid habozás után a farmernadrág mellett döntött. Bár tudta, hogy jóval kényelmesebb rövidnadrágban futni a meleg éjszakában, félt, hogy az erdőben a számtalan tövises rózsabokor felsérti a lábát. Magára húzta vízhatlan anorákját, oldalára csatolta térképtáskáját, amelyben a térkép mellett még kis, lapos adóvevő is rejtezett. Jerry Philamon a Center College tanára volt, korábban nemzeti válogatott tájékozódási futó. Huszonkilenc éves korára az egyik legkitűnőbb edzőként tartották számon, aki számos válogatott szintű versenyzőt nevelt a pénzesebb egyesületeknek. Most, az október eleji, össz-szövetségi viadal előtt a college vezetősége rábízta a városi válogatottat, hogy amennyire csak tudja, "rázza gatyába a fiúkat". Philamon úgy döntött, hogy a longdale-i mezőkön kezdi a gatyába rázást. S mivel az idő sürgetett, még arra sem volt ideje, hogy működő penziót, vagy akár parasztházat is keressen a longdale-i

réteken. Kénytelen volt megelégedni egy elhagyott majorsági épülettel, amelybe az egyesület néhány teherautónyi friss szalmát és alig használt szalmazsákokat hozatott. Itt ütötte fel a Philamoncsapat a tanyáját arra a tíz napra, ami az összszövetségi viadalig hátra volt. telis-tele volt elhagyott épületekkel. Még soha nem fordult elő, hogy valaki is visszatért volna hajdani gazdáik közül és visszakövetelte volna elhagyott javait. Aztán ott volt az elhagyott város is, a longdale-i mocsár mellett. Mondják, hogy időnként arra vándorló hippik, kétes alakok és illegális bevándorlók szállnak meg az üresen hagyott kertes házikókban, de hamarosan ők is odébbállnak. Beszéltek kísértetekről, szörnyű gyilkosságokról, arról, hogy a természetfeletti kézzelfogható közelségbe került a néptelen utcákon. Jerry Philamon keresve sem találhatott volna jobb edzőterepet, mint a longdale-i mező. Fütyült minden babonára, természetfelettire, lidércre és farkasemberre, sőt, ha lennének ilyenek, egyenesen hálásnak kellene lennie nekik azért, hogy elpucolják a környékről a kíváncsiskodókat. Mert Jerry Philamon semmit sem utált annyira, mint a fogadatlan prókátorokat, képzelt és valódi mecénásokat, akik adományaik ürügyén belepofáznak a dolgába. Legalább a longdale-i mező kétes híre visszatartja őket a lábatlankodástól. A college csapata békésen szuszogott a szalmazsákokon, amikor Philamon becsukta maga mögött a pajta ajtaját. Lekattintotta zseblámpáját, hiszen a majdnem-telehold erős fényt árasztva mindent megvilágított, amit csak kellett. A fehér fényben világosan ki tudta venni a halványan foszforeszkáló iránytű jelzését és habozás nélkül nekivágott a mezőnek. Philamon könnyedén futott, ugyanúgy, mint a régi szép időkben, amikor ujjongó embertömeg várta a célnál. S ha a dereka nem vacakolt volna egyre gyakrabban, bízvást hihette volna, hogy nyomtalanul múlnak felette az évek. Amikor a majorságot határoló facsoporthoz ért, lefékezett, előhúzta a térképet térképtáskájából. Elégedetten konstatálta, hogy még csak nem is liheg a megtett néhány száz méter után. Hiába, tökéletes a kondíciója! A hold sejtelmes fényénél mégegyszer ellenőrizte a kijelölendő utat. Hat mérföldet kell megtennie a sík mezőn keresztül, amíg eléri a dombokat és a longdale-i erdőt. Aztán újabb öt mérföld az erdőn keresztül, majd egy nagy kanyarral az országúton át vissza a majorságig. Közben el kell rejtenie tíz-tizenöt borítékot, amelyek előre elkészítve ott lapultak térképtáskája fenekén. Elmosolyodott és már előre örült, hogy milyen képet vágnak majd fiai, amikor reggeltől kezdve sorra bontogatják a meglelt borítékokat. Mint dörzsölt edzőhöz illik, akire a fiúk testén kívül a lelkük is rábizatott, Jerry igyekezett néhány világos és félre nem érthető szentenciát betáplálni az ifjúság szívébe. "Tégy meg

mindent a győzelemért, ahelyett hogy az orrod vakargatnád!" - ilyen és hasonló bölcsességek is lapultak a borítékokban, a térképtáska alján. Elmosolyodott és végigkocogott a fűvel benőtt makadámúton, amely az elhagyott város felől vezetett a majorságig. A mocsarak felől, mint óriási hólabdák, fehér ködgomolyagok hempergőztek a levegőben a nyomukban hideg, kellemetlen légáramlat csapott szembe vele. Gondolataiba merülve hagyta maga mögött a mérföldeket. s amikor ahhoz a ponthoz ért, ahol számítása szerint el kell a versenyzőknek fordulniuk, nehogy a mocsár felé tévedjenek, rövid pihenőt tartott. Kigombolta térképtáskáját, találomra előhúzott egy borítékot, és letette a földre. Aztán köveket keresett és elegáns kis piramist emelt a boríték fölé. Rövid ideig gondolkodott, majd még néhány faágat is ráhajított a kövekre, hogy nehezebb legyen felismerni a mesterséges piramisocskát. Újra elmosolyodott és tovább folytatta útját. Talán két-három mérföldnyire lehetett a longdale-i erdő szélétől, amikor először hallotta meg az üvöltést. Éppen egy halkan csordogáló, ezüstösen csillogó patakocskán ugrott át nagy lendülettel, amikor valahonnan messziről, talán éppen onnan, amerre igyekezett, furcsa, félelmetes ordítás hasított a holdfényes éjszakába. Panaszosan, bánattal teli gurgulázott a semmihez sem hasonlítható hang, s végül fájdalmas nyögésbe fulladt. Jerry Philamon megtorpant és lihegve megállt. Ameddig ellátott, mozdulatlan volt minden, s a hold is bátorítóan mosolygott rá a vékony, ezüstfátyolként húzódó, bárányfelhők közül. Előtte azonban ott magasodtak az erdő fái, fenyegetőbben, mint a holdfürdette mező. Philamon megtörölte a homlokát és megdöbbenve érezte, ahogy ismeretlen, szorongó félelem bujkál benne, amilyet ritkán érzett csak életében. Utoljára talán a háborúban, amikor minden fa mögött ellenséget sejtett a homályos dzsungelben. Most azonban holdfényes mezőn fut és mögötte néhány mérföldnyire ott alszik a csapat, a fiúk, akik a hajnali derengésben útra kelnek majd, hogy megkeressék borítékjait... Megrázta magát, hogy elmúljon a hirtelen rátört kellemetlen érzés. Füttyentett egyet csak úgy bátorításképpen, és nagyobb sebességre kapcsolt. Már csaknem elérte az erdőt, amikor másodszor is felhangzott az üvöltés. Közvetlen közelről csapott feléje a hang. S Jerry Philamon újra megtorpant, mint korábban, amikor először hallotta. A fiatal edző tulajdonképpen csak ekkor kezdett igazából elgondolkodni a dolgon. Mivel a college-ban ő tanította a természetrajzot is, pontosan tudta, hogy semmi olyasféle állat nem él ezen a környéken, ami ilyen furcsa hangot tudna kiadni. Esetleg valami madár lehet, amelyet ő sem ismer? Philamon aggodalmasan bámulta az erdőt, és kezdte megbánni, hogy nem nappali világosságnál rakta ki a borítékjait. Az hiányzik

csak, hogy valami elvadult kutyafalka rontson rá az erdő fái közül. Az üvöltés azonban nem hallatszott többé és Jerry Philamon úgy döntött, hogy mégiscsak kirakja a borítékokat. Bagoly... Biztosan bagoly volt. Az csinál ilyen pokoli zenét... Halkan fütyörészett futás közben és első adandó alkalommal beváltott a fák közé. Ahol belépett az erdőbe, hiányoztak a bokrok, s a lehullott tavalyi avar puhán hajladozott tornacipője alatt. A fák törzse ezüstösen csillogott; fenyegető ködpamacsok sem zavarták a nyár búcsúját. Tíz-tizenöt perc futás után széles, magas fákkal szegélyezett tisztáshoz ért, amelynek túlsó oldalán sűrű bokrok zárták el a kilátást: Itt kezdődik tulajdonképpen az erdő... Itt kell elhelyeznie egy újabb borítékot, hogy a keresők biztos nyomra akadjanak. Jerry Philamon lehajtott fejjel a tisztás közepére ballagott, kigombolta térképtáskáját és előhúzta a következő borítékot. Körülkémlelt, hogy megfelelő helyet találjon az öt pontot érő bölcsesség számára. Végül úgy döntött, hogy egy vastag, szerteágazó gyökerű fa kiálló gyökerei közé dugja a levelet és rálapátol egy kis avart. Persze azért arra vigyáz, hogy a lapátolás nyoma megmaradjon, hiszen ellenkező esetben, soha nem találják meg kedvenc növendékei. Előhúzta a borítékot és letérdelt, hogy a gyökerek közé tegye. Elemlámpára nem volt szüksége, hiszen a ritkásan álló fák keskeny lombja között átsütő hold kékes fénnyel borította be a környéket. Letette a papírt a gyökerek közé, elkezdte a száraz leveleket rálapátolni a tenyerével. Ebben a pillanatban felhő kúszhatott a hold elé, mert árnyék vetődött a kezére, és a boríték sarkára, amely még kilátszott a levélhalom alól. Lehajtott fejjel várta, hogy a bárányfelhőpamacs elússzon és újra fénybe boruljon az erdő. A pamacs azonban úgy látszik, makacsul lecövekelte magát, mert az istennek sem akart elmozdulni. Jerry Philamon nagyot sóhajtott és felemelte a fejét, hogy szemügyre vegye a szemtelen felhődarabot. S ahogy felemelte, a rémület akkorát vágott a szeme közé, hogy majdnem hanyatt esett. A rá és a borítékra hulló árnyékot úgyanis nem hold elé lopakodó felhőfoszlány okozta, hanem egy óriás, aki ott állt felette. Az edző; hogy hanyatt ne essen, hátranyújtotta mindkét kezét és a földre támaszkodott. Aztán újra felemelte a fejét és felnézett a felette tornyosuló alakra. Amit látott, éppen elég volt ahhoz, hogy rémült sikoltás szakadjon ki a torkán. Jerry Philamon óriási, szőrös, ruhacafatokba burkolt alakot pillantott meg maga felett, és esküdni mert volna, hogy az óriásnak három szem csillog az arcában, egy a homloka közepén mint Poliphemoanak a görög mitológiában... És a kezei. Legalább négy keze volt; kettő emberi, kettő pedig rövid és ujjak nélküli, mint a madarak szárnya. S az egész óriási test furcsán és görbén állt, mintha nehezen bírnák vaskos lábai a rájuk nehezedő súlyt.

Az edző rémülettől lökve felpattant és bevetette magát az erdő sűrűjébe. Messzire hajította térképtáskáját, és csak rohantrohant, ahogy lábai bírták... Tüskék akadtak a ruhájába, véresre karmolták az arcát, de ő nem törődött semmivel; egyre ott hallotta maga mögött az óriási rém fújtató lélegzését. Aztán újra fülébe csapott a gurgulázó, fenyegető, hang, amely a kezdeti vonyítás után értelmes mondattá alakult: - Meghalsz, Kowalsky! - bömbölte az óriás. Az edző csak annyit érzett, hogy kemény tárgy csapódik a hátának, és melegség önti el az oldalát. Ezután megnyílt a föld a lába alatt, és nem hallotta többé az ordítást. Szeptember 24. 0 óra 59 perc. Longdale városától 14 mérföldnyire délre. A Halott- vagy Elhagyott Város Daniel Clayton átkozott rosszul aludt ezen az éjszakán. A távfűtés radiátorának lyukas csöve alig fél méterre vartyogott a füle mellett a légbuborékok szörcsögése az ausztrál tengerparton megtörő hullámokat idézte. Dan Clayton, hajdanvolt sidney-i zsaru a forró homokon feküdt, és a kék égen szálldosó tengeri madarakat figyelte. A sziklákon megtörő tajték a lábáig csapódott, és a távolból egészen odáig hallatszott a kikötőbe igyekvő hajók ideges kürtölése. Egyszerre csak furcsa formájú hajó bukkant fel a láthatáron. Egészen olyannak tűnt, mint egy középkori kalózhajó, s kürtjele is furcsán szállt a hullámok hátán: gurgulázva és keservesen, mint egy mesebeli óriás halálordítása. Clayton arra ébredt, hogy verejtékben fürdik és az átkozott radiátor egyre újabb és újabb gőzpamacsokat lök a mennyezet felé. Automatikusan kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa Moly hátát, tenyere azonban csak a hideg ágyneműt tapintotta. Villámgyorsan, álmosságát feledve felült s duzzadt szemei az asszony rémült pillantásával találkoztak. - Hallottad, Dan? - suttogta az asszony, és a bejárati ajtó felé fordult ijedt tekintettel. Clayton megrázta a fejét, hogy kimenjen az álom a szeméből és tenyerét az asszony tarkója alá simította. - Mit, kedves? - Nem tudom... - suttogta az asszony maga elé szorítva a paplant. - Mintha valami az ajtót kaparta volna... Daniel Clayton megnyugtatóan simogatta felesége tarkóját. - Nyugodj meg, kedves... Biztosan csak a szél. Hiszen tudod, milyen szabadon jár a szél ezen a vidéken. Molly lehajtotta a fejét és belecsókolt Clayton tenyerébe. - Szeretlek, édes - mondta. - És olyan jó, hogy itt vagy mellettem. Clayton bátorítóan elmosolyodott, lelkét azonban mintha vas abroncsok szorították volna össze. Szegény kis Molly - gondolta és összecsavarodott a szíve. -